26. Hód és a sátáni vigyor

1.

Ke­me­nes La­jos re­pü­lőn ér­ke­zett Amsz­ter­dam­ba. Tár­cá­já­ban la­pult an­nak a szál­lo­dá­nak a neve, címe, amely­ben szo­bát fog­lal­tak szá­má­ra. Oszt­rák út­le­ve­lét csak fel­mu­tat­ta az el­len­őr­zés­nél, in­tet­tek, me­het to­vább. Meg­könnyeb­bül­ten állt rá a moz­gó­jár­dá­ra, hogy a cso­mag­já­ért, egyet­len, erő­sen össze­szí­ja­zott bő­rönd­jé­ért men­jen. Évek óta jár­ja már a ha­tá­ro­kat, de még min­dig szo­rong­va adja át az ok­má­nya­it a ha­tár­őrök­nek. Sok­szor gon­dol arra, le­het­sé­ges egy lis­ta, me­lyen az ő neve is sze­re­pel­het, s egy­szer majd in­te­nek, tes­sék ol­dalt áll­ni jön­nek a rend­őrök és kat­tan majd a bi­lincs. Nem­ré­gi­ben volt is egy ha­son­ló ese­te, alig tu­dott meg­sza­ba­dul­ni a fog­ság­ból… En­nek már las­san fél éve. De még most is ki­ve­ri a ve­rej­ték, ha rá­gon­dol.

A bő­rönd­je már a re­pü­lő­tér cso­mag­sza­lag­ján kö­rö­zött, mire oda­ért. Le­emel­te. Az első pil­lan­tá­sa a tit­kos, biz­ton­sá­gi bé­lyeg­re ta­padt, anél­kül, hogy azt meg­sér­te­nék, nem le­het ki­nyit­ni a bő­rön­döt. A zár mel­lé ra­gasz­tott pa­pír azon­ban sér­tet­len volt.

– He­lyes – mor­mog­ta. – Na­gyon he­lyes.

Ta­xi­ba szállt, be­mond­ta a szál­lo­da ne­vét és cí­mét is.

– Dam­rak – is­mé­tel­get­te. – A Dam­rak ele­jén.

– Is­me­rem – bó­lin­tott a ta­xis. – A fő­pá­lya­ud­var előtt.

Amsz­ter­dam­ban a ta­xi­sok be­szé­des em­be­rek. És na­gyon jó a fü­lük. Ke­me­nes né­me­tül szó­lalt meg, a ta­xi­so­főr, egy vé­kony arcú, csil­lo­gó sze­mű, kö­zép­ko­rú fér­fi, még­is meg­kér­dez­te.

– Finn az úr?

– Én?

– Igen.

Ke­me­nes meg­le­pő­dött, s za­var­tan mond­ta.

– Nem… Nem va­gyok finn…

– Mert­hogy – kezd­te vol­na ma­gya­ráz­ni a ta­xis, de az­tán lát­ta, hogy Ke­me­nes nem szí­ve­sen tár­sa­log, ab­ba­hagy­ta. Ké­sőbb azon­ban szin­te bo­csá­nat­ké­rő­en újra meg­szó­lalt. – A fin­nek be­szél­nek így né­me­tül… Csak ezért gon­dol­tam.

Ke­me­nes nem vá­la­szolt. Bosszan­kod­va vet­te tu­do­má­sul, hogy hi­á­ba la­kik már évek óta Ma­ria­zell­ben, a ki­ej­té­sé­ről még min­dig meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy ma­gyar… Vagy finn…

A ta­xis mon­dott még né­hány szót a csa­tor­nák­ról, rá-rá­pil­lan­tott Ke­me­nes­re, lát­szott raj­ta, hogy iz­gat­ja a vá­lasz nél­kül ma­radt kér­dé­se. Már elő­tűnt a fő­pá­lya­ud­var im­po­záns épü­le­te, ami­kor meg­je­gyez­te.

– Va­ló­ban azt hit­tem, hogy az úr finn… – Vá­ra­ko­zó­an né­zett Ke­me­nes­re.

– Nem finn – ráz­ta a fe­jét Ke­me­nes. Az­tán hoz­zá­tet­te. – Ma­gyar.

A ta­xis erre nem volt fel­ké­szül­ve, úgy mé­re­get­te uta­sát, mint­ha az űr­ből ér­ke­zett vol­na. Ke­me­nes maga sem tud­ta mi­ért, nem fu­kar­ko­dott a bor­ra­va­ló­val, sőt a ke­zét is nyúj­tot­ta a kü­lö­nös te­kin­te­tű fér­fi­nak.

– Vi­szont­lá­tás­ra – kö­szönt el ma­gya­rul.

A ta­xis mo­so­lyog­va, elé­ge­det­ten haj­lon­gott. Meg­vár­ta, amíg Ke­me­nes La­jos el­tű­nik a szál­lo­da üveg­aj­ta­ja mö­gött, az­tán be­ült a ko­csi­já­ba, s va­la­mit ma­tat­ni kez­dett a mű­szer­fal alatt.

Ke­me­nest rosszul érin­tet­te a ta­xis­sal foly­ta­tott be­szél­ge­tés.

Töb­ben áll­tak a re­cep­ció pult­ja előtt, egy tu­ris­ta­cso­port ér­ke­zett, vissza­sé­tált az üveg­aj­tó­hoz. A taxi ak­kor in­dult el, las­san, mint­ha nem tud­ta vol­na, mer­re men­jen. Ke­me­nes bá­mul­ta még egy rö­vid ide­ig az au­tó­kat, a csa­tor­nán vesz­teg­lő ha­jócs­ká­kat, az­tán a pult­hoz lép­delt. Nem volt tü­rel­me ki­vár­ni a so­rát, a fe­jek fö­lött szólt át a cso­port ügye­i­vel fog­lal­ko­zó kis­asszony­nak.

– Ho­fer va­gyok! And­re­as Ho­fer! Sze­ret­ném a szo­bá­mat!

– Egy perc, uram!

Ke­me­nes mér­ge­sen csa­pott a le­ve­gő­be. S ma­gya­rul ká­rom­ko­dott. Szi­sze­gő han­gon em­le­get­te az is­tent. Meg­for­dult, le­vág­ta ma­gát az egyik fo­tel­ba, s gyors moz­du­la­tok­kal si­mít­gat­ni kezd­te ko­pa­szo­dó fe­jét, mint­ha a fel­há­bo­ro­dá­sát akar­ta vol­na ki­va­rá­zsol­ni a ko­po­nyá­já­ból. Pár perc múl­tán egy idő­sebb, sö­tét­ru­hás fér­fi lé­pett hoz­zá.

– Ho­fer úr?

– Ja.

– Tes­sék ta­lán a pult­hoz fá­rad­ni, mind­járt át­adom a kár­tyát.

Ke­me­nes fel­állt.

– Ne­kem a szo­bám kul­csa kell, uram. A kár­tyá­val nem me­gyek sem­mi­re. Sze­ret­nék már a szo­bám­ba ke­rül­ni.

Az idős fér­fi bó­lo­ga­tott, a pult mögé si­e­tett, egy lis­tát vett elő, meg­je­löl­te a Ho­fer ne­vet, s va­ló­ban egy kár­tyát nyúj­tott át.

– Tes­sék, a kulcs…

Ke­me­nes for­gat­ta a ke­zé­ben a mág­ne­ses la­pot, s ő is mo­soly­gott. Per­sze, itt ez a kulcs… Meg­néz­te a szo­ba szá­mát:

– Kö­szö­nöm…

A kár­tyán nyíl mu­tat­ta, hol kell be­dug­ni a zár­ba, de Ke­me­nes nem tud­ta ki­nyit­ni az aj­tót. Hi­á­ba vib­rált zöl­den a jel­ző­gomb, mire a ki­lincs­re tet­te a ke­zét, már pi­ros­ra vál­tott. Fúj­ta­tott mér­gé­ben, szid­ta az any­ját an­nak, aki ezt a mo­dern dol­got ki­ta­lál­ta, hi­á­ba pró­bál­ko­zott, az ajtó zár­va ma­radt. Egy fe­hér egyen­ru­hás boy lé­pett hang­ta­la­nul a háta mögé, meg­ha­jol­va kö­szönt, be­dug­ta a kár­tyát a zár­ba, s ami­kor zöl­det mu­ta­tott a jel­ző, azon­nal ki­húz­ta, s egyet­len gyen­ge moz­du­lat­tal ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

Ke­me­nes za­var­tan ne­vet­gélt, pénzt ko­tort elő, s a fiú mar­ká­ba nyom­ta. Meg­vár­ta, amíg a boy ki­megy a szo­bá­ból. Le­vág­ta a bő­rönd­jét a föld­re, a ka­bát­ját le sem ve­tet­te, az ágy­ra dőlt.

– Ro­hadt szál­lo­da! – mon­do­gat­ta. – Pont eb­ben tud­tak szo­bát fog­lal­ni!

Ké­sőbb meg­nyu­go­dott. Ka­bát­ját be­akasz­tot­ta a szek­rény­be, a bő­rönd­jé­ből ki­pa­kolt. Az ab­lak­ból a csa­tor­nát le­he­tett lát­ni, bal­ra a Szt. Mik­lós temp­lom két tor­nyát és ha­tal­mas ku­po­lá­ját jobb­ra a tőzs­de­pa­lo­ta épü­le­té­nek sár­gás-szür­ke fa­lát. Ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot, ki­ha­jolt. A Dam­rak for­gal­ma höm­pöly­gött előt­te. Au­tók és au­tók. A pá­lya­ud­var­nál vil­la­mo­sok. Em­be­rek ára­da­ta. Ke­me­nes elé­ge­dett volt a lát­vánnyal, sze­ret­te a nagy vá­ro­so­kat, de csak két-há­rom na­pig tűr­te. Az­tán már ál­lan­dó­an a fü­lé­ben do­bolt a zaj, in­ge­rült­té vált, ha em­be­re­ket kel­lett ke­rül­get­nie. S ak­kor már me­ne­kült vol­na, de rend­sze­rint nem te­het­te. Vagy azért, mert a fel­ada­ta ma­ra­dás­ra bír­ta, vagy pe­dig a fiúk mi­att. Olyan fiúk mi­att, mint ez a boy is. Vé­kony­ka, lá­nyos al­ka­tú, fi­a­tal. S ilye­ne­ket a csen­des vi­dé­ki he­lyek­re csak vin­ni le­het. De ha a fiúk nem akar­nak vele men­ni, Ke­me­nes­nek kell ma­rad­nia…

Be­csuk­ta az ab­la­kot, be­kap­csol­ta a te­le­ví­zi­ót, a mi­ni­bár­hoz lé­pett, gon­dol­ta, iszik va­la­mit. A kis hű­tő­szek­rény aj­ta­ja azon­ban zár­va volt.

– Hol a kul­csod?

Hi­á­ba ke­res­te, nem ta­lál­ta.

– Ro­hadt szál­lo­da! Mi a fe­né­nek a bár, ha be van zár­va!?

A sze­me a te­le­fon­ra té­vedt. Fel­hív­ta a re­cep­ci­ót. Jöj­je­nek, nyis­sák ki a hű­tő­szek­rényt.

A fe­hér egyen­ru­hás fiú hoz­ta fel a kul­csot. El­né­zést kért, s kö­zöl­te, hogy csak kí­ván­ság­ra ad­ják át a kul­csot. Ke­me­nes mo­so­lyog­va hall­gat­ta. Mu­tat­ta a fi­ú­nak, nyis­sa ki a mi­ni­bár aj­ta­ját. A boy en­ge­del­me­sen, gyors moz­du­lat­tal vé­gez­te a dol­gát. Meg­ha­jolt, s el akart men­ni. Ke­me­nes nem en­ged­te.

– Várj!

A hű­tő­szek­rény­hez lé­pett, meg­né­ze­get­te az ita­lo­kat. Ki­vá­lasz­tott két kis üveg whis­kyt.

– Po­hár? – A boy a tál­cá­ra mu­ta­tott. Ott so­ra­koz­tak a po­ha­rak. – Nyisd ki eze­ket – nyom­ta az üve­ge­ket a fiú ke­zé­be. – Nyisd ki és tölts. Ma­gad­nak is.

A fiú nem el­len­ke­zett. Be­le­ön­töt­te a po­ha­rak­ba az italt. Ke­me­nes hüm­mö­gött va­la­mit. Koc­cin­tás nél­kül fel­haj­tot­ta a whis­kyt. Krá­ko­gott.

– Igyál te is – mond­ta.

A boy ki­it­ta a po­ha­rát, el­vet­te Ke­me­nes­től is, s a für­dő­szo­bá­ban ki­öb­lí­tet­te mind a ket­tőt. Az­tán meg­ha­jolt, s az ajtó felé hát­rált. Ke­me­nes meg­kér­dez­te.

– Itt vagy egész éj­sza­ka? – A fiú igent in­tett. – Majd este – mo­soly­gott Ke­me­nes –, majd este még iszunk va­la­mit… Is­ten áld­jon!

A boy el­ment, Ke­me­nes pe­dig úgy érez­te, ki­sü­tött a nap, s nem is olyan ro­hadt ez a szál­lo­da…

Ke­me­nes La­jos, ami­kor az el­múlt év nya­rán nagy ne­he­zen ki­ver­gő­dött Ma­gyar­or­szág­ról, meg­fo­gad­ta, hogy sza­kít min­den üz­le­te­lés­sel, éssze­rű­en be­oszt­ja az ed­dig szer­zett pén­zét, s nyu­god­tan, gond nél­kül él­de­gél majd a ma­ria­zel­li há­zá­ban, na­pon­ta el­sé­tál a nagy­temp­lom mel­let­ti tér szál­lo­dá­já­nak ká­vé­zó­já­ba, el­ol­vas­sa az új­sá­go­kat, né­ze­ge­ti az eset­leg fel-fel­tű­nő fi­a­tal fi­ú­kat, de már nem szó­lít­ja le őket, in­kább ott­hon újra és újra meg­né­zi azo­kat a vi­deo­fil­me­ket, ami­ket sú­lyos össze­ge­kért szer­zett be a bé­csi Apol­ló-klub­ban. Nem való már neki az örö­kös iz­ga­lom, az ál­lan­dó ké­szen­lét, és az a sze­ren­csét­len­ség, ami­nél nem ta­lál na­gyob­bat az em­be­rek éle­té­ben: a fé­le­lem. A köz­pont a nyár végi el­fu­se­rált af­ga­nisz­tá­ni üz­let után bé­kén hagy­ta. A ki­hall­ga­tá­sán le­hord­ták, le­hü­lyéz­ték, nyu­szi­nak ne­vez­ték, s ki­ker­get­ték a fő­nök meg­bí­zott­ja szo­bá­já­ból.

– Töb­bet ne lás­sunk! S hall­gass, mert kö­vet gör­ge­tünk a hul­lád­ra!

Örült, hogy meg­sza­ba­dult, olyan se­be­sen sza­ladt le a fő­nök­ség lép­cső­jén, hogy majd ki­tör­te a nya­kát. Ki­for­dult a bo­ká­ja, alig tu­dott az ut­ca­sa­ro­kig el­bi­ceg­ni, hogy egy ta­xit fog­jon, s el­vi­tes­se ma­gát a pá­lya­ud­var­ra. Még a vo­na­ton is re­me­gett, meg­ke­res­te a leg­zsú­fol­tabb fül­két, s ab­ban szív­ta a bü­dös le­ve­gőt egé­szen a ha­tá­rig, ahol Itá­li­á­ból át­sur­ran a sze­rel­vény Auszt­ri­á­ba. Tud­ta ő ak­kor is, hogy a maf­fia nem vic­cel. S ha meg­ál­la­pít­ják, hogy ő a bű­nös a több mil­lió dol­lár ér­té­kű szál­lít­mány el­ve­szí­té­sé­ért, ak­kor… De le­het, hogy egy­sze­rű­en azért is át­kül­dik a más­vi­lág­ra, mert tu­dott az ak­ci­ó­ról… Egész úton az do­bolt ben­ne, hogy meg­ölik… De baj nél­kül meg­ér­ke­zett Ma­ria­zell­be, s a la­ká­sán sem vár­ta sen­ki. Még he­te­kig fel­ri­adt min­den szo­kat­lan zaj­ra, az­tán las­san-las­san kez­dett meg­sza­ba­dul­ni fé­lel­me­i­től. Azt azon­ban el­ha­tá­roz­ta, hogy el­ad­ja a há­zát, vesz ma­gá­nak va­la­hol, a vi­lág más tá­ján egy má­si­kat. De hir­te­len be­állt a tél, nagy fa­gyok szo­rí­tot­ták a vá­ros­kát, s a fű­tött szo­bá­ban Ke­me­nes La­jos úgy dön­tött, majd ta­vasszal fog­lal­ko­zik az el­adás­sal. Vi­gasz­tal­ta is ma­gát: jobb így, mert nem gon­dol­hat­ják az ola­szok, hogy tő­lük me­ne­kül… Szin­te egész nap­ra be­zár­kó­zott, ven­dé­ge­ket sem fo­ga­dott, a fi­uk­ról is le­mon­dott az­zal, hogy majd kár­pó­tol­ja ma­gát, el­jön az az idő is, most csak nyu­ga­lom!

– Sen­ki­nek sem va­gyok itt – mon­do­gat­ta. – Meg­hal­tam, el­köl­töz­tem, fel­szí­vód­tam…

Egyik ta­va­szi na­pon azon­ban, ami­kor a ká­vé­ház­ból sé­tált haza, az ut­ca­sar­kon hir­te­len meg­tor­pant. A kis ker­tes há­zá­nak vas­tag kő ke­rí­té­se előtt egy is­me­rős fér­fi áll­do­gált. Da­gadt. Vagy­is az a fi­a­tal­em­ber, aki­nek tu­laj­don­kép­pen kö­szön­he­ti, hogy meg­me­ne­kült az af­ga­nisz­tá­ni szál­lít­mányt el­rab­lók kar­mai kö­zül. Ez a Da­gadt be­ce­ne­vű fiú, hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­sal, el­szed­te a fegy­vert az őrök­től, s lö­völ­dö­zött össze-vissza, amíg el nem tűn­het­tek a he­gyi er­dő­ben. Sza­lad­tak dom­bon, he­gyen, völ­gyön, víz­fo­lyás­ban, er­dő­ben, szán­tón, me­zőn, s ami­kor már meg­győ­ződ­tek ar­ról, hogy nem kö­ve­tik őket, el­vál­tak egy­más­tól. Hár­man szök­tek meg. Da­gadt s egy má­sik fi­a­tal­em­ber, Csand­ra és ő. Há­rom felé in­dul­tak. Ke­me­nes már más­nap vissza­tért Auszt­ri­á­ba. A töb­bi­ek­ről nem tu­dott sem­mit. De nem is ér­dek­lőd­he­tett, mert már har­mad­nap meg­állt az olasz cég au­tó­ja a háza előtt, s vit­te a fő­nök­ség­re. A ko­csi hát­só ülé­sén ket­ten is köz­re­fog­ták, s re­vol­vert nyom­tak az ol­da­lá­ba. Így au­tóz­tak leg­alább hat­száz ki­lo­mé­tert… Ak­kor azt hit­te, so­ha­sem lát­ja töb­bet a há­zát… De meg­se­gí­tet­te a jó csil­lag­za­ta. El­en­ged­ték. Da­gadt­tal sem akart ta­lál­koz­ni. Vissza­for­dult. Áll­do­gál­jon ott a fiú, amed­dig akar. Ő be­uta­zott Bécs­be, s há­rom na­pot töl­tött egy szál­lo­dá­ban. Ennyi idő alatt biz­to­san meg­un­ja Da­gadt a vá­ra­ko­zást…

A szál­lo­dai szo­bá­já­ban gon­dolt arra, hogy va­jon ugyan­így fe­küd­ne-e itt az ágyán, ha ez a Da­gadt nem len­ne ilyen fér­fi­as al­kat, ha­nem ki­csit tö­ré­ke­nyebb és per­sze fi­a­ta­labb… De, sze­ren­csé­re, olyan erős, mint egy bika. Nem von­zot­ta Ke­me­nest… Há­rom nap után is kis­sé fél­ve kö­ze­lí­tet­te meg a há­zát Ma­ria­zell­ben. De a fiú, ter­mé­sze­te­sen már nem állt ott. S az­óta sem ke­res­te. Ő nem. Más, igen. A fő­té­ri szál­lo­da ká­vé­há­zá­ban ül­dö­gélt, ami­kor egy sza­kál­las fér­fi egy­sze­rű­en, min­den en­ge­dély­ké­rés nél­kül le­ült az asz­ta­lá­hoz. Csak annyit mon­dott:

– Itt ha­gyok ön­nek egy új­sá­got. Vi­gye ma­gá­val, s le­he­tő­leg ne ejt­sen ki be­lő­le sem­mit…

Az­tán ká­vét ren­delt a pin­cér­től, meg­it­ta, fi­ze­tett, s el­ment. Né­ze­get­te még a kegy­áru­sok bolt­ja­it, vá­sá­rolt va­la­mit, s fel­sé­tált a temp­lom­hoz. Már az ajtó előtt le­vet­te a ka­lap­ját, s ke­resz­tet ve­tett, mint aho­gyan a za­rán­do­kok szok­ták. Ke­me­nes ezen a na­pon nem is lát­ta töb­bé. Az új­sá­got gon­do­san össze­fog­ta, éget­te a te­nye­rét, mert tud­ta, hogy új­ból kez­dő­dik min­den. Va­ló­ban így volt. A szét­haj­to­ga­tott, vas­tag na­pi­lap­ban bo­rí­té­kot ta­lált. A bo­rí­ték­ban út­le­ve­let, az ő fény­ké­pé­vel, And­re­as Ho­fer név­re. Öt­ezer Gul­dent tet­tek egy má­sik bo­rí­ték­ba, s egy cé­du­lát, ami­re a szál­lo­da ne­vét ír­ták, s a dá­tu­mot. A cso­mag­ban ta­lált Ke­me­nes egy re­pü­lő­je­gyet is. Amsz­ter­dam­ba. De csak oda. Ke­me­nes me­red­ten néz­te a cso­ma­got. Sír­ni sze­re­tett vol­na. S ma­gá­ban el­át­koz­ta a te­let…

– El kel­lett vol­na köl­töz­nöm. Én va­gyok a mar­ha…

Gon­dolt arra is, hogy azon­nal be­megy Bécs­be, felül egy re­pü­lő­re, s el­száll va­la­ho­vá… De hová? Hol nem ta­lál­ják meg őt, ha nyo­má­ra akar­nak buk­kan­ni? Ha még a té­len el­köl­tö­zött vol­na, ezt más­kép­pen le­het­ne ér­té­kel­ni, de most, a pa­rancs után? Szö­kés len­ne. Ami egyen­lő a ha­lál­lal.

– Uta­zom Amsz­ter­dam­ba… Ön­ként, megint ön­ként a vér­pad­ra…

Jár­ni akart, sza­lad­ni, hogy le­ve­zes­se ide­ges­sé­gét. Az ira­to­kat gon­do­san el­zár­ta, s ki­ment az ut­cá­ra, a fő­tér­re, kör­be­si­et­te a temp­lo­mot, az­tán a fő ut­cán le­ro­hant a vá­ros­ba. Ami­kor már nem bír­ta a tem­pót, meg­állt, egy ki­ra­kat­nak tá­masz­ko­dott. Mé­lye­ket lé­leg­zett, hagy­ta, hogy meg­nyu­god­jon, las­sul­jon a szív­ve­ré­se. Egy köny­ves­bolt ki­ra­ka­tá­nak dőlt. S mint­ha csak az ör­dög in­csel­ke­dett vol­na vele, az első könyv, amit meg­pil­lan­tott a ki­ra­kat­ban azt a cí­met vi­sel­te: „Az észak Ve­len­cé­je: Amsz­ter­dam”. Gyor­san el­for­dult, s in­dult vissza, se­be­sen, a háza felé. De alig ment né­hány száz mé­tert, ami­kor előbb le­las­sí­tot­ta lép­te­it, az­tán meg is állt.

– Kell ne­kem az a könyv… Le­het, hogy az is­te­nek tet­ték oda… Vissza kell men­nem, meg­ven­ni… Biz­to­san nem vé­let­le­nül ve­zé­relt a sors a bolt­hoz…

Meg­for­dult, s las­san, ki­mér­ten in­dult vissza. A köny­ves­bolt ki­ra­ka­tát hosszan né­ze­get­te, mint­ha még va­la­mi jel­re vár­na, hogy be­lép­jen s meg­ve­gye a köny­vet.

Járt már Amsz­ter­dam­ban. Húsz éve? Vagy több? Gyé­mán­to­kat utaz­ta­tott a zse­bé­ben. Lo­pott gyé­mán­to­kat. Egy sán­ta, pú­pos, rosszul öl­tö­zött fér­fi­nak kel­lett át­ad­nia, aki hat­szor is vissza­uta­sí­tot­ta a cso­ma­got, mond­ván, hogy neki eh­hez sem­mi köze. Egy kis hajó ka­bin­já­ban ül­tek, leg­alább két órát hu­za­kod­tak. Az­tán meg­je­lent egy so­vány­ka, há­zi­ru­hás, sima hajú, fe­hér arcú nő, aki va­la­mit sú­gott a pú­pos­nak, s biz­ta­tó­an mo­soly­gott őrá is. A sán­ta fér­fi bó­lin­tott, a vas­ka­zet­tá­ból ki­vet­te a pénzt, ami a szál­lí­tá­sért járt, s szó nél­kül át­ad­ta. A nő pe­dig el­vit­te a gyé­mán­to­kat, meg sem vizs­gál­ta, ki­nyi­tot­ta a ka­bin bar­ná­ra má­zolt aj­ta­ját, s ki­tes­sé­kel­te a part­ra. Na­gyot fúj­ta­tott, ami­kor ki­lé­pett az ut­cá­ra a bil­le­gő ha­jó­ból, vissza sem né­zett, ha­tal­mas lép­tek­kel igye­ke­zett a csa­tor­na part­ján a bel­vá­ros felé. Há­rom na­pig ma­radt még Amsz­ter­dam­ban. Ezt fel­té­te­lül szab­ták a meg­bí­zói. Ter­mé­sze­te­sen azért, ha va­la­mit ma­ni­pu­lált vol­na a gyé­mán­tok­kal, ak­kor meg­ta­lál­ják. Azt is elő­ír­ták neki, hogy me­lyik ká­vé­ház­ban ül­dö­gél­jen, szin­te reg­gel­től es­tig. Így az­tán nem so­kat lá­tott a vá­ros­ból, s na­gyon örült, ami­kor újra a re­pü­lő­té­ren ke­zel­tet­het­te a je­gyét, s bú­csút int­he­tett Észak Ve­len­cé­jé­nek.

Ke­me­nest már elég so­kan is­mer­ték Ma­ria­zell­ben. Ezért az­tán ami­kor be­lé­pett a bolt­ba, nem kér­te azon­nal az Amsz­ter­dam­ról szó­ló köny­vet. El­árul­ná az úti­cél­ját. Több köny­vet is vá­sá­rolt, ügyelt arra, hogy a vi­lág más-más vá­ro­sa­i­ról szól­ja­nak. Utol­já­ra húz­ta ki a polc­ról az amsz­ter­da­mit. Sőt a pénz­tár­tól még vissza is for­dult, s ezt az egy köny­vet ki­tet­te a ko­sa­rá­ból. Újra kez­dett vá­lo­gat­ni, s új­ból vé­gig­jár­ta a pol­cok kö­zöt­ti kis ut­cács­ká­kat. Még há­rom köny­vet vá­sá­rolt, ter­mé­sze­te­sen az Észak Ve­len­cé­jét is. Ne­héz cso­ma­got ci­pelt vé­gig, fel a domb­ra, a há­zá­ba. A nej­lon­szaty­rok­ból ki­bo­rí­tot­ta a köny­ve­ket a szo­ba pad­ló­já­ra, a lá­bá­val túr­ta szét a cso­mót, mint­ha el akar­ná őket ta­pos­ni. Az amsz­ter­da­mit az egyik fo­tel­hoz rug­dos­ta, le akart ülni. Az ju­tott az eszé­be, hogy né­hány nap­ja vett egy cso­mag Fin­lan­dia vod­kás cuk­rot, s még meg sem kós­tol­ta. Elő­ke­res­te az ezüst­szí­nű do­bozt, maga mel­lé tet­te, ki­nyi­tot­ta s le­hán­tot­ta a pa­pírt a cu­kor­ról. Gyor­san meg­evett há­rom sze­met, ér­zé­kel­te az ízét, csám­cso­gott hoz­zá, so­ha­sem hit­te vol­na, hogy a vod­kát cso­ko­lá­dé be­vo­nat­tal is le­het él­vez­ni. Ki­nyi­tot­ta a köny­vet, be­le­la­po­zott, rá­bá­mult a tér­ké­pek­re, s újra bon­to­gat­ni kezd­te a cu­kor­ká­kat.

En­nek az lett az ered­mé­nye, hogy el­aludt. Ezüst szo­bát ál­mo­dott, ami­ben kék rén­szar­va­sok ron­tot­tak egy­más­nak. Ő meg néz­te a pár­vi­a­da­lu­kat, fel­hú­zott láb­bal a fo­tel­ból. És tap­solt egy-egy jól si­ke­rült tá­ma­dás lát­tán. Csak ak­kor le­pő­dött meg, ami­kor azon kap­ta ma­gát, hogy ő az egyik szar­vas, s ré­mült sze­mek­kel bá­mul a fe­lé­je ro­ha­nó, fe­jét elő­re­sze­ge­ző bi­ká­ra. Ki akart tér­ni elő­le, hir­te­len moz­dult, s le­esett a pad­ló­ra. On­nan me­redt ér­tet­le­nül a szer­te he­ve­rő köny­vek­re, az asz­tal­ra, a fo­te­lek­re. A vál­lán és a fe­jén ütöt­te meg ma­gát.

– Még ez is – szi­szeg­te.

A köny­vet, amit vá­sá­rolt, a la­ká­sán fe­lej­tet­te. A re­pü­lő­gé­pen hi­á­ba ke­res­te a ké­zi­tás­ká­já­ban.

– Pe­dig mi­lyen fon­tos volt – mor­mog­ta. – Öreg­szem… Ilyen még egy év­vel ez­előtt sem for­dul­ha­tott vol­na ve­lem elő.

Ami­kor a szál­lo­dai szo­bá­ban el­ha­tá­roz­ta, hogy sé­tál a vá­ros­ban, ak­kor gon­dolt újra a könyv­re. A tér­kép mi­att. Dü­hö­sen le­gyin­tett. Az­tán vé­gig­túr­ta a szál­lo­da rek­lá­maján­la­ta­it, amit a szo­bá­ban az éj­je­li­szek­ré­nyé­re he­lyez­tek, hát­ha ta­lál kö­zöt­tük egy tér­ké­pet. Nem volt.

– Csak annyit me­gyek, hogy biz­ton­ság­gal vissza­ta­lál­jak.

Amsz­ter­dam­ban dél­után már meg­je­len­nek az ut­cán a ké­re­ge­tő ze­né­szek, a jár­da­fes­tők, a bá­bo­sok, a kü­lön­fé­le ar­tis­ta­mu­tat­vá­nyo­sok és a moz­gó­áru­sok. A fő­pá­lya­ud­var előt­ti tér csu­pa cső­dü­let. S a Dam­rak is. Nagy do­bo­kat verő, fe­hér in­ges budd­his­ták vo­nul­nak vé­gig az ut­cán, fur­csá­ra nyírt hajú lá­nyok vi­hog­nak utá­nuk, a szex-mú­ze­um előtt ka­ma­szok cso­port­ja né­ze­lő­dik, mint­ha ez len­ne egye­dü­li el­fog­lalt­sá­guk.

Ke­me­nes is bá­mész­ko­dott. Né­ze­get­te a ki­ra­ka­to­kat, meg­állt egy olasz ven­dég­lő előtt, na­gyo­kat nyelt a szé­pen pi­rí­tott, pa­ra­di­cso­mos piz­zák lát­tán, be­kuk­kan­tott egy üveg­fal mögé, gyor­san ha­tá­ro­zott, s le­ült az ét­te­rem­ben. Fe­ke­te hajú pin­cér szol­gál­ta ki. Ke­me­nes hosszan bá­mul­ta, mert a sze­me arra a fi­ú­ra em­lé­kez­tet­te, aki­vel elő­ször búj­ha­tott ágy­ba. S ez va­ló­ban Olasz­or­szág­ban tör­tént. Ró­má­ban. Egy va­cak, pisz­kos, fol­tos sző­nye­gű szo­bá­ban. Az utol­só lí­rá­ját is el­vet­te tőle a fiú, leg­alább ezer dol­lár ér­ték­ben. Ter­mé­sze­tes moz­du­lat­tal szed­te ki a za­kó­já­ból a tár­cát, s gyűr­te a sa­ját zse­bé­be a pénzt. Az ap­rót pe­dig a te­nye­ré­be ön­töt­te. S Ke­me­nes nem til­ta­ko­zott. Fé­lig csu­kott szem­mel, eny­hén mo­so­lyog­va néz­te. Sőt még mon­do­gat­ta is: bene, bene, jól van, jól van… A hi­tel­kár­tyá­ján volt még cse­kély­ke összeg, az se­gí­tet­te ki… S ha vissza­gon­dol, nem érez csa­ló­dott­sá­got vagy mér­get. En­nek ez volt az ára. Köz­hely, hogy min­den­nek meg­van az ára. De igaz. Fi­ze­tett ezért más­kép­pen is. Az­óta sem­mi­be nézi a nő­ket. Hány­szor, de hány­szor kér­dez­get­ték tőle: mi­ért nem nő­sülsz meg?! Ő meg csak vi­gyor­gott. Ta­lán hat év­vel ez­előtt az egyik fiú aján­lott neki egy fur­csa meg­ol­dást. Ve­gye­nek el mind a ket­ten egy-egy lesz­bi­kus lányt. Köl­töz­ze­nek össze, a Ke­me­nes vil­lá­já­ban jól el­fér­né­nek, s a vi­lág­nak sem szúr­ná­nak sze­met.

– Ősi meg­ol­dás ez – biz­tat­gat­ta a fiú.

Majd ő sze­rez ilyen lá­nyo­kat. Be is mu­ta­tott két fi­a­talt. Egyik sem volt még ti­zen­nyolc éves. Két hé­tig ven­dé­ges­ked­tek Ke­me­nes­nél, ez alatt tö­ké­le­te­sen ki­fosz­tot­ták. Az­tán meg­lóg­tak mind a hár­man. Tud­ták, hogy Ke­me­nes nem je­len­ti fel őket. Nem is tet­te. Néha ez a két hét is eszé­be jut.

– Szép volt… Jó volt…

Mo­so­lyog­va, ré­ve­dez­ve néz­te a piz­zá­ját. Egyet­len egy fa­la­tot vá­gott le be­lő­le. Csak csó­csál­ta a szá­já­ban. Mint, aki­nek ez már nem is kell. Jó ízű volt, az il­la­ta is in­ger­lő, még­is el­tol­ta maga elől a tá­nyért.

– Nem va­gyok éhes.

De ül­dö­gélt to­vább. S va­la­mi egy­ügyű szo­mo­rú­ság lep­te meg. Már több­ször gon­dolt arra, hogy mennyi hü­lye­sé­get csi­nál ő az éle­té­ben. Mint most is, ez a piz­za. Akár egy gye­rek.

– Nem va­gyok én nor­má­lis – in­gat­ta a fe­jét. – S az a baj, hogy így is bán­nak ve­lem…

Már nem a fiúk jár­tak a fe­jé­ben. A ká­bí­tó­sze­res cég. Az on­nan ka­pott pa­ran­csok. Ami­nek ő va­kon en­ge­del­mes­ke­dett. Elő­ször a pénz mi­att. Most már azért, mert nem tud sza­ba­dul­ni.

– Még az a cso­da, hogy nem kós­tol­tam bele a szer­be… Bár néha na­gyon jó len­ne… El­fe­lej­te­ni min­dent…

Ke­me­nes­nek nem volt pol­gá­ri mes­ter­sé­ge. Utál­ta az is­ko­lát, ta­nu­lás he­lyett csa­var­gott, lő­dör­gött az ut­cán, a szü­lei sem tö­rőd­tek vele: fiú, mi baja le­het?! Ha ha­za­ment na­gyo­kat za­bált, tisz­ta ru­hát ka­pott, néha még meg is szid­ták, de az apja csak le­gyin­tett: fi­a­tal, majd meg­jön az esze… Ké­sőbb, hogy némi pénzt sze­rez­zen be­állt csa­pos­nak, áru­sí­tott új­sá­got, je­lent­ke­zett tro­li­busz-ve­ze­tő­nek is, de meg­lé­pett a bé­r­elő­leg­gel, nyá­ron a Ba­la­ton mel­lett csö­ve­zett, ha na­gyon rá­kény­sze­rült mo­so­ga­tott az üdü­lők­ben. A ka­to­na­ság elől szö­kött meg, Ju­go­szlá­vi­án ke­resz­tül­ju­tott Olasz­or­szág­ba. Meg­ló­gott a tá­bor­ból, a vo­na­tok WC-jé­ben uta­zott ál­lo­más­tól ál­lo­má­sig. Az egyik pá­lya­ud­va­ron el­lo­pott egy cso­ma­got, s sze­ren­csé­je volt, ira­to­kat is ta­lált ben­ne. Oszt­rák iga­zol­ványt, út­le­ve­let. S pénzt. Be­ült egy fod­rász­hoz, ru­hát vá­sá­rolt. Az egyik éj­sza­kai lo­kál­ban meg­is­mer­ke­dett egy fél­ré­szeg asszonnyal, aki fel­vit­te a la­ká­sá­ba, s bár eh­hez Ke­me­nes­nek sem­mi ked­ve sem volt, még­is a sze­re­tő­jé­vé tet­te. Mint ké­sőbb ki­de­rült, az asszony lá­nyo­kat áru­sí­tott. Be­von­ta az üz­let­be Ke­me­nest is, aki igen ta­nu­lé­kony­nak mu­tat­ko­zott. Az asszony azon­ban alig egy év múl­tán ré­sze­gen ült az au­tó­já­ba, s az egyik ka­nyar­ban nagy se­bes­ség­gel egy fá­nak ro­hant. Meg­halt. Ke­me­nes majd­nem Te De­u­mot mon­da­tott örö­mé­ben, de azért tisz­tes­sé­ge­sen el­te­met­tet­te. Az örö­kö­sök azon­ban ki­túr­ták a ház­ból, a va­gyon­ból. Csak annyi ma­radt meg neki, amennyit el tu­dott dug­ni. A pénz és az arany. És az üz­le­ti kap­cso­la­tok. A lány­ke­res­ke­dők­kel, a gyé­mánt­csem­pé­szek­kel, a ká­bí­tó­sze­re­sek­kel. Ke­me­nes kis üz­le­te­ket csi­nált, még­is rá­fi­ze­tett.

Fran­cia­or­szág­ban be­le­ke­ve­re­dett egy bot­rány­ba, a lá­nyok rá­val­lot­tak, s bár ügye­sen vé­de­ke­zett, még­is né­hány hó­nap­ra bör­tön­be ke­rült. A kis va­gyon­ká­ját azon­ban jól el­rej­tet­te, még a gaz­da­sá­gi nyo­mo­zó, a sör­ha­sú Mon­si­eur Gu­i­bourg sem ta­lál­ta meg. An­nál is in­kább nem, mert Gu­i­bourg fel­fed­te ma­gát Ke­me­nes előtt, s üz­le­te­ket aján­lott. Ki­szi­ma­tol­ta ugyan­is, hogy Ke­me­nes in­kább sze­re­ti a fi­ú­kat, mint a lá­nyo­kat. S a ko­pasz Gu­i­bourg is eb­ben a ci­pő­ben járt. Csak nem volt hoz­zá elég pén­ze. Ami­kor Ke­me­nes ki­ke­rült a bör­tön­ből, a nyo­mo­zó­val együtt sze­rez­ték a fi­ú­kat, ad­ták ne­kik a ká­bí­tó­sze­re­ket, míg egy­szer a maf­fia raj­tuk nem ütött, s alá­írat­tak ve­lük olyan komp­ro­mit­tá­ló ira­to­kat, me­lyek szin­te fog­lyok­ká tet­ték őket.

– So­ha­sem sza­ba­du­lunk a mar­kuk­ból – csó­vál­ta a fe­jét Gu­i­bourg.

Nem is sza­ba­dul­tak. Fel­ada­to­kat haj­tot­tak vég­re, Gu­i­bourg tá­jé­koz­tat­ta őket a rend­őr­ség te­vé­keny­sé­gé­ről, las­san mind a ket­ten bi­zal­mi em­ber­ré vál­tak, már évek óta nem mel­lé­kes fi­gu­ra­ként sze­re­pel­tek a ve­szé­lyes ak­ci­ók vég­re­haj­tá­sá­ban, irá­nyí­tot­ták, ve­zet­ték a szál­lít­má­nyok be­szer­zé­sét, szét­osz­tá­sát. A na­gyon ka­lan­dos élet azon­ban las­san ki­kezd­te Ke­me­nes ide­ge­it. Ital­lal és fi­úk­kal vi­gasz­tal­ta ma­gát. De, ami­kor őszin­tén ma­gá­ba né­zett, azt ál­la­pí­tot­ta meg: most már nem érzi jól ma­gát eb­ben a vi­lág­ban… És azt is tud­ta, nem is fog­ja. Mi­nél idő­sebb lesz, an­nál in­kább nem. In­tett a pin­cér­nek. Sört kért a piz­zá­hoz.

– Sör? – né­zett rá hi­tet­len­ked­ve a pin­cér.

– Nin­csen?

– Van, csak… Azon­nal ho­zom.

Ke­me­nes tud­ta, hogy szent­ség­tö­rés piz­zá­hoz sört inni, hisz ah­hoz ki­zá­ró­lag bor du­kál. Vö­rös­bor. De ő nem is evett most piz­zát, az il­la­tá­hoz pe­dig mind­egy, hogy mit iszik. A pin­cér úgy hoz­ta a sört, mint­ha bűnt kö­vet­ne el, a ven­dé­gek felé for­dul­va, két­szer-há­rom­szor nya­ká­ba húz­va a vál­lát, ez­zel je­lez­te, nem te­het az eset­ről. Ke­me­nes nem vet­te le a szá­já­ról a po­ha­rat, ki­it­ta a sö­rét, fi­ze­tett, s el­in­dult a lá­nyok ut­cá­ja felé. Csak né­ze­lőd­ni. Mert ilyen lát­vá­nyos­ság alig van több a vi­lá­gon. Át­lép­delt a csa­tor­nát át­íve­lő hí­don, szűk, vil­lo­gó rek­lá­mok­kal vi­lá­gí­tott ut­cán ért ah­hoz a szé­les csa­tor­ná­hoz, mely­nek a két ol­da­lán a ki­ra­kat­ban ül­tek a lá­nyok. Ta­lán száz mé­tert sé­tált a régi temp­lom felé, s in­tett bá­gyadt mo­sollyal vissza a len­ge öl­tö­ze­tű lá­nyok­nak, ami­kor a szál­ló­be­li boy ju­tott az eszé­be. Meg­állt, hir­te­len iz­zad­ni kez­dett, ki­gom­bol­ta a nya­kán az in­gét, meg­for­dult, s mint aki­nek az éle­te függ tőle, si­e­tett vissza a szál­lo­dá­ba.

– Biz­to­san vár már a fiú – dör­mög­te.

Nem vár­ta. A szo­bá­ja üres volt, az ut­cá­ról be­vi­lá­gí­tó rek­lá­mok ját­szot­tak a sö­tét­ség­gel. Nem kap­csol­ta be a vil­lanyt. Újabb üveg sört vett elő a hű­tő­szek­rény­ből, az ab­lak­hoz húz­ta a fo­telt, s on­nan néz­te a sej­tel­mes fé­nyű ha­jó­kat a csa­tor­nán. Igye­ke­zett le­küz­de­ni a vá­gyát. De a ma­ria­zel­li re­me­te­sé­ge után erre ke­vés re­mé­nye ma­radt. S ezt ő is tud­ta. Mond­ta is: hi­á­ba. Csak az időt húz­za.

A te­le­fon után nyúlt. Tár­csá­zott.

– Küld­je­nek fel ne­kem né­hány üveg sört – mond­ta.

Be­nyi­tott a für­dő­szo­bá­ba, meg­iga­zí­tot­ta a ha­ját, le­ve­tet­te a za­kó­ját, gyors moz­du­la­tok­kal se­lyem­sá­lat kö­tött a nya­ká­ba, a tár­cá­já­ból egy gyé­mánt­fe­jű arany­tűt vett elő, meg­for­gat­ta a te­nye­rén, s össze­tűz­te vele a sál­ját.

– A fi­ú­nak adom a tűt… Szép aján­dék lesz…

A boy hoz­ta a sört. Kis ko­sár­ká­ban, öt üveg­gel. Mo­so­lyog­va kér­dez­te, hogy be­te­gye-e a hű­tő­szek­rény­be. Ke­me­nes bó­lin­tott. Köz­ben elő­vett egy öt­ven gul­de­nost, s le­tet­te az asz­tal­ra. Úgy, hogy a fiú is lás­sa. Öt­ven gul­den­be ke­rül­nek a lá­nyok a csa­tor­na part­ján…

A boy mo­so­lyog­va állt az asz­tal mel­lé.

– Pa­ran­csol még va­la­mit?

Ke­me­nes nem szólt, csak in­tett, hogy ül­jön le. A fiú szé­ket hú­zott maga alá, jobb ke­zé­vel, szin­te lá­nyos moz­du­lat­tal meg­iga­zí­tot­ta füle fö­lött a ha­ját.

– Me­sélj va­la­mit – mond­ta Ke­me­nes.

Hang­ja re­kedt volt, az iz­ga­lom össze­szo­rí­tot­ta a tor­kát.

– Mit? – kér­dez­te a fiú.

– Amit akarsz. Szép han­god van – tet­te hoz­zá ké­sőbb.

A boy fel­ne­ve­tett.

– Ugyan… Olyan, mint a töb­bi­e­ké…

– Mi a ne­ved?

A fiú úgy tett, mint­ha nem hal­lot­ta vol­na a kér­dést.

– Men­nem kell… Ke­res­het­nek…

Ke­me­nes az öt­ven gul­de­nos után nyúlt. Fel­emel­te, s vissza­tet­te az asz­tal­ra. A fiú a sze­mé­vel kí­sér­te a moz­du­la­ta­it. Ami­kor a pénz újra a te­rí­tő­re ke­rült, alig ész­re­ve­he­tő­en ne­met in­tett. Ke­me­nes las­sú moz­du­lat­tal a gyé­mánt­fe­jű tű­höz nyúlt. Ki­húz­ta a sál­já­ból, az ab­lak felé tar­tot­ta, s rá­tet­te a pénz­re. A boy fel­állt. Meg­ha­jolt.

– Azon­nal vissza­jö­vök – sut­tog­ta –, szól­nom kell, hogy… – Ki­sur­rant az aj­tón, de rö­vid­ke idő múl­tán vissza­tért. Egy lányt tolt maga előtt. – Tes­sék, uram – mond­ta. – Ezért a lá­nyért fe­le­lek… Nem be­teg, s min­den kí­ván­sá­gát… Rend­ben?

Ke­me­nes meg­hök­ken­ve néz­te a lányt. A szo­ba­lány le­he­tett. Fe­ke­te ru­há­ban, kis fe­hér kö­tény előt­te. Fi­a­tal, bod­ros hajú. Ki hív­ta ezt?

A fiú fel­emel­te az asz­tal­ról a pénzt és a gyé­mán­tot, meg­ha­jolt, s az aj­tó­hoz hát­rált.

– Ma­rad­hat reg­ge­lig – sut­tog­ta. – Majd én he­lyet­te­sí­tem…

A lány nem so­kat ta­na­ko­dott, az ágy­hoz ment, gyor­san le­szed­te a ta­ka­rót, össze­haj­tot­ta, az egyik fo­tel­ra dob­ta. Meg­pas­kol­ta a pár­ná­kat, köz­ben vissza-vissza­mo­soly­gott Ke­me­nes­re, haj­lon­gott előt­te, in­ger­lő moz­du­la­to­kat tett. Kö­té­nyét le­ol­dot­ta, uj­ját a szá­já­hoz emel­ve do­bott csó­kot a las­san ma­gá­hoz térő Ke­me­nes­nek. Be­ment a für­dő­szo­bá­ba, meg­en­ged­te a vi­zet, für­de­ni ké­szült.

Ke­me­nes rá­nyi­tot­ta az aj­tót. Meg­mar­kol­ta a kar­ját, s egyet­len rán­tás­sal ki­pen­de­rí­tet­te a szo­ba kö­ze­pé­re. Fel­kap­ta az ágy­ról a kö­tény­két, ki­nyi­tot­ta a szo­ba aj­ta­ját, s ki­lök­te a lányt. A kö­tényt utá­na dob­ta. Mind­ezt né­mán, egyet­len szó nél­kül. Az­tán vissza­ült az ab­lak­hoz. Ki­nyi­tott egy sö­rös­üve­get, las­san, vi­gyáz­va te­le­töl­töt­te a po­ha­rát. Néz­te a las­san fo­gyó ha­bot.

Egyet­len egy­szer ját­szott ru­let­ten. Tíz­ezer dol­lárt ve­szí­tett. Ak­kor érez­te ma­gát így.