3.

Mi­kor­ra Bana Dé­nes ez­re­des meg­ér­ke­zett a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ba, két tiszt már úton volt Győr­be, hogy a me­gyei rend­őr-fő­ka­pi­tány­sá­gon je­lent­ke­zett fér­fit, aki az el­há­rí­tás­sal kí­vánt kap­cso­la­tot te­rem­te­ni, fel­kí­sér­je Bu­da­pest­re.

A szo­ba fény­ár­ban úszott. Be­lez­nay őr­nagy, ke­zé­ben a gép­táv­írón ér­ke­zett je­len­tés­sel, is­mer­tet­te a té­nye­ket:

– Este hét­kor a la­ká­so­mon ér­te­sí­tett az ügye­let, hogy ha­laszt­ha­tat­la­nul fon­tos anyag ér­ke­zett Győr­ből. Mi­után be­jöt­tem, és el­ol­vas­tam a je­len­tést, fel­hív­tam Győrt, és rész­le­tes tá­jé­koz­ta­tást kér­tem. Az il­le­tőt Zim­mer La­jos­nak hív­ják, negy­ven­két éves, frank­fur­ti la­kos, nyu­gat­né­met ál­lam­pol­gár, öt­ven­hat­ban tá­vo­zott kül­föld­re. Ál­lí­tó­lag most lá­to­ga­tott haza első íz­ben, il­let­ve át­uta­zó vízum­mal ér­ke­zett. Út­le­ve­le sze­rint Ju­go­szlá­vi­án át Olasz­or­szág­ba tart.

– A lé­nye­get – ve­tet­te köz­be tü­rel­met­le­nül az ez­re­des, és ci­ga­ret­tát du­gott az ajka közé.

– Dél­után négy­kor je­lent meg a fő­ka­pi­tány­sá­gon – foly­tat­ta az őr­nagy. – Azt mond­ta, most ér­ke­zett Bécs­ből, és egy el­há­rí­tó­tiszt­tel akar be­szél­ni. Ami­kor kí­ván­sá­gát tel­je­sí­tet­ték, arra kér­te a tisz­tet, hogy ér­te­sít­se jö­ve­te­lé­ről a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mot, mert őt fon­tos fel­adat­tal küld­ték, és er­ről mi­előbb val­lo­mást akar ten­ni. Több­ször hang­sú­lyoz­ta, hogy re­mél­he­tő­leg nem lesz bán­tó­dá­sa.

– Te­hát fel­adat­tal ér­ke­zett.

– Igen.

Az ez­re­des hosszan maga elé fúj­ta a füs­töt.

– És még mit mon­dott? – kér­dez­te.

– Nem so­kat – fe­lel­te az őr­nagy. – El­zár­kó­zott a kér­dé­sek elől, csak so­kat sej­te­tő­en vo­no­gat­ta a vál­lát.

Az el­há­rí­tó­fő­nök egy pil­lan­tást ve­tett kar­órá­já­ra: tíz óra múlt. Ha min­den jól megy, az autó a fon­tos em­ber­rel haj­nal­tájt ér­kez­het meg, mert hó­ta­ka­ró bo­rít­ja az uta­kat.

– Azt mire ala­po­zod, hogy ez a Zim­mer volt az is­me­ret­len te­le­fo­ná­ló? Hi­szen csak most ér­ke­zett Bécs­ből.

– Je­len­tem, ezt még nem el­len­őriz­tük, de az első pil­la­nat­ban, ami­kor te­le­fo­nál­tam, azt hit­tem, vele ál­lunk szem­ben.

– Lépj érint­ke­zés­be a he­gyes­hal­mi ha­tár­őr-pa­rancs­nok­ság­gal. Ko­csi­val jött vagy vo­nat­tal?

– Sze­mély­gép­ko­csi­val – fe­lel­te az őr­nagy.

Az ez­re­des uta­sí­tot­ta még, hogy igye­kez­zen va­la­mit meg­tud­ni Zim­mer La­jos itt­ho­ni, öt­ven­hat előt­ti te­vé­keny­sé­gé­ről, és ren­del­jen be egy ügyes ki­hall­ga­tó­tisz­tet, aki fog­lal­koz­ni fog vele.

– Ezen­kí­vül le­gyen kéz­nél egy-két em­ber, hát­ha gyor­san kell majd cse­le­ked­nünk – tet­te hoz­zá.

Be­lez­nay már a kü­szö­bön volt, ami­kor vissza­for­dult:

– Ez­re­des elv­társ! Ér­te­sít­sem Pin­tért?

– Hívd fel – fe­lel­te rö­vid töp­ren­gés után az ez­re­des –, de csak annyit mondj, hogy ko­rán reg­gel jöj­jön be.

– Ér­tet­tem.

Bana az őr­nagy tá­vo­zá­sa után gon­do­la­ta­i­ba mé­lyedt. A té­nyek bir­to­ká­ban szám­ba vet­te a vár­ha­tó le­he­tő­sé­ge­ket. Ab­ban biz­tos volt, hogy a Győr­ben je­lent­ke­ző fér­fi sem­mi eset­re sem azo­nos az is­me­ret­len te­le­fo­ná­ló­val, aki az elő­ző éj­sza­ka annyi­ra fel­csi­gáz­ta ér­dek­lő­dé­sü­ket, a ZX-7-tel. Ak­kor hát ki le­het? Va­jon ki a meg­bí­zó? Me­lyik kém­szer­ve­zet? És mi le­het az a fon­tos fel­adat, amellyel meg­bíz­ták?

Csu­pa egye­lő­re meg­vá­la­szol­ha­tat­lan kér­dés.

Azt azon­ban sej­tet­te, hogy en­nek a Zim­mer ne­ve­ze­tű­nek a kém­fel­ada­ta va­la­mi­kép­pen össze­függ az­zal a fon­tos mun­ká­val, amely je­len pil­la­nat­ban az el­há­rí­tás fi­gyel­mé­nek kö­zép­pont­já­ban áll. Le­het­sé­ges, hogy meg­in­dult a tá­ma­dás? Meg­tört a csend, amely már annyi­ra nyug­ta­la­ní­tot­ta? A KGST kö­zös prog­ram­já­ba tar­to­zó mű­boly­gó­kí­sér­le­tek után való pu­ha­to­ló­zás­nak ná­lunk is el­ér­ke­zett az ide­je? Va­jon me­lyik ér­dek­li őket?

– Az üzem­anyag­tar­tá­lyok – dünnyög­te az ez­re­des. – Igen, az áll elő­tér­ben.

El­nyom­ta a ci­ga­ret­tát, és nyom­ban egy má­sik­ra gyúj­tott rá.

Köz­vet­le­nül éj­fél előtt vá­rat­la­nul be­ál­lí­tott Pin­tér Béla. A fő­nök szo­bá­já­ban sűrű ci­ga­ret­ta­füst és nem ép­pen öröm­te­li pil­lan­tás fo­gad­ta.

– Te mit ke­re­sel itt bent? – mor­dult rá az ez­re­des.

A köp­cös ter­me­tű osz­tály­ve­ze­tő iga­zí­tott egyet a za­kó­ján, és csak ennyit mon­dott:

– Nem tud­tam alud­ni. Gon­dol­tam, be­jö­vök… Az ez­re­des mér­ges lett.

– Csak le­gyen egy nyu­godt pil­la­na­tom – csa­pott az asz­tal­ra –, hogy fog­lal­koz­zak vég­re a fe­gye­lem­mel is! Még­is­csak ab­szur­dum, hogy az uta­sí­tá­sa­im fal­ra­hányt bor­sók! Mint­ha a vak­vi­lág­ba be­szél­nék vagy sü­ke­tek­kel len­nék kö­rül­vé­ve! Vi­lá­go­san meg­mond­tam Gá­bor­nak, ne hív­jon be té­ged. Nem tör­té­nik sem­mi, ha csak reg­gel ta­lál­kozunk. Kü­lön­ben is ele­gen va­gyunk, és sem­mi ér­tel­me an­nak, hogy hol­nap csu­pa ki­me­rült em­ber­rel le­gyek kö­rül­vé­ve. A mun­kát hol­nap és hol­nap­után is foly­tat­ni kell…

Pin­tér sze­mé­ben mo­soly buj­kált. Ke­zét gyom­rá­ra szo­rít­va, le­ült a fo­tel­ba.

– Megint ra­kon­cát­lan­ko­dik az epém, pi­he­nek egy ke­ve­set – mond­ta.

– Ra­kon­cát­lan­kod­jék az epéd ott­hon, ne itt – fe­lel­te az ez­re­des. – Csak ke­rül­jön elém Gá­bor.

Az al­ez­re­des meg­va­kar­ta a fe­jét.

– Ő csak át­ad­ta az üze­ne­tet. Nem hi­bás, ami­ért itt va­gyok.

– Te meg csak úgy ki­ta­lál­tad, hogy mi bent gub­basz­tunk va­la­mi­ért?

– Azt sej­tet­tem, hogy rend­kí­vü­li eset tör­tént.

– Na ne mondd.

Pin­tér sze­me élén­ken csil­lo­gott.

– Mo­tosz­kált ben­nem, hogy ilyen ké­sőn mit ke­res ide­bent Be­lez­nay – mond­ta.

Az ez­re­des­nek ki­si­mul­tak az arc­vo­ná­sai.

– És va­jon mit ke­res? – kér­dez­te él­ce­lőd­ve.

– Azt még nem tu­dom, de na­gyon fur­dal a kí­ván­csi­ság.

Az el­há­rí­tó­fő­nök még egy ide­ig zsör­tö­lő­dött, az­tán be­le­tö­rő­dött a hely­zet­be. Rö­vi­den el­mond­ta a fej­le­mé­nye­ket. Az al­ez­re­des egyet­ér­tett az­zal, hogy Zim­mer La­jos nem le­het azo­nos az is­me­ret­len te­le­fo­ná­ló­val, aki a ZX-7-re hi­vat­ko­zott, hi­szen ha ál­lí­tá­sa igaz, ma ér­ke­zett Bécs­ből, ami ele­ve ki­zár­ja a le­he­tő­sé­gét, hogy elő­ző éj­sza­ka Pest­ről fel­hív­ja a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mot.

Per­cek­kel ké­sőbb Be­lez­nay lé­pett a szo­bá­ba, és je­len­tet­te, hogy a he­gyes­hal­mi át­ke­lő­hely ada­tai sze­rint Zim­mer iga­zat ál­lí­tott: va­ló­ban ezen a na­pon, dél­után két óra­kor lép­te át sze­mély­gép­ko­csi­já­val a ha­tárt. Győr­ből ki­egé­szí­tő je­len­tés is ér­ke­zett, mely sze­rint Zim­mer La­jos nyu­gat­né­met ál­lam­pol­gár me­ne­dék­jo­got kért, és nem kí­ván vissza­tér­ni Frank­furt­ba.

Be­lez­nay nem tit­kol­ta meg­le­pe­té­sét az al­ez­re­des lát­tán.

– Ez a te mű­ved, Gá­bor – mu­ta­tott az ez­re­des a mo­soly­gó Pin­tér­re.

– Én nem mond­tam neki, hogy most késő este jöj­jön be – tár­ta szét a ke­zét a szi­kár Be­lez­nay. – Sőt, a kér­dé­sei elől is ki­tér­tem, és csak azt mond­tam, nem tu­dom, mi­ért lesz rá szük­ség ko­rán reg­gel.

Az ez­re­des ko­moly­sá­got eről­te­tett ma­gá­ra.

– Be­szél­he­tek én nek­tek – mond­ta na­gyot só­hajt­va. – Mind­ket­ten ki­ját­szo­tok.

– Ép­pen az volt a baj, Gá­bor, hogy nem mond­tál sem­mit – ve­tet­te köz­be Pin­tér. – Tu­dod jól, hogy nem bí­rom a tit­ko­ló­dzást. Olyan va­gyok eb­ben, mint az ez­re­des elv­társ: ha gya­núm tá­mad, azon­nal be­ron­tok. Ma este is gya­núm tá­madt, és be­ron­tot­tam…

– Te csak ne hi­vat­kozz rám! – csat­tant fel az ez­re­des. – Néz­ze meg az em­ber, még az én dol­ga­im­mal is tö­rődsz.

– Ez­re­des elv­társ! Hi­szen ez a jel­lem­ző ránk, hogy mind­nyá­jan tö­rő­dünk egy­más­sal – vé­de­ke­zett az al­ez­re­des.

Bana ég­nek emel­te a mu­ta­tó­uj­ját:

– De az uta­sí­tás min­dig uta­sí­tás. Azért hagy­tam meg, hogy csak reg­gel gye­re be, mert pi­hent em­be­rek­re lesz szük­sé­gem.

Pin­tér ül­té­ben ki­húz­ta ma­gát:

– Ér­tet­tem!

Az ez­re­des tré­fá­san le­gyin­tett, az­tán fel­állt, és szo­ká­sá­hoz hí­ven sé­tál­ni kez­dett a szo­bá­ban.

– Je­len­leg nincs mit ten­nünk, mint vár­nunk tárt ka­rok­kal erre a Zim­mer­re – mond­ta, és Be­lez­nay­hoz for­dult: – A ki­je­lölt em­be­rek be­ér­kez­tek?

Éj­fél már jó­val el­múlt.

– Igen… A ki­hall­ga­tó­tiszt is itt van.

– Me­lyik az?

– Be­ne­dek Vik­tor fő­had­nagy.

Az el­há­rí­tó­fő­nök elé­ge­det­ten bó­lin­tott. Is­mer­te a fi­a­tal­em­bert: rend­kí­vül nyu­godt em­ber, éles eszé­vel, mely úgy vág, mint a bo­rot­va, min­dig ki­ta­pint­ja a de­lik­vens gyön­gé­jét, így fö­lény­be ke­rül, és ki­bo­goz­za az eset­le­ges el­lent­mon­dá­so­kat.

Pin­tér en­ge­délyt kért, hogy rá­gyújt­son.

– Hogy van az epéd? – sze­gez­te neki vá­rat­la­nul a kér­dést az ez­re­des. – Már nem ra­kon­cát­lan­ko­dik?

Pin­tér szá­ja szeg­le­té­ben cin­kos mo­soly buj­kált:

– A hal­lot­tak meg­gyó­gyí­tot­ták.

Az időt ter­mé­sze­te­sen nem töl­töt­ték ölbe tett kéz­zel. Ala­po­san meg­be­szél­ték Zim­mer La­jos ki­hall­ga­tá­sá­nak tak­ti­ká­ját. El­ha­tá­roz­ták, hogy részt vesz raj­ta Be­lez­nay őr­nagy is mint az el­há­rí­tás egyik ve­ze­tő­je. Be­lez­nay tö­ké­le­te­sen is­me­ri az el­há­rí­tás je­len­le­gi fel­ada­ta­it, tisz­tá­ban van az összes erre vo­nat­ko­zó in­téz­ke­dé­sek­kel, így nem­csak ér­té­kel­ni tud­ja me­net köz­ben a Zim­mer ál­tal el­mon­dot­tak sú­lyát, ha­nem sze­mé­lyes be­nyo­má­so­kat is sze­rez­het az ön­ként je­lent­ke­zett em­ber­ről. Rész­le­te­sen ki­dol­goz­ták a Zim­mer­hez in­té­zen­dő kér­dé­se­ket, azok sor­rend­jét, sőt szám­ba vet­ték a vár­ha­tó fej­le­mé­nye­ket.

Mi le­gyen, ha Zim­mer La­jos ra­gasz­kod­ni fog az el­há­rí­tás ve­ze­tő­jé­hez? Az ez­re­des nem fed­het­te fel ki­lé­tét. Ez eset­ben Pin­tér Béla al­ez­re­des­re vár a fel­adat, hogy el­há­rí­tó­fő­nök­ként mu­tat­koz­zon be.

Haj­na­lo­dott, ami­kor az el­há­rí­tó­fő­nök össze­fog­lal­ta az el­hang­zot­ta­kat.

– Az a leg­fon­to­sabb – mond­ta be­fe­je­zé­sül –, hogy tisz­tázzuk, va­jon mi in­do­kol­ta Zim­mer ön­kén­tes je­lent­ke­zé­sét. Mi ve­zé­rel­te őt, ami­kor meg­szeg­te az oda­kint vál­lalt meg­bí­za­tást, és fel­fed­te ma­gát?… Azt is mér­le­gel­nünk kell, hogy va­jon ez az in­dok elég­gé ké­zen­fek­vő és ala­pos-e az ő hely­ze­té­ben.

– El­kép­zel­he­tő, hogy fel­ajánl­ja ne­künk is a szol­gá­la­ta­it – je­gyez­te meg Be­lez­nay.

– Hogy dol­goz­zon ide is, oda is? – cso­dál­ko­zott Pin­tér.

– Mi­ért ne?

– Tel­je­sen va­ló­szí­nűt­len.

Bana le­in­tet­te őket:

– A ta­lál­ga­tá­so­kat hagy­juk. Zim­mer me­ne­dék­jo­got kért, és ez arra mu­tat, hogy egy­ál­ta­lán nincs szán­dé­ká­ban vissza­tér­ni a Né­met Szö­vet­sé­gi Köz­tár­sa­ság­ba.

Reg­gel hat­kor be­fu­tott a gép­ko­csi Győr­ből. A hűtő dísz­lé­ce­in vas­tag jég­csa­pok lóg­tak. A két el­há­rí­tó­tiszt kí­sé­re­té­ben ma­gas fér­fi lé­pett a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um épü­le­té­be. A ka­pu­ban már vár­ták. Előbb egy szo­bá­ba kí­sér­ték, ahol le­vet­het­te ka­bát­ját és meg­me­le­ged­he­tett. Ko­nyak­kal, for­ró fe­ke­té­vel kí­nál­ták.

Köz­ben a két kí­sé­rő je­len­tést tett Pin­tér al­ez­re­des­nek.

– Szó­val nyu­god­tan vi­sel­ke­dett – mond­ta az al­ez­re­des.

– Ide­ges­ség­nek nyo­ma sem volt raj­ta – fe­lel­te az egyik el­há­rí­tó­tiszt.

– Nem volt út­köz­ben bő­be­szé­dű?

– Je­len­tem, nem… Még csak kö­zöm­bös dol­gok­ról sem be­szélt.

– Egy­szer vagy két­szer szó­lalt meg – ve­tet­te köz­be a má­sik tiszt –, ak­kor is a hi­deg­re pa­nasz­ko­dott.

– Do­hány­zik?

– Igen – mond­ta az előb­bi kí­sé­rő –, de alig gyúj­tott rá. Mi töb­bet szív­tunk.

Pin­tér ha­za­küld­te a két em­bert, és fő­nö­ké­hez si­e­tett re­fe­rál­ni.

– Kezd­jünk hoz­zá – mond­ta az ez­re­des.

Nem tit­kol­ta iz­ga­tott­sá­gát.

– Sze­ret­nék már va­la­me­lyest tisz­tán lát­ni eb­ben a do­log­ban.

Az el­há­rí­tó­fő­nök és Pin­tér a ki­hall­ga­tó­szo­ba mel­lett levő he­lyi­ség­ben fog­lalt he­lyet. A vas­tag sző­nyeg­gel bo­rí­tott szo­ba be­ren­de­zé­se négy fo­tel és egy do­hány­zó­asz­tal volt. Az egyik fa­lat rész­ben jó­ko­ra üveg­táb­la he­lyet­te­sí­tet­te. Ezen át­lát­tak a ki­hall­ga­tó­szo­bá­ba, de aki ott volt, csak egy nagy fa­li­tük­röt lát­ha­tott a fa­lon. In­nen ész­re­vét­le­nül fi­gye­lem­mel kí­sér­het­ték a ki­hall­ga­tan­dó sze­mélyt, min­den moz­du­la­tát, ar­cá­nak min­den rez­ze­né­sét. A szo­bá­ban nyu­god­tan be­szél­het­tek, hang in­nen nem szű­rő­dött ki, de a má­sik­ból még a nesz is jól át­hal­latt­szott.

Be­lez­nay Be­ne­dek Vik­tor fő­had­naggyal ér­ke­zett a ki­hall­ga­tó­szo­bá­ba. Kis­vár­tat­va be­ve­zet­ték Zim­mert. A két el­há­rí­tó­tiszt be­mu­tat­ko­zott, és hellyel kí­nál­ták a fér­fit.

A negy­ven­két éves Zim­mer La­jos ki­spor­tolt ter­me­tű, ma­gas fér­fi volt. Erő­sen ko­pa­szo­dott, en­nek el­len­sú­lyo­zá­sá­ra hosszan le­nyú­ló, szé­les bar­kót vi­selt. Töm­zsi fü­lé­vel, vas­tag nya­ká­val, la­pos or­rá­val ki­szol­gált bir­kó­zó be­nyo­má­sát kel­tet­te. A kö­zön­sé­ges arc nem tük­rö­zött erős szel­le­mi te­het­sé­get. Moz­du­lat­la­nul ült a szé­ken, kar­ját ölé­be ej­tet­te.

Be­ne­dek fő­had­nagy előbb egy sor sze­mé­lyi jel­le­gű kér­dést tett fel, ame­lyek kö­zött sze­re­pelt az öt­ven­ha­tos tá­vo­zá­sá­nak oka is. Majd hosszan fag­gat­ta a fér­fit kin­ti élet­kö­rül­mé­nye­i­ről.

Zim­mer el­mond­ta, hogy öt­ven­ha­tot meg­elő­ző­en itt­hon mint la­ka­tos dol­go­zott, és ka­land­vágy­ból tá­vo­zott kül­föld­re. Az el­múlt évek alatt be­jár­ta egész Eu­ró­pát, de se­hol sem ta­lál­ta a he­lyét, így nem vert gyö­ke­ret. Volt dokk­mun­kás Mar­seille ki­kö­tő­jé­ben, ut­ca­sep­rő Amsz­ter­dam­ban, pi­a­ci hor­dár Pá­rizs­ban, ki­do­bó­le­gény a Mont­mart­re egyik le­bu­já­ban, az­tán Olasz­or­szág­ba tet­te át szék­he­lyét: két évig egy ut­ca­lány ki­tar­tott­ja – volt Pa­do­vá­ban, míg tar­tóz­ko­dá­si en­ge­dé­lyé­nek le­jár­ta mi­att a csend­őrök ki nem to­lon­col­ták. Is­mét Fran­cia­or­szág kö­vet­ke­zett, a ten­ger­part. Há­rom évet töl­tött ott.

– Dol­go­zott? – kér­dez­te a fő­had­nagy.

– Igen.

– Mit?

– Úszó­mes­ter vol­tam – mond­ta. – Köz­vet­le­nül a par­ton, egy négy­mé­te­res to­rony te­te­jén ül­tem, ke­zem­ben táv­cső­vel, és a lu­bic­ko­ló­kat fi­gyel­tem. Ha va­la­ki túl messzi­re úszott vagy ful­do­kol­ni kez­dett, ri­asz­tot­tam a mo­tor­csó­na­kot. Per­sze, ha a kö­ze­lem­ben lett rosszul va­la­ki, azt ne­kem kel­lett ki­húz­nom… Min­den jól ment, de az­tán meg­buk­tam.

– Meg­bu­kott?

Zim­mer most első íz­ben el­mo­so­lyo­dott.

– Ugyan­is egy al­ka­lom­mal ma­gam­nak kel­lett vol­na in­téz­ked­ni. Egy öreg­asszony kis­sé bel­jebb me­rész­ke­dett, a hul­lám át­csa­pott fö­löt­te, mire buk­dá­csol­ni kez­dett, mint a ka­csa, hol fel­jött, hol le­me­rült. Le­mász­tam a lét­rán, és be­gá­zol­tam a víz­be… Már majd­nem el­ér­tem az öreg­asszonyt, alig vol­tam tőle há­rom mé­ter­re, ami­kor meg­tor­pan­tam, és nem men­tem to­vább… Al­föl­di gye­rek vol­tam vi­lág­éle­tem­ben, nem tu­dok én úsz­ni, ké­rem. A víz az ál­la­mig ért, már egy lé­pést sem te­het­tem. Az öreg­asszony a sze­mem előtt ful­ladt meg. Óri­á­si ri­bil­lió lett a do­log­ból, kis hí­ján le­csuk­tak. Ami­kor meg­tud­ták, hogy nem tu­dok úsz­ni, fel­men­tet­tek, de a tu­laj, az fi­ze­tett, mint a kö­les. A pénz­bün­te­té­sen kí­vül, amit azért ka­pott, mert ami­kor fel­vett, el­mu­lasz­tot­ta a le­vizs­gáz­ta­tá­so­mat, még kár­té­rí­tés­re is kö­te­lez­ték. Az öreg­asszony hoz­zá­tar­to­zói egész szép sum­mát zse­bel­tek be, nyom­ban el­apadt a könnyük, ami­kor kö­zöl­ték ve­lük, mennyit kap­nak… Azt mond­ják, ilyen még nem volt a Ri­vi­é­rán, hogy va­la­ki úsz­ni­tu­dás nél­kül há­rom évig úszó­mes­ter­ked­jen.

Be­ne­dek fő­had­nagy hir­te­len más irány­ba te­rel­te a be­szél­ge­tést.

– Hány nyel­vet be­szél? – kér­dez­te.

– Az anya­nyel­ve­men kí­vül fran­ci­á­ul és né­me­tül. Va­la­mennyi­re ola­szul is, de az­zal a ha­da­rás­sal, ahogy ők be­szél­nek, nem tud­tam soha meg­bir­kóz­ni… Az an­golt vi­szont meg­ér­tem, de ha vá­la­szol­nom kell, csak ga­gyo­gok.

– Eze­ken a nyel­ve­ken ír is?

Zim­mer meg­va­kar­ta a fe­jét.

– Hát ké­rem – kezd­te –, jól írok és ol­va­sok fran­ci­á­ul, né­me­tül is jól ol­va­sok, de na­gyon gyen­gén írok…

Az el­hang­zot­ta­kat mag­ne­to­fon rög­zí­tet­te, de a fő­had­nagy is fel­je­gyez­te a nyelv­tu­dást.

Zim­mer té­to­ván meg­szó­lalt:

– Ha akar­ja, ki­pró­bál­hat…

– Egye­lő­re szük­ség­te­len – mond­ta Be­ne­dek.

– Sze­ret­nék rá­gyúj­ta­ni.

Be­lez­nay ci­ga­ret­tát kí­nált, és tü­zet adott.

A má­sik szo­bá­ban Bana Dé­nes ez­re­des és Pin­tér Béla al­ez­re­des fe­szül­ten fi­gyel­te a tü­kör­üve­gen át a ki­hall­ga­tást.

– Kí­ván­csi va­gyok, me­lyik kém­szer­ve­zet ke­rí­tet­te a há­ló­já­ba – je­gyez­te meg az el­há­rí­tó­fő­nök.

– És egy­ál­ta­lán mi­vel – tet­te hoz­zá Pin­tér.

– Úgy van. Ez ta­lán még ér­de­ke­sebb le­het.

– Kü­lön­ben, nem egy ész­kom­bájn – mond­ta az al­ez­re­des, és ci­ga­ret­ta után ko­to­rá­szott a zse­bé­ben. Bana meg­előz­te, és a sa­ját­já­ból kí­nál­ta.

– Azért csak vi­gyázzunk, Béla – fúj­ta hosszan maga elé a füs­töt az ez­re­des. – Ez az em­ber ala­po­san ki­dör­zsö­lő­dött oda­kint. Azok nem olyan rö­vid­lá­tók, hogy ne ve­gyék ész­re a gyen­gé­jét. Hát­ha pont ilyen em­ber­re volt szük­sé­gük. Egy ilyen va­gány­ra. Mert ez a Zim­mer va­gány te­tő­től tal­pig… Úszó­mes­ter!

Pin­tér is ne­ve­tett.

– Per­sze, ezért ná­lunk sem kell a szom­széd­ba men­ni. Itt is akadt olyan fő­mér­nök, hogy még csak tech­ni­ku­si ké­pe­sí­té­se sem volt, még­is éve­kig el­lát­ta a mun­ka­kö­rét, és fel­vet­te a fő­mér­nö­ki fi­ze­tést. Ul­tiz­ni vi­szont tu­dott, és ez elég volt ah­hoz, hogy egész szé­pen ha­lad­jon elő­re…

El­hall­gat­tak, mert foly­ta­tó­dott a ki­hall­ga­tás.

Be­ne­dek fő­had­nagy most az NSZK-ban el­töl­tött idő­ről fag­gat­ta a fér­fit. Zim­mer hosszan is­mer­tet­te, mi­vel fog­lal­ko­zott, hol, kik­nél dol­go­zott. A fő­had­nagy igen sok­szor rá­kér­de­zett.

Vé­gül Zim­mer meg­un­ta a dol­got, és ki­fa­kadt:

– Mi­ért nem a jö­ve­te­lem cél­ja ér­dek­li ma­gu­kat?

– Arra is sor ke­rül majd, Zim­mer úr – vá­la­szolt nyu­god­tan a fő­had­nagy. – Azt azon­ban meg kell ért­se, hogy az élet­kö­rül­mé­nyei is fon­to­sak. Hogy bi­za­lom­mal le­gyünk ön iránt, meg kell is­mer­nünk. Ne higgye, hogy ez va­la­mi fur­csa­ság, ná­lunk ez a dol­gok me­ne­te.

– Ér­tem – bic­cen­tet­te meg ko­pa­szo­dó fe­jét a fér­fi –, de sze­ret­nék mi­nél előbb túl len­ni ezen az egész dol­gon. Biz­to­sí­té­kot kap­ni, hogy nem lesz sem­mi bán­tó­dá­som, és itt­hon ma­rad­ha­tok, be­fo­gad­nak.

Be­ne­dek és Be­lez­nay egy­szer­re bó­lin­tott.

– Zim­mer úr! – mond­ta az őr­nagy –, nem hin­ném, hogy en­nek bár­mi aka­dá­lya len­ne, ha őszin­tén be­szél a to­váb­bi­ak­ban is.

A fér­fi sze­me ki­ke­re­ke­dett, ke­zét a mel­lé­re szo­rít­va, két­ség­be­eset­ten mond­ta:

– Higgye­nek ne­kem, ura­im! Én csak őszin­tén be­szél­he­tek. Mi­nek is ha­zud­nék, hi­szen vég­leg itt­hon aka­rok ma­rad­ni. Ele­gem volt a csa­var­gás­ból… Még azt is be­val­lom, hogy oda­kint le vol­tam csuk­va, és en­nek ké­sőbb kö­vet­kez­mé­nyei let­tek, nagy­részt en­nek kö­szön­he­tem, hogy most itt­hon va­gyok, és ma­guk­hoz for­du­lok.

Pil­la­nat­nyi csend kö­vet­ke­zett.

– Mi­ért volt le­csuk­va és hol? – kér­dez­te Be­ne­dek fő­had­nagy. Zim­mer el­nyom­ta a ci­ga­ret­tát.

– A fran­ci­ák­nál ül­tem. Ly­on­ban – kezd­te las­san. – Nyolc hó­na­pot kap­tam lo­pá­sért… Ami­kor a Ri­vi­é­rá­ról el­jöt­tem, Pá­rizs­ban kö­töt­tem ki. A Mont­mart­re egyik cse­hó­já­nak az éj­je­li por­tá­sa már ré­gebb­ről jó ha­ve­rom volt. Nála hú­zód­tam meg, igen le vol­tam égve, egy árva va­sam sem volt. A ha­ver azt mond­ta, hogy tud egy jó me­lót. Egy kül­te­rü­le­ti vil­lát kel­le­ne „meg­lá­to­gat­ni”. Hal­la­ni sem akar­tam róla. A te­ker­gé­sem alatt sok ilyen aján­la­tot kap­tam kü­lön­fé­le pa­sa­sok­tól. Mar­seille-ben há­rom spa­nyol ven­dég­mun­kás két na­pig fű­zött, hogy tart­sak ve­lük, ha­za­vág­nak egy ci­ga­ret­tá­val tö­mött rak­tárt. Nem men­tem bele. Ez a por­tás itt Pá­rizs­ban vé­gül még­is rá­be­szélt a bal­hé­ra. Zson­gott kö­rü­löt­tem, és ál­lan­dó­an azt dön­gi­csél­te, hogy meg­szed­he­tem ma­gam, a koc­ká­zat pe­dig mi­ni­má­lis, mert a kert­re nyí­ló hát­só aj­tó­nak egy­sze­rű zára van. Az­tán még egy má­sik cim­bo­rá­ját is rám kö­töt­te, hogy ket­ten csi­nál­juk meg. Va­la­mi Pa­ult. Igen ci­ne­ge pali volt, és ál­lan­dó­an a kör­mét rág­ta. A vizs­gá­lat so­rán tud­tam meg, hogy ez a Paul, aki annyi­ra iz­gult, kö­te­tek­re való ak­tá­val duz­zaszt­ja a pá­ri­zsi rend­őr­ség fel­leg­vá­rát, a Quai des Or­fév­res-t. A har­minc­hét évé­ből már hú­szat bör­tö­nök­ben töl­tött. Sőt ott is szü­le­tett, mert az any­ja ép­pen mar­ke­co­lás mi­att ült, ami­kor vi­lág­ra hoz­ta. Az al­vi­lág Pe­ches Kó­ró­nak hív­ta ezt a Pa­ult, mert ál­lan­dó­an le­bu­kott… Eb­ben volt is va­la­mi, mert én is neki kö­szön­het­tem, hogy meg­jár­tuk ez­zel a do­log­gal…

Szó­val én, sze­ren­csét­len mar­ha, ne­ki­men­tem en­nek a bal­hé­nak. A vil­la a Bois de Bou­log­ne mel­lett volt. Si­mán be­ju­tot­tunk, és alig egy óra alatt szé­pén fel­pa­kol­tuk a szaj­rét. Egy cso­mó ezüst és négy bun­da ütöt­te a mar­kun­kat. Jó kö­vér nagy­sá­ga le­he­tett a tu­laj. Egy-egy bun­da akár az ele­fán­tot is be­ta­kar­ta vol­na, lát­tuk­ra egy­szer­re el­tűnt a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­som. Óva­to­san ki­mász­tunk a ke­rí­té­sen, majd azon ta­na­kod­tunk, mer­re is talp­al­junk haza a ba­tyu­val. A sar­kon Paul azt mond­ta, for­dul­junk jobb­ra. Én leg­szí­ve­seb­ben bal­ra tar­tot­tam vol­na, mert ki­hal­tabb kör­nyé­ken ve­ze­tett az út, de ő szí­vós­ko­dott, hogy a Por­té Da­up­hi­ne felé men­jünk, mert a Place de la Ré­pub­li­que-en nyit­va van egy ital­mé­rés, ott dol­go­zik a nője, aki­nél az egész szaj­rét le­rak­hat­juk.

És a Por­té Da­up­hi­ne-nél levő ta­xi­ál­lo­más­nál buk­tunk le. A sö­tét­ből két rend­őr lé­pett elénk. Ná­lam a szőr­me­ba­tyu volt, Pa­ul­nál egy bő­rönd­ben az ezüst. Nyom­ban gyö­ke­ret vert a lá­bam, de nem úgy az övé: sar­kon per­dült és uzs­gyi. A bő­rön­döt ci­pel­te egy da­ra­big, a sok esz­cájg csö­röm­pölt, mint a te­jes­ko­csi, az­tán el­dob­ta. Ez volt a sze­ren­csé­je: az ül­dö­ző rend­őr fel­bu­kott ben­ne. A mér­gü­ket, hogy Pa­ul­nak si­ke­rült egér­utat nyer­ni, raj­tam töl­töt­ték ki. Mire be­kí­sér­tek a Quai des Or­févrcs­be, olyan mo­nok­lik vol­tak a sze­mem alatt, hogy az ügye­le­tes rend­őr­fel­ügye­lő rám för­medt, ve­gyem le a nap­szem­üve­ge­met. A ci­ne­ge tár­sa­mat is el­fog­ták két nap múl­va. Sem­mi­ről sem akart tud­ni. Meg­ját­szot­ta a hü­lyét, ahány­szor ki akar­ták hall­gat­ni, ne­ki­esett a bú­to­rok­nak, tö­röl­te a port, köz­ben azt or­di­bál­ta, hagy­ják bé­kén, neki ez a dol­ga. A szem­be­sí­tés­nél en­gem sem akart meg­is­mer­ni, azt mond­ta, egy szek­rény va­gyok. Az­tán egy üres szo­bá­ban, ahol nem volt mi­ről le­tö­röl­ni a port, ma­gá­hoz tért, és ugyan­úgy el­mon­dott min­dent, ahogy én… Ly­on­ban, ahol nyolc hó­na­pot le­ül­tem, meg­is­mer­ked­tem egy né­met­tel. Franz Bec­kel­nek hív­ták. Ala­csony ter­me­tű, iz­mos fic­kó volt, vö­rös, szin­te lán­go­ló üs­tök­kel. Az utol­só hé­ten ke­rül­tünk össze. Ál­lí­tó­lag csem­pé­szé­sért ült négy hó­na­pot, össze­ba­rát­koz­tunk, és ami­kor együtt sza­ba­dul­tunk, vele tar­tot­tam. Ő szer­zett ne­kem ál­lást egy frank­fur­ti ben­zin­ku­tas­nál, az­tán el­tűnt, azt mond­ta, dol­ga van, és na­gyobb pénz után néz.

Hó­na­pok­kal ké­sőbb fel­ke­re­sett. Egy öreg­asszony­nál lak­tam al­bér­let­ben. Ép­pen este volt. Franz ele­gán­san ki volt öl­töz­ve. Volks­wa­gen­nal jött Mün­chen­ből, azt mond­ta, az övé, si­ke­rült egy üz­le­te. Meg­hí­vott, tart­sak vele, szét­né­zünk ki­csit a lo­ká­lok­ban…

Haj­nal­tájt a fe­jem el­ne­he­zült a sok ital­tól, és ha­za­men­tünk. Ná­lam aludt, azt mond­ta, más­nap to­vább­áll. De ma­radt, és kö­vet­ke­ző este is­mét nya­kunk­ba vet­tük a mu­la­tó­he­lye­ket. Ez így ment egy hé­ten át, min­den este ne­ki­fe­szül­tünk a po­hár fe­ne­ké­nek. Nap­köz­ben néha olyan fá­radt­ság jött rám, hogy a ben­zin­kút­nál alig bír­tam a csö­vet fel­emel­ni.

Franz Bec­kel, ami­lyen vá­rat­la­nul ér­ke­zett, olyan hir­te­len tűnt el. Csu­pán egy cé­du­lát ha­gyott hát­ra az­zal, hogy rö­vi­de­sen je­lent­kez­ni fog. Nem hit­tem, hogy va­la­ha is lá­tom még őt az élet­ben, de pár nap­ra rá is­mét be­ál­lí­tott. Azt mond­ta, szí­ves­sé­get kér tő­lem, men­jünk Mün­chen­be, és ott egy ki­csi cso­ma­got vi­gyek el a meg­adott hely­re. Fag­gat­tam, mi­ért nem ő vi­szi. Azt fe­lel­te, hogy én ide­gen va­gyok, az ő ar­cát meg na­gyon is jól is­me­rik a kör­nyé­ken. A cso­mag alig volt na­gyobb egy mo­só­po­ros do­boz­nál. Franz azt mond­ta: két­ezer dol­lár van ben­ne, egy igen be­cses csem­pész­áru tak­sá­ja. És hogy tud­ja, hogy a pénz­zel nem fo­gok le­lép­ni. A to­váb­bí­tá­sért száz már­kát aján­lott fel. Nem akar­tam el­fo­gad­ni, a ba­rá­tod va­gyok, mond­tam, meg hogy egy hé­ten át pi­ál­tam az ő pén­zén, de rám erő­sza­kol­ta: ez a pos­tás tak­sá­ja, ő is ennyit kap­na.

Dél­után ér­tünk Mün­chen­be. Az Am­bas­sa­dor­ban száll­tunk meg. Ez amo­lyan gar­ni­szál­ló a bel­vá­ros pe­re­mén. Meg­le­pe­té­sem­re Franz csak ne­kem vett ki szo­bát. Azt mond­ta, ő más­hol al­szik, és ka­csin­tott. El­ment, csak es­té­re tért vissza. Ke­zem­be nyom­ta a cso­ma­got, és szám­ba rág­ta az utat, hogy hová men­jek, kit ke­res­sek, ki­nek ad­jam át.

Egy da­ra­big el­vitt a ko­csi­ján, az­tán ki­ra­kott. Mi­köz­ben bal­lag­tam és az ut­ca­táb­lá­kat néz­tem, ál­lan­dó­an is­mé­tel­get­tem ma­gam­ban a cí­met, hogy el ne fe­lejt­sem: Herr Zeis­ler, Fel­ding Strasse negy­ven­ket­tő. Az egyik sar­kon vég­re ész­re­vet­tem a ke­re­sett ut­ca­táb­lát. Alig­hogy be­for­dul­tam, meg­ra­gad­ták há­tul­ról a vál­la­mat, és meg­pen­de­rí­tet­tek.

Ma­gas, szé­les vál­lú fér­fi­val ta­lál­tam szem­ben ma­gam. Mé­lyen elő­re­tolt ka­lap­ja ár­nyé­kot ve­tett az ar­cá­ra… Rend­őr­ség – szi­szeg­te. – Ide azt a cso­ma­got. A cucc a hó­nom alatt volt, bar­na cso­ma­go­ló­pa­pír­ban, spár­gá­val át­köt­ve. Az is­me­ret­len mind­két ka­ro­mat fog­ta, de érez­tem, szo­rí­tá­sa már nem olyan erős, mint az előbb volt. Va­la­mi olyas­mit nyög­het­tem, hogy mit akar, mert rám mor­dult: „Majd oda­bent min­dent meg­tudsz. Ezért leg­alább öt évet kapsz.” Be­lém vil­lant a ly­o­ni nyolc hó­nap ke­se­rű­sé­ge… Még hogy öt évet ül­jek? In­kább ker­ges­se­nek ki a vi­lág­ból, haj­szol­ja­nak az In­ter­pol ko­pói az Észa­ki-sark­tól a Dé­li­ig. Ez az öt év em­lí­té­se úgy ha­tott rám, mint űr­ha­jó­ra a be­gyúj­tott ra­ké­ta. Hir­te­len ki­rán­tot­tam ma­gam, el­dob­tam a cso­ma­got és el­ira­mod­tam.

Vár­tam a fogd­meg or­di­bá­lá­sát, de csak futó lép­te­im zaja adta a kí­sé­re­tet fúj­ta­tá­som­hoz. Anél­kül, hogy meg­áll­tam vol­na, hát­ra­te­kin­tet­tem. A sar­kon, ahol el­kap­tak, sö­tét tö­meg fe­küdt a jár­dán. Nem tud­tam, mi tör­tén­he­tett. Arra gon­dol­tam, a vá­rat­lan for­du­lat­tól annyi­ra meg­le­pőd­he­tett, hogy rosszul lett.

Így si­ke­rült meg­lép­nem. Egy nagy kört ír­tam le a vá­ros­ban, az­tán óva­to­san az Am­bas­sa­dor­hoz ke­rül­tem. Se­hol egy gya­nús alak, se­hol egy rend­őr­ko­csi. Las­san sé­tál­tam a be­já­rat felé. Gon­dol­tam, itt biz­ton­ság­ban va­gyok, hi­szen nem tud­ják sem azt, ki va­gyok, sem azt, hol ta­lál­hat­nak meg. Át­koz­tam ma­gam, ami­ért el­vál­lal­tam ezt a szí­ves­sé­get, és szid­tam Fran­zot. Alig vol­tam pár lé­pés­re a be­já­rat­tól, hir­te­len pissze­gést hal­lot­tam. A mel­let­tem levő kapu alatt egy fi­a­tal fiú állt, a szál­ló al­kal­ma­zot­ta­i­nak szür­ke ru­há­já­ban. Rém­lett, hogy már lát­tam meg­ér­ke­zé­sünk­kor. „Uram – súg­ta fe­lém a fiú –, ne men­jen be. Vár­ják a de­tek­tí­vek. Az árut meg­ta­lál­ták a pár­na alatt.”

Ki­de­rült, hogy ká­bí­tó­szert ta­lál­tak. Ko­ka­int. Egy fél ki­lót a szo­bám­ban levő fej­pár­na, alatt. Ab­ban a cso­mag­ban is az le­he­tett, amit ott­hagy­tam a de­tek­tív­nek.

Ly­on­ban, a bör­tön­ben egy­szer azt mond­ta ne­kem egy öreg va­gány, ha éj­jel nincs szál­lá­som, és a rend­őrö­ket el aka­rom ke­rül­ni, se le­ül­ni, se vá­ra­koz­ni, se meg­hú­zód­ni va­la­mi fél­re­eső he­lyen nem sza­bad. Ez egyen­lő az el­ka­pás­sal. Si­et­ni kell. Össze­vissza men­ni, de ál­lan­dó­an si­et­ni, mint­ha mun­ká­ba vagy haza igye­kez­ne az em­ber.

Egész éj­jel össze­vissza mász­kál­tam Mün­chen­ben, mint va­la­mi meg­szál­lott. Rend­őrök­kel is ta­lál­koz­tam, de rám se he­de­rí­tet­tek. Köz­ben az esé­lye­i­met la­tol­gat­tam. A ne­ve­met nem tud­hat­ták, hi­szen a szál­ló­ban még nem ír­ták be a könyv­be, ami­kor meg­ér­kez­tünk. A de­tek­tív, aki a sar­kon el­ka­pott, sem tud­hat­ja. Ta­lán sze­mély­le­írást ad­hat, na de mi­lyet? Egy pil­la­nat tört ré­sze alatt ját­szó­dott le az eset. Egye­dül az ag­gasz­tott, hogy Franz Bec­kel is­mert. És hogy egy sze­mét alak, ab­ban most már sem­mi két­sé­gem nem volt. A szál­lo­dai fiú, aki fi­gyel­mez­te­tett, Franz­ra hi­vat­ko­zott. Te­hát Franz ér­te­sí­tett raj­ta ke­resz­tül, hogy ke­rül­jem el a csap­dát. De hát ki­től tud­ták meg azt, hogy az Am­bas­sa­dor me­lyik szo­bá­já­ban van a ko­ka­in a pár­na alatt? Ki­től? Csak­is Franz­tól.

Franz fel­adott en­gem, és még­is meg­men­tett, hi­szen fi­gyel­mez­te­tett!

Vé­gül is az­zal nyug­tat­tam meg ma­gam, hogy nem is az én bő­röm­re megy a já­ték. Akik fel­ad­tak, Fran­zot ad­ták fel. Akik most ül­döz­nek, Franz Bec­kelt ül­dö­zik. En­gem Franz nem adott fel sem a rend­őr­ség­nek, sem el­len­fe­le­i­nek. Ar­ról, hogy en­gem kért meg a kül­de­mény to­váb­bí­tá­sá­ra, nem tud­hat­tak azok, akik most a ru­gó­kat moz­gat­ták. Azt hit­ték, Fran­zot márt­ják be, a rend­őr­ség őt fog­ja el­kap­ni. Franz Bec­kel tud min­dent, de va­jon ő hall­gat-e a jö­vő­ben is? Nem men­tem vissza Frank­furt­ba. Gon­dol­jon a há­zi­asszo­nyom, amit akar, áru­sít­sa ki a hol­mi­mat, talp­ra áll­tam már egy szál há­ló­ing­ben is. Az ira­tok mind ná­lam vol­tak, és a zse­bem­ben száz már­ka la­pult. Gon­dol­tam, a ben­zin­kút tu­laj­do­no­sa sem ejt utá­nam könnye­ket, leg­fel­jebb ká­rom­ko­dik egyet, ha nem ta­lál a he­lye­men…

Zim­mer La­jos ki­fúj­ta ma­gát, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és vi­zet kért. Bana ez­re­des a má­sik szo­bá­ban Pin­tér­hez for­dult.

– Fo­gad­junk, hogy en­nek alap­ján fog­ják ké­sőbb be­szer­vez­ni – mond­ta.

– Az ez­re­des elv­társ nyert. Ne­kem is ez a vé­le­mé­nyem – fe­lel­te az al­ez­re­des. – És ez azt je­len­ti, hogy az egész ko­ka­in­do­log, a tet­ten­érés meg a töb­bi, mind kom­bi­ná­ció. Le­he­tet­len hely­ze­tet ké­szí­tet­tek elő Zim­mer­nek. Ő pe­dig be­le­ment.

– Er­ről a Franz Bec­kel­ről mo­za­ik­ké­pet kell ké­szí­te­nünk. Majd Zim­mer el­mond­ja, hogy néz ki.

A mo­za­ik­ké­pet sze­mély­le­írás alap­ján ké­szí­tik. A vi­lág va­la­mennyi rend­őr­sé­ge hasz­nál­ja ezt a mód­szert. Az arc kü­lön ré­sze­i­ből ál­lít­ják össze, a szem­ta­núk sza­vai alap­ján. Sok eset­ben tö­ké­le­te­sen élet­hű arc­ké­pet do­ku­men­tál­nak így a kér­dé­ses sze­mély­ről.

– Ezek sze­rint ez a Franz va­la­me­lyik kém­szer­ve­zet ügy­nö­ke – je­gyez­te meg Pin­tér.

Az ez­re­des se­ré­nyen bó­lo­ga­tott:

– Úgy van! Ő volt az esz­köz a lát­ha­tat­lan ke­zek­ben, ame­lyek Zim­mert a cső­be húz­ták. Utol­só hé­ten ta­lál­koz­tak csak a bör­tön­ben. Va­jon mi­ért nem lát­ták egy­mást előbb, hi­szen Franz Bec­kel azt mond­ta, négy hó­na­pot ült… Kö­zös ét­ke­zés, kö­zös sé­ták, eset­leg film­ve­tí­tés az egész tár­sa­ság­nak, és ők még­sem lát­ják meg előbb egy­mást.

– Mert Franz nem is ült. Te­hát ha­zu­dott.

– Igen. Csak az utol­só hé­ten köl­tö­zött be a bör­tön­be, és ép­pen Zim­mer­rel egy cel­lá­ba he­lyez­ték. Bő­ven volt ide­jük be­szél­get­ni… Zim­mer me­sélt, Franz to­váb­bí­tot­ta a hal­lot­ta­kat meg­bí­zó­i­nak, azok pe­dig el­len­őriz­ték… Egyet azon­ban nem ér­tek, és ta­lán ez a leg­fon­to­sabb. Bosszan­tó, ha az em­ber ép­pen a leg­fon­to­sab­bat nem érti.

Pin­tér al­ez­re­des kér­dőn né­zett fő­nö­ké­re.

– Mi­ért ép­pen ezt a Zim­mert vá­lasz­tot­ták ki? – foly­tat­ta az ez­re­des. – Mi­ért kel­lett ne­kik egy bün­te­tett elő­éle­tű fic­kó? Mert hogy ilyen­re volt szük­sé­gük, az nem vi­tás egy per­cig sem. De egy va­gány sza­vá­ban mennyi­re le­het bíz­ni?

– Édes­ke­ve­set.

– Úgy van – hagy­ta hely­ben az ez­re­des –, mert ha egy ilyen va­gányt cső­be is húz­nak, egy­sze­rű­en to­vább­áll. Köd elöl­tem, köd utá­nam, el­vég­re Eu­ró­pa elég nagy.

Pin­tér hosszan töp­ren­gett.

– Pe­dig va­la­mi in­do­kol­ta, hogy ép­pen rá esett a vá­lasz­tás – mond­ta.

– Per­sze, hogy in­do­kol­ta va­la­mi, hi­szen a ki­vá­lasz­tás ala­pos in­do­ka szin­te alap­sza­bá­lya en­nek a mun­ká­nak. Le­he­tet­len­nek tar­tom, hogy et­től az alap­sza­bály­tól ép­pen most el­tér­tek vol­na. Az el­len­fe­le­ink nem ta­pasz­ta­lat­lan nyu­lak, ha­nem na­gyon is kör­mön­font ró­kák, ezt már nem­egy­szer érez­tük a bő­rün­kön. Ha ők úgy lát­ták jó­nak, hogy az el­vég­zen­dő mun­ká­ra Zim­mert kell ki­vá­lasz­ta­ni, ak­kor en­nek fon­tos oka le­he­tett.

Zim­mer La­jos al­bér­le­tet ke­re­sett Mün­chen­ben. Arra gon­dolt, meg­húz­za ma­gát, míg az eset ál­tal fel­vert por elül. Ugyan­is a más­nap reg­ge­li új­sá­gok cím­ol­da­lon hoz­ták, hogy a mün­che­ni rend­őr­ség egyik fel­ügye­lő­je, aki ká­bí­tó­szer­ügy­ben nyo­mo­zott, tet­ten ért egy fér­fit, ez azon­ban le­ütöt­te őt és el­me­ne­kült. Azon­nal át­fé­sül­lek a vá­ros szál­lo­dá­it, és a sze­mély­le­írás bir­to­ká­ban gya­nús­nak ta­lál­ták az Am­bas­sa­dor hi­ány­zó ven­dé­gét. Át­ku­tat­ták a jel­zett szo­bát, ahol egy cso­mag ko­ka­in­ra buk­kan­tak. Az is­me­ret­len fér­fi­nak, aki a fel­ügye­lőt le­ütöt­te, nyo­ma ve­szett – ír­ták az új­sá­gok –, de lan­ka­dat­lan erő­vel haj­szol­ják.

Zim­mer­nek este ju­tott az új­ság a ke­zé­be. Ép­pen egy bü­fé­ben fa­la­to­zott. Ijed­ten fél­be­hagy­ta az ét­ke­zést, ha­za­ro­hant al­bér­le­ti szo­bá­já­ba, hogy el­hoz­za a ka­bát­ját, és örök­re el­hagy­ja a vá­rost. Itt érte a leg­na­gyobb meg­le­pe­tés. A szo­bá­ban két is­me­ret­len fér­fi fo­gad­ta, re­vol­ver­rel a ke­zé­ben. Zim­mer azt hit­te, de­tek­tí­vek­kel áll szem­ben, és ment­he­tet­le­nül le­bu­kott. Nagy volt a cso­dál­ko­zá­sa, ami­kor lát­ta, hogy azok­nak egy­ál­ta­lán nem si­e­tős a dol­guk. Le­ül­tet­ték, a fegy­vert a zse­bük­be rej­tet­ték, majd azt mond­ták, mu­tat­nak va­la­mi ér­de­ke­set.

Zim­mer La­jos egy so­ro­zat­fény­ké­pen lát­hat­ta mün­che­ni tar­tóz­ko­dá­sá­nak min­den moz­za­na­tát: a szál­ló­ban, cso­mag­gal a hóna alatt az ut­cán, sőt azt a pil­la­na­tot is, ami­kor a sar­kon egy fér­fi há­tul­ról a vál­lá­ra te­szi a ke­zét. Mind­ezt ti­tok­ban vet­ték fel róla, ter­mé­sze­te­sen úgy, hogy a ba­rát, Franz Bec­kel min­den eset­ben hát­tal állt a ké­pen. Fel­is­mer­he­tő csak Zim­mer volt.

Az is­me­ret­le­nek meg­ma­gya­ráz­ták neki, hogy amennyi­ben nem tel­je­sí­ti kí­ván­sá­ga­i­kat, az egész anya­got és őt is át­ad­ják a rend­őr­ség­nek.

Zim­mer tud­ta, hogy a ká­bí­tó­sze­rért sú­lyos bör­tön­bün­te­tést kap­hat, és hi­á­ba mon­da­na bár­mit, nem hin­né­nek neki. Vi­lá­go­san lát­ta azt is, hogy ezt a csap­dát kész­akar­va ál­lí­tot­ták fel, és Franz te­vé­ke­nyen köz­re­ját­szott eb­ben. De kik és mi­ért tet­ték ezt vele? – erre ak­kor még nem ta­lált ma­gya­rá­za­tot. Tel­je­sí­tet­te az is­me­ret­le­nek ké­ré­sét: val­lo­mást írt, be­is­mer­ve, hogy ká­bí­tó­szert akart to­váb­bí­ta­ni. Csak ez­u­tán kö­zöl­ték vele, hogy a Né­met Szö­vet­sé­gi Köz­tár­sa­ság hír­szer­ző szol­gá­la­tá­nak az ügy­nö­ke lett, és sú­lyos re­tor­zi­ót he­lyez­tek ki­lá­tás­ba, ha meg­kí­sér­li a szö­kést vagy ki­játssza meg­bí­zó­it, öt­száz már­ká­ról szó­ló csek­ket tet­tek az asz­tal­ra, és az­zal tá­voz­tak, hogy majd ér­te­sí­tést kül­de­nek.

Zim­mer, mint­ha fej­be ütöt­ték vol­na, na­po­kig szé­del­gett, míg meg­emész­tet­te a tör­tén­te­ket. Még min­dig nem tud­ta, mire akar­ják fel­hasz­nál­ni, mi lesz a fel­ada­ta. Az első pil­la­nat­ban vi­lág­gá akart fut­ni, de ész­re­vet­te, hogy fi­gye­lem­mel kí­sé­rik, el­len­őr­zik min­den lé­pé­sét.

A ki­hall­ga­tó­szo­ba fa­li­ó­rá­ján ti­zen­egy óra volt, ami­kor Zim­mer La­jos val­lo­má­sá­ban rá­tért a konk­rét fel­ada­tá­ra:

– Egy hó­nap múl­va a két is­me­ret­len fér­fi meg­je­lent a la­ká­so­mon. Este volt már. Ko­csi­ba ül­tet­tek, ka­la­po­mat az ar­com­ra bo­rí­tot­ták, mint­ha ré­szeg len­nék, és el­in­dul­tunk. Sem­mit sem lát­tam. Egy órai ko­csi­ká­zás után egy vil­la előtt fé­ke­zett a ko­csi. Tel­je­sen sö­tét volt… Itt ta­lál­koz­tam egy na­gyon so­vány, idő­sebb fér­fi­val. Ud­va­ri­a­san vi­sel­ke­dett, és tö­ké­le­te­sen be­szélt ma­gya­rul. Szá­ra­zon kö­zöl­te ve­lem, hogy haza kell utaz­nom Ma­gyar­or­szág­ra… Ész­re­vet­te ri­a­dal­ma­mat, mert nyom­ban hoz­zá­tet­te, hogy csu­pán egy üze­ne­tet kell át­ad­nom, már­is jö­he­tek vissza. A koc­ká­zat úgy­szól­ván mi­ni­má­lis… Még­sem akar­tam vál­lal­ni. Ta­lán min­den­be be­le­ug­rot­tam vol­na, de kém­ked­ni, azt még­se… Dü­hö­sek let­tek, ki­a­bál­tak, fe­nye­ge­tőz­tek. Nem volt más vá­lasz­tá­som, be­le­egyez­tem. Ad­tak egy hasz­nált Volks­wa­gent, amely­be húsz­ezer fo­rin­tot dug­tak el, fel­öl­töz­tet­tek, ke­zem­be nyom­ták az út­le­ve­le­met, és nagy seb­bel-lob­bal azon­nal út­nak in­dí­tot­tak… Más­nap dél­előtt már az au­tó­pá­lyán vol­tam, Bécs felé.

A ki­hall­ga­tá­son részt vevő Be­lez­nay Gá­bor őr­nagy, hir­te­len tá­madt gon­do­la­tá­tól ve­zé­rel­ve, köz­be­szólt:

– Mond­ja csak, Zim­mer úr, maga mi­kor ha­tá­roz­ta el, hogy ha­za­ér­ke­zé­se után ön­ként je­lent­kez­ni fog? Hi­szen mi­helyt át­lép­te az or­szág­ha­tárt, már­is be­ko­pog­ta­tott az út­já­ba eső első me­gyei rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság­ra.

Zim­mer is­mét mel­lé­re tet­te az egyik ke­zét.

– Ké­rem, higgyék el, hogy már oda­kint el­ha­tá­roz­tam: nem me­gyek vissza, me­ne­dék­jo­got ké­rek, és fel­fe­dem az il­le­té­ke­sek előtt az egész dol­got.

A má­sik szo­bá­ban Bana ez­re­des he­lyes­lő­en bó­lo­ga­tott…

– Tud­ja, hogy Nyu­ga­ton bár­me­lyik ka­pi­ta­lis­ta or­szág­ban kér­he­tik az el­fo­ga­tá­sát a Né­met Szö­vet­sé­gi Köz­tár­sa­ság rend­őri szer­vei a ká­bí­tó­szer­ügy mi­att?

– Igen – bó­lin­tott Zim­mer. – Oda­kint le­he­tet­len­né tet­ték a hely­ze­te­met, csak úgy ug­rál­ha­tok, ahogy ők húz­zák a tal­pam alá… De itt­hon már nem. Őszin­tén fel­fe­dek min­dent, és ez bün­tet­len­sé­get biz­to­sít a ma­gyar tör­vé­nyek alap­ján… Nyu­god­tan most már csak itt­hon él­he­tek… Vagy még­sem? – kér­dez­te nyug­ta­la­nul.

– De igen – fe­lel­te az őr­nagy. – De ne fe­led­je, hogy se­gí­te­nie kell a to­váb­bi­ak­ban is… Foly­tas­sa a val­lo­má­sát. Azt mond­ja el, mit tar­tal­maz az üze­net, és ki­nek szól.

Zim­mer megint ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Bu­da­pest, első ke­rü­let – ha­dar­ta –, Űri utca negy­ven­négy, Bol­di­zsár La­jos… Ket­tőt csen­get­ni, az­tán a szö­veg „Egy Éva nevű lányt ke­re­sek, azt mond­ta, itt la­kik.” Mire a vá­lasz: „Itt nem la­kik sem­mi­lyen Éva nevű nő. Ré­geb­ben egy Klá­ri nevű ta­ka­rí­tó­nő járt ide, és még most is tar­to­zik száz fo­rin­tom­mal.” Erre én: „Maga té­ved, nem száz fo­rint­ról volt szó, ha­nem csak öt­ven­ről.” Ez az el­len­őr­zés, utá­na le­het be­szél­ni.

Be­ne­dek fő­had­nagy fe­szül­ten elő­re­ha­jolt ül­té­ben.

– És mit tar­tal­ma­zott az üze­net? – kér­dez­te.

– Hogy a zé-iksz-hét fon­tos és ér­de­kes – fe­lel­te. – De hogy mit je­lent, ar­ról fo­gal­mam sincs.

A má­sik szo­bá­ban mint­ha bom­ba rob­bant vol­na. Az el­há­rí­tó­fő­nök fel­pat­tant a fo­tel­ból.

– Ez le­he­tet­len! – ki­ál­tott fel foj­tot­tan. – Le­he­tet­len, hogy a vé­let­le­nek­nek ilyen já­té­kuk le­gyen…

Pin­tér al­ez­re­des döb­ben­ten hall­ga­tott. Akár­csak a fő­nö­két, őt is rend­kí­vül meg­lep­ték a hal­lot­tak. A tü­kör­üve­gen át jól lát­ta, hogy oda­át Be­lez­nay őr­nagy is alig tud­ja tit­kol­ni meg­hök­ke­né­sét.

Csu­pán két em­ber volt tel­je­sen nyu­godt. Be­ne­dek Vik­tor fő­had­nagy és Zim­mer La­jos. Ők egy­ál­ta­lán nem tud­tak ar­ról, hogy ez a ZX-7 egy­szer már fel­csi­gáz­ta az el­há­rí­tás ér­dek­lő­dé­sét.

Az ez­re­des, mi­után ma­gá­hoz tért meg­le­pe­té­sé­ből, azon­nal in­téz­ke­dett:

– Az em­be­rek hol van­nak?

– Je­len­tem, a szo­bám­ban vá­ra­koz­nak.

– El­len­őriz­zék a cí­met és a ne­vet.

– A kü­lön­le­ges cso­port is ké­szül­jön? – tu­da­kol­ta az al­ez­re­des. Az el­há­rí­tó­fő­nök a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Igen – fe­lel­te. – Áll­ja­nak rá erre a Bol­di­zsár­ra, és ma­rad­ja­nak a nyo­má­ban. Vég­re ke­zünk­ben van egy szál, ame­lyet vé­gig­gom­bo­lyít­ha­tunk…

Pin­tér si­et­ve tá­vo­zott, hogy vég­re­hajt­sa az uta­sí­tást. Bana töp­reng­ve ült vissza a fo­tel­ba. Egy sej­tés mo­tosz­kált ben­ne. Egy sej­tés, amely kezd­te mind job­ban a ha­tal­má­ba ke­rí­te­ni. Nyug­ta­lan moz­du­lat­tal ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Ha nem ma­gam hal­lot­tam vol­na, ta­lán el sem hin­ném – mor­mog­ta maga elé.