4.

Sze­pes Gá­bor­ról, ami­óta fél­té­keny­sé­gi ro­ha­má­ban meg­öl­te a Pár­na bár tu­laj­do­no­sá­nak, Sám­son úr­nak a testőrét, sen­ki sem hal­lott. Még Lula, a fe­le­sé­ge sem. Ha kér­dez­ték, csak a vál­lát vo­no­gat­ta.

– El­vit­te va­la­ho­vá Da­gadt… De ne is ke­rül­jön a sze­mem elé, mert meg­foj­tom!

Lula in­té­ze­ti lány volt. Meg­szö­kött, ta­lál­ko­zott Csand­ra ban­dá­já­val, ve­lük járt né­hány hó­na­pig, az­tán a nála leg­alább har­minc év­vel idő­sebb Sze­pes Gá­bor­hoz fe­le­sé­gül ment. A há­zas­ság csak né­hány hó­na­pig volt za­var­ta­lan, Lula nyug­ta­la­nul ke­res­te a régi ba­rá­ta­it, el­ső­sor­ban azért, mert tő­lük ka­pott a vé­kony­ka in­jek­ci­ós tű­jé­hez a sem­mi menny­or­szá­gá­ba re­pí­tő fo­lya­dé­kot. Sám­son úr azon­ban a tör­tén­tek után ki­til­tot­ta a bár­já­ból, s azt sem tűr­te el, hogy va­la­hol a kör­nyé­ken les­se, vár­ja a fi­ú­kat.

– Csak bajt hoz­tál ránk! Eridj a fe­né­be!

Lula né­hány­szor meg­pró­bál­ko­zott a vissza­té­rés­sel, fel­ajánl­ko­zott Sám­son úr­nak is, le­fek­szik vele, ha nem tilt­ja el a tár­sa­ság­tól. Sám­son azon­ban gú­nyos ne­ve­tés­sel fo­gad­ta az aján­la­tot.

– Te na­gyon jól tu­dod, hogy a leg­szebb szí­nész­nők­kel is le­fek­he­tem, ha aka­rok! Nem ilyen ócs­ka kur­vák­kal!

Sám­son úr va­la­mi­kor se­géd­szí­nész volt, az­tán szín­há­zi bü­fés. Ott ta­lál­ko­zott az­zal az idős nő­vel, akié a Szent Kris­tóf bár, vagy­is nép­sze­rű ne­vén, a Pár­na bár volt. Hoz­zá­köl­tö­zött, s két év múl­tán már tár­sa volt a hölgy­nek, az­tán az egész bárt meg­kap­ta egyet­len öröm­te­li éj­sza­ka után. A Pár­na bár las­san a ká­bí­tó­sze­re­sek ta­lál­ko­zó­he­lye lett. Nem a fo­gyasz­tó­ké, a ke­res­ke­dő­ké. S ezek fő­pat­ró­nu­sa, ügy­in­té­ző­je, kap­cso­lat­te­rem­tő­je volt Sám­son úr. Ám va­ló­ban csak volt. Ami­kor ugyan­is a nagy­sze­rű­en meg­szer­ve­zett af­ga­nisz­tá­ni áru meg­ér­ke­zett Ma­gyar­or­szág­ra, s a nyílt pá­lyán, éj­sza­ka Ke­me­nes irá­nyí­tá­sá­val Csand­rá­ék át­rak­ták egy te­her­au­tó­ra, ezt vi­szont a ko­lum­bi­a­i­ak szol­gá­la­tá­ba sze­gő­dött, rend­őr­ru­há­ba öl­tö­zött el­len­lá­ba­sa­ik el­ra­gad­ták, azon­nal ki­til­tott min­den ká­bí­tó­sze­rest a bár­ból.

– En­gem nem jut­tat­tok rend­őr­kéz­re!

Tar­tot­ta ma­gát a ti­la­lom­hoz ta­lán egy hé­tig is. Ak­kor azon­ban fel­ke­res­te egy olasz úr, hossza­san be­szél­get­tek, s Sám­son haj­lan­dó­nak mu­tat­ko­zott a régi, jó is­me­rő­se­it újra össze­gyűj­te­ni. De Lu­lát nem fo­gad­ta vissza. Ki­kül­dött neki né­hány ezer fo­rin­tot, s meg­üzen­te, hogy meg­ve­re­ti, ha a kör­nyé­ken ólál­ko­dik. S a ve­rés­re sor is ke­rült. Sám­son úr új test­őre be­húz­ta a lányt a kapu alá, s fel­po­foz­ta.

– Leg­kö­ze­lebb össze­szab­da­lom az ar­co­dat! Jót mon­dok, ke­rülj el ben­nün­ket!

Lula sír­va fo­gad­ta meg, hogy töb­bet még a ke­rü­let­be sem te­szi be a lá­bát. De azért más­nap újra ott buj­kált a bár kö­rül, kó­co­san, sá­pad­tan, be­esett szem­mel. Ri­adt te­kin­tet­tel bá­mul­ta a já­ró­ke­lő­ket, be­hú­zó­dott a szom­szé­dos temp­lom elő­csar­no­ká­ba, s on­nan les­te régi ba­rá­ta­it.

– Ha Csand­rá­val, vagy Da­gadt­tal ta­lál­koz­hat­nék… – De egyik fiút sem lát­ta. – Le­het, hogy már nem is él­nek…

A hű­vös temp­lom­ban pi­hen­ge­tett, be­ült a pad­ba, össze­ku­po­ro­dott, úgy csi­nált, mint­ha imád­koz­na, ne­hogy sze­met szúr­jon va­la­ki­nek.

– Mi lesz ve­lem? Leg­alább azt tud­nám, hol van a fér­jem… Még vele is jobb, mint így.

Nem az étel hi­ány­zott Lu­lá­nak. Néha fel­csí­pett egy-egy fér­fit, azok me­ge­tet­ték, meg­für­det­ték, és pénzt is ka­pott tő­lük. A pénz­ből vá­sá­rol­ga­tott ma­gá­nak ételt, italt, sőt az egyik ré­szeg, sze­ret­ke­zés­re vá­gyó, arany­fo­gú, szu­szo­gós, kor­pás­ha­jú fér­fi szá­mo­lat­la­nul vagy húsz­ezer fo­rin­tot nyo­mott a mar­ká­ba, s eb­ből a pénz­ből a téli hó­na­pok­ra szo­bát is bé­relt egy er­zsé­be­ti föld­szin­tes há­zi­kó­ban. A szer hi­ány­zott Lu­lá­nak. Hogy be­zár­kóz­has­son a mál­ló va­ko­la­tú szo­bá­já­ba, s vég­re be­le­szúr­has­son a kar­já­ba. Fel­ke­res­te már jó­for­mán az összes olyan is­me­rő­sét, aki­ről tud­ta, hogy se­gít­het­ne a ba­ján. Ele­in­te még ka­pott néha-néha, ké­sőbb azon­ban mind­egyik el­küld­te. Nin­csen áru. He­tek óta nem kap­nak. Akadt olyan, aki ál­tat­ta, hogy jöj­jön más­nap, az­tán har­mad­nap, vé­gül fel­vit­te a bu­dai he­gyek­be, egy na­gyobb bo­kor al­ján le­fek­tet­te, Lula be­huny­ta a sze­mét, s arra gon­dolt, hogy öt perc és vég­re meg­kap­ja a fi­o­lát, de a fiú ne­vet­ve öl­töz­kö­dött, s mu­tat­ta, hogy üres az üveg. Lula fel­ka­pott egy kő­da­ra­bot, s azt vág­ta hoz­zá. Lát­ta, hogy a ha­lán­té­ká­hoz kap, s las­san térd­re bu­kik. Ott­hagy­ta. El­sza­ladt.

– Úgy kell a disz­nó­nak – mon­do­gat­ta ma­gá­ban. – Ki­hasz­nál­ni a sze­gény lányt…

Ké­sőbb fel­rém­lett ben­ne, ta­lán meg is halt a fiú. De nem ment vissza meg­néz­ni. Ha meg­halt, úgy sem se­gít­het, leg­fel­jebb sa­ját ma­gát ke­ve­ri baj­ba. Ha él, ak­kor pe­dig majd csi­nál va­la­mit. Nin­csen messze a busz. És jár­nak is arra em­be­rek. Vissza­gya­lo­golt a temp­lom­hoz.

Ezen a má­ju­si na­pon azon­ban tör­tént más is.

A temp­lo­mot este be­zár­ták, csak a kül­ső nagy ajtó ma­radt nyit­va, az is csak azért, mert olyan ne­héz volt, hogy nem le­he­tett meg­moz­dí­ta­ni. Lula a kis elő­tér­ben ül­dö­gélt, on­nan fi­gyel­te a Pár­na bárt. Már sö­tét­ség bo­rult az ut­cá­ra, a gyen­ge fé­nyű lám­pák alig vi­lá­gí­tot­ták meg a jár­dát, ha egy-egy autó át­su­hant a kes­keny ut­cán, ak­kor vál­tak lát­ha­tó­vá a há­zak. Tíz óra táj­ban az üz­le­tek ki­ra­ka­ta­i­ban is el­ol­tot­ták a lám­pá­kat, még sö­té­tebb lett. A Pár­na bár ne­on­ja azon­ban ki­hí­vó­an fény­lett. Lula arra fi­gyelt fel, hogy egy­szer csak el­aludt a bár fény­rek­lám­ja. Né­hány perc múl­tán egy fur­gon ér­ke­zett a bár aj­ta­ja elé. Az is el­ol­tot­ta a lám­pá­it. Csak egé­szen ki­csi­ke fény szü­rem­lett ki a bár aj­ta­ján. Ké­sőbb két alak va­la­mi hosszú­kás cso­ma­got gyö­mö­szölt be az au­tó­ba. Mint­ha össze­te­kert sző­nyeg lett vol­na. De va­la­mi ki­esett a cso­mag­ból. Va­la­mi fe­hér. A két alak be­csap­ta a fur­gon hát­só aj­ta­ját, az­tán elő­re ro­han­tak, be­száll­tak ők is, s az autó el­ro­bo­gott. Ép­pen ki­ka­nya­ro­dott a Kör­út­ra, ami­kor hir­te­len újra ki­gyul­lad­tak a bár rek­lám­jai, s el­árasz­tot­ták fénnyel a jár­dát.

A jár­da szé­lén he­vert a fe­hér, la­pos tárgy. Lula úgy gon­dol­ta, hogy egy cipő. A bár aj­ta­já­hoz set­ten­ke­dett. Va­ló­ban cipő volt. Egy bal­lá­bas fe­hér sport­ci­pő. Lula vissza­sza­ladt vele a temp­lom be­já­ra­tá­hoz. Le­ku­po­ro­dott a kő­pad­ló­ra, s ke­zé­ben for­gat­ta, ta­po­gat­ta, sza­gol­gat­ta a ci­pőt. S bár elég me­leg éj­sza­ka volt, di­de­reg­ni kez­dett. Va­la­kit el­szál­lí­tot­tak a bár­ból. S ez an­nak a ci­pő­je.

– Én is meg­öl­tem va­la­kit a he­gyen – da­dog­ta fél­han­go­san. – S most itt is… Mi­ért is nem me­gyek én haza? Ve­szek pá­lin­kát és…

Ki­sur­rant a Kör­út­ra. Szo­kat­la­nul nép­te­len volt a szé­pen ki­vi­lá­gí­tott utca. Elő­vet­te a ci­pőt, az egyik ki­ra­kat elé állt, s a vi­lá­gos­ban is meg­né­ze­get­te. Az­tán csak annyit nyö­gött.

– Is­te­nem, is­te­nem…

És fut­ni kez­dett. De ta­lán csak húsz mé­tert. Az­tán las­sí­tott. S meg is állt.

– Ezt a sze­ren­cse adta a ke­zem­be…

Az ut­cai na­rancs­sár­ga sze­mét­gyűj­tő­ből ki­emelt egy új­ság­pa­pí­rost, be­le­cso­ma­gol­ta a ci­pőt. S el­in­dult, vissza a bár felé.

– Je­nő­ke… Ez Je­nő­ke ci­pő­je…

Nem té­to­vá­zott, ki­nyi­tot­ta a bár aj­ta­ját, s in­dult le a lép­csőn a he­lyi­ség­be. Az őr­kö­dő fér­fi azon­nal mel­let­te ter­mett. Meg­mar­kol­ta a kar­ját.

– Mars in­nen, míg szé­pen mon­dom!

Lula össze­szed­te a bá­tor­sá­gát.

– Nem! Na­gyon fon­tos ügy­ben kell be­szél­nem Sám­son úr­ral!

– Ne­ked nincs be­szél­ni­va­lód az úr­ral! – szi­szeg­te a fiú, s egyet­len rán­tás­sal hát­ra­kul­csol­ta Lula kar­ját, sőt szin­te ugyan­az­zal a moz­du­lat­tal fel is tet­te a lép­cső te­te­jé­re. – Tá­gulj in­nen, mert jön­nek a po­fo­nok!

Lula alig ju­tott lé­leg­zet­hez, de azért ki­pré­sel­te ma­gá­ból a mon­da­tot.

– Be­szél­nem kell…

– Mars!

– Je­nő­ke mi­att – li­heg­te a lány, s érez­te, hogy a szo­rí­tás azon­nal eny­hül. – Je­nő­ke mi­att. Fon­tos.

A fiú el­en­ged­te.

– Mi van Je­nő­ké­vel?

– Ezt majd… Az úr­nak… De na­gyon fon­tos.

A fiú el­bi­zony­ta­la­no­dott. Meg­iga­zí­tot­ta fe­ke­te ha­ját, vé­gig­mér­te Lu­lát. Ész­re­vet­te, hogy va­la­mit szo­ron­gat a ke­zé­ben.

– Az mi­cso­da? – kér­dez­te.

– Majd a fő­nök­nek – ma­kacs­ko­dott Lula.

– Mu­tasd! – ka­pott a cso­mag után a fiú. Arra gon­dolt, hogy va­la­mi fegy­ver. – Mu­tasd, a szent­sé­git!

Lula egy pil­la­nat­ra ki­ta­kar­ta.

– Cipő.

Nem vet­ték ész­re, hogy köz­ben meg­je­lent Sám­son úr a pult mö­gött. On­nan fi­gyel­te a je­le­ne­tet. Ami­kor a ci­pőt meg­lát­ta, el­in­dult a lép­cső felé.

– Gye­re! – in­tett Lu­lá­nak. – Sza­po­rán, mert nem érek rá!

Lula di­a­dal­ma­san né­zett a fi­ú­ra.

– Na, lá­tod!

Sám­son úr be­lök­te Lu­lát az egyik iro­dá­ba. Olyan erő­sen, hogy a lány az egyik író­asz­tal­hoz csat­tant.

– Hall­jam! Mond­jad! – pa­ran­csol­ta vész­jós­ló han­gon.

Lula re­meg­ve mond­ta.

– Ezt a ci­pőt ta­lál­tam itt.

– Na és?

– Ez a cipő… Ez a Je­nő­kéé… Volt…

– Kié? – kér­dez­te éle­sen a bár­tu­laj­do­nos.

– Je­nő­kéé.

– És ak­kor mi van? Mi kö­zöm ne­kem eh­hez?

Lula mé­lyet lé­leg­zett, Sám­son zöl­des­szür­ke sze­mé­be né­zett.

– Ak­kor ve­szí­tet­te el, ami­kor in­nen… El­vit­te egy fur­gon.

Még be sem fe­jez­te a mon­da­tot, már csat­tant az ar­cán a ha­tal­mas po­fon. Rá­esett az író­asz­tal­ra. Ami­kor meg­pró­bált ki­egye­ne­sed­ni, a má­sik ol­dal­ra is ka­pott. El­eredt az orra vére. Las­san fel­emel­ke­dett.

Sám­son a zse­bé­be nyúlt, s a zseb­ken­dő­jét nyúj­tot­ta.

– Tö­rüld meg ma­gad. Az­tán tűnj el.

Lula még min­dig szo­rí­tot­ta a ci­pőt.

– Add ide! – nyúlt érte a fér­fi.

A lány a fe­jét ráz­ta.

– Nem… Ha meg­öl, ak­kor sem.

Sám­son el­ne­vet­te ma­gát.

– Ak­kor vidd in­nen a fe­né­be! – Ki­tár­ta az aj­tót. – Ló­dulj!

– Arra gon­dol­tam – da­dog­ta a lány, aki már min­den re­mé­nyét vesz­ve lá­tott –, arra gon­dol­tam…

– Te ne gon­dolj sem­mi­re! In­dulj!

Lula az aj­tó­hoz bo­tor­kált. Ott ál­lí­tot­ta meg Sám­son.

– Hon­nan gon­do­lod, hogy ez Je­nő­ke ci­pő­je? – kér­dez­te.

– Én ad­tam neki…

– Ezt a ci­pőt?

– Nem… A fű­zőt… Ezt a ró­zsa­szí­nűt… Mert ko­nya­kos lett a má­sik, ami ben­ne volt… Az egyik ven­dég vé­let­le­nül rá­ön­töt­te.

– Ahá – bó­lin­tott Sám­son úr. – Ak­kor add vissza Je­nő­ké­nek. És ilyen hü­lye­sé­gek­kel más­kor ná­lam ne pró­bál­kozz. Ér­ted?

Lula bó­lin­tott. Síró, sze­ren­csét­len kép­pel né­zett Sám­son­ra, szét­ken­te az ar­cán a vért, az első po­fon­tól meg­da­gadt az arca, las­san el­fed­te már a bal sze­mét is.

– Várj! – ál­lí­tot­ta meg a bár­tu­laj­do­nos. Be­le­ko­tort a zse­bé­be, né­hány szá­zast hú­zott ki, nem szá­mol­ta meg. – Fogd ezt, az­tán so­ha­sem lát­tuk egy­mást…

Lula össze­szed­te min­den bá­tor­sá­gát.

– Kö­nyö­rül­jön raj­tam – da­dog­ta. – Kel­le­ne ne­kem leg­alább egy… Csak egyet­len egy… Le­gyen már szí­ve!

Sám­son úr mo­soly­gott.

– Lá­tod, kis hü­lye… Min­dig azt mond­tuk, hogy a szert áru­sí­ta­ni kell, nem pe­dig…

– Sám­son úr – kö­nyör­gött Lula –, én már nem tu­dok… Ak­kor vég­zek ma­gam­mal.

– Hol laksz?

Lula be­mond­ta a cí­met.

– Az mer­re van?

– Er­zsé­be­ten.

Sám­son egy szé­ket pen­de­rí­tett az asz­tal elé.

– Ülj le.

Lula en­ge­del­mes­ke­dett.

– Én nem sze­re­tek nő­ket ver­ni. Is­mer­hetsz. De ha szem­te­len­kedsz, szét­ver­jük a po­fá­dat. Igen?

A lány bó­lin­tott. Mint­ha a be­le­egye­zé­sét adta vol­na. Ha szem­te­len­ke­dik, ak­kor meg­ver­he­tik.

– Ott van a csap – mu­ta­tott egy ki­csi­ke por­ce­lán­mos­dó­ra Sám­son –, mosd meg az ar­co­dat. – S mint­ha csak mel­lé­kes len­ne, meg­kér­dez­te. – Hol ta­lál­tad ez a ci­pőt?

– Itt… Az ajtó előtt… Most, ami­kor el­vit­ték…

– Ki­cso­dát?

– Je­nő­két. Egy fur­gon­ban.

– Je­nő­két?

– Igen. Őt. Lát­tam a temp­lom­ból. – Lula a sze­mé­re lo­csol­ta a vi­zet. Az ar­cát ta­po­gat­ta, s szin­te el­is­me­rő­en mond­ta. – Jól meg­da­gadt.

Sám­son úr nem nyug­táz­ta a di­csé­re­tet. Az asz­tal­ra mu­ta­tott.

– Tedd ide ezt a ci­pőt. Majd én át­adom Je­nő­ké­nek. Te pe­dig… Na­gyon jól tu­dod, hogy min­den szer áru­sí­tá­sát be­szün­tet­tük… De van ná­lam egy kis fáj­da­lom­csil­la­pí­tó. Mor­fi­um… Azt oda­adom, hogy lásd, nem va­gyok vad­em­ber. Egyet azon­ban mond­ha­tok, ha még egy­szer be­lépsz ide, a bár­ba… Ér­ted? Ne adja azt ne­ked az Is­ten!

Sám­son az egyik ro­zo­ga író­asz­tal fi­ók­ját nyi­tot­ta ki. S on­nan vett elő egy do­boz­kát.

– Tes­sék! Vi­gyen el az ör­dög!

Lula érez­te a do­boz fo­gá­sá­ból, hogy nem is egy fi­o­lát ka­pott. Mo­soly­gott, de az a mo­soly fáj­dal­mas­sá torzult a da­gadt ar­cán.

Sám­son úr ki­szólt a pult­hoz.

– Feri! Kí­sérd ki a höl­gyet! – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – Kí­nál­já­tok meg egy po­hár ko­nyak­kal.

Feri az a fiú volt, aki fel­tar­tóz­tat­ta a be­já­rat­nál, s né­hány nap­pal ez­előtt meg­po­foz­ta a kapu alatt. Ma­gas, iz­mos, élénk sze­mű, hu­szon­egy­né­hány éves, gú­nyos mo­so­lyú ököl­ví­vó. Őt al­kal­maz­ta testőré­nek Sám­son úr, mi­után Lula fér­je, Sze­pes Gá­bor egy sö­rös­üveg­gel úgy vág­ta fej­be az elő­ző „go­ril­lá­ját”, hogy az ször­nyet­halt.

Feri pon­to­san ér­zé­kel­te, hogy va­la­me­lyest vál­to­zott Lula hely­ze­te. Nagy po­hár ko­nya­kot ön­tött neki.

– Igyál, csaj­ka. – Amíg Lula las­san, kor­tyon­ként ivott, meg­kér­dez­te. – A fő­nök adta a po­fo­no­kat? – Lula bó­lin­tott. – Nem így kell ütni – csó­vál­ta a fe­jét Feri. – Úgy kell, hogy ne ma­rad­jon nyo­ma. – Még hoz­zá­tet­te. – De azért fáj­jon!

A lány Feri ke­zét néz­te. Ha­tal­mas te­nyér, vas­kos uj­jak. S a fiú comb­ja is olyan, mint egy erős osz­lop.

Sám­son úr szólt ki az iro­dá­ból.

– Feri! Egy pil­la­nat! – mu­tat­ta. – Ad­jon még inni Lu­lá­nak.

Feri töl­tött, az­tán be­si­e­tett a fő­nö­ké­hez.

Lula gyor­san fel­haj­tot­ta a ko­nya­kot, s azt ter­vez­te, ki­vo­nul a WC-re, s be­szúr­ja ma­gá­nak az in­jek­ci­ót. Ez most a leg­sür­gő­sebb. In­dult a WC felé.

A bár ven­dég­he­lyi­sé­gé­ben fa­bo­xo­kat ál­lí­tot­tak fel, hogy a pá­rocs­ká­kat el­vá­lasszák egy­más­tól. Ezt az éj­fél utá­ni in­ti­mebb per­cek kö­ve­tel­ték meg. A ma­gas fa­lak mi­att min­den­ki nyu­god­tan ül­dö­gél­he­tett. Vagy mást csi­nál­ha­tott part­ne­ré­vel. A WC a he­lyi­ség vé­gé­ben volt, a be­já­ra­tát zöld bár­sony­füg­göny ta­kar­ta.

Lula már majd­nem az aj­tó­hoz ért, ami­kor a fél­ho­mály­ban, az utol­só box mel­lett meg­pil­lan­tot­ta Je­nő­két.

Tál­cát tar­tott a ke­zé­ben, az üres üve­ge­ket rak­ta rá.

Lula ré­mül­ten állt meg. Mint­ha kí­sér­te­tet lá­tott vol­na. Pe­dig va­ló­ban Je­nő­ke volt. A lá­bán pe­dig fe­hér­lett a sport­ci­pő. S mind­ket­tő­ben ott vi­rult a ró­zsa­szí­nű sza­lag.