7.

Ke­me­nes örült a jö­ve­vé­nyek­nek. Igaz, csak Ste­a­mot is­mer­te, de őt igen jól. Ba­rát­sá­guk év­ti­ze­dek­re nyúlt vissza. A fiú egyik ka­na­dás ma­gyar­nak volt a gyer­me­ke, de nyug­ta­lan ter­mé­sze­te ha­mar el­so­dor­ta a szü­le­i­től, min­dig nagy hév­vel kezd­te a dol­ga­it in­téz­ni, az­tán el­szállt a lel­ke­se­dé­se, újabb és újabb ügyek­be ka­pott. Ezért is ra­gasz­tot­ta rá va­la­ki na­gyon ta­lá­ló­an a ne­vét: Ste­am, vagy­is gőz. Ke­me­nes ked­vel­te, mert min­dig nagy tisz­te­let­tel be­szélt a má­sok sze­mé­ben fer­dé­nek ítélt fiús von­zal­ma­i­ról. Pe­dig Ste­am hí­res nő­csá­bász volt fi­a­ta­labb ko­rá­ban, és még most, a negy­ve­nes éve­i­ben is szí­ve­sen mo­so­lyog­tak vissza rá a lá­nyok. Úgy tar­tot­ta: a sze­re­lem az élet leg­na­gyobb aján­dé­ka. Ver­se­ket is íro­ga­tott, rossza­kat ugyan, de ő elé­ge­dett volt köl­té­sze­té­vel. Azt a zsák­mányt is, amit egy­szer éle­te koc­káz­ta­tá­sá­val szer­zett, tűz­harc­ba ke­ve­re­dett a rend­őrök­kel, tel­jes egé­szé­ben ver­sei ki­adá­sá­ra for­dí­tot­ta. An­go­lul írt, a kö­tet címe ez volt: Wan­de­ring, vagy­is bo­lyon­gás. Tíz­ezer pél­dány­ban je­lent meg, s Ste­am he­te­kig az­zal fog­lal­ko­zott, hogy bo­rí­té­kok­ba rak­ta, és el­küld­te szer­te a vi­lág­ba a la­pok­nak, a ma­ra­dé­kot pe­dig a te­le­fon­könyv­ből ta­lá­lom­ra ki­írt cí­mek­re. Egyet­len­egy hely­ről ka­pott vá­laszt, az egyik ame­ri­kai új­ság meg­kö­szön­te a kö­te­tet, de vé­le­mé­nyét rö­vi­den így össze­gez­te: The­re is no place like home… Min­de­nütt jó, de leg­jobb ott­hon, vagy­is jobb, ha nem kül­döz­ge­ti se­ho­vá. Ste­am rán­tott egyet a vál­lán, s ez­zel el is in­téz­te az in­tel­met. Aho­gyan múl­tak az évek, úgy csök­kent ver­se­i­nek szá­ma is. Néha a be­szél­ge­té­sek­be be­le­szőtt egy-két vers­sort, de azért a lel­ke mé­lyén dé­del­get­te az ön­ma­gá­ról al­ko­tott vé­le­mé­nyét: nem olyan em­ber ő, mint má­sok. S ez igaz volt. Néha rá­cso­dál­ko­zott egy-egy szép táj­ra, könnyes­re ér­zé­ke­nyült, ha meg­érin­tet­te a szí­vét a zene, a kol­du­sok­nak min­dig adott pénzt, s ha sírt egy gye­rek, azon­nal mel­lé­lé­pett s vi­gasz­tal­ta, a ma­da­rak­nak ma­go­kat vá­sá­rolt, ti­tok­ban szór­ta szét a te­re­ken. Ám egy pil­la­na­tig sem ha­bo­zott, ha elő kel­lett rán­ta­nia a fegy­ve­rét, s lőtt, pon­to­san cél­zott az em­be­rek hom­lo­ká­ra vagy a szí­vé­re. Egy­szer Ke­me­nes­sel gyé­mán­to­kat me­ne­kí­tet­tek ki Dél-Af­ri­ká­ból, s az egyik ki­kö­tő­ben be­ke­rí­tet­ték őket an­nak a ban­dá­nak az em­be­rei, akik­nek az orra elől el­oroz­ták a drá­ga­kö­ve­ket. S mind a ket­ten ke­rül­tek olyan hely­zet­be, hogy a má­sik men­tet­te meg az éle­tét. Ezért az­tán so­ká­ig test­vér­nek is ne­vez­ték egy­mást, s ba­rát­sá­guk min­dig öröm­te­li ma­radt, akár­hány­szor ta­lál­koz­tak. Most nagy meg­nyug­vást, szin­te biz­ton­sá­got je­len­tett Ke­me­nes­nek Ste­am je­len­lé­te. Össze­ölel­kez­tek, la­po­gat­ták egy­más há­tát.

– Hel­lo, hel­lo…

Ke­me­nest meg­lep­te, hogy Ste­am tel­je­sen meg­őszült, mi­óta nem lát­ta. Mond­ta is.

– Me­szes vö­dör­be dug­tad a fe­je­det?

– Volt egy kis ügyem – le­gyin­tett Ste­am. – Alig tud­tam ki­mász­ni be­lő­le… Ez volt az ára…

A má­sik fér­fi az aj­tó­ban áll­do­gált. Szú­rós szem­mel vizs­gál­gat­ta Ke­me­ne­sé­ket. Fel­tű­nő­en, lep­le­zés nél­kül. Előbb Csand­rát, az­tán Da­gad­tot. Ste­am mu­tat­ta be.

– Ő a fő­nök… Be­csü­le­tes ne­vén Pig­ro. Ke­me­nes ma­gya­rul fo­gad­ta.

– Hoz­ta Is­ten.

Pig­ro be­lé­pett a szo­bá­ba, kis bő­rönd­jét le­rak­ta az asz­tal mel­lé.

– Nem sze­re­tem – mond­ta elő­ször ola­szul, az­tán né­me­tül –, ha olyan nyel­ven be­szél­tek, amit nem ér­tek. Eh­hez tart­sá­tok ma­ga­to­kat!

Ste­am vi­gyo­rog­va szó­lalt meg, újra ma­gya­rul, de na­gyon rossz, szin­te ért­he­tet­len ki­ej­tés­sel.

– Most min­den­ki jól be­szart…

Ez a mon­dat így hang­zott: maszt mjink joal bi­szárt. Da­gadt és Csand­ra egy­más­ra ne­ve­tett.

– Ez rejt­vé­nye­ket mond majd – he­he­ré­szett Da­gadt. – Csak győzzük meg­fej­te­ni.

Pig­ro ér­tet­le­nül, kis­sé mér­ge­sen néz­te a fi­ú­kat. Meg­ve­tő, le­né­ző te­kin­te­te le­szá­rí­tot­ta a jó­ked­vet az ar­cuk­ról. Ami­kor már jég­gé fa­gyott a le­ve­gő, meg­kér­dez­te.

– Kap­ha­tunk va­la­mit enni? Meg inni? Ret­ten­tő­en éhes va­gyok.

Csand­ra tál­cá­ra tet­te a hű­tő­szek­rény tel­jes tar­tal­mát. Fel­vá­got­tak, rán­tott hús, sajt, vaj, pap­ri­ka – min­den, amit kap­ni le­he­tett. S sör.

– Tes­sék!

Pig­ro elé­ge­det­ten szem­lél­te az en­ni­va­ló­kat.

– Nagy­sze­rű… Tésztá­tok van itt­hon?

– Mi­lyen tész­ta?

– Ren­des… Amit ki le­het főz­ni…

– Az nin­csen – ráz­ta a fe­jét Csand­ra. – De hol­nap ve­he­tek. Pig­ro bó­lo­ga­tott, s enni kez­dett. Ste­am is csat­la­ko­zott hoz­zá.

A töb­bi­ek csak sört it­tak.

– Amíg mi eszünk, ti be­szél­het­tek – for­dult Pig­ro Ke­me­nes­hez. – Tör­tént va­la­mi kü­lö­nös?

– Sem­mi – vo­no­gat­ta a vál­lát Ke­me­nes. – Vár­tunk ben­ne­te­ket.

– Lá­to­ga­tó?

– Sen­ki… Egy fur­csa do­log ugyan tör­tént, de…

– Mi­cso­da?

– El­lop­ták a hul­lá­kat.

– Mit lop­tak el?

– A hul­lá­kat – bi­zony­gat­ták a fiúk is. – Ki­rak­tuk a ren­del­ke­zés sze­rint a zsá­kok­ban, az­tán el­tűn­tek.

– Mi vi­tet­tük el – vá­la­szolt Pig­ro.

– Nem… A mi em­be­re­ink egy cet­lit ír­tak… Hozd ide Csand­ra!

Csand­ra fel­tá­pász­ko­dott, a szek­rény fi­ók­já­ból egy új­sá­got vett elő. A szé­lé­re va­la­ki ezt írta: „Mi lesz a zsá­kok­kal?”

Pig­ro cso­dál­koz­va for­gat­ta ke­zé­ben az új­sá­got, több­ször is el­ol­vas­ta a né­met nyel­vű szö­ve­get. Da­gadt egy tör­té­net­be kez­dett.

– Én hal­lot­tam, hogy egy­szer Ró­má­ban, va­la­ki el­lo­pott egy au­tót, s nem vet­te ész­re, hogy hát­só ülé­sen le­ta­kar­va a ha­lott nagy­ma­ma fek­szik… Itt is azt hi­het­te va­la­ki, hogy va­la­mi ér­té­kes van a zsá­kok­ban, és el­emel­te.

Da­gadt ma­gya­rul be­szélt. Pig­ro meg­ál­lí­tot­ta.

– Maga nem tud né­me­tül?

– De – bó­lin­tott Da­gadt.

– Ak­kor meg… Meg­kér­te­lek, nem?

– Ja, ja… – s el­mond­ta a tör­té­ne­tet né­me­tül is.

Pig­ro egy kér­dés­sel vá­la­szolt, ami ter­mé­sze­te­sen nem a ha­lott nagy­ma­má­ra vo­nat­ko­zott. és er­ről én mi­ért nem tu­dok?

Lát­szott, hogy a fe­le­le­tet nem a szo­bá­ban tar­tóz­ko­dók­tól vár­ja.

– Így nem le­het dol­goz­ni – tet­te még hoz­zá.

Ed­dig sem volt jó­ked­vű, most azon­ban tel­je­sen el­bo­rult, ab­ba­hagy­ta az evést, fel­állt, s jár­kál­ni kez­dett. Az­tán hir­te­len meg­állt, szem­be a tár­sa­ság­gal.

– Ide fi­gyel­je­tek! Va­la­mi nin­csen rend­ben. Tud­já­tok meg ti is, hogy in­for­má­ci­ót kap­tunk, a rend­őr­ség va­la­ho­gyan be­fész­ke­lő­dött hoz­zánk. Va­la­mi Hód. Már múlt­ko­ri ak­ci­ó­nál is je­len­tet­ték, hogy a rá­di­ón fel­fog­ták en­nek a Hód­nak a rejt­je­les üze­ne­te­it… Ti tud­tok er­ről?

– Nem – mond­ta hal­kan Ke­me­nes. – Mi er­ről nem tu­dunk…

– Ed­dig er­ről nem szólt sen­ki – erő­sí­tet­te meg Da­gadt. Csand­ra na­gyot nyelt, vö­rös lett, s ide­ges­sé­gé­ben do­bol­ni kez­dett a kés­sel, ami­vel a pap­ri­kát sze­le­tel­te Pig­ró­nak.

– Mi – mu­ta­tott Da­gadt­ra – csak erre az ak­ci­ó­ra szer­ződ­tünk. És sem­mi eset­re sem aka­runk a rend­őr­sé­gen ki­köt­ni. Ezt sze­ret­ném le­szö­gez­ni. Már ezt több­ször em­lí­tet­tük La­jos­nak… Ha meg így áll a do­log, ak­kor leg­jobb, ha azon­nal tá­vozunk.

Fel­állt, Pig­ro nyom­ta vissza a szék­re.

– Mi ez a pá­nik? Hé! Egye­lő­re – ma­gya­ráz­ta hal­kan – nem le­het na­gyobb baj, hisz min­den úgy megy, aho­gyan kell… De az óva­tos­ság nem árt! Va­la­hol itt ke­ring kö­rü­löt­tük ez a Hód. Teg­nap is hal­lot­ták.

és mit mon­do­gat? – kér­dez­te Da­gadt.

– Még nem tud­juk. Most te­szik szá­mí­tó­gép­be a szö­ve­ge­it. De ke­vés ah­hoz, hogy meg­fejt­hes­sük. Fi­gye­lik to­vább.

– Nem sze­ret­jük mi ezt – je­gyez­te meg Da­gadt. S még hoz­zá­tet­te. – Egyéb­ként sem a vi­lág leg­jobb üz­le­te szá­munk­ra…

Pig­ro fel­ne­ve­tett.

– Ro­hadt egy alak maga!

– Mi­ért? – cso­dál­ko­zott Da­gadt.

Pig­ro össze­bor­zol­ta a fiú ha­ját.

– Az első pil­la­na­tot meg­ra­gad­ja – mond­ta mo­so­lyog­va –, hogy pénzt csi­kar­jon ki…

Da­gadt ko­mo­lyan vá­la­szolt.

– Na­gyobb a ve­szély, na­gyobb a pénz… Ez ter­mé­sze­tes, nem?

– Nem fog pa­nasz­kod­ni – nyug­tat­ta meg Pig­ro. – Ha min­dent el­in­té­zünk, meg­kap­ják a pénzt, s nem is lát­tuk egy­mást. De most már nem le­het ki­száll­ni – for­dult Csand­rá­hoz. – Ez már nem megy, fiú. Saj­ná­lom, de nem megy. Egyéb­ként is, a hul­lák el­tűn­tek. S ezen­túl eset­leg úgy hív­ják őket, hogy bi­zo­nyí­té­kok… Ezt ne fe­lejt­se el!

Csand­ra nem vá­la­szolt. A fe­jét csó­vál­ta, s arra gon­dolt, nem lett vol­na sza­bad Ke­me­nes­re hall­gat­ni. Mi­ért is ma­rad­tak itt? Pig­ro le­ült, de már nem evett.

– Ter­vem a kö­vet­ke­ző – mond­ta hal­kan. – A ba­rá­tom, Ste­am, az éj­sza­ka a két fi­ú­nak meg­csi­nál­ja az új út­le­ve­lét. Per­sze, ma­gyar út­le­vél lesz. Reg­gel pe­dig au­tó­ba szál­lunk, s itt hagy­juk ezt a há­zat. Van más­hol, má­sik.

– Hol­nap oda­me­gyünk? – kér­dez­te Ke­me­nes.

– Nem. Dél­re. Va­la­hol ta­lál­koz­nunk kell va­la­kik­kel, ne­hogy en­nek a Hód­nak a kar­já­ba sza­lad­ja­nak. Le­gyen ennyi elég.

A be­je­len­tést csend fo­gad­ta.

– So­ká­ig ma­ra­dunk? – kér­dez­te ké­sőbb Da­gadt.

– Naiv kér­dés – vá­la­szolt Pig­ro. – Amed­dig kell. Ad­dig ma­ra­dunk, amed­dig kell. – Ke­me­nes­hez for­dult. – Az éj­sza­kai őr­sé­get meg­szer­vez­té­tek? Nem sze­ret­ném, ha…

– Fel­vált­va őr­kö­dünk – nyug­tat­ta meg Ke­me­nes. – Két­órán­ként vált­juk egy­mást. Már egy hete.

– Jó. A fiúk tud­nak au­tót ve­zet­ni?

– Igen.

– Ak­kor rend­ben.

Ami­kor Pig­ro le­fe­küdt alud­ni, s Da­gadt­ról és Csand­rá­ról el­ké­szül­tek az új fény­ké­pek, Ke­me­nes és Ste­am egye­dül ma­radt a tár­sal­gó­nak ki­ne­ve­zett na­gyob­bik szo­bá­ban. Ste­am mind­járt ez­zel kezd­te.

– Vi­gyáz­ni kell Pig­ró­val. Nem is­mer ke­gyel­met. Ez tűz­zel-vas­sal vég­re­hajt­ja, ami­vel meg­bíz­ták… Té­ged meg üd­vö­zöl az új fő­nök.

– Új fő­nök? – kér­dez­te cso­dál­koz­va Ke­me­nes.

– Igen. A gróf.

– A gróf? És Gran­de?

Ste­am a két te­nye­rét össze­fog­va mu­tat­ta, hogy meg­foj­tot­ták.

– Ki tet­te? – Ke­me­nes sze­mé­ben ré­mü­let csil­lant.

– A ko­lum­bi­a­i­ak… Fel­bé­rel­ték Er­vint… A gróf is csak cso­dá­val me­ne­kült meg. Pig­ro most a gróf jobb keze.

Hosszabb csend után kér­dez­te meg Ke­me­nes.

– Te med­dig csi­ná­lod még?

Ste­am nem vá­la­szolt. Gyor­san dol­go­zott, az út­le­ve­lek­be ha­tár­át­ke­lő­he­lye­ket pe­csé­tel­ge­tett, hogy úgy lát­szód­jék, évek óta hasz­nál­ják már őket. Az egyik­re vi­zet is fröcs­költ, a má­sik bo­rí­tó­já­ra az egyik uta­zá­si iro­da emb­lé­má­ját ra­gasz­tot­ta, mint­ha va­la­mi­kor ve­lük vett vol­na részt egy tár­sas­úton a gaz­dá­ja. Ez ép­pen Da­gadt volt.

– A fiúk? – kér­dez­te Ste­am.

– Mi van ve­lük?

– Meg­bíz­ha­tó­ak?

– Én – kezd­te von­ta­tot­tan Ke­me­nes – sen­ki­ért nem te­szem tűz­be a ke­ze­met. Ér­tük sem. Egyet tu­dok. Ve­lük me­ne­kül­tem a ko­lum­bi­a­i­ak­tól, itt is jól har­col­tak Gu­i­bourg em­be­rei el­len… Gya­nú­sat nem ta­pasz­tal­tam, de et­től még le­het akár mind a ket­tő is rend­őr… Te – ha­jolt egé­szen kö­zel Ste­am­hoz –, te tu­dod, hogy ki az a Hód?

– Nem… Sen­ki sem tud­ja, ba­rá­tom… Csak azt, hogy van… És min­dig ott, ahol kell… A kí­sé­rő­in­ket már meg­üti a guta – ne­ve­tett.

– Eze­ket itt ab­ban a ko­por­só-au­tó­ban?

– Igen…

– Azt nem el­len­zem… Egy­ál­ta­lán nem szim­pa­ti­ku­sak…

– Pe­dig jó fiúk… Van kö­zöt­tük egy, aki kí­vül­ről meg­ta­nult egy négy­so­ro­so­mat… Azt ígér­te, ze­nét sze­rez hoz­zá. Kép­zeld el, ha slá­ger len­ne be­lő­le. Na, mit szól­nál a ba­rá­tod­hoz?

Ke­me­nest ke­vés­bé ér­de­kel­te Ste­am vi­lág­hí­re. In­kább a sa­ját sor­sa fog­lal­koz­tat­ta.

– Clear úr ha­lá­lá­ról mi volt a vé­le­mény?

– Sem­mi – vá­la­szolt min­den hang­súly nél­kül Ste­am. – Na, ezek már mind­járt ké­szen lesz­nek… Tal­pán áll­jon az a rend­őr, aki fel­is­me­ri, hogy ezt nem a pes­ti hi­va­tal­ban csi­nál­ták… – Hosszan for­gat­ta a ke­zé­ben a kék út­le­ve­le­ket. – Szép, mi?

Ke­me­nes bó­lin­tott.

– Olyan, mint az iga­zi… – Az­tán hir­te­len, elég éles han­gon meg­kér­dez­te. – En­gem mi­ért akar­tak ki­nyír­ni?

Ste­am elő­ször úgy tett, mint­ha tré­fá­nak gon­dol­ná a kér­dést.

– Mert te vagy az a bi­zo­nyos Hód! Bi­zony te… Hód La­jos­ka…

– Ne hü­lyés­kedj! Ko­mo­lyan kér­dez­tem.

Ste­am meg­si­mít­gat­ta ősz ha­ját, s szo­kás sze­rint meg­néz­te a te­nye­rét, nem lett e pisz­kos. Mert ha egy kis por­szem ma­radt raj­ta, ak­kor azon­nal ug­rott ha­jat mos­ni. Néha na­pon­ta há­rom­szor-négy­szer is hasz­nál­ta a gyógy­sam­pont. Ir­tó­zott a ko­pasz­ság­tól.

– Sem­mit nem tu­dok – je­len­tet­te ki, arca ko­mor­rá vált, mint­ha az ősz ha­já­hoz öre­ge­dett vol­na. – Nem tu­dom. Hidd el, azt sem tud­tam ed­dig, hogy ki akar­tak nyír­ni. Nem ál­modsz te? Hisz, szük­ség van rád.

– Egy da­ra­big még… Bár most már azt sem tu­dom, mi­ért. Ta­lán mert én is­me­rem eze­ket a fi­ú­kat…

– Ne fog­lal­kozz ilyes­mi­vel… A ha­lált ad­dig-ad­dig hív­ja az em­ber, amíg ko­pog­tat az aj­tón… S ak­kor cso­dál­ko­zik… Hagyd a fe­né­be!

– Könnyű ezt mon­da­ni… Nem te lát­tad a ne­ve­det Clear úr no­te­szá­ban.

– Vic­celsz? – kér­dez­te szin­te meg­ro­vó­an Ste­am. – Ki az a hü­lye, aki be­le­ír­ja a no­te­szá­ba, hogy té­ged el kell… hogy­is mond­jam… el­tün­tet­ni? Ilyet ne­kem ne du­málj…

Ke­me­nes ke­se­rű­en mo­soly­gott.

– Ha hi­szed, ha nem, a ne­vem mel­lett egy ke­reszt volt. Ép­pen olyan, mint Gu­i­bour­gé mel­lett… Elég ez.

– Fan­tá­zi­álsz – le­gyin­tett Ste­am. – Ki bán­ta­na egy ilyen régi, meg­bíz­ha­tó em­be­rün­ket?

Ke­me­nes nem vá­la­szolt. Na­iv­nak ítél­te a ba­rát­ját. So­ha­sem tar­tot­ta láng­ész­nek, de azért úgy gon­dol­ta, nyi­tott szem­mel él. Hát, nem.

Ste­am va­ló­ban nem tu­dott ar­ról, hogy Clear úr­nak az ak­ció vé­gén le kel­lett vol­na lő­nie Ke­me­nes La­jost, mert el­ve­szí­tet­te Gran­de bi­zal­mát, s az ő bű­né­ül rót­ták fel, hogy nem tud­ta meg­vé­de­ni az af­ga­nisz­tá­ni he­ro­in-szál­lít­mányt. S egyéb­ként is az volt Gran­de vé­le­mé­nye, nem jó, ha va­la­ki so­ká­ig tölt be bi­zal­mas posz­tot, sok min­dent is­mer, sok min­den­ről tud… Ke­me­nes La­jos pe­dig ilyen volt. Ter­mé­sze­te­sen, ha ha­lá­la előtt Gran­de, vagy most a gróf rá­jött vol­na arra, hogy Ke­me­nes ki­sza­gol­ta a ter­vü­ket, újabb fel­ada­tot nem bíz­tak vol­na rá. És már ré­gen va­la­hol az oszt­rák he­gyek kö­zött fe­küd­ne hol­tan az au­tó­ja alatt… De a maf­fia va­ló­ban úgy tud­ta, hogy Clear úr és Gu­i­bourg egy­mást lőt­te le. El­köny­vel­ték, Ke­me­nes­nek sze­ren­csé­je volt. S mi­vel a ma­gyar­or­szá­gi vi­szo­nyo­kat ő is­mer­te a leg­job­ban, egye­lő­re el­ha­lasz­tot­ták az el­tün­te­té­sét. Egyéb­ként a gróf nem osz­to­gat­ta úgy a ha­lált, mint Gran­de, aki csak ezt az egy el­in­té­zé­si mó­dot is­mer­te.

– A ha­lot­tak a leg­meg­bíz­ha­tóbb mun­ka­tár­sa­ink – mon­do­gat­ta.

A gróf ta­lán arra gon­dolt, hogy eset­leg ő is ilyen sors­ra jut­hat. Az volt a vé­le­mé­nye, van elég el­len­sé­ge a cso­por­to­su­lá­suk­nak. Azo­kat kel­le­ne el­in­téz­ni, nem a hű­sé­gü­ket bi­zo­nyí­tott em­be­re­ket… Ezért nem is ka­pott most pa­ran­csot sem Pig­ro, sem Ste­am, hogy az ak­ció vé­gez­té­vel lő­jék le Ke­me­nest.

Ste­am ta­pin­ta­to­san ér­dek­lő­dött, hogy a két fiú kö­zül va­la­me­lyik­kel van-e kap­cso­la­ta Ke­me­nes­nek.

Ke­me­nes min­den­ki­nek azt vá­la­szol­ta vol­na, hogy sem­mi köze hoz­zá, egye­dül Ste­am volt az, aki­vel er­ről nyíl­tan be­szél­he­tett.

– Nin­csen… Egyéb­ként is ilyen te­kin­tet­ben kis­sé meg­öre­ged­tem.

– Nana…

– De így van… Mos­ta­ná­ban már ke­ve­seb­bet gon­do­lok az ágy­ra. – El­gon­dol­koz­va néz­te a vil­lany­kör­te kö­rül száll­do­só lep­két. – Ezek a fiúk pe­dig… Tu­dod, hogy nem az ilye­ne­ket ked­ve­lem…

Ste­am bó­lo­ga­tott, s hogy ked­ves­ked­jen, meg­kér­dez­te.

– Em­lék­szel még Ti­fó­ra? Az a fiú olyan sze­rel­mes volt be­léd, ami­re ta­lán a nők nem is ké­pe­sek…

Ke­me­nes gyen­géd mo­sollyal nyug­táz­ta Ste­am meg­ál­la­pí­tá­sát. Tifo, aki a ne­vé­hez il­lő­en úgy vi­sel­ke­dett, mint egy ra­gá­lyos be­teg­ség, mint a tí­fusz, min­den fér­fi­val ki­kez­dett, amíg a sors nem hoz­ta össze Ke­me­nes­sel. Ak­kor meg­vál­to­zott. Fél­té­kennyé vált, egy perc­re sem akar­ta ma­gá­ra hagy­ni Ke­me­nest. Ez lett a vesz­te. Au­tó­sze­ren­csét­len­ség érte, tíz éve is el­múlt már. A ko­csi­ja a ten­ger­be zu­hant a po­si­ta­nói szik­lás ka­nyar­ban. Ar­ról azon­ban Ke­me­nes is hall­ga­tott, hogy Ti­fó­nak nem volt au­tó­ja, és ve­zet­ni sem tu­dott… Most azért meg­koc­káz­ta­tott egy meg­jegy­zést. Csak ennyit.

– Bele is halt…

Ste­am lel­ke­sen kö­zöl­te, hogy írt ő er­ről a sze­re­lem­ről egy szo­net­tet. Mor­mol­ta is az első két so­rát: Tifo, ki sze­ret­te La­jost, s La­jos, ki sze­ret­te Ti­fót… Nem foly­tat­ta, mert Da­gadt lé­pett be a szo­bá­ba.

– Nin­csen sem­mi – mond­ta, s le­ült a fo­tel­ba. A gép­pisz­to­lyát az asz­tal­ra tet­te. Meg­né­ze­get­te az út­le­ve­le­ket, el­is­me­rő­en mond­ta.

– Ez igen! Na­gyon jók!

Ste­am las­san el­rak­ta a szer­szá­ma­it.

– Örü­lök, hogy tet­szik.

– Mint a va­ló­di. Ke­me­nes fel­tá­pász­ko­dott.

– Csand­ra?

– Fenn a pad­lá­son. Fi­gye­li a sö­tét­sé­get. Mert mást úgy­sem lát.

– Ak­kor le­fek­szünk alud­ni – je­len­tet­te ki Ste­am.

– Me­gyek mind­járt én is, csak iszom egy sört. – Da­gadt ki­ment a kony­há­ba, a hű­tő­szek­rény­ből ki­vett egy do­bo­zos sört, fel­tép­te, s szá­já­hoz emel­te. Eb­ben a pil­la­nat­ban va­la­ki rá­szólt.

– Ne igyon annyit, Hód!