8.

Lé­nye­gé­ben Csand­ra is ezt mond­ta Da­gadt­nak.

– Egyen­ként nyír­nak ki ben­nün­ket.

– Gon­do­lod, hogy agyon­lőt­ték az öre­get?

– Le­het… Nem akart be­szél­ni.

Csand­ra fel­állt, elő­re­ha­jol­va, gör­nyed­ten a te­her­au­tó vé­gé­hez ment. Pró­bált ki­les­ni a pony­ván, in­tett hát­ra, hogy nem lát sem­mit.

A te­her­au­tó to­vább vesz­te­gelt, hal­lot­ták, hogy a ve­ze­tő­je is ki­szállt. Az eső már el­állt, las­sú szél moz­gat­ta a pony­vát. A fog­lyok sut­tog­tak, egy­re töb­bet be­szél­tek. Ar­ról, hogy va­la­ki el­árul­ta őket, va­la­me­lyik bra­vi, ve­zér le­he­tett, aki­nek töb­bet ígér­tek a ko­lum­bi­a­i­ak, mint amennyi eb­ből a zsák­mány­ból ju­tott vol­na ne­kik.

– Csak Sám­son le­he­tett – gya­ní­tot­ta az egyik fiú. – Sen­ki más, csak Sám­son.

– Mi­ből gon­do­lod? – kér­dez­te Csand­ra.

– A múlt hé­ten em­lí­tet­te ne­kem, hogy meg­fe­nye­get­ték, szét­ve­rik a bárt, ha nem lép ki a drog­üz­let­ből. Meg­kér­dez­tem, kik akar­nak itt han­cú­roz­ni, azt mond­ta, hogy ők… Kik azok az ők?, kér­dez­tem, erre nem vá­la­szolt. Le­het, hogy már ak­kor üzent, hogy át­áll hoz­zá­juk…

Csand­ra vissza­ült a ló­cá­ra, s csak ennyit mon­dott.

– Sám­son nem le­he­tett.

A re­kedt han­gú fér­fi krá­ko­gott, kö­szö­rül­te a tor­kát, mint­ha a hang­szá­la­it pró­bál­ná.

– Most már mind­egy, hogy Sám­son vagy nem… Itt kel­le­ne most va­la­mit ki­ta­lál­ni, hogy sza­ba­dul­has­sunk. Ezen tör­jük a fe­jün­ket. Sám­son­ra majd rá­é­rünk ké­sőbb.

Da­gadt iga­zat adott a re­ked­tes­nek.

– Így igaz. Előbb evic­kél­jünk ki eb­ből a szar­ból.

A sza­ba­du­lás­ra ke­vés esé­lyük volt. Vagy sem­mi. Mind­egyik fiú a má­sik­tól várt vol­na va­la­mi jó öt­le­tet. De csak Da­gadt ta­lált ki va­la­mit, azt sem fo­gad­ták nagy tet­szés­sel. Azt ma­gya­ráz­ta, hogy nem le­het úgy meg­lóg­ni, ha áll az autó. Ha el­in­dul­tak, a ve­ze­tő­fül­ké­be kel­le­ne va­la­ho­gyan be­tör­ni. Nem olyan erős a vá­lasz­fal. Fá­ból van. Ha be­jut­ná­nak a fül­ké­be, ak­kor a te­her­au­tó­val meg­lóg­hat­ná­nak.

Csand­ra el­le­nez­te a ter­vet.

– Ha si­ke­rül­ne is a vo­lán mögé ülni, ak­kor is utol­ér­né­nek a sze­mély­gép­ko­csik­kal. Ne­künk pe­dig bi­lincs van a ke­zün­kön, s leg­fel­jebb az a két fegy­ve­rünk len­ne, amit a ve­ze­tő­től meg a mit­fár­er­től el tud­nánk ven­ni. Sem­mi esé­lyünk…

– Ak­kor ta­lál­ja­tok ki va­la­mit – mond­ta Da­gadt.

Eny­he sér­tő­dött­ség ér­ző­dött a hang­já­ból. A be­szél­ge­tés, a sut­to­gás el­né­mult. A fiúk vi­zes ru­há­ban, össze­hú­zódz­kod­va ül­tek a ló­cán, fe­jü­ket le­haj­tot­ták, szin­te a lé­leg­ze­tük sem hal­lat­szott. Az egyik fiú azt mond­ta.

– Mind­nyá­jun­kat nem öl­het­nek meg.

A fe­jek fel­emel­ked­tek, néz­ték azt, aki meg­szó­lalt, vár­ták, hát­ha foly­tat­ja, hát­ha in­do­kol­ja is. A sö­tét­hez már hoz­zá­szo­kott a sze­mük, lát­ták egy­mást, a sze­mek fe­hér­jét, a vi­lá­gos ru­há­kat s a csil­la­nó bi­lin­cse­ket. A mon­da­tot nem foly­tat­ta a fiú, a fe­jek vissza­bi­csak­lot­tak, a há­tak újra meg­gör­nyed­tek. Kis idő múl­tán a te­her­au­tó el­in­dult. Las­san, újra csak las­san, óva­to­san fel­ka­pasz­ko­dott a kö­vek­re, na­gyot zök­kent, ami­kor is­mét le­csú­szott.

– Ez sem va­la­mi sztrá­da – mond­ta Da­gadt.

Az egyik fiú bi­zony­gat­ta, hogy he­gyi úton men­nek. Ő so­kat ve­ze­tett te­her­au­tót ilyen vi­dé­ken, ami­kor még fát szál­lí­tott az er­dő­gaz­da­ság­nak. Sőt, azt is meg­koc­káz­tat­ta, hogy vagy a Mát­rá­ban, vagy a Bükk­ben jár­nak.

– Hon­nan tu­dod?

– Duna-hí­don nem men­tünk át, azt le­he­tett vol­na érez­ni. A vas­út­vo­nal­tól pe­dig ennyi idő alatt csak ez a két hegy­ség ér­he­tő el.

– Okos – mond­ta Da­gadt. – Te­hát észak felé tar­tunk.

A fiú me­ré­szebb kom­bi­ná­ci­ó­ba is bo­csát­ko­zott, jól­esett neki a di­csé­ret, biz­ta­tás­nak vet­te.

– Az is majd­nem biz­tos – foly­tat­ta–, hogy a Bükk­ben va­gyunk. Én mind a két er­dő­gaz­da­ság­nál dol­goz­tam. Ami­kor le­száll­tunk pi­sál­ni, szik­lá­kat lát­tam. Ilye­nek a Bükk­ben van­nak. Ezt bi­zo­nyít­ja az út is. A Mát­rá­ban nem kell az au­tó­nak ennyit szik­la­da­ra­bo­kon ka­pasz­kod­ni.

Csand­ra csak Da­gadt­nak súg­ta.

– Nem jó, hogy a he­gyek­be visz­nek. Itt könnyeb­ben vé­gez­het­nek ve­lünk. El­rejt­he­tik a… – hul­lá­kat akar­ta mon­da­ni, de el­ha­rap­ta a szót. A sa­ját te­te­mé­ről is be­szél­ne.

Na­gyon las­san ha­ladt az au­tó­ka­ra­ván, így nem ér­zé­kel­ték, hogy mi­lyen tá­vol­sá­got tett meg a he­gyek­ben. Ta­lán egy óra­hossz telt el, ami­kor újra meg­áll­tak. Be­szél­ge­tés fosz­lá­nyai ju­tot­tak el hoz­zá­juk, ne­ve­tés, sőt po­hár­koc­cin­tás is. A kis te­her­au­tó ve­ze­tő­jét is kí­nál­ta egy női hang.

– Igyon maga is… Az uram főz­te… Egész­sé­gé­re!

– Kér még egyet? – kí­nál­ta a nő.

– Nem bá­nom, kö­szö­nöm.

Da­gadt a kö­nyö­ké­vel meg­lök­te Csand­rát.

– Úgy lát­szik, nem me­gyünk to­vább. Ke­ve­seb­bet inna, ha még ve­zet­nie kel­le­ne.

– Nincs itt szon­da! – ne­ve­tett ke­se­rű­en Csand­ra.

Da­gadt­nak iga­za volt. Né­hány perc múl­tán ma­tat­ni kezd­tek a pony­vát le­zá­ró zsi­neg­nél, fel­nyi­tot­ták, rend­őr­ru­hás fegy­ve­re­sek áll­tak a nyí­lás előtt.

– Na, le­száll­ni! Min­den­ki száll­jon le!

Egy fe­hér­re me­szelt ház ud­va­rán áll­tak. Egy­más mel­lett so­ra­koz­tak a sze­mély­gép­ko­csik. Ki­csit tá­vo­labb állt a drog­zsá­ko­kat szál­lí­tó fur­gon. S tíz-ti­zen­öt fegy­ve­res rend­őr.

Da­gadt meg is je­gyez­te.

– Szép kí­sé­ret.

Az egyik rá­fog­ta a gép­pisz­tolyt.

– Pofa be!

Li­ba­sor­ba ál­lí­tot­ták őket, mind­két ol­dal­ról fegy­ve­rek irá­nyul­tak rá­juk, A tiszt hal­kan, de ért­he­tő­en be­szél­ni kez­dett.

– Eb­ben a ház­ban meg­pi­he­nünk. Nem kell be­szar­ni, sen­ki­nek sem lesz bán­tó­dá­sa. Mi­helyst végzünk, min­den­kit el­en­ge­dünk. Azt vi­szont kö­nyör­te­le­nül le­lő­jük, aki disz­nól­ko­dik. Ér­ti­tek? – Halk mor­gás volt a vá­lasz. – Jó. Eh­hez tart­sá­tok ma­ga­to­kat – foly­tat­ta a tiszt. – Most le­fe­küd­het­tek az egyik szo­bá­ban. A gaz­da hord oda szé­nát. Úri el­lá­tás­ban lesz ré­sze­tek, per­sze csak ad­dig, amíg ren­de­sen vi­sel­ked­tek… Me­het­tek!

Da­gadt a két ke­zét elő­re­nyújt­va kér­dez­te.

– A bi­lincs?

A tiszt ne­ve­tett.

– Az ma­rad, ba­rá­tom. Hü­lyé­nek azért ne nézz ben­nün­ket! In­du­lás!

A tiszt meg­for­dult, s be­ment a ház­ba. Az egyik rend­őr­nek öl­tö­zött fegy­ve­res a ház vé­gén lévő trá­gya­domb­ra mu­ta­tott.

– Egye­sé­vel oda le­het men­ni vi­zel­ni. In­téz­zé­tek el most, mert a ház­ból nem en­ge­dünk ki sen­kit! Na, te – mu­ta­tott a fi­ú­ra, aki el­ső­nek állt a sor­ban –, te in­dulj! Ha vissza­jöt­tél, me­het a kö­vet­ke­ző!

A fog­lyo­kat nem a ház­ba kí­sér­ték. Mel­let­te épült egy ki­sebb kam­ra­fé­le, oda te­rel­ték őket. Az er­dész egy ha­tal­mas vil­lá­nyi szé­nát do­bott be, nem szólt, csak meg­állt az aj­tó­ban, vé­gig­né­zett a vi­zes, fur­csa sza­gú em­be­re­ken, mint­ha ke­res­ne va­la­kit, az­tán kö­pött egyet, meg­for­dult, s el­ment. Rá­juk zár­ták az aj­tót. Még hal­lot­ták, ami­kor az er­dész meg­kér­dez­te.

– És mit csem­pész­tek ezek a gaz­em­be­rek?

Da­gadt alig tu­dott el­nyom­ni egy mo­solyt.

A fiú, aki va­la­mi­kor az er­dő­gaz­da­ság­ban dol­go­zott, hosszan né­zett az aj­tó­ra, mint­ha még min­dig az er­dész áll­na ott. Az­tán sut­tog­va mond­ta.

– A Bükk­ben va­gyunk, va­la­hol Szil­vás­vá­rad kör­nyé­kén… Eb­ben a ház­ban is jár­tam, de erre az er­dész­re nem em­lék­szem. Ak­kor egy hosszú baj­szú alak élt itt a fe­le­sé­gé­vel, le­á­nyá­val. Úgy lát­szik, ki­cse­rél­ték. Pe­dig ha az len­ne, aki­re gon­do­lok, ak­kor az­zal be­szél­het­tem vol­na…

Szét­szór­ták a szé­nát, na­gyon ke­vés­nek bi­zo­nyult. Da­gadt az aj­tó­hoz ment, meg­zör­get­te.

– Mit akarsz? – kér­dez­te az őr.

– Ke­vés a szé­na. A fél seg­günk­re sem jut.

– Pap­lan nem kel­le­ne? Eridj a fe­né­be!

De né­hány perc múl­tán új­ból ki­nyílt az ajtó, s meg­je­lent az er­dész egy vil­la szé­ná­val. Ezt a vil­lát per­sze úgy kell ér­te­ni, hogy alig lát­szott ki mö­gü­le az er­dész.

– Itt a pót­lás – mond­ta.

Da­gadt kö­szön­te meg.

– Iga­zán kö­szön­jük… So­kan va­gyunk…

Az er­dész va­la­mi olyas­mit hüm­mö­gött, hogy lesz­nek még töb­ben is, csak kel­jen fel a nap. A fiú, aki is­mer­te a régi er­dészt, meg­kér­dez­te.

– Sze­gő úrék már el­köl­töz­tek?

Az er­dész vé­gig­mér­te. Kur­tán vá­la­szolt.

– El, most én va­gyok itt.

A fiú foly­tat­ta.

– Sze­gő úr biz­to­san meg­kí­nált vol­na ben­nün­ket egy kis po­hár­ká­val, ha lát­ja, hogy ennyi­re el­áz­tunk…

– Bi­zony nem ár­ta­na egy kis me­le­gí­tő – tol­dot­ta meg Da­gadt is.

– Ha meg­en­ge­dik a rend­őr urak, ak­kor… Há­nyan van­nak?

A há­tuk mö­gött álló fegy­ve­res köz­be­szólt.

– Elég már! Jöj­jön ki on­nan. Nek­tek meg kuss!

A fog­lyok azt hit­ték, cso­dát lát­nak, ami­kor újra ki­nyílt az ajtó, s az er­dész egy üveg­gel és egy po­hár­ral tért vissza.

– Na, tes­sék! Igya­nak! Ne mond­ja sen­ki, akár­ki is az, hogy nem tu­dom a tisz­tes­sé­get. Egész­sé­gük­re!

Min­den­ki­nek töl­tött egy po­hár­ká­val. És min­den­ki­nek mon­dott va­la­mit. Da­gadt­nak pél­dá­ul ezt.

– Ná­lunk sza­bad du­dál­ni az au­tók­nak, sza­bad bi­zony, mert itt nincs kor­lá­toz­va sem­mi…

Ami­kor el­ment, s az őr be­zár­ta mö­göt­te az aj­tót, Da­gadt he­he­rész­ve mond­ta.

– Na, ez a po­hár fe­ne­ké­re né­zett… Csu­pa hü­lye­sé­get be­szél.

– Mind­egy az – le­gyin­tett Csand­ra –, de leg­alább jó szív­vel van irán­tunk. Jól me­le­gít ez a pá­lin­ka.

Az egyik fiú le akar­ta vet­ni a vi­zes za­kó­ját, de nem tud­ta, a bi­lincs­nél meg­akadt. Pró­bál­ta ki­húz­ni a ke­zét, dü­höd­ten for­gat­ta a bi­lin­cset, nyom­kod­ta a zá­rat, de nem en­ge­dett. Már vé­res volt a csuk­ló­ja, majd­nem el­sír­ta ma­gát.

– Ha még egy­szer be­jön va­la­ki, le­ütöm… Le­ütöm ez­zel a bi­linccsel!

Nem ütöt­te le. Mert a va­la­ki, akit be­lök­tek a fé­szer­be, Ke­me­nes volt. Ká­rom­kod­va ült le a sa­rok­ba. Gu­i­bour­got szid­ta, át­koz­ta.

– Le­pak­tált ezek­kel a disz­nó! Az em­bert rend­sze­rint a leg­jobb ba­rát­ja árul­ja el!

Csand­ra hú­zó­dott Ke­me­nes mel­lé.

– Hon­nan tu­dod?

– Gon­do­lod, hogy az uj­jam­ból szop­tam?

Ke­me­nes La­jo­son is bi­lincs csör­rent. Fúj­ta­tott, mint a meg­va­dult bika.

– Ezek nem rend­őrök – foly­tat­ta –, gon­do­lom, ezt már min­den­ki tud­ja…

– Mit akar­tak tő­led?

– Mit? A tel­jes szer­ve­ze­tet, a kö­vet­ke­ző üz­let idő­pont­ját, azt, hogy ki­vel ál­lunk kap­cso­lat­ban, foly­tas­sam?

Csand­ra a fe­jét ráz­ta.

– Gon­dol­tuk… És most mi lesz?

Töb­ben is meg­kér­dez­ték.

– Mit tudsz, mit akar­nak ve­lünk?

Ke­me­nes hall­ga­tott. Vé­gig­néz­te a fi­ú­kat, ke­ser­nyé­sen mo­soly­gott.

– Hogy ve­le­tek mi lesz, nem tu­dom… En­gem ki­nyír­nak, az biz­tos. Én na­gyon az út­juk­ba va­gyok.

– Hon­nan ve­szed, hogy meg­öl­né­nek? – állt a mé­reg­től resz­ke­tő Ke­me­nes elé Da­gadt.

– Egy­sze­rű lo­gi­ka… Ha meg­mond­ták, hogy Gu­i­bourg az in­for­má­to­ruk, ak­kor ar­ról is gon­dos­kod­nak, hogy ezt én ne ter­jeszt­hes­sem…

Da­gadt a fe­jét csó­vál­ta. Le­ha­jolt Ke­me­nes­hez..

– De ha ne­ked al­kal­mat ad­tak arra, hogy ezt ne­künk el­mond­hasd – sut­tog­ta –, ak­kor vagy azt akar­ják, hogy ezt min­den­ki tud­ja, vagy pe­dig… Kell foly­tat­ni?

Csand­ra a fe­jét ráz­ta.

– Nem… A má­so­dik eset a go­lyó. Itt mind­nyá­junk­nak.