2.
A két nyomozó a ház előtt toporgott, behúzódva a kapumélyedésbe. Szótlanul szívták cigarettájukat, és sűrűn körbekémleltek. A bozontos üstökű beburkolódzott a ballonjába, társa nyakig felhúzta dzsekijének villámzárát. Feléledtek, mikor meglátták a jellegzetes kacsázó lépteivel közeledő kövér férfit.
– Végre itt van, főnök – fogadta sopánkodón a dús hajú. – Már azt hittem, éjfélig szobrozhatunk.
– Gondolom, hiába koslattatok – mondta az őrnagy. – Nehéz lenne megmintázni rólatok a Vidám Fiúk plakátját – célzott az ismert komikus duóra, akik az éjszakai lokálokban léptek fel. Zsebre dugta a kezét, és várakozóan nézett. Pedig tudta, hiába vár, mert nincs mire. Jól ismerte beosztottait. Azoknak minden az arcukra volt írva. Eredmény, kudarc egyaránt.
A bozontos hüvelykujjával a háta mögé bökött.
– Főnök, ez a hodály olyan, mint az elvarázsolt kastély. Három lépcsőház, lakások a legelrejtettebb zugokban is, de végigjártuk, mindenkivel beszéltünk – hadarta egy szuszra.
– Egy vasadba sem került. A Vidám Parkban fizetned kellett volna, hogy megtekintsd. Így most jól jártál. Bár tőled kitelik, hogy ott is meghúzod a flepnit, és ingyen mégy be. Akár a gőzfürdőbe. A nyomozónak elborult az arca.
– Megint sóderolt valaki – csattant fel.
Az őrnagy előkapart egy cigarettát. Kezével tölcsért formált a gyufa lángjának, és rágyújtott.
– Senki sem sóderolt – kezdte. – Már korábban akartam erről beszélni veled, most megragadom az alkalmat – folytatta. – Nem akarom még egyszer hallani, hogy valamelyik fürdőbe azzal rontasz be, hogy követsz valakit, előkapod az igazolványod, és ingyen kiáztatod a seggedet. Közben nem győzöd dicsérni magad, hogy milyen egy firnyák gyerek vagy… Holnap az orvossal felíratsz magadnak fürdőjegyet. Egy petákodba sem kerül.
– Csak indokolt esetben ad… Nekem semmi bajom… – Legyél firnyák. Mondd, hogy aranyered van.
– Dubléból – jegyezte meg kuncogva a másik.
– Fogd be a pofád – sziszegte a bozontos.
Az őrnagy véget vetett a kitörni készülő szóváltásnak.
– Folytasd – serkentette.
– A lényeg. senki nem tud semmit. Az esetről csak hallomásból értesültek… Ez a Berényi Irén sem tudott többet elmondani.
– Az ki?
– A kislány – vetette közbe a sildes sapkás –, aki belebotlott a pasasba.
A beszámolást tartó nyomozó fontoskodó arcot vágott.
– Főnök, nem jut eszébe Flúgos Jóska? – kérdezte.
Az egész rablási szakcsoport ismerte a többszörösen büntetett Sárai Józsefet. A szó igaz értelmében notórius rabló volt. Támadását mindig a meglepetésre alapozta. Rendszerint kora este tevékenykedett. A kiszemelt ház kapualjában lesben állt. Ha nő érkezett, elragadta a kézitáskát és elmenekült. A férfiakat megválogatta. Inkább az idősebbeknek ugrott neki, egy jól irányzott ökölcsapással leterítve őket. Lomha, lassú mozgású ember volt, harmincas éveinek a derekán. Tavaly ítélték el nyolc évre. A Flúgos nevet azért érdemelte ki, mert ahányszor elfogták, mindig megjátszotta a bolondot, és hónapokig elhúzta a vizsgálati fogságot elmeállapotának megfigyeltetésével. _
– Nekem nem jut eszembe – mondta az őrnagy. A másik nyomozóhoz fordult. – Te gondoltál rá?
A sildes sapkás a fejét rázta.
– Ez a kapualj huzatos lehet, ha a Flúgost juttatta az eszedbe – vélekedett az őrnagy.
Amaz nem tágított elképzelésétől.
– Tudom, hogy Flúgos sitten van, de elsősorban nem rá gondoltam – kezdte.
Az őrnagy félbeszakította.
– A módszerét is verd ki a fejedből – tanácsolta.
– Hátha valami régi haver, vagy a korábbi társaságából egy hasonszőrű tevékenykedett itt – folytatta a dús hajú nyomozó. – Ez miért lenne olyan lehetetlen? A pasasnak eszébe ötlött Flúgos, aztán úgy vélekedett, kamatoztatja a kész licencet…
– Liszenszet – vetette közbe a másik.
– Mit mondasz?
A sildes sapkás legyintett.
– Semmit.
– Akkor meg ne kotyogj közbe, hadd fejezzem be – csattant fel, majd folytatta. – Tehát a pasas megbújt a kapu alatt, és megvárta, míg a karjába futott az első palimadár.
Az őrnagy szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt a kapualjban. A két nyomozó tétován utána sompolygott. A kövér férfi szokatlan fürgeséggel húzogatta el a faltól a szemetestartályokat. Miután végzett, lehajolt, és a tartályok oldalát, éleit kezdte vizsgálni.
– Mit keres, főnök? – tudakolta a sapkás.
– A rövid utat keresem egy válaszra.
Azok ketten összenéztek. Kisvártatva a dús hajú tétován megszólalt.
– Segítsünk?
– Mi után szimatoljunk? – kérdezte a másik. Az őrnagy felegyenesedett.
– Nincs ezeken vérfolt – mormogta, mintha magának beszélne. Aztán beosztottaihoz fordult. – Átnézzük a szemetet, darabokra szedünk mindent.
A két nyomozónak leesett az álla.
– Mit keresünk? – kérdezte a sapkás.
– Még magam sem tudom.
– Valami elképzelése csak van erről a guberálásról.
– Semmi konkrét – mondta az őrnagy. – Csak felmerült az a szó. kuka. Valami jelentősége csak kell legyen. Gyerünk, kezdjetek hozzá. Ott, az utolsó kukával – mutatott a sorban a lépcsőház felé esőre.
A dús hajú nyomozó elhúzta a száját.
– Még jó, hogy nem a Hűvösvölgy merült fel – mormogta társának. – Egy hétig cserkészhetnénk a bozótost.
Mindketten a tartályhoz léptek, és felcsapták a tetejét. Csak félig volt szeméttel. Koszos papírok, üres konzervdobozok látszottak, egy bérház mindennapos salakja. Már éppen készültek kiborítani, mikor az őrnagy kíváncsian beletekintett, és megálljt parancsolt. Azok nyomban engedelmeskedtek, a tartályt talpára állították. Az őrnagy óvatosan belenyúlt. Mikor a kezét visszahúzta, két ujja között egy lapos, fekete tárgyat tartott.
– Pénztárca – bámult a dús hajú.
– Az bizony – bólintott az őrnagy. A mennyezetről lecsüngő csupasz égő felé emelte, hogy a fényben jobban szemügyre vegye. – Lefogadom, üres.
Kopott bőrtárca volt. A gombos patentzár nyitva, a bankjegyeknek készült rekeszek üresek. Csak a bőrnyelvű záródó részben csörrent néhány apró, egy zsebkés pengéjéhez hasonló fémtárgy kíséretében. A penge egyik oldalát szabályosan kiképzett fogazat tarkította, oldalán gyufaszál vastagságú horonnyal.
– Úgy fest, mintha egy régi, tolózáras páncélszekrénynek lenne a kulcsa – állapította meg az őrnagy. – De nem az eredetije, hanem valami gyatra másolat. – A kulcsot a rekeszbe tette, és a tárcát felöltője zsebébe süllyesztette.
– Egy zsebes durranthatta, és bevágta a kukába – jegyezte meg a sildes sapkás.
Jól ismerték a zsebtolvajok módszereit. Tudták, hogy a sikeres lopás után első dolguk mihamarabb megszabadulni a terhelő bizonyítéktól. Ezt a legközelebbi félreeső helyen megteszik, ahol számba veszik a zsákmányt is.
– Tudd meg a házfelügyelőtől, hogy mikor öntöttek utoljára szemetet a kukákba – mondta az őrnagy.
A sapkás nyomozó máris indult.
– Guberáljak? – kérdezte kelletlenül a másik.
Az őrnagy fejét rázta. Sorban felhajtotta a tartályok fedelét, és futó pillantást vetett a felhalmozott szemét tetejére. Mikor végzett, cigarettára gyújtott, elégedetten düllesztette ki a hasát.
A nyomozó rosszalló pillantást vetett.
– Hülyeségnek tartotta, hogy eszembe jutott a Flúgos módszere?
– Éppenséggel nem tartottam hülyeségnek.
– Még sem jegyezte.
Az őrnagy mélyet szívott cigarettájából, és hosszan maga elé fújta a füstöt. Egy idős nő lépett be a kapun. Gyanakvón pillantott rájuk, aztán megnyújtva lépteit, eltűnt a lépcsőházi feljáróban.
– Figyelj rám, Géza – szólalt meg az őrnagy. Amaz sebesen pislogni kezdett.
– Az nem volt hülyeség, hogy Flúgos megfordult az agyadban – folytatta. – A módszere nálam is megvillant, de csak egy pillanatra. De az már nálad hülyeség volt, hogy a jelenlegi eset tényeinek ismeretében hagytad Flúgost megtelepedni a fejedben, és hagytad, hogy kibérelje agytekervényeidet. Sőt, még azt is engedted, hogy vakkantásra serkentsen. Ez volt a te hülyeséged… Teszem azt, ha a bevert fejű ember ebben a házban lakik, a házfelügyelő nyomban felismeri. De nem ismerte fel, így hát idegen. Ebből következtetve kuncsaftunk nem itt lakik. De mondok mást is. Ha netán valakihez látogatóba érkezett volna, ennek már a nyomára bukkantok az előbb. Hiszen az egész ház beszél az esetről, egy csomóan látták az eszméletlen embert… Érted már?
A nyomozó kényszeredetten bólintott.
– Ez igaz, főnök – mondta. – Meggyőzött. – De hangjában nem volt határozottság.
– Majd két nap múlva fogsz nekem igazat adni.
A sapkás nyomozó bukkant elő. Röviden beszámolt a házfelügyelővel folytatott beszélgetéséről. A tartályokat pontosan délután ötkor hozták le az emeletről. Ezután már nem került beléjük hulladék, legfeljebb a földszinten lakók öntöttek hozzá egy keveset. Az őrnagy eldobta cigarettáját, és eltaposta a csikket.
– Tehát a pénztárcát a délutáni csúcsforgalom idején dobták a kukába – szögezte le. – Nem valamelyik emeleten, hanem itt a kapu alatt, mert a szemét tetején volt.
– Csak így lehetett – helyeselt a sapkás. – Főnök, honnan tudta, hogy pénztárcára fogunk bukkanni?
– Egyáltalán nem tudtam.
– Mikor a kukákat gusztálni kezdte, azt mondta, hogy egy válaszra keresi a rövidebb utat. Vérfolt nincs, csak egy zsebes által meghúzott buksza. Ez volt a válasz a rövidebb útra?
Az őrnagy gondolatában felbukkant a farmernadrágos lány.
– Volt bennem egy impulzus, ennek akartam a végére járni – mondta. Megnézte az óráját. Tíz múlt néhány perccel. Kezével intett, ami annyit jelentett, hogy végeztek a munkával.
Az utcán gyér volt már a forgalom. Mindhárman elindultak. Egymás mellett mentek, nekifeszülve a szemből jövő szélnek. Hallgatva szaporázták lépteiket, mintha semmi kedvük nem lenne elszakadni egymástól. Az Oktogonnál ráfordultak a Népköztársaság útjára.
– Megiszunk egy pofa konyakot? – szólalt meg az őrnagy. Gondosan lesimított haja a szélben szánalmas kóctömeggé változott. – Ha már kiugrasztottak otthonról – tette hozzá.
A sildes sapkás mélyet bólintott, míg társa, bizonytalanul pislogott néhányat.
– A vendégeim vagytok – tisztázta a helyzetet az őrnagy. – Én vagyok most az ültetvényes.
Az alvilág tagjai nevezték így maguk között azokat, akiket meg lehetett vágni egy-két pohár italra.
A dús hajúnak egy csapásra eltűnt a bizonytalansága.
– Benne vagyok, főnök – mondta élénken, majd kisvártatva folytatta. – Tán ünnepel valamit, hogy ilyen könnyelművé vált? Születésnap, névnap kizárva.
– Az az ünnep nekem, hogy ma este ti voltatok az otthoni ügyeletesek.
A rablási csoportnál minden estére két beosztottat jelöltek ki rendkívüli ügyeletesnek. Ha valami történt, elsősorban őket riasztották.
Az őrnagy ismét megszólalt.
– Jöhetett volna Szirmai vagy a Tuskó.
A két említett nyomozó lassú, nehézkes volt a munkában. Az utóbbi arról kapta a Tuskó gúnynevet, hogy minden feladat teljesítésénél elidőzött, szinte gyökeret vert. Képes volt órákig beszélgetni egy-egy adatgyűjtésnél a felmerült tanúkkal. Nem tudta elválasztani a lényegest a lényegtelentől. Még azt is feljegyezte, hogy az illető utoljára mit evett, ha arról is szó esett.
– Főnök! Kivirradt volna, mikorra a lakókat kikérdezik – jegyezte meg a sapkás.
– Ezért ünnep nekem, hogy veletek kerültem össze. Így talán még éjfélre ágyba kerülök.
A Nagymező utca közel volt. Itt kötöttek ki, az egyik italboltban. Bent szinte vágni lehetett a füstöt, a helyiség zsúfolásig tele volt. Már csak szokásból is végigjáratták szemüket az embereken, majd a sarokba húzódtak egy állópulthoz.
Az őrnagy több sikertelen kísérletet tett, hogy lesimítsa a haját. Aztán elővett egy százforintost, a dús hajú nyomozó markába nyomta, azzal a megjegyzéssel, hogy három konyakot hozzon a szokott kísérővel.
– Elvégre ismerős vagy itt, tudod a járást a pénztárhoz – mondta.
– Ezt meg honnan veszi, főnök?
– Te magad mondtad.
A nyomozó kerekre tágította a szemét.
– Én mondtam? – kérdezte.
– A múltkor azzal dicsekedtél, hogy ismersz minden szórakozóhelyet, akár a tenyeredet. Hát most itt az alkalom, hogy bizonyíts. Máskülönben azt hinném, csak a szád járt.
– A szórakozóhelyeket ismerem is, de ez itt egy kocsma. Az őrnagy elmosolyodott.
– Nézz körbe – mutatta. – Mit látsz? Szórakozó embereket. Tehát ez is szórakozóhely. Igaz, nem a javából, de mégiscsak az.
A nyomozó elhúzta a száját, és indult a pénztárhoz. Útjából félresöpörte az ácsorgókat. Az őrnagy huncut tekintettel nézett utána, majd cigarettára gyújtott. Kisvártatva szeme megakadt egy távolabb iddogáló társaságon, ötven év körüli nő vihorászott ott, két hasonló korú férfival. Jócskán emelkedett volt az alkoholszintjük. Magas, csontos nő volt, arca hosszúkás, haja szőkére festve. Régen nem járhatott fodrásznál, mert a szőke festés lenőtt egy fél arasszal, és helyet adott őszes barnaságának, ömlött belőle a szó. A két svájcisapkás férfi szájtátva hallgatta. Egyikük kopott aktatáskát szorongatott a hóna alatt. Lerítt róluk, hogy vidékiek, és munkásszálláson laknak. Előttük a pulton fél tucat üres korsó sorakozott.
Az őrnagy mellett álló nyomozó követte főnöke tekintetét.
– Nicsak! – mondta meglepetten. – A Bódékanca.
Jól ismerték a szőke nőt, Berleginé született Vámos Terit. Aktái kötegekre rúgtak a bíróságon. Húsz évig egyfolytában űzte a „mesterségét”. Elnyűhetetlen volt. Állandóan ki-be járt a börtönből. A Garay tér és szűk környéke volt a törzshelye. Ott vakon is eltalált az italboltokba. Míg a piac nem volt bekerítve, éjszakánként a bódék közé vitte be partnereit. Innen a gúnynév. Később felhagyott a prostitúcióval, és beszédkészségét kezdte kamatoztatni a részegeknél, közben csontos ujjaival a dudorodó pénztárcát kutatta. Egy esetben elítélték markecolás miatt. Egy éve dolgozni kezdett. Lépcsőházakat takarított, de majd minden napszakban megtalálható volt a Garay tér környéki italboltok valamelyikében. Az őrnagy megszívta cigarettáját.
– Kérdezd meg, mit keres itt… Mondd meg neki, nem akarok bent találkozni vele – közölte a nyomozóval.
Az máris közelebb nyomult a kiszemelt társasághoz. A nő észrevette, arcáról letörlődött a mosoly. Mereven állt, mintha nyakon vágták volna. Megértette a nyomozó intését, mert otthagyta a két férfit, és elébe sietett.
Az őrnagy a gomolygó cigarettafüstön át jól látta őket. A nő élénk karlejtésekkel igyekezett nyomatékot adni szavainak. Arca olyan csodálkozást tükrözött, mintha azzal gyanúsítanák, hogy eltagadta a rokonok elől a lottón nyert millióját.
Műanyag tálcán érkezett a konyak, kísérővel együtt.
– Feri hová tűnt? – kérdezte a dús hajú nyomozó, és elrendezte a pulton az italokat.
– Randevúzik.
Amaz körbenézett, aztán észrevette társát.
– Főnök! Ez itt a Bódékanca – mondta megvetően.
– Ö bizony, teljes életnagyságban, a jó öreg csataló. Látom, hogy elönt a sárga irigység.
– Fel is akasztanám magam… De mit keres itt? Nyomós oka lehet, ha kimozdult a Csikágóból.
Régen így nevezte a szervezett alvilág a Garay tér környékét.
Az őrnagy a két férfit figyelte. Azok nyakukat nyújtogatták a nő felé, és azon voltak, hogy minél morcosabb képet vágjanak. A dzsekit viselő férfiban vetélytársukat látták.
– Teri teljes lendülettel, etette a két jambósapkást – közölte az őrnagy. – Ferivel üzentem neki.
A dús hajú nyomozó felhorkant. -
– Majd én eligazítom – mondta. Mozdult volna, de főnöke visszafogta.
– Maradj… Feri már végzett.
A nyomozó elmondta a beszélgetés lényegét. A nő váltig tagadta, hogy bármiféle rossz szándéktól vezérelve tért volna be az italboltba. Csupán szomjas volt. A két férfi aztán leszólította. Elfogadta a meghívásukat, azóta sörözgetnek.
– Mondtad, hogy söpörjön innen el? – kérdezte az őrnagy. Amaz bólintott.
– Megissza a sörét és megy.
A csontos nő közben élénken magyarázott a két férfinak. Kisvártatva, kopott retiküljével a karján, tüntetően elvonult a rendőrtisztek előtt, és kilépett az ajtón. Később a hoppon maradt svájcisapkások kiitták a sörüket, és távoztak.
Nem sok hiányzott már a zárórához.
– Egészségetekre! – emelte poharát az őrnagy. Koccintottak, és egy hajtásra leöntötték torkukon az italt. A szódába éppen csak belekortyoltak.
A dús hajú nyomozó eltűnt, majd kisvártatva visszajött.
– A csapos állítja, hogy a Bódékanca már délutántól itt volt, mikor az eső ömleni kezdett. Különben többször látta itt – mondta.
Az őrnagy a sapkás nyomozóhoz fordult.
– Mit mondott, mi dolga volt erre? – kérdezte.
– Valami állást említett.
– Állást? Megbolondult ez…
– Azt mondta, itt szemben a színháznál járt. Állítólag takarítókat keresnek vagy jegyszedőket.
Az italbolttal szemben volt a Fővárosi Operettszínház. Az őrnagy nevetett.
– Ezt a mesét adta le – mondta. – Ha kimozdult a Garayról, azt nem holmi álláskeresés miatt tette. Sem azért, hogy néhány korsóra valakit megvágjon. Ezt a Garayn is megteheti, ehhez nem kell ilyen messze jönnie… Biztos dohányra vadászott, pénzes palira. Bár ez a szándék is furcsa lenne tőle, mert már megütötte a bokáját. – Elnyomta cigarettáját a pulton levő csorba szélű hamutartóban, aztán a már ismert kézmozdulatával jelezte az indulást.
Kint az utcai lámpák sápadt fényüket szórták. A közeli Népköztársaság útjának kereszteződése fényárban úszott. Néhány házzal távolabb két sapkás férfi toporgott a járda közepén, egyikük kezében aktatáska lógott.
– Gyertek csak – szólt hátra az őrnagy, és serényen megindult át az úttesten, majd befordult az első mellékutcába. A két nyomozó utána csörtetett. Megálltak, majd az őrnagy kilesett a fal mellől a fényár irányába.
– Teri páciensei horgonyt vetettek – közölte. – Tehát nem koptatta végleg le őket. Félre akart vezetni minket, mikor elhúzta a csíkot. A pasasoknak pedig megsúgta, hogy várjanak rá, majd később visszajön.
Az utcasarok fedezékéből a nyomozók is kikandikáltak.
– Valahonnan mindjárt előkocog, és kéglire viszi az ürgéket – vélekedett a dús hajú.
– Akkor pedig itt a közelben talált magának szobáztatót – tette hozzá a társa.
Mindig akadtak olyanok, akik busás haszonnal néhány órára átengedték a szobájukat vagy éppen lakásukat alkalmi légyottokra. A rendőrtisztek tudták, hogy a csontos nő a saját lakására soha nem vitt férfit. Harmadmagával lakott a Murányi utcában, közel a Keleti pályaudvarhoz, egy szuterénnek nevezett pincehelyiségben, ahol az ágyakat toldozott vászonfüggönyök választották el.
A megbúvó nőt az őrnagy fedezte fel. Az italbolt melletti ház kapumélyedésében várakozott behúzódva. Olykor kilesett a tétlenkedő svájcisapkás férfiak irányába, aztán visszakapta a fejét.
– A pasasokat lesi – állapította meg. – Minket nem szúrt ki. Úgy látszik, meggondolta magát. Arra vár, hogy azok elmenjenek.
– Akkor pedig sántikál valamiben – szögezte le a sildes sapkás.
– De miben? – kérdezte a társa.
– Majd elválik – dörmögte az őrnagy.
Nem tudták, mire véljék Berleginé viselkedését. A sapkások nem várakoztak volna, ha előzőleg a nőtől nem kapnak biztatást. A nő sem ment el a környékről, miután elhagyta az italboltot. Miért ez a settenkedés?
Fél óra múlt el. A két férfi megunta a tétlenkedést, lassú léptekkel elindultak a Népköztársaság útja felé. Kisvártatva eltűntek az útkereszteződés lámpáinak a fényárja mögött. Percek teltek el, a kapumélyedésben bújó nő nem mozdult. Pedig láthatta, hogy ivócimborái már elmentek. Úgy állt ott, mintha lába gyökeret vert volna, csak a fejét fordította szaporán az útkereszteződés felé.
A sapkás nyomozó felváltotta főnökét a leskelődésben. Az őrnagy ismét cigarettára gyújtott, és elgondolkozva fújta ki a füstöt.
– Valamelyiket visszavárja – dörmögte a dús hajú. – Annak meg idő kell, hogy lerázza a társát.
Ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat a nő különös viselkedésére. Az őrnagy mégsem hitt benne.
– Számít is neki, hogy egyszerre hány férfival megy el! – legyintett. – Ha úgy adódna, elbánna egy szakasz katonával is. – Hirtelen elkedvetlenedett, mert fáradtnak érezte magát. Csak a kíváncsiság, amely a hosszú évek során megcsontosodott benne, tartotta itt az utcasarkon. Mindig nyughatatlan volt, ha a munkával kapcsolatos kérdéseknek nem járt a végére. Elhatározta, végigszívja cigarettáját, és ezzel pontot tesz rejtett figyelésükre. A délután történt rablótámadással megvan a maguk dolga, reggel mozgósíthatja az egész csoportot, hogy a folyamatban levő nyomozások mellett ezt is vegyék a napirendbe.
– Mit csinál? – érdeklődött a leskelődő nyomozótól. Amaz visszahúzta a fejét és megigazította sapkáját.
– Semmit – mondta. – Változatlanul a nyakát nyújtogatja az ellenkező irányba.
– Kibekkeljük? – kérdezte a dús hajú.
Az őrnagy utolsót szívott cigarettájából, és a csikket messzire pöckölte.
– Tudod, ki bekkeljen? – lökte ki a füstöt magából. Egy cifra káromkodás kíséretében megadta erre a választ, majd lendített egyet a karján.
Úgy mentek a kiszemelt ház kapujához, hogy a fél járdát elfoglalták. A nő csak akkor eszmélt fel, amikor megálltak előtte. Tekintete zavart volt. Megpróbált mosolyogni, de csak torz vigyorra tellett.
Az őrnagy minden különösebb bevezető nélkül, nyomban a lényegre tért.
– Mi a fenét szobrozik itt, Teri? – kérdezte mérgesen. Választ sem várva folytatta. – Megüzentem magának, hogy lépjen olajra. Erre kiódalog a csehóból, és ledekkol az első kapu alatt. Halljam hát, mire vár?
A magas nő felhagyott erőltetett mosolyával.
– Éppenséggel ráérek, és… – kezdte.
– Teri, hagyja a süket dumát! – szakította félbe az őrnagy. – Az igazat akarom hallani. – Várakozóan nézett fel a nála fél fejjel magasabb nőre, mintha egy szoborra bámulna. – Gyerünk, ki vele.
– Felügyelő úr! Nem szabad itt lennem? Nem strihelek, nem zavarom a közrendet, sem a közbiztonságot. Csak levegőzöm. Ezt csak tehetem, nem?
– A Murányi utcában is éppen ezt a levegőt szívja.
– Éppenséggel itt sem rontom.
A két nyomozó zsebre dugott kézzel állt, csak a szemük villogott a sötétben.
– Majd én elbeszélgetek vele, főnök – javasolta a dús hajú.
– Magával aztán semmi tárgyalnivalóm nincs, hadnagy úr – csattant fel a nő.
Az őrnagy egy szemvillanással leintette beosztottját. Arcán nyájas mosoly jelent meg, de tekintete kemény maradt. Hangjába csodálkozás vegyült, amikor megszólalt.
– Látom, azt akarja, hogy összerúgjuk a patkót.
– Eszembe sincs, felügyelő úr.
– Akkor miért ez a süket duma? Figyelmeztetem, Teri, hogy megbánja, ha továbbra is adja a hülyét. Javasolhatom, ismét helyezzék REF alá. Gondolom, csak ez hiányzik magának.
Berleginé született Vámos Teri már volt rendőri felügyelet alatt. Ez azt jelentette, hogy minden este köteles volt lakhelyén tartózkodni, szórakozóhelyeket nem látogathatott, és gyakran jelentkeznie kellett a kerületi kapitányságon.
A csontos nő összerezzent. Tekintete ijedten söpört végig az előtte állókon.
– Egy porcikám sem kívánja – vágta rá.
– Tehát?
– Higgye el, felügyelő úr, hogy semmi rosszban nem sántikálok. A manuszokat is lekoptattam. Arról nem tehettem, hogy azok itt szobroztak rám, hátha feltűnök. Igaz, megvágtam őket néhány pohár italra, de maguk ajánlották fel. Én nem forszíroztam és…
Az őrnagy egy kézmozdulatával elvágta a szóáradatot.
– A lényeget, Teri – mondta keményen. – Arra vagyok kíváncsi, hogy miért szobrozik itt?… Mondja, kit vár?
– Ördöge van, felügyelő úr.
– Ki az?
A nő mélyet sóhajtott, és fátyolos hangon, mintha nagy titkot árulna el, azt mondta.
– Van egy fix pasasom.
– Ez magánál komoly fegyvertény, Teri!
– Biztos valami ütődött, aki olykor kimenőt kap – mondta vihogva a dús hajú nyomozó.
A nő figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
– Éppenséggel miatta szobrozom – magyarázta. – Hetente kétszer ebben a csehóban találkozgatunk. Ledöntünk néhány pohárkával, aztán elmegyünk hozzá, és nála alszom…
– Hol lakik?
– Itt a Hajós utcában, egy hátsó udvari lakásban.
– Nem aludni jár hozzá, hanem kettyinteni – vetette közbe a dús hajú nyomozó.
A másik hallgatott. A nő felfortyant.
– Maga csak mindig a kettyintésre gondol – mondta szemrehányóan.
– Teri, a hadnagynak igaza van – jegyezte meg az őrnagy. Magával kapcsolatban nem gondolhatunk bibliaolvasásra.
A nő egyet rántott a vállán.
– Öregember a manuszom, felügyelő úr.
– Ettől még szuperálhat. Főként, ha kezelésbe veszi. Maga még a haldoklóval is elbánik.
A nő sovány arcán halvány mosoly futott át.
– Éppenséggel nem panaszkodhatom, és köszönöm, hogy a felügyelő úr ilyen nagyra tart.
– A bűnben is találni erényt.
– Ó, igen, de azt csak a pokolban jegyzik. A dús hajú nyomozó ismét közbeszólt.
– Nem is panaszkodhat, Teri. Alaposan megvághatja a pasasát… Mennyit kap tőle?
– Egy huncut vasat se.
– Méghogy egy huncut vasat se? Röhögnöm kell.
– Csak rajta, ne zavartassa magát.
– Bolondnak tart minket?
– Felügyelő úr! Szóljon neki, hogy ne gyanúsítgasson. Már régen nem az anyagiak miatt teszem. Visszavonultam a szakmából. Ellenőrizhetik, ha akarják. Nem mondom, hébe-hóba előfordul, hogy megakasztanak, de pénzt nem kérek. Néha nem tudok a véremnek ellenállni, no meg a pia is belejátszik. Éppenséggel nem tudok már leszokni sem az egyikről, sem a másikról.
A dús hajú nyomozó nyerítve felnevetett.
– Rögtön kinyúlok ettől a szövegtől – mondta.
– Éppenséggel tőlem elnyúlhat itt az aszfalton is, hadnagy úr. A nyomozó felfújta az arcát. A száját nyitotta, de főnökének tekintete torkára fagyasztotta a szót.
– Teri? Ki ez a gáláns lovag? – kérdezte az őrnagy.
– Parkőr.
– Vastag pasas?
A nő lemondóan legyintett.
– Csóró az, felügyelő úr. De egy magamfajta öreg tyúknak még ez is kész csoda.
– Tehát elkergeti a gyerekeket a fűről, és vigyázza a padokat, nehogy a szerelmespárok szívet véssenek a támlába.
A nő vállat vont.
– Lehet – mondta. – De azt már láttam, hogy szöges bottal bóklászik a téren, és felszúrja az eldobott papírokat.
– Hol töri magát?
– Mindig a Belvárosban – mondta a nő, majd aggodalmaskodva folytatta. – Nem tudom, hol késik. Megbeszéltük, hogy a csehóban találkozunk. Késő délutántól várok rá.
– Biztosan már az igazak álmát alussza.
– Az lehetetlen…
– Hát akkor?
A nő bizonytalan mozdulatot tett a karjával.
– Még soha nem hagyott cserben – mondta. – Mindig erre megy haza, és a csehó útba esik.
– Mi a neve?
A nő úgy vigyorgott, hogy látni lehetett foghíjait.
– Bébé – mondta. Egy pillanatig gyönyörködött a rászegeződő értetlen tekintetekben. Aztán megszólalt. – Persze nem brizsitbardó, hanem Balkó Bálint.
Az őrnagy kövér teste megrezzent, mintha áram futott volna végig rajta. Gombszeme kerekre tágult. Előkapta noteszát, és a gyér utcai világításban belelapozott.
– Alacsony, vézna termetű, erősen kopaszodó – sorolta. – Név, lakcím stimmel. Ruházata kockás mintás, vastag szövetből készült zakó, barna pantalló.
A nő meglepett kiáltást hallatott.
– Ő az! Valami baleset érte? – kérdezte izgatottan.
Az őrnagy lassú mozdulattal összecsukta noteszát, és a zsebébe tette.
– Azt éppen nem mondhatom, hogy baleset történt vele – jegyezte meg csendesen.
– Akkor miért véste fel a manuszom nevét?
Az őrnagy fürkésző tekintetet vetett a feldúlt nő arcára. Közben gondolatait rendezte, a felmerült tennivalókat próbálta számba venni. Kisvártatva megszólalt.
– Úgy fejbe vágták a maga Bébéjét, hogy kis híján otthagyta a fogát.
A nőnek leesett az álla.
– Leütötték? – kérdezte rekedten. Az őrnagy mélyet bólintott.
– Kicsoda? – folytatta a nő. – És miért?
– Ezt mi is szeretnénk tudni. Azért vagyunk most itt, és nem az ágyban.
– Valamilyen fiatal jabranc tehette a téren.
– Ne gondoljon holmi garázdaságra vagy verekedésre. Rablótámadásról van szó.
A nő úgy ingatta a fejét sovány nyakán, mintha szédülne.
– Rablásról? – bámult. Aztán megmerevítette a nyakát, a fejét előreszegezte. – Hiszen Bébé egy csóró. Ugyan mit rabolhattak el tőle? Mit? A koszos zsebkendőjét? Vagy azt a pár fillért, ami a zsebében csörög? Csak én tudom, milyen csóró – folytatta. – Vadászik az eldobott hosszú csikkekre, felszedegeti, itthon szortírozza, és beosztja magának. Felügyelő úr! Ebben az országban harminc éve nincsenek csikkszedők. Nézze meg a tereket, a megállóhelyeket, a járdákra is vessen egy pillantást, mindenütt csikkek eldobálva, fél cigaretták. Negyvenötben ezekből egy vagyont lehetett volna összeszedni. Ma már nem. És Bébé mégis csikkeket szívott, mert csóró. Ö volt az egyedüli csikkszedő az egész városban. Most pedig azt akarja bebeszélni nekem, hogy egy rabló szemet vetett rá?
– Pedig így áll a helyzet – mondta az őrnagy. – A zsebeit úgy kiforgatták, akár a vizes ruhákét a szárítókötélen.
A nő tekintete változatlanul kétkedést sugárzott.
– Bébé mit mondott? – tudakolta.
– Semmit sem mondott…
– Az lehetetlen.
Az őrnagy széttárta a kezét.
– Jelenleg mélyen hallgat – közölte. – A mentők eszméletlenül szedték fel. Nem kihallgatható.
– Hol történt?
Az őrnagy nagy általánosságban ismertette a történteket.
– Ezért vártam hát hiába – jegyezte meg a nő.
– Van valami ismerőse abban a házban?
– Nincs, abban biztos lehet, mert akkor tudnék róla. Biztosan összetévesztették valakivel, és berántották a kapu alá.
Az őrnagy a fejét rázta.
– Hátul, a kapu belsejében ütötték le – mondta. – Oda nem lehet valakit csak úgy berántani. Főként kora délután nem lehet.
– Önszántából nem mehetett be. Semmi dolga nem volt abban a házban.
Az őrnagy lesimította a haját, és megszólalt.
– Most pedig bejön a főkapitányságra.
– Miért? – csodálkozott a nő.
– Szükséges a kihallgatása.
– Mit mondhatok, hiszen semmiről sem tudtam. Ha nem közlik velem, még most sem tudom, hogy miért nem jött a megbeszélt helyünkre.
– Mindent elmond majd, amit tud a Bébéjéről – szögezte le ellentmondást nem tűrően az őrnagy. – A nyomozáshoz szükségünk van adatokra. Ismernünk kell a maga Bébéjének az életmódját, tudnunk kell a barátairól… Pont magának tartsak előadást; Teri, hogy mi mindent kell tisztáznunk az ilyen eseteknél? Legalább annyira tudja már, mint én.
A nő megadóan bólintott, és közelebb hajolt.
– Tudja, hogy nem csípem a hadnagyot – mondta halkan, és tekintete a dús hajú nyomozóra villant. – Ne bízza rá a dolgot, mert harapófogóval sem nyitom ki a számat – folytatta. – Értsük egymást, felügyelő úr?
– Teljesítve a kívánság.
– Éppenséggel azt remélem, hogy nem tart majd hajnalig.
– Egy óráról van szó.
– Van isten, ha így lesz.
Az őrnagy félrevonta a sildes sapkás nyomozót. Utasította, vigye a főkapitányságra Berleginét. Ott részletesen hallgassa ki, és a vallomását jegyzőkönyvezze.
– Ha végeztél, hagyd az iratot az ügyeleten, reggel majd magunkhoz vesszük.
A csontos nőt láthatóan megviselte az eset. Letörten ballagott a nyomozóval. A fényárban úszó útkereszteződésnél az őrnagy és a dús hajú nyomozó az Oktogon irányába fordult. Azok ketten a főkapitányságra tartottak.
Az őrnagy a térhez érve megnézte óráját. Közel volt már az éjfél.
– Szépen beletaláltunk ezzel a véletlennel – jegyezte meg a nyomozó.
– Szerencsénk volt… A vak véletlen.
– Sima ügy lesz.
Átmentek az úttesten, és megálltak a Budára tartó villamos megállójának járdaszigetén.
– Azt gondolod, hogy rutinnyomozás lesz? – fordult az őrnagy beosztottjához.
Amaz bólintott.
– Meglátja, igazam lesz, főnök – mondta. – Amint a pasas pilledezik, kihallgatjuk. Lefesti a támadóját. Biztos jó személyleírást ad. A többi már napok kérdése, hogy elkapjuk.
– Szeretem benned ezt az egyszerűséget. Mindent olyan jól látsz. A nyomozó tekintetéből kihunyt a csillogás.
– Most heccel, főnök? – kérdezte bizonytalanul.
– Úgy ismersz?
– Igen – vágta rá amaz. – Látom, nem hisz nekem, hogy sima ügy lesz.
A távolban feltűnt a közeledő villamos.
– Bízzuk az elkövetkezendő hetekre – mondta az őrnagy.
– Napok kellenek csak.
Az őrnagy erre mert volna a legkevésbé megesküdni. Olyan érzése támadt, hogy alaposan megizzasztja a szakcsoportot ez az eset.