4.

Ba­las­sa Pé­ter ép­pen egy bo­nyo­lult szá­mí­tás­sal bí­be­lő­dött, ami­kor va­la­ki meg­érin­tet­te a vál­lát. Kis Má­ria, egyik la­bo­ráns állt mö­göt­te.

– Jössz ebé­del­ni? – tu­da­kol­ta.

– Már dél len­ne?…

– A töb­bi­ek már húz­zák is a csí­kot – mu­ta­tott kör­be a lány. A kí­sér­le­ti la­bo­ra­tó­ri­um­ban már csak né­há­nyan vol­tak, azok is ké­szü­lőd­tek.

– Hogy el­sza­ladt az idő – cso­dál­ko­zott Ba­las­sa.

A lány­nak kö­ze­pes ter­me­te, for­más alak­ja volt. Hosszú bar­na ha­ját be­fon­va vi­sel­te, és et­től nem tá­gí­tott, hi­á­ba pró­bál­ták le­be­szél­ni. Ezért az­tán rá­ra­gasz­tot­ták a cop­fos jel­zőt. A fél vál­la­lat így ti­tu­lál­ta, még azok is, akik tud­ták a ne­vét. A lányt azon­ban ez a leg­ke­vés­bé sem za­var­ta, sza­bá­lyos ke­rek arca min­dig vi­dám­sá­got tük­rö­zött. Húsz­egy­né­hány évé­vel egyik erős­sé­ge volt a he­lyi röp­lab­da­csa­pat­nak.

– Nos, jössz ebé­del­ni, Pé­ter fiam? – anyás­ko­dott a lány.

– Me­gyek, csak el­ra­kom a cuc­co­kat…

– Rak­jad… Ad­dig elő­re­me­gyek, és fog­la­lok ne­ked is he­lyet.

Ba­las­sa el­tet­te a szá­mí­tá­so­kat, és in­dul­ni akart, ami­kor fel­buk­kant Pa­lás­ti End­re.

– Na­gyon éhes ma, Pé­ter?– kér­dez­te.

– Pa­ran­csol­jon ve­lem…

– Éhes vagy nem éhes?

– Rá­érek ké­sőbb is le­men­ni. Pa­lás­ti be­le­túrt bo­zon­tos üs­tö­ké­be.

– Ak­kor se­gít­sen ne­kem. Adunk pon­to­san öt perc for­rást egy koty­va­lék­nak. Maga fi­gye­li a hő­mér­sék­le­tet, én pe­dig az időt mé­rem. Rend­ben?

Ba­las­sa bó­lin­tott.

Pa­lás­ti szi­kár, cson­tos fér­fi volt, negy­ven kö­rül jár­ha­tott. Erős szá­lú ha­ját nem­igen tud­ta le­si­mí­ta­ni, ezért az­tán úgy fes­tett, mint­ha ép­pen az ágy­ból kelt vol­na ki. Cson­tos ar­cán fe­szes volt a bőr, sze­me mé­lyen ült. Égő te­kin­te­te nyug­ha­tat­lan vér­mér­sék­le­té­ről árul­ko­dott. Ha dol­go­zott, és el­me­rült a mun­ká­já­ban, szin­te vib­rált min­den moz­du­la­ta, olyan volt, akár az ug­rás­ra ké­szü­lő orosz­lán.

A mér­nök már­is jött egy nagy lom­bik­kal.

– Nem hagy nyug­ton ez a koty­va­lék – mond­ta, az­tán gyors moz­du­la­tok­kal elő­ké­szí­tet­te a lom­bi­kot, és a láng fölé he­lyez­te.

– Most – in­dí­tott. – Mé­rem az időt.

– So­rol­jam az emel­ke­dő hőt?

– Nem szük­sé­ges, majd ha szó­lok, ak­kor dik­tál­ja be… Az öt perc egy órá­nak tűnt.

– Vége – csat­tant a mér­nök hang­ja.

– Há­rom­száz­hu­szon­ki­lenc… Pa­lás­ti el­zár­ta a lán­got.

– Na­gyon jó… Most már me­het ebé­del­ni, Pé­ter – mond­ta.

Ba­las­sa már ki­fe­lé tar­tott a la­bo­ra­tó­ri­um­ból, ami­kor a mér­nök utá­na szólt.

– Egy pil­la­nat­ra vár­jon még – kér­te.

– Azt sze­ret­ném kö­zöl­ni ma­gá­val, hogy jövő hét­től kezd­ve csak ne­kem fog se­gí­tem – foly­tat­ta. – Meg­gyor­sí­tom a mun­kát, mert már sür­ge­tik az ered­ményt a mi­nisz­té­ri­um­ból. Ért­he­tő, ők is ég­nek a vágy­tól, hogy mi­nél előbb tisz­tán lás­sa­nak. Hi­á­ba han­goz­ta­tom, hogy ezt már kész­pénz­nek ve­he­tik, a sze­mük­kel akar­ják lát­ni az ered­ményt.

– Kö­szö­nöm a bi­zal­mát…

Pa­lás­ti gyen­gén hát­ba vág­ta a fi­a­tal­em­bert.

– Sem­mi kö­szö­net. Ap­ro­pó! Ráér hol­nap este? – tu­da­kol­ta.

– Igen, nincs sem­mi elő­ze­tes prog­ra­mom.

– Nem mun­ká­ról van szó – mo­soly­gott a mér­nök. – Leg­alább­is most nem.

Ba­las­sa Pé­ter vá­ra­ko­zó­an né­zett.

– Egy kis há­zi­bu­lit tar­tok ott­hon a kol­le­gák ré­szé­re, és sze­ret­ném, ha maga is el­jön­ne – mond­ta.

– Meg­tisz­tel­ve ér­zem ma­gam…

– Jaj, Pé­ter, hagy­ja már eze­ket az ud­va­ri­as for­má­kat… Szá­mít­ha­tok ma­gá­ra?

– Igen…

– Tud­ja, hol la­kom?

– Csak annyit tu­dok, hogy Zug­li­get­ben.

– Béla ki­rály út negy­ven­négy. Ósdi, sár­ga épü­let. Már messzi­ről szem­be­öt­lik… Ko­csi­val jön?

– Igen, az­zal me­gyek. Pa­lás­ti le­gyin­tett.

– Ak­kor nem rész­le­te­zem az au­tó­busz­vo­na­lat… Te­hát szá­mí­tok ma­gá­ra, és vá­rom este hét­re. Csi­ná­lunk egy kis sza­lon­na­sü­tést a kert­ben és mi­egy­mást…

– Pon­to­san ott le­szek.

Ba­las­sa Pé­ter már nem ta­lál­ta ott a lányt. Tész­tát tá­lal­tak, ezt nem sze­ret­te, így az­tán le­mon­dott az ebéd­ről, és le­ment a föld­szin­ti bü­fé­be. Kis Má­ria egy nagy po­hár­ból kó­lát íz­lel­ge­tett.

– Gyö­nyö­rű egy gye­rek vagy te – fo­gad­ta le­mon­dó­an a fi­a­tal­em­bert. – Ott szob­ro­zok a le­fog­lalt szék­kel, te meg ké­nyel­mes­kedsz.

Ba­las­sa két szend­vi­cset vett.

– Nem te­he­tek róla, Pa­lás­ti el­ka­pott, és egy mé­rést csi­nál­tunk… Azt mond­ja, fo­koz­ni kell a tem­pót.

– Be­szé­lik, a mi­nisz­té­ri­um tű­kön ül már. Vin­cze leg­alább­is erre es­kü­dött.

Vin­cze Már­ton mér­nök egyi­ke volt Pa­lás­ti se­gí­tő­i­nek a kí­sér­le­ti la­bo­ra­tó­ri­um­ban. So­kan nem sze­ret­ték nagy­ké­pű­sé­ge és fi­nom­ko­dó mo­do­ra mi­att. Azt be­szél­ték, hogy in­kább rep­re­zen­tál­ni sze­ret, tár­gyal­ni, ér­te­kez­le­te­ken részt ven­ni, mint ke­mé­nyen dol­goz­ni.

– És Vin­cze hon­nan ve­szi ezt?

– Pa­lás­ti­tól. Tu­dod, mennyi­re sze­re­ti a jól ér­te­sül­tet adni – mond­ta a lány.

Ba­las­sa a bü­fés­lányt néz­te. Amaz ész­re­vet­te őt, és erő­tel­jes mo­solyt ve­tett. Kis Má­ria össze­húz­ta ta­tár­vá­gá­sú sze­mét.

– Mi a szösz – ál­la­pí­tot­ta meg. – Ez a la­pát­fo­gú ér­de­kel?

– Ugyan…

– Lá­tom, hogy vil­log­tatsz rá.

Ba­las­sa gyor­san fel­fal­ta szend­vi­cse­it.

– Na­gyon meg­rom­lott a sze­med – mond­ta re­zig­nál­tan.

A lány há­tat for­dí­tott a bü­fé­nek, és ol­dal­ról gyors pil­lan­tást ve­tett a fi­a­tal­em­ber­re.

– Meg­kér­te­lek vol­na egy szí­ves­ség­re, de nem te­szem – je­gyez­te meg.

Ba­las­sa fél­re­tol­ta a ke­rek ét­ke­ző­asz­ta­lon levő üres pa­pír­tál­cá­ját, és kí­ván­csi­an né­zett a lány ar­cá­ba. Nagy mély­bar­na sze­met lá­tott, telt aj­kat és kis­sé pi­sze or­rot. Né­hány szep­lőt is fel­fe­de­zett.

– Ne ké­resd ma­gad – fi­gyel­mez­tet­te tré­fá­san. Kis Má­ria hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott.

– Ha ennyi­re un­szolsz, nem bá­nom, meg­mon­dom – só­haj­tott. – Ar­ról van szó, hogy hat­kor meccsünk van, de ne­kem előt­te el kell ug­ra­nom egy fon­tos do­log mi­att. Igaz, pár perc az egész, de messze van a pá­lyá­tól, és nem érek oda. Gon­dol­tam…

– Hogy el­visz­lek ko­csi­val – vet­te át a szót Ba­las­sa –, és mi­után el­in­téz­ted a ret­ten­tő fon­tos dol­go­dat, el­dob­lak a pá­lyá­ig.

– Pé­ter fiam, te gon­do­lat­ol­va­só vagy – csap­ta össze ke­zét a lány. – Szin­te kez­dek fél­ni tő­led, hogy be­lém látsz, és il­le­ték­te­le­nül tit­ko­kat tudsz meg… Azért meg­te­szed ne­kem ezt a szí­ves­sé­get, ugye?

Ba­las­sa fon­tos­ko­dó ar­cot vá­gott, mint­ha az egész dél­után­ja fog­lalt vol­na.

– Hát…

– Ígé­rem, ha egy­szer au­tóm lesz, és meg­kérsz va­la­mi­re, nem hagy­lak cser­ben.

– Ah­hoz nem kell ko­csi.

– Nem ka­cér­ko­dunk, Pé­ter fiam – in­csel­ke­dett a lány. Ba­las­sa bó­lin­tott.

– Rend­ben van… El­visz­lek arra a fon­tos do­log­ra, az­tán a pá­lyá­ra is. Kis Má­ria sze­me há­lá­san csil­lo­gott.

– Kösz… Ha majd nagy le­szek, meg­há­lá­lom.

Dél­ceg já­rá­sú, fi­a­tal, bar­na nő ment el mel­let­tük. A fe­hér kö­peny szin­te meg­pat­tan­ni lát­szott for­más alak­ján. Kü­lö­nö­seb­ben nem volt csi­nos, de von­zot­ta a fér­fi­sze­met, és ez­zel maga is tisz­tá­ban volt.

Kö­szö­né­sü­ket szí­vé­lye­sen vi­szo­noz­ta, az­tán a bü­fé­pult­hoz lé­pett. Son­kát kért és egy po­hár szó­dát.

Ba­las­sa csu­pán lá­tás­ból is­mer­te. Tud­ta, a nő is la­bo­ráns, de az elő­ké­szí­tő­ben, nem pe­dig a kí­sér­le­ti la­bo­ra­tó­ri­um­ban, ahol Kis Má­ri­á­val együtt dol­goz­tak. Kü­lö­nö­seb­ben per­sze nem ér­de­kel­te a nő. So­kan pró­bál­ták csap­ni neki a sze­let, de sen­ki sem tud­ta bi­zo­nyo­san, hogy a vál­la­lat­nál ki a fa­vo­rit­ja.

Kis Má­ria kö­vet­te a fi­a­tal­em­ber pil­lan­tá­sát.

– Tet­szik? – kér­dez­te, de hang­já­nak nem volt éle. Ba­las­sa meg­von­ta vál­lát.

– Nem rossz, de nem sze­re­tek sor­ban áll­ni – mond­ta.

– Ben­ne van a férj­hez me­nés­ben, de még sze­lek­tál.

– Hány éves?

– Hu­szon­öt már, és ki­néz annyi­nak – mond­ta a lány.

– Már? – cso­dál­ko­zott Ba­las­sa. – Még…

– Már hu­szon­öt… Bi­zony el­mú­lik az idő a szép Edi­na fe­lett is.

– Edi­ná­nak hív­ják? A lány bó­lin­tott.

– Be­rec Edi­na – mond­ta. – Egy idő­ben azt kezd­ték sut­tog­ni, hogy nála Pa­lás­ti a tit­kos ász. No meg azt, hogy oda­vet­te vol­na ma­gá­hoz, csak nem akar­ta a plety­kát… Per­sze, mind­ez mar­ha­ság. Pa­lás­ti nem olyan em­ber. Ta­lán azért vi­sel­ke­dik más­ként Edi­ná­val, mert gyak­ran össze­jár­nak tár­sa­ság­ban. A nő ugyan­is tá­vo­li ro­ko­na egy öreg kram­pusz­nak, aki fej volt a vál­la­lat­nál, de az­tán nyug­díj­ba ment.

Ba­las­sa ki­bá­mult a szé­les üveg­ab­la­kon az ut­cá­ra.

– Te nem is fi­gyelsz rám – mél­tat­lan­ko­dott a lány –, pe­dig ki­du­má­lom a cuf­lá­mat.

– Ugyan, ugyan – tért vissza Ba­las­sa pil­lan­tá­sa az el­szórt szep­lők­re. A lány té­mát vál­tott.

– Te­hát ak­kor szá­mít­ha­tok a fu­va­rod­ra dél­után?

– Szá­mít­hatsz…

Vissza­in­dul­tak a la­bo­ra­tó­ri­um­ba. Gya­log men­tek fel a har­ma­dik eme­let­re anél­kül, hogy szót vál­tot­tak vol­na. Ba­las­sa Pé­ter ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott ami­kor fel­ér­tek, és a lány­ra mo­soly­gott.

Kis Má­ria a fe­jét in­gat­ta.

– Nem tet­szel ne­kem, Pé­ter fiam – szö­gez­te le.

– Ez a sze­ren­cséd…

– Nem tet­szel, mert néha na­gyon fura vagy. Mint­ha túl­zot­tan szó­ra­ko­zott len­nél, vagy mi­fe­ne… El­bá­mulsz, az­tán, ha ma­gad­hoz térsz, olyan a te­kin­te­ted, mint­ha ide­gen hely­re ke­rül­tél vol­na. Mind­ez egy vil­la­nás, de ész­re­ven­ni ezt.

Ba­las­sa még szé­le­sebb­re húz­ta a szá­ját, és a lány mély­bar­na sze­mé­be né­zett.

– Sze­ren­cséd, hogy nem tet­szem ne­ked, mert ha igen, már ré­gen fel­fal­ta­lak vol­na.

– Lá­tod, Pé­ter fiam, most meg hős­ködsz… Csak tud­nám, mi­ért te­szed, ami­kor tu­dom jól, nem va­gyok az ese­ted.

A lány áll­ta a pil­lan­tá­sát.

– Hát­ha…

– Nem, nem… Ha az ese­ted len­nék, nem­csak fel­vil­la­ná­sa­id len­né­nek irá­nyom­ban. Te egy­ál­ta­lán nem haj­tot­tál rám, és mi­ért? Mert nem va­gyok az ese­ted.

Ba­las­sa meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, és a füs­töt hosszan a mennye­zet­nek fúj­ta.

– Bez­zeg az edző – mond­ta Ba­las­sa. Élc­nek szán­ta, de azon nyom­ban meg­bán­ta.

A lány el­kap­ta a te­kin­te­tét.

– Ez övön alu­li ütés volt – mond­ta hal­kan. – Na­gyon jól tu­dod, hogy sem­mi kö­zöm Pis­tá­hoz. Fűz­ni akart, ennyi az egész. El­iga­zí­tot­tam őt, az­óta nem hoz­za fel a mó­kát… Mind­ezt tő­lem tu­dod, én mond­tam el. Nem kel­lett vol­na ezt a lab­dát vissza­dob­nod.

– Nem akar­ta­lak meg­bán­ta­ni – men­te­ge­tő­dzött Ba­las­sa. – Ez a te dol­god. Ar­ról be­szél­tünk, hogy nem vagy az ese­tem. Így kez­dő­dött, de ben­nem nem volt rossz szán­dék. Fe­lejtsd el.

A lány fel­emel­te te­kin­te­tét a föld­ről, és bó­lin­tott. Sze­mé­nek vil­la­ná­sa azon­ban nem volt meg­győ­ző.

A mun­ka­idő vé­gez­té­vel Kis Má­ria ha­tal­mas sport­tás­ká­val je­lent meg az épü­let­nél levő par­ko­ló­he­lyen. Ba­las­sa el­tá­tot­ta a szá­ját.

– Er­ről nem volt szó, csak ró­lad – in­tett fe­jé­vel a tás­ká­ra. A lány meg­tor­pant, ért­he­tet­len ar­cot vá­gott.

– Mi­ről nem volt szó?

– Ek­ko­ra be­he­mót cucc­ról – mond­ta Ba­las­sa, és úgy tett, mint­ha ag­go­dal­mas­kod­na.

– Majd az ölem­be ve­szem – dön­tött a lány, és fel­mér­te a ko­csi bel­se­jét. – Kü­lön­ben el­fér a hát­só ülé­sen is, mit mar­hás­kodsz.

– Az egész csa­pat sze­re­lé­sét te ci­pe­led?

– Ez mind az enyém…

Be­ül­tek a ko­csi­ba. A lány tér­dé­re he­lyez­te a tás­kát, és gör­csö­sen fog­ta ke­zé­vel.

– Tedd csak hát­ra – un­szol­ta Ba­las­sa.

– Itt jól van…

Ba­las­sa a vál­lát rán­dí­tot­ta, az­tán in­dí­tott.

– Mer­re van az a sür­gős dol­god? – kér­dez­te.

– At­ti­la kör­út száz­ti­zen­négy…

Csúcs­for­ga­lom volt, oly­kor csak lé­pés­ben ha­lad­hat­tak. A Bu­da­pest szál­ló­nál jár­tak, ami­kor a lány meg­szó­lalt:

Mind­egyik lány­nak ennyi cuc­ca van. Dressz, nad­rág, tor­na­ci­pő és a tisz­tál­ko­dá­si dol­gok. A me­le­gí­tő puf­faszt­ja meg a tás­kát, de mit csi­nál­jak, ha az is kell. Soha nem le­het tud­ni, mi­lyen lesz az idő.

– Tedd hát­ra az ülés­re.

A lány szó nél­kül en­ge­del­mes­ke­dett, az­tán le­si­mí­tot­ta szok­nyá­ját, és ölbe tett kéz­zel né­zett elő­re.

– Az a nagy sár­ga ház – mu­tat­ta ké­sőbb, ami­kor az At­ti­la kör­út­ra ér­tek. Ba­las­sa le­állt a jel­zett ház előtt.

– Na­gyon si­e­tek – mond­ta a lány és ki­ug­rott a ko­csi­ból. Egy szem­vil­la­nás alatt el­tűnt a ház ka­pu­já­ban.

Ba­las­sa Pé­ter ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és ki­kö­nyö­köl­ve a le­hú­zott ab­la­kon, várt. Már a má­so­dik ci­ga­ret­tá­ját szív­ta, ami­kor fel­buk­kant a lány, és vil­lám­gyor­san be­szállt a ko­csi­ba. Bűn­bá­nó arc­cal né­zett a ci­ga­ret­tá­val bí­be­lő­dő fi­a­tal­em­ber­re. Jó fél­órát töl­tött a ház­ban.

– Ne ha­ra­gudj, Pé­ter fiam, de el­hú­zó­dott a do­log – mond­ta. Ba­las­sa in­dí­tott, és a Lánc­híd­nak vet­te az irányt.

– Annyi­ra fon­tos volt, hogy meccs előtt le­he­tett csak meg­ol­da­ni? – tu­da­kol­ta.

– Na­gyon fon­tos volt ne­kem…

– Eb­ben biz­tos va­gyok, mert jó so­ká­ig in­téz­ted. A lány a kar­órá­já­ra ve­tett egy pil­lan­tást.

– Azért volt szük­sé­gem ma a se­gít­sé­ged­re, hogy ezt is le­bo­nyo­lít­sam. Így ké­nyel­me­sen ki­érek a meccs­re is.

– Ne­ked va­la­mi au­tós pa­cák kel­le­ne…

A lány Ba­las­sa arc­élét néz­te, és nem szólt sem­mit.

– Ta­lán nincs iga­zam? – foly­tat­ta Ba­las­sa. – Nem kel­le­ne ci­pel­ned ak­kor ezt a be­he­mót tás­kát, ha meccsed van. Rá­adá­sul ké­nyel­me­sen le­bo­nyo­lít­hat­nál egy cso­mó dol­got.

A lány meg sem muk­kant. Elő­re­sze­ge­zett fej­jel me­re­ven ült, mint­ha nya­kon vág­ták vol­na.

– Még csak az hi­ány­zik – ma­gya­ráz­ta Ba­las­sa – hogy meg­sér­tődj. Ma va­la­hogy túl ér­zé­keny vagy. Kü­lön­ben el­árul­hat­nád, hol van a pá­lya.

A Lánc­híd előtt vol­tak. Dön­te­ni kel­lett, Bu­dán ma­rad­nak-e, vagy Pes­tet vá­lasszák.

– A Kis­sta­di­on­ban ját­szunk – mond­ta a lány.

– A Ke­le­ti pá­lya­ud­var mö­gött…

– Igen.

Húsz perc is el­telt, míg vé­gig­ha­lad­tak a zsú­folt Rá­kó­czi úton. Ba­las­sa egé­szen a Kis­sta­di­on par­ko­ló­já­ig haj­tott. A sza­bad­té­ri pá­lyá­kat sze­gé­lye­ző drót­ke­rí­tés ka­pu­já­nál egy tu­cat lány vá­ra­ko­zott. Mind­egyik ke­zé­ben de­gesz­re tö­mött sport­tás­ka ló­gott.

Kis Má­ria sze­me há­lá­san csil­lo­gott.

– Kö­szö­nöm a fu­vart – mond­ta. Len­dült vol­na, hogy ki­másszon a ko­csi­ból, de Ba­las­sa kéz­moz­du­la­ta meg­ál­lí­tot­ta.

– Na­gyon za­var­na, ha meg­néz­ném a meccse­te­ket? – kér­dez­te. A lány­nak szét­nyílt az ajka, és csak bá­mult.

– Meg akarsz néz­ni min­ket? – hi­tet­len­ke­dett.

– Igen… Fő­ként rád va­gyok kí­ván­csi. A moz­gá­sod ér­de­kel, ha úgy tet­szik.

– Ez nem igaz – csap­ta össze ke­zét a lány.

– Lá­tod, mi­lyen könnyel­mű va­gyok… Me­lyik pá­lyán ját­szo­tok?

A lány a drót­ke­rí­tés tá­vo­li pont­já­ra mu­ta­tott, ahol fa­sor sze­gé­lyez­te az utat.

– Ott a je­ge­nyés­nél… A har­ma­dik röp­lab­da­pá­lya in­nen a be­já­rat­tól – mond­ta. Az arca örö­met su­gár­zott. – Hű, de fog­nak ájul­ni a csa­jok. Arra szá­mít­hatsz, hogy már hol­nap ki­du­mál­nak.

Ba­las­sa ki­bá­mult a csi­vi­te­lő lá­nyok­ra. Ki­vé­tel nél­kül is­mer­te őket lá­tás­ból. Csak az edző nem dol­go­zott a vál­la­lat­nál, ő vi­szont nem volt a vá­ra­ko­zók kö­zött.

– Mit szá­mít, ha sus­to­rog­ni fog­nak? – le­gyin­tett. A lány kun­co­gott.

– Azt hi­szik, hogy te meg én…

– Té­ged za­var?

A lány ki­húz­ta ma­gát, mint­ha ki­tün­te­tés­re vár­na.

– En­gem ugyan nem za­var – mond­ta. – Leg­alább meg­lesz a heti té­má­juk. Utá­na majd el­csen­de­sed­nek.

– Majd rá­te­szünk egy-két la­pát­tal még.

– Ni­csak, hogy meg­bá­to­rod­tál, Pé­ter fiam.

– Bá­tor­ság­ról egye­lő­re szó sincs, csak óva­tos lé­pé­sek­ről – mo­soly­gott Ba­las­sa. – Mit szól­nál ah­hoz, ha mér­kő­zés után meg­hív­ná­lak va­la­mi fris­sí­tő­re?

A lány a fe­jét in­gat­ta.

– Mi­cso­da csá­bí­tás­nak va­gyok ki­té­ve – mond­ta, az­tán mé­lyet bó­lin­tott. – Szí­ve­sen el­fo­ga­dom, de fi­gyel­mez­tet­lek, sok­ba fog ke­rül­ni ez ne­ked, mert leg­alább két üveg kó­lát ki­vég­zek, de az is le­het, hogy há­rom lesz be­lő­le.

– Ál­lok elé­be… A mér­kő­zést kö­ve­tő­en itt fog­lak vár­ni a ko­csi­nál.

– Si­e­tek majd – mond­ta a lány, és ki­szállt a ko­csi­ból, maga után húz­va nagy cso­mag­ját.

A csa­pat nagy ová­ci­ó­val fo­gad­ta. Ba­las­sa ész­re­vet­te, amint né­há­nyan össze­súg­tak, az­tán felé bá­mul­tak. Hagy­ta, hadd men­je­nek be a ka­pun. Mi­után a lá­nyok el­tűn­tek a kö­ze­li épü­let­ben, le­zár­ta a ko­csit, és be­bal­la­gott a pá­lyá­ra. A jel­zett he­lyen egyet­len­egy kí­ván­csis­ko­dó sem volt. Kis­vár­tat­va meg­ér­ke­zett né­hány csa­lád­tag és há­rom fi­a­tal fiú, akik a lá­nyok­nál vol­tak ér­de­kel­tek.

Ba­las­sa Pé­ter szá­má­ra a mér­kő­zés nem volt egyéb, mint idő­töl­tés. Kis Má­ria a pil­la­nat­nyi szü­ne­te­ket ki­hasz­nál­va nem mu­lasz­tot­ta el az al­kal­mat, hogy mo­solyt ves­sen felé. Lát­ha­tó volt, hogy a lány ta­lán a szo­kott­nál is na­gyobb am­bí­ci­ó­val ját­szott. Ba­las­sa a rá­vil­la­nó ku­ta­tó te­kin­te­tek­ből arra kö­vet­kez­te­tett, hogy Kis Má­ria lel­kes já­té­ka itt­lé­té­nek kö­szön­he­tő. Oly­kor raj­ta­fe­lej­tet­te sze­mét a lá­nyon, és bár aka­rat­la­nul, de fel­mér­te nő­i­es­sé­gét. Meg­lep­ve ta­pasz­tal­ta, hogy mi­lyen for­más és ará­nyos alak­ja van a lány­nak, amit ed­dig egy­ál­ta­lán nem vett ész­re. Az edző gyak­ran bá­mul­ta őt. Le­rítt róla, hogy még nem mon­dott le Kis Má­ria ost­rom­lá­sá­ról, in­kább csak ren­dez­te so­ra­it a vesz­tett csa­ta után, hogy erő­tel­je­seb­ben ne­ki­len­dül­jön.

Ba­las­sa Pé­ter a mér­kő­zés vé­gez­té­vel ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és ko­csi­já­hoz ment. A lány sok­kal ko­ráb­ban ér­ke­zett, mint ahogy vár­ta. Az arca üde volt és pi­ros a já­ték­tól, a kel­le­mes iz­ga­lom­tól.

– Ugye ha­mar jöt­tem? – kér­dez­te, és be­ült, majd egy moz­du­la­tá­val a hát­só ülés­re dob­ta tás­ká­ját.

Ba­las­sa ki­pöc­cin­tet­te a csik­ket az ab­la­kon, és in­dí­tott.

– Ta­lán nem volt me­leg víz?

– Jaj, de utá­la­tos vagy… Nem­hogy örül­nél, ami­ért si­et­tem.

– Azt hit­tem nem volt me­leg víz.

– Mi­at­tad si­et­tem – csat­tant fel a lány. Ba­las­sa a Vá­ros­li­get­nek haj­tott.

– Hová me­gyünk? – tu­da­kol­ta a lány min­den kí­ván­csi­ság nél­kül.

– Le­itat­lak kó­lá­val. Is­me­rek egy presszót Bu­dán, de még nem vol­tam ott, csak kí­vül­ről lát­tam. Most meg­né­zem ve­led be­lül­ről is.

– Nagy­sze­rű lesz… Mit szólsz a meccsünk­höz? Ba­las­sa az utat fi­gyel­te.

– Az a lé­nyeg, hogy nyer­te­tek – mond­ta. Kis Má­ria ér­tet­le­nül né­zett.

– Hogy nyer­tünk?

– Igen, ez a lé­nyeg…

A lány dur­cá­san fél­re­for­dí­tot­ta fe­jét, és hall­ga­tott.

– Most mi ba­jod van? – tu­da­kol­ta Ba­las­sa.

– Azt mond­tad, az a lé­nyeg, hogy nyer­tünk…

– Így van… Ez baj?

– Igen, baj. Baj, mert nem is nyer­tünk. Te nem fi­gyel­ted a meccset, mert ha fi­gyel­ted vol­na, most tud­nád, hogy nem nyer­tük meg, ha­nem ki­kap­tunk.

Most Ba­las­sán volt a cso­dál­ko­zás sora.

– Ak­kor mi a fe­né­nek örül­te­tek annyi­ra, mi­kor le­fúj­ták a mér­kő­zést?

– Nem an­nak, hogy vesz­tet­tünk. An­nak örül­tünk, hogy nem há­rom null­ra kap­tunk ki, ha­nem há­rom egy­re… És ez az egy nyert játsz­ma a kör­mér­kő­zé­sek­nél so­kat je­lent­het majd a ré­szünk­re. Hát csak en­nek örül­tünk.

Ba­las­sa a fe­jét in­gat­ta.

– Még ilyet… Vesz­tett meccs­nek örül­ni, egy­más nya­ká­ba bo­rul­ni.

– Én meg azt hit­tem, ér­de­kes­nek ta­lál­tad – je­gyez­te meg a lány re­zig­nál­tan.

– Elő­re­bo­csá­tot­tam, hogy en­gem a moz­gá­sod ér­de­kel – mond­ta Ba­las­sa, de hang­já­ban nem volt sem­mi meg­győ­ző.

Hosszú csend te­le­pe­dett kö­zé­jük. Ba­las­sa a for­ga­lom­mal volt el­fog­lal­va, a lány pe­dig gon­do­la­ta­i­ba mé­lyedt. Az Ár­pád-híd de­re­kán jár­tak, ami­kor a lány meg­szó­lalt:

– Hogy hív­ják azt a presszót?

– Csip­csup. Elég hü­lyén hang­zik, de így hív­ják. Tu­dod hol van? A lány a fe­jét ráz­ta.

– Még csak nem is hal­lot­tam róla.

– Mind­járt ott le­szünk… Ad­dig fel­ké­szül­hetsz lel­ki­leg rá, ha ne­tán va­la­mi rep­re­zen­ta­tív hely­re gon­dol­tál.

A lány az utat néz­te, az­tán kis­vár­tat­va meg­szó­lalt:

– Tu­dod, mi ben­ned a hiba, Pé­ter fiam?

– Újabb erényt fe­de­zel fel ben­nem…

– Az a hiba ben­ned, hogy nem­csak má­sok­kal, ha­nem ma­gad­dal is ját­szol, és az utób­bi szin­te meg­bo­csát­ha­tat­lan. Akár egy ke­le­kó­tya épí­tész.

– Épí­tész? – ne­ve­tett Ba­las­sa.

– Ke­le­kó­tya épí­tész – hang­sú­lyoz­ta a lány.

– Az meg mi­lyen?

– A ke­le­kó­tya épí­tész ter­mé­sze­te­sen csak lég­vá­ra­kat épít. Ját­szik a gon­do­lat­tal, és úgy tesz, mint­ha az ko­moly len­ne. Ez még csak hagy­ján, de a blikk most kö­vet­ke­zik…

– Mi­cso­da? – ve­tet­te köz­be Ba­las­sa.

– A blikk – nyom­ta meg a szót a lány, és a nyo­ma­ték ked­vé­ért uj­já­val a fe­jé­re bö­kött.

– A blikk az – foly­tat­ta –, hogy mi­előtt ez a ke­le­kó­tya épí­tész be­fe­jez­né a lég­vár fel­épí­té­sét, gon­dol egyet, és az egé­szet dur­va mó­don le­rom­bol­ja, fel­rob­bant­ja, por­rá zúz­za… Az egé­szet. És itt van a blikk. Mert mi­ért nem épí­ti fel tel­je­sen a lég­vá­rát? Mi­ért nem gyö­nyör­kö­dik ben­ne? Hi­szen ez egye­dül az övé, sen­ki sem lát­ja ezt a lég­vá­rat, sen­ki más nem gyö­nyör­köd­het ben­ne. És még­is le­rom­bol­ja.

– Eb­ből kö­vet­ke­zik – ma­gya­ráz­ta –, hogy nem vé­let­le­nül blik­kes ez a ke­le­kó­tya épí­tész. Azért rom­bol­ja le lég­vá­rát a be­fe­je­zés előtt, mert sa­ját maga is meg­ijed et­től a lég­vár­tól. Ele­in­te szép, aho­gyan épít­ge­ti, gyö­nyör­kö­dik ben­ne, el­ját­sza­do­zik a gon­do­lat­tal, mint min­den gon­do­la­tá­val, az­tán meg­ijed, és fuccs az egész­nek… Ké­sőbb kez­di más for­má­ban elöl­ről, de soha nem jut a vé­gé­re, ezt is por­rá zúz­za. Nos, ezért blik­kes ez az épí­tész… Ne­kem az a vé­le­mé­nyem róla, hogy ez az épí­tész nem az ere­de­tit adja, va­la­mi­fé­le sze­re­pet ját­szik, és fél még ma­gá­tól is. Fél a fel­épült lég­vá­rá­tól, hogy ez ki­zök­ken­ti a sze­rep­ját­szás­ból, ezért rom­bol­ja le be­fe­je­zés előtt… Le­het, hogy mind­ezt te nem ér­ted, de nem is kell ér­te­ned.

Ba­las­sa a jár­dá­hoz irá­nyí­tot­ta a ko­csit, és meg­állt. A lány szin­te ész­re sem vet­te, te­kin­te­te a fi­a­tal­em­ber ar­cát ku­tat­ta és to­vább be­szélt:

– Csak azt nem ér­tem, mi­ért en­gedsz en­gem be­pil­lan­ta­ni az össze­tört lég­vá­rad rom­já­ra? Ha el­tit­kol­tad, hogy épí­ted, mi­ért mu­ta­tod meg por­rá zúz­va… Csak­hogy ma­ga­dat nyug­tasd: íme, saj­nos, ez van, de én mást akar­tam… Mind­ezt úgy te­szed, mint­ha aka­ra­to­don kí­vül más dön­töt­te vol­na le az el­kép­ze­lé­se­det.

A lány előbb mé­lyet só­haj­tott, az­tán csen­de­sen annyit mon­dott:

– Túl­ját­szod ma­gad, és hogy mi­ért, az a te dol­god. Ba­las­sa für­ké­sző­en né­zett. A csen­det is­mét a lány tör­te meg:

– Most olyan ide­gen vagy, de olyan ide­gen, Pé­ter fiam, hogy nem is tu­dom, mi­ért va­gyok ve­led – mond­ta, de hang­já­ból hi­ány­zott a jel­lem­ző já­té­kos­kedv.

Ba­las­sa ki­mu­ta­tott a ko­csi­ból.

– Az ott a Csip­csup.

– Ez va­la­mi skan­zen le­het még a múlt szá­zad­ból – vé­le­ke­dett a lány.

– Re­mél­he­tő­en a kó­lá­juk ere­de­ti lesz.

Kí­vül­ről nem sok jót árult el az üz­let ven­dég­csa­lo­ga­tó fel­ira­ta. Négy­eme­le­tes öreg épü­let al­já­ban volt. A be­já­rat két ol­da­lán ha­tal­mas fes­tett üveg­táb­lák dí­sze­leg­tek. Az üveg alatt az idő vas­fo­ga ala­pos pusz­tí­tást vég­zett. A fes­ték fel­pat­tog­zott, a szí­nes ci­kor­nyás be­tűk hám­la­ni lát­szot­tak. Né­hány lép­cső­fok ve­ze­tett le a be­já­ra­ti aj­tó­hoz. Az erős szür­kü­let­ben az üz­let úgy be­le­ol­vadt a ko­pott bér­ház­ba, mint vi­sel­tes gú­nyán a folt.

Az eszp­resszó min­den­nek volt ne­vez­he­tő, csak tisz­tá­nak nem. A kes­keny és hosszú szu­te­rén­he­lyi­ség­ben diszk­rét­nek tűnő fényt árasz­tot­tak a sá­padt égő­jű fa­li­ka­rok. Ke­rek asz­ta­lok so­ra­koz­tak a fal mel­lett tám­lás szé­kek­kel. Egy fé­nyét vesz­tett pi­a­ní­nó ár­vál­ko­dott a sa­rok­ban. A be­já­rat­tal szem­ben levő pult­nál ósdi ká­vé­fő­ző­gép mö­gött nyú­lánk fi­a­tal nő tét­len­ke­dett. Mé­lyen ki­vá­gott fe­hér blú­za, amely pat­ta­ná­sig fe­szült a mel­lén, el­árul­ta: van mit mu­tat­nia. Hosszú, fe­ke­te haja a de­re­kát ver­des­te, amely ha hir­te­len moz­dult, el­kés­ve leb­bent utá­na, akár a fá­tyol. Fel­tű­nő je­len­ség volt az el­ha­nya­golt he­lyi­ség­ben.

Ba­las­sa olyan he­lyet vá­lasz­tott, amely kö­zel volt a pult­hoz. Két ká­vét ren­delt és kó­lát. A he­lyi­ség­ben ke­ve­sen vol­tak. A fel­szol­gá­ló­nő job­bá­ra a pénz­tár­ban pöf­fesz­ke­dő kö­vér nő­vel tré­cselt, aki a kör­mét re­szel­te.

Kis Má­ria jó­ízű­en meg­húz­ta po­ha­rát, és mo­so­lyog­va né­zett kör­be.

– El­kép­ze­lem itt a törzs­kö­zön­sé­get – mond­ta. – Egy­ál­ta­lán mi von­zott ide?

– A kí­ván­csi­ság… Né­hány­szor el­jár­tam itt, és meg­ra­gad­ta a fi­gyel­me­met az a hü­lye név: Csip­csup.

– Nem a név­vel van a baj, ha­nem a sze­re­lés­sel – bá­mult is­mét kör­be a lány.

Ba­las­sa fe­ke­té­jét ka­var­gat­ta, mi­köz­ben la­pos pil­lan­tá­so­kat ve­tett a pult felé. A nyú­lánk nő a pult­ra kö­nyö­köl­ve elő­re­dőlt, és a kol­lé­ga­nők be­szél­ge­té­sét fi­gyel­te. Vá­rat­la­nul fel­emel­te fe­jét, te­kin­te­tük össze­vil­lant. A nő erre fel­egye­ne­se­dett, aj­kán hal­vány mo­soly je­lent meg, az­tán el­for­dí­tot­ta fe­jét, és üres po­ha­ra­kat kez­dett fel­rak­ni a ká­vé­fő­ző­gép te­te­jé­re.

– Már a ka­nál is el­ol­vad – je­gyez­te meg Kis Má­ria. Ba­las­sa ci­ga­ret­tát vett elő.

– Rá­gyúj­tasz? – kér­dez­te.

– Tud­hat­nád, hogy nem do­hány­zom.

– Hon­nan tud­nám?

– On­nan kel­le­ne tud­nod, hogy még soha nem lát­tál ci­ga­ret­táz­ni. Ba­las­sa meg­von­ta a vál­lát és rá­gyúj­tott.

– El­ha­tá­roz­tam, hogy a jö­vő­ben job­ban fi­gye­lek rád – mond­ta men­te­ge­tő­dzés­kép­pen.

– Kö­szö­nöm, le­nyű­gö­ző vagy.

Ba­las­sa meg­it­ta ká­vé­ját, majd kö­ze­lebb húz­ta szé­két a lá­nyé­hoz.

– Hogy hív­ták azt az öreg kram­puszt, aki nyug­díj­ba ment a vál­la­lat­tól? – kér­dez­te.

Kis Má­ria meg­ráz­ta fe­jét és ért­he­tet­le­nül né­zett.

– Ki­ről van szó?

– Be­rec Edi­na ro­ko­ná­ról.

– Ér­tem – de­rült fel a lány arca. – Mi­cso­da vál­tá­sa­id van­nak… Va­la­mi fura neve van, úgy hal­lot­tam. Ak­kor még én sem dol­goz­tam itt.

– Koll­man?

A vá­lasz Kis Má­ria ar­cá­ra volt írva.

– Hon­nan tud­tad? – kí­ván­csis­ko­dott. – Is­mer­ted?

– Csak hal­lot­tam róla…

– Azt be­szél­ték, hogy Edi­na en­nek az öreg fic­kó­nak tá­vo­li uno­ka­hú­ga.

– Te­hát an­nak ide­jén Koll­man hoz­ta a vál­la­lat­hoz Be­rec Edi­nát – ál­la­pí­tot­ta meg Ba­las­sa.

A lány a fe­jét in­gat­ta.

– Nem hoz­ta, ugyan­is Edi­na csak az­u­tán jött a vál­la­lat­hoz mi­kor már nyug­díj­ba ment Koll­man. Per­sze, le­het az öreg köz­ben­já­rá­sá­ra tör­tént mind­ez, el­vég­re nagy a te­kin­té­lye még min­dig a fe­je­sek kö­ré­ben.

– Biz­tos Koll­man szól­ha­tott Pa­lás­ti­nál is a lány ér­de­ké­ben, hogy ve­gye ma­gá­hoz.

– Mi­ért ér­de­kel ez té­ged ennyi­re? – kér­dez­te a lány fel­hú­zott szem­öl­dök­kel.

Ba­las­sa kö­zöm­bös ar­cot vá­gott.

– Csak úgy eszem­be ju­tott – mond­ta.

Meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját és a nyú­lánk nőre né­zett, aki a pult mö­gött ép­pen ká­vét fő­zött. Amaz is­mét vi­szo­noz­ta a pil­lan­tá­sát.

– Ér­de­kel Edi­na? – kér­dez­te a lány. Hang­sú­lyán érez­he­tő volt, hogy csak eről­te­ti a kö­zöm­bös­sé­get.

– Ej­nye, ej­nye – in­gat­ta fe­jét Ba­las­sa.

– Mi az az ej­nye, ej­nye?

– Most meg Edi­na?

– Volt más is?

Ba­las­sa szem­be­for­dult a lánnyal és könnye­dén le­gyin­tett.

– Hát az a la­pát­fo­gú ott a bü­fé­ben, az mi volt? – kér­dez­te szem­re­há­nyó­an. – El­ső­nek az­zal hoz­tál vol­na össze, még rá is kér­dez­tél, hogy ér­de­kel-e… Most meg Edi­na. Ki lesz a leg­kö­ze­leb­bi?

Kis Má­ria egy vil­la­nás­nyi ide­ig kés­le­ke­dett a vá­lasszal, az­tán ki­bök­te:

– Az ott a pult mö­gött.

– Ki­cso­da? – adta az ér­tet­lent Ba­las­sa, de nem né­zett a pult irá­nyá­ba.

– Az a hosszú hajú tü­ne­mény… Úgy bá­mul erre, mint­ha fe­hér lo­von ér­kez­tél vol­na ide, egye­ne­sen a kí­ván­sá­gá­ra.

– Ben­ned egy bo­szor­kány la­ko­zik.

– Le­het, de nem va­gyok csak já­ték­szer.

Ba­las­sa meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, az­tán el­nyom­ta a csik­ket a ha­mu­tar­tó­ban. Te­kin­te­tük össze­vil­lant az asz­tal fe­lett. Ba­las­sa mély, bar­na sze­met lá­tott.

– Nem a hosszú hajú lesz a kö­vet­ke­ző – mond­ta csen­de­sen, és sze­mét nem vet­te le a lány ar­cá­ról. – Vér­tezd fel ma­gad, állj ké­szen a küz­de­lem­re… Te le­szel a kö­vet­ke­ző. Ki­ve­tem rád a há­ló­mat, és el­csá­bít­lak. Ér­ted?… De töb­bet ne kér­dezd, ki a kö­vet­ke­ző.

A lány ar­cán az el­szórt szep­lők iz­za­ni lát­szot­tak. A te­kin­te­te mint­ha me­ne­kül­ni akar­na Ba­las­sa pil­lan­tá­sá­nak bűv­kö­ré­ből, oly­kor meg­rez­zent, az­tán be­le­tö­rő­dő­en meg­nyu­go­dott.

– Most, most mi­ért let­tél ilyen me­re­dek egy­szer­re? – da­dog­ta.

– Me­re­dek va­gyok?

– Na­gyon me­re­dek vagy.

Ba­las­sa hát­ra­dőlt a szé­ken, de te­kin­te­tét nem vet­te le a lány­ról.

– Más­kor is sze­ret­né­lek ki­vin­ni a mér­kő­zés­re – mond­ta. Kis Má­ria sze­mé­ben fény gyúlt.

– Ezt ko­mo­lyan mon­dod?

– Ko­mo­lyan…

– Ak­kor na­gyon örü­lök.

Ba­las­sa kar­ját a lány szé­ké­nek tám­lá­já­ra tet­te.

– Kü­lön­ben a nőt is­me­rem – in­tett fe­jé­vel a pult irá­nyá­ba. – Sem­mi egyéb, csu­pán is­me­ret­ség.

– A te dol­god… Nem ér­de­kel egy csep­pet sem. Az előbb is csak…

– Hagy­juk az előb­bit – sza­kí­tot­ta fél­be Ba­las­sa. – Egy szót sem az előb­bi­ről.

– Rend­ben – mond­ta be­le­egye­ző­en a lány.

– Ké­sőbb majd be­szé­lek Ági­val, mert va­la­mit tisz­táz­ni aka­rok vele, ha már itt va­gyok.

– Ezért jöt­tünk?

Ba­las­sa la­pos pil­lan­tást ve­tett az asz­tal fe­lett.

– Nem ezért jöt­tünk – ta­gol­ta a sza­va­kat. – Csak ki­hasz­ná­lom az al­kal­mat, hogy egy régi do­log­ról meg­kér­dez­zem.

– Nyu­god­tan, Pé­ter fiam – mond­ta a lány meg­ér­tő­en. – Nem ha­ra­pás­nak szán­tam kér­dé­se­met. Kü­lön­ben az sem ér­de­kel, ha azért jöt­tünk vol­na ide… A lé­nyeg, hogy itt va­gyunk.

Las­san szál­lin­góz­ni kezd­tek a ven­dé­gek, mind na­gyobb lett a for­ga­lom. Egy idős, ala­csony, ko­pasz fér­fi lé­pett a zon­go­rá­hoz, és ren­dez­get­ni kez­dett.

– Ez fog ka­lim­pál­ni? – bá­mult a lány.

– Azt hit­ted, Il­lés ér­ke­zik majd ide?

– Azt nem, mert at­tól a ze­né­től le­es­ne itt a va­ko­lat, de ilyen öreg kram­pusz­ra nem szá­mí­tot­tam. Mit fog ez egy­ál­ta­lán ját­sza­ni?

Lom­ha moz­gá­sú, nagy­da­rab fér­fi lé­pett a he­lyi­ség­be. Sö­tét­kék mun­kás­ru­há­ban volt, és ez el­árul­ta, hogy nem ér­kez­he­tett messzi­ről. Üs­tö­ke akár a stop­lám­pa vi­rí­tott. A pénz­tár­nál blok­kot vá­sá­rolt, az­tán meg­tá­masz­tot­ta a pul­tot. A hosszú hajú nő át­ha­jol­va a pul­ton élénk sut­to­gás­ba kez­dett az ér­ke­ző­vel.

Ba­las­sa fi­gyel­mét nem ke­rül­te el iz­ga­tott­sá­guk.

– Nem tu­dom mit fog ka­lim­pál­ni az öreg, de nem le­het rossz mu­zsi­kus, ha még min­dig szük­ség van rá – mond­ta a lány­nak.

A zon­go­ris­ta azon­ban nem si­e­tett a mun­ká­val. Mi­után min­dent elő­ké­szí­tett, hogy a ko­pott szer­ke­zet han­go­kat ad­jon ki ma­gá­ból, a pult­hoz ment. A nyú­lánk nő elé tett egy ká­vét, az­tán vissza­tért sus­to­rog­ni a sze­re­lő­ru­hás­hoz. Kis­vár­tat­va a vö­rös hajú fér­fi in­dul­ni ké­szült.

– Ne ha­ra­gudj, de pár perc­re ma­gad­ra hagy­lak, va­la­mit be­ho­zok a ko­csi­ból – mond­ta Ba­las­sa.

Kis Má­ria meg­adó­an bó­lin­tott.

– Nem fog­nak fel­kér­ni tán­col­ni – je­gyez­te meg.

Kint már sö­tét volt, ég­tek az ut­cai lám­pák. A lom­ha moz­gá­sú fér­fi ép­pen az út­tes­ten vá­gott át, ami­kor Ba­las­sa ki­lé­pett az eszp­resszó aj­ta­ján. Né­hány lé­pést tett csak a jár­dán, majd el­tűnt egy föld­szin­tes ház ka­pu­be­já­ra­ta mel­lett levő vas­aj­tó mö­gött.

Ba­las­sa ké­nyel­me­sen át­sé­tált az út­tes­ten, és kö­vet­te a fér­fi út­ját. A föld­szin­tes ház ut­cá­ra nyí­ló pin­ce­ab­la­kai vi­lá­go­sak vol­tak. A vas­aj­tó egy rés­nyi­re nyit­va volt, lát­ni le­he­tett a me­re­dek fa­lép­csőt, amely a pin­cé­be ve­ze­tett. A fa­lon cég­táb­la volt, ame­lyen a mű­hely­tu­laj­do­nos neve vi­rí­tott: “Ta­kács Gá­bor la­ka­tos”.

Ba­las­sa vissza­for­dult, és a ko­csi­já­hoz ment. A kesz­tyű­tar­tó­ból egy do­boz Marl­bo­rót vett elő, és zseb­re vág­ta.

– Ezért vol­tál úgy oda – bá­mul­ta meg a szí­nes do­bozt Kis Má­ria.

Már szólt a zon­go­ra, régi me­ló­di­ák ze­né­je igye­ke­zett han­gu­la­tot te­rem­te­ni. Az ala­csony fér­fi­nak csak a ko­pasz feje búb­ja lát­szott a zon­go­ra mö­gött.

Ba­las­sa rá­gyúj­tott.

– Egy­szer majd olyan hely­re visz­lek, ahol tánc is van – mo­soly­gott a lány­ra.

– Míg a ba­gó­dért vol­tál, ket­ten is rám ha­rap­tak.

– Mi­fe­ne?

– Azt mond­ták, unal­mas ma­nusz vagy, és nem tud­ják, mit ka­jo­lok raj­tad – In­csel­ke­dett a lány.

– Az a lé­nyeg, hogy te tudd.

A lány a fe­jét ráz­ta, és ko­moly­ko­dó­an meg­szó­lalt:

– Az a baj, hogy ma­gam sem tu­dom, mit ka­jo­lok raj­tad.

Nyílt az ajtó, Ba­las­sa Pé­ter meg­me­re­ve­dett, mint­ha hip­no­ti­zál­ták vol­na. Kö­vér, ke­rek fejű em­ber lé­pett be, fe­szü­lő, gyű­rött öl­töny­ben. Meg­állt, és tur­csi or­rá­val kör­be­szi­ma­tolt, akár a házi ku­tya a kony­há­ban. Szú­rós kis sze­me ide-oda ug­rált, az­tán kí­ván­csi­an meg­állt egy pon­ton.

Ba­las­sa Pé­ter úgy tett, mint­ha nem em­lé­kez­ne rá, és el­sik­lat­ta pil­lan­tá­sát. Fris­sen ben­ne élt Tom­pai nyo­mo­zó­had­nagy meg­je­le­né­se Szán­tai la­ká­sán.

– Ni­csak, kit lát­nak sze­me­im – szó­lalt meg egy re­kedt hang. Ba­las­sa kel­let­le­nül te­kin­tett fel.

– Óh, maga az – mond­ta.

A kö­vér fér­fi had­ve­zér­ként ki­húz­ta ma­gát.

– Hát ki le­het­ne más – tár­ta szét ke­zét, az­tán a lány­ra né­zett. – Jó es­tét.

Kis Má­ria meg­bic­cen­tet­te fe­jét.

– Mi­lyen fura, hogy megint egy­más­ba bot­lunk – foly­tat­ta nyá­ja­san a kö­vér fér­fi. – Rá­adá­sul ép­pen it­ten, aho­vá en­gem a hi­va­tal ve­zé­nyelt.

– Maga el­len­őr? – kér­dez­te a lány.

– Hogy mi­cso­da va­gyok?

– Vál­la­la­ti el­len­őr… Ön mond­ta, hogy hi­va­tal­ból van itt.

Tom­pai tá­tott száj­jal ne­ve­tett, még a hasa is be­le­ráz­kó­dott. Egy szem­vil­la­nás alatt azon­ban is­mét ko­moly lett.

– Nem va­gyok el­len­őr, höl­gyem, de kö­zel­járt az igaz­ság­hoz – mond­ta. – Csu­pán az urat is­me­rem – in­tett sze­mé­vel Ba­las­sá­ra. – Per­sze csak lá­tás­ból is­mer­jük egy­mást, de fur­dal a kí­ván­csi­ság, hogy kö­ze­lebb­ről is tisz­tá­ban le­gyünk egy­más­sal.

Tom­pai kö­zel ha­jolt Ba­las­sá­hoz, és úgy sut­tog­ta:

– Leg­kö­ze­lebb, ha is­mét össze­fu­tunk, kí­ván­csi­an vá­rom az iga­zol­vá­nyát.

Ba­las­sa kö­zöm­bös ar­cot vá­gott.

– Hát ak­kor bo­csá­nat a köz­já­té­kért, a vi­szont­lá­tás­ra – mond­ta, az­tán mint­ha gu­rul­na, a pult­hoz ment.

Kis Má­ria meg­hök­ken­ten né­zett.

– Ki ez a dun­di pa­sas? – kér­dez­te hal­kan.

– Egy a sok kö­zül – bö­kött uj­já­val fe­jé­re Ba­las­sa.

– De is­mer té­ged…

– Ta­lál­koz­tunk már, de csak szót vál­tot­tunk.

– Mi­ért cso­dál­ko­zott ez a dagi, hogy itt lá­tott?

Ba­las­sa kel­let­le­nül húz­ta el a szá­ját.

– Flú­gos, ennyi az egész – mond­ta. – Egy­szer bor­sot tör­tem aka­rat­la­nul is az orra alá, és ezt nem tud­ja el­fe­lej­te­ni, ezért ma­ce­rált most is.

Tom­pai olyan hal­kan be­szél­ge­tett a pult vé­gén a hosszú hajú nő­vel, hogy egy szó­fosz­lány sem ju­tott el hoz­zá­juk. A nő ide­ge­sen pis­lo­gott, és a vál­lát hú­zo­gat­ta. A kö­vér fér­fit va­ló­szí­nű nem elé­gí­tet­te ki a vá­lasz, mert a nő ré­szé­ről újabb váll­rán­dí­tás kö­vet­ke­zett. Kis­vár­tat­va Tom­pai va­la­mit be­jegy­zett a no­te­szá­ba.

Kis Má­ria nem vet­te le sze­mét a kö­vér fér­fi­ról.

– Pe­dig ez el­len­őr – mond­ta.

– Mit tö­rődsz vele…

– Az is­me­rő­sö­det is fag­gat­ja. Ne­kem bez­zeg nem is­mer­te el, hogy el­len­őr. Ta­lán sej­tet­te, mi­ért ér­dek­lőd­tem… Úgy le­tol­tam vol­na, hogy be­le­sá­pad. El­len­őr­zés­re van esze, de arra nem, hogy ren­de­sen ki­néz­zen ez az üz­let. Ezt be kel­le­ne zár­ni, olyan ra­maty.

Tom­pai bú­csút vett a nő­től, előbb gyors pil­lan­tást ve­tett fe­lé­jük, és ki­ment. A fel­szol­gá­ló­nő, mint­egy adott jel­re, a pult­nál ter­mett. Azok ket­ten össze­súg­tak.

A lány elé­ge­det­ten bó­lin­tott.

– Most leg­alább egy ide­ig ren­des ká­vét főz­nek majd – for­dult Ba­las­sá­hoz.

– Nem akar­tam mon­da­ni, de na­gyon va­cak löttyöt kap­tunk kávé he­lyett. Az is­me­rő­söd nem tett ki ma­gá­ért. Fogsz vele be­szél­ni?

– Igen…

– Mondd meg, más­kor ne löttyöt ad­jon, ha­nem va­la­mi nor­má­lis kof­fe­in­nel tölt­se meg a po­ha­rat. Nyu­god­tan be­szélj vele, en­gem nem za­var.

Ba­las­sa el­mo­so­lyo­dott, és a lány ar­cát für­kész­te.

– Csak ne­hogy össze­bo­ro­nálj vele – mond­ta.

– Is­mé­te­lem, nem za­var a do­log, re­mé­lem té­ged sem.

– Ha za­va­ró­nak érez­ném a je­len­lé­te­det, meg­te­het­ném, hogy előbb ha­za­visz­lek, az­tán vissza­jö­vök. De mi­nek te­gyem? Azt, amit aka­rok vele kö­zöl­ni, meg­te­he­tem egy perc alatt.

Kö­zöm­bös dol­gok­ról tár­gyal­tak. Az idő sza­ladt, és ész­re sem vet­ték, hogy késő este van már.

– Ki­lenc óra – mond­ta Kis Má­ria.

– Még csak ki­lenc – adta a meg­le­pet­tet Ba­las­sa.

– Ne tré­fálj…

– Ki­kapsz a ma­má­tól.

A lány a copf­já­val bab­rált.

– Nem ki­ka­pás­ról van szó, de vedd fi­gye­lem­be, hogy vé­gig­haj­tot­tam a mér­kő­zést, és hol­nap a mun­ka front­ján kell majd helyt­áll­nom. Akár­csak ne­ked.

– Men­jünk?

A lány bó­lin­tott.

– Nem be­szélsz az is­me­rő­söd­del? – in­tett fe­jé­vel a pult irá­nyá­ba. Ba­las­sa elő­vet­te a ko­csi kul­csát.

– Ez a hosszab­bik nyit­ja az aj­tót – ma­gya­ráz­ta. – Menj elő­re, és ülj be, mind­járt me­gyek utá­nad – mond­ta, és a lány ke­zé­be nyom­ta a kulcs­ka­ri­kát.

– Kü­lön­ben azt sem tu­dom, mer­re laksz – foly­tat­ta. – El­árul­hat­nád…

– Nem fogsz ki­csat­tan­ni a lel­ke­se­dés­től – vé­le­ke­dett a lány.

– Bu­da­keszin – vág­ta rá Ba­las­sa. – Az elég messze van.

– Far­kas­ré­ten. Ép­pen a te­me­tő mel­lett. Jó hely, mi? Ál­lan­dó­an ha­ran­goz­nak.

Ba­las­sa mu­ta­tó­uj­ját a lány­nak sze­gez­te.

– Most esett le ná­lam a tan­tusz – mond­ta ha­mis­ká­san.

A lány csi­nos ar­cán cso­dál­ko­zás je­lent meg.

– Mi­lyen tan­tusz­nak kel­lett le­es­ni ná­lad? – kér­dez­te bi­zony­ta­la­nul, mint aki csap­dát sejt.

– Hogy hon­nan az a kri­zan­tém szag… Szin­te ál­lan­dó­an árasz­tod.

– Óh, te nya­va­lyás…

– Ez ide­ig nem tud­tam el­kép­zel­ni, mi­ért ez az il­lat? Most már tu­dom: a te­me­tő.

Kis Má­ria fe­jét te­nye­ré­be hajt­va ne­ve­tett, az­tán fel­kap­ta te­kin­te­tét, és ök­lét a fi­a­tal­em­ber mel­lé­nek fe­szí­tet­te.

– Mind­járt meg­bok­sz­ol­lak – mond­ta csil­lo­gó szem­mel. Ba­las­sa te­nye­ré­be fog­ta a lány ök­lét.

– Jobb, ha tő­lem tu­dod ezt – mond­ta. – Ed­dig so­kan pró­bál­ták ki­ta­lál­ni, de sen­ki­nek sem si­ke­rült. Most rá­jöt­tem.

– Egy fe­nét jöt­tél rá… Nem hasz­ná­lok sem­mi­fé­le köl­nit. Igaz, a le­ven­du­lát ked­ve­lem, de csak ki­vé­te­les al­ka­lom­kor po­má­dé­zom ma­gam­ra.

Ba­las­sa el­en­ged­te a lány ke­zét, és in­tett a fel­szol­gá­ló­nő­nek a szám­lá­ért. Kis Má­ria fi­ze­tés után in­dult ki a ko­csi­hoz. Ba­las­sa meg­vár­ta, míg a lány mö­gött be­csu­kó­dik az ajtó, az­tán fel­állt, és a pult­hoz ment. A hosszú hajú nő kí­ván­csi te­kin­tet­tel fo­gad­ta.

– Pa­ran­csol a ked­ves ven­dég – búg­ta. Mély, kel­le­mes hang­ja volt. Ba­las­sa telt aj­kat és hosszú szem­pil­lá­kat lá­tott.

– El­né­zést a za­va­rá­sért – kezd­te –, de ne­künk be­szél­ni­va­lónk len­ne egy­más­sal.

A fi­a­tal nő ki­húz­ta ma­gát, és fö­lé­nyes mo­solyt ve­tett.

– Nem hi­szem, hogy ér­de­kel­ne az a téma, amely­ről tár­gyal­ni akar a ked­ves ven­dég – emel­te meg hang­ját, majd éles pil­lan­tást kül­dött a pénz­tár felé.

Ba­las­sa fél­szem­mel lát­ta, hogy a fel­szol­gá­ló­nő ott leb­zsel, és ve­szi a je­let.

– A téma ugyan­az len­ne, ami­ről az előbb az a kö­vér nyo­mo­zó ér­dek­lő­dött – je­gyez­te meg. – Egy üze­ne­tet kel­le­ne át­ad­nom, de lá­tom, ne­héz ma­gá­val szót ér­te­nem.

A fel­szol­gá­ló­nő ra­ké­ta­ként ér­ke­zett.

– Pa­ran­csol va­la­mit a ked­ves ven­dég? – csat­tant fel, és pil­lan­tá­sa olyan volt, mint a lán­dzsa he­gye.

– Majd Ági­ka meg­mond­ja – mu­ta­tott a pult mögé Ba­las­sa. A hosszú hajú nő egy szem­vil­la­nás alatt meg­vál­to­zott.

– Nincs sem­mi, Irén­ke – in­tett sze­mé­vel a fel­szol­gá­ló­nő­nek. – Fog­lal­ko­zom az úr­ral…

– Ak­kor mit hü­lyés­kedsz?

– Az előbb nem kap­csol­tam.

– Hát ak­kor fog­lal­kozz az úr­ral – mond­ta a fel­szol­gá­ló­nő, és dur­cá­san tá­vo­zott.

– Jós­ká­val kap­cso­la­tos az üze­net – ve­tet­te oda Ba­las­sa.

A nő za­var­tan pis­lo­gott, mint­ha at­tól fél­ne, hogy egy lát­ha­tat­lan mik­ro­fon fel­erő­sí­ti majd a hang­ját.

– Itt nem tu­dunk be­szél­ni – mond­ta.

– Meg­vár­nám… Mi­kor vé­gez?

– Ti­zen­egy­kor – mond­ta hal­kan a nő. – De itt nem jó.

– Hát ak­kor hol len­ne a leg­jobb? A nő töp­ren­ge­ni lát­szott.

– A Tí­már utca sar­kán le­szál­lok majd a vil­la­mos­ról – mond­ta kis­vár­tat­va.

– Ak­kor a Tí­már utca sar­kán a vil­la­mos­meg­ál­ló­ban vá­rom ma­gát. Fe­hér ko­csi­val le­szek, majd vil­lan­tok né­há­nyat a ref­lek­tor­ral.

– A vil­la­mos min­dig nyolc, tíz perc­cel ti­zen­egy után ér­ke­zik a Tí­már ut­cá­hoz. Ba­las­sa Pé­ter tud­ta, hogy ez a pon­tos meg­fi­gye­lés nem vé­let­len műve.

– Te­hát ott ta­lál­kozunk, ahol vele szo­kott – mor­mog­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen. A telt aj­kak szét­nyíl­tak a meg­le­pe­tés­től.

– Jós­ka is ott lesz? – sut­tog­ta re­mény­ke­dő­én. Ba­las­sa a fe­jét ráz­ta.

– Ő nem lesz ott, csak én – mond­ta. – A to­váb­bi­a­kat majd meg­be­szél­jük.

A nő bó­lin­tott, de lát­szott raj­ta, hogy ne­héz lesz ma­gá­hoz tér­ni döb­be­ne­té­ből.

Kis Má­ria tü­rel­me­sen ült a sö­tét ko­csi­ban. Meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott fel, ami­kor Ba­las­sa az ülés­re hup­pant, és nyom­ban in­dí­tott.

– Elég soká tar­tott, míg át­ad­tad azt az üze­ne­tet – je­gyez­te meg, de hang­já­ban nem volt szem­re­há­nyás.

– Igen, mert egy cso­mó kér­dé­se is volt, ezek­re pe­dig nem szá­mí­tot­tam.

– Csi­nos nő… Amo­lyan sze­xis, de ezt nem hit­tem vol­na, hogy te­lik az ere­jé­ből egy cso­mó kér­dést fel­ten­ni.

Ba­las­sa ne­ve­tett.

– Csi­nos? Sze­xis? – is­mé­tel­te.

– Úgy van… Ami tény, az tény, és a for­má­ja a té­nye­ket mu­tat­ja. Ba­las­sa Pé­ter a Már­tí­rok útja felé vet­te az irányt. Az lát­szott leg­kö­ze­lebb­nek Far­kas­rét­re.

– Kü­lön­ben, te is vagy annyi­ra csi­nos és sze­xis – mond­ta, és cset­tin­tett a nyel­vé­vel.

– Lá­ri­fá­ri… Etetsz most, hogy be­fog­jam a szá­mat.

– Nincs össze­bo­ro­ná­lás. Eb­ben meg­egyez­tünk már. A lány a fe­jét ráz­ta.

– Nincs össze­bo­ro­ná­lás, de en­gem nem kell ér­dem­te­le­nül fel­di­csér­ni – mond­ta kel­let­le­nül.

Ba­las­sa gyors ol­dal­pil­lan­tást ve­tett. A lány csil­lo­gó sze­me szin­te vi­lá­gí­ta­ni lát­szott a sö­tét­ben.

– Rész­le­tez­zem? – nyom­ta meg a szót.

– Nyu­god­tan szem­te­len­ked­hetsz.

– El­ső­sor­ban – kezd­te in­csel­ked­ve Ba­las­sa –, lát­ta­lak ki­fut­ni a pá­lyá­ra. Ami cucc volt raj­tad, az el­fért vol­na a za­kóm szi­var­zse­bé­ben… Má­sod­sor­ban van esz­té­ti­kai ér­zé­kem, és ezt ala­po­san igény­be is vet­tem. Ezen­kí­vül es­küd­ni mer­nék rá, hogy nem vá­sá­rolsz komp­lett fe­hér­ne­mű­gar­ni­tú­rát, mert nincs szük­sé­ged más­ra, csak a bu­gy­ira. Kes­keny a de­re­kad, telt a csí­pőd, szép hosszú a com­bod, for­más a lá­bi­kád. Csu­pán a bo­kád vas­tag kis­sé, de az na­gyon lent van, és nem szok­tam a föl­det bá­mul­ni, így hát az nem ér­de­kel kü­lö­nö­seb­ben. – Is­mét a lány­ra pil­lan­tott, és mély lé­leg­ze­tet vett. – Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy mind­ez­zel na­gyon is tisz­tá­ban vagy.

A lány me­re­ven néz­te az út­tes­tet, szá­ja szeg­le­té­ben sej­tel­mes mo­soly buj­kált.

– Ezek után már csak azt kell tisz­táz­nod, szűz va­gyok-e, és ha nem, ak­kor hány ba­rá­tom volt – mond­ta hal­kan.

Ba­las­sa egyik ke­zét le­vet­te a kor­mány­ról, és mu­ta­tó­uj­ját az ég­nek lök­te.

– Áll­jon meg a me­net – emel­te meg a hang­ját. – Csak ar­ról volt szó, hogy mit lát­tam, és né­hány kö­vet­kez­te­tés a len­ge ma­gya­rod­ra… Más­hoz sem­mi kö­zöm, és sem­mi jo­gom. Vi­szont, ha olyan na­gyon tud­ni aka­rod, egy­ál­ta­lán nem ér­de­kel a múl­tad.

– Állj meg – ve­tet­te köz­be a lány szín­te­len han­gon. Ba­las­sa meg­lep­ve né­zett.

– Kér­lek, most rög­tön állj meg – is­mé­tel­te.

A Déli pá­lya­ud­var mel­lett vol­tak. Ba­las­sa a jár­dá­hoz irá­nyí­tot­ta a ko­csit, és fé­ke­zett. Kí­ván­csi­an for­dult a lány felé. Kis Má­ria sze­me ra­gyog­ni lát­szott.

– Csó­kolj meg, Pé­ter fiam – le­hel­te, és fe­jé­nek egy apró moz­du­la­tá­val fel­kí­nál­ta csil­lo­gó aj­kát. – Ne tö­rődj sem­mi­vel…

A hosszú csók fel­for­ró­sí­tot­ta Ba­las­sá­ban a vért.

– Még – súg­ta a lány.

Arra esz­mél­tek, hogy meg­koc­cant az ab­lak. Vi­ho­gó fi­a­ta­lok bá­mul­tak be a ko­csi­ba. Ba­las­sa ki­bon­ta­ko­zott a lány kar­ja­i­ból, és el­in­dí­tot­ta a ko­csit.

– Pont itt – je­gyez­te meg.

Kis Má­ria fe­jét hát­ra­hajt­va ne­ve­tett.

– Pont itt és pont most – mond­ta. – Ezt a pil­la­na­tot vé­tek lett vol­na el­mu­lasz­ta­ni.

Per­cek múl­va a far­kas­ré­ti te­me­tő kö­ze­lé­ben jár­tak.

– Itt állj meg – mu­tat­ta a lány a hir­de­tő­osz­lo­pot. Ba­las­sa ele­get tett a ké­rés­nek.

– In­nen a har­ma­dik ház­ban la­kom – mond­ta a lány, és meg­ra­gad­ta sport­tás­ká­ját.

Ba­las­sa lá­gyan meg­fog­ta a lány ál­lát, és maga felé for­dí­tot­ta.

– Jól össze­ve­rőd­tünk, Pé­ter fiam – mond­ta fá­tyo­los han­gon a lány.

– Bi­zony, jól össze­ve­rőd­tünk…

A csók szin­te össze­for­rasz­tot­ta őket, hosszú per­cek­re el­süllyedt kö­rü­löt­tük min­den. Ké­sőbb, ami­kor ki­ful­lad­va el­eresz­tet­ték egy­mást, Ba­las­sa szól­ni akart, de a lány ke­zé­vel be­ta­pasz­tot­ta szá­ját.

– Ne mondj sem­mit, sem­mit – kér­lel­te. – Ez­u­tán min­den szó sab­lon­nak tű­nik… Tu­dod, mi­ben ma­rad­junk, Pé­ter fiam?

– Mond­jad…

– Ma­rad­junk ab­ban, hogy bír­juk egy­mást, jó?

– Jó…

– Kö­szö­nöm a mai es­tét – mond­ta a lány. Csó­kot do­bott, és ki­szállt a ko­csi­ból. Egy pil­la­nat alatt el­tűnt a sö­tét­ben nagy sport­tás­ká­já­val.