8.

Más­nap, a kora reg­ge­li órák­ban, Új­pest kül­te­rü­le­té­nek egyik mel­lék­ut­cá­já­ban, egy föld­szin­tes ház előtt kis Nysa te­her­gép­ko­csi vesz­te­gelt. Ál­lá­sá­nak okát sej­tet­te a so­főr­fül­ké­ben levő fel­haj­tott mo­tor­ház­te­tő. Nyi­tott aj­tók mel­lett két mun­kás­ru­hás fér­fi szor­gos­ko­dott a fül­ké­ben. Lát­szó­lag min­den te­vé­keny­sé­gük arra irá­nyult, hogy a hiba for­rá­sát meg­ta­lál­ják. Oly­kor azon­ban a föld­szin­tes ház nyi­tott ka­pu­já­ra pis­log­tak, az­tán is­mét a mo­tor­ral baj­lód­tak.

Az erőt­len nap­fény­ben für­dő utca még csen­des volt. Csak nagy rit­kán buk­kant fel egy-egy mun­ká­ba si­e­tő já­ró­ke­lő.

Pont­ban hat­kor a föld­szin­tes ház ka­pu­ján egy fel­tű­nő­en ma­gas, so­vány ter­me­tű fér­fi lé­pett ki sö­tét bal­lon­ka­bát­ban, a fe­jén ka­lap­pal. Ke­zé­ben ak­ta­tás­ka volt. A fér­fi ér­dek­te­len pil­lan­tást ve­tett az el­rom­lott gép­ko­csi­ra, majd ha­tá­ro­zott lép­tek­kel meg­in­dult az utca vége felé, a kö­ze­li vil­la­mos­meg­ál­ló irá­nyá­ba.

A mo­tor­ral baj­ló­dók­nak össze­vil­lant a te­kin­te­tük.

Egyi­kük azon­nal fél­be­hagy­ta a mun­kát, ki­nyi­tot­ta há­tul a ra­ko­dó­tér aj­ta­ját, és be­bújt, mint­ha va­la­mi szer­szám­ért ment vol­na. A ko­csi bel­se­jé­ben rá­dió­ké­szü­lék volt. A mun­kás­ru­hás fü­lé­re he­lyez­te a hall­ga­tót, és be­kap­csol­ta a ké­szü­lé­ket.

– Itt Med­ve!… Itt Med­ve!… Vé­tel! – mond­ta iz­ga­tot­tan. A vá­lasz már­is ér­ke­zett:

– Itt Fecs­ke!… Itt Fecs­ke! Je­lent­ke­zem, vé­tel!

– A ma­dár ki­re­pült fész­ké­ből!… A ma­dár ki­re­pült fész­ké­ből!

– Itt Fecs­ke… Ér­tet­tem! A ma­dár ki­re­pült fész­ké­ből… Ér­tet­tem!… Med­ve búj­jon bar­lang­já­ba… Is­mét­lem! Med­ve búj­jon bar­lang­já­ba.

– Med­ve ér­tet­te… Med­ve ér­tet­te… Vége – mond­ta a mun­kás­ru­hás.

A má­sik le­csap­ta a mo­tor­ház­te­tőt.

– Mi a hely­zet? – kér­dez­te.

– Be­vo­nu­lunk…

A Nysa mo­tor­ja be­in­dult, és a ko­csi el­haj­tott a vil­la­mos­meg­ál­ló­val el­len­té­tes irány­ban.

Több ut­cá­val tá­vo­labb, két vá­ra­ko­zó Vol­ga gép­ko­csi­ból egy­szer­re száll­tak ki a bent lé­vők. Ket­te­sé­vel szét­szé­led­tek, és mint a mun­ká­ba igyek­vők, si­e­tő­sen ha­lad­tak a meg­adott irány­ba.

A kö­ze­li ut­ca­sar­kon be­esett arcú, nagy orrú fér­fi buk­kant elő. Ak­ta­tás­ká­ját ló­bál­va ha­ladt. A vá­ra­ko­zó gép­ko­csik kö­zül az elöl álló meg­in­dult, és las­san gu­rul­ni kez­dett az ak­ta­tás­kás felé. A fér­fit vá­rat­la­nul né­gyen köz­re­fog­ták.

– Rend­őr­ség! – kö­zöl­te az egyi­kük.

A bal­lon­ka­bá­tos­nak tág­ra nyílt a sze­me, lába föld­be gyö­ke­re­zett. Csak azt lát­ta, hogy egy Vol­ga ka­nya­ro­dik a jár­da szé­lé­hez, meg­ra­gad­ják, be­tusz­kol­ják. Mi­kor­ra fel­esz­mélt, bent ült a ko­csi­ban két nyo­mo­zó kö­zött.

Mind­ez pil­la­na­tok alatt ját­szó­dott le, és annyi­ra fel­tű­nés nél­kül, hogy egyet­len já­ró­ke­lő sem for­dí­tot­ta fe­jét a gyor­san tá­vo­lo­dó gép­ko­csi után.

– De hát mi­ért? – da­dog­ta a meg­le­pett fér­fi.

– Göde Imre? – for­dult hoz­zá az a nyo­mo­zó, aki a gép­ko­csi­ve­ze­tő mel­lett ült.

– Igen…

Ak­kor rend­ben van.

A két nyo­mo­zó azon nyom­ban meg­mo­toz­ta a köz­re­ka­pott fér­fit. El­vet­ték tár­cá­ját, ak­ta­tás­ká­ját és hasz­ná­la­ti tár­gya­it. A ci­ga­ret­ta­cso­ma­got is ki­emel­ték a zse­bé­ből.

Göde kis­vár­tat­va ma­gá­hoz tért meg­le­pe­té­sé­ből és kér­de­zős­köd­ni kez­dett, hogy mi­ért is ál­lít­ják elő. Ér­dek­lő­dé­sé­re nem ka­pott vá­laszt, erre düh­be gu­rult. Mél­tat­lan­ko­dá­sá­ra sem fi­gyel­tek fel és ez tel­je­sen ki­bo­rí­tot­ta. Ki­a­bál­ni kez­dett, erre meg­bi­lin­csel­ték.

Ké­sőbb rá akart gyúj­ta­ni.

– Ad­ja­nak egy ci­ga­ret­tát – csat­tant fel.

– Majd oda­bent rá­gyújt­hat – kö­zöl­te az egyik nyo­mo­zó. – Per­sze, ha en­ge­délyt kap rá.

– Az én ci­ga­ret­tá­mat ké­rem…

– Nincs…

– Hát jó – csi­kor­gat­ta a fo­gát Göde –, ak­kor e perc­től fog­va meg­né­mu­lok… Egyet­len szót sem va­gyok haj­lan­dó a szá­mon ki­ej­te­ni. Egyet­len szót sem. Arra vár­hat­nak – dőlt hát­ra az ülé­sen.

A ko­csi a fő­ka­pi­tány­ság előtt fé­ke­zett. Göde Imre né­mán szállt ki, és muk­ka­nás nél­kül hagy­ta, hogy be­ve­zes­sék az épü­let­be. Ar­cán egy izom sem rán­dult, csak vil­lám­ló te­kin­te­te árul­ta el bel­ső for­ron­gá­sát.

Azon­nal meg­kezd­ték a ki­hall­ga­tá­sát. A ma­gas fér­fit egy szo­bá­ba ve­zet­ték, ahol töb­ben vol­tak. Le­ül­tet­ték, és le­vet­ték a bi­lin­cset ke­zé­ről. A je­len­le­vők egyi­ke fel­la­poz­ta a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyát.

– Po­má­zi szá­za­dos va­gyok – mond­ta. – Maga pe­dig Göde Imre… Hol szü­le­tett?

Göde, akár egy föld­be szúrt karó, moz­du­lat­la­nul ült a szé­ken és ki­fe­lé bá­mult az ab­la­kon. Hosszú per­cek múl­tak el, a rend­őr­tiszt több­ször is meg­is­mé­tel­te a kér­dést.

– Hát így is jó – mond­ta a szá­za­dos, anél­kül hogy hang­sú­lya vál­to­zott vol­na. – Áll­jon fel.

Göde az első pil­la­nat­ban arra gon­dolt, hogy ülve ma­rad, az­tán még­is­csak fel­egye­ne­se­dett. Ügy vél­te, elég, ha to­vább­ra is mély hall­ga­tás­ba bur­ko­ló­dzik. Meg­győ­ző­dé­se volt, hogy amúgy sem men­nek vele sem­mi­re.

A nyo­mo­zó­cso­port-ve­ze­tő köz­ben in­téz­ke­dett. Még töb­ben jöt­tek a tá­gas szo­bá­ba, és vo­nal­ban az elő­ál­lí­tott mel­lé áll­tak. Kis­vár­tat­va is­mét nyílt az ajtó, ha­tal­mas far­kas­ku­tyát ve­zet­tek be, az­tán megint egy nyo­mo­zó ér­ke­zett nagy pa­pír­zacs­kó­val. A zacs­kó­ból egy vi­sel­tes, sö­tét ka­lap ke­rült elő. A ku­tya ve­ze­tő­je meg­sza­gol­tat­ta a ka­la­pot a far­kas­ku­tyá­val, és in­dí­tot­ta az ál­la­tot. A ku­tya vé­gig­sza­gol­ta a sor­ban ál­ló­kat, az­tán le­ült az elő­ál­lí­tott előtt, és vak­kan­tott né­há­nyat.

Göde ar­cán meg­fe­szül­tek az iz­mok, tág­ra nyílt szem­mel néz­te a ku­tyát…

Po­má­zi szá­za­dos csen­de­sen meg­szó­lalt:

– Göde Imre, le­tar­tóz­ta­tom ma­gát gyil­kos­ság ala­pos gya­nú­ja mi­att… A bi­zo­nyí­té­kok arra mu­tat­nak, hogy maga…

– Nem én öl­tem meg Ká­lózt! – ki­ál­tot­ta el ma­gát két­ség­be­eset­ten a volt be­tö­rő. – Nem és nem… Ne­kem sem­mi kö­zöm a ha­lá­lá­hoz. Ért­sék meg, nem én tet­tem…

– Ki be­szél itt Ká­lóz­ról? – kér­dez­te a szá­za­dos cso­dál­ko­zást mí­mel­ve. – Itt nem be­szél­tünk sem­mi­fé­le név­ről ed­dig, sem ar­ról, hogy ki­nek a meg­gyil­ko­lá­sá­val vá­dol­juk ma­gát… Hon­nan vet­te ezt a Ká­lóz ne­vet?

Göde hosszú kar­já­val ha­do­ná­szott, ke­ver­te a le­ve­gőt maga előtt, és úgy öm­löt­tek be­lő­le a sza­vak, akár a nyit­va fe­lej­tett csap­ból a víz:

– En­gem nem ke­ver­nek bele sem­mi­be… Ér­tik? Sem­mi­be se. Tu­dom, hon­nan fúj a szél De egy gyil­kos­ság­hoz nem elég egy ka­lap. Nem ám! Oda sok min­den egyéb kell. Én be­is­me­rem! Va­ló­ban a sa­ját ka­la­pom, de töb­bet ne vár­ja­nak tő­lem.

Po­má­zi hagy­ta, hadd be­szél­jen, az­tán mi­kor az ki­ful­ladt a szó­ból, meg­is­mé­tel­te a kér­dést:

– Ki be­szélt itt Ká­lóz­ról?

– Hogy­hogy ki? – bá­mult a fér­fi.

– Mi nem…

A töb­bi­ek szót­la­nok ma­rad­tak.

– Rend­ben van – ütött meg en­ge­dé­ke­nyebb han­got a volt be­tö­rő. – Ve­gyék úgy, én szól­tam el ma­gam, bár ez nem ne­vez­he­tő el­szó­lás­nak, mert mi­nek is ta­gad­nám: a ka­lap va­ló­ban az enyém. Azt is tu­dom, hol hagy­tam és mi­kor… Sőt, azt is tud­tam, hogy Ká­lózt meg­öl­ték. Lát­tam, szét volt ver­ve a feje. A gyil­kost is lát­tam, ép­pen ak­kor zse­bel­te ki…

Göde mé­lyet só­haj­tott.

– Én azon az es­tén Ká­lóz­hoz lá­to­ga­tó­ba in­dul­tam – foly­tat­ta. – Gon­dol­tam, el­be­szél­ge­tünk egy ke­ve­set. Mi­ért ne be­szél­get­tünk vol­na? Lát­tam, ég a vil­lany nála. Már messzi­ről lát­tam! A kert­ka­pu is nyit­va volt, egye­ne­sen ne­ki­men­tem az aj­tó­nak… A kü­szö­bön az­tán úgy ma­rad­tam. Nem akar­tam hin­ni a sze­mem­nek. Ká­lóz ha­nyatt fe­küdt a föl­dön, ég­nek me­re­dő arc­cal, már ami az ar­cá­ból meg­ma­radt, mert vé­res cso­mó volt az egész. A gyil­kos pe­dig mel­let­te tér­delt és a zse­bek­ben ku­ta­tott…

Pin­tér Béla al­ez­re­des a ba­ju­szá­hoz nyúlt, és la­pos pil­lan­tást ve­tett ol­dal­ra. Po­má­zi vi­szo­noz­ta te­kin­te­tét.

– Hát így volt – só­haj­tott is­mét mé­lyet a so­vány fér­fi. – Amaz pe­dig hát­ra­for­dult és ész­re­vett… Ug­rott vol­na ne­kem, de én sem vol­tam rest, nyom­ban le­ta­pos­tam. El­vég­re, ne­kem is csak egy éle­tem van. Si­ke­rült a ker­tek al­ján el­sö­pör­nöm… Ar­ról vi­szont szó sem le­het, hogy en­gem ebbe a do­log­ba be­le­ránt­sa­nak.

– Ma­gát sem­mi­fé­le más do­log­ba nem akar­juk be­le­rán­ta­ni.

– Ve­szem ész­re – bó­lo­ga­tott se­be­sen a so­vány fér­fi. – Hát ak­kor mi­ért akar­ják rám ver­ni ezt a bal­hét? Ezt, ami­hez sem­mi kö­zöm… Ugyan mi­ért öl­tem vol­na meg Ká­lózt? Mi­ért? Ezt mond­ják meg, ha tud­ják.

Hosszú hall­ga­tás kö­vet­ke­zett.

A csen­det a nyo­mo­zó­cso­port ve­ze­tő­je tör­te meg.

– A gyil­kos­ság gya­nú­já­hoz bi­zo­nyí­té­ka­ink van­nak, ala­pos bi­zo­nyí­té­ka­ink – mond­ta. Sze­mé­vel in­tett az em­be­rek­nek.

A nyo­mo­zók el­hagy­ták a szo­bát, a ku­tya­ve­ze­tő is tá­vo­zott. Csak Po­má­zi, Pin­tér Béla al­ez­re­des, egy mar­kos nyo­mo­zó meg a jegy­ző­köny­vet ve­ze­tő gép­író­nő ma­radt a he­lyi­ség­ben, aki a mag­ne­to­font ke­zel­te.

– Arra sem­mi bi­zo­nyí­té­kuk, hogy Ká­lózt meg­öl­tem.

– Itt most nem a Ká­lóz Mi­hály el­len el­kö­ve­tett em­ber­ölés bűn­tet­té­vel gya­nú­sít­juk.

– Ne­e­em?

– Nem.

Göde Imre fél­re­bil­lent­ve tar­tot­ta a fe­jét, mint aki rosszul hal­lott és azt vár­ja, meg­is­mé­tel­jék az el­hang­zot­ta­kat. A fe­szült­ség fel­en­ge­dett ar­cán, sze­me élén­ken kez­dett csil­log­ni.

– Hát ak­kor ki­nek a meg­gyil­ko­lá­sá­val vá­dol­nak? – kér­dez­te lep­le­zet­len meg­könnyeb­bü­lés­sel a hang­já­ban.

– A Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban el­kö­ve­tett bűn­cse­lek­mény-so­ro­zat­tal, a be­tö­ré­ses lo­pás­sal, amely kassza­nyi­tás­sal pá­ro­sult és az éj­je­li­őr meg­gyil­ko­lá­sá­val gya­nú­sít­juk – mond­ta re­zig­nál­tan a szá­za­dos.

Mint­ha bom­ba rob­bant vol­na a he­lyi­ség­ben. A volt be­tö­rő fel­pat­tant, mint akit ru­gók lök­nek a ma­gas­ba, és ar­ti­ku­lát­lan han­gon or­dí­toz­ni kez­dett. A mar­kos nyo­mo­zó köz­be­lé­pett, és vissza­nyom­ta a fér­fit a szék­re.

Göde nagy so­ká­ra nyu­go­dott meg. Arca fe­hér volt, mé­lyen ülő sze­mé­ben ré­mü­let tük­rö­ző­dött.

Po­má­zi szá­za­dos fény­kép­fel­vé­te­le­ket mar­kolt fel az író­asz­tal­ról, ame­lye­ket a meg­ölt éj­je­li­őr holt­tes­té­ről ké­szí­tet­tek. Ki­jött az író­asz­tal mö­gül, a fér­fi­hoz lé­pett, és az orra alá dug­ta a fény­ké­pe­ket.

– Ez volt az éj­je­li­őr – mond­ta. – A be­tö­rőt meg­lep­te és an­nak nem ma­radt más vá­lasz­tá­sa, mint hogy le­üs­se az öre­get. Csak azt nem ér­tem, mi­ért kel­lett meg­öl­ni?… Mi­ért – ha­jolt kö­ze­lebb a ros­kad­tan ülő fér­fi­hoz.

Göde bi­zony­ta­la­nul fel­emel­te kar­ját, és kört írt le a le­ve­gő­be.

– Nem ül­tet­nek hin­tá­ba – nyög­te. – Nem bi­zony!… Ebbe a hin­tá­ba nem ül­tet­nek bele.

– Ez nem hin­ta. Ez va­ló­ság. Göde esze­lő­sen ráz­ta a fe­jét.

– Ez hin­ta… Blöf­föl­nek… Erre nem vesz­nek rá. In­kább meg­dög­lök. Én nem öl­tem meg sen­kit.

Is­mét hosszú per­cek múl­tak el, míg a fér­fi meg­nyu­go­dott annyi­ra, hogy a hoz­zá in­té­zett kér­dé­sek ér­tel­mét fel­fog­ta. Ma­ka­csul haj­to­gat­ta, hogy sem­mi köze az egész­hez, azt sem tud­ja, hol a kér­dé­ses Gyógy­szer­ku­ta­tó. Ta­gad­ta az egész bűn­cse­lek­mény-so­ro­zat el­kö­ve­té­sét.

Egy idő után csen­gett a te­le­fon. Po­má­zi ka­pott ér­te­sí­tést. A szá­za­dos Pin­tér Bé­lá­val együtt ki­jött a szo­bá­ból, és egy má­sik he­lyi­ség­be men­tek. Több nyo­mo­zó tár­sa­sá­gá­ban egy fe­hér kö­pe­nyes fér­fi is ott volt: a bűn­ügyi tech­ni­kus.

Azt Göde nem tud­ta, hogy mi­köz­ben elő­ál­lí­tot­ták, la­ká­sán ház­ku­ta­tást tar­tot­tak. A nyo­mo­zók min­dent át­vizs­gál­tak, min­den el­kép­zel­he­tő he­lyet fel­boly­gat­tak. Sem­mit sem ta­lál­tak, sem szer­szá­mo­kat, ame­lyek a kassza­nyi­tás té­nyé­re utal­tak vol­na, vagy a láng­vá­gás­hoz szük­sé­ges pa­lac­ko­kat. Pe­dig még rej­tek­he­lyek után is ku­tat­tak. Egy fon­tos bi­zo­nyí­té­kot azon­ban be­sze­rez­tek. És ez nem volt más, mint egy vi­sel­tes kö­tött kesz­tyű. Ezt be­ér­ke­zé­sük után nyom­ban át­ad­ták azo­no­sí­tás­ra a tech­ni­kai la­bo­ra­tó­ri­um­nak, a nyom­szak­ér­tő­nek. A nyom­szak­ér­tő min­tát vett a kö­tött kesz­tyű le­nyo­ma­tá­ról, és össze­ha­son­lí­tot­ta a hely­szí­nen, a pán­cél­szek­rény le­me­zén ta­lált kesz­tyű­nyo­mok­kal, ame­lye­ket a bűn­cse­lek­mény el­kö­ve­té­se után rög­zí­tet­tek. A ha­son­ló­ság nyil­ván­va­ló volt.

– Ez igen – mond­ta Pin­tér Béla al­ez­re­des, mi­után meg­szem­lél­te a fo­tó­kó­pi­á­kat. – A nyo­mok tö­ké­le­te­sen meg­egyez­nek… Ez dön­tő bi­zo­nyí­ték lesz.

Po­má­zi meg­di­csér­te a nyo­mo­zó­kat és a bűn­ügyi tech­ni­kust, majd vissza­tér­tek a ki­hall­ga­tó­szo­bá­ba a fo­tó­kó­pi­ák­kal együtt. Göde sza­po­rán pis­log­va les­te ér­ke­zé­sü­ket.

– Szük­ség­te­len­nek tar­tom, hogy kön­tör­fa­laz­zak – kö­zöl­te Po­má­zi. – Annyit azon­ban el­mon­dok, hogy köz­ben ház­ku­ta­tást tar­tot­tunk a la­ká­sán.

– Nyu­god­tan – le­gyin­tett a so­vány fér­fi. – Ha szól­tak vol­na, ma­gam is kész­sé­ge­sen részt ve­szek.

– Vi­szont ta­lál­tunk va­la­mit…

– Ugyan mit? – húz­ta el a szá­ját a volt be­tö­rő. – Ná­lam sem­mit sem ta­lál­hat­tak, ha­csak oda nem dug­tak va­la­mit, amit most rám akar­nak ver­ni.

Po­má­zi fel­so­rol­ta a té­nye­ket. El­mond­ta, hogy a szö­vet­ke­zet mi­kor és mi­lyen mun­ká­la­to­kat vég­zett a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban. Azt a pán­cél­szek­rényt is fel­újí­tot­ták, ame­lyet a tet­tes ki­nyi­tott.

– Azt is meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy maga mint be­ta­ní­tott mun­kás azok­kal dol­go­zott, akik a pán­cél és le­mez­szek­ré­nye­ket ja­ví­tot­ták… Maga is ott dol­go­zott, ezt ta­núk­kal bi­zo­nyít­juk. Azt is meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy a kér­dé­ses éj­sza­ka nem tar­tóz­ko­dott a la­ká­sán, hét­fő reg­gel egye­ne­sen a mun­ka­he­lyé­re ment, majd csak dél­után tért haza – mond­ta.

– Annyi he­lyen dol­goz­tunk, hon­nan tud­tam, me­lyik a Gyógy­szer­ku­ta­tó? – ve­tet­te köz­be a fér­fi. – Egyik épü­let olyan, mint a má­sik… Nem volt ott sem­mi­fé­le lom­bik meg té­gely, min­de­nütt csak iro­dák.

– És Ká­lózt hon­nan is­mer­te?

Göde szem­hé­ja úgy rán­ga­tó­zott, mint a táv­író­gép kar­ja.

– Hogy­hogy hon­nan? Hi­szen ki­nyo­moz­ták, tud­ják azt ma­guk jól – mond­ta.

– Ugyan­is Ká­lóz Mi­hály mint la­ka­tos, a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban dol­go­zott hosszú éve­kig.

– Az le­het… Va­ló­ban, mint­ha em­lí­tet­te vol­na ne­kem egy­szer.

– Tud­ja azt maga na­gyon jól.

– Nem tud­tam! – hör­dült fel a volt be­tö­rő.

– Ami­kor maga ott dol­go­zott, nem ta­lál­ko­zott Ká­lóz­zal? Több mint négy na­pig tar­tott a mun­ká­juk a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban, és ez­alatt nem ta­lál­ko­zott itt bent a la­ka­tos­sal? Ezt ki hi­szi el ma­gá­nak?

– tet­te fel a kér­dést a szá­za­dos.

– Ért­sék meg, hogy Ká­lózt nem a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ból is­me­rem!… Ré­gen együtt ül­tünk Ba­racs­kán. Ak­kor még első bűn­té­nyes vol­tam. Ká­lóz a cel­la­tár­sam volt. Ennyi az egész, in­nen az is­me­ret­ség. Ezt a leg­könnyeb­ben el­len­őriz­he­tik.

– Mi­kor volt ez?

– Van en­nek már vagy ti­zen­nyolc éve – mond­ta a so­vány fér­fi.

– De nem tud­tam, hol és mi­lyen be­osz­tás­ban dol­go­zott. Soha nem is kér­dez­tem tőle… Más­fél év­vel ez­előtt vé­let­le­nül össze­fu­tot­tunk a vá­ros­ban, el­be­szél­get­tünk, és az­óta nagy rit­kán ta­lál­koz­gat­tunk. Vagy én men­tem ki hoz­zá Gyál­ra, vagy ő jött Új­pest­re Sőt az is elő­for­dult, ná­lam aludt.

Po­má­zi szá­za­dos is­mét a té­nye­ket so­rol­ta, a bűn­cse­lek­ményt a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban.

– A sú­lyos bűn­cse­lek­mény-so­ro­za­tot maga kö­vet­te el – fe­jez­te be. – Erre meg­van a bi­zo­nyí­té­kunk.

– Mi­lyen bi­zo­nyí­té­ka­ik le­het­nek egy olyan do­log­gal kap­cso­lat­ban, ame­lyet nem is én kö­vet­tem el?

A szá­za­dos is­mét két fo­tó­kó­pi­át du­gott a volt be­tö­rő orra alá. Amaz a sze­mét me­resz­tet­te. A ké­pe­ken nem lá­tott mást, mint el­mo­só­dott fol­to­kat, ba­ráz­dált fe­hér csí­ko­kat.

– Mit gon­dol, mi ez? – kér­dez­te.

Göde nyel­vé­vel meg­ned­ve­sí­tet­te cse­re­pes aj­kát.

– Gon­do­lom, a szá­za­dos úr job­ban tud­ja – mond­ta. – De ma­ga­mat nem lá­tom eze­ken a fo­tó­kon… Mi kö­zöm mind­eh­hez?

A nyo­mo­zó­cso­port ve­ze­tő­je az író­asz­tal­hoz lé­pett és a zacs­kó­ból egy pár kö­tött kesz­tyűt vett elő, majd meg­len­get­te.

– Ez a maga kesz­tyű­je, Göde Imre – ta­gol­ta a sza­va­kat. – A ház­ku­ta­tá­son fog­lal­tuk le, és hogy a ma­gáé, azt nem ta­gad­hat­ja le sem előt­tünk, sem a bí­ró­ság előtt… Az előbb lá­tott ké­pe­ken sze­mély sze­rint ma­gát nem lát­hat­ja, ha­nem en­nek a kesz­tyű­nek a nyo­mát… Azt a nyo­mot, ame­lyet meg­ta­lál­tunk és rög­zí­tet­tünk a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban el­kö­ve­tett be­tö­ré­ses lo­pás, kassza­nyi­tás so­rán, ahol rá­adá­sul meg­gyil­kol­ta az éj­je­li­őrt…

Göde Imre le­esett ál­lal ült, esze­lős ré­mü­let­tel a sze­mé­ben a kesz­tyűt bá­mul­ta. Arca ned­ve­sen fény­lett a ve­rej­ték­től.

– Er­ről az ap­ró­ság­ról el­fe­led­ke­zett – emel­te kis­sé ma­ga­sabb­ra a ke­zé­ben tar­tott kesz­tyűt a szá­za­dos. – Mert ugye­bár mint dör­zsölt be­tö­rő, tisz­tá­ban volt a bi­zo­nyí­ték fo­gal­má­val, és mód­ja volt el­tün­tet­ni az el­kö­ve­tés esz­kö­ze­it… Ezt meg­tet­te, de a kesz­tyű­jé­ről el­fe­led­ke­zett… A maga kesz­tyű­jé­nek le­nyo­ma­ta pon­to­san meg­egye­zik a bűn­cse­lek­mény hely­szí­nén ta­lált nyom­mal, ame­lyet az is­me­ret­len tet­tes, a gyil­kos hasz­nált… Nos, erre mit tud mon­da­ni?

Gö­dé­ről öm­lött a ve­rej­ték. A ma­gas fér­fi össze­ros­kadt a szé­ken, kar­jai te­he­tet­le­nül lóg­tak.

– Gon­dol­koz­zon! – foly­tat­ta a szá­za­dos/ – Itt nem hol­mi be­tö­rés­ről van szó, ma­gá­nak a kassza­nyi­tás­nak a té­nye is má­sod­ren­dű, hi­szen egy meg­ve­sze­ke­dett vas sem volt a pán­cél­szek­rény­ben, csak ira­tok… Itt em­ber­ölés­ről van szó! Gyil­kos­ság­ról! Tud­ja, mit je­lent ez? Kö­te­let!

Göde a fe­jét ráz­ta, mint­ha áram ke­rin­ge­ne tes­té­ben:

– Nem, én nem öl­tem meg sen­kit. Sen­kit! Én nem tu­dom, ki ölte meg az éj­je­li­őrt… Én nem.

– Bi­zo­nyít­sa be, hogy nem maga ölte meg!

– Nem öl­tem meg…

Po­má­zi vál­lat vont és szo­rí­tott egyet a „csa­va­ron”.

– A be­tö­rést, a kassza­nyi­tást maga kö­vet­te el, ez bi­zo­nyí­tott. Mint ahogy az is tény­kér­dés, hogy az éj­je­li­őrt meg­öl­ték – mond­ta.

– Be­bi­zo­nyí­tom, hogy nem én tet­tem – ki­ál­tott fel a volt be­tö­rő. – Val­lo­mást te­szek.

A szá­za­dos in­tett a sze­mé­vel, hogy a mag­ne­to­font kap­csol­ják be…

„Ab­ban az év­ben, ami­kor a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban ja­ví­tot­tuk a pán­cél­szek­ré­nye­ket, egy nap Ká­lóz Mi­hály­ba üt­köz­tem. Első pil­lan­tás­ra nem tud­tam, hová is te­gyem. Az arca na­gyon is­me­rős volt. ő em­lé­ke­zett rám, mert meg­mond­ta, hogy Ba­racs­kán vol­tunk együtt. Ter­mé­sze­te­sen a tíz-egy­né­hány év ala­po­san meg­vál­toz­tat­ta őt is. Ahogy vissza­em­lé­kez­tem rá, ak­ko­ri­ban si­he­der gye­rek volt, alig va­la­mi­vel túl a fi­a­tal­ko­ron. Rossz tár­sa­ság­ba ke­ve­re­dett, és azok ma­guk­kal vit­ték va­la­mi bal­hé­ra.

Azon a dél­utá­non együtt jöt­tünk ki a ka­pun, és el­be­szél­get­tünk. Ká­lóz el­mond­ta, hogy la­ka­tos­ként dol­go­zik a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban, elé­ge­dett a hellyel és a fi­ze­tés­sel. Az­óta nem volt sem­mi bal­hé­ja, sőt, ér­te­sí­tést ka­pott, hogy am­nesz­ti­á­val tö­röl­ték a pri­u­szát, mert ren­des éle­tet élt. El­vált em­ber, és van egy kis háza Gy­álon. Nem lu­xus­pa­lo­ta, még csak csa­lá­di ház­nak sem mond­ha­tó, de még­is­csak ház. Hí­vott, hogy men­jek egy­szer ki hoz­zá, és néz­zem meg a vi­tyil­ló­ját. Van egy kis bora is, a kert­jé­ben ter­mett.

Hó­na­pok­kal ké­sőbb ki­men­tem hoz­zá, az­tán va­la­ho­gyan tar­ta­ni kezd­tük a kap­cso­la­tot. Gyak­ran elő­for­dult, hogy Ká­lóz be­jött a vá­ros­ba, és fel­ke­res­tünk egy-két szó­ra­ko­zó­he­lyet. Min­dig csak mód­já­val ita­loz­tunk. Ká­lózt Ké­sőbb hív­tam el a la­ká­som­ra, hogy vi­szo­noz­zam meg­hí­vá­sát.

Ta­lál­ko­zá­sa­ink al­kal­má­val so­kat be­szél­get­tünk kü­lön­fé­le dol­gok­ról. Ki­cse­rél­tük vé­le­mé­nyün­ket, és oly­kor, ha nem ér­tet­tünk egyet va­la­mi­ben, pró­bál­tuk egy­mást meg­győz­ni. Azt már nem tu­dom, mi­kor és mi­lyen for­má­ban ve­tő­dött fel konk­ré­tan a pénz­szer­zé­si le­he­tő­ség mint téma, de az tény, hogy fel­ve­tő­dött.

Ká­lóz nem­egy­szer szó­ba hoz­ta, hogy jó len­ne szert ten­ni va­la­mi kü­lön pénz­re. Nem hi­szem, hogy ak­kor még bűn­cse­lek­mény el­kö­ve­té­sé­re gon­dolt. Tény, hogy együtt lot­tóz­tunk, hát­ha nye­rünk va­la­mit. A ló­ver­sennyel nem kí­sér­le­tez­tünk, kár lett vol­na, mert ott csak le­ég­ni le­het. Ká­lóz tud­ta, hogy mi­lyen mun­kát vég­zek. Igaz, ma­gam is di­cse­ked­tem, hogy egy-két for­té­lyát el­les­tem a pán­cél­szek­ré­nyek ki­nyi­tá­sá­nak. Erre mó­dom és le­he­tő­sé­gem volt le­gá­li­san, hi­szen ren­ge­teg „mac­kót” ja­ví­tot­tunk. Faj­tá­juk sze­rint tisz­tá­ban vol­tam a kü­lön­fé­le zá­rak me­cha­niz­mu­sá­val is. Ta­lál­ko­zá­sa­ink­kor gyak­ran esett szó ar­ról, hogy mi­kép­pen le­het ki­nyit­ni egy-egy „mac­kót”, vissza­húz­ni a zár­nyel­ve­ket az után, hogy sza­bad az út a zár­hoz. Mint la­ka­tos, ilyen­kor ő is köz­be­szólt.

A kö­zel­múlt­ban egy este Ká­lóz fel­ke­re­sett la­ká­so­mon. A be­szél­ge­tés so­rán is­mét fel­ve­tet­te a pénz­szer­zés kér­dé­sét.

– Ka­ma­toz­tat­ni kel­le­ne va­la­ho­gyan a mun­ká­mat – mond­ta. Mi­fé­le ka­ma­toz­ta­tás­ról le­het szó?

Kassza­nyi­tás­ra gon­dolt. „Ér­tesz hoz­zá, ne­ked gye­rek­já­ték len­ne meg­csi­nál­ni egy kasszát. Per­sze, ame­lyik ki van bé­lel­ve jó kö­vé­ren.”

Azt hit­tem, tré­fál, de ami­kor lát­tam, hogy mind­ezt ko­mo­lyan gon­dol­ta, til­ta­koz­tam. Nem akar­tam bal­hét csi­nál­ni! Sem­mi­fé­le bal­hét, nem­hogy kassza­nyi­tást. Mun­ka­he­lye­men meg­be­csül­tek, jó dol­gom volt, ha ke­mény mun­ká­val is, de meg­ke­res­tem a ke­nye­rem, amennyi­re ne­kem szük­sé­gem volt. Rá­adá­sul meg fél­tem a bör­tön­től. Fél­tem, hogy ki­de­rül, bár­mi­lyen fur­fan­gos mó­don csi­nál­nám a kassza­nyi­tást.

Ká­lóz nem ér­tett meg. Le­hü­lyé­zett. „Mit gon­dolsz a bör­tön­re nyom­ban? Azt hi­szed, ha ésszel csi­ná­lod, ki­tu­dó­dik? Soha nem tud­nák meg, hogy te vol­tál, ha egy kis eszed van.” – „Megint me­het­nék a sitt­re, mert hogy ki­de­rül­ne és el­kap­ná­nak, az szent­ség.” Erre ő vál­lat vont és el­hall­ga­tott. Ké­sőbb más­ról kezd­tünk be­szél­ni.

Azon a hét­vé­gén Ká­lóz is­mét meg­lá­to­ga­tott. Vá­rat­la­nul jött, egy üveg bor­ral a hóna alatt. Néz­tük a te­le­ví­zi­ót, az­tán va­cso­rá­val kí­nál­tam. Et­tünk. Az ita­lo­zás­nál is­mét elő­ho­za­ko­dott a kassza­nyi­tás le­he­tő­sé­gé­vel. „Fi­gyelj rám, és gon­dol­kozz! Nem erő­szak a disz­nó­tor! Azt hi­szed, a zser­nyá­kok szá­mí­tás­ba vesz­nek té­ged egy eset­le­ges bal­hé­nál! Ugyan, menj már a víz alá. Rád a ku­tya sem gya­na­kod­na, ha­csak nem szór­nád a do­hányt azon­nal szét. De ha rá­ül­nél, és csak las­san tol­la­sod­nál, még fél­ned sem kel­le­ne.”

Ká­lóz meg­ma­gya­ráz­ta, hogy mi­ért len­ne nyert ügyem. Sze­rin­te azért áll­nék fi­gyel­men kí­vül, azért nem gon­dol­na rám sen­ki, mert nem sze­re­pe­lek a nyil­ván­tar­tott mac­kó­sok kö­zött. Ez ide­ig nem csi­nál­tam kassza­nyi­tást, nem buk­tam le ilyen mód­sze­ren. „Ha okos vagy, egy­ál­ta­lán nem plan­kol­nak fel. Ezért van ha­tal­mas le­he­tő­sé­ged, hogy je­len­tős sum­má­hoz jus­sál, csak egy kis el­ha­tá­ro­zás kell.”

Nem tud­tam, mit ér­tett az okos­ság alatt az el­mon­dot­ta­kon kí­vül. Min­den­eset­re nem til­ta­koz­tam az ilyen jel­le­gű be­szél­ge­té­sek el­len. Hit­tem, a be­szél­ge­tés csak be­széd ma­rad. Ak­kor még a leg­me­ré­szebb ál­mom­ban sem gon­dol­tam, hogy be­szél­ge­té­sün­ket egy­szer meg­ál­la­po­dás kö­ve­ti. Fel­té­te­le­zem, Ká­lóz ész­re­vet­te raj­tam a vál­to­zást, és mind na­gyobb hév­vel ütöt­te a va­sat. Való igaz, ak­kor már ka­cér­kod­tam ma­gam­ban a gon­do­lat­tal, el­kép­zel­tem, mi­ként kez­de­nék meg egy kassza­nyi­tást. Vé­gig­per­get­tem ma­gam­ban a kü­lön­fé­le zá­rak nyi­tá­sá­nak a le­he­tő­sé­gét. Az­tán már be­szél­tem is róla Ká­lóz­nak, ő meg elé­ge­dett arc­cal bó­lo­ga­tott.

Annyi­ra be­lém ül­tet­te a kassza­nyi­tás gon­do­la­tát, hogy éj­sza­kán­ként már ezen spe­ku­lál­tam. Va­jon rá­jön­né­nek-e, hogy én csi­nál­tam, ha va­ló­ban oko­san csi­nál­nám? Ká­lóz Mi­hály is ta­pasz­tal­hat­ta ta­lál­ko­zá­sunk­kor, hogy az ál­ta­la el­ül­te­tett mag las­san meg­gyö­ke­re­se­dett ben­nem, nem hi­á­ba­va­ló­an győz­kö­dött. Azt is ki­gon­dol­tam, hogy mit kez­de­nék a pénz­zel, per­sze at­tól füg­gő­en, hogy mennyi­re si­ke­rül­ne szert ten­ni. Úgy kal­ku­lál­tam, hogy in­nen min­den­kép­pen meg­pu­col­nék, va­la­ho­vá vi­dék­re. Ott az­tán egy-két évig meg­húz­nám ma­gam, és utá­na ven­nék egy kis há­zat, meg­nő­sül­nék.

Egy kö­vet­ke­ző ta­lál­ko­zás­nál is­mét ütni kezd­te a va­sat. Kí­ván­csi le­he­tett, va­jon mire ju­tot­tam ma­gam­ban. „Nem megy, öre­gem.” Dü­hös lett, de mennyi­re, még az ar­cát is fel­fúj­ta, úgy szi­szeg­te: „Egy be­sza­ri ma­nusz vagy. Csak én tud­nám bez­zeg, amit te, egy per­cig sem gon­dol­koz­nék a dol­gon. Nem ér­de­mes ve­led fog­lal­koz­ni, azt hit­tem, ér­tel­mes vagy.”

Ká­lóz olyan mér­ges volt, hogy csak cso­dál­koz­tam. Tud­tam, meg­ha­ra­gu­dott rám. Pró­bál­tam en­gesz­tel­ni, de hi­á­ba tet­tem. „Egy gyá­va szar vagy, kár rád vesz­te­get­ni a szót.”

Bár­mi­lyen fu­rán hang­zik, de nem akar­tam emi­att el­vesz­te­ni a ba­rát­sá­gát. Ká­lóz Mi­hályt már a ba­rá­tom­nak érez­tem min­den te­kin­tet­ben. Úgy vél­tem, ő is ra­gasz­ko­dik hoz­zám. Ne­kem, mi­óta az esze­met tu­dom, soha nem volt még ba­rá­tom. Ez igen fur­csa, de így van. En­gem va­la­hogy min­dig el­ke­rül­tek a ba­rá­tok. Azt érez­tem, hogy nem kel­lek sen­ki­nek, még be­szél­ge­tő­part­ner­nek sem. Ha ilyen al­kal­mi tár­sa­sá­gok­ba oly­kor lát­szó­lag be­fo­gad­tak, az is csak pil­la­na­to­kig tar­tott és azért tör­tént, hogy vic­cet űz­ze­nek be­lő­lem. Min­den­ki csak „cser­pák­nak” hí­vott a nagy or­rom mi­att. A mun­ka­tár­sak is hú­zód­tak at­tól, hogy a mun­ka­he­lyen kí­vül tár­sa­sá­guk­ba fo­gad­ja­nak. Egy­szer egyi­kük meg­hí­vott a la­ká­sá­ra en­gem is, ami­kor bri­gád-össze­jö­ve­telt tar­tot­tak. A csa­lád is ott volt. Kis­gye­re­kük el­me­ne­kült elő­lem a csú­nya­sá­gom mi­att, az ágy alatt akar­ta töl­te­ni az es­tét, még cu­kor­ral is ne­he­zen tud­ták elő­csal­ni. Nos, Ká­lóz­nál nem ta­pasz­tal­tam ezt. ö más­ként vi­sel­ke­dett, és örül­tem, hogy ba­rá­ti­lag el­fo­gad, haj­lan­dó ta­lál­koz­ni ve­lem, ke­re­si a tár­sa­sá­go­mat, meg­lá­to­gat a la­ká­so­mon, rám nyit­ja az aj­tót, amit ed­dig soha sen­ki nem tett meg a ház­fel­ügye­lőn kí­vül, aki per­sze a lak­bé­rért ko­pog­ta­tott.

Meg­ma­gya­ráz­tam Ká­lóz­nak, hogy mi­ért nem aka­rok ilyen do­log­ba be­le­men­ni. Tud­tam, hogy nem­csak a kassza nyi­tá­sán mú­lik a si­ker, hogy az­zal si­ke­rült-e el­bán­ni vagy sem. Ab­ban biz­tos vol­tam, hogy meg­fe­le­lő szer­szám­mal ki tu­dom nyit­ni a kasszát. Csak­hogy! Hogy jól jár­jak, ah­hoz tipp is kell. Tipp, hogy hová és mi­kor ér­de­mes be­men­ni, egy­ál­ta­lán mi­kor le­het a kassza­nyi­tást el­kö­vet­ni. Csak úgy vak­tá­ban nem ér­de­mes pró­bál­koz­ni, mert mi a biz­to­sí­ték, hogy csak úgy be­ta­lál az em­ber? Sem­mi. Rá­adá­sul ma­nap­ság nem tar­ta­nak ko­moly pénz­össze­ge­ket se­hol sem éj­sza­kán­ként a pán­cél­szek­rény­ben. Hoz­zák a bank­ból, már­is oszt­ják, ha fi­ze­tés­ről van szó.

Ká­lóz csen­de­sen meg­hall­gat­ta ok­fej­té­se­met, és azt mond­ta: „Lá­tod, mennyi­re hü­lye vagy? Hát azt hi­szed, én csak a szá­mat aka­rom tá­ta­ni? Nem, ba­rá­tom! Én adok ne­ked ko­moly tip­pet, ami rá­adá­sul nem is okoz ne­héz­sé­get, mert is­me­red a pán­cél­szek­rényt, hi­szen ti ja­ví­tot­tá­tok.” A Gyógy­szer­ku­ta­tó­ra gon­dolt. Most ér­tet­tem meg csak, hogy mi­ért szor­gal­maz­ta a dol­got ennyi­re, mi­ért igye­ke­zett rá­be­szél­ni. De már mind­egy volt. Gon­do­lat­ban be­le­egyez­tem.

Ká­lóz el­mond­ta, hogy a na­pok­ban amúgy is meg­vá­lik mun­ka­he­lyé­től. Mind­ezt azért te­szi, hogy ké­sőbb majd ne le­gyen gya­nús. Tá­jé­koz­ta­tott ar­ról, hogy a pré­mi­u­mot min­dig elő­ző nap hoz­zák ki a bank­ból és éj­sza­ká­ra a pán­cél­szek­rény­be zár­ják. A be­ha­to­lás elő­se­gí­té­sé­ről ő maga gon­dos­ko­dik, meg­ka­pom az épü­let hát­só be­já­ra­ti aj­ta­já­hoz a kul­csot meg az iro­da­he­lyi­ség­hez is. Ezen­kí­vül pon­to­san köz­li, me­lyik eme­le­ten, me­lyik iro­dá­ban van a kér­dé­ses pán­cél­szek­rény. A pré­mi­um a kö­ze­li na­pok­ban lesz ese­dé­kes.

„Ilyen ha­mar nem megy, öre­gem. Ne­kem szer­szá­mok­ról is gon­dos­kod­nom kell, amik­kel ki­bon­tom a szek­rény fa­lát, hogy a zár­hoz hoz­zá­fér­jek. Ez sok idő. Oda­bent tu­dom csak meg­csi­nál­ni a szer­szá­mo­kat, és ti­tok­ban, mert ha va­la­ki ész­re­ve­szi, kész a bal­hé. Nyom­ban tud­nák, hogy be­tö­rő­szer­szám.” „És ha vá­gó­val csi­nál­nád, láng­vá­gó­val?” Na, igen! Hát ez len­ne a leg­cél­sze­rűbb. De hon­nan az ap­pa­rát, a pa­lac­kok? A pa­lac­ko­kat nem tud­juk csak ket­ten moz­gat­ni. Szer­szá­mok­kal kell te­vé­keny­ked­nem, és eze­ket el kell ké­szí­te­ni.

Ká­lóz mind­er­re csak le­gyin­tett, és ar­ról biz­to­sí­tott, hogy ő meg­szer­zi a láng­vá­gó ap­pa­rá­tot és a pa­lac­ko­kat. És nem akár­mi­lyen pa­lac­ko­kat, ha­nem kis­mé­re­tű­e­ket, ame­lyek el­fér­nek egy na­gyobb ak­ta­tás­ká­ban is. El­ma­gya­ráz­ta, hogy ilyen pa­lac­kok­kal akar­ták egy idő­ben fel­sze­rel­ni a men­tő­au­tó­kat, ame­lyek a bal­ese­tek hely­szí­né­re szá­gul­doz­tak. A kis­mé­re­tű pa­lac­kok­ra, vá­gó­pisz­toly­ra azért volt szük­ség, ha ne­tán a de­for­má­ló­dott gép­ko­csi­ból nem tud­ták ki­emel­ni az em­be­re­ket, ott a hely­szí­nen szét­vág­ták a ka­rosszé­ria le­me­zét. Bi­zony­gat­ta, ő tud ilyet sze­rez­ni, és ab­ban ele­gen­dő naf­ta van, hogy a zá­rig meg­nyis­sam a pán­cél­szek­rényt. „Nincs sem­mi prob­lé­ma. Tu­dod, mennyi pénz az a pré­mi­um? Két­száz da­rab ez­res.”

A nagy összeg is el­ká­bí­tott, és fő­ként az, hogy min­den kü­lö­nö­sebb ne­héz­ség nél­kül, Ká­lóz se­gít­sé­gé­vel, sima úton hoz­zá le­het jut­ni. „Tő­lem meg­kap­tad az esz­kö­zö­ket, a két kul­csot. Az épü­let­ben is­me­red a já­rást, a pán­cél­szek­rényt is. Éj­fél­kor fogsz be­men­ni a ke­rí­té­sen át. A por­tás ek­kor már ví­gan dur­mol. Koc­ká­zat nincs.”

Min­dent a leg­ap­róbb rész­le­te­kig meg­be­szél­tünk. Egy késő este el­sé­tál­tunk Ká­lóz­zal a Gyógy­szer­ku­ta­tó­hoz, és kör­be­jár­tuk a ma­gas ke­rí­tés­sel sze­gé­lye­zett te­rü­le­tet. Meg­vi­tat­tuk, hogy hol al­kal­mas a hely a be­ha­to­lás­ra. Ez egy kis mel­lék­ut­ca volt, gyér vi­lá­gí­tá­sú, rá­adá­sul fa­sor­ral, amely még kü­lön ár­nyé­kol­ta is a ke­rí­tést.

Ak­kor már en­gem na­gyon iz­ga­tott a do­log. Ká­lóz fi­gyel­mez­te­tett, hogy éj­fél­től há­rom és fél óra áll ren­del­ke­zé­sem­re. Leg­ké­sőbb há­rom óra negy­ven­öt perc­kor el kell hagy­nom az épü­le­tet. Min­den­re ki­ok­ta­tott, azt is meg­mond­ta, pon­tos rajz­zal il­luszt­rál­ta, hogy hol ta­lá­lom az iro­da­he­lyi­ség aj­tó­tok­ja mel­lett hú­zó­dó ri­asz­tó­csen­gő-ve­ze­té­ket, ame­lyet a va­ko­lat alá rej­tet­tek. A lel­kem­re kö­töt­te, hogy azt vág­jam el, mi­előtt a he­lyi­ség­be be­lép­nék.

Biz­tos vol­tam ab­ban, ha a vá­gó­ap­pa­rát meg­fe­le­lő­en mű­kö­dik, a ren­del­ke­zés­re álló idő alatt ki­nyi­tom a pán­cél­szek­rényt. Ér­dek­lőd­tem, hon­nan szer­zi a vá­gó­ap­pa­rá­tot. Azt fe­lel­te, egy ba­rát­já­tól. Ez az­tán meg­ijesz­tett. Ugyan­is nem vé­let­le­nül tart­ja ma­gát az a köz­mon­dás: amit két em­ber tud, az már nem ti­tok töb­bé! Nos, itt már nem ket­ten vol­tunk ezek sze­rint, ha­nem hár­man. És ez már ve­szé­lyes do­log. Na­gyobb az esé­lye, hogy min­den nap­vi­lág­ra ke­rül. Ag­go­dal­ma­mat kö­zöl­tem is vele.

„Ne maj­rézz… Ez egy ab­szo­lút meg­bíz­ha­tó ba­rát. Kü­lön­ben sem tud­ja, hogy mi­ért kell a vá­gó­ap­pa­rát.” De ez en­gem nem nyug­ta­tott meg. A pa­sas sem le­he­tett hü­lye, és gon­dol­koz­hat. Va­jon mi­nek kell köl­csön­be egy ilyen kis mé­re­tű vá­gó­ap­pa­rát? Hát mi­nek? Két­szer meg­for­dul a fe­jé­ben, már­is he­lyes vég­kö­vet­kez­te­tés­re jut. Ar­ról nem is be­szél­ve, ha a Kék Fény be­vi­rít­ja csúcs­idő­ben a né­zők­nek a ki­lyu­kasz­tott pán­cél­szek­rényt és a pa­sas ép­pen ott ül a ké­szü­lék előtt. Ni­csak! – lát­ja a meg­csa­polt pán­cél­szek­rényt, raj­ta a lyuk, és Ká­lóz­nál volt a vá­gó­ap­pa­rát. Kész, le­húz­hat­juk a ro­lót.

Vár­tam, mit mond erre Ká­lóz. Jo­gos volt az ag­go­dal­mam, ah­hoz két­ség nem fért. Arra sem hi­vat­koz­hat Ká­lóz, hogy a pa­sas sü­ket, nem hall­hat­ja se­hon­nan a tör­tén­te­ket, vak, nem lát­hat­ja a Kék Fény adá­sát a te­le­ví­zi­ó­ban. Ká­lóz nem ef­faj­ta dol­got mon­dott. Ká­lóz szó sze­rint eze­ket mond­ta:

„A pa­sas ha­ver, ez az egyik… A má­sik: tud­ja, hogy bal­hé­ra kell… A har­ma­dik: ő sem jár rosszul. A ne­gye­dik: neki is ér­de­ke, hogy ne fázzunk rá.”

Na de mi a biz­to­sí­ték, hogy a pa­sas tar­ta­ni fog­ja a po­fá­ját? Mi a biz­to­sí­ték, hogy okos lesz, mint mi? Mi a biz­to­sí­ték, hogy ugyan­úgy ráül a do­hány­ra, és nem köl­te­ke­zik, mint mi?

Hát erre sem­mi biz­to­sí­ték nincs. Nem is volt. Nem is lesz. Ká­lóz Mi­hály ma­ka­csul haj­to­gat­ta a ma­gá­ét, vé­gül is meg­győ­zött. „A do­hány mi­att ne ag­gódj, ne­ked ala­po­san meg­lesz a ré­szed. A fele tel­je­sen a tiéd. Száz da­rab ez­res. Rend­ben? A do­hány má­sik fe­lén mi osz­toz­ko­dunk a ha­ver­ral, öt­ven az övé, öt­ven az enyém.”

Ki­tört be­lő­lem a kap­zsi­ság. Mi a fész­kes fe­né­nek öt­ven da­rab ez­res egy va­cak kis ap­pa­rát köl­csön­zé­sé­ért, még ak­kor is, ha tud­ják: bal­hé­ra kell. Mit koc­káz­tat a pa­sas? Nem so­kat. És ha megzu­ha­nunk? Mond­hat­ni azt is, hogy kert­ka­put akar­tunk fu­siz­ni, eb­ben a hi­szem­ben volt, azért adta köl­csön. Itt a koc­ká­zat ne­künk áll. Ne­kem és Ká­lóz Mi­hály­nak. Mi­nek ezért el­fe­lez­ni neki a száz da­rab ez­rest? Ha ennyi­ért jut­na csak be­tö­rő­szer­szám, ma­nap­ság min­den­ki en­nek köl­csön­zé­sé­vel fog­lal­koz­na, nem uzso­ra­ka­mat­tal. „Hidd, hogy az enyém­ből adom, és kész. Ak­kor ve­lem fe­lez­nél. Ne tö­rődj az­zal, hogy én mit csi­ná­lok. Így tar­tom jó­nak.”

El­ér­ke­zett a kér­dé­ses nap. Pont va­sár­nap­ra esett. A Moszk­va té­ren ta­lál­koz­tunk Ká­lóz­zal. Nála volt a vá­gó­ap­pa­rát egy nagy tás­ká­ban. Át­ad­ta a két ál­kul­csot is. Is­mé­tel­ten meg­be­szél­tük a dol­got, az­tán bú­csút vet­tünk egy­más­tól. Este ti­zen­egy óra tájt ér­tem a Gyógy­szer­ku­ta­tó­hoz. Már jó elő­re le­száll­tam a vil­la­mos­ról, és gya­log kö­ze­lí­tet­tem meg. A túl­ol­dal­ról lát­tam, hogy ég a vil­lany a por­tás­fül­ké­ben. Ká­lóz mond­ta, hogy ott egész éj­sza­ka ég a vil­lany, de az öreg az asz­tal­ra bo­rul éj­fél­tájt. Át­el­len­ben az épü­let­tel meg­hú­zód­tam a fák ár­nyé­ká­ban. Sze­mer­kélt az eső, a po­csék idő ne­kem ked­ve­zett, mert az ut­cán egy lé­lek sem járt.

Éj­fél­kor el­in­dul­tam. Be­men­tem a mel­lék­ut­cá­ba, amely pár­hu­za­mo­san a ke­rí­tés­sel, egé­szen ad­dig men­tem, míg a már ki­sze­melt hely­hez nem ér­tem. Egy pil­la­nat alatt át­ve­tet­tem ma­gam a ke­rí­té­sen, és bent vol­tam a kert­ben. Az épü­let hát­só ka­pu­ját si­mán ki­nyi­tot­tam. Irány a má­so­dik eme­let. Itt bal­ra for­dul­tam és meg­szá­mol­tam az iro­da­aj­tó­kat. Az ötö­dik volt az. Kel­lő ma­gas­ság­ban meg­ka­par­tam a va­ko­la­tot az aj­tó­tok­nál, rá­buk­kan­tam a ri­asz­tó­csen­gő ve­ze­té­ké­re. Egy moz­du­lat­tal el­vág­tam, az­tán ki­nyi­tot­tam a zá­rat a má­so­dik ál­kulccsal.

Nos, elő­ször itt es­tem po­fá­ra. Egy biz­ton­sá­gi zár is volt az aj­tón. Er­ről nem be­szélt Ká­lóz. Gon­dol­tam, nem is tud­hat­ta, hi­szen már két hete ki­lé­pett.– Vé­sőt vet­tem elő, és az aj­tót könnyű­szer­rel be­fe­szí­tet­tem.

A „mac­kó” ott sö­tét­lett a fal­nál. Egyik azok kö­zül, ame­lye­ket an­nak ide­jén fel­ja­ví­tot­tunk. Úgy is­mer­tem a zár bel­se­jét, akár a te­nye­re­met. Az ab­la­kot fe­ke­te vi­a­szos­vá­szon­nal be­bo­rí­tot­tam, rajz­szö­gek­kel az ab­lak­hoz erő­sí­tet­tem, ne­hogy a va­kí­tó fény majd gya­nút kelt­sen oda­kint. A vil­lany­lám­pa fé­nyé­nél össze­sze­rel­tem az ap­pa­rá­tot. Előbb le­vet­tem a zár­fe­dő le­mezt, és mű­kö­dés­be hoz­tam a ké­szü­lé­ket.

Te­nyér­nyi nagy­ság­ban éget­tem lyu­kat raj­ta. Azt nem tud­tam meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy füst le­gyen. A bü­dös, égett fes­ték­szag majd meg­foj­tott. Mi­után a zár­hoz fér­tem, tű­vel be­nyúl­tam, ki­akasz­tot­tam a le­me­zek ru­gó­ját. Ezt kö­ve­tő­en vissza­húz­tam a zár­nyel­vek to­ló­rúd­ja­it, és már­is nyit­va volt az ajtó.

Ek­kor má­sod­szor es­tem po­fá­ra. Egy hun­cut va­sat sem ta­lál­tam a szek­rény mé­lyén, hi­á­ba for­gat­tam fel min­den zu­gát. Ira­tok vol­tak ab­ban egy­más he­gyén-há­tán. Min­den­fé­le irat, pénzt tar­tal­ma­zó bo­rí­té­kok se­hol. Hit­tem, hogy rosszul lá­tok. Ki­jöt­tem a fo­lyo­só­ra, is­mét vé­gig­szá­mol­tam az aj­tó­kat, hát­ha el­té­vesz­tet­tem. De hi­á­ba, két­ség sem fért hoz­zá, hogy a Ká­lóz Mi­hály ál­tal meg­adott iro­da­he­lyi­ség­be men­tem be.

Az idő­ből már ki­fu­tot­tam. Nem volt mit ten­nem, üres kéz­zel odébb­áll­tam. Há­rom óra negy­ven­öt perc volt. A be­ha­to­lás út­vo­na­lán tá­voz­tam, anél­kül, hogy bár­ki­be is üt­köz­tem vol­na. A ku­darc meg­bé­ní­tot­ta min­den gon­do­la­to­mat. Azt sem tud­tam, fiú va­gyok-e vagy lány. Még az ut­cán sem tér­tem ma­gam­hoz.

Ügy volt meg­be­szél­ve, hogy a bal­hé után a fe­ke­te tás­ká­ban levő ap­pa­rá­tot és szer­szá­mo­kat a kö­zel­ben egy ház ka­pu­ja előt­ti ku­ka­tar­tály­ba süllyesz­tem. Ká­lóz a tar­tályt is meg­mu­tat­ta. Azt mond­ta, hogy a ha­ver­ja in­nen el­vi­szi majd, én csak men­jek egye­ne­sen haza a do­hánnyal. Do­hány az nem volt, de a tás­kát a jel­zett he­lyen levő ku­ká­ba tet­tem. A tás­ka mé­lyén volt az a két kulcs is, ame­lye­ket Ká­lóz­tól kap­tam. Tá­vol­ból gép­ko­csi kö­ze­le­dett. Még üres kéz­zel sem volt ked­vem rend­őr jár­őr­be üt­köz­ni, fe­les­le­ge­sen iga­zol­ta­tás­nak ki­ten­ni ma­ga­mat. A Gyógy­szer­ku­ta­tó még igen kö­zel volt, csak pár ut­cá­val odébb. Kap­tam ma­gam és be­hú­zód­tam egy kő­ke­rí­tés be­szö­gel­lé­sé­be, a sö­tét­be. Té­ved­tem, mert a ko­csi taxi volt. A kö­ze­lem­ben áll­tak meg, egy pár szállt ki, kis ide­ig vi­tat­koz­tak a jár­da szé­lén, az­tán be­men­tek az egyik vil­la ka­pu­ján. A taxi is el­sö­pört.

Nem tu­dom, mi­ért volt, de rög­vest nem moc­can­tam. Csak la­pul­tam to­vább a sö­tét­ben. Pe­dig egy lé­lek sem volt az ut­cán, én még­is vár­tam. Hogy mire? Van­nak dol­gok, ami­ket elő­re meg érez az em­ber, mint­ha va­la­mi azt súg­ta vol­na: ma­rad­jak. Áll­tam a sö­tét­ben és vár­tam. Ké­sőbb arra gon­dol­tam, hát­ha Ká­lóz ha­ver­ja nem jön el a tás­ká­ért, és a sze­me­te­sek kora reg­gel rá­buk­kan­nak. El­ha­tá­roz­tam, vá­rok még kis ide­ig, ha a vir­ra­dat erő­sö­dik, el­vi­szem a tás­kát. Ma­gam­ban szid­tam Ká­lózt, mint a bok­rot, a si­ker­te­len bal­hé­ért, az üres pán­cél­szek­ré­nyért. Lé­nye­gé­ben link­re tet­tem min­dent, és sem­mi­ért koc­káz­tat­tam. Azért is Ká­lózt hi­báz­tat­tam, ami­ért a tás­kát a ku­ká­ba rej­tet­te ve­lem. Mind­ez igen kö­zel volt a Gyógy­szer­ku­ta­tó­hoz.

Vir­rad­ni kez­dett.

Már ép­pen azon vol­tam, hogy ki­lép­jek rej­tek­he­lyem­ről és in­dul­jak a tar­tály­hoz a tás­ká­ért, ami­kor si­e­tős lép­tek­kel egy fér­fi buk­kant elő a sö­tét­ből. A Gyógy­szer­ku­ta­tó mel­lék­ut­cá­já­ból ér­ke­zett, ahon­nan ma­gam is. Ak­kor ez még nem tűnt fel ne­kem. Csak egy pil­la­nat múl­va, ami­kor a fér­fi a tar­tály­hoz lé­pett, és kesz­tyűs ke­zé­vel ki­emel­te az ál­ta­lam oda rej­tett tás­kát. Ez hát a ha­ver – gon­dol­tam. Aka­rat­la­nul is az öt­ven da­rab ez­res ju­tott az eszem­be, amely az ő mar­kát ütöt­te vol­na. Így az­tán ő is po­fá­ra esett. El­mo­so­lyod­tam ma­gam­ban, mert fura ér­zés volt azt elő­re tud­ni, amit a ha­ver még csak nem is sej­tett.

De mit ke­re­sett ugyan­ab­ban a mel­lék­ut­cá­ban, amely a Gyógy­szer­ku­ta­tó mel­lett volt? Mi­ért on­nan jött? Ta­lán en­gem le­sett va­la­hon­nan? Hi­szen Ká­lóz tud­ta, hol ug­rom át a ke­rí­té­sen, hol jö­vök ki. El­mond­hat­ta ezt is épp­úgy a ba­rát­já­nak, mint az egész bal­hét. De mi­ért le­sett vol­na a ha­ver? Hogy ta­nú­ja le­gyen ér­ke­zé­sem­nek és tá­vo­zá­som­nak, ne­hogy át­ver­jük őt az­zal: a bal­hét meg sem csi­nál­tuk? Így akart bi­zony­sá­got sze­rez­ni? Erre nem tud­tam vá­laszt adni ma­gam­nak. Les­tem to­vább a fér­fit. Nos, a ha­ver óva­to­san kör­be­le­sett, az­tán igen­csak si­e­tős lép­tek­kel tá­vo­zott.

Csen­de­sen lo­pa­kod­va utá­na­ru­gasz­kod­tam. A ke­rí­té­sek­hez la­pul­va kö­vet­tem, ha hát­ra is for­dul, ne­hogy ész­re­ve­gyen. Két sa­rok­kal tá­vo­labb be­for­dult az egyik ut­cá­ba. A sa­ro­kig fu­tot­tam, és be­les­tem az ut­cá­ba. Ép­pen ak­kor csa­pó­dott be a gép­ko­csi aj­ta­ja.

Ér­tet­le­nül bá­mul­tam a ko­csi után, amely las­san meg­in­dult, és el­tűnt az utca vé­gé­nél. Meg­ráz­tam a fe­jem, mert azt hit­tem, rosszul lát­tam. A fér­fi, akit kö­vet­tem, nem le­he­tett az, aki a ko­csi­val el­haj­tott. Biz­tos va­la­me­lyik kö­ze­li ház­ban tűnt el. Le­het, aki a ko­csi­val volt, lát­ta is, de én nem, bár má­sod­per­cek múl­tán a sa­rok­nál vol­tam. A sze­mély­gép­ko­csi ugyan­is kül­föl­di volt, lát­tam a rend­szám­táb­lá­já­ról, de a szá­mo­kat nem je­gyez­tem meg. Ha­tal­mas nagy dög volt, ak­ko­ra hát­só ab­lak­kal, mint egy sza­lon üve­ge.

Nagy ke­rü­lő­vel, gya­log ju­tot­tam el a Moszk­va tér­re. Már vi­lá­gos volt, kez­dett min­den be­né­pe­sül­ni mun­ká­ba si­e­tő em­be­rek­kel. Szi­ré­ná­zás­ra fi­gyel­tem fel. Több rend­őr­sé­gi gép­ko­csi hú­zott el előt­tem. Sej­tet­tem, hová tar­ta­nak. Arra nem volt időm, hogy már ha­za­men­jek, így az­tán egye­ne­sen a mun­ka­he­lyem­re men­tem.

Alig vár­tam, hogy vége le­gyen a me­ló­nak. Fá­radt vol­tam, ide­ges és rossz­ked­vű. Ha Ká­lóz Mi­hály­ra gon­dol­tam, el­ön­töt­te az agya­mat a vér. Hogy ez mennyit du­mált er­ről a bal­hé­ról, dön­get­te a mel­lét a biz­tos tipp­je mi­att. És tes­sék! Link­re csi­nál­tam meg. Amint vége volt a mun­ka­idő­nek, si­et­tem haza. Ugyan­is Ká­lóz­zal ab­ban ál­la­pod­tunk meg, el­jön hoz­zám és a pénzt el­oszt­juk. Hát osz­to­zás­ról az­tán szó sem le­he­tett, de er­ről nem tu­dott Ká­lóz. Majd meg­tud­ja, csak jöj­jön.

Ha­mar ha­za­ér­tem. Ká­lóz még nem volt ott. Le­ül­tem a la­kás­ban és vár­tam. A fe­jem olyan üres volt, mint­ha min­dent ki­szív­tak vol­na be­lő­le. Az asz­ta­lon ott állt sze­mem előtt a fel­bon­tat­lan ko­nya­kos­üveg. Ká­lóz hoz­ta még an­nak előt­te, hogy ál­do­mást igyunk majd a jól si­ke­rült bal­hé­ra. Hogy, dü­hö­met el­űz­zem, el­ha­tá­roz­tam, fel­nyi­tom az üve­get és be­nya­ka­lok, amennyit csak bí­rok. Már ke­zem­ben volt a du­gó­hú­zó, de meg­gon­dol­tam ma­gam. Mit szól majd Ká­lóz, ha ré­sze­gen ta­lál, és köz­löm vele: tipp­je üres luft­bal­lon volt, a pán­cél­szek­rényt link­re nyit­tat­ta ki ve­lem, mert ab­ban egy hun­cut vas sem volt? Könnyen azt hi­het­te vol­na, hogy át aka­rom ver­ni, hogy a do­hányt egye­dül le­nyel­jem. Be­vág­tam az üve­get a szek­rény­be, hogy ne is lás­sam, és to­vább vár­tam.

Már sö­té­te­dett, de Ká­lóz Mi­hály­nak híre-ham­va sem volt. Ret­te­ne­tes mér­ges let­tem. Nem ér­tet­tem, mi­ért nem jön. A meg­be­szé­lé­sünk alap­ján ná­lam most két­száz da­rab ez­res­nek kel­le­ne len­nie. Nem­hogy ér­tel­me len­ne Ká­lóz meg­je­le­né­sé­nek, de olyan gyor­san kel­le­ne jön­nie, mint egy meg­ve­sze­ke­dett­nek. Mi­ért nem jön? Ta­lán tud­ja, hogy po­fá­ra es­tünk? De hon­nan tud­ná? A ha­ver­ja sem tud­ja, aki el­ci­pel­te a tás­kát. Hogy a pán­cél­szek­rény­ben egy va­sat sem ta­lál­tam, azt eb­ben a pil­la­nat­ban csak a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban tud­ják, no meg a rend­őrök, akik a meg­lé­kelt kasszát bá­mul­hat­ták. Ká­lóz már nem dol­go­zik ott, ő nem tud­hat­ja.

Emígy töp­reng­tem ma­gam­ban, az idő meg múlt.

Nem té­to­váz­tam to­vább. Dön­töt­tem: ki­me­gyek Gyál­ra Ká­lóz­hoz. Majd meg­lát­juk, mi­ért nem tol­ta hoz­zám a po­fá­ját, és egy­ál­ta­lán, mit bü­fög, ha meg­tud­ja, hogy ve­lem együtt po­fá­ra esett. A vá­ro­son ta­xi­val nyar­gal­tam át, és csak Lő­rin­cen száll­tam au­tó­busz­ra. Így is késő este lett, mire Gy­álon le­száll­tam a busz­ról. Tud­tam, a falu vé­gén la­kik Ká­lóz, hi­szen nem egy al­ka­lom­mal vol­tam már nála. Lát­tam, ég a vil­lany, ir­tó­za­tos mér­ges let­tem. No lám – gon­dol­tam ma­gam­ban. Ez itt ül­dö­gél, va­ka­ró­dzik, én meg ott­hon ül­nék és nyel­ném a dü­höt. Nem óva­tos­kod­tam, egye­ne­sen ne­ki­men­tem az aj­tó­nak. Ki­csit nyit­va volt, az uj­jam­mal alig ér­tem hoz­zá, már­is ki­tá­rult…

A gyil­kos ész­re­vett, jött vol­na ne­kem, de én már ma­gam­hoz tér­tem. Si­ke­rült a ker­tek al­ján el­me­ne­kül­nöm elő­le. Csak Ki­spes­ten száll­tam a vil­la­mos­ra, odá­ig gya­log men­tem. A fe­jem­ben min­den össze­ka­va­ro­dott. Nem tud­tam el­hin­ni, hogy mi­nek vol­tam a szem­ta­nú­ja. Akár egy rossz álom, kí­sér­tett az a kép, ame­lyet a kü­szöb­ről lát­tam. Ké­sőbb kény­te­len vol­tam a sze­mem­nek hin­ni. A fu­tás­ban még a ka­la­pom is el­hagy­tam.

Ami­kor be­ér­tem a vá­ros­ba, ben­nem mo­tosz­kált a gon­do­lat, hogy je­lent­ke­zem a rend­őr­sé­gen és el­mon­dom, mi­nek vol­tam szem­ta­nú­ja Gy­álon. Ké­sőbb rá­jöt­tem, hogy ez­zel a sa­ját fe­je­met du­gom a hu­rok­ba. Mert mi tör­té­nik? A szem­ta­nú a leg­fon­to­sabb. Azt nyúz­za a rend­őr­ség, azt nyúz­za majd a bí­ró­ság. Ez még hagy­ján, de itt volt a bal­hé a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban. A zser­nyá­kok sem hü­lyék, könnyen pár­hu­za­mot ta­lál­nak Ká­lóz és köz­tem, az­tán már­is adva van a kassza­nyi­tás. El­kezd­tek vol­na fag­gat­ni, hon­nan is­me­rem Ká­lózt, mi­ért men­tem ak­kor este hoz­zá? Mit akar­tam tőle?

A ké­sőb­bi kér­dé­sek már rám irá­nyul­nak. Aha, Göde Imre. Nézzük csak, ki ez a Göde Imre. Ré­geb­ben két be­tö­rés, de most ren­de­sen dol­go­zik. Ni­csak, hol dol­go­zik? Szó­val pán­cél­szek­ré­nye­ket ja­ví­ta­nak ott, mi­fe­ne? Ká­lóz Mi­hály a Gyógy­szer­ku­ta­tó volt la­ka­to­sa és a ba­rát Göde!

So­rol­jam to­vább?… Fe­les­le­ges.

Gyil­kos­ság ide vagy oda, Ká­ló­zon már nem se­gít­het­tem. A rend­őrök meg majd ki­nyo­moz­zák, ki volt a tet­tes. Ez más tész­ta, mint ahogy más tész­ta az én bal­hém is. Ne­kem most már csak az volt fon­tos, hogy a nyo­mom­ra ne buk­kan­ja­nak, bi­zo­nyí­té­kot ne ta­lál­ja­nak. Annyit azon­ban meg­tet­tem, hogy te­le­fo­non, nyil­vá­nos ut­cai fül­ké­ből fel­hív­tam az új­pes­ti ka­pi­tány­ság ügye­le­tét és meg­ad­tam Ká­lóz Mi­hály gyá­li cí­mét az­zal, hogy ott gyil­kos­ság tör­tént. Igaz, aki­vel be­szél­tem, a ne­ve­met kér­te, de én csak annyit mond­tam: egy jó ba­rát.

Hát ennyi az egész, ura­im!

Ennyit kö­vet­tem el. Én az éj­je­li­őr­höz a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban nem nyúl­tam, nem is ta­lál­koz­tam vele, az ott kuk­solt kint a fül­ké­jé­ben. Ne­hogy azt gon­dol­ják, el­hi­szem, hogy meg­öl­ték. Ez ta­lán blöff volt ma­guk­tól. Ká­lóz­hoz sem­mi kö­zöm. Aki tet­te, fe­lel­jen érte. Én a kassza­nyi­tá­sért fe­le­lek, azt kö­vet­tem el…”

A lan­gyos ta­va­szi le­ve­gő és a nap­sü­tés dél­után be­né­pe­sí­tet­te a Duna-part pes­ti ol­da­lát. A rak­par­ton pá­rok sé­tál­tak, má­sok nap­für­dőz­tek.

A Ví­ga­dó téri ha­jó­ál­lo­más­nál egy kö­zép­ter­me­tű, öt­ven év kö­rü­li, vá­lasz­té­ko­san öl­tö­zött fér­fi tét­len­ke­dett. Ha­ja­don­főtt volt, ma­gas hom­lo­kát mély rán­cok ba­ráz­dál­ták, gyé­rü­lő ősz ha­ját hát­ra­fé­sül­te. A fér­fi a vi­zet néz­te és az át­el­len­ben levő par­tot, a ki­tá­ru­ló bu­dai tá­jat. Csak nagy rit­kán pil­lan­tott kör­be, mint­ha csu­pán szem­lé­lőd­ne. Egy­ál­ta­lán nem úgy vi­sel­ke­dett, mint aki vár­na va­la­kit. Rá­érő­sen pö­fé­kelt vé­kony szi­var­já­ból.

A fér­fi­tól kis­sé tá­vo­labb fi­a­tal pár ült a rak­part szé­lén. Mind­ket­tőn far­mer­nad­rág fe­szült. A lá­bu­kat ló­gat­ták a mély­ség­be, és egy­mást át­ka­rol­va bá­mul­tak ma­guk elé, mint­ha tu­do­mást sem ven­né­nek a vi­lág­ról.

Fent a par­ton is töb­ben ácso­rog­tak a kor­lát­nál, ar­cu­kat tar­tot­ták a nap­fény­nek.

Kis­vár­tat­va szi­kár ter­me­tű, sza­ru­ke­re­tes szem­üve­get vi­se­lő fi­a­tal fér­fi ér­ke­zett si­et­ve a ha­jó­ál­lo­más­hoz, és ha­bo­zás nél­kül a vá­ra­ko­zó­hoz lé­pett.

– El­né­zést a ké­sé­sért, de a for­ga­lom… – men­te­ge­tő­dzött za­var­tan, tör­ve a né­met nyel­vet.

– Üd­vöz­löm, La­bá­nyi dok­tor – nyúj­tot­ta ke­zét a má­sik –, ész­re sem vet­tem az idő mú­lá­sát… Örü­lök, hogy időt sza­kí­tott ta­lál­ko­zá­sunk­ra, el­vég­re én akar­tam ön­nel be­szél­ni. Nem tu­dom, he­lye­sen tet­tem-e, hogy itt, és nem a szál­ló­ban – te­kin­tett az In­ter-Con­ti­nen­tal im­po­záns épü­le­té­re. – De ez a jó idő nem hagy­ta nyug­ton a csont­ja­i­mat…

– Ne­kem egye­ne­sen hasz­nál a friss le­ve­gő. Egész nap zárt he­lyen va­gyok.

Kurt Hal­ler, a kon­szern ta­ná­cso­sa ke­gyes mo­sollyal bó­lin­tott. A fi­a­tal fér­fi­ba ka­rolt, és las­san meg­in­dul­tak a rak­par­ton.

– Ne ért­se fél­re a szán­dé­ko­mat, de okom volt, hogy ne a mun­ka­he­lyén és hi­va­ta­lo­san be­szél­jek ön­nel – mond­ta. El­vet­te a ke­zét La­bá­nyi kar­já­ról és szi­var­já­val bí­be­lő­dött. – Nem aka­rok meg­előz­ni egy hi­va­ta­los ese­ményt, de fel­ha­tal­ma­zá­som van arra, hogy önt tá­jé­koz­tas­sam róla.

La­bá­nyi Zol­tán dok­tor, a Gyógy­szer­ku­ta­tó la­bo­ra­tó­ri­u­má­nak ve­ze­tő­je kí­ván­csi­an vár­ta, va­jon mi­ért is hív­ta meg be­szél­ge­tés­re Kurt Hal­ler. Jól is­mer­te a ke­res­ke­del­mi ta­ná­csost, már nem egy al­ka­lom­mal ta­lál­koz­tak hi­va­ta­los tár­gya­lá­so­kon. A kon­szern meg­fe­le­lő kap­cso­lat­ban állt Kurt Hal­ler út­ján a Gyógy­szer­ku­ta­tó­val is. Az in­té­zet a nyu­ga­ti cég ké­ré­sé­re nem egy al­ka­lom­mal vég­zett kü­lön­fé­le kí­sér­le­te­ket, el­len­őr­zé­se­ket. La­bá­nyi tud­ta, hogy a cég kor­rekt ke­res­ke­del­mi és üz­le­ti kap­cso­la­to­kat szor­gal­ma­zott min­dig, ezért, ha meg­le­pet­ten is, de tisz­ta szán­dék­kal vet­te tu­do­má­sul a dél­utá­ni te­le­fon­hí­vást, mely­nek so­rán Kurt Hal­ler­ral meg­ál­la­po­dott az idő­pont­ban.

– A kö­vet­ke­zők­ről len­ne szó – kezd­te csen­de­sen a né­met. – A Gyógy­szer­kon­szern ösz­tön­dí­jas ala­pít­ványt ho­zott tető alá a mi­nap. En­nek lé­nye­ge a kö­vet­ke­ző: fél év­től egy évig ter­je­dő idő­re ösz­tön­dí­jat ajánl fel ku­ta­tó­mun­ká­val fog­lal­ko­zó tu­dó­sok­nak a gyógy­szer­ipar te­rü­le­tén, nem­re, faj­ra, és nem­ze­ti­ség­re való te­kin­tet nél­kül. Ezt azok­nak ajánl­ja fel, aki­ket cé­günk tu­do­má­nyos ta­ná­csa erre ér­de­mes­nek ta­lál… Eb­ben a kér­dés­ben mi nem te­szünk kü­lönb­sé­get tár­sa­dal­mi rend­sze­rek kö­zött – foly­tat­ta. – Ha ér­de­mes­nek tart­juk az ösz­tön­dí­junk­ra, meg­hí­vunk szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok­ból is ku­ta­tó­mun­ká­val fog­lal­ko­zó tu­dó­so­kat, fő­ként fi­a­ta­lo­kat… Hó­na­pok­kal ez­előtt egy len­gyel kol­lé­gát hív­tunk meg, az­tán egy ör­mény pro­fesszort… A meg­hí­vot­tak­nak ren­del­ke­zé­sük­re bo­csát­juk a vi­lág egyik leg­tö­ké­le­te­sebb la­bo­ra­tó­ri­u­mát, an­nak asszisz­tens­gár­dá­ját. Olyan fel­té­te­le­ket biz­to­sí­tunk mun­ká­juk­hoz, to­vább­kép­zé­sük­höz, ami­lye­ne­ket se­hol sem kap­ná­nak. Fej­lő­dé­sük ug­rás­sze­rű­en emel­ke­dik, és mi­kor vissza­tér­nek ha­zá­juk­ba, ma­guk­kal vi­szik azo­kat a gaz­dag ta­pasz­ta­la­to­kat, ame­lyek­re ná­lunk szert tet­tek. Nos, a kö­zel­jö­vő­ben ese­dé­ke­sek a ja­vas­lat­té­te­lek tu­do­má­nyos ta­ná­csunk­nál, hogy konk­ré­tan kik­nek ajánl­juk fel ösz­tön­dí­jun­kat…

Kurt Hal­ler szip­pan­tott egy utol­sót a szi­var­já­ból, a vé­gét a fo­lyó­ba dob­ta. Az­tán a fi­a­tal fér­fi­ra te­kin­tett és el­mo­so­lyo­dott.

– Maga na­gyon sze­rény em­ber, La­bá­nyi dok­tor úr – je­gyez­te meg, majd lát­ván a szem­üve­ges fér­fi te­kin­te­tét, meg­szó­lalt: Nem tart­ja fur­csá­nak, hogy mind­ezt most el­mond­tam ma­gá­nak?

– Tu­do­má­som van ösz­tön­díj­rend­sze­rük­ről. Ol­vas­tam a szak­la­pok­ban róla…

– De ar­ról nincs tu­do­má­sa, hogy mi­ért függ ez össze a be­szél­ge­té­sünk­kel.

A Lánc­híd­nál vol­tak már, meg­for­dí­tot­ták lép­te­i­ket vissza, a Vi­ga­dó tér irá­nyá­ba.

– Nincs tu­do­má­som, hogy ez­zel össze­függ­ne je­len­le­gi ta­lál­ko­zá­sunk – mond­ta La­bá­nyi.

Kurt Hal­ler is­mét szi­var­ra gyúj­tott.

– Nos, nem áru­lok el kü­lö­nö­sebb tit­kot ön­nek, ami­kor meg­mon­dom, hogy az ön neve fek­szik a ja­va­sol­tak név­so­rá­ban a tu­do­má­nyos ta­nács előtt – mond­ta csen­de­sen.

La­bá­nyi dok­tor fel­kap­ta a fe­jét:

– Az enyém?…

Kurt Hal­ler bó­lin­tott, és pöf­fen­tett né­há­nyat a szi­var­ból. Arca elé­ge­dett­sé­get tük­rö­zött.

– Az le­he­tet­len – ráz­ta fe­jét á fi­a­tal ku­ta­tó or­vos –, hi­szen csak most ké­szí­tet­tem el kan­di­dá­tu­si disszer­tá­ci­ó­mat… Tu­do­má­som sze­rint ez a mér­cé­je a kül­föl­di ösz­tön­dí­jak­nak.

– Rosszul tud­ja…

La­bá­nyi Zol­tán dok­tor meg­le­pe­té­se hosszú ide­ig tar­tott. Csak nagy so­ká­ra ér­tet­te meg a hal­lot­ta­kat, mi­után a ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos több rész­let­kér­dést is fel­tárt, ame­lyek az ösz­tön­díj­jal függ­tek össze.

– Ez na­gyon meg­lep – mond­ta ké­sőbb La­bá­nyi, az arca örö­met su­gár­zott.

– En­gem nem lep meg. Tu­dom, orosz­lán­ré­sze van az in­té­zet mun­ká­já­ban, és a la­bo­ra­tó­ri­um ve­ze­té­se is ko­moly mun­kát, fel­ké­szült­sé­get kö­ve­tel. Az ön ne­vét, te­vé­keny­sé­gét na­gyon is jól is­me­rik ná­lunk. Nem vé­let­len, hogy a vá­lasz­tás ma­gá­ra esett eb­ben a kér­dés­ben.

La­bá­nyit ér­de­kel­te, hogy mi­kor len­ne ak­tu­á­lis az ösz­tön­díj fel­aján­lá­sa. A ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos­nak az volt a vé­le­mé­nye, hogy fél év is be­te­lik, mi­kor­ra a dol­gok ren­des ke­rék­vá­gás­ba ke­rül­nek. A fi­a­tal fér­fi gon­do­lat­ban össze­ve­tet­te je­len­le­gi mun­ká­ját. A D-4 hor­mon­ké­szít­mény tel­je­sen el­ké­szült, te­hát olyan mun­ka, amely aka­dá­lyoz­ná az ösz­tön­díj el­fo­ga­dá­sát, nem lesz.

Kurt Hal­ler las­sabb­ra fog­ta lép­te­it, mert már kö­zel vol­tak a Vi­ga­dó téri ha­jó­ál­lo­más­hoz.

– Az én fel­ada­tom az volt, hogy el­vi­leg kér­dez­zem meg, be­le­egye­zik-e – mond­ta. – Te­hát nincs sem­mi aka­dá­lya an­nak, hogy el­fo­gad­ja a majd fel­aján­lás­ra ke­rü­lő ösz­tön­dí­jat?

– Nincs… Nagy öröm­mel ve­szem.

– Mind­ezt azért kell tisz­táz­nom ma­gán­be­szél­ge­tés út­ján, hogy re­fe­rál­ni tud­jak az ön ál­lás­pont­já­ról… Re­mé­lem, igen­lő vá­la­szá­ra ak­kor szá­mít­ha­tunk.

La­bá­nyi dok­tor bó­lin­tott.

– A leg­tel­je­sebb mér­té­kig – mond­ta.

– Csak arra ké­rem, hogy be­szél­ge­té­sünk egy ide­ig ma­rad­jon köz­tünk. Bár nincs sem­mi ti­tok ab­ban, amit mond­tam ön­nek, jobb még hall­gat­ni róla. Ku­tas­si pro­fesszor­nak se szól­jon, eset­leg kel­le­met­le­nül érin­te­né, hogy nem őt tá­jé­koz­tat­tam előbb a dol­gok­ról, és nem aka­rom, hogy eset­leg emi­att ne­hez­tel­jen rám… Kü­lön­ben az egész ösz­tön­díj fel­aján­lás hi­va­ta­los for­má­ban tör­té­nik majd. A Gyógy­szer­kon­szern tu­do­má­nyos ta­ná­csa, az il­le­té­kes mi­nisz­té­ri­u­mon át, az ösz­tön­díj el­fo­ga­dá­sá­nak en­ge­dé­lye­zé­sét kéri mind a fel­sőbb szer­vek­től, mind sze­mé­lye­sen Ku­tas­si pro­fesszor­tól… Te­hát mind­er­ről hi­va­ta­los tá­jé­koz­ta­tást majd Ku­tas­si pro­fesszor­tól kap. Azt hi­szem, meg­ér­ti, mi­ért ké­rek diszk­ré­ci­ót.

– Ter­mé­sze­te­sen…

Kurt Hal­ler kö­zöm­bös dol­gok­ra for­dí­tot­ta a szót. Fel­sé­tál­tak a rak­part­ról. La­bá­nyi dok­tor egé­szen a szál­ló be­já­ra­tá­ig kí­sér­te el a ke­res­ke­del­mi ta­ná­csost.

A né­met ke­zet nyúj­tott.

– Egy­ben en­ged­je meg azt is, hogy így, hall­ga­tó­la­go­san, el­ső­ként gra­tu­lál­jak ma­gá­nak eh­hez a ki­tün­te­tő meg­be­csü­lés­hez, ame­lyet volt sze­ren­csém kö­zöl­ni – mond­ta elé­ge­dett arc­cal.

– Kö­szö­nöm, Hal­ler úr – bic­cen­tett a fi­a­tal fér­fi. Meg­vár­ta, míg Kurt Hal­ler el­tűnt a for­gó­aj­tó mö­gött, az­tán a Vö­rös­mar­ty tér­re si­e­tett ko­csi­já­hoz.

Nem vet­te ész­re, hogy fi­gye­lik min­den lé­pé­sét, és azt sem, hogy fel­vált­va hol egy Ford Escort, hol pe­dig egy Fiat sze­gő­dik utá­na, és egé­szen a la­ká­sá­ig kí­sé­ri.

Pont­ban ek­kor egy kis bu­dai cuk­rász­dá­ban be­szél­ge­tett Hor­váth Zsó­ka a ba­rát­já­val, Zán­tai Fe­renc dok­tor­ral. A fér­fi­nak fá­radt, meg­vi­selt volt az arca, ked­vet­le­nül ka­var­gat­ta ká­vé­ját.

– Pi­hen­ned kel­le­ne, Feri, szük­sé­ged van rá – mond­ta a lány. – Ez így nem me­het to­vább. Már annyi­ra ide­ges vagy, hogy las­san szól­ni sem le­het hoz­zád… Ve­gyünk ki sza­bad­sá­got, és men­jünk el bár­ho­vá.

– Pont most?

– Mi­ért? Mi van most?

Zán­tai kel­let­le­nül el­húz­ta a szá­ját.

– Mint­ha nem tud­nád – mond­ta. – Most nem me­he­tek sza­bad­ság­ra. Itt kell len­nem… Soha nem le­het elő­re tud­ni, mi tör­tén­het.

A lány hang­já­ban ide­ges­ség vib­rált, ami­kor meg­szó­lalt:

– Mi­ért kell itt len­ned Pes­ten? Mi­ért? És mi az, ami tör­tén­het?… Ta­lá­nyok­ban be­szélsz. Más­kor meg ma­gad­ba foj­tasz min­dent. El­ső­sor­ban ne­ked kel­le­ne ma­gad­ra gon­dol­nod. Tény, hogy ki vagy bo­rul­va. Hát ak­kor mi­ért nem az­zal tö­rődsz, hogy rend­ben le­gyél, el­fe­lejtsd az egész szennyes dol­got?

– Mit tu­dom én, mi tör­tén­het – csat­tant fel a fér­fi. – Egy­sze­rű­en tu­dat­ták ve­lem, hogy le­gyek kéz­nél, ha szük­sé­gük len­ne rám… Ez­zel vi­lá­go­san meg­mond­ták min­dent… Nem moz­dul­ha­tok Pest­ről az en­ge­dé­lyük nél­kül. Hogy az­tán mi­ért van szük­sé­gük rám, mi a ter­vük ve­lem? Egy­ál­ta­lán mi tör­tén­het? Ezt nem tu­dom. Nem va­gyok jö­vő­be látó. – Egy moz­du­lat­tal fel­haj­tot­ta fe­ke­té­jét.

Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tot­tak, és csen­de­sebb­re fog­ták hang­ju­kat. A cuk­rász­da kez­dett be­né­pe­sül­ni. Zán­tai az órá­já­ra pil­lan­tott.

– Ma Pi­ros­ká­hoz mész? – kér­dez­te.

– Meg­ígér­tem, hogy fel­ug­róm hoz­zá… In­du­lunk?

Zán­tai kör­be­né­zett a te­rem­ben.

– Még ma­rad­ha­tunk – mond­ta.

Zsó­ka az órá­ját néz­te:

– Meg­ígér­tem Pi­ros­ká­nak, hogy fél hét­re nála va­gyok… Ne­gyed el­múlt már.

– Leg­fel­jebb vár rád egy ki­csit – le­gyin­tett a fér­fi. – El­visz­lek hoz­zá… Med­dig akarsz nála ma­rad­ni? Gon­do­lom, nem ma­radsz soká.

– Leg­fel­jebb egy órát…

Zán­tai bó­lin­tott.

– Nyolc­ra ér­ted me­gyek – mond­ta.

Hor­váth Zsó­ka egy moz­du­lat­tal hát­ra­ve­tet­te hosszú ha­ját, a fér­fi­hoz bújt.

– Fel­me­gyek hoz­zád – súg­ta. – Jó?

– Jó – Utá­noz­ta hang­já­nak tó­nu­sát a fér­fi. – Gye­re.

– És te mit csi­nálsz nyol­cig?

– Csi­ná­lok va­la­mit…

– De mit? – ko­mo­lyo­dott el a lány.

Zán­tai el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját, az­tán a lá­nyét is, amely ott füs­töl­gött szí­vat­la­nul a ha­mu­tar­tó­ban.

– Akadt egy kis dol­gom, azt el­in­té­zem – mond­ta. – Per­sze, ha nem ké­szül­tél vol­na Pi­ros­ká­hoz, ak­kor úgy in­té­zem, hogy én is rá­ér­jek.

– Hogy­hogy én ké­szül­tem Pi­ros­ká­hoz?… Hi­szen azért me­gyek fel hoz­zá, mert te nem érsz rá. Nem em­lék­szel, hogy teg­nap mit mond­tál? Te mond­tad, hogy csak ké­sőbb tu­dunk össze­fut­ni ná­lad, mert va­la­mi dol­god van… És tes­sék! Most rám aka­rod tol­ni az egé­szet – mél­tat­lan­ko­dott a lány, de hang­já­ban nyo­ma sem volt a ha­rag­nak.

Zán­tai vé­gig­si­mí­tot­ta hom­lo­kát. Iga­za volt Zsó­ká­nak, va­ló­ban hi­vat­ko­zott teg­nap a mai el­fog­lalt­sá­gá­ra. Maga is érez­te már több mint egy hete, hogy az ide­gei nin­cse­nek tel­je­sen rend­ben.

– Ak­kor in­du­lunk? – kér­dez­te a lány.

– Mind­járt…

Vég­szó­ra csen­gett a te­le­fon a cuk­rász­dá­ban. A fér­fi fel­kap­ta fe­jét. Az egyik fel­szol­gá­ló­nő vet­te fel a kagy­lót, be­le­szólt, az­tán té­to­ván kör­be­né­zett a te­rem­ben ülő ven­dé­ge­ken.

– Zán­tai urat ke­re­sik – mond­ta han­go­san.

– Té­ged? – cso­dál­ko­zott a lány.

Zán­tai vá­lasz nél­kül hagy­ta, és a te­le­fon­hoz ment. Mi­köz­ben be­szélt, ma­gán érez­te Zsó­ka te­kin­te­tét. Mi­kor vissza­ment az asz­tal­hoz, meg­előz­te a to­váb­bi ér­dek­lő­dést.

– Az ke­re­sett, aki­vel dol­gom lesz – mond­ta. – Tud­ta, hogy itt va­gyok.

– És vál­to­zott va­la­mi?

Zán­tai a fej ét ráz­ta.

– Nem, a do­log ak­tu­á­lis, ép­pen ezért te­le­fo­nált – mond­ta, és sze­de­lődz­köd­ni kez­dett. – In­dul­junk, té­ged el­visz­lek Pi­ros­ká­hoz.

A lány­ra se­gí­tet­te a vi­lá­gos őz­bőr ka­bá­tot.

A ko­csi­ban, út­ban a Tart­say Vil­mos ut­cá­hoz, a fér­fi azon töp­ren­gett han­go­san, hogy va­jon mi­kép­pen ala­kul a dol­ga. Vá­rat­lan öt­let­tel arra kér­te a lányt, hogy a Krisz­ti­na eszp­resszó­ban ta­lál­koz­za­nak, amely kö­zel volt Zá­kon­di Pi­ros­ka la­ká­sá­hoz.

– Az il­le­tő­vel amúgy is be­ülök va­la­ho­vá – ér­velt. – Ügy irá­nyí­tom a dol­got, hogy a Krisz­ti­na presszó le­gyen az… Te meg gye­re oda. Így nyu­god­tabb le­szek, és nem ide­ges­ke­dem ké­sés ese­tén, hogy a kapu előtt ácso­rogsz az ut­cán.

A lány vál­lat vont.

– Ne­kem, mind­egy – mond­ta. – Ha így jobb, le­gyen a Krisz­ti­na.

– Pon­to­san nyolc­kor in­dulj el Pi­ros­ká­tól.

– Jó – bó­lin­tott a lány. – Kö­zel van, öt perc alatt ott le­szek. Zán­tai Fe­renc, hogy kö­zöm­bös dol­gok­ra te­rel­je a be­szél­ge­tést míg a cél­hoz ér­nek, az után ér­dek­lő­dött, mi is most a hely­zet a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban. Mi­ről be­szél­nek az em­be­rek? Mit tud­nak a gyil­kos kéz­re­ke­rí­té­sé­re irá­nyu­ló nyo­mo­zás ered­mé­nyé­ről? Hor­váth Zsó­ka lel­ke­sen ma­gya­rá­zott:

– Azt tu­dod, hogy akad­tak olya­nok, akik amel­lett kar­dos­kod­tak, hogy a be­tö­rő tu­laj­don­kép­pen nem is pénzt akart el­vin­ni, ha­nem az új hor­mon­ké­szít­mény tel­jes kí­sér­le­té­nek le­írá­sát.

Zán­tai is­mer­te a kez­de­ti vé­le­mé­nye­ket, hi­szen ahány­szor csak meg­for­dult a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban az eset után, min­dig be­le­csöp­pent az ilyen dol­go­kat la­tol­ga­tó vi­ták­ba. De azt is tud­ta, hogy ké­sőbb be­bi­zo­nyo­so­dott: a tet­tes pénz­szer­zés­re tö­re­ke­dett, csak a vé­let­len in­téz­ke­dés, no meg té­ve­dé­se aka­dá­lyoz­ta meg ab­ban, hogy a pré­mi­u­mot meg ne sze­rez­ze.

– Igen ám, csak az­óta meg­tud­tam egy s mást – foly­tat­ta a lány. – Pi­ros­ka teg­nap meg­súg­ta, hogy az ese­tet kö­ve­tő­en nagy volt a ri­a­da­lom a fe­je­sek­nél, ké­sőbb az­tán csil­la­pod­tak a ke­dé­lyek…

– Mert nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy a gyil­kost csak a pénz ér­de­kel­te – ve­tet­te köz­be Zán­tai, és a for­gal­mat fi­gyel­te.

A lány a fe­jét csó­vál­ta.

– Hát nem ép­pen – mond­ta.

– Hogy­hogy?

– Mert akár pénzt ke­re­sett, akár a kí­sér­let tel­jes le­írá­sát, min­den­kép­pen hop­pon ma­radt.

Zán­tai ol­dal­ra kap­ta a fe­jét, és me­red­ten néz­te a lányt.

– Vi­gyázz, be­le­sza­la­dunk! – ki­ál­tott fel Hor­váth Zsó­ka. Fék­csi­kor­gás.

Zán­tai Fe­renc ká­rom­ko­dott egyet, ar­cá­ból ki­sza­ladt a szín. Kis híja volt, hogy neki nem haj­tott az előt­te fé­ke­ző te­her­gép­ko­csi­nak.

– Mit mond­tál? – kér­dez­te ké­sőbb, ami­kor rit­kult a for­ga­lom.

– Pi­ros­ka súg­ta meg, hogy a pán­cél­szek­rény­ben csak a kí­sér­let rész­ered­mé­nyei vol­tak. A tel­jes ered­mény le­írá­sa azon az éj­sza­kán La­bá­nyi Zol­tán író­asz­tal­fi­ók­já­ban la­pult… Tu­dod, La­bá­nyi reg­gel mind­járt ne­ki­áll a mun­ká­nak, és elő­for­dult már, hogy ma­gá­nál tar­tot­ta az anya­go­kat. Kép­zeld, egy sima zá­ras, va­cak kis fi­ók­ba zár­ta. Azt mond­ja Pi­ros­ka, hogy Ku­tas­si nem tud­ta, örül­jön-e vagy ha­ra­gud­jon, ami­ért La­bá­nyi meg­szeg­te a szi­go­rú uta­sí­tást, és nem zá­rat­ta pán­cél­szek­rény­be a tel­jes anya­got azon a szom­bat dél­utá­non… Va­la­mi ba­jod van, Feri? – for­dult a fér­fi­hoz.

Zán­tai sá­pad­tan, me­rev kéz­zel fog­ta a kor­mányt, a gáz­pe­dá­lon levő láb­fe­je annyi­ra re­me­gett, hogy a mo­tor csak aka­doz­va dol­go­zott.

– Az a nyo­mo­rult ko­csi – cél­zott az előb­bi te­her­gép­ko­csi­ra – csak úgy be­le­ta­po­sott a fék­be… Most jön ki raj­tam az ide­ges­ség. – Csök­ken­tet­te a Volks­wa­gen se­bes­sé­gét.

Zsó­ka kö­ze­lebb fész­kel­te ma­gát az ülé­sen, és a fér­fi vál­lá­ra haj­tot­ta fe­jét.

– Lá­tod, drá­gám, hogy rád fér­ne egy kis pi­he­nés – mond­ta csen­de­sen.

Zán­tai Fe­renc még ak­kor is fal­fe­hér arc­cal bá­mult, ami­kor meg­ér­kez­tek a Tart­say Vil­mos ut­cá­ba, Zá­kon­di Pi­ros­ka la­ká­sa elé. A fér­fi át­nyúlt és ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

– Ne fel­edd – fi­gyel­mez­tet­te a lányt –, nyolc­kor in­dulj, ad­dig­ra be­fe­je­zem a be­szél­ge­té­se­met.