17.

Far­kas ha­mar meg­szok­ta új­don­ság­nak ne­vez­he­tő esti el­fog­lalt­sá­gát. Fent a ma­gas­ban a ke­ze­lé­sé­re bí­zott ref­lek­tor­ral hi­bát­la­nul dol­go­zott. A fény pon­to­san kö­vet­te a mű­vé­szek pro­duk­ci­ó­it, maga Ká­sás is oly­kor elé­ge­det­ten bic­cen­tett fe­jé­vel a szé­les desz­ka má­sik vé­gé­ről. A ref­lek­to­rok köz­vet­le­nül a sá­tor­te­tő alatt vol­tak el­he­lyez­ve, egy fent­ről le­csün­gő vas­áll­vá­nyon. Eh­hez volt a desz­ka is rög­zít­ve, ame­lyen ve­re­bek­ként ül­tek a vi­lá­go­sí­tó­val, a mély­be ló­gat­va lá­bu­kat. Lent­ről kö­tél­lét­ra ve­ze­tett a desz­ká­hoz. Jó­val a nyi­tány előtt fel­mász­tak és el­fog­lal­ták he­lyü­ket a desz­ka két vé­gén.

A fi­a­tal­em­ber már az első na­pon meg­fe­le­lő rej­tek­he­lyet ta­lált fent a ma­gas­ban a könyv nagy­sá­gú film­fel­ve­vő ré­szé­re. A sá­tor­te­tő ép­pen a fe­jük fe­lett kap­cso­ló­dott össze és a pony­va vissza­haj­tott re­dő­i­ben ki­vá­ló he­lye lett a kis gép­nek. Elég volt csak fel­nyúl­ni érte.

Far­kas min­den este el­ső­ként in­dult a ma­gas­ba. A ke­rek­ké­pű vi­lá­go­sí­tó már kö­zöm­bö­sen szem­lél­te a kés­do­bá­ló nő­jét, mint­ha so­ha­sem ér­de­kel­te vol­na. A fi­a­tal­em­ber csak Czu­ko­rék pro­duk­ci­ó­já­nál kap­csol­ta be a fel­ve­vőt, ame­lyet szi­ge­te­lő­sza­lag­gal rög­zí­tett a ref­lek­tor­hoz. A film­te­kercs min­den este meg­telt fel­vé­tel­lel. Mi­kor a trió vég­zett, ki­cse­rél­te a fel­ve­vő ka­zet­tá­ját, és a gé­pet a pony­va re­dő­i­be csúsz­tat­ta. Mind­eb­ből a há­rom kar­tá­vol­ság­ra levő Ká­sás mit sem vett ész­re. A te­kercs az­tán más­hoz ke­rült, köz­vet­le­nül az elő­adás után.

Far­kas rend­sze­rint ci­ga­ret­táz­va téb­lá­bolt a cir­kusz előtt, mint­ha csak friss le­ve­gőt szív­na. Egy fér­fi lé­pett mel­lé, és tü­zet kért. Más este fi­a­tal lány ér­dek­lő­dött va­la­me­lyik ar­tis­ta után. Egy pil­la­nat volt csu­pán, de a te­kercs már­is út­nak in­dult, zseb­ben vagy női tás­ká­ban, a cél­ja felé. A fi­a­tal­em­ber tud­ta, hogy a te­ker­cset mennyi­re vár­ják. A film­koc­ká­kon azok a né­zők is meg vol­tak örö­kít­ve, akik­nek Czu­kor ezüst­göm­böt do­bott pro­duk­ci­ó­ja so­rán.

A Czu­kor-ik­rek most már nem­csak va­sár­nap kora este in­dul­tak ko­csi­ju­kon a vá­ros­ba, ha­nem gyak­ran a késő esti elő­adás után is ki­haj­tot­tak a ka­pun, s csak éj­fél­tájt tér­tek vissza.

Béni ezen nem tud­ta ma­gát túl­ten­ni, ál­lan­dó­an sza­pul­ta a lá­nyo­kat.

– A fene es­sen be­lé­jük – né­zett ko­mo­ran a por­fel­hőt ka­vart ko­csi után.

– Még min­dig Det­ti? – je­gyez­te meg Far­kas.

– Ah, nem ér­de­kel.

– Lá­tom raj­tad.

– Bár­me­lyi­kük­nél is sok­kal jobb nő az Ica – cél­zott a „vad­nyu­gat lá­nyá­ra”.

– Ta­lán csak nem aka­rod meg­szök­tet­ni?

– Hogy a nya­ka­mon ma­rad­jon? – nagy­ké­pűs­kö­dött a fiú. – Mit csi­nál­nék vele? Ül­tes­sem be a ne­gye­dik osz­tály pad­já­ba mel­lém?

– Lát­tam, hogy ke­rül­ge­ted. Majd meg­csik­lan­doz Pe­dró a ké­sé­vel.

– Egy fe­nét, jó va­gyok nála is… Meg­mu­tat­ta az esz­cáj­ga­it. Fene tom­pák azok a ké­sek, de a he­gyük, mint a tű. Ki­egyen­sú­lyo­zott bö­kök, hogy a le­ve­gő­ben könnyen fo­rog­ja­nak ten­ge­lyük kö­rül, ami­kor a desz­ká­nak in­dít­ja.

– És a nő?

Béni le­gyin­tett, majd a fe­jé­re bö­kött.

– Va­la­mi nem stim­mel nála, ál­lan­dó­an vi­gyo­rog, mint a fél­eszű és kel­le­ti ma­gát. Ez még hagy­ján, el­vég­re nő, sőt nem is akár­mi­lyen nő, ezt tud­ja maga is. De mi a fe­né­nek ri­szál­ja ma­gát Pe­dró előtt? Köz­ben ki­kezd má­sok­kal a fér­fi je­len­lé­té­ben – mond­ta. – Ér­dek­lő­dött, hogy is volt Man­ri­có vissza­ho­za­ta­la… Rö­hö­gött, és azt mond­ta, hogy sze­ret­te vol­na lát­ni a szitut. Ál­lí­tom, a csaj egy­szer csak-csak meg­lép va­la­ki­vel. Úgy itt hagy­ja ezt az öre­ge­dő cow­boyt, mint a pinty. Csak meg­fe­le­lő mé­di­um­ra ta­lál­jon… Min­den­eset­re, ez a pa­sas nem én le­szek.

Késő este volt már. Ré­gen ki­huny­tak a cir­kusz fé­nyei. In­dul­tak le­fe­küd­ni. Ká­sás és Blin­ker, az ál­lat­gon­do­zó, már aludt. Far­kas sze­mé­re so­ká­ig nem jött álom. Jó­val éj­fél után le­he­tett, ami­kor meg­hal­lot­ta az ik­rek Fi­at­já­nak zö­työ­gé­sét. Ak­kor tér­tek vissza a vá­ros­ból.

Egy dél­előtt Béni min­den elő­ze­tes be­je­len­tés nél­kül fás­li­val be­pó­lyál­ta jobb kar­ját, csuk­ló­já­tól kö­nyé­kig. Az ér­dek­lő­dés­re azt fe­lel­te, hogy va­ló­szí­nű ín­hü­vely­gyul­la­dá­sa lett. En­nek el­le­né­re dol­gát vé­gez­te, sőt kora este az elő­adás előtt el­fog­lal­ta he­lyét a pénz­tár előtt, hogy a je­gye­ket ke­zel­je. Már szál­lin­góz­tak a né­zők.

Far­kas arra fi­gyelt fel, hogy a fiú va­dul in­te­get neki.

– Mi van? – lé­pett hoz­zá.

– Gye­re gyor­san… He­lyet­te­síts egy ke­vés ide­ig.

A fi­a­tal­em­ber szó nél­kül ele­get tett a ké­rés­nek. A fiú ke­re­ket ol­dott és el­tűnt. Tá­vo­labb Czu­kor ci­ga­ret­tá­zott, és kö­zöm­bös arc­cal a be­fe­lé tó­du­ló kö­zön­sé­get néz­te.

A be­já­rat előtt két lány tét­len­ke­dett. Ha­tá­ro­zat­la­nok vol­tak. Ti­zen­hat éve­sek le­het­tek, di­va­tos nad­rá­got vi­sel­tek, könnyű blúz­zal. Sű­rűn nyúj­to­gat­ták a nya­ku­kat be­fe­lé.

– Még van jegy – szólt ki Far­kas.

– Kö­szön­jük – vá­la­szolt a ma­ga­sab­bik.

– Egy ar­tis­tát vá­runk, az is­me­rő­sei va­gyunk – mond­ta a má­sik.

Mint­egy adott jel­re meg­je­lent Béni. Ahe­lyett, hogy át­vet­te vol­na a je­gyek ke­ze­lé­sét, pec­ke­sen el­hú­zott Far­kas mel­lett, és a lá­nyok­hoz lé­pett.

– Csaó – kö­szönt szűk­sza­vú­an. – El­jöt­te­tek? Azok ket­ten ol­va­do­zó te­kin­tet­tel bá­mul­tak.

– Az uno­ka­hú­ga­im – ve­tet­te a fiú Far­kas felé, majd a lá­nyok­hoz for­dult. – Saj­nos, ma nem lé­pek fel a branccsal – mond­ta és bi­zo­nyí­tás­ként meg­len­dí­tet­te be­pó­lyált kar­ját. – Ugyan­is meg­rán­dult a ke­zem tré­ning köz­ben a tra­pé­zon. Nem koc­káz­tat­ha­tok sem­mit.

– Óh – só­haj­tot­ták azok fáj­dal­ma­san. Olyan ar­cot vág­tak, mint­ha egy vi­lág om­lott vol­na össze ben­nük.

– Ez van – len­dült meg is­mét a be­pó­lyált kar.

– Pe­dig úgy sze­ret­tünk vol­na lát­ni – saj­nál­ko­zott a ma­ga­sab­bik. Far­kas ka­já­nul vi­gyo­rog­va meg­szó­lalt:

– Mű­vész úr, ha a ro­ko­nai eset­leg lát­ni kí­ván­ják az elő­adást, be­en­ge­dem őket. Még sza­bad a dísz­pá­ho­lyunk.

A „dísz­pá­holy” szó meg­tel­te a ha­tá­sát, mert a két lány­nak fel­csil­lant a sze­me. A fiú szé­les mo­solyt eről­te­tett ma­gá­ra, mert tud­ta, a „dísz­pá­holy” nem más, mint né­hány sza­ba­don ha­gyott fa­pad a ma­nézs köz­vet­len kö­ze­lé­ben, amo­lyan po­tya­hely.

Mi­előtt Béni szá­ján hang jött vol­na ki, a két lány se­ré­nyen bó­lo­gat­ni kez­dett.

– Per­sze, hogy me­gyünk – mond­ták egy­szer­re. A fiú úgy né­zett, mint­ha fo­gát húz­ták vol­na.

– A di­rek­tor amúgy is le­kö­te­le­zet­tem – ma­gya­ráz­ta, mi­köz­ben elő­re­en­ged­te a lá­nyo­kat. – Majd jöj­jön a ko­csim­hoz, Laci. Vár ott ma­gá­ra egy szi­var.

– Igen­is, mű­vész úr.

Far­kas hosszan kun­co­gott ma­gá­ban, de a mo­soly meg­me­re­ve­dett az ar­cán. Egy ma­gas fér­fi nyúj­tot­ta je­gyét. Negy­ven­éves le­he­tett, szé­les po­fa­cson­tú, mé­lyen le­nyú­ló dús bar­kót vi­selt. Igen is­me­rős­nek tűnt. Hol lát­ta már? Em­lé­ke­ze­té­ben ott la­pul­tak az is­me­rős arc­vo­ná­sok, a kes­keny ajak, amely szin­te vo­nal­lá szű­kült. Mint a vil­lám ha­sí­tott bele a fel­is­me­rés. En­nek a fény­ké­pét lát­ta. A fő­pin­cér, aki­vel szót vál­tott Ama­de­usz­né. Hir­te­len el­bi­zony­ta­la­no­dott. Le­het, mind­ez csu­pán fel­aj­zott kép­ze­le­té­nek a já­té­ka? Va­la­mi ha­son­ló­ság csu­pán?

Fél­szem­mel a fér­fi után né­zett, de az már el­tűnt a cir­kusz­ban. Béni ér­ke­zett vissza ki­pi­rult arc­cal.

– Kösz, hogy nem árul­tál el, más­kü­lön­ben le vagy ejt­ve – mond­ta mor­co­san.

Far­kas si­et­ve ment be a cir­kusz­ba. Az is­me­ret­len bar­kós fér­fi fel­csi­gáz­ta ér­dek­lő­dé­sét. Fel­má­szott a kö­tél­lét­rán és el­fog­lal­ta he­lyét a ma­gas­ban. Per­cek­kel ké­sőbb Ká­sás is meg­ér­ke­zett. Ad­dig­ra vi­szont már elő­vet­te rej­tek­he­lyé­ről a film­fel­ve­vőt és a ref­lek­tor­hoz erő­sí­tet­te. El­len­őriz­te azt is, hogy az ob­jek­tív egy irány­ban le­gyen a fény út­já­val.

Ki­gyúl­tak a lám­pák, a ze­ne­kar az in­du­lót ját­szot­ta. Sor­ra vo­nul­tak be a sze­rep­lők, kör­be­jár­ták a po­ron­dot, és el­tűn­tek a ki­já­rat­nál.

Telt ház volt.

– Itt van a szép Etel­ka is – mond­ta Ká­sás a desz­ka túl­só vé­gé­ről. – Eb­ben a perc­ben ér­ke­zett egy kül­föl­di pa­sas­sal. Ma min­den­ki oda­fi­gyel a pro­duk­ci­ó­já­ra.

– Hol van­nak? – nyúj­tot­ta nya­kát le­fe­lé Far­kas.

– Egye­ne­sen Rán­ki­hoz men­tek.

– Ki a pa­sas?

Ká­sás a fő ref­lek­tort a ma­nézs kö­ze­pé­re irá­nyí­tot­ta, mi­köz­ben Far­kas a sa­ját­ját a be­já­ra­ti füg­göny­re sze­gez­te.

– Nem tu­dom, ki le­het, mert még soha nem lát­tam – húz­ta el szá­ját a ke­rek képű fér­fi. – Gon­do­lom, az elő­adás­ra kí­ván­csi. Ma min­den­ki be­le­tesz apa­it-anya­it, hát­ha a pa­sas a pro­duk­ci­ó­ra ha­rap.

A há­rom Bé­rei be­rob­bant a ma­nézs­ba, pil­la­na­tok alatt állt a gu­mi­asz­tal, és meg­kez­dő­dött az ug­rá­lá­suk.

– Ott van­nak – in­tett fe­jé­vel le­fe­lé Ká­sás.

Far­kas jól lát­ta a csi­nos nőt, egy ala­csony fér­fi tár­sa­sá­gá­ban. Rán­ki kö­vet­te őket. Köz­vet­le­nül a be­já­ró­nál fog­lal­tak he­lyet a má­so­dik sor­ban. Le­het, Hu­ber he­lyett ér­ke­zett va­la­ki, gon­dol­ta. Esze­rint nem volt hi­á­ba­va­ló a szá­mí­tá­suk. Maga sem tud­ta mi­ért, va­la­mi­fé­le csa­ló­dott­sá­got ér­zett. Ép­pen most ér­ke­zett, ami­kor már moz­gás­ba len­dült az el­há­rí­tás gé­pe­ze­te? Va­jon mi­lyen új irány­ban ala­kul­nak most a dol­gok? Rá­adá­sul itt volt a bar­kós fő­pin­cér. Ta­lán nem vé­let­len, hogy ezek hár­man itt ma össze­fu­tot­tak.

– Hé, vi­gyázz – in­tet­te hal­kan Ká­sás.

Ma­gá­hoz tért gon­do­la­tá­ból és a fényt is­mét ren­des irány­ba hoz­ta. Kis­vár­tat­va fel­fe­dez­te a bar­kót vi­se­lő fér­fit. Amaz úgy­szin­tén a má­so­dik sor­ban ült, pon­to­san szem­ben Rán­ki­ék­kal.

Far­kas most már iz­ga­tot­tan vár­ta Czu­ko­rék fel­lé­pé­sét. Szin­te érez­te min­den por­ci­ká­já­ban, hogy je­len­tős es­té­hez ér­kez­tek. Azok ott lent nem vé­let­le­nül van­nak most itt. Mi­kor a szü­net után első szám­ként az ik­rek ap­juk­kal be­fu­tot­tak a ma­nézs­ba, rá­tet­te uj­ját a film­fel­ve­vő in­dí­tó­gomb­já­ra.

Czu­ko­rék fel­pat­tan­tak gömb­je­ik­re és lá­buk­kal se­ré­nyen kör­be­haj­tot­ták ma­gu­kat a ma­nézs­ban. Meg­kez­dő­dött a mu­tat­vá­nyuk. Az ik­rek sor­ban egy­más után ap­juk­nak do­bál­ták az ezüs­tös, lab­da­nagy­sá­gú göm­bö­ket.

Far­kas be­kap­csol­ta a fel­ve­vőt, és a ref­lek­tor fé­nyét Czu­kor­ra sze­gez­te.

Az első ezüst­göm­böt egy fi­a­tal fiú kap­ta meg, aki az első sor­ban ült, az­tán jöt­tek a töb­bi­ek. Sor­ban, egy­más után re­pül­tek a göm­bök a né­zők­nek. Az utol­só előt­ti a bar­kós­nak ju­tott. A fér­fi ügye­sen el­kap­ta.

Far­kas min­den gömb út­ját ref­lek­tor­fénnyel kí­sér­te. A bar­kós­nál szán­dé­ko­san ké­sett egy pil­la­na­tot. Mi­kor a fény a fér­fi­ra irá­nyult, an­nak ölé­ben nyu­go­dott már az ezüst­gömb, a keze kö­zött. Né­hány má­sod­per­cig raj­ta tar­tot­ta a ref­lek­tor fény­pont­ját, majd to­vább­moz­dí­tot­ta.

Lent a ma­nézs­ban a né­zők sor­ra do­bál­ták vissza a göm­bö­ket. Czu­kor mind­egyik­nek elé­be haj­tott, és ami­kor a le­fe­lé eső gömb a feje fe­lett volt, hir­te­len elő­re­ha­jolt. A gömb vé­gig­gu­rult a tar­kó­já­tól a lá­ba­fe­jé­ig a tes­tén, az­tán egy láb­moz­du­lat­tal to­váb­bí­tot­ta az ik­rek egyi­ké­nek.

Szün­te­le­nül dör­gött a taps.

Far­kas a kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal, mint­ha vé­let­le­nül ten­né, a ref­lek­tor fé­nyét kör­be­hor­doz­ta a né­ző­kön, egy pil­la­nat­ra meg­állt vele és hagy­ta, hogy a bar­kós fér­fin meg­ál­la­pod­jon.

– Mit csi­nálsz – szi­szeg­te foj­tot­tan Ká­sás. – Menj már a lány­ra.

Far­kas nyom­ban cél­ba­vet­te a fénnyel Det­tit, aki a göm­bök­kel ját­sza­do­zott. A ma­gas­ból jól lát­ta, hogy ez a ki­sik­lá­sa a vi­lá­go­sí­tón kí­vül két em­ber fi­gyel­mét kel­tet­te fel. Egyik maga Czu­kor volt, aki dü­hös pil­lan­tást ve­tett fel, a má­sik Ama­de­usz­né. A nő für­ké­sző­en né­zett fel a ma­gas­ba, mint­ha csak a ref­lek­tor ke­ze­lő­jé­re len­ne kí­ván­csi, az­tán tág­ra nyílt szem­mel me­re­ven bá­mult át a má­sik ol­dal­ra, ahol a bar­kós fér­fi ült.

Az elő­adás vé­gén Ká­sás ment le el­ső­nek a lét­rán. Far­kas előbb ki­vet­te a gép­ből a ka­zet­tát, a fel­ve­vőt a szo­kott he­lyé­re rej­tet­te, csak ez­u­tán má­szott le. A be­já­ra­ti füg­göny mö­gül szó­vál­tást hal­lott.

Czu­kor szid­ta a vi­lá­go­sí­tót.

– Ka­lim­pál a ref­lek­tor­ral. Majd szó­lok az öreg­nek – fe­nye­ge­tő­dzött.

– El­té­vesz­tet­tem. Kü­lön­ben is oly­kor nem a meg­fe­le­lő sor­rend­ben sze­di vissza a nya­va­lyás gömb­je­it. Tő­lem nyu­god­tan szól­jon az öreg­nek – mond­ta a vi­lá­go­sí­tó.

Czu­kor ká­rom­ko­dott.

– Min­dig hü­lye­sé­ge­i­ben jár az esze – ri­ká­csol­ta.

– Te­het egy szí­ves­sé­get – vá­gott vissza Ká­sás.

Far­kas fél­re­húz­ta a füg­gönyt, és ki­lé­pett a cir­kusz­ból. Czu­kor már tá­vo­zott. Ká­sás­nak pi­ros volt az arca a mé­reg­től.

– En­nek a hü­lyé­nek jár a szá­ja – mél­tat­lan­ko­dott.

– Nyu­god­tan meg­mond­hat­tad vol­na, hogy én vol­tam a hi­bás. Nincs még gya­kor­la­tom.

Ká­sás le­gyin­tett.

– Ilyen ba­kik na­pi­ren­den van­nak. Csak ez csi­nál be­lő­le ügyet.

– Az öre­get fel­biz­tat­hat­ja.

– Az öreg­gel én ki­jö­vök. Jó, ha ve­lem vagy oda­fent, nem kell két ref­lek­tor­ral ve­sződ­nöm.

Far­kas ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és a ki­já­rat­hoz ment. A né­zők már el­hagy­ták a cir­kuszt, né­há­nyan kint a ka­pu­nál tét­len­ked­tek. A kö­zel­ben egy XX-es bér­au­tó állt. A fi­a­tal­em­ber ki­ment a ka­pun és mé­lyet szí­vott a friss le­ve­gő­ből.

A sö­tét­ből egy idő­sebb fér­fi lé­pett elő.

– Kap­hat­nék egy kis tü­zet? – kér­dez­te és ci­ga­ret­tát vett elő. Far­kas, mi­előtt fel­vil­lan­tot­ta vol­na ön­gyúj­tó­ját, a tü­zet kérő te­nye­ré­be csúsz­tat­ta a ka­zet­tát.

– Sür­gős – mond­ta hal­kan.

– Kö­szö­nöm – fe­lel­te amaz, és tá­vo­zott.

Lát­ni le­he­tett az igaz­ga­tó la­kó­ko­csi­ját. Min­den ab­la­ka fény­ár­ban úszott. Biz­tos a kül­föl­di lá­to­ga­tó­val foly­nak a tár­gya­lá­sok, gon­dol­ta a fi­a­tal­em­ber, és in­dult be­fe­lé. A ka­pu­ban meg­tor­pant. Kis hí­ján be­le­üt­kö­zött a ki­fe­lé igyek­vő Ama­de­usz­né­ba.

A nő mo­soly­gott.

– Hal­lom, hogy mel­lék­ke­re­set­re tett szert – mond­ta.

– Csak al­kal­mi­lag…

– Mind­egy. Elég ha­mar be­le­jött.

– A gya­kor­lat oly­kor rá­cá­fol erre – je­gyez­te meg. Ama­de­usz­né már nem mo­soly­gott, für­ké­sző­en né­zett.

– Té­ved­ni nem­csak vé­let­le­nül le­het – mond­ta.

– Ne­kem sza­bad, sen­ki sem ta­ní­tott be a ref­lek­to­rok ke­ze­lé­sé­re. A nő úgy tett, mint­ha mon­da­ni akart vol­na va­la­mit, az­tán elő­vett tás­ká­já­ból egy ci­ga­ret­tát. Far­kas ud­va­ri­a­san fel­kat­tin­tot­ta ön­gyúj­tó­ját.

– Kö­szö­nöm – fúj­ta ki a füs­töt a nő. – Olyan ér­zé­sem van, hogy egy­szer ne­künk be­szél­nünk kel­le­ne egy­más­sal.

– El­vi­he­tem egy cuk­rász­dá­ba?

– Jó… Le­gyen cuk­rász­da – hagy­ta hely­ben. – Úgy fest, mint­ha én pro­vo­kál­nám ran­de­vú­ra. Leg­alább­is ez a lát­szat. Nem­de­bár?

– Mi­kor le­gyen az a cuk­rász­da? Ma este? Vagy ta­lán hol­nap? Azt sem tu­dom, med­dig ma­rad.

Ama­de­usz­né egy szem­vil­la­nás alatt ko­moly lett.

– Ma nem, sem hol­nap. Nem érek rá – mond­ta és töp­reng­ve meg­ráz­ta fe­jét. – Kü­lön­ben tud­ja mit? Majd át­visz Ka­ni­zsá­ra. Hét vé­gén itt már zá­runk. Út­köz­ben, ha akar, el­be­szél­get­he­tünk.

– Nem én akar­tam ma­gá­val be­szél­get­ni.

A nő csi­nos ar­cán za­var tük­rö­ző­dött.

– Iga­za van… Nos, majd mód­ját ej­tem.

A sö­tét­ből Rán­ki és a kül­föl­di fér­fi buk­kant elő. Ama­de­usz­né el­kö­szönt és a kül­föl­di­vel együtt be­ült az XX-es ko­csi­ba. A fér­fi ve­ze­tett.

Rán­ki so­ká­ig bá­mult utá­nuk.

– Na­gyon ren­des em­ber – mond­ta Far­kas­nak. – Fran­cia, cir­kusz­igaz­ga­tó.

– Ak­kor lesz itt fel­for­du­lás.

– Azt hi­szem – mond­ta az idős em­ber.

Far­kas nem té­ve­dett. Rán­kit az iro­da­ko­csi előtt egy se­reg em­ber vár­ta. Bé­re­i­ék is ott to­pog­tak, akár­csak Pe­dró, a kés­do­bá­ló és Peti ze­ne­bo­hóc fe­le­sé­gé­vel. Egy­más sza­vá­ba vág­va ér­dek­lőd­tek, hogy me­lyi­kük pro­duk­ci­ó­ja kel­tet­te fel a fran­cia ér­dek­lő­dé­sét.

Rán­ki egy da­ra­big te­he­tet­le­nül hall­gat­ta a szó­ára­da­tot, majd mé­reg­be gu­rult.

– Mi va­gyok én, atya­úr­is­ten?… Hon­nan tud­nám, hogy me­lyi­ke­tek­re fi­gyelt fel, vagy mi­lyen pro­duk­ció nyer­te meg a tet­szé­sét? El­jött, itt volt, lát­ta a mű­so­run­kat, és el­ment… Ma­gam is csak annyit tu­dok, mint ti.

Far­kas a di­ák­kal csen­des szem­lé­lő­je volt tá­vol­ból a per­pat­var­nak.

– Lám, a ka­pi­ta­lis­ta piac – je­gyez­te meg je­len­tő­ség­tel­je­sen a fiú. – íme, mi­lyen nagy vonz­erőt gya­ko­rol.

– Eb­ben a szak­má­ban ért­he­tő, hogy nem mind­egy a kül­föl­di szer­ző­dés.

– Ért­he­tő, ért­he­tő… Ala­po­san meg­szed­he­tik ma­gu­kat, ha jó szer­ző­dést üt­nek nyél­be.

Far­kas na­pon­ta lát­ta a ke­mény gya­kor­la­to­kat, azt a sok ener­gi­át, ame­lyet be­fek­tet­tek a pro­duk­ci­ók csi­szo­lá­sá­ba, tö­ké­le­te­sí­té­sé­be. A mu­tat­vá­nyo­sok éle­te már nem volt ide­gen a szá­má­ra.

– Nem irigy­lem tő­lük – mond­ta.

Sza­bó lé­pett hoz­zá­juk. A kés­do­bá­ló meg­un­ta a per­par­vart.

– Ha­zu­dik, mint a víz­fo­lyás – in­tett fe­jé­vel az igaz­ga­tó­ra.

Rán­ki meg­emel­te a hang­ját.

– Ért­sé­tek vég­re meg, hogy sem­mi konk­ré­tat nem tu­dok. Egy fi­karc­nyit sem. Ta­lán Etel­ka. Mi­ért nem őt ro­han­tá­tok meg? Ő ta­lán tud­ja, hogy mi­lyen pro­duk­ci­ók ér­de­kel­ték a pa­sast. De ne­kem nem kö­töt­te az or­rom­ra, punk­tum – mond­ta.

Be­ment la­kó­ko­csi­já­ba, és be­vág­ta az aj­tót.

A tár­sa­ság mél­tat­lan­kod­va osz­la­do­zott.

– Ha­zu­dik az öreg – is­mé­tel­te a kés­do­bá­ló. – Na­gyon is tud­ja, kik­kel, mi az ábra. Csak vár­ja, hogy meg­pu­hul­ja­nak az em­be­rek, csen­de­sen fő­je­nek a sa­ját két­sé­gük­ben. Az­tán elő­áll a far­bá­val.

– Mi­lyen far­bá­val – tá­tot­ta el szá­ját a fiú.

– Tu­dom, amit tu­dok…

– De még­is, mi­lyen far­bá­val áll­hat elő?

Sza­bó rej­té­lye­sen mo­soly­gott, az­tán hosszú ci­ga­ret­tát vett elő. Rá­gyúj­tott anél­kül, hogy bár­me­lyi­kü­ket kí­nál­ta vol­na.

-. Ne­kem még nem volt dol­gom az öreg­gel – fúj­ta maga elé a füs­töt. – De re­bes­get­nek róla egy-két dol­got. Per­sze, pon­to­san nem tu­dom mi a hely­zet, úgy kör­vo­na­lak­ban sej­tem az egé­szet… Már­mint azt, hogy mi le­het a far­ba.

– Nos, ve­gyünk egy pél­dát – foly­tat­ta csen­de­sen. – A pél­da a leg­jobb. Az­tán ki-ki gon­dol­jon, ami­re akar… Té­te­lezzük fel, hogy né­hány mű­vész szer­ződ­ni akar kül­föld­re és ez az igaz­ga­tó fü­lé­be jut. Az érin­tet­tek tud­ják, hogy az igaz­ga­tón sok min­den mú­lik. Pél­dá­ul egy kül­föl­di tur­né ese­té­ben az imp­resszá­ri­ó­nak kez­de­mé­nyez­he­ti a pro­duk­ció meg­te­kin­té­sét, köz­ben súg­hat an­nak jót és rosszat. Is­mert az ide vágó hár­mas jel­szó: ajánl­hat, tá­mo­gat­hat, el­buk­tat­hat.

Per­sze, az igaz­ga­tó, ami­kor meg­tud­ja, hogy ki­nek a pro­duk­ci­ó­já­ra van ki­lá­tás szer­ző­dés kö­té­sé­re, el­ejt egy-két dol­got az il­le­tő­nek, az­tán hagy­ja, hadd pu­hul­jon a két­sé­gek kö­zött. Nos, min­den­ki sze­ret­ne kül­föl­di szer­ző­dést kap­ni. Mit tesz­nek hát? In­vesz­tál­nak, akár csak egy jó­nak ígér­ke­ző üz­le­ti be­fek­te­tés­be… Hogy az igaz­ga­tó mire haj­lik, ez eset­ben kö­vet­kez­tes­se­nek ma­guk.

– Még egy do­log – emel­te uj­ját a ma­gas­ba a kés­do­bá­ló. – Ne fe­led­kez­ze­nek meg ar­ról se, hogy az imp­resszá­ri­ók ál­ta­lá­ban bi­zo­nyos szá­za­lé­kot le­tesz­nek az asz­tal­ra. An­nak az asz­ta­lá­ra, aki elő­ke­rí­ti az őket ér­dek­lő pro­duk­ci­ót, és el­egyen­ge­ti a szer­ző­dés út­ját. Ezt a fej­pénzt, ha ne­vez­he­tem an­nak, az imp­resszá­rió ki­fi­ze­ti itt, vagy ott kint. Csak ennyit er­ről, ura­im. Hát ak­kor jó­éc­ca­kát mind­annyi­unk­nak.

Ad­dig néz­tek utá­na, míg a kés­do­bá­ló ka­csá­zó lép­tek­kel el nem tűnt a la­kó­ko­csi­já­ban. A füg­göny mö­gött Ica ár­nyé­ka je­lent meg, majd el­aludt a vil­lany.

– Ez jól meg­mond­ta – bó­lin­tott a fiú.

– Nem kell min­dent kész­pénz­nek ven­ni… Más­kü­lön­ben, mi van az uno­ka­hú­ga­id­dal?

Amaz vi­gyor­gott, a kar­ján már nem volt fás­li.

– Va­la­mit mon­da­ni kell a csa­jok­nak – ma­gya­ráz­ko­dott. – Hát én mond­tam. De ki gon­dolt arra, hogy egy­sze­rű­en be­ál­lí­ta­nak.

– Ak­kor mi­ért fás­liz­tad be a ke­ze­det?

– Sej­tet­tem, hogy ma be­fut­nak. Nem akar­tam őket be­vin­ni az elő­adás­ra. De te be­tet­ted az aj­tót.

Me­leg este volt. Az ég­bol­tot egyet­len fel­hő sem tar­kí­tot­ta. Mi­előtt alud­ni tér­tek vol­na, a la­kó­ko­csi lép­cső­jé­re ülve el­szív­tak egy ci­ga­ret­tát.

– Ta­lál­koz­tál a szex­bom­bád­dal? – kér­dez­te vá­rat­la­nul a fiú.

– Hon­nan ve­szed, hogy ta­lál­koz­tam vele?

– Lát­ta­lak a ka­pu­nál, oda irá­nyí­tot­tam. Nem jól tet­tem?

– Jól tet­ted…

Béni ka­já­nul vi­gyor­gott.

– Ala­kul­nak a dol­gok, ala­kul­nak – dör­zsöl­te össze te­nye­rét. Far­kas rá­bó­lin­tott. De a dol­gok ala­ku­lá­sát ő más­kép­pen ér­tet­te.