5.

A pi­ros Yet­ta a lö­vé­sek után el­vi­har­zott az ut­cá­ból. Csak Silz se­be­sült meg, az egyik go­lyó a vál­lát érte, a má­sik a tü­de­jé­be fú­ró­dott. Ros­en­bach gyor­san át­ült a vo­lán mögé, s mire a lö­vé­sek dör­re­né­sé­re a há­zak­ból ki­sza­lad­hat­tak vol­na, már ők is el­hagy­ták a Stöckl­gas­sét.

Ros­en­bach első gon­do­la­ta az volt, hogy kór­ház­ba vi­szi a tár­sát, de ké­sőbb meg­vál­toz­tat­ta a ter­vét.

– A köz­pont­ba… A köz­pont­ba…

Az autó se­be­sen ha­ladt, a fo­tós csak egy­szer-két­szer pil­lan­tott Silz­re.

– Tartsd ma­gad – mon­do­gat­ta. – Mind­járt ott le­szünk…

Silz nem hal­lot­ta a biz­ta­tást, feje az autó aj­ta­já­hoz dőlt, egy-egy for­du­ló­ban, fé­ke­zés­kor na­gyot kop­pant. Ami­kor az egyik út­ke­resz­te­ző­dés­ben meg kel­lett áll­ni­uk, Ros­en­bach a biz­ton­sá­gi öv­vel az ülés­hez csa­tol­ta. A keze vé­res lett, a zseb­ken­dő­jé­be tö­rül­get­te. Silz szá­já­nak szög­le­té­ben elő­buk­kan­tak a pi­ros le­ve­gő­bu­bo­ré­kok.

– Meg­öl­te az a nő… Biz­tos, hogy meg­öl­te…

Az úgy­ne­ve­zett köz­pont egy eme­le­tes, vi­szony­lag kis ház volt. Az ud­va­rán au­tó­ron­csok. Úgy fon­ták kö­rül több tíz­mé­te­res su­gár­ban, mint a bás­tyák a vá­rak épü­le­te­it. Csak egyet­len kes­keny út ve­ze­tett a ron­csok kö­zött a ház be­já­ra­tá­hoz. Az ajtó előtt egy ing­ujj­ra vet­kő­zött fér­fi ült, ha­tal­mas ka­ri­má­jú ka­la­pot vi­selt, mel­let­te egy vá­szonzsák, Ros­en­bach tud­ta, hogy az gép­pisz­tolyt rejt ma­gá­ban.

– Gye­re, Csa­csu, se­gíts! Gyor­san!

Csa­csu kí­nai szár­ma­zá­sú, mo­soly­gós fér­fi volt. Va­ló­já­ban nem Csa­csu­nak hív­ták, de min­den­ki így szó­lí­tot­ta, mert az iga­zi ne­vét nem tud­ták meg­je­gyez­ni. – Mi van?

– Ne kér­dez­gess, ha­nem gye­re!

Ros­en­bach ki­ug­rott az au­tó­ból, ki­rán­tot­ta a má­sik ol­da­lon az aj­tót. Silz ki­dőlt vol­na, ha nem tart­ja a biz­ton­sá­gi öv.

– Ka­ram­bo­loz­ta­tok?

– Fogd meg… Vi­gyáz­va! Vi­gyük be…

Las­san lé­pe­get­tek. A kí­nai a fe­jét csó­vál­ta. Óva­to­san ki­emel­ték Sil­zet az au­tó­ból.

– En­nek, kam­pec…

Be­vit­ték az egyik szo­bá­ba, le­fek­tet­ték a ka­na­pé­ra. Silz már olyan fe­hér volt, mint­ha nem is élne.

Csa­csu vissza­ment az őr­he­lyé­re, a ru­há­ja vé­res lett, az egyik fa­li­kút­nál mo­so­gat­ta. Ros­en­bach fel­sza­ladt az eme­let­re. Ko­pog­ta­tás nél­kül ron­tott be az egyik szo­bá­ba.

– Or­vos kell, azon­nal or­vos!

A szo­bá­ban né­gyen ül­tek. Egy idő­sebb fér­fi, akit a hosszú fe­hér sza­kál­la mi­att Pró­fé­tá­nak ne­vez­tek, a fa­ra­gott író­asz­tal mö­gött, hár­man, fe­ke­te ru­há­ban, ka­lap­ju­kat az ölük­ben tart­va, vele szem­ben a fo­te­lok­ban. Mind­nyá­jan a fel­dúlt arcú Ros­en­bach felé for­dul­tak.

– Mi van? – kér­dez­te hi­he­tet­le­nül vé­kony han­gon az idős fér­fi, a Pró­fé­ta. – Mit ko­mé­di­á­zik maga?

Ros­en­bach na­gyot nyelt.

– Or­vos kell, uram… Sil­zet le­lőt­ték… Meg­hal, ha… De le­het, hogy már meg is halt.

– Mit csi­nál­tak Silz­cel?

– Le­lőt­ték. Egy nő. Pi­ros au­tó­ból…

Az idős fér­fi nem állt fel, me­rő­en néz­te Ros­en­ba­chot, aki ta­nács­ta­la­nul, za­var­tan áll­do­gált, s egy­re csak azt haj­to­gat­ta.

– Meg­hal… Meg­hal…

– Hol van most Silz?

– Itt. Ide hoz­tam, uram. A föld­szin­ten fek­szik, a hár­mas­ban.

– Kö­vet­te va­la­ki ma­gu­kat?

Ros­en­bach a fe­jét ráz­ta, bár va­ló­já­ban nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, hogy va­la­ki a nyo­muk­ba eredt-e. A Pró­fé­ta meg­érez­te Ros­en­bach bi­zony­ta­lan­sá­gát.

– Ha ide­cső­dí­tett va­la­kit, le­lö­vöm, érti?

Az egyik fe­ke­te ru­hás fel­tá­pász­ko­dott a fo­tel­ból. Szét­ve­tett láb­bal állt Ros­en­bach elé.

– Én pe­dig… Szét­rú­gom a po­fá­dat…

– Nem… – da­dog­ta Ros­en­bach. – Nem… Sen­ki nem kö­ve­tett.

– Jó – hang­zott az író­asz­tal mö­gül. – Se­bas­ti­an, men­jen, néz­ze meg Sil­zet.

A fo­tel­ból fel­állt egy fér­fi, á ka­lap­ját a fe­jé­be nyom­ta. Az uj­já­val in­tett Ros­en­bach­nak, hogy kö­ves­se. Le­si­e­tett a lép­csőn. Se­bas­ti­an nem volt or­vos. Annyi ta­pasz­ta­la­tot azon­ban már szer­zett a kü­lön­fé­le zsol­dos­há­bo­rúk­ban, hogy egyet­len pil­la­nat alatt meg­ál­la­pít­sa.

– Ez a fiú már meg­halt.

– Már meg­halt?

Se­bas­ti­an Silz­hez lé­pett, fel­emel­te a ke­zét, az­tán el­en­ged­te.

– Sem­mi – mo­rog­ta. – Ez kész… Nézd meg te is!

Ros­en­bach nem akart a ha­lott­hoz nyúl­ni. De Se­bas­ti­an oda­pen­de­rí­tet­te.

– Et­től már nem kell maj­réz­ni! – Meg­emel­te a ka­lap­ját, mint­ha kö­szönt vol­na va­la­ki­nek. Az­tán meg­for­dult, s in­dult fel a lép­csőn, alig lé­pett azon­ban né­hány fo­kot, vissza­for­dult, s le­szólt Ros­en­bach­nak. – Jó lesz, ha si­etsz…

Az eme­le­ti szo­bá­ba maga előtt en­ged­te be Se­bas­ti­an Ros­en­ba­chot.

– Nos?

– Va­ló­ban meg­halt, uram – mond­ta Se­bas­ti­an, a hang­ja unott volt, mint­ha nem ér­de­kel­né az eset. – Két lö­vés.

Az író­asz­tal mö­gött ülő fér­fi in­tett.

– Tes­sék he­lyet fog­lal­ni… Ros­en­bach úr, mi tör­tént tu­laj­don­kép­pen?

Ros­en­bach is le­ült, meg­tö­rül­te a hom­lo­kát, las­san össze­haj­tot­ta a zseb­ken­dő­jét, s vissza­tet­te a zse­bé­be.

– Az uta­sí­tás sze­rint fi­gyel­tük a há­zat… Egy­szer csak mel­lénk ka­nya­ro­dott egy pi­ros Yet­ta, s a le­hú­zott ab­la­kon ke­resz­tül ránk lőtt. Silz ült a kor­mány­nál, kö­ze­lebb a nő­höz, őt ér­ték a lö­vé­sek… És én… – Kis szü­ne­tet tar­tott, mint­ha nem dön­töt­te vol­na még el, hogy foly­tat­ja-e a tör­té­ne­tet. – Én… Én meg le­hú­zód­tam az ülés elé… Mire vi­szo­noz­hat­tam vol­na a tü­zet, a nő már el is tűnt. Tu­laj­don­kép­pen ennyi.

– Tanú? Lát­ta va­la­ki?

– Nem, uram. Olyan ki­halt az az utca, mint…

– Biz­tos eb­ben, Ros­en­bach úr?

– Igen.

Az őszes úr fel­állt az író­asz­tal mö­gül. A szé­ke kar­fá­ján ló­gott a lak­ko­zott, fé­nyes gör­be­bot­ja, le­emel­te, s mind­két ke­zé­vel rá­tá­masz­ko­dott, így állt, szót­la­nul, né­hány per­cig. Az­tán elő­re­bi­ce­gett, óva­to­san le­ült az egyik bőr­fo­tel­ba.

– Te­hát most sen­ki nem őrzi a há­zat… Pe­dig a ter­ve­ink… Ki lő­he­tett ma­guk­ra? Le tud­ná írni pon­to­sab­ban azt a nőt? – for­dult Ros­en­bach felé. – Pró­bál­ja meg.

Ros­en­bach na­gyot só­haj­tott, s be­huny­ta a sze­mét. Igye­ke­zett vissza­idéz­ni a tör­tén­te­ket. De csak a lo­bo­gó sző­ke ha­jat lát­ta. Pi­ros sza­lag szo­rí­tot­ta hát­ra. Igen, pi­ros sza­lag.

– Pi­ros sza­lag volt a ha­já­ban… Sző­ke… És pi­ros sza­lag… Erre ha­tá­ro­zot­tan em­lék­szem. Más­ra nem. Nem is lát­hat­tam, mert a pisz­tolyt az arca elé emel­te.

– Fi­a­tal, öreg?

– Ta­lán egyik sem… És a ke­zén kesz­tyű volt. Pi­ros. Igen, az is pi­ros.

– Ne­tán a ru­há­ja is pi­ros? Ros­en­bach bó­lin­tott.

– Igen… Az is… Ha­tá­ro­zot­tan em­lék­szem… Pi­ros blúz… Pró­fé­ta fel­emel­te a bot­ját, s mell­be bök­te vele Ros­en­ba­chot.

– Ma­gá­nak pi­ros­lá­tá­sa van…

Min­den­ki ne­ve­tett. Csak Ros­en­bach nem. Mi az, hogy pi­ros­lá­tás? Hü­lyé­nek né­zik ezek az urak… Hát­ra­dőlt a fo­tel­ban, töl­tött ma­gá­nak az asz­tal­kán álló üveg­ből sört, s las­san kor­tyol­gat­ta.

– A lé­nyeg az – foly­tat­ta a Pró­fé­ta –, hogy nem is­mer­te fel a tá­ma­dót… És le sem tud­ja írni… Nem baj, nem baj… A tra­gé­dia in­kább az, hogy meg­halt Silz… – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te úr… Silz úr… Ros­en­bach úr, pi­hen­jen le, az urak kö­zül va­la­ki men­jen le a hár­mas­ba, és néz­zen kö­rül, mit le­het­ne ten­ni a te­tem­mel.

Se­bas­ti­an állt fel.

– Bíz­za ezt rám, uram.

– Men­jen. És szól­jon az őr­nek, hogy tart­sa nyit­va a sze­mét! Nem sze­ret­nék meg­le­pe­tést.

Se­bas­ti­an fel­emelt kéz­zel je­lez­te, ér­tet­te, meg­for­dult, és el­hagy­ta a szo­bát. A töb­bi­ek is fel­áll­tak.

– Kö­szö­nöm, ura­im, majd foly­tat­juk.

Ros­en­bach is fel­tá­pász­ko­dott, meg­haj­tot­ta ma­gát, s in­dult az ajtó felé.

– Egy pil­la­nat még! – szólt utá­na a Pró­fé­ta. – Sze­ret­nék még va­la­mit kér­dez­ni.

Ros­en­bach meg­for­dult.

– Tes­sék, uram.

– Ül­jön le!

– Kö­szö­nöm.

Az öreg úr hosszan néz­te Ros­en­ba­chot. Né­hány perc múl­tán hal­kan be­szél­ni kez­dett.

– Pi­ros Yet­ta? Nem! Pi­ros ru­hás nő? Nem! Pisz­toly, igen! Egy kis ve­sze­ke­dés, s aki gyor­sab­ban lő, az ma­rad a po­ron­don… Igaz?

Ros­en­ba­chot meg­lep­te a gya­nú­sí­tás. Ijed­ten mond­ta.

– Nem… Nem, uram… Va­ló­ban egy nő…

– Biz­tos? Tud­ja, hogy nem tré­fá­lok, igaz?

– Tu­dom… S ép­pen ezért… Ez nem ha­zug­ság, uram.

– Jó… Bár – emel­te fel a bot­ját – job­ban sze­ret­tem vol­na, ha maga len­ne a tet­tes… Így azon­ban… Sok­kal rosszabb a hely­zet. – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – Ne ha­ra­gud­jon, de nem aka­rom el­hin­ni, hogy va­la­ki egy­sze­rű­en ma­guk­ra lő… Mi­ért? Tud va­la­mi vá­laszt?

Ros­en­bach a fe­jét ráz­ta. – Nem, uram… Nem tu­dok.

Az öreg fér­fi vissza­bi­ce­gett az író­asz­ta­lá­hoz. Le­ült, las­san ki hú­zott egy fi­ó­kot.

– Mond­ja – kér­dez­te hal­kan –, maga a rend­őr­ség em­be­re?

– Nem. Biz­to­sít­ha­tom, hogy nem.

A Pró­fé­ta egy re­vol­vert vett elő a fi­ók­ból. Ros­en­bach­ra cél­zott. Mind a ket­ten hall­gat­tak. Ros­en­bach mé­lye­ket lé­leg­zett, s a ke­zét emel­te a re­vol­ver­cső elé. Mint­ha arra ké­szül­ne, hogy el­kap­ja majd a go­lyót.

– Tud­ja – mond­ta ké­sőbb az öreg –, né­hány év­vel ez­előtt már le­lőt­tem vol­na. Jobb egy néma ár­tat­lan, mint egy két­sé­ges meg­bíz­ha­tó­sá­gú élő. Vagy­is… De már meg­öre­ged­tem. Tud­ja is­ten, mi­ért nem lö­vök?! Maga érti ezt?

Ros­en­bach le­si­mí­tot­ta hom­lo­ká­ról a ve­rí­ték­pa­ta­ko­kat.

– Én… Ne tart­son en­gem – so­ká­ig ke­res­gél­te a szót, vé­gül ki­bök­te – áru­ló­nak… Az tör­tént, hogy ránk lőt­tek… És én élet­ben ma­rad­tam…

– Lát­ja, ép­pen ez szól maga el­len, ked­ves Ros­en­bach úr. Mert ahogy mon­da­ni tet­szett, oda­ka­nya­ro­dott egy autó köz­vet­le­nül ma­guk mel­lé, egy nő cél­zott és lőtt. Cso­dá­la­tos mó­don csak Sil­zet ta­lál­ta el, ma­gán egy kar­co­lás sem esett. Nem fur­csa ez?

– Én – nyög­te Ros­en­bach – a túl­ol­da­lon ül­tem…

Az öreg fér­fi bó­lin­tott. Mo­soly­gott is. De a re­vol­vert to­vább­ra is az előt­te iz­za­dó Ros­en­bach­ra. irá­nyí­tot­ta.

– Én meg itt az író­asz­tal előtt. Sem ma­gá­nak, uram, sem ne­kem nem lett sem­mi ba­jom. Ér­de­kes, nem?

Ros­en­bach össze­szed­te ma­gát.

– Ön­nek, uram, nem is le­he­tett vol­na, de én is fe­küd­het­nék most hol­tan, mint Silz. – Ha­tá­ro­zot­tabb han­gon foly­tat­ta. – Nem tu­dom, ki az, aki ránk lőtt, azt sem, hogy mi­ért. És úgy gon­do­lom, a rend­őr­ség­nek eh­hez sem­mi köze. – Ros­en­bach szü­ne­tet tar­tott, vár­ta, hogy a Pró­fé­ta be­le­szól, de az hall­ga­tott. – Én azt sem tu­dom, mi­ért kell fi­gyel­nünk azt az urat, de ez nem is tar­to­zik rám. Én az önök al­kal­ma­zott­ja va­gyok, azt te­szem, amit pa­ran­csol­nak.

Az öreg fér­fi maga elé tet­te a re­vol­vert az asz­tal­ra.

– Foly­tas­sa… Mond­ja csak ki, ami a be­gyé­ben van.

– Nin­csen, uram, sem­mi… Csak… Azt te­szem, ami­ért fi­zet­nek.

– A rend­őr­ség is fi­zet. Ezt min­den­ki tud­ja.

– Le­het, hogy fi­zet, de nem ne­kem.

– Lá­tom, ha­rag­szik… – A Pró­fé­ta vissza­tet­te a re­vol­vert a fi­ók­ba. – Nem kell há­bo­rog­ni… – Ész­re­vet­te, hogy Ros­en­bach meg­könnyeb­bül­ten dől hát­ra a fo­tel­ban. – És nem kell nagy biz­ton­ság­ban érez­nie ma­gát. A gya­nú, uram, szí­vünk­be fész­ke­lő­dött… Ma­gán mú­lik, hogy ki­re­pül-e on­nan. Fi­gyel­ni fog­juk még a gon­do­la­ta­it is. – Az­tán, mint­ha nem is ugyan­az az em­ber len­ne, mo­so­lyog­va, ér­dek­lő­dés­sel kér­dez­te. – Mi van a ci­cák­kal? Mit ad ne­kik ma enni?

Ros­en­bach ne­he­zen vál­tott. Még a sze­mét is be­huny­ta, hogy el tud­ja ren­dez­ni ma­gá­ba a dol­go­kat. Ké­sőbb vá­la­szolt.

– Sem­mi kü­lö­nös… Vet­tem ne­kik csir­ke­ap­ró­lé­kot… Az au­tó­ban van… Meg is ro­mol­ha­tott az­óta.

– Mi­ért nem szólt?

Az öreg bi­ce­gő – aki ma­gát egy­sze­rű­en csak Pró­fé­tá­nak ne­vez­tet­te –, sze­ret­te a macs­ká­kat. A la­ká­sa kö­rül ta­lán száz cica is ólál­ko­dott, s ami­kor meg­je­lent az aj­tó­ban, mint va­la­mi ug­rá­ló ára­dat, ro­han­tak hoz­zá. Mi­vel tud­ta, hogy Ros­en­bach­nak is van­nak macs­kái, ha ta­lál­koz­tak, min­dig meg­kér­dez­te, mit adott enni a jó­szá­gok­nak, s ta­ná­csok­kal lát­ta el.

– Mi macs­ká­sok fog­junk össze! – mon­do­gat­ta.

Csak­hogy ez az ál­lat­sze­re­tet na­gyon idő­le­ges volt. Mert a Pró­fé­ta hó­na­po­kig volt tá­vol a la­ká­sá­tól, az­tán újra meg­je­lent, s megint el­uta­zott. A macs­kák vár­ták egy ide­ig, az­tán szét­szé­led­tek, mint az őri­zet­le­nül ha­gyott, gaz­dát­lan nyáj. Egyik par­tyn, ami­kor már több üveg sört fo­gyasz­tott, va­la­ki meg­kér­dez­te tőle, tu­laj­don­kép­pen mi­ért is­tá­pol­ja a macs­ká­kat? Az öreg. a gye­rek­ko­rá­ra hi­vat­ko­zott.

– Ve­zek­lés ez – mond­ta. – Ka­masz vol­tam, össze­kö­töt­tem a macs­kák far­kát, és be­dob­tam őket a tóba… Egyet­len pár sem jött rá, hogy ha nem el­len­té­tes irány­ba evic­kél­nek, ak­kor meg­me­ne­kül­nek… Mind meg­ful­ladt, Ak­kor jó szó­ra­ko­zás­nak ta­lál­tam. Ezért kell ve­ze­kel­nem.

Ne­vet­tek raj­ta. Volt, aki azt mond­ta, hogy de­rék em­ber. Lel­kük mé­lyén azon­ban el­tá­vo­lod­tak tőle. Ezt ő is ész­re­vet­te, hi­á­ba igye­ke­zett pa­lás­tol­ni. S hogy mu­tas­sa, nem ér­dek­li, mit gon­dol­nak róla, el­mon­dott még egy tör­té­ne­tet.

– Nem­csak a macs­kák­kal szó­ra­koz­tam me­sél­te vé­kony hang­ján, éle­sen hang­zott min­den szó, mint a bo­rot­va –, ha­nem a tyú­kok­kal is… Fi­gyel­jék, mit mon­dok! Fa­lun él­tem, szal­má­ból tü­zet gyúj­tot­tam, össze­kö­töz­tem a tyú­kok lá­bát, és be­le­ha­jí­tot­tam őket a tűz­be… Tud­ják, hogy a tyú­kok oko­sab­bak, mint a macs­kák? Kép­zel­jék el, höl­gye­im és ura­im, hogy össze­kö­tö­zött láb­bal ug­rál­tak ki a tűz­ből. Tol­luk, szár­nyuk lán­golt, ret­ten­tő bü­dös volt, s mint va­la­mi égő bok­rocs­kák von­szol­ták ma­gu­kat. De meg­sül­tek. Sza­bá­lyo­san meg­sül­tek. Bár amíg spár­gá­val kö­töt­tem össze lá­bu­kat, ad­dig több meg is me­ne­kült. El­égett a zsi­neg. De az­tán dró­tot csa­var­tam rá­juk…

A ven­dé­gek bor­zad­va hall­gat­ták a tör­té­ne­tet. Ő pe­dig mo­soly­gott. Az­tán fel­ne­ve­tett, min­dig han­go­sab­ban, han­go­sab­ban… Ami­kor csi­tult a ful­dok­ló ne­ve­té­se, gá­lán­sán meg­ha­jolt és azt mond­ta.

– Sem az, amit a macs­kák­ról me­sél­tem, sem ez a tyúk­his­tó­ria nem volt igaz… Most ta­lál­tam ki…

A tár­sa­ság ugyan fel­lé­leg­zett, de azért bor­zad­va néz­ték a Pró­fé­tát. Egy nő meg is fe­nye­get­te az égre nyúj­tott uj­já­val.

– Maga rossz em­ber! Maga na­gyon rossz em­ber!

A Pró­fé­ta nem vá­la­szolt. Mint­ha büsz­ke lett vol­na a meg­jegy­zés­re. Le­het, hogy ez ju­tott eszé­be, ami­kor meg­kér­dez­te Ros­en­ba­chot.

– Mond­ja, rossz em­ber va­gyok én?

– Nem, uram, nem – vá­la­szolt Ros­en­bach, de nem tud­ta mire vél­ni a kér­dést.

– A macs­kák, Ros­en­bach úr, csak a jó em­be­re­ket sze­re­tik.

– Így igaz, uram.

– Lát­ja, ma­gá­nak is adok még egy san­szot… Le­lő­het­tem vol­na, nem? Mert azért macs­kák ide, macs­kák oda, most sem va­gyok egé­szen meg­győ­ződ­ve ar­ról, hogy maga nem a rend­őr­ség em­be­re… De hagy­juk ezt! Men­jen szé­pen haza, pi­hen­jen, s hol­nap… – A Pró­fé­ta meg­va­kar­ta a fe­jét. – Hol­nap foly­tas­sa a mun­ká­ját… Majd Se­bas­ti­an vi­gyáz ma­gá­ra… Most el­me­het.

Ros­en­bach fel­állt, meg­haj­tot­ta ma­gát, s meg­for­dult. Nem lát­ta, in­kább érez­te, hogy mind­vé­gig la­pult va­la­ki az ajtó mö­gött. Ami­kor ki­nyi­tot­ta az aj­tót, Se­bas­ti­an né­zett vele szem­be.

– Hel­lo – mond­ta, mint­ha ak­kor lát­ták vol­na egy­mást elő­ször.

– Hel­lo – nyög­te ki Ros­en­bach.

Silz ha­lá­la és a be­szél­ge­tés a Pró­fé­tá­val, szin­te agyon­nyom­ta. Arra gon­dolt, leg­jobb len­ne itt­hagy­ni ezt az egész tár­sa­sá­got. De félt, hogy ak­kor az­tán va­ló­ban áru­ló­nak, a rend­őr­ség em­be­ré­nek tar­ta­nák…

Az épü­let be­já­ra­tá­nál meg­állt. Most mit csi­nál­jon? Men­jen haza a kis la­ká­sá­ba? Ak­kor van-e na­gyobb biz­ton­ság­ban, ha el­megy in­nen, vagy ha mó­dot ad arra, hogy tár­sai min­den lé­pé­sét fi­gyel­hes­sék?

A kér­dés­re Se­bas­ti­an vá­la­szom.

– Gye­re el hoz­zám, igyunk va­la­mi…

Ros­en­bach en­ge­del­me­sen kö­vet­te. Se­bas­ti­an sem la­kott eb­ben az épü­let­ben, de mi­vel ő volt a Pró­fé­ta test­őr­sé­gé­nek feje, ka­pott egy szo­bát a föld­szin­ten. Nem ál­lít­hat­ta sen­ki, hogy fő­úri­an ren­dez­ték be. Asz­tal, szé­kek, egy he­ve­rő és egy szek­rény. És ami a leg­fel­tű­nőbb le­het egy lá­to­ga­tó­nak: szennyes, el­mo­sat­lan po­ha­rak, edé­nyek az asz­ta­lon, sőt pisz­kos fe­hér­ne­mű a fek­vő­he­lyen. De Se­bas­ti­ant ez nem za­var­ta, ar­rébb tol­ta az edé­nye­ket, egyen­ként kéz­be vet­te a po­ha­ra­kat, a vi­lá­gos­ság felé tar­tot­ta őket, ke­res­te, me­lyik tisz­ta. Ket­tő­re rá­fog­ta, te­le­töl­töt­te ko­nyak­kal.

– Igaz, me­leg van, de…

Ros­en­bach kí­ná­lás nél­kül le­ült.

– Sze­gény Silz – mond­ta hal­kan, s ki­it­ta a ma­ra­dé­kot a po­ha­rá­ból. Arra gon­dolt, hogy sem a Pró­fé­ta, sem a fiúk nem vol­tak meg­lep­ve a me­rény­le­ten. Mint­ha ké­szül­tek is vol­na erre. Ezt iga­zol­ta az is, amit Se­bas­ti­an mon­dott.

– Járt ez neki…

– Tes­sék?

– Mon­dom, hogy erre szá­mí­ta­ni le­he­tett… Igen so­kan fen­ték már rá a fo­gu­kat.

Ros­en­bach ke­rek­re nyílt szem­mel bá­mul­ta a testőrt, vagy aho­gyan min­den­hol be­cé­zik, a go­ril­lát.

– Ezt nem ér­tem – nyög­te.

– Mit nem le­het ezen ér­te­ni? Silz azért jött ide ve­lünk, mert Dél-Ame­ri­ká­ban már min­den­hol ha­lál­ra ke­res­ték… Azt hit­te, itt biz­ton­ság­ban él­het. Ez még­is Eu­ró­pa!

– És én is majd­nem meg­hal­tam…

– Ugyan! – in­tett Se­bas­ti­an. – Ha akar­ták vol­na, te sem úszod meg… De csak Silz…

– És ki te­het­te? Ki volt az a nő?

Se­bas­ti­an meg­rán­tot­ta a vál­lát.

– Mit tu­dom én! Min­den­ki azt hi­szi, hogy te…

– Ez igen nagy té­ve­dés! – til­ta­ko­zott Ros­en­bach, fel­állt, s gyors, ide­ges lép­tek­kel kör­be­jár­ta az asz­talt. Két­szer is. – Ilyet ál­lí­ta­ni ró­lam!

– Jól van… Ülj vissza! Lát­ha­tod, a Pró­fé­ta sem egé­szen biz­tos eb­ben… Őszin­tén szól­va, én sem…

– Kö­szö­nöm. Nem is én vol­tam.

Se­bas­ti­an újra töl­tött.

– Nem le­hetsz olyan mar­ha, hogy az ut­cán ölöd meg… De van még va­la­mi…

Se­bas­ti­an elő­vet­te a re­vol­ve­rét. Cső­re töl­töt­te. Ros­en­bach ré­mül­ten fi­gyel­te.