2.

A két nyo­mo­zó a ház előtt to­por­gott, be­hú­zód­va a ka­pu­mé­lye­dés­be. Szót­la­nul szív­ták ci­ga­ret­tá­ju­kat, és sű­rűn kör­be­kém­lel­tek. A bo­zon­tos üs­tö­kű be­bur­ko­ló­dzott a bal­lon­já­ba, tár­sa nya­kig fel­húz­ta dzse­ki­jé­nek vil­lám­zá­rát. Fel­éled­tek, mi­kor meg­lát­ták a jel­leg­ze­tes ka­csá­zó lép­te­i­vel kö­ze­le­dő kö­vér fér­fit.

– Vég­re itt van, fő­nök – fo­gad­ta so­pán­ko­dón a dús hajú. – Már azt hit­tem, éj­fé­lig szob­roz­ha­tunk.

– Gon­do­lom, hi­á­ba kos­lat­ta­tok – mond­ta az őr­nagy. – Ne­héz len­ne meg­min­táz­ni ró­la­tok a Vi­dám Fiúk pla­kát­ját – cél­zott az is­mert ko­mi­kus du­ó­ra, akik az éj­sza­kai lo­ká­lok­ban lép­tek fel. Zseb­re dug­ta a ke­zét, és vá­ra­ko­zó­an né­zett. Pe­dig tud­ta, hi­á­ba vár, mert nincs mire. Jól is­mer­te be­osz­tot­ta­it. Azok­nak min­den az ar­cuk­ra volt írva. Ered­mény, ku­darc egy­aránt.

A bo­zon­tos hü­velyk­uj­já­val a háta mögé bö­kött.

– Fő­nök, ez a ho­dály olyan, mint az el­va­rá­zsolt kas­tély. Há­rom lép­cső­ház, la­ká­sok a leg­el­rej­tet­tebb zu­gok­ban is, de vé­gig­jár­tuk, min­den­ki­vel be­szél­tünk – ha­dar­ta egy szusz­ra.

– Egy va­sad­ba sem ke­rült. A Vi­dám Park­ban fi­zet­ned kel­lett vol­na, hogy meg­te­kintsd. Így most jól jár­tál. Bár tő­led ki­te­lik, hogy ott is meg­hú­zod a flep­nit, és in­gyen mégy be. Akár a gőz­für­dő­be. A nyo­mo­zó­nak el­bo­rult az arca.

– Megint só­de­rolt va­la­ki – csat­tant fel.

Az őr­nagy elő­ka­part egy ci­ga­ret­tát. Ke­zé­vel töl­csért for­mált a gyu­fa láng­já­nak, és rá­gyúj­tott.

– Sen­ki sem só­de­rolt – kezd­te. – Már ko­ráb­ban akar­tam er­ről be­szél­ni ve­led, most meg­ra­ga­dom az al­kal­mat – foly­tat­ta. – Nem aka­rom még egy­szer hal­la­ni, hogy va­la­me­lyik für­dő­be az­zal ron­tasz be, hogy kö­vetsz va­la­kit, elő­ka­pod az iga­zol­vá­nyod, és in­gyen ki­áz­ta­tod a seg­ge­det. Köz­ben nem győ­zöd di­csér­ni ma­gad, hogy mi­lyen egy fir­nyák gye­rek vagy… Hol­nap az or­vos­sal fel­íratsz ma­gad­nak für­dő­je­gyet. Egy pe­tá­kod­ba sem ke­rül.

– Csak in­do­kolt eset­ben ad… Ne­kem sem­mi ba­jom… – Le­gyél fir­nyák. Mondd, hogy arany­ered van.

– Dub­lé­ból – je­gyez­te meg kun­cog­va a má­sik.

– Fogd be a po­fád – szi­szeg­te a bo­zon­tos.

Az őr­nagy vé­get ve­tett a ki­tör­ni ké­szü­lő szó­vál­tás­nak.

– Foly­tasd – ser­ken­tet­te.

– A lé­nyeg. sen­ki nem tud sem­mit. Az eset­ről csak hal­lo­más­ból ér­te­sül­tek… Ez a Be­ré­nyi Irén sem tu­dott töb­bet el­mon­da­ni.

– Az ki?

– A kis­lány – ve­tet­te köz­be a sil­des sap­kás –, aki be­le­bot­lott a pa­sas­ba.

A be­szá­mo­lást tar­tó nyo­mo­zó fon­tos­ko­dó ar­cot vá­gott.

– Fő­nök, nem jut eszé­be Flú­gos Jós­ka? – kér­dez­te.

Az egész rab­lá­si szak­cso­port is­mer­te a több­szö­rö­sen bün­te­tett Sárai Jó­zse­fet. A szó igaz ér­tel­mé­ben no­tó­ri­us rab­ló volt. Tá­ma­dá­sát min­dig a meg­le­pe­tés­re ala­poz­ta. Rend­sze­rint kora este te­vé­keny­ke­dett. A ki­sze­melt ház ka­pu­al­já­ban les­ben állt. Ha nő ér­ke­zett, el­ra­gad­ta a ké­zi­tás­kát és el­me­ne­kült. A fér­fi­a­kat meg­vá­lo­gat­ta. In­kább az idő­seb­bek­nek ug­rott neki, egy jól irány­zott ököl­csa­pás­sal le­te­rít­ve őket. Lom­ha, las­sú moz­gá­sú em­ber volt, har­min­cas éve­i­nek a de­re­kán. Ta­valy ítél­ték el nyolc évre. A Flú­gos ne­vet azért ér­de­mel­te ki, mert ahány­szor el­fog­ták, min­dig meg­ját­szot­ta a bo­lon­dot, és hó­na­po­kig el­húz­ta a vizs­gá­la­ti fog­sá­got el­me­ál­la­po­tá­nak meg­fi­gyel­te­té­sé­vel. _

– Ne­kem nem jut eszem­be – mond­ta az őr­nagy. A má­sik nyo­mo­zó­hoz for­dult. – Te gon­dol­tál rá?

A sil­des sap­kás a fe­jét ráz­ta.

– Ez a ka­pu­alj hu­za­tos le­het, ha a Flú­gost jut­tat­ta az eszed­be – vé­le­ke­dett az őr­nagy.

Amaz nem tá­gí­tott el­kép­ze­lé­sé­től.

– Tu­dom, hogy Flú­gos sit­ten van, de el­ső­sor­ban nem rá gon­dol­tam – kezd­te.

Az őr­nagy fél­be­sza­kí­tot­ta.

– A mód­sze­rét is verd ki a fe­jed­ből – ta­ná­csol­ta.

– Hát­ha va­la­mi régi ha­ver, vagy a ko­ráb­bi tár­sa­sá­gá­ból egy ha­son­sző­rű te­vé­keny­ke­dett itt – foly­tat­ta a dús hajú nyo­mo­zó. – Ez mi­ért len­ne olyan le­he­tet­len? A pa­sas­nak eszé­be öt­lött Flú­gos, az­tán úgy vé­le­ke­dett, ka­ma­toz­tat­ja a kész li­cen­cet…

– Li­szen­szet – ve­tet­te köz­be a má­sik.

– Mit mon­dasz?

A sil­des sap­kás le­gyin­tett.

– Sem­mit.

– Ak­kor meg ne ko­tyogj köz­be, hadd fe­jez­zem be – csat­tant fel, majd foly­tat­ta. – Te­hát a pa­sas meg­bújt a kapu alatt, és meg­vár­ta, míg a kar­já­ba fu­tott az első pa­li­ma­dár.

Az őr­nagy szó nél­kül sar­kon for­dult, és el­tűnt a ka­pu­alj­ban. A két nyo­mo­zó té­to­ván utá­na som­poly­gott. A kö­vér fér­fi szo­kat­lan für­ge­ség­gel hú­zo­gat­ta el a fal­tól a sze­me­tes­tar­tá­lyo­kat. Mi­után vég­zett, le­ha­jolt, és a tar­tá­lyok ol­da­lát, éle­it kezd­te vizs­gál­ni.

– Mit ke­res, fő­nök? – tu­da­kol­ta a sap­kás.

– A rö­vid utat ke­re­sem egy vá­lasz­ra.

Azok ket­ten össze­néz­tek. Kis­vár­tat­va a dús hajú té­to­ván meg­szó­lalt.

– Se­gít­sünk?

– Mi után szi­ma­tol­junk? – kér­dez­te a má­sik. Az őr­nagy fel­egye­ne­se­dett.

– Nincs eze­ken vér­folt – mor­mog­ta, mint­ha ma­gá­nak be­szél­ne. Az­tán be­osz­tot­ta­i­hoz for­dult. – Át­nézzük a sze­me­tet, da­ra­bok­ra sze­dünk min­dent.

A két nyo­mo­zó­nak le­esett az álla.

– Mit ke­re­sünk? – kér­dez­te a sap­kás.

– Még ma­gam sem tu­dom.

– Va­la­mi el­kép­ze­lé­se csak van er­ről a gu­be­rá­lás­ról.

– Sem­mi konk­rét – mond­ta az őr­nagy. – Csak fel­me­rült az a szó. kuka. Va­la­mi je­len­tő­sé­ge csak kell le­gyen. Gye­rünk, kezd­je­tek hoz­zá. Ott, az utol­só ku­ká­val – mu­ta­tott a sor­ban a lép­cső­ház felé eső­re.

A dús hajú nyo­mo­zó el­húz­ta a szá­ját.

– Még jó, hogy nem a Hű­vös­völgy me­rült fel – mor­mog­ta tár­sá­nak. – Egy hé­tig cser­kész­het­nénk a bo­zó­tost.

Mind­ket­ten a tar­tály­hoz lép­tek, és fel­csap­ták a te­te­jét. Csak fé­lig volt sze­mét­tel. Ko­szos pa­pí­rok, üres kon­zerv­do­bo­zok lát­szot­tak, egy bér­ház min­den­na­pos sa­lak­ja. Már ép­pen ké­szül­tek ki­bo­rí­ta­ni, mi­kor az őr­nagy kí­ván­csi­an be­le­te­kin­tett, és meg­álljt pa­ran­csolt. Azok nyom­ban en­ge­del­mes­ked­tek, a tar­tályt tal­pá­ra ál­lí­tot­ták. Az őr­nagy óva­to­san be­le­nyúlt. Mi­kor a ke­zét vissza­húz­ta, két ujja kö­zött egy la­pos, fe­ke­te tár­gyat tar­tott.

– Pénz­tár­ca – bá­mult a dús hajú.

– Az bi­zony – bó­lin­tott az őr­nagy. A mennye­zet­ről le­csün­gő csu­pasz égő felé emel­te, hogy a fény­ben job­ban szem­ügy­re ve­gye. – Le­fo­ga­dom, üres.

Ko­pott bőr­tár­ca volt. A gom­bos pa­tent­zár nyit­va, a bank­je­gyek­nek ké­szült re­ke­szek üre­sek. Csak a bőr­nyel­vű zá­ró­dó rész­ben csör­rent né­hány apró, egy zseb­kés pen­gé­jé­hez ha­son­ló fém­tárgy kí­sé­re­té­ben. A pen­ge egyik ol­da­lát sza­bá­lyo­san ki­kép­zett fo­ga­zat tar­kí­tot­ta, ol­da­lán gyu­fa­szál vas­tag­sá­gú ho­ronnyal.

– Úgy fest, mint­ha egy régi, to­ló­zá­ras pán­cél­szek­rény­nek len­ne a kul­csa – ál­la­pí­tot­ta meg az őr­nagy. – De nem az ere­de­ti­je, ha­nem va­la­mi gyat­ra má­so­lat. – A kul­csot a re­kesz­be tet­te, és a tár­cát fel­öl­tő­je zse­bé­be süllyesz­tet­te.

– Egy zse­bes dur­rant­hat­ta, és be­vág­ta a ku­ká­ba – je­gyez­te meg a sil­des sap­kás.

Jól is­mer­ték a zseb­tol­va­jok mód­sze­re­it. Tud­ták, hogy a si­ke­res lo­pás után első dol­guk mi­ha­ma­rabb meg­sza­ba­dul­ni a ter­he­lő bi­zo­nyí­ték­tól. Ezt a leg­kö­ze­leb­bi fél­re­eső he­lyen meg­te­szik, ahol szám­ba ve­szik a zsák­mányt is.

– Tudd meg a ház­fel­ügye­lő­től, hogy mi­kor ön­töt­tek utol­já­ra sze­me­tet a ku­kák­ba – mond­ta az őr­nagy.

A sap­kás nyo­mo­zó már­is in­dult.

– Gu­be­rál­jak? – kér­dez­te kel­let­le­nül a má­sik.

Az őr­nagy fe­jét ráz­ta. Sor­ban fel­haj­tot­ta a tar­tá­lyok fe­de­lét, és futó pil­lan­tást ve­tett a fel­hal­mo­zott sze­mét te­te­jé­re. Mi­kor vég­zett, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, elé­ge­det­ten dül­lesz­tet­te ki a ha­sát.

A nyo­mo­zó rosszal­ló pil­lan­tást ve­tett.

– Hü­lye­ség­nek tar­tot­ta, hogy eszem­be ju­tott a Flú­gos mód­sze­re?

– Ép­pen­ség­gel nem tar­tot­tam hü­lye­ség­nek.

– Még sem je­gyez­te.

Az őr­nagy mé­lyet szí­vott ci­ga­ret­tá­já­ból, és hosszan maga elé fúj­ta a füs­töt. Egy idős nő lé­pett be a ka­pun. Gya­nak­vón pil­lan­tott rá­juk, az­tán meg­nyújt­va lép­te­it, el­tűnt a lép­cső­há­zi fel­já­ró­ban.

– Fi­gyelj rám, Géza – szó­lalt meg az őr­nagy. Amaz se­be­sen pis­log­ni kez­dett.

– Az nem volt hü­lye­ség, hogy Flú­gos meg­for­dult az agyad­ban – foly­tat­ta. – A mód­sze­re ná­lam is meg­vil­lant, de csak egy pil­la­nat­ra. De az már ná­lad hü­lye­ség volt, hogy a je­len­le­gi eset té­nye­i­nek is­me­re­té­ben hagy­tad Flú­gost meg­te­le­ped­ni a fe­jed­ben, és hagy­tad, hogy ki­bé­rel­je agy­te­ker­vé­nye­i­det. Sőt, még azt is en­ged­ted, hogy vak­kan­tás­ra ser­kent­sen. Ez volt a te hü­lye­sé­ged… Te­szem azt, ha a be­vert fejű em­ber eb­ben a ház­ban la­kik, a ház­fel­ügye­lő nyom­ban fel­is­me­ri. De nem is­mer­te fel, így hát ide­gen. Eb­ből kö­vet­kez­tet­ve kun­csaf­tunk nem itt la­kik. De mon­dok mást is. Ha ne­tán va­la­ki­hez lá­to­ga­tó­ba ér­ke­zett vol­na, en­nek már a nyo­má­ra buk­kan­tok az előbb. Hi­szen az egész ház be­szél az eset­ről, egy cso­mó­an lát­ták az esz­mé­let­len em­bert… Ér­ted már?

A nyo­mo­zó kény­sze­re­det­ten bó­lin­tott.

– Ez igaz, fő­nök – mond­ta. – Meg­győ­zött. – De hang­já­ban nem volt ha­tá­ro­zott­ság.

– Majd két nap múl­va fogsz ne­kem iga­zat adni.

A sap­kás nyo­mo­zó buk­kant elő. Rö­vi­den be­szá­molt a ház­fel­ügye­lő­vel foly­ta­tott be­szél­ge­té­sé­ről. A tar­tá­lyo­kat pon­to­san dél­után öt­kor hoz­ták le az eme­let­ről. Ez­u­tán már nem ke­rült be­lé­jük hul­la­dék, leg­fel­jebb a föld­szin­ten la­kók ön­töt­tek hoz­zá egy ke­ve­set. Az őr­nagy el­dob­ta ci­ga­ret­tá­ját, és el­ta­pos­ta a csik­ket.

– Te­hát a pénz­tár­cát a dél­utá­ni csúcs­for­ga­lom ide­jén dob­ták a ku­ká­ba – szö­gez­te le. – Nem va­la­me­lyik eme­le­ten, ha­nem itt a kapu alatt, mert a sze­mét te­te­jén volt.

– Csak így le­he­tett – he­lye­selt a sap­kás. – Fő­nök, hon­nan tud­ta, hogy pénz­tár­cá­ra fo­gunk buk­kan­ni?

– Egy­ál­ta­lán nem tud­tam.

– Mi­kor a ku­ká­kat gusz­tál­ni kezd­te, azt mond­ta, hogy egy vá­lasz­ra ke­re­si a rö­vi­debb utat. Vér­folt nincs, csak egy zse­bes ál­tal meg­hú­zott buk­sza. Ez volt a vá­lasz a rö­vi­debb útra?

Az őr­nagy gon­do­la­tá­ban fel­buk­kant a far­mer­nad­rá­gos lány.

– Volt ben­nem egy im­pul­zus, en­nek akar­tam a vé­gé­re jár­ni – mond­ta. Meg­néz­te az órá­ját. Tíz múlt né­hány perc­cel. Ke­zé­vel in­tett, ami annyit je­len­tett, hogy vé­gez­tek a mun­ká­val.

Az ut­cán gyér volt már a for­ga­lom. Mind­hár­man el­in­dul­tak. Egy­más mel­lett men­tek, ne­ki­fe­szül­ve a szem­ből jövő szél­nek. Hall­gat­va sza­po­ráz­ták lép­te­i­ket, mint­ha sem­mi ked­vük nem len­ne el­sza­kad­ni egy­más­tól. Az Ok­to­gon­nál rá­for­dul­tak a Nép­köz­tár­sa­ság út­já­ra.

– Megiszunk egy pofa ko­nya­kot? – szó­lalt meg az őr­nagy. Gon­do­san le­si­mí­tott haja a szél­ben szá­nal­mas kóc­tö­meg­gé vál­to­zott. – Ha már ki­ug­rasz­tot­tak ott­hon­ról – tet­te hoz­zá.

A sil­des sap­kás mé­lyet bó­lin­tott, míg tár­sa, bi­zony­ta­la­nul pis­lo­gott né­há­nyat.

– A ven­dé­ge­im vagy­tok – tisz­táz­ta a hely­ze­tet az őr­nagy. – Én va­gyok most az ül­tet­vé­nyes.

Az al­vi­lág tag­jai ne­vez­ték így ma­guk kö­zött azo­kat, aki­ket meg le­he­tett vág­ni egy-két po­hár ital­ra.

A dús ha­jú­nak egy csa­pás­ra el­tűnt a bi­zony­ta­lan­sá­ga.

– Ben­ne va­gyok, fő­nök – mond­ta élén­ken, majd kis­vár­tat­va foly­tat­ta. – Tán ün­ne­pel va­la­mit, hogy ilyen könnyel­mű­vé vált? Szü­le­tés­nap, név­nap ki­zár­va.

– Az az ün­nep ne­kem, hogy ma este ti vol­ta­tok az ott­ho­ni ügye­le­te­s­ek.

A rab­lá­si cso­port­nál min­den es­té­re két be­osz­tot­tat je­löl­tek ki rend­kí­vü­li ügye­le­tes­nek. Ha va­la­mi tör­tént, el­ső­sor­ban őket ri­asz­tot­ták.

Az őr­nagy is­mét meg­szó­lalt.

– Jö­he­tett vol­na Szir­mai vagy a Tus­kó.

A két em­lí­tett nyo­mo­zó las­sú, ne­héz­kes volt a mun­ká­ban. Az utób­bi ar­ról kap­ta a Tus­kó gúny­ne­vet, hogy min­den fel­adat tel­je­sí­té­sé­nél el­idő­zött, szin­te gyö­ke­ret vert. Ké­pes volt órá­kig be­szél­get­ni egy-egy adat­gyűj­tés­nél a fel­me­rült ta­núk­kal. Nem tud­ta el­vá­lasz­ta­ni a lé­nye­gest a lé­nyeg­te­len­től. Még azt is fel­je­gyez­te, hogy az il­le­tő utol­já­ra mit evett, ha ar­ról is szó esett.

– Fő­nök! Ki­vir­radt vol­na, mi­kor­ra a la­kó­kat ki­kér­de­zik – je­gyez­te meg a sap­kás.

– Ezért ün­nep ne­kem, hogy ve­le­tek ke­rül­tem össze. Így ta­lán még éj­fél­re ágy­ba ke­rü­lök.

A Nagy­me­ző utca kö­zel volt. Itt kö­töt­tek ki, az egyik ital­bolt­ban. Bent szin­te vág­ni le­he­tett a füs­töt, a he­lyi­ség zsú­fo­lá­sig tele volt. Már csak szo­kás­ból is vé­gig­já­rat­ták sze­mü­ket az em­be­re­ken, majd a sa­rok­ba hú­zód­tak egy ál­ló­pult­hoz.

Az őr­nagy több si­ker­te­len kí­sér­le­tet tett, hogy le­si­mít­sa a ha­ját. Az­tán elő­vett egy száz­fo­rin­tost, a dús hajú nyo­mo­zó mar­ká­ba nyom­ta, az­zal a meg­jegy­zés­sel, hogy há­rom ko­nya­kot hoz­zon a szo­kott kí­sé­rő­vel.

– El­vég­re is­me­rős vagy itt, tu­dod a já­rást a pénz­tár­hoz – mond­ta.

– Ezt meg hon­nan ve­szi, fő­nök?

– Te ma­gad mond­tad.

A nyo­mo­zó ke­rek­re tá­gí­tot­ta a sze­mét.

– Én mond­tam? – kér­dez­te.

– A múlt­kor az­zal di­cse­ked­tél, hogy is­mersz min­den szó­ra­ko­zó­he­lyet, akár a te­nye­re­det. Hát most itt az al­ka­lom, hogy bi­zo­nyíts. Más­kü­lön­ben azt hin­ném, csak a szád járt.

– A szó­ra­ko­zó­he­lye­ket is­me­rem is, de ez itt egy kocs­ma. Az őr­nagy el­mo­so­lyo­dott.

– Nézz kör­be – mu­tat­ta. – Mit látsz? Szó­ra­ko­zó em­be­re­ket. Te­hát ez is szó­ra­ko­zó­hely. Igaz, nem a ja­vá­ból, de még­is­csak az.

A nyo­mo­zó el­húz­ta a szá­ját, és in­dult a pénz­tár­hoz. Út­já­ból fél­re­sö­pör­te az ácsor­gó­kat. Az őr­nagy hun­cut te­kin­tet­tel né­zett utá­na, majd ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Kis­vár­tat­va sze­me meg­akadt egy tá­vo­labb id­do­gá­ló tár­sa­sá­gon, öt­ven év kö­rü­li nő vi­ho­rá­szott ott, két ha­son­ló korú fér­fi­val. Jócs­kán emel­ke­dett volt az al­ko­hol­szint­jük. Ma­gas, cson­tos nő volt, arca hosszú­kás, haja sző­ké­re fest­ve. Ré­gen nem jár­ha­tott fod­rász­nál, mert a sző­ke fes­tés le­nőtt egy fél arasszal, és he­lyet adott őszes bar­na­sá­gá­nak, öm­lött be­lő­le a szó. A két sváj­ci­sap­kás fér­fi száj­tát­va hall­gat­ta. Egyi­kük ko­pott ak­ta­tás­kát szo­ron­ga­tott a hóna alatt. Le­rítt ró­luk, hogy vi­dé­ki­ek, és mun­kás­szál­lá­son lak­nak. Előt­tük a pul­ton fél tu­cat üres kor­só so­ra­ko­zott.

Az őr­nagy mel­lett álló nyo­mo­zó kö­vet­te fő­nö­ke te­kin­te­tét.

– Ni­csak! – mond­ta meg­le­pet­ten. – A Bó­dék­an­ca.

Jól is­mer­ték a sző­ke nőt, Ber­le­gi­né szü­le­tett Vá­mos Te­rit. Ak­tái kö­te­gek­re rúg­tak a bí­ró­sá­gon. Húsz évig egy­foly­tá­ban űzte a „mes­ter­sé­gét”. El­nyű­he­tet­len volt. Ál­lan­dó­an ki-be járt a bör­tön­ből. A Ga­ray tér és szűk kör­nyé­ke volt a törzs­he­lye. Ott va­kon is el­ta­lált az ital­bol­tok­ba. Míg a piac nem volt be­ke­rít­ve, éj­sza­kán­ként a bó­dék közé vit­te be part­ne­re­it. In­nen a gúny­név. Ké­sőbb fel­ha­gyott a pros­ti­tú­ci­ó­val, és be­széd­kész­sé­gét kezd­te ka­ma­toz­tat­ni a ré­sze­gek­nél, köz­ben cson­tos uj­ja­i­val a du­do­ro­dó pénz­tár­cát ku­tat­ta. Egy eset­ben el­ítél­ték mar­ke­co­lás mi­att. Egy éve dol­goz­ni kez­dett. Lép­cső­há­za­kat ta­ka­rí­tott, de majd min­den nap­szak­ban meg­ta­lál­ha­tó volt a Ga­ray tér kör­nyé­ki ital­bol­tok va­la­me­lyi­ké­ben. Az őr­nagy meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Kér­dezd meg, mit ke­res itt… Mondd meg neki, nem aka­rok bent ta­lál­koz­ni vele – kö­zöl­te a nyo­mo­zó­val.

Az már­is kö­ze­lebb nyo­mult a ki­sze­melt tár­sa­ság­hoz. A nő ész­re­vet­te, ar­cá­ról le­tör­lő­dött a mo­soly. Me­re­ven állt, mint­ha nya­kon vág­ták vol­na. Meg­ér­tet­te a nyo­mo­zó in­té­sét, mert ott­hagy­ta a két fér­fit, és elé­be si­e­tett.

Az őr­nagy a go­moly­gó ci­ga­ret­ta­füs­tön át jól lát­ta őket. A nő élénk kar­lej­té­sek­kel igye­ke­zett nyo­ma­té­kot adni sza­va­i­nak. Arca olyan cso­dál­ko­zást tük­rö­zött, mint­ha az­zal gya­nú­sí­ta­nák, hogy el­ta­gad­ta a ro­ko­nok elől a lot­tón nyert mil­li­ó­ját.

Mű­anyag tál­cán ér­ke­zett a ko­nyak, kí­sé­rő­vel együtt.

– Feri hová tűnt? – kér­dez­te a dús hajú nyo­mo­zó, és el­ren­dez­te a pul­ton az ita­lo­kat.

– Ran­de­vú­zik.

Amaz kör­be­né­zett, az­tán ész­re­vet­te tár­sát.

– Fő­nök! Ez itt a Bó­dék­an­ca – mond­ta meg­ve­tő­en.

– Ö bi­zony, tel­jes élet­nagy­ság­ban, a jó öreg csa­ta­ló. Lá­tom, hogy el­önt a sár­ga irigy­ség.

– Fel is akasz­ta­nám ma­gam… De mit ke­res itt? Nyo­mós oka le­het, ha ki­moz­dult a Csik­ágó­ból.

Ré­gen így ne­vez­te a szer­ve­zett al­vi­lág a Ga­ray tér kör­nyé­két.

Az őr­nagy a két fér­fit fi­gyel­te. Azok nya­ku­kat nyúj­to­gat­ták a nő felé, és azon vol­tak, hogy mi­nél mor­co­sabb ké­pet vág­ja­nak. A dzse­kit vi­se­lő fér­fi­ban ve­tély­tár­su­kat lát­ták.

– Teri tel­jes len­dü­let­tel, etet­te a két jam­bó­sap­kást – kö­zöl­te az őr­nagy. – Fe­ri­vel üzen­tem neki.

A dús hajú nyo­mo­zó fel­hor­kant. -

– Majd én el­iga­zí­tom – mond­ta. Moz­dult vol­na, de fő­nö­ke vissza­fog­ta.

– Ma­radj… Feri már vég­zett.

A nyo­mo­zó el­mond­ta a be­szél­ge­tés lé­nye­gét. A nő vál­tig ta­gad­ta, hogy bár­mi­fé­le rossz szán­dék­tól ve­zé­rel­ve tért vol­na be az ital­bolt­ba. Csu­pán szom­jas volt. A két fér­fi az­tán le­szó­lí­tot­ta. El­fo­gad­ta a meg­hí­vá­su­kat, az­óta sö­röz­get­nek.

– Mond­tad, hogy sö­pör­jön in­nen el? – kér­dez­te az őr­nagy. Amaz bó­lin­tott.

– Meg­issza a sö­rét és megy.

A cson­tos nő köz­ben élén­ken ma­gya­rá­zott a két fér­fi­nak. Kis­vár­tat­va, ko­pott re­ti­kül­jé­vel a kar­ján, tün­te­tő­en el­vo­nult a rend­őr­tisz­tek előtt, és ki­lé­pett az aj­tón. Ké­sőbb a hop­pon ma­radt sváj­ci­sap­ká­sok ki­it­ták a sö­rü­ket, és tá­voz­tak.

Nem sok hi­ány­zott már a zá­r­órá­hoz.

– Egész­sé­ge­tek­re! – emel­te po­ha­rát az őr­nagy. Koc­cin­tot­tak, és egy haj­tás­ra le­ön­töt­ték tor­ku­kon az italt. A szó­dá­ba ép­pen csak be­le­kor­tyol­tak.

A dús hajú nyo­mo­zó el­tűnt, majd kis­vár­tat­va vissza­jött.

– A csa­pos ál­lít­ja, hogy a Bó­dék­an­ca már dél­után­tól itt volt, mi­kor az eső öm­le­ni kez­dett. Kü­lön­ben több­ször lát­ta itt – mond­ta.

Az őr­nagy a sap­kás nyo­mo­zó­hoz for­dult.

– Mit mon­dott, mi dol­ga volt erre? – kér­dez­te.

– Va­la­mi ál­lást em­lí­tett.

– Ál­lást? Meg­bo­lon­dult ez…

– Azt mond­ta, itt szem­ben a szín­ház­nál járt. Ál­lí­tó­lag ta­ka­rí­tó­kat ke­res­nek vagy jegy­sze­dő­ket.

Az ital­bolt­tal szem­ben volt a Fő­vá­ro­si Ope­rett­szín­ház. Az őr­nagy ne­ve­tett.

– Ezt a me­sét adta le – mond­ta. – Ha ki­moz­dult a Ga­ray­ról, azt nem hol­mi ál­lás­ke­re­sés mi­att tet­te. Sem azért, hogy né­hány kor­só­ra va­la­kit meg­vág­jon. Ezt a Ga­rayn is meg­te­he­ti, eh­hez nem kell ilyen messze jön­nie… Biz­tos do­hány­ra va­dá­szott, pén­zes pa­li­ra. Bár ez a szán­dék is fur­csa len­ne tőle, mert már meg­ütöt­te a bo­ká­ját. – El­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját a pul­ton levő csor­ba szé­lű ha­mu­tar­tó­ban, az­tán a már is­mert kéz­moz­du­la­tá­val je­lez­te az in­du­lást.

Kint az ut­cai lám­pák sá­padt fé­nyü­ket szór­ták. A kö­ze­li Nép­köz­tár­sa­ság út­já­nak ke­resz­te­ző­dé­se fény­ár­ban úszott. Né­hány ház­zal tá­vo­labb két sap­kás fér­fi to­por­gott a jár­da kö­ze­pén, egyi­kük ke­zé­ben ak­ta­tás­ka ló­gott.

– Gyer­tek csak – szólt hát­ra az őr­nagy, és se­ré­nyen meg­in­dult át az út­tes­ten, majd be­for­dult az első mel­lék­ut­cá­ba. A két nyo­mo­zó utá­na csör­te­tett. Meg­áll­tak, majd az őr­nagy ki­le­sett a fal mel­lől a fény­ár irá­nyá­ba.

– Teri pá­ci­en­sei hor­gonyt ve­tet­tek – kö­zöl­te. – Te­hát nem kop­tat­ta vég­leg le őket. Fél­re akart ve­zet­ni min­ket, mi­kor el­húz­ta a csí­kot. A pa­sa­sok­nak pe­dig meg­súg­ta, hogy vár­ja­nak rá, majd ké­sőbb vissza­jön.

Az ut­ca­sa­rok fe­de­zé­ké­ből a nyo­mo­zók is ki­kan­di­kál­tak.

– Va­la­hon­nan mind­járt elő­ko­cog, és kég­li­re vi­szi az ür­gé­ket – vé­le­ke­dett a dús hajú.

– Ak­kor pe­dig itt a kö­zel­ben ta­lált ma­gá­nak szo­báz­ta­tót – tet­te hoz­zá a tár­sa.

Min­dig akad­tak olya­nok, akik bu­sás ha­szon­nal né­hány órá­ra át­en­ged­ték a szo­bá­ju­kat vagy ép­pen la­ká­su­kat al­kal­mi légy­ot­tok­ra. A rend­őr­tisz­tek tud­ták, hogy a cson­tos nő a sa­ját la­ká­sá­ra soha nem vitt fér­fit. Har­mad­ma­gá­val la­kott a Mu­rá­nyi ut­cá­ban, kö­zel a Ke­le­ti pá­lya­ud­var­hoz, egy szu­te­rén­nek ne­ve­zett pin­ce­he­lyi­ség­ben, ahol az ágya­kat tol­do­zott vá­szon­füg­gö­nyök vá­lasz­tot­ták el.

A meg­bú­vó nőt az őr­nagy fe­dez­te fel. Az ital­bolt mel­let­ti ház ka­pu­mé­lye­dé­sé­ben vá­ra­ko­zott be­hú­zód­va. Oly­kor ki­le­sett a tét­len­ke­dő sváj­ci­sap­kás fér­fi­ak irá­nyá­ba, az­tán vissza­kap­ta a fe­jét.

– A pa­sa­so­kat lesi – ál­la­pí­tot­ta meg. – Min­ket nem szúrt ki. Úgy lát­szik, meg­gon­dol­ta ma­gát. Arra vár, hogy azok el­men­je­nek.

– Ak­kor pe­dig sán­ti­kál va­la­mi­ben – szö­gez­te le a sil­des sap­kás.

– De mi­ben? – kér­dez­te a tár­sa.

– Majd el­vá­lik – dör­mög­te az őr­nagy.

Nem tud­ták, mire vél­jék Ber­le­gi­né vi­sel­ke­dé­sét. A sap­ká­sok nem vá­ra­koz­tak vol­na, ha elő­ző­leg a nő­től nem kap­nak biz­ta­tást. A nő sem ment el a kör­nyék­ről, mi­után el­hagy­ta az ital­bol­tot. Mi­ért ez a set­ten­ke­dés?

Fél óra múlt el. A két fér­fi meg­un­ta a tét­len­ke­dést, las­sú lép­tek­kel el­in­dul­tak a Nép­köz­tár­sa­ság útja felé. Kis­vár­tat­va el­tűn­tek az út­ke­resz­te­ző­dés lám­pá­i­nak a fény­ár­ja mö­gött. Per­cek tel­tek el, a ka­pu­mé­lye­dés­ben bújó nő nem moz­dult. Pe­dig lát­hat­ta, hogy ivó­cim­bo­rái már el­men­tek. Úgy állt ott, mint­ha lába gyö­ke­ret vert vol­na, csak a fe­jét for­dí­tot­ta sza­po­rán az út­ke­resz­te­ző­dés felé.

A sap­kás nyo­mo­zó fel­vál­tot­ta fő­nö­két a les­ke­lő­dés­ben. Az őr­nagy is­mét ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és el­gon­dol­koz­va fúj­ta ki a füs­töt.

– Va­la­me­lyi­ket vissza­vár­ja – dör­mög­te a dús hajú. – An­nak meg idő kell, hogy le­ráz­za a tár­sát.

Ez volt a leg­ké­zen­fek­vőbb ma­gya­rá­zat a nő kü­lö­nös vi­sel­ke­dé­sé­re. Az őr­nagy még­sem hitt ben­ne.

– Szá­mít is neki, hogy egy­szer­re hány fér­fi­val megy el! – le­gyin­tett. – Ha úgy adód­na, el­bán­na egy sza­kasz ka­to­ná­val is. – Hir­te­len el­ked­vet­le­ne­dett, mert fá­radt­nak érez­te ma­gát. Csak a kí­ván­csi­ság, amely a hosszú évek so­rán meg­cson­to­so­dott ben­ne, tar­tot­ta itt az ut­ca­sar­kon. Min­dig nyug­ha­tat­lan volt, ha a mun­ká­val kap­cso­la­tos kér­dé­sek­nek nem járt a vé­gé­re. El­ha­tá­roz­ta, vé­gig­szív­ja ci­ga­ret­tá­ját, és ez­zel pon­tot tesz rej­tett fi­gye­lé­sük­re. A dél­után tör­tént rab­ló­tá­ma­dás­sal meg­van a ma­guk dol­ga, reg­gel moz­gó­sít­hat­ja az egész cso­por­tot, hogy a fo­lya­mat­ban levő nyo­mo­zá­sok mel­lett ezt is ve­gyék a na­pi­rend­be.

– Mit csi­nál? – ér­dek­lő­dött a les­ke­lő­dő nyo­mo­zó­tól. Amaz vissza­húz­ta a fe­jét és meg­iga­zí­tot­ta sap­ká­ját.

– Sem­mit – mond­ta. – Vál­to­zat­la­nul a nya­kát nyúj­to­gat­ja az el­len­ke­ző irány­ba.

– Ki­bek­kel­jük? – kér­dez­te a dús hajú.

Az őr­nagy utol­sót szí­vott ci­ga­ret­tá­já­ból, és a csik­ket messzi­re pöc­köl­te.

– Tu­dod, ki be­kkel­jen? – lök­te ki a füs­töt ma­gá­ból. Egy cif­ra ká­rom­ko­dás kí­sé­re­té­ben meg­ad­ta erre a vá­laszt, majd len­dí­tett egyet a kar­ján.

Úgy men­tek a ki­sze­melt ház ka­pu­já­hoz, hogy a fél jár­dát el­fog­lal­ták. A nő csak ak­kor esz­mélt fel, ami­kor meg­áll­tak előt­te. Te­kin­te­te za­vart volt. Meg­pró­bált mo­so­lyog­ni, de csak torz vi­gyor­ra tel­lett.

Az őr­nagy min­den kü­lö­nö­sebb be­ve­ze­tő nél­kül, nyom­ban a lé­nyeg­re tért.

– Mi a fe­nét szob­ro­zik itt, Teri? – kér­dez­te mér­ge­sen. Vá­laszt sem vár­va foly­tat­ta. – Meg­üzen­tem ma­gá­nak, hogy lép­jen olaj­ra. Erre ki­ó­da­log a cse­hó­ból, és le­dek­kol az első kapu alatt. Hall­jam hát, mire vár?

A ma­gas nő fel­ha­gyott eről­te­tett mo­so­lyá­val.

– Ép­pen­ség­gel rá­érek, és… – kezd­te.

– Teri, hagy­ja a sü­ket du­mát! – sza­kí­tot­ta fél­be az őr­nagy. – Az iga­zat aka­rom hal­la­ni. – Vá­ra­ko­zó­an né­zett fel a nála fél fej­jel ma­ga­sabb nőre, mint­ha egy szo­bor­ra bá­mul­na. – Gye­rünk, ki vele.

– Fel­ügye­lő úr! Nem sza­bad itt len­nem? Nem stri­he­lek, nem za­va­rom a köz­ren­det, sem a köz­biz­ton­sá­got. Csak le­ve­gő­zöm. Ezt csak te­he­tem, nem?

– A Mu­rá­nyi ut­cá­ban is ép­pen ezt a le­ve­gőt szív­ja.

– Ép­pen­ség­gel itt sem ron­tom.

A két nyo­mo­zó zseb­re du­gott kéz­zel állt, csak a sze­mük vil­lo­gott a sö­tét­ben.

– Majd én el­be­szél­ge­tek vele, fő­nök – ja­va­sol­ta a dús hajú.

– Ma­gá­val az­tán sem­mi tár­gyal­ni­va­lóm nincs, had­nagy úr – csat­tant fel a nő.

Az őr­nagy egy szem­vil­la­nás­sal le­in­tet­te be­osz­tott­ját. Ar­cán nyá­jas mo­soly je­lent meg, de te­kin­te­te ke­mény ma­radt. Hang­já­ba cso­dál­ko­zás ve­gyült, ami­kor meg­szó­lalt.

– Lá­tom, azt akar­ja, hogy össze­rúg­juk a pat­kót.

– Eszem­be sincs, fel­ügye­lő úr.

– Ak­kor mi­ért ez a sü­ket duma? Fi­gyel­mez­te­tem, Teri, hogy meg­bán­ja, ha to­vább­ra is adja a hü­lyét. Ja­va­sol­ha­tom, is­mét he­lyez­zék REF alá. Gon­do­lom, csak ez hi­ány­zik ma­gá­nak.

Ber­le­gi­né szü­le­tett Vá­mos Teri már volt rend­őri fel­ügye­let alatt. Ez azt je­len­tet­te, hogy min­den este kö­te­les volt lak­he­lyén tar­tóz­kod­ni, szó­ra­ko­zó­he­lye­ket nem lá­to­gat­ha­tott, és gyak­ran je­lent­kez­nie kel­lett a ke­rü­le­ti ka­pi­tány­sá­gon.

A cson­tos nő össze­rez­zent. Te­kin­te­te ijed­ten sö­pört vé­gig az előt­te ál­ló­kon.

– Egy por­ci­kám sem kí­ván­ja – vág­ta rá.

– Te­hát?

– Higgye el, fel­ügye­lő úr, hogy sem­mi rossz­ban nem sán­ti­ká­lok. A ma­nu­szo­kat is le­kop­tat­tam. Ar­ról nem te­het­tem, hogy azok itt szob­roz­tak rám, hát­ha fel­tű­nök. Igaz, meg­vág­tam őket né­hány po­hár ital­ra, de ma­guk aján­lot­ták fel. Én nem for­szí­roz­tam és…

Az őr­nagy egy kéz­moz­du­la­tá­val el­vág­ta a szó­ára­da­tot.

– A lé­nye­get, Teri – mond­ta ke­mé­nyen. – Arra va­gyok kí­ván­csi, hogy mi­ért szob­ro­zik itt?… Mond­ja, kit vár?

– Ör­dö­ge van, fel­ügye­lő úr.

– Ki az?

A nő mé­lyet só­haj­tott, és fá­tyo­los han­gon, mint­ha nagy tit­kot árul­na el, azt mond­ta.

– Van egy fix pa­sa­som.

– Ez ma­gá­nál ko­moly fegy­ver­tény, Teri!

– Biz­tos va­la­mi ütő­dött, aki oly­kor ki­me­nőt kap – mond­ta vi­hog­va a dús hajú nyo­mo­zó.

A nő fi­gyel­men kí­vül hagy­ta a meg­jegy­zést.

– Ép­pen­ség­gel mi­at­ta szob­ro­zom – ma­gya­ráz­ta. – He­ten­te két­szer eb­ben a cse­hó­ban ta­lál­koz­ga­tunk. Le­dön­tünk né­hány po­hár­ká­val, az­tán el­me­gyünk hoz­zá, és nála al­szom…

– Hol la­kik?

– Itt a Ha­jós ut­cá­ban, egy hát­só ud­va­ri la­kás­ban.

– Nem alud­ni jár hoz­zá, ha­nem kettyin­te­ni – ve­tet­te köz­be a dús hajú nyo­mo­zó.

A má­sik hall­ga­tott. A nő fel­for­tyant.

– Maga csak min­dig a kettyin­tés­re gon­dol – mond­ta szem­re­há­nyó­an.

– Teri, a had­nagy­nak iga­za van – je­gyez­te meg az őr­nagy. Ma­gá­val kap­cso­lat­ban nem gon­dol­ha­tunk bib­lia­ol­va­sás­ra.

A nő egyet rán­tott a vál­lán.

– Öreg­em­ber a ma­nu­szom, fel­ügye­lő úr.

– Et­től még szu­pe­rál­hat. Fő­ként, ha ke­ze­lés­be ve­szi. Maga még a hal­dok­ló­val is el­bá­nik.

A nő so­vány ar­cán hal­vány mo­soly fu­tott át.

– Ép­pen­ség­gel nem pa­nasz­kod­ha­tom, és kö­szö­nöm, hogy a fel­ügye­lő úr ilyen nagy­ra tart.

– A bűn­ben is ta­lál­ni erényt.

– Ó, igen, de azt csak a po­kol­ban jegy­zik. A dús hajú nyo­mo­zó is­mét köz­be­szólt.

– Nem is pa­nasz­kod­hat, Teri. Ala­po­san meg­vág­hat­ja a pa­sa­sát… Mennyit kap tőle?

– Egy hun­cut va­sat se.

– Még­hogy egy hun­cut va­sat se? Rö­hög­nöm kell.

– Csak raj­ta, ne za­var­tas­sa ma­gát.

– Bo­lond­nak tart min­ket?

– Fel­ügye­lő úr! Szól­jon neki, hogy ne gya­nú­sít­gas­son. Már ré­gen nem az anya­gi­ak mi­att te­szem. Vissza­vo­nul­tam a szak­má­ból. El­len­őriz­he­tik, ha akar­ják. Nem mon­dom, hébe-hóba elő­for­dul, hogy meg­akasz­ta­nak, de pénzt nem ké­rek. Néha nem tu­dok a vé­rem­nek el­len­áll­ni, no meg a pia is be­le­ját­szik. Ép­pen­ség­gel nem tu­dok már le­szok­ni sem az egyik­ről, sem a má­sik­ról.

A dús hajú nyo­mo­zó nye­rít­ve fel­ne­ve­tett.

– Rög­tön ki­nyú­lok et­től a szö­veg­től – mond­ta.

– Ép­pen­ség­gel tő­lem el­nyúl­hat itt az asz­fal­ton is, had­nagy úr. A nyo­mo­zó fel­fúj­ta az ar­cát. A szá­ját nyi­tot­ta, de fő­nö­ké­nek te­kin­te­te tor­ká­ra fa­gyasz­tot­ta a szót.

– Teri? Ki ez a gá­láns lo­vag? – kér­dez­te az őr­nagy.

– Park­őr.

– Vas­tag pa­sas?

A nő le­mon­dó­an le­gyin­tett.

– Csó­ró az, fel­ügye­lő úr. De egy ma­gam­faj­ta öreg tyúk­nak még ez is kész cso­da.

– Te­hát el­ker­ge­ti a gye­re­ke­ket a fű­ről, és vi­gyáz­za a pa­do­kat, ne­hogy a sze­rel­mes­pá­rok szí­vet vés­se­nek a tám­lá­ba.

A nő vál­lat vont.

– Le­het – mond­ta. – De azt már lát­tam, hogy szö­ges bot­tal bók­lá­szik a té­ren, és fel­szúr­ja az el­do­bott pa­pí­ro­kat.

– Hol töri ma­gát?

– Min­dig a Bel­vá­ros­ban – mond­ta a nő, majd ag­go­dal­mas­kod­va foly­tat­ta. – Nem tu­dom, hol ké­sik. Meg­be­szél­tük, hogy a cse­hó­ban ta­lál­kozunk. Késő dél­után­tól vá­rok rá.

– Biz­to­san már az iga­zak ál­mát alussza.

– Az le­he­tet­len…

– Hát ak­kor?

A nő bi­zony­ta­lan moz­du­la­tot tett a kar­já­val.

– Még soha nem ha­gyott cser­ben – mond­ta. – Min­dig erre megy haza, és a cse­hó útba esik.

– Mi a neve?

A nő úgy vi­gyor­gott, hogy lát­ni le­he­tett fog­hí­ja­it.

– Bébé – mond­ta. Egy pil­la­na­tig gyö­nyör­kö­dött a rá­sze­ge­ző­dő ér­tet­len te­kin­te­tek­ben. Az­tán meg­szó­lalt. – Per­sze nem bri­zsit­bar­dó, ha­nem Bal­kó Bá­lint.

Az őr­nagy kö­vér tes­te meg­rez­zent, mint­ha áram fu­tott vol­na vé­gig raj­ta. Gomb­sze­me ke­rek­re tá­gult. Elő­kap­ta no­te­szát, és a gyér ut­cai vi­lá­gí­tás­ban be­le­la­po­zott.

– Ala­csony, véz­na ter­me­tű, erő­sen ko­pa­szo­dó – so­rol­ta. – Név, lak­cím stim­mel. Ru­há­za­ta koc­kás min­tás, vas­tag szö­vet­ből ké­szült zakó, bar­na pan­tal­ló.

A nő meg­le­pett ki­ál­tást hal­la­tott.

– Ő az! Va­la­mi bal­eset érte? – kér­dez­te iz­ga­tot­tan.

Az őr­nagy las­sú moz­du­lat­tal össze­csuk­ta no­te­szát, és a zse­bé­be tet­te.

– Azt ép­pen nem mond­ha­tom, hogy bal­eset tör­tént vele – je­gyez­te meg csen­de­sen.

– Ak­kor mi­ért vés­te fel a ma­nu­szom ne­vét?

Az őr­nagy für­ké­sző te­kin­te­tet ve­tett a fel­dúlt nő ar­cá­ra. Köz­ben gon­do­la­ta­it ren­dez­te, a fel­me­rült ten­ni­va­ló­kat pró­bál­ta szám­ba ven­ni. Kis­vár­tat­va meg­szó­lalt.

– Úgy fej­be vág­ták a maga Bé­bé­jét, hogy kis hí­ján ott­hagy­ta a fo­gát.

A nő­nek le­esett az álla.

– Le­ütöt­ték? – kér­dez­te re­ked­ten. Az őr­nagy mé­lyet bó­lin­tott.

– Ki­cso­da? – foly­tat­ta a nő. – És mi­ért?

– Ezt mi is sze­ret­nénk tud­ni. Azért va­gyunk most itt, és nem az ágy­ban.

– Va­la­mi­lyen fi­a­tal jab­ranc te­het­te a té­ren.

– Ne gon­dol­jon hol­mi ga­ráz­da­ság­ra vagy ve­re­ke­dés­re. Rab­ló­tá­ma­dás­ról van szó.

A nő úgy in­gat­ta a fe­jét so­vány nya­kán, mint­ha szé­dül­ne.

– Rab­lás­ról? – bá­mult. Az­tán meg­me­re­ví­tet­te a nya­kát, a fe­jét elő­re­sze­gez­te. – Hi­szen Bébé egy csó­ró. Ugyan mit ra­bol­hat­tak el tőle? Mit? A ko­szos zseb­ken­dő­jét? Vagy azt a pár fil­lért, ami a zse­bé­ben csö­rög? Csak én tu­dom, mi­lyen csó­ró – foly­tat­ta. – Va­dá­szik az el­do­bott hosszú csik­kek­re, fel­sze­de­ge­ti, itt­hon szor­tí­roz­za, és be­oszt­ja ma­gá­nak. Fel­ügye­lő úr! Eb­ben az or­szág­ban har­minc éve nin­cse­nek csikk­sze­dők. Néz­ze meg a te­re­ket, a meg­ál­ló­he­lye­ket, a jár­dák­ra is ves­sen egy pil­lan­tást, min­de­nütt csik­kek el­do­bál­va, fél ci­ga­ret­ták. Negy­ven­öt­ben ezek­ből egy va­gyont le­he­tett vol­na össze­szed­ni. Ma már nem. És Bébé még­is csik­ke­ket szí­vott, mert csó­ró. Ö volt az egye­dü­li csikk­sze­dő az egész vá­ros­ban. Most pe­dig azt akar­ja be­be­szél­ni ne­kem, hogy egy rab­ló sze­met ve­tett rá?

– Pe­dig így áll a hely­zet – mond­ta az őr­nagy. – A zse­be­it úgy ki­for­gat­ták, akár a vi­zes ru­há­két a szá­rí­tó­kö­té­len.

A nő te­kin­te­te vál­to­zat­la­nul két­ke­dést su­gár­zott.

– Bébé mit mon­dott? – tu­da­kol­ta.

– Sem­mit sem mon­dott…

– Az le­he­tet­len.

Az őr­nagy szét­tár­ta a ke­zét.

– Je­len­leg mé­lyen hall­gat – kö­zöl­te. – A men­tők esz­mé­let­le­nül szed­ték fel. Nem ki­hall­gat­ha­tó.

– Hol tör­tént?

Az őr­nagy nagy ál­ta­lá­nos­ság­ban is­mer­tet­te a tör­tén­te­ket.

– Ezért vár­tam hát hi­á­ba – je­gyez­te meg a nő.

– Van va­la­mi is­me­rő­se ab­ban a ház­ban?

– Nincs, ab­ban biz­tos le­het, mert ak­kor tud­nék róla. Biz­to­san össze­té­vesz­tet­ték va­la­ki­vel, és be­rán­tot­ták a kapu alá.

Az őr­nagy a fe­jét ráz­ta.

– Há­tul, a kapu bel­se­jé­ben ütöt­ték le – mond­ta. – Oda nem le­het va­la­kit csak úgy be­rán­ta­ni. Fő­ként kora dél­után nem le­het.

– Ön­szán­tá­ból nem me­he­tett be. Sem­mi dol­ga nem volt ab­ban a ház­ban.

Az őr­nagy le­si­mí­tot­ta a ha­ját, és meg­szó­lalt.

– Most pe­dig be­jön a fő­ka­pi­tány­ság­ra.

– Mi­ért? – cso­dál­ko­zott a nő.

– Szük­sé­ges a ki­hall­ga­tá­sa.

– Mit mond­ha­tok, hi­szen sem­mi­ről sem tud­tam. Ha nem köz­lik ve­lem, még most sem tu­dom, hogy mi­ért nem jött a meg­be­szélt he­lyünk­re.

– Min­dent el­mond majd, amit tud a Bé­bé­jé­ről – szö­gez­te le el­lent­mon­dást nem tű­rő­en az őr­nagy. – A nyo­mo­zás­hoz szük­sé­günk van ada­tok­ra. Is­mer­nünk kell a maga Bé­bé­jé­nek az élet­mód­ját, tud­nunk kell a ba­rá­ta­i­ról… Pont ma­gá­nak tart­sak elő­adást; Teri, hogy mi min­dent kell tisz­táz­nunk az ilyen ese­tek­nél? Leg­alább annyi­ra tud­ja már, mint én.

A nő meg­adó­an bó­lin­tott, és kö­ze­lebb ha­jolt.

– Tud­ja, hogy nem csí­pem a had­na­gyot – mond­ta hal­kan, és te­kin­te­te a dús hajú nyo­mo­zó­ra vil­lant. – Ne bíz­za rá a dol­got, mert ha­ra­pó­fo­gó­val sem nyi­tom ki a szá­mat – foly­tat­ta. – Ért­sük egy­mást, fel­ügye­lő úr?

– Tel­je­sít­ve a kí­ván­ság.

– Ép­pen­ség­gel azt re­mé­lem, hogy nem tart majd haj­na­lig.

– Egy órá­ról van szó.

– Van is­ten, ha így lesz.

Az őr­nagy fél­re­von­ta a sil­des sap­kás nyo­mo­zót. Uta­sí­tot­ta, vi­gye a fő­ka­pi­tány­ság­ra Ber­le­gi­nét. Ott rész­le­te­sen hall­gas­sa ki, és a val­lo­má­sát jegy­ző­köny­vez­ze.

– Ha vé­gez­tél, hagyd az ira­tot az ügye­le­ten, reg­gel majd ma­gunk­hoz vesszük.

A cson­tos nőt lát­ha­tó­an meg­vi­sel­te az eset. Le­tör­ten bal­la­gott a nyo­mo­zó­val. A fény­ár­ban úszó út­ke­resz­te­ző­dés­nél az őr­nagy és a dús hajú nyo­mo­zó az Ok­to­gon irá­nyá­ba for­dult. Azok ket­ten a fő­ka­pi­tány­ság­ra tar­tot­tak.

Az őr­nagy a tér­hez érve meg­néz­te órá­ját. Kö­zel volt már az éj­fél.

– Szé­pen be­le­ta­lál­tunk ez­zel a vé­let­len­nel – je­gyez­te meg a nyo­mo­zó.

– Sze­ren­csénk volt… A vak vé­let­len.

– Sima ügy lesz.

Át­men­tek az út­tes­ten, és meg­áll­tak a Bu­dá­ra tar­tó vil­la­mos meg­ál­ló­já­nak jár­da­szi­ge­tén.

– Azt gon­do­lod, hogy ru­tin­nyo­mo­zás lesz? – for­dult az őr­nagy be­osz­tott­já­hoz.

Amaz bó­lin­tott.

– Meg­lát­ja, iga­zam lesz, fő­nök – mond­ta. – Amint a pa­sas pil­le­de­zik, ki­hall­gat­juk. Le­fes­ti a tá­ma­dó­ját. Biz­tos jó sze­mély­le­írást ad. A töb­bi már na­pok kér­dé­se, hogy el­kap­juk.

– Sze­re­tem ben­ned ezt az egy­sze­rű­sé­get. Min­dent olyan jól látsz. A nyo­mo­zó te­kin­te­té­ből ki­hunyt a csil­lo­gás.

– Most hec­cel, fő­nök? – kér­dez­te bi­zony­ta­la­nul.

– Úgy is­mersz?

– Igen – vág­ta rá amaz. – Lá­tom, nem hisz ne­kem, hogy sima ügy lesz.

A tá­vol­ban fel­tűnt a kö­ze­le­dő vil­la­mos.

– Bízzuk az el­kö­vet­ke­zen­dő he­tek­re – mond­ta az őr­nagy.

– Na­pok kel­le­nek csak.

Az őr­nagy erre mert vol­na a leg­ke­vés­bé meg­es­küd­ni. Olyan ér­zé­se tá­madt, hogy ala­po­san meg­iz­zaszt­ja a szak­cso­por­tot ez az eset.