8.
Lényegében Csandra is ezt mondta Dagadtnak.
– Egyenként nyírnak ki bennünket.
– Gondolod, hogy agyonlőtték az öreget?
– Lehet… Nem akart beszélni.
Csandra felállt, előrehajolva, görnyedten a teherautó végéhez ment. Próbált kilesni a ponyván, intett hátra, hogy nem lát semmit.
A teherautó tovább vesztegelt, hallották, hogy a vezetője is kiszállt. Az eső már elállt, lassú szél mozgatta a ponyvát. A foglyok suttogtak, egyre többet beszéltek. Arról, hogy valaki elárulta őket, valamelyik bravi, vezér lehetett, akinek többet ígértek a kolumbiaiak, mint amennyi ebből a zsákmányból jutott volna nekik.
– Csak Sámson lehetett – gyanította az egyik fiú. – Senki más, csak Sámson.
– Miből gondolod? – kérdezte Csandra.
– A múlt héten említette nekem, hogy megfenyegették, szétverik a bárt, ha nem lép ki a drogüzletből. Megkérdeztem, kik akarnak itt hancúrozni, azt mondta, hogy ők… Kik azok az ők?, kérdeztem, erre nem válaszolt. Lehet, hogy már akkor üzent, hogy átáll hozzájuk…
Csandra visszaült a lócára, s csak ennyit mondott.
– Sámson nem lehetett.
A rekedt hangú férfi krákogott, köszörülte a torkát, mintha a hangszálait próbálná.
– Most már mindegy, hogy Sámson vagy nem… Itt kellene most valamit kitalálni, hogy szabadulhassunk. Ezen törjük a fejünket. Sámsonra majd ráérünk később.
Dagadt igazat adott a rekedtesnek.
– Így igaz. Előbb evickéljünk ki ebből a szarból.
A szabadulásra kevés esélyük volt. Vagy semmi. Mindegyik fiú a másiktól várt volna valami jó ötletet. De csak Dagadt talált ki valamit, azt sem fogadták nagy tetszéssel. Azt magyarázta, hogy nem lehet úgy meglógni, ha áll az autó. Ha elindultak, a vezetőfülkébe kellene valahogyan betörni. Nem olyan erős a válaszfal. Fából van. Ha bejutnának a fülkébe, akkor a teherautóval meglóghatnának.
Csandra ellenezte a tervet.
– Ha sikerülne is a volán mögé ülni, akkor is utolérnének a személygépkocsikkal. Nekünk pedig bilincs van a kezünkön, s legfeljebb az a két fegyverünk lenne, amit a vezetőtől meg a mitfárertől el tudnánk venni. Semmi esélyünk…
– Akkor találjatok ki valamit – mondta Dagadt.
Enyhe sértődöttség érződött a hangjából. A beszélgetés, a suttogás elnémult. A fiúk vizes ruhában, összehúzódzkodva ültek a lócán, fejüket lehajtották, szinte a lélegzetük sem hallatszott. Az egyik fiú azt mondta.
– Mindnyájunkat nem ölhetnek meg.
A fejek felemelkedtek, nézték azt, aki megszólalt, várták, hátha folytatja, hátha indokolja is. A sötéthez már hozzászokott a szemük, látták egymást, a szemek fehérjét, a világos ruhákat s a csillanó bilincseket. A mondatot nem folytatta a fiú, a fejek visszabicsaklottak, a hátak újra meggörnyedtek. Kis idő múltán a teherautó elindult. Lassan, újra csak lassan, óvatosan felkapaszkodott a kövekre, nagyot zökkent, amikor ismét lecsúszott.
– Ez sem valami sztráda – mondta Dagadt.
Az egyik fiú bizonygatta, hogy hegyi úton mennek. Ő sokat vezetett teherautót ilyen vidéken, amikor még fát szállított az erdőgazdaságnak. Sőt, azt is megkockáztatta, hogy vagy a Mátrában, vagy a Bükkben járnak.
– Honnan tudod?
– Duna-hídon nem mentünk át, azt lehetett volna érezni. A vasútvonaltól pedig ennyi idő alatt csak ez a két hegység érhető el.
– Okos – mondta Dagadt. – Tehát észak felé tartunk.
A fiú merészebb kombinációba is bocsátkozott, jólesett neki a dicséret, biztatásnak vette.
– Az is majdnem biztos – folytatta–, hogy a Bükkben vagyunk. Én mind a két erdőgazdaságnál dolgoztam. Amikor leszálltunk pisálni, sziklákat láttam. Ilyenek a Bükkben vannak. Ezt bizonyítja az út is. A Mátrában nem kell az autónak ennyit szikladarabokon kapaszkodni.
Csandra csak Dagadtnak súgta.
– Nem jó, hogy a hegyekbe visznek. Itt könnyebben végezhetnek velünk. Elrejthetik a… – hullákat akarta mondani, de elharapta a szót. A saját teteméről is beszélne.
Nagyon lassan haladt az autókaraván, így nem érzékelték, hogy milyen távolságot tett meg a hegyekben. Talán egy órahossz telt el, amikor újra megálltak. Beszélgetés foszlányai jutottak el hozzájuk, nevetés, sőt pohárkoccintás is. A kis teherautó vezetőjét is kínálta egy női hang.
– Igyon maga is… Az uram főzte… Egészségére!
– Kér még egyet? – kínálta a nő.
– Nem bánom, köszönöm.
Dagadt a könyökével meglökte Csandrát.
– Úgy látszik, nem megyünk tovább. Kevesebbet inna, ha még vezetnie kellene.
– Nincs itt szonda! – nevetett keserűen Csandra.
Dagadtnak igaza volt. Néhány perc múltán matatni kezdtek a ponyvát lezáró zsinegnél, felnyitották, rendőrruhás fegyveresek álltak a nyílás előtt.
– Na, leszállni! Mindenki szálljon le!
Egy fehérre meszelt ház udvarán álltak. Egymás mellett sorakoztak a személygépkocsik. Kicsit távolabb állt a drogzsákokat szállító furgon. S tíz-tizenöt fegyveres rendőr.
Dagadt meg is jegyezte.
– Szép kíséret.
Az egyik ráfogta a géppisztolyt.
– Pofa be!
Libasorba állították őket, mindkét oldalról fegyverek irányultak rájuk, A tiszt halkan, de érthetően beszélni kezdett.
– Ebben a házban megpihenünk. Nem kell beszarni, senkinek sem lesz bántódása. Mihelyst végzünk, mindenkit elengedünk. Azt viszont könyörtelenül lelőjük, aki disznólkodik. Értitek? – Halk morgás volt a válasz. – Jó. Ehhez tartsátok magatokat – folytatta a tiszt. – Most lefeküdhettek az egyik szobában. A gazda hord oda szénát. Úri ellátásban lesz részetek, persze csak addig, amíg rendesen viselkedtek… Mehettek!
Dagadt a két kezét előrenyújtva kérdezte.
– A bilincs?
A tiszt nevetett.
– Az marad, barátom. Hülyének azért ne nézz bennünket! Indulás!
A tiszt megfordult, s bement a házba. Az egyik rendőrnek öltözött fegyveres a ház végén lévő trágyadombra mutatott.
– Egyesével oda lehet menni vizelni. Intézzétek el most, mert a házból nem engedünk ki senkit! Na, te – mutatott a fiúra, aki elsőnek állt a sorban –, te indulj! Ha visszajöttél, mehet a következő!
A foglyokat nem a házba kísérték. Mellette épült egy kisebb kamraféle, oda terelték őket. Az erdész egy hatalmas villányi szénát dobott be, nem szólt, csak megállt az ajtóban, végignézett a vizes, furcsa szagú embereken, mintha keresne valakit, aztán köpött egyet, megfordult, s elment. Rájuk zárták az ajtót. Még hallották, amikor az erdész megkérdezte.
– És mit csempésztek ezek a gazemberek?
Dagadt alig tudott elnyomni egy mosolyt.
A fiú, aki valamikor az erdőgazdaságban dolgozott, hosszan nézett az ajtóra, mintha még mindig az erdész állna ott. Aztán suttogva mondta.
– A Bükkben vagyunk, valahol Szilvásvárad környékén… Ebben a házban is jártam, de erre az erdészre nem emlékszem. Akkor egy hosszú bajszú alak élt itt a feleségével, leányával. Úgy látszik, kicserélték. Pedig ha az lenne, akire gondolok, akkor azzal beszélhettem volna…
Szétszórták a szénát, nagyon kevésnek bizonyult. Dagadt az ajtóhoz ment, megzörgette.
– Mit akarsz? – kérdezte az őr.
– Kevés a széna. A fél seggünkre sem jut.
– Paplan nem kellene? Eridj a fenébe!
De néhány perc múltán újból kinyílt az ajtó, s megjelent az erdész egy villa szénával. Ezt a villát persze úgy kell érteni, hogy alig látszott ki mögüle az erdész.
– Itt a pótlás – mondta.
Dagadt köszönte meg.
– Igazán köszönjük… Sokan vagyunk…
Az erdész valami olyasmit hümmögött, hogy lesznek még többen is, csak keljen fel a nap. A fiú, aki ismerte a régi erdészt, megkérdezte.
– Szegő úrék már elköltöztek?
Az erdész végigmérte. Kurtán válaszolt.
– El, most én vagyok itt.
A fiú folytatta.
– Szegő úr biztosan megkínált volna bennünket egy kis pohárkával, ha látja, hogy ennyire eláztunk…
– Bizony nem ártana egy kis melegítő – toldotta meg Dagadt is.
– Ha megengedik a rendőr urak, akkor… Hányan vannak?
A hátuk mögött álló fegyveres közbeszólt.
– Elég már! Jöjjön ki onnan. Nektek meg kuss!
A foglyok azt hitték, csodát látnak, amikor újra kinyílt az ajtó, s az erdész egy üveggel és egy pohárral tért vissza.
– Na, tessék! Igyanak! Ne mondja senki, akárki is az, hogy nem tudom a tisztességet. Egészségükre!
Mindenkinek töltött egy pohárkával. És mindenkinek mondott valamit. Dagadtnak például ezt.
– Nálunk szabad dudálni az autóknak, szabad bizony, mert itt nincs korlátozva semmi…
Amikor elment, s az őr bezárta mögötte az ajtót, Dagadt heherészve mondta.
– Na, ez a pohár fenekére nézett… Csupa hülyeséget beszél.
– Mindegy az – legyintett Csandra –, de legalább jó szívvel van irántunk. Jól melegít ez a pálinka.
Az egyik fiú le akarta vetni a vizes zakóját, de nem tudta, a bilincsnél megakadt. Próbálta kihúzni a kezét, dühödten forgatta a bilincset, nyomkodta a zárat, de nem engedett. Már véres volt a csuklója, majdnem elsírta magát.
– Ha még egyszer bejön valaki, leütöm… Leütöm ezzel a bilinccsel!
Nem ütötte le. Mert a valaki, akit belöktek a fészerbe, Kemenes volt. Káromkodva ült le a sarokba. Guibourgot szidta, átkozta.
– Lepaktált ezekkel a disznó! Az embert rendszerint a legjobb barátja árulja el!
Csandra húzódott Kemenes mellé.
– Honnan tudod?
– Gondolod, hogy az ujjamból szoptam?
Kemenes Lajoson is bilincs csörrent. Fújtatott, mint a megvadult bika.
– Ezek nem rendőrök – folytatta –, gondolom, ezt már mindenki tudja…
– Mit akartak tőled?
– Mit? A teljes szervezetet, a következő üzlet időpontját, azt, hogy kivel állunk kapcsolatban, folytassam?
Csandra a fejét rázta.
– Gondoltuk… És most mi lesz?
Többen is megkérdezték.
– Mit tudsz, mit akarnak velünk?
Kemenes hallgatott. Végignézte a fiúkat, kesernyésen mosolygott.
– Hogy veletek mi lesz, nem tudom… Engem kinyírnak, az biztos. Én nagyon az útjukba vagyok.
– Honnan veszed, hogy megölnének? – állt a méregtől reszkető Kemenes elé Dagadt.
– Egyszerű logika… Ha megmondták, hogy Guibourg az informátoruk, akkor arról is gondoskodnak, hogy ezt én ne terjeszthessem…
Dagadt a fejét csóválta. Lehajolt Kemeneshez..
– De ha neked alkalmat adtak arra, hogy ezt nekünk elmondhasd – suttogta –, akkor vagy azt akarják, hogy ezt mindenki tudja, vagy pedig… Kell folytatni?
Csandra a fejét rázta.
– Nem… A második eset a golyó. Itt mindnyájunknak.