26.

Bana Dé­nes le­tet­te a te­le­font. Jegy­zet­fü­ze­té­nek a te­te­jé­re va­la­mi­kor már fel­ír­ta: „macs­ka”, most alá­ír­ta: „ku­tya”…

– Az anyó­som volt… – só­haj­tot­ta, az­tán vissza­ült a tár­gya­ló­asz­tal­hoz.

– Be­teg még? – kér­dez­te Pin­tér Béla.

– Ki­cso­da? A cica? Nem. Az­zal már nin­csen gond… De a ku­tya új­ból el­szö­kött. Hi­á­ba in­tet­tem az asszo­nyo­kat, ne hoz­zák vissza, jó he­lyen van, nem hall­gat­tak rám. Most ke­res­gél­he­tem. Tűz­zek ki ju­tal­mat, kér­te az anyó­som. Per­sze… Más dol­gom sincs. Foly­tas­suk, fiúk, foly­tas­suk!

Be­lez­nay Gá­bor össze­gez­te a ká­bí­tó­sze­res ügyet. Az asz­tal vé­gén már ott ült Hód is, fris­sen bo­rot­vál­va, tisz­ta ing­ben. Szo­kat­la­nul ko­moly volt. Más­kor egy-egy ak­ció be­fe­je­zé­se után vil­lo­gott, iz­gett-moz­gott, mint aki­ben még ben­ne él a meg­ol­dan­dó fel­adat iz­gal­ma. Igaz, most is ne­vet­ve jött be a fő­nö­ki szo­bá­ba, az­tán a fa­li­nap­tár­ra esett a te­kin­te­te. Meg­döb­ben­ve né­zett rá.

– Há­nya­di­ka van ma? – kér­dez­te el­sá­pad­va.

– Hu­sza­di­ka…

Hód só­hajt­va bó­lin­tott, az­tán a he­lyé­re ros­kadt. S et­től kezd­ve nem mo­soly­gott.

– Tes­sék, Be­lez­nay elv­társ! Foly­tas­sa…

– A ki­hall­ga­tá­sok lé­nye­gé­ben meg­erő­sí­tet­ték azt, amit gon­dol­tunk – mond­ta az őr­nagy. – A leg­szo­mo­rúbb, hogy ha­zánk­ra is fel­fi­gyel­tek a ká­bí­tó­szer­csem­pé­szek. Azt hi­szik, itt jö­het­nek-me­het­nek… Grot­te, vagy ne­vezzük aho­gyan akar­juk, két ok mi­att uta­zott Bu­da­pest­re. Az egyik az volt, hogy egy ópi­u­mot gyár­tó bá­zist te­remt­sen. Eb­ben a kar­mes­te­rünk­nek kel­lett vol­na se­géd­kez­nie, de már az első ak­ci­ó­juk ku­darc­ba ful­ladt. Er­ről bő­sé­ge­sen in­for­mált ben­nün­ket Pető, aki az első ki­hall­ga­tá­sán min­dent rész­le­te­sen el­mon­dott.

– Meg­ijedt? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Igen, ma­gya­rul: be­ga­zolt… Var­ga Zsolt nem val­lott rá, de egy rend­őr­őr­mes­ter gya­nús­nak ta­lált egy bi­zo­nyos be­teg­szál­lí­tó fu­vart…

– Igen, ezt is­mer­jük – sza­kí­tot­ta fél­be Bana. – A kar­mes­ter be­is­mer­te?

– Igen, saj­nos, min­dent be­is­mert.

– Saj­nos?

Be­lez­nay mo­so­lyog­va mond­ta.

– Őt már rég­óta fi­gyel­jük… S na­gyobb hal­ra gon­dol­tunk…

– Mi­lyen na­gyobb hal­ra? – kér­dez­te Pin­tér.

– Úgy ér­tet­tem, al­ez­re­des elv­társ, hogy csa­li­nak szán­tuk, na­gyobb ha­lat akar­tunk fog­ni vele… Azért en­ged­tük ügy­köd­ni… Már több mint egy éve fi­gyel­jük… Most is en­ge­dé­lyez­tet­tük az út­le­ve­lét… Bár lát­tuk, ho­gyan te­remt kap­cso­la­tot az első nap Grot­té­val, ez a szi­var­do­log régi trükk, azt gon­dol­tuk, nem ke­ve­re­dik most sem­mi­be… Az­tán meg­cá­folt…

Bana köz­be­szólt.

– Ak­kor ez már a má­so­dik tak­ti­kai ku­darc. Far­sang Im­rét is ki­en­ged­tük vol­na, igaz?

– Igen, ez­re­des elv­társ…

– Em­ber ter­vez… Pin­tér ne­vet­ve fe­jez­te be.

– Is­ten vé­gez…

– Ne kezd­je­tek el imád­koz­ni! – ne­ve­tett Bana is. – Foly­tas­sa, őr­nagy elv­társ.

– Az első cél­ja Grot­té­nak en­nek a bá­zis­nak a meg­te­rem­té­se volt. De Var­ga bal­kéz­ről fo­gott hoz­zá… Igaz, az ő szá­má­ra egy­sze­rű­nek tűnt: majd Pető el­in­té­zi, tőle kap sze­mé­lyi-iga­zol­vá­nyo­kat, meg­vá­sá­rol­hat­ják az el­ha­gyott­nak tűnt ta­nyá­kat, le­het má­kot ter­mesz­te­ni, la­bo­rál­ni stb. Grot­te má­so­dik cél­já­nak el­éré­se ne­he­zebb­nek szá­mí­tott. Le­szá­mol­ni az el­len­lá­ba­sok­kal, az úgy­ne­ve­zett mün­che­ni­ek­kel, akik­hez a meg­gyil­kolt Ne­mes­né is csat­la­ko­zott.

Hód fel­tet­te a ke­zét, szó­lás­ra je­lent­ke­zett.

– Tes­sék, fő­had­nagy elv­társ – mu­ta­tott rá Bana Dé­nes.

– Ha meg­en­ge­di, ez­re­des elv­társ, itt köz­be szúr­nék va­la­mit.

– Mond­ja.

– Sze­ret­ném meg­erő­sí­te­ni azt, ami már az ak­ció első nap­ján a gya­núm volt. Vagy­is, hogy Ne­mes­né az első pil­la­nat­tól kezd­ve tud­ta, hogy el­há­rí­tó va­gyok. Ak­kor ez csak ér­zés volt, ma már bi­zo­nyos­ság. Ez a nő a re­pü­lőn tör­tén­tek után vár­ta, hogy lép­ni fo­gunk. A má­sik, hogy Ne­mes, aki két va­sat tar­tott a tűz­ben, azt hit­te, hogy Grot­te em­be­re va­gyok…

Be­lez­nay bó­lin­tott.

– Így van… Ezért vall­ja még ma is az öreg, hogy Ta­tár, azaz Hód gyil­kol­ta meg az asszonyt. S hogy a má­sik fél­nek is ele­get te­gyen, rá­zár­ta az aj­tót… Az iga­zi gyil­kos pe­dig Wil­helm Kalk, akit Grot­te bí­zott meg. Na­gyon ügyes fic­kó… A má­so­dik gyil­kos­sá­ga már nem si­ke­rült, mert a vé­kony han­gú Pon­gor he­lyett Hó­dot ta­lál­ta a fo­tel­ban… Nem Ne­mes­né volt a mün­che­ni­ek irá­nyí­tó­ja, ha­nem Pon­gor… Grot­te tud­ta ezt… Csak Pon­gor és le­gé­nyei ha­ma­rabb el­jöt­tek bál­csi házuk­ból, mint aho­gyan Kalk oda­ért, így ők szá­mol­tak le a sze­ren­csét­len Far­sang­gal.

Bana a szo­kott­nál éle­sebb han­gon mond­ta.

– Még most is mér­ges va­gyok, őr­nagy elv­társ! Ho­gyan kö­vet­het­tek el ilyen ele­mi hi­bát? Lát­ják, hogy Pon­go­rék fel­men­nek, s ma­guk…

– Nem vé­de­ke­zünk, ez­re­des elv­társ… Ez va­ló­ban hiba volt. Sza­bó had­nagy írás­be­li je­len­tés­ben is meg­erő­sí­tet­te, lát­ták a ve­szélyt, in­dul­tak ők azon­nal, de a lift… Mire fel­ér­tek, a bűn­tény már meg­tör­tént. Bo­kor elv­társ…

– Tu­dom, meg­se­be­sült… Béla – for­dult Pin­tér al­ez­re­des­hez Bana –, ér­dek­lődj a kór­ház­ban, lá­to­gas­suk meg… És Far­sang ál­la­po­tá­ról is tud­ni sze­ret­nék, mi­lyen sú­lyos a sebe. Van újabb je­len­tés? Be­lez­nay vá­la­szolt.

– Igen, al­ez­re­des elv­társ, a sebe na­gyon sú­lyos… Az is le­het, hogy nem éri meg a hol­na­pot…

– Kalk ho­gyan vi­sel­ke­dik?

– Je­len­tem – mond­ta Be­lez­nay –, egyet­len­egy­szer si­ke­rült ki­hoz­ni a sod­rá­ból…

– Kí­ván­csi va­gyok, mi­vel?

– Ak­kor pat­tant fel a szék­ről, ami­kor meg­tud­ta, hogy a kis jel­ző­ké­szü­lé­kün­ket a jo­go­sít­vá­nya lap­jai kö­zött ci­pel­te ma­gá­val…

Pin­tér elé­ge­det­ten mo­soly­gott.

– Prí­ma köz­le­ke­dé­si rend­őr len­ne ma­gá­ból, Gál elv­társ – for­dult a fő­had­nagy­hoz.

– Vagy bű­vész… – egé­szí­tet­te ki az ez­re­des. – A mód­szert je­gyezzük fel… Csak rö­vi­den ennyi: meg­ál­lí­ta­ni a gya­nú­sí­tot­tat, el­kér­ni a jo­go­sít­vá­nyát, vizs­gál­gat­ni, ki­bé­lel­ni, vissza­ten­ni a tok­ba, és kész… És je­gyezzünk fel egy má­sik mód­szert is – foly­tat­ta ha­mis­kás mo­sollyal.

– A lé­nye­ge, ho­gyan kell meg­bi­lin­csel­ni sa­ját mun­ka­tár­sun­kat…

Min­den­ki Hód­ra né­zett.

– Két­szer is… – tet­te hoz­zá apró mo­sollyal Ba­las­sa fő­had­nagy. – Az első eset­ben, meg­mon­dom őszin­tén, na­gyon meg­döb­ben­tem, a gyil­kos­sá­got az or­rom előtt, job­ban mond­va, a há­tam mö­gött va­ló­ban úgy haj­tot­ták vég­re, hogy nem vet­tem ész­re sem­mit… Kalk be­sé­tált, és szúrt… Ami­kor meg­je­len­tek a fő­ka­pi­tány­ság em­be­rei, prob­lé­mát oko­zott, hogy mit mond­jak. De jött a doki, s tud­tam, hogy ő je­len­te­ni fog­ja: visz­nek bi­lin­csel­ve…

– A szö­kés?

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem, nem le­he­tett gya­nús… Egy aka­dály­ba üt­köz­tem csak. A Maz­dá­ba… Ezért kel­lett gyor­san irányt vál­toz­tat­nom, Gál Gyu­szi el­fu­tott elő­lem…

Gál fő­had­nagy har­sá­nyan ne­ve­tett.

– Lá­tom, hogy sza­lad fe­lém… Meg­őrült ez? Majd­nem rá­ki­ál­tot­tam, Pé­ter, itt a rend­őr­ség dek­kolj! Az­tán el­sza­lad­tunk…

Ba­las­sa fő­had­nagy újra szó­lás­ra je­lent­ke­zett.

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem, van eb­ben az ügy­ben egy sze­mély, aki­nek a sze­re­pe nem tisz­tá­zott. Nem tud­tam meg­fi­gyel­ni, így szá­mom­ra rej­tély ma­radt.

– Ki az?

– Az ének­lő… Aki ál­lí­tó­lag Ne­mes­né fia… Az ez­re­des Be­lez­nay Gá­bor­ra né­zett.

– Őr­nagy elv­társ, mond­junk mi is va­la­mi újat Hód­nak.

– Ez a fér­fi va­ló­ban za­va­ro­dott… – mond­ta a fel­de­rí­tők pa­rancs­no­ka. – De nem Ne­mes­né fia. Sőt, egé­szen más volt. – Kis gon­dol­ko­zás után meg­kér­dez­te. – Fő­had­nagy elv­társ, jár szín­ház­ba?

Hód cso­dál­koz­va né­zett pa­rancs­no­ká­ra.

– Néha…

– Az öreg hölgy lá­to­ga­tá­sa?

– Igen… Még Su­lyok Má­ri­á­val… Meg Bi­li­csi­vel… Be­lez­nay bó­lin­tott.

– Ak­kor a töb­bit ta­lál­ja ki. – Az ez­re­des ne­ve­tett.

– Hagy­juk Hó­dot kom­bi­nál­ni! En­nél a sze­ren­csét­len­nél fon­to­sabb ne­künk Pon­gor. Mon­dott már va­la­mit?

Pin­tér Béla a fe­jé­vel in­tett ne­met.

– Egye­lő­re hall­gat. Hi­á­ba fog­tuk el a szál­lo­dá­ban Grot­te szo­bá­já­ban, elé tár­tunk sok bi­zo­nyí­té­kot, nem be­szél…

– Kár… A ki­hall­ga­tó tisz­tet ké­rem, jöj­jön ide ti­zen­hét órá­ra. Ha tudsz, gye­re te is, Béla… Be­szél­jük meg a ki­hall­ga­tás ter­vét. Nem sze­re­tem, ha va­la­ki hall­gat. Úgy gon­do­lom, ak­kor még va­la­mi olyas­mit tit­kol előt­tünk, amit nem is­me­rünk… Jár­junk a vé­gé­re Be­lez­nay elv­társ! Min­dent ala­po­san át­ku­tat­ni ott, a fa­lu­si ház­ban is! Egy pa­pír­cet­li is fon­tos le­het.

– Ér­tet­tem, ez­re­des elv­társ! Már fo­lyik a vizs­gá­lat.

– Jó. Csak ügyel­ni! Ne­hogy ki­de­rül­jön: Ne­mes­né újra Isz­tam­bul­ban volt!

– Ilyen hi­bát még egy­szer nem kö­ve­tünk el, ez­re­des elv­társ.

– Aján­lom is… Akar va­la­mit, Hód?

A fő­had­nagy je­lent­ke­zett.

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem, a kom­bi­ná­lást be­ter­jesz­tem.

– Te­hát?

– A le­gény Ne­mes­né sze­re­tő­je volt, s va­la­mi­ért eu­nu­chot fa­rag­tak be­lő­le…

– He­lyes… – bó­lo­ga­tott Bana. – S tud­ja, ki volt a tet­tes?

– Ne­mes­né.

– Nem… Ez még­sem szín­da­rab… A volt férj… Egy gé­ge­ope­rá­ció mi­att vé­kony han­gú Pon­gor. Azt vi­szont ne kér­dez­ze, hogy kik azok az id­vö­zül­tek, akik kör­be­jár­ják a he­gyet. En­nek ki­de­rí­té­se eset­leg még önre vár…

– Kö­szö­nöm, ez­re­des elv­társ – mond­ta Hód. – De van még va­la­ki, aki­ről úgy gon­do­lom, nem mel­lék­sze­rep­lő. Az öreg Ne­mes uno­ká­ja…

– Ki­cso­da? – vá­gott köz­be Bana. – Mi­lyen uno­ka?

Hód ki­húz­ta ma­gát, fel­csil­lant a sze­me, ami­kor lát­ta, hogy min­den­ki ta­nács­ta­la­nul néz rá.

– Ne­mes uno­ká­ja… Egy bi­zo­nyos sző­ke hölgy… – A ke­reszt­ne­ve Kar­la… Kar­la Rabe, ha így job­ban is­me­rik.

– Ki mond­ta ma­gá­nak, hogy Ne­mes uno­ká­ja? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Je­len­tem, Ne­mes… Ami­kor még azt hit­te, Grot­te kül­dött oda, hogy el­te­gyem láb alól a fe­le­sé­gét… Igen­csak a bi­zal­má­ba fo­ga­dott…

– Az­tán ki­szol­gál­tat­ta Pon­gor­nak… – je­gyez­te meg Pin­tér Béla.

– Pon­gor… Kö­röz­tes­sük a fény­ké­pét… – mond­ta az ez­re­des. – Ki­de­rül­het né­hány vá­rat­lan do­log… Ami pe­dig az uno­kát il­le­ti, fő­had­nagy elv­társ, ha arra gon­dolt, hogy ma­gá­ra bízzuk a vizs­gá­ló­dást, té­ve­dett… Mi­lyen ál­la­pot­ban van a hölgy?

– Je­len­tem, ál­lan­dó­an bőg – vá­la­szol­ta Be­lez­nay. – Egy kér­dés, fél­óra sí­rás, vá­lasz alig… Arra gon­dol­tam, va­la­me­lyik elv­társ­nőt kel­le­ne meg­bíz­ni a ki­hall­ga­tá­sá­val.

– Gon­dol­ja, hogy együtt sír­ná­nak? – ne­ve­tett Pin­tér Béla. Az­tán hoz­zá­tet­te. – Egyet­ér­tek az őr­nagy elv­társ­sal.

– És mi lesz az isz­tam­bu­li­ak­kal? – kér­dez­te az ez­re­des. – Kit küld elé­jük, őr­nagy elv­társ?

– Az esti gép­pel ér­kez­nek… Per­sze, ha jön­nek…

– Jön­nek – mond­ta az al­ez­re­des –, A táv­ira­tot nem kap­ták meg, te­hát jön­nek… Csak fel kell őket is­mer­ni… Nagy szol­gá­la­tot ten­nénk a ká­bí­tó­szer-el­le­nes küz­de­lem­nek, ha si­ke­rül­ne le­fü­lel­ni őket… Kel­le­ne egy ügyes pa­rancs­nok.

Hód újra a nap­tár­ra né­zett. Hu­sza­di­ka. Ma van hu­sza­di­ka.

– Ez­re­des elv­társ, ké­rek en­ge­délyt…

– Maga akar men­ni?

– Sze­ret­ném, ha rám bíz­ná… Pin­tér Béla köz­be­szólt.

– Még nem is volt ott­hon! Mit szól majd a meny­asszo­nya, ha nem megy haza? Ke­res­sünk va­la­ki mást… A fő­had­nagy, elv­társ pe­dig men­jen szé­pen haza, fü­röd­jön meg, ve­gyen vi­rá­got, s lá­to­gas­sa meg a meny­asszo­nyát. Hány nap­ja nem lát­ta?

– Egy-ket­tő…

– A fe­nét! Az az egy-ket­tő van már egy hét is, nem? Hód na­gyot nyelt. Va­la­mit akart mon­da­ni, de az ez­re­des le­in­tet­te.

– Iga­za van Pin­tér elv­társ­nak. A meny­asszo­nya na­pon­ként ér­dek­lő­dött Te­ri­ké­nél. Már-már meg­vá­dol­ta Te­rit, hogy dug­dos­sa ma­gát!

Be­lez­nay vá­rat­la­nul Ba­las­sa Pé­ter se­gít­sé­gé­re si­e­tett.

– Ez­re­des elv­társ, én sze­ret­ném, ha a fő­had­nagy elv­társ ve­zet­né a cso­por­tot. Vár­hat a kis­lány még né­hány órát, vi­szont az ügy ko­moly­sá­ga…

Bana Dé­nes vizs­gá­lód­va néz­te Hó­dot, az­tán az őr­na­gyot.

– Mi a csu­da? Nincs más meg­fe­le­lő tisz­tünk, csak Hód? Nana! Mi­ért erős­kö­dik, fő­had­nagy elv­társ?

Hód fel­állt. Meg­iga­zí­tot­ta a ru­há­ját. Ka­to­ná­san, mo­soly nél­kül mond­ta.

– Ez­re­des elv­társ… Tisz­te­let­tel ké­rem, bíz­za rám a cso­por­tot… Mert ha más­kép­pen dönt… – Újra a nap­tár­ra né­zett. – Ak­kor… Tisz­te­let­tel meg kell hív­nom az es­kü­vőm­re…