16.

Sá­rá­nak nem szá­mol­tak be ar­ról, hogy mi tör­tént Kor­mos há­zá­ban. Csak annyit mond­tak, hogy Mag­da rosszul lett, pi­hen­nie kell. Teát itat­tak vele és sok ká­vét.

Sza­bó el­kér­te tőle a kis Pol­ski kul­csát.

– Mi­nek az ne­ked? – kér­dez­te hal­kan Mag­da.

– A tér­kép mi­att. Te tet­ted el. Ha te nem is tudsz ve­lem jön­ni, én hol­nap me­gyek. Min­den­kit meg kell előz­nünk.

– Add ide a tás­ká­mat!

Mag­da be­le­ko­tort a tás­ká­já­ba, de nem ta­lál­ta meg a kul­csot. Ki­bo­rí­tot­ta a tás­ka egész tar­tal­mát, de a kul­csok nem ke­rül­tek meg. Je­len­tő­ség­tel­je­sen né­zett Sza­bó­ra.

– Va­la­ki el­lop­ta…

– Má­sik nin­csen?

– Csak az aj­tó­hoz.

– És az, hol van?

– A ko­csi­ban.

Sza­bó ide­ge­sen fel­ne­ve­tett.

– A nagy fran­cot! Pe­dig kel­le­ne a tér­kép… De majd meg­ol­dom va­la­ho­gyan…

Kör­be­jár­ta a szo­bát, mint­ha a bú­to­rok­tól kér­ne ta­ná­csot. Az­tán meg­állt Mag­da előtt.

– Mind­járt jö­vök… És ne­hogy megint ide po­fát­lan­kod­jon az a kí­sér­tet… Vág­já­tok belé a kést…

Sára ed­dig szót­la­nul fi­gyel­te a je­le­ne­tet. Ami­kor Sza­bó be­zár­ta maga után az aj­tót, meg­kér­dez­te Mag­dát.

– Ne ha­ra­gudj… De ti ed­dig nem te­gez­té­tek egy­mást…

– Na és? – kér­dez­te dur­va han­gon Mag­da. – Most te­gezzük. Sára el­hú­zó­dott Mag­da mel­lől. Meg­érez­te, hogy Sza­bó és Mag­da kö­zött nem új a kap­cso­lat. Csak őt nem avat­ták be. Az or­vos­nő­nek más­kor is szál­lít­ha­tott lányt Sza­bó. Még a bör­tön előtt. Elő­ször csak erre gon­dolt Sára, ki­csit meg is nyu­go­dott, ké­sőbb azon­ban újra és újra vissza­csen­gett a fü­lé­be a tér­kép, a ki­rán­du­lás, meg hogy Sza­bó egye­dül is el­megy. Re­meg­ni kez­dett a gyom­ra az ide­ges­ség­től, sőt egy­re erő­tel­je­seb­ben árasz­tot­ta el a sér­tő­dött­ség. De ural­ko­dott ma­gán.

– Hová men­tek hol­nap? – kér­dez­te ked­ves­ked­ve.

Mag­da las­san emel­te rá a te­kin­te­tét.

– Se­ho­vá.

– És a tér­kép?

– Mi­lyen tér­kép?

– Hát az, ami­ről La­jos be­szélt.

– Majd el­mond­ja ő, ha akar­ja.

Sára na­gyon meg­győ­ző­en je­len­tet­te ki.

– Ő soha.

– Ak­kor meg… Hagyj ne­kem bé­két ezek­kel… – Mag­da a fal felé for­dult, ez­zel je­lez­te, hogy a be­szél­ge­tés­nek vége.

De Sára nem hagy­ta abba.

– Mit itt jól meg­vol­tunk ket­ten – mond­ta lap­pan­gó in­du­lat­tal a hang­já­ban.

Mag­da vissza­for­dult.

– Kis hü­lye! Kell is ne­kem a te La­jo­sod! – Egé­szen más mo­dor­ban foly­tat­ta. – Ne­kem te kel­lesz, kis arany­bo­gár­ka… Az üz­let, az üz­let… A sze­re­lem egé­szen más… Ér­ted, drá­ga szí­vem?

Sára ha­bo­zott a vá­lasszal. Vé­gül annyit mon­dott.

– Jó… Csak ne le­gyen be­lő­le va­la­mi baj…

Mire Sza­bó vissza­tért, Mag­da már a fo­tel­ban ült, s bár elég gyak­ran krá­ko­gott, sem­mi más nem mu­tat­ta, hogy va­la­mi baja len­ne.

– Sze­rez­tem egy tér­ké­pet – mond­ta Sza­bó. Ki­te­rí­tet­te az asz­ta­lon. – Gye­re, pró­bál­junk meg rá­ta­lál­ni a hely­re.

Mag­da Sá­rá­ra mu­ta­tott.

– Őt is na­gyon ér­dek­li a tér­kép.

Sza­bó a lány­ra né­zett. Az­tán el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon pa­ran­csol­ta.

– Menj ki a kony­há­ba! Ké­szíts va­cso­rát!

Sára las­san emel­ke­dett fel a fo­tel­ból. Arca egé­szen át­vál­to­zott. Meg­szé­gye­nít­ve érez­te ma­gát, keze is ököl­be szo­rult. Ezt ész­re­vet­te Sza­bó is.

– Nem kell min­den szar­ban ben­ne len­ned! – mond­ta ki­csit lá­gyab­ban. – Az a jó, ha az em­ber mi­nél ke­ve­seb­bet tud… Na, men­jél szé­pen! – Lát­ta, hogy a lány­ban ol­dó­dik a görcs. – És ki fog ne­kem cso­ma­got kül­de­ni a sitt­re, mi? Ha si­ke­rül, ne­ked ép­pen olyan jó lesz, mint ne­künk… Va­la­mi jó ka­ját csi­nálj, mert mar­ha éhes va­gyok… – A lány még az aj­tót nyi­tot­ta, ami­kor még hoz­zá­tet­te. – Így is sok­kal töb­bet tudsz, mint amennyit tud­hat­nál… Sára vissza­for­dult.

– Én nem lát­tam, nem hal­lot­tam sem­mit… – Cso­bán­ká­ra gon­dolt.

Mert már ak­kor is meg­for­dult a fe­jé­ben, eset­leg ké­nyel­met­len le­het Sza­bó­nak, hogy ö tud­ja, ki ölte meg Tur­csá­nyit. Ha va­ló­ban meg­halt… S annyi esze neki is van, hogy rá­jöj­jön, leg­in­kább az a tanú néma, ame­lyik nem él…

Ami­kor Sára ki­ment, Mag­da ké­rés nél­kül is be­szá­molt a be­szél­ge­té­sük­ről. Sza­bó nem tu­laj­do­ní­tott nagy je­len­tő­sé­get neki.

– Majd én el­in­té­zem… Vagy te az ágy­ban… Jó lány ez… Nem fog po­fáz­ni… Fon­to­sabb en­nél – mond­ta Sza­bó –, hogy meg­ta­lál­juk a he­lyet… És most már na­gyon sür­gős, hisz ha a ko­csid kul­csát el­lop­ták, ke­res is ben­ne va­la­ki va­la­mit… És ez a va­la­ki Kor­mos, és az a va­la­mi…

– A tér­kép.

– Így igaz.

A tér­kép fölé ha­jol­tak.

– Ez itt Mis­kolc… – mond­ta las­san Sza­bó. – Azon a tér­ké­pen is sze­re­pelt… Ez a tó…

Mag­da be­huny­ta a sze­mét, s úgy be­szélt.

– Ne a tér­ké­pet nézzük, kép­zel­jük el… Idézzük vissza… Előbb idézzük vissza… S az­tán ke­res­gél­jünk…

Ami­kor Sára né­hány perc múl­tán meg­állt az aj­tó­ban, elég­gé ért­he­tet­len­nek, sőt kis­sé ko­mi­kus­nak is ta­lál­ta a ké­pet. Mag­da és Sza­bó hát­ra­dől­ve a fo­tel­ban, be­hunyt szem­mel ült, ál­lu­kat elő­re tart­va, me­red­ten néz­ték a sem­mit.

– Va­la­mi baj van? – kér­dez­te hal­kan. Sza­bó in­ge­rül­ten vá­la­szolt.

– Eridj, a fe­né­be!

– Azért kér­de­zem, mert…

– Mon­dom, hogy kuss!

Sára vissza­ment a kony­há­ba. Sza­bó még mor­gott va­la­mit, de nem nyi­tot­ta ki a sze­mét. Mag­da azon­ban mo­so­lyog­ni kez­dett.

– Azt hi­szem, én jól lá­tom a tér­ké­pet… Azt hi­szem…

Sza­bó elé­ge­det­ten bó­lo­ga­tott.

– Ak­kor jó… Mert en­gem meg­za­vart ez a… És meg­ta­lá­lod az iga­zi tér­ké­pen is?

Újra a tér­kép fölé ha­jol­tak. Mag­da rö­vid ke­res­gé­lés után rá­bö­kött egy ké­kes-zöl­des te­rü­let­re.

– Ez az.

– Ez?

– Igen…

– Le­het­sé­ges, le­het­sé­ges – mon­do­gat­ta Sza­bó. – De ez mo­csár…

– Az.

– És itt ho­gyan ta­lál­juk meg? Az ere­de­ti raj­zon pon­to­san je­löl­ték, így meg át­ku­tat­hat­juk az egész te­rü­le­tet… És még ak­kor sem biz­tos a si­ker – csu­pa ag­go­da­lom szőt­te át Sza­bó­nak nem csak a szö­ve­gét, ha­nem a hang­hor­do­zá­sát is.

Mag­da vi­dá­mabb volt.

– Meg­ta­lál­juk. Ott meg­ta­lál­juk, ne félj te at­tól!

Sza­bó rossz­ked­vű­en bön­gész­te a tér­ké­pet.

– Nem is szól­va ar­ról – mond­ta csen­de­sen –, hogy na­gyon so­ká­ig tart, míg rá­buk­kan­ha­tunk. Fel­tű­nő lesz…

– Ha te nem jössz – mond­ta ha­tá­ro­zott han­gon Mag­da –, én ak­kor is me­gyek! – Mo­so­lyog­va tet­te hoz­zá. – Le­het, hogy ne­ked van pén­zed, de én olyan sze­gény va­gyok, mint…

– A temp­lom ma­da­ra – foly­tat­ta Sza­bó.

– Ege­re – ja­ví­tot­ta ki Mag­da. – Bár a ma­da­ra sem le­het va­la­mi gaz­dag… Te­hát?

– Mi te­hát? Csak nem kép­zel­ted, hogy egye­dül en­ged­lek… Me­gyek. Ha már kö­zös az üz­let, kö­zös a koc­káz­ta­tás is.

– Ez bölcs mon­dás volt – gú­nyo­ló­dott Mag­da, aki na­gyon jól is­mer­te Sza­bót. Ne­he­zen ha­tá­roz el va­la­mit, de ha el­kezd­te, rend­sze­rint vé­gig­csi­nál­ja. Ha csak meg nem ijed. Mert bár­mi­lyen fur­csa, ez a so­kat koc­káz­ta­tó fér­fi gyor­san esik pá­nik­ba.

– Most enni kell, alud­ni, és hol­nap in­du­lunk! – Most már ha­tá­ro­zot­tan csen­gett Sza­bó hang­ja is, aki meg­érez­te, hogy azon­nal át kell ven­nie a pa­rancs­nok­sá­got, mert egyéb­ként Mag­da a fe­jé­re nő. – És va­la­mi fel­sze­re­lés is kell… Na, azt majd én azon­nal el­in­té­zem… De előbb együnk, mert va­ló­ban na­gyon éhes va­gyok.

Mag­da szol­gá­lat­ké­szen fel­állt, s ki­ment a kony­há­ba, hogy se­gít­sen Sá­rá­nak. Sza­bó né­hány pil­la­na­tig várt, s ami­kor már han­go­kat hal­lott a kony­há­ból, be­szél­get­ni kez­dett a két nő, ma­gá­hoz rán­tot­ta Mag­da tás­ká­ját, és gyor­san át­vizs­gál­ta. Még a pénz­tár­cá­ját is ki­nyi­tot­ta, egy bel­ső re­kesz­ben dol­lá­ro­kat ta­lált, nem so­kat, de azért elé­ge­det­ten mo­soly­gott.

A tás­ka al­ján va­la­mi ke­mény­sé­get ér­zett. Gyor­san kör­be­ta­po­gat­ta. Egy rej­tett rész… De hol le­het be­le­nyúl­ni? Ad­dig for­gat­ta a tás­kát, amíg meg­ta­lál­ta az igen ügye­sen el­he­lye­zett té­pő­zá­ras nyí­lást. Kí­vül­ről, a tás­ka fe­ne­kén. Fel­tép­te, uj­já­val be­le­ko­tort. Egy kul­csot hú­zott ki. Au­tó­kulcs volt. A kis Pol­skié. A kulccsal együtt egy száz­dol­lá­ros szé­le is ki­buk­kant a nyí­lá­son. A dup­la­fe­ne­kű tás­ká­ban szé­pen el­si­mít­va dol­lá­rok fe­küd­tek.

Leg­alább ezer… Hon­nan van en­nek a nő­nek?

Vissza­egyen­get­te a bank­je­gye­ket, vissza­csúsz­tat­ta a kul­csot is.

– Még a sa­ját fe­le­sé­gé­ben sem bíz­hat meg az em­ber – mo­tyog­ta. Na­gyon ügyelt arra, hogy úgy te­gye vissza a fo­tel­ba a tás­kát, aho­gyan Mag­da hagy­ta ott. Még a zá­rat is csak annyi­ra húz­ta be, ami­lyen hosszú­ság­ban Mag­da hagy­ta. Még­is, ami­kor a nő vissza­jött a kony­há­ból, első kér­dé­se ez volt.

– Mit ke­res­tél a tás­kám­ban?

Sza­bó arca pi­ros­ra vált, na­gyot nyelt meg­le­pe­té­sé­ben.

– A pén­ze­det néz­tem – mond­ta za­var­tan. – Tud­nom kell, mennyi pén­zünk van.

– Mi­ért nem kér­dez­ted meg? – Mag­da hang­ja éles volt, tá­ma­dó.

– Mert úgy sem mond­tál vol­na iga­zat – Sza­bó már mo­soly­gott. Gyor­san le­küz­döt­te a za­va­rát. – Már­pe­dig pénz kell.

Mag­da vé­gig­húz­ta a zá­rat a tás­ká­ján.

– Van egy kis je­lem – gú­nyo­lód­va ok­tat­ta Sza­bót –, erre gon­dol­hat­tál vol­na… Csak rá­né­zek a tás­kám­ra, s lá­tom, hogy va­la­ki be­le­nyúl­kált… Ügye­sebb­nek kell len­ni, kis­fi­am…

Sza­bó nem re­a­gált. Az ab­lak­hoz állt, s ott pró­bál­ta el­dön­te­ni ma­gá­ban, hogy ilyen előz­mény után, kö­zös ak­ci­ót csi­nál­hat-e a fe­le­sé­gé­vel. Hisz nyil­ván­va­ló, hogy az au­tó­kul­csot nem lop­ta el Kor­mos. Te­hát az iga­zi tér­kép is a kis Pol­ski­ban rej­tő­zik. Csak az a kér­dés, hogy va­ló­ban he­lye­sen je­löl­te-e meg az asszony az új tér­ké­pen azt a bi­zo­nyos pon­tot… Vi­lá­gos, össze­gez­te gon­do­la­ta­it, hogy Mag­da egye­dül sze­ret­né az üz­let hasz­nát le­fö­löz­ni, de úgy lát­szik, egye­dül nem tud­ja meg­sze­rez­ni, se­gí­tő­társ kell hoz­zá… Ez el­lent­mond vi­szont an­nak, hogy dug­dos­sa a tér­ké­pet, hisz előbb-utóbb úgy­is nyil­ván­va­ló­vá lesz, ha rossz he­lyen ke­res­gél­nek. Mi­lyen bak­lö­vést kö­ve­tett el ak­kor, ami­kor hagy­ta, hogy a tér­ké­pet Mag­da te­gye el. Mi­cso­da elő­vi­gyá­zat­lan­ság! De az éj­sza­ka majd… A kis Pol­ski itt áll a sar­kon… A kulcs pe­dig… Rá kell ven­nie Sá­rát, hogy csi­nál­jon nagy prog­ra­mot Mag­dá­nak, me­rül­je­nek ki mind a ket­ten, s alu­kál­ja­nak… S ak­kor ő majd utá­na­néz a dol­gok­nak.

– Ke­vés a pén­zünk – for­dult vissza az ab­lak­tól. – Sok min­den kell. Nem tu­dunk bé­ká­vá vál­toz­ni… – ne­ve­tett.

– Lát­tad, ne­kem sincs! Sze­rezz va­la­hon­nan!

– Mit főz­te­tek? – kér­dez­te Sza­bó. A hang­ja, a né­zé­se, az egész arca meg­vál­to­zott. – Sára, jöj­jön már a kaja! Ilyen so­ká­ig még a bör­tön­ben sem kel­lett vár­ni – tet­te hoz­zá. – Húz­ták a kon­dért a cirk­li elé, a szo­ba­gaz­da már ott állt a csaj­kák­kal, s ado­gat­ta be. Néha egé­szen tűr­he­tőt főz­tek… Re­mé­lem, nem kós­to­lom meg még egy­szer… Per­sze, má­sok­nak cso­ma­got is kül­dött a fe­le­sé­gük…

– De azok­nak pénzt is ha­gyott a fér­jük – vág­ta rá Mag­da. Sza­bó a ké­pet né­ze­get­te a fa­lon, s egé­szen el­lá­gyult han­gon foly­tat­ta.

– Az egyik cel­la­társ, va­la­mi úri­fiú, min­dig ke­rek saj­to­kat ka­pott a cso­mag­ban… Iri­gyel­tük érte. Pe­dig kí­nál­ta, de a bör­tö­nil­lem, mert van ilyen is, csak egy-egy fa­la­tot en­ge­dé­lye­zett… Az­tán sze­gény fiú he­te­kig kín­ló­dott, ami­kor meg­tud­ta az egyik be­szé­lőn, hogy a fe­le­sé­gé­nek meg a gye­rek­nek alig van ott­hon ka­já­juk, neki meg ilyen saj­to­kat kül­de­nek… Ez az, amit nem le­het el­fe­lej­te­ni… – Mag­da eny­he krá­ko­gás­sal fo­gad­ta az ér­zel­mes szö­ve­get. Sza­bó só­haj­tott. – Ha va­la­ki ezt ér­tem meg­ten­né, bi­zony is­ten, vissza­men­nék né­hány évre…

– Hü­lye – mond­ta rö­vi­den Mag­da.

Sza­bó le­gyin­tett.

– Le­het… Le­het, hogy hü­lye va­gyok. De ak­kor is, az én sze­mem­ben ez a nő a vi­lág leg­tisz­tes­sé­ge­sebb, leg­ren­de­sebb asszo­nya… Egyi­kő­tök sem ér fel a kis­uj­já­ig sem!

– Nem is tud­tam, hogy te egy ilyen izé em­ber vagy… – ne­ve­tett Mag­da, s ma­gya­ráz­ni akar­ta az izét, de nem ta­lál­ta meg a meg­fe­le­lő szót. – Olyan vagy, mint… Puha… In­kább – de­rült fel az arca – in­kább, öreg­szel… Igen, öreg­szel!

Sza­bó na­gyon go­nosz­nak érez­te Mag­dát. Fur­csa, hogy ő ítél­ke­zik, de vi­szoly­gott a nő­től. Fel is állt, ki­ment a kony­há­ba, pe­dig Sára már be­hoz­ta az ételt.

– Va­ló­ban disszi­dál­ni kel­le­ne… Itt­hagy­ni ezt az egész bü­dös éle­tet…

Le­ült a ho­ked­li­re. Há­tát a csem­pé­zett fal­nak ve­tet­te. S arra gon­dolt, hogy soha sem jut eszé­be: eset­leg el is fog­hat­nák gyil­kos­sá­gért. Mert egy­szer min­den ki­de­rül… De maga sem érti, ez­zel mi­ért nem szá­mol, ta­lán mert nem tart­ja bűn­nek, hogy el­in­téz­te Tur­csá­nyit…

– Egy disz­nó­val ke­ve­sebb…

Sára jött ki érte.

– Ki­hűl…

– Jó… Me­gyek… De csak egy­szer, egy­szer egy perc­re hagy­ná­tok ma­gá­ra az em­bert!

Mag­da már evett. Főtt kol­bászt tett az asz­tal­ra Sára, tor­mát egy kis üveg­ben. Sza­bó első kér­dé­se az volt.

– Mus­tár?

Va­la­mi­kor na­gyo­kat za­bált egy-egy hen­tes­üz­let­ben a jó il­la­tú főtt kol­bász­ból, de ott mus­tárt tet­tek a pa­pír­ra. Egy­szer, ami­kor be­le­ha­ra­pott a kol­bász­ba, a vele szem­ben esze­ge­tő Tur­csá­nyi új ru­há­já­ra spric­celt a zsí­ros lé… Hogy ká­rom­ko­dott az a disz­nó!

Sört it­tak a kol­bász­ra, be­kap­csol­ták a te­le­ví­zi­ót, Sára na­gyo­kat ásí­tott. Mag­da Sá­rát néz­te. Sza­bó fel­aján­lot­ta, le­megy sé­tál­ni, fe­küd­je­nek le. A vá­laszt nem vár­ta meg, fel­állt s el­in­dult. Kulcs­ra zár­ta maga után az aj­tót. Az ut­cán kör­be­jár­ta a kis Pol­skit, pró­bál­gat­ta a zá­rat. De nem en­ge­dett.

– Majd, öre­gem, majd…

Le­ült a park­ban egy pad­ra. On­nan néz­te, mi­kor olt­ják el a vil­lanyt a la­kás­ban. S ami­kor ki­hunyt a vi­lá­gos­ság, fel­állt, na­gyot nyúj­tóz­ko­dott.

Ek­kor azon­ban két fér­fi lé­pett elő a sö­tét­ből.