10.

Megint nyílt az ajtó. Az egyik rend­őr­nek öl­tö­zött fegy­ve­res ki­vit­te a fal­ra akasz­tott, gyen­gén pis­lá­ko­ló pet­ró­le­um­lám­pát.

– Még tü­zet csi­nál­tok itt.

Da­gadt és Csand­ra egy­más­ra né­zett. Igen, ezt kel­lett vol­na! A lám­pá­ban rej­lett a sza­ba­du­lá­suk le­he­tő­sé­ge.

– Nagy hü­lyék vol­tunk – je­gyez­te meg Csand­ra. – A tűz se­gí­tett vol­na…

Ke­me­nes a nad­rág­zse­bé­be tur­kált.

– Van ne­kem gyu­fám! Nem vet­ték el!

S va­ló­ban elő­ke­rült a gyu­fás­do­boz.

– Mit akarsz vele? – kér­dez­te Da­gadt.

– Amit a pet­ró­le­um­lám­pá­val. Tü­zet. Itt min­dent fá­ból ké­szí­tet­tek. Meg­gyújt­juk az aj­tó­nál, s ki­ro­ha­nunk. Ki erre, ki arra. Jó lesz így?

– Hát – vo­no­gat­ta a vál­lát Da­gadt –, nem egé­szen. A pet­ró­le­um más. Az­zal vé­gig­lo­csol­hat­tuk vol­na az aj­tót, s az égett vol­na, hir­te­len, min­den­kit meg­lep­ve. A gyu­fá­val nem ugyan­az.

Csand­ra bó­lo­ga­tott.

– És a füst… Azt sem sza­bad el­fe­lej­te­ni… Meg a kin­ti fo­gad­ta­tást. Eset­leg gép­pisz­toly­ból.

Ke­me­nes még ke­zé­ben tar­tot­ta a gyu­fát.

– Van ci­ga­ret­tá­tok?

Sen­ki sem moz­dult, sen­ki sem kí­nál­ta. El­nyúl­tak a szé­nán, néz­ték a hol­dat a paj­ta te­te­jé­nek ha­sa­dé­ka­in. A fel­hők már el­sza­lad­tak, csil­la­gok pis­log­tak a ké­kes­fe­ke­te ég­bol­ton.

Ké­sőbb Da­gadt fel­ült.

– Kel­le­ne kér­ni ci­ga­ret­tát – súg­ta Ke­me­nes­nek. – Én is szí­ve­sen rá­gyúj­ta­nék.

Csand­ra meg­kér­dez­te.

– Mi van?

– Ci­ga­ret­ta…

– Hol?

– Még se­hol – ha­jolt hoz­zá Da­gadt. – Csak arra gon­dol­tam, ha az er­dész adott pá­lin­kát, ad ci­ga­ret­tát is…

Csand­ra vissza­ha­nyat­lott a szé­ná­ra, Da­gadt fel­állt, s meg­zör­get­te az aj­tót.

– Csend! – üvöl­tött az őr.

Da­gadt újra ko­po­gott.

– Ci­ga­ret­ta kel­le­ne – mond­ta.

– Ne­kem nin­csen!

– Az er­dész hoz­na… Biz­to­san hoz­na… Meg­fi­zet­nénk.

– Ülj le a seg­ged­re! És hall­gass!

Da­gadt a sa­ját ke­zé­re né­zett. A jegy­gyű­rű­je az uj­ján volt. Le­het már öt éve is, hogy el­je­gyez­te Ka­tit, s el­te­lik ta­lán még öt, ami­kor fe­le­sé­gül ve­szi. Ad­dig ve­het má­si­kat. Le­húz­ta az uj­já­ról, a te­nye­ré­re tet­te, meg­nyom­ta a vál­lá­val az aj­tót, kis nyí­lás ke­let­ke­zett a la­kat pánt­ja mel­lett.

– Hé! Kel­le­ne egy-két cigi… Ez arany! A tied.

Az őr vissza­kér­de­zett.

– Nem réz?

– Nézd meg!

Az őr el­vet­te a gyű­rűt, zseb­re tet­te.

– Most az­tán már kuss! Alud­ja­tok!

– És a cigi?

– Mi­fé­le ci­g­i­ről be­szélsz?! Aludj, mert be­ve­rem a po­fád!

Da­gadt vissza­ült Ke­me­nes mel­lé.

– Nem si­ke­rült – mond­ta egy­ked­vű­en. – S rá­adá­sul a gyű­rűm is bán­ja.

– Pe­dig az én uj­ja­i­mon is van né­hány gyű­rű – mu­tat­ta Ke­me­nes a ke­zét. – Ta­lálj ki va­la­mit, hát­ha meg­sza­ba­dul­ha­tunk…

– A gyű­rűk­től biz­to­san…

Da­gadt újra az aj­tó­hoz ment. Ki­ko­po­gott.

– Mi az is­ten van már megint? – kér­dez­te bosszú­san az őr.

– Van itt né­hány gyű­rű még… Nem aka­rod, hogy a tied le­gyen?

Az őr hang­ja meg­vál­to­zott. Mo­hón kér­dez­te.

– Mi az a né­hány?

– Öt vagy hat… Gyé­mánt­tal…

– És mit akar­tok?

Da­gadt nagy lé­leg­ze­tet vett.

– Az er­dészt!

– Mu­tas­sá­tok a gyű­rűt!

– Csak ha az er­dész már itt lesz…

– Egyen meg ben­ne­te­ket a fene! Éj­sza­ka van. Gon­do­lod, hogy ti­rá­tok vár?

– Tedd meg… Hoz­zon ci­git… Öt gyű­rűt kapsz…

– Gyé­mán­tot?

– Azt is…

Az er­dész még éb­ren volt. Fel­öl­töz­ve ült az osz­lo­pos gan­gon, néz­te az éj­sza­kát, fi­gyel­te a rend­őrö­ket. Néha ci­ri­pe­lő hang hal­lat­szott a za­kó­ja haj­tó­ká­ja mö­gül, mint­ha tü­csök ze­nélt vol­na. Ilyen­kor hüm­mö­gött va­la­mit az, orra alatt, krá­ko­gott, na­gyot nyúj­tó­zott. Egy­szer pe­dig alig öt­száz mé­ter­re az er­dész­lak­tól, va­la­ki fény­su­ga­rat kül­dött az ég felé. Az er­dész a fe­jét csó­vál­ta. Mi­óta be­fo­gad­ták a rend­őrö­ket és a csem­pé­szés­sel gya­nú­sí­tott le­tar­tóz­ta­tot­ta­kat erre az egyet­len éj­sza­ká­ra, egy­re több kü­lö­nös do­log tör­té­nik a ház­ban. A rend­őrök kö­zül ha­tan meg a ve­ze­tő­jük al­szik a tisz­ta­szo­bá­ban. Két ágyon hár­man-hár­man, a tiszt pe­dig egy sez­lo­non. A töb­bi­ek őr­ség­ben áll­nak. De az őrök kö­zül az egyik a zöld­sé­ges­kert­ben egy bo­kor fe­de­zé­ké­ben al­szik. Néha fel­ri­ad, ilyen­kor a pus­ká­ja után kap­kod, és na­gyo­kat nyög. A paj­tá­ban a fog­lyok mo­co­rog­nak, du­mál­nak, ta­lán a le­fog­lalt csem­pész­áru­ról. Ami­kor meg­jöt­tek, ak­kor az árut gyor­san szét­pa­kol­ták a sze­mély­au­tók­ba. De ma­guk az au­tók is meg­le­pő­en meg­vál­toz­tak. A kék-fe­hér rend­őr­sé­gi szín el­tűnt ró­luk, fe­hé­rek let­tek vagy ké­kek. Az er­dész lát­ta, hogy rend­szám­táb­lát is cse­rél­tek, gyors moz­du­la­tok­kal, egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra. S tőle azt kér­ték, hogy a két te­her­au­tó az ud­va­ron ma­rad­has­son né­hány na­pig.

– Bűn­jel – ma­gya­ráz­ta a ve­ze­tő­jük. – Fel­gön­gyö­lít­jük a szá­la­kat az egész Bükk­ben, a mák­gu­mót ter­mesz­tő kör­nyé­ken…

– Mi köze eh­hez a mák­gu­mó­nak? – kér­dez­te az er­dész fe­le­sé­ge.

Anna néni nem en­nek az er­dész­nek volt a há­zas­tár­sa. Egy má­sik­nak, Sze­gő Fri­gyes­nek. Sze­gő úr most fenn al­szik a ház pad­lá­sán, el­bújt. Még hár­man la­pul­nak vele a fris­sen ka­szált fű­ben. Mel­let­tük he­ver a re­vol­ve­rük, vár­ják a pa­ran­csot, hogy ak­ci­ó­ba kezd­hes­se­nek. Az er­dész néha fel­má­szik hoz­zá­juk a gö­csör­tös, há­zi­lag ké­szí­tett lét­rán, vál­ta­nak egy-két szót, né­ze­ge­tik az órá­ju­kat, az­tán nem tör­té­nik sem­mi. Vár­nak. Ezek az em­be­rek egy fél órá­val ha­ma­rabb ér­kez­tek az er­dész­ház­hoz, mint azok a rend­őrök, akik a fog­lyo­kat hoz­ták. Sze­gő úr fel­aján­lot­ta a se­gít­sé­gét az el­ső­ként ér­ke­zők­nek, de most már na­gyon nyug­ta­lan, at­tól fél, hogy csa­ta­tér­ré vál­toz­tat­ják a há­zát. Aki erre az egy es­té­re át­vet­te tőle az er­dész­sé­get, s akit a töb­bi­ek szá­za­dos úr­nak ti­tu­lál­tak, nyug­tat­gat­ta: nem kell fél­ni, le­het, hogy itt egyet­len lö­vés sem fog el­dör­dül­ni. Sze­gő úr fél­ti a fe­le­sé­gét, Anna né­nit, aki vi­szont mo­so­lyog­va jár-kel az ud­va­ron, és szid­ja a köz­ál­la­po­to­kat. Im­má­ron ne­gyed­szer me­sél­te el a rend­őr­ru­há­sok ve­ze­tő­jé­nek, hogy ami­kor ő lány volt, még a há­bo­rú előtt, egy­szer egy gyil­kos ép­pen ná­luk ko­po­gott, nem mer­ték ki­nyit­ni az aj­tót, vé­gül is ki­de­rült, hogy nem is a gyil­kos járt ná­luk, ha­nem az án­gyuk.

Anna néni éj­fél után aludt el egy sám­lin, a kony­ha­aj­tó előtt. A cso­port ve­ze­tő­je messzi­re el­ke­rül­te, sőt a töb­bi­e­ket is fi­gyel­mez­tet­te, fel ne éb­resszék az öreg­asszonyt, mert ő főbe lövi ma­gát, ha még egy­szer meg kell hall­gat­nia a gyil­kos­ról szó­ló el­be­szé­lést.

Az er­dész lát­ta a hold­fény­ben, hogy a paj­tá­nál va­la­mi tár­gya­lás fo­lyik. Az őr is in­tett neki, men­jen oda.

– Tes­sék pa­ran­csol­ni. Se­gít­he­tek va­la­mi­ben?

Az őr az aj­tó­ra mu­ta­tott.

– Ezek ott benn ci­ga­ret­tát kér­nek. Egy­ál­ta­lán sza­bad ott benn rá­gyúj­ta­ni?

Az er­dész a fe­jét ráz­ta.

– Nem. Tűz­ve­szé­lyes.

– Nem le­het do­há­nyoz­ni! Ért­ve?

Az er­dész bi­zal­mas­ko­dó han­gon mond­ta az őr­nek.

– Ha meg­ér­né ket­tőnk­nek… Vagy­is ma­gá­nak meg ne­kem, ak­kor… Egyen­ként ki­jö­het­né­nek füs­töl­ni, nem gon­dol­ja?

Az őr el­sé­tált az épü­let sar­ká­ig, az­tán vissza. Csak annyit mon­dott.

– Ara­nyuk van. Meg gyé­mánt. Egy ci­ga­ret­ta, egy gyű­rű. Rend­ben?

– És?

– Per­sze, fe­le­zünk… Van ci­ga­ret­tá­ja?

– Igen – bó­lin­tott az er­dész.

– Ak­kor?

– Akár hív­hat­ja is az el­sőt.

Az őr ki­la­ka­tol­ta az aj­tót, Da­gadt állt köz­vet­le­nül a be­já­rat­nál.

– Egy ci­ga­ret­ta egy gyű­rű – emel­te fel az uj­ját az őr. – És elő­re kell fi­zet­ni. Itt a be­já­rat­nál.

Da­gadt bó­lin­tott.

– Ne­künk hár­munk­nak – mu­ta­tott Ke­me­nes­re és Csand­rá­ra – van gyű­rűnk meg lán­cunk. Egy­más után jö­vünk ki – for­dult az er­dész­hez.

– Jó, jó… Ké­rem az első gyű­rűt, s itt a bagó.

Az er­dész sú­gott va­la­mit Da­gadt fü­lé­be. Ami­kor Da­gadt el­szív­ta a ci­ga­ret­tát, vissza­ment Ke­me­nes­hez, gyor­san szót vál­tot­tak, az­tán Csand­rá­val be­szélt. Ő is bó­lo­ga­tott. Le­húz­ták a gyű­rű­ket, a lán­co­kat, s Csand­ra az er­dész ke­zé­be nyom­ta. Nem szólt, csak bó­lin­tott. És vissza­ült a he­lyé­re.

A töb­bi fo­goly szót­la­nul szem­lél­te a tör­tén­te­ket. A re­kedt han­gú meg­kér­dez­te.

– Mi a sus­mus?

Da­gadt vá­la­szolt.

– Ki­me­hetsz ba­góz­ni. Egy ci­ga­ret­ta egy gyű­rű vagy lánc.

A re­kedt han­gú vál­lat vont.

– Én nem do­hány­zom.

Csand­ra vé­gig­jár­ta a fo­goly­tár­sa­kat, s min­den­ki­nek el­mond­ta a hírt. Volt, aki azon­nal fel­állt, s in­dult az aj­tó­hoz.

– Le­het, hogy az utol­só ci­ga­ret­tánk – mond­ta az egyik sza­kál­las fiú. – Más­hol leg­alább az utol­só kí­ván­sá­got tel­je­sí­tik…

Ami­kor de­ren­ge­ni kez­dett a haj­nal, az er­dész újra meg­je­lent a paj­tá­nál. Az őr­rel be­szélt, vé­gül is az őr bó­lin­tott.

– Oké… Min­den szent­nek maga felé…

A szo­bá­ból is ki­jöt­tek a rend­őr­ru­há­sak. De mind­nyá­jan át­öl­töz­tek ci­vil­be. Az őrö­ket is ma­guk­hoz hív­ták, né­hány per­cet ta­nács­koz­tak, az­tán a ko­csik­hoz men­tek. Nem te­ke­tó­ri­áz­tak so­kat, az egyik sze­mély­au­tó azon­nal el­in­dult. Vissza az er­dőn át, a mű­út­ra. Tíz perc múl­tán kö­vet­te a má­sik. Az­tán a har­ma­dik.

A fog­lyo­kat is ki­ve­zé­nyel­ték a paj­tá­ból. El­ső­ként ötöt. Fel­pa­ran­csol­ták őket a kis te­her­au­tó­ra, a pony­va alá. S el­in­dul­tak. Az­tán két újabb fog­lyot hív­tak ki. De ek­kor már a ke­rí­tés mel­lett, a ház mö­gött más, ed­dig is­me­ret­len fegy­ve­re­sek áll­do­gál­tak. A pad­lás­ról is le­ug­rál­tak azok, akik ott fe­küd­tek. A két fog­lyot egy sze­mély­ko­csi­ba tusz­kol­ták, s el­in­dul­tak ve­lük ki az útra. Ami­kor el­tűn­tek, az er­dész sé­tált át az ud­va­ron. Kö­zé­pen meg­állt, s gon­do­san kö­rül­né­zett. Va­la­ki­nek in­tett, hogy job­ban búj­jon el. A paj­ta előtt már egy má­sik őr strá­zsált. Ing­ujj­ban, koc­kás nad­rág­ban, nya­ká­ban ló­gott a gép­pisz­toly.

– Ezek is in­dul­nak? – kér­dez­te han­go­san az er­dészt.

Ki­nyi­tot­ták az aj­tót. El­ső­ként Ke­me­nes lé­pett ki, az er­dész rá­ka­csin­tott, s gyors moz­du­lat­tal el­vet­te Ke­me­nes­től az ara­nya­kat. Fél­re­hú­zó­dott az aj­tó­ból. Az őr sür­get­te a két fiút, si­es­se­nek be­száll­ni az au­tó­ba. Da­gad­tot az er­dész kí­sér­te a ko­csi­hoz, mon­dott is neki va­la­mit, de az őr rá­szólt.

– Nem kell be­szél­ni!

A há­rom fog­lyot hát­ra ül­tet­ték. A ve­ze­tő mel­lé te­le­pe­dett az őr, in­tett az er­dész­nek, s már­is in­dult az autó. Ki­ka­nya­ro­dott az ud­var­ról, s el­dö­cö­gött az erdő felé. Alig tet­tek meg azon­ban egy-két ki­lo­mé­tert, a jár­mű meg­állt. A ve­ze­tő ki­kap­csol­ta a mo­tort, s te­ker­get­ni kezd­te a kor­mányt.

– Meg­la­zult… A fene egye meg, így nem tu­dunk to­vább men­ni! Tel­je­sen kor­má­nyoz­ha­tat­lan az autó.

Az őr ki­szállt. S ért­he­tő­en, szin­te min­den hang­súly nél­kül mond­ta.

– Vé­gezzünk ve­lük itt… Ez is erdő.

A fog­lyok ré­mül­ten néz­tek egy­más­ra.

– Tud­tam, hogy vé­günk – mond­ta síri han­gon Ke­me­nes. – Ezek nem te­ke­tó­ri­áz­nak…

– De az er­dész – kezd­te Csand­ra.

– Az er­dész! – in­tet­te le Da­gadt. – El­szed­te az ér­té­ke­in­ket, és ez­zel vége.

A gép­ko­csi ve­ze­tő­je ásót és la­pá­tot do­bott ki a cso­mag­tar­tó­ból. Pu­hán puf­fan­tak a fűre.

– Ki­száll­ni! – ve­zé­nyel­te a gép­pisz­to­lyos őr. Le­pa­ran­csol­ta a fog­lyo­kat az árok­ba. – Le­ül­ni!

Csand­ra az ásót néz­te. Han­go­san, zi­lál­va szed­te a le­ve­gőt.

– Meg­ásat­ják ve­lünk a…

– Pofa be! – or­dí­tott rá az őr.

A gép­ko­csi ve­ze­tő­je szer­szá­mo­kat vett elő, a mo­tor­ház­ban csa­var­gat­ta a rög­zí­té­se­ket, az­tán vissza­te­le­pe­dett a he­lyé­re, majd le­bújt a pe­dá­lok­hoz, s ott dol­go­zott.

A há­rom fo­goly iz­ga­tot­tan ült az árok­ban a nagy fű­cso­mók kö­zött, meg­bi­lin­cselt ke­zük az ölük­ben. Ke­me­nes hó­fe­hér ar­cán lát­szott, hogy már min­den re­mé­nyét el­ve­szí­tet­te, ma­gá­ba ros­kadt, le­haj­tot­ta a fe­jét, be­huny­ta a sze­mét. Csand­ra ide­ge­sen mo­cor­gott, olyan na­gyo­kat szí­vott a le­ve­gő­ből, mint­ha at­tól fél­ne, nem jut neki ele­gen­dő. A feje ál­lan­dó­an moz­gott, hol az utat néz­te, hol a gép­ko­csit, az őrt, s min­den ti­la­lom el­le­né­re, ál­lan­dó­an azt szisszen­tet­te: az is­te­nit! Da­gadt ki­csit hát­rább he­lyez­ke­dett mint a töb­bi­ek. Te­ker­get­te a ke­zét a bi­lincs­ben, mint­ha sza­ba­dul­ni akar­na. Az őr rá­üvöl­tött.

– Ne sza­ra­kodj az­zal a bi­linccsel! Úgy­sem tu­dod ki­húz­ni a man­cso­dat! – A gép­ko­csi felé for­dult. – Na, mit csi­ná­lunk? Ás­sunk?

A jár­mű ve­ze­tő­je ki­dug­ta a fe­jét az aj­tón.

– Tő­lem ás­hat­tok. De jobb len­ne, ha el­in­dul­nánk egy sze­re­lőt ke­res­ni. Et­től az au­tó­tól itt ro­had­ha­tunk meg.

Az őr mér­ge­sen néz­te a so­főrt.

– A töb­bi­ek már be is rúg­tak az­óta… Csak ne­kem le­het ilyen át­ko­zott pe­chem! Mi­ért nem né­zet­ted meg a ko­csit, ha nem ér­tesz hoz­zá?! Jö­het erre más autó is, ezek meg itt ül­nek… Fel­áll­ni! – üvöl­tött a fog­lyok­ra. – In­du­lás, be az er­dő­be! – Mi­előtt azon­ban a há­rom fo­goly el­in­dult vol­na, már­is meg­ál­lí­tot­ta őket. – Állj!

Va­la­hon­nan egy alig mé­te­res lán­cot sze­dett elő.

– Össze­kap­csol­lak ben­ne­te­ket, mert az­tán há­rom­fe­lé sza­lad­tok! Ki­nyúj­ta­ni a ke­ze­ket! Egy­más mel­lé!

A bi­lin­cset össze­fo­gó fém­szár­ba kezd­te be­fűz­ni a lán­cot. Elő­ször a Ke­me­ne­sé­be. A gép­pisz­to­lyát hát­ra­lök­te, mind a két ke­zé­ben a lánc volt. Ke­me­nes bár­gyún, meg­adás­sal tar­tot­ta ke­zét. Mel­let­te Da­gadt állt. Ami­kor az őr az ő keze fölé ha­jolt, alul­ról, nagy len­dü­let­tel fel­ütöt­te az őr ál­lát. Olyan nagy­ra si­ke­rült az ütés, hogy az őr le­zu­hant a föld­re, Da­gadt azon­nal le­rán­tot­ta róla a gép­pisz­to­lyát, s a gép­ko­csi­ve­ze­tő­re fog­ta.

– Fel­ten­ni a ke­ze­ket!

A gép­ko­csi­ve­ze­tő a vo­lán mel­lett ült, jó­for­mán nem is lát­ta, mi tör­té­nik. De a ke­zét en­ge­del­me­sen fel­nyúj­tot­ta.

Csand­ra ha­mar át­lát­ta a hely­ze­tet. Az őr mel­lé gug­golt, s a zse­bé­ből ki­szed­te a bi­lincs kul­csa­it. Elő­ször Da­gadt ke­zét sza­ba­dí­tot­ta ki, az­tán a döb­bent Ke­me­ne­sét.

– Nyisd ki az enyé­met is!

Ke­me­nes gé­pi­e­sen bab­rált a kulccsal, s ami­kor lát­ta, hogy Csand­ra ke­zé­ről le­esik a bi­lincs, gör­csös sí­rás sza­kadt fel be­lő­le. Úgy zo­ko­gott, mint­ha ütöt­ték-ver­ték vol­na.

– Fu­tás! – ve­zé­nyelt Da­gadt, s egy rö­vid so­ro­za­tot en­ge­dett a le­ve­gő­be. Az­tán be­csör­tet­tek az er­dő­be. Egy ide­ig még hal­lat­szott, hogy tö­rik-zúz­zák a bok­ro­kat, de a zaj egy­re tá­vo­lo­dott, s az­tán csend lett.

A gép­ko­csi ve­ze­tő­je a még min­dig föl­dön fek­vő tár­sá­hoz lé­pett.

– Fel­kel­hetsz – mond­ta. – Na­gyot kap­tál?

Az őr fel­tá­pász­ko­dott, s po­rol­ni kezd­te a koc­kás nad­rág­ját.

– Ép­pen hogy csak a sze­le ért.

Alig mond­ta ki, az er­dész­lak fe­lől fel­tűnt az úton egy gép­ko­csi. Ko­mó­to­san jött, szin­te hang­ta­la­nul si­mult az el­rom­lott autó mel­lé. Az er­dész szállt ki be­lő­le.

– Min­den rend­ben?

– Rend­ben, szá­za­dos úr – fe­lel­te az őr.

– A fő­had­nagy úr?

– Re­mek szí­nész – di­csér­te a gép­ko­csi­ve­ze­tő. – Én alig tud­tam vissza­tar­ta­ni a ne­ve­tést, ő meg… Még azt is meg­ját­szot­ta, hogy fél…

A szá­za­dos be­nyúlt az au­tó­já­ba, kis rá­di­ót emelt a fü­lé­hez.

– Itt Ha­lász! Béla bá­tyám, ment min­den, mint a ka­ri­ka­csa­pás… De azt ja­va­so­lom, hogy a ha­tár előtt ne az első, ha­nem a má­so­dik ko­csit tar­tóz­tas­sá­tok föl… Még­is az el­ső­be szállt a fő­nök… Hadd au­tóz­zon egé­szen a ha­jó­ig… Te­hát az első men­jen to­vább… Így egy­sze­rűbb is. Kö­szö­nöm. Pes­ten ta­lál­kozunk. Sze­ren­csés utat. – Ha­lász vissza­tet­te a rá­di­ót az au­tó­ba. – Szed­jé­tek össze a bi­lin­cse­ket, fiúk. Az­tán gye­rünk haza.

Az őr ka­ca­rász­va emel­te fel a bi­lin­cse­ket.

– Mint egy jó elő­adás. Én so­kat já­rok szín­ház­ba, az anyám jegy­sze­dő… De ilyen elő­adást éles­ben!

A szá­za­dos is ne­ve­tett. A sa­ját jel­me­zén. Zöld vá­szon­ru­ha, zer­ge­tol­las ka­lap. Nem is len­ne rossz, itt az er­dő­ben…

Az au­tók el­in­dul­tak. Ki­ju­tot­tak az er­dő­ből, a be­to­n­úton ha­lad­tak pár per­cig, az­tán az egyik pi­he­nő­hely­re haj­tot­tak. Egy rend­őr­sé­gi gép­ko­csi vesz­te­gelt ott és egy rab­szál­lí­tó. Ha­lász ki sem szállt, in­tett, hogy me­het­nek to­vább. A nap már éle­sen sü­tött, a szá­za­dos ar­cán las­sú pa­ta­kok­ban el­in­dul­tak a ve­rej­ték­csep­pek. A zseb­ken­dő­jé­ért nyúlt, de az arany­gyű­rű­ket fog­ta meg.

– Ahá! Az urak gyű­rűi… És lán­cok…

Az egyik lán­con egy me­dál is ló­gott. Kis kép­tar­tó volt. Ha­lász kí­ván­csi­an fel­kat­tin­tot­ta a te­te­jét. Gő­zöl­gő fel­hő árasz­tot­ta el az au­tót. A szá­za­dost ká­bu­lat kör­nyé­kez­te. Még lát­ta, hogy a me­dál­ban fény­kép la­pul. Egy fér­fit áb­rá­zol. Aki vi­gyo­rog. Mint a sá­tán.