15. Hód visszaüt
(Hód játszmája)

1.

A por­tás­fül­ké­ben a rá­dió szólt. A le­ve­gő el­hasz­ná­ló­dott. A go­moly­gó ci­ga­ret­ta­füs­töt a hő­su­gár­zó tar­tot­ta ál­lan­dó moz­gás­ban, akár­csak a bűzt, amely a mennye­zet­nek Üt­kö­ző me­leg­gel együtt hul­lá­mok­ban lö­kő­dött vissza. Neon égett va­kí­tó­an. A kon­zerv­do­boz­ból csi­nált ha­mu­tar­tó tele volt csik­kek­kel.

A ro­zo­ga író­asz­tal­nál be­esett arcú, kes­keny vál­lú fér­fi ült töp­ped­ten, he­gyes or­rán vas­tag szem­üveg­gel. Le­rítt róla, hogy már meg­et­te a ke­nye­re ja­vát, és kö­zel áll a nyug­díj­hoz. Uj­jai sár­gál­lot­tak a ni­ko­tin­tól. Min­den fi­gyel­me egy meg­vi­selt ké­pes­lap­ra irá­nyult.

A rá­dió a tíz­órás esti hí­re­ket so­rol­ta.

A fér­fi fél­re lök­te a la­pot, el­zár­ta a ké­szü­lé­ket, és na­gyot nyúj­tó­zott. Az­tán ne­héz­ke­sen fel­állt, fe­jé­be sil­des sap­kát csa­pott, ko­pott há­rom­ne­gye­des vi­har­ka­bá­tot te­rí­tett ma­gá­ra, és ki­lé­pett a por­tás­fül­ké­ből. Az aj­tót nyit­va hagy­ta. Oda­kint né­hány lé­pést tett, majd meg­állt.

A sö­té­tet vág­ni le­he­tett. Sűrű őszi köd szi­tált, a le­ve­gő ned­ves volt és ne­héz. Az erős fé­nyű os­tor­nye­les lám­pák, ame­lyek a pi­he­nő te­her­gép­ko­csi­kat vol­tak hi­vat­va meg­vi­lá­gí­ta­ni, most hal­vány, el­mo­só­dó fol­tok­nak lát­szot­tak.

A fér­fi a nyi­tott aj­tón át ki­ve­tő­dő fény­ben meg­néz­te órá­ját, majd rá­gyúj­tott. Kis ide­ig a sö­té­tet bá­mul­ta, az­tán össze­fog­ta elöl a ka­bát­ját, és in­dult vol­na vissza a he­lyé­re, de az ut­cá­ról ér­ke­ző zaj meg­ál­lí­tot­ta.

Halk, el­nyúj­tott fék­csi­kor­gás volt… Az­tán ko­csi­aj­tó csa­pó­dott.

A fér­fi für­gén ment a kö­ze­li ka­pu­hoz. Ki­nyi­tot­ta a kis­aj­tót, és ki­lé­pett a jár­dá­ra. Az ut­cán köd höm­pöly­gött. A te­lep előtt a fő­utat két út­vo­nal is ke­resz­tez­te. Az út­test kö­ze­pén egy nagy sze­mély­gép­ko­csi vesz­te­gelt. Csu­pán a kör­vo­na­la volt ki­ve­he­tő. Ho­má­lyo­san fény­lő ref­lek­to­ra hi­á­ba pró­bált utat tör­ni a le­ve­gő­ben.

A fér­fi né­hány­szor meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, az­tán be­le­bújt a ka­bát­já­ba, mert mind­un­ta­lan le akart esni kes­keny vál­lá­ról.

A ko­csi­nak fel­bú­gott a mo­tor­ja, és las­san meg­in­dult. Úgy tűnt mint­ha lám­pá­já­nak fé­nye ol­dal­ra ta­po­ga­tódz­na, de egye­ne­sen el­ha­ladt, és hát­só hely­zet­vi­lá­gí­tá­sa be­le­ve­szett a sö­tét­be. He­lyén az út­ke­resz­te­ző­dés­ben egy alak­ta­lan tö­meg pú­po­so­dott.

A fér­fi a sze­mét me­resz­tet­te. A jár­dá­ról, ahol állt, nem le­he­tett ki­ven­ni, hogy mi he­ver az út­tes­ten. El­dob­ta ci­ga­ret­tá­ját, és kí­ván­csi­an ment oda.

Az alak­ta­lan tö­meg egy em­be­ri test volt. Az ol­da­lán fe­küdt gör­nyed­ten, a lá­bát be­haj­lít­va fel­húz­ta gyom­rá­hoz, mint­ha fáz­na. A gyér ut­cai vi­lá­gí­tás­ban jól lát­ha­tó volt ar­cá­nak min­den vo­ná­sa. Szé­les arc­csont­ja volt, fe­szes bőre, kis­sé la­pos orra. Még nem le­he­tett túl a har­min­con.

A fér­fit az egyik ro­ko­ná­ra em­lé­kez­tet­te.

A fi­a­tal­em­ber sze­me csuk­va volt, nyi­tott száj­jal lé­leg­zett, és mind­un­ta­lan ök­len­de­zett. Tu­da­ta az esz­mé­let­len­ség ha­tá­rán moz­gott, szem­hé­ja sű­rűn meg­reb­bent, tes­te össze­rán­dult. A ke­zé­vel ál­lan­dó­an ka­pa­rá­szott, mint­ha odébb akar­na mász­ni. Ütés­nek, kar­co­lás­nak nyo­ma sem volt raj­ta. Igen jól öl­tö­zött volt, de fe­hér in­gét há­nyás nyo­ma tar­kí­tot­ta.

A fér­fi min­dent meg­pró­bált, hogy a te­he­tet­len em­ber­be lel­ket ver­jen. Szó­lít­gat­ta, az ar­cát pas­kol­ta, majd vál­lon ra­gad­ta, és jó né­hány­szor ke­mé­nyen meg­ráz­ta. Köz­ben nyug­ta­la­nul kém­lelt kör­be. A sűrű köd mi­att nem akart sok időt az út­tes­ten töl­te­ni. Meg­ra­gad­ta a fi­a­tal­em­ber hón­al­ját, és a túl­ol­dal­ra, a jár­dá­ra von­szol­ta. Ez volt kö­ze­lebb. Mi­köz­ben a ci­pe­ke­dés­ből fel­egye­ne­se­dett, egy taxi bon­ta­ko­zott ki a köd­ből, és lé­pés­ben el­hú­zott mel­let­te. Egy pil­la­nat­ra fel­vil­lant a so­főr kí­ván­csi te­kin­te­te, az­tán a ko­csi el­tűnt.

Nem vesz­te­get­te to­vább az időt, in­dult se­gít­sé­gért.

A por­tá­ról hív­ta a men­tő­ket. Rö­vi­den be­szá­molt ész­le­lé­sé­ről, meg­ad­ta a pon­tos cí­met. Je­lez­ték, hogy már­is in­dul­nak, egy­ben kér­ték, ha már fenn­áll a cser­ben­ha­gyá­sos bal­eset gya­nú­ja, ér­te­sít­se a rend­őr­sé­get is. Ezt kö­ve­tő­en nyom­ban tár­csáz­ta az is­mert szá­mot. Itt már ne­he­zebb volt szót ér­te­nie. Az ügye­le­test több kö­rül­mény ér­de­kel­te, mint a men­tő­ket. Rá­adá­sul egy cso­mó do­log­ra rá­kér­de­zett.

A fér­fi, mi­után le­tet­te a kagy­lót, elő­ka­part egy meg­vi­selt ci­ga­ret­tát és meg­gyúj­tot­ta. In­dult az ut­cá­ra. Do­ho­gott, ami­ért olyan sok min­dent kér­dez­tek tőle. Át­vá­gott az út­tes­ten, majd a jár­dán meg­tor­pant, mint­ha fal­nak üt­kö­zött vol­na. Me­red­ten bá­mult a lába elé.

Az asz­falt üres volt, az esz­mé­let­len em­ber el­tűnt…

A fér­fi azt hit­te: az agya hir­te­len ki­kap­csolt, csu­pán a sze­me káp­rá­zik. De hi­á­ba pis­lo­gott sza­po­ráb­ban, az ered­mény nem vál­to­zott, a jár­dán sen­ki sem volt. Te­kin­te­tét be­le­fúr­ta a köd­be, és lé­leg­zet­vissza­fojt­va fü­lelt. Se­hol sem­mi moc­ca­nás. Ci­ga­ret­tá­ja a kör­mé­re égett. El­dob­ta a csik­ket, és foga közt ká­rom­ko­dást mor­zsolt szét. Kö­röz­ni kez­dett a jár­dán, akár a fél­szár­nyú légy. Arra gon­dolt, a te­he­tet­len em­ber csu­pán el­má­szott, és va­la­hol a kö­zel­ben le­het ki­ful­lad­va, is­mét esz­mé­let­le­nül. Hi­á­ba cser­ké­szett a kör­nyé­ken, nem ta­lál­ta. Sem­mit sem ér­tett. Nem akar­ta tu­do­má­sul ven­ni, hogy a te­he­tet­len em­ber­nek vég­leg nyo­ma ve­szett. Még ak­kor is bam­ba volt, ami­kor a men­tők meg­ér­kez­tek.

Az út­ke­resz­te­ző­dés­ben kék lám­pa vil­lo­gott. Egy fe­hér kö­pe­nyes lé­pett a jár­dá­ra. Ma­gas ter­me­tű volt, dús ba­juszt vi­selt.

– Hol a de­lik­vens? – kér­dez­te szú­ró­san.

A be­esett arcú fér­fi úgy in­gat­ta a fe­jét, mint­ha az min­den pil­la­nat­ban le akar­na esni a nya­ká­ról.

– Hát ez az – mo­tyog­ta.

– Hol a sé­rült?

– Ma­gam is sze­ret­ném tud­ni – vág­ta rá a fér­fi.

A fe­hér kö­pe­nyes ki­húz­ta ma­gát.

– Ne bo­lon­doz­zon! – Fi­gyel­mez­tet­te.

– Sem­mi ked­vem hü­lyés­ked­ni.

– Itt egy sé­rült em­ber­nek kell len­ni.

– Tu­dom…

– Hol az az em­ber?

Vég­szó­ra egy tá­nyér­sap­kás men­tős ér­ke­zett.

– Mi a hely­zet, dok­tor úr? – tu­da­kol­ta. – A má­sik ol­da­lon sen­kit sem ta­lá­lok.

– Az a hely­zet – vet­te át a szót a be­esett arcú fér­fi –, hogy a sé­rült el­tűnt, még­pe­dig sző­rén-szá­lán, mert még­csak nyo­ma sem ma­radt. Egy­sze­rű­en fel­szí­vó­dott.

Azok­nak le­esett az ál­luk. Az or­vos fél­re­bil­len­tett fej­jel állt, mint aki rosszul hal­lott. El­ső­nek a men­tős tért ma­gá­hoz.

– Mit be­szél? – kér­dez­te hi­tet­len­ked­ve.

A fér­fi meg­is­mé­tel­te az előb­bi­e­ket.

– Ez hát a nagy bü­dös hely­zet, ura­im! – tet­te hoz­zá.

Az or­vos előbb­re ara­szolt a jár­dán, és be­le­sza­golt a le­ve­gő­be. A te­kin­te­te gya­nak­vó volt.

– Mit szi­ma­tol­gat? – csat­tant fel a fér­fi, és hát­rább lé­pett. – Egy kor­tyot sem it­tam. Nem va­gyok ré­szeg, ha ép­pen erre kí­ván­csi. Az iga­zat mond­tam, bár­mennyi­re is ért­he­tet­len­nek tű­nik.

A men­tős az or­vos­hoz for­dult.

– Ke­res­sük meg a be­je­len­tőt – ja­va­sol­ta. – Ezt a hely­ze­tet csak vele le­het tisz­táz­ni. Ez itt össze­vissza be­szél, kár az időn­ket töl­te­ni.

A fér­fi las­sú moz­du­la­tok­kal rá­gyúj­tott, és a füs­töt hosszan maga élé fúj­ta.

– Fe­les­le­ge­sen egy lé­pést se te­gye­nek, ura­im! – ve­tet­te oda meg­jegy­zés­ként.

Azok össze­néz­tek.

– A hely­ze­tet csak ve­lem tisz­táz­hat­ják – foly­tat­ta a fér­fi. – Én tet­tem a be­je­len­tést. – Kar­ját az út­test túl­ol­da­la felé len­dí­tet­te. A te­lep ut­cá­ra nyí­ló kis­ka­pu­ja tár­va volt, da­cá­ra a sű­rűn go­moly­gó köd­nek, lát­ni le­he­tett a por­tás­fül­ke vi­lá­gos ab­la­kát. – Ott va­gyok szol­gá­lat­ban. Csak azért ta­lál­tak itt át­el­len­ben, mert ide ci­pel­tem az út­ról azt a te­he­tet­len em­bert. Eb­ben a cu­dar idő­ben nem hagy­hat­tam a fel­ta­lá­lás he­lyén. Vi­lá­gos?

Kér­dé­sé­re nem ka­pott vá­laszt. Azok ket­ten csak áll­tak és hall­gat­tak. Az út­ke­resz­te­ző­dés­ben tét­len­ke­dő men­tő­ko­csi idő­köz­ben meg­for­dult, és a jár­da mel­lé ka­nya­ro­dott. A csen­det az or­vos tör­te meg. Uta­sí­tá­sá­ra a so­főr rá­di­ón újó­lag meg­kér­te a köz­pont­tól a hely­színt és a be­je­len­tőt.

Kis­vár­tat­va a so­főr ki­ha­jolt a nyi­tott ab­la­kon.

– Pon­to­san itt tör­tént, ahol va­gyunk – kö­zöl­te. – Azt mond­ták, va­la­mi Ma­csai ne­ve­ze­tű ri­asz­tott. Leg­alább­is ezt a ne­vet dik­tál­ta. – Fe­jét ol­dalt rán­tot­ta a te­lep irá­nyá­ba. – Ot­tan őr­fé­le.

– Te­hát Ma­csai – mond­ta az or­vos.

A be­esett arcú fér­fi el­húz­ta a szá­ját, és meg­bic­cen­tet­te fe­jét.

– Szol­gá­la­tuk­ra, Ma­csai – mond­ta. – Er­ről do­ku­men­tu­mom is van. El­len­őriz­he­tik, de a le­ve­gőt ne szag­lásszák előt­tem! Ki nem áll­ha­tom a szi­ma­to­lást.

Az or­vos el­sik­lat­ta füle mel­lett a meg­jegy­zést. Meg­va­kar­ta a tar­kó­ját, és mé­lyet só­haj­tott, mint aki nem tud­ja, mit te­gyen.

– Te­hát csak­ugyan maga je­len­tet­te az ese­tet – ál­la­pí­tot­ta meg.

– Mit várt?… Azt, hogy le­ta­ga­dom?

Az or­vos bó­lin­tott.

– Pon­to­san erre szá­mí­tot­tam – mond­ta.

– Té­ve­dett.

– Hit­tem, hogy ha­zud­ni fog.

– Ugyan mi­ért?

Az or­vos bi­zony­ta­lan moz­du­la­tot tett a ke­zé­vel.

– Mert nincs sem­mi­fé­le sé­rült, aki se­gély­nyúj­tást igé­nyel­ne – mond­ta.

– Hü­lye vol­tam, hogy te­le­fo­nál­tam… Hagy­nom kel­lett vol­na a pa­sast a fe­né­be. Leg­fel­jebb még job­ban ki­va­sal­ta vol­na va­la­mi.

Az or­vos vál­lat vont.

– Min­den­eset­re ne cso­dál­koz­zon, ha majd a ki­szál­lás költ­sé­gét a nya­ká­ba varr­ják – mond­ta.

Ma­csai el­ké­pedt, az­tán foga fe­hé­rét mu­tat­ta.

– Tud­ja, ki­nek a nya­ká­ba varr­ják? – vi­cso­rog­ta.

– A be­je­len­tő fi­zet.

Ma­csai ki­lök­te szá­já­ból a ci­ga­ret­ta­füs­töt.

– Azt ugyan les­he­tik – csat­tant fel. Cif­rát ká­rom­ko­dott, és föld­höz vág­ta a csik­ket. – Ta­lán azt hi­szik, hogy szó­ra­ko­zás­ból ri­asz­tot­tam ma­gu­kat?

Azok két­fe­lé néz­tek.

– Hé! – foly­tat­ta Ma­csai. – Va­ló­ban ezt gon­dol­ják?

A men­tős azt mond­ta:

– Mi más­ra tip­pel­het­nénk?… Ugyan­is itt egy sú­lyo­san sé­rült em­ber­nek kel­le­ne len­nie. Ezt nem mi ta­lál­tuk ki, és nem az uj­junk­ból szop­tuk. Mind­ezt a maga be­je­len­té­se tet­te. Érti, jó­em­ber? És most mi van? A nagy sem­mi van! Se­hol a sé­rült, itt csak maga szob­ro­zik. Nos, a tény alap­ján mire gon­dol­hat­nánk? Ad­hat­na va­la­mi écát vagy lel­kes ma­gya­rá­za­tot. Mi na­gyon sze­ret­nénk va­la­mi el­fo­gad­ha­tó­ban hin­ni.

– Nm tu­dok ma­gya­rá­zat­tal szol­gál­ni.

– Na lát­ja, jó­em­ber.

Ma­csai be­esett arca el­torzult a düh­től, ök­lé­vel a le­ve­gő­be súj­tott.

– Hagy­ja a fe­né­be ezt a jó­em­be­re­zést – ki­ál­tot­ta.

– Ahogy kí­ván­ja – mond­ta a men­tős, és az or­vos­hoz for­dult. – Ez­zel nem ver­gő­dünk zöld­ág­ra.

– Néz­ze – szó­lalt meg Ma­csai sok­kal eny­hébb han­gon, mint az előbb tet­te –, a lát­szat el­le­nem szól, de…

A men­tős fél­be­sza­kí­tot­ta:

– Még­hogy a lát­szat?

– Hát mi más? – fa­kadt ki is­mét Ma­csai.

– A tény! Az szól maga el­len, nem pe­dig hol­mi lát­szat. Tény, hogy itt nincs sem­mi­fé­le ma­ga­te­he­tet­len, se­gély­nyúj­tást igény­lő. Te­hát sem­mi olyan kö­rül­mény, amely in­do­kol­ná a je­len­lé­tün­ket, ki­vo­nu­lá­sun­kat.

– Ki te­het ar­ról, hogy így ala­kult?

– Mi a leg­ke­vés­bé va­gyunk lu­da­sak.

Meg­kü­lön­böz­te­tő jel­zést vil­log­tat­va egy rend­őr­sé­gi URH-s ko­csi ér­ke­zett. A te­lep be­já­ra­tá­nál fel­haj­tott a jár­dá­ra és meg­állt. Az or­vos a men­tős kí­sé­re­té­ben nyom­ban át­vá­gott az út­tes­ten.

Ma­csai la­pos pil­lan­tá­sá­val kí­sér­te őket. Lát­ta, hogy azok nyom­ban köz­re­kap­ták a ki­ká­szá­ló­dó rend­őrt, és éle­sen ma­gya­ráz­tak.

A men­tős so­főr fél­for­du­la­tot tett az ülé­sen, és ki­dug­ta a fe­jét az ab­la­kon. Az alsó ajka tú­lon­túl vas­tag volt, és ez pök­hen­di­vé tet­te ar­cát.

– Lám, nem kel­lett vol­na annyit okos­kod­nia – mond­ta.

Ma­csai le­súj­tó pil­lan­tást ve­tett rá.

– Úgy véli? – kér­dez­te gú­nyo­san.

– Az okos­ko­dás min­dig bajt szül.

Ma­csai rán­tott egyet a vál­lán.

– Nem okos­kod­tam – mond­ta. – Csak az iga­za­mat vé­dem.

– Most is vi­tat­ko­zik.

– Mert iga­zam van.

A so­főr nye­rít­ve ne­ve­tett.

– Hát ép­pen ez az – szö­gez­te le. – Azt pró­bál­ja vé­de­ni, ami nincs. A maga ál­lí­tó­la­gos iga­zát a nap­nál is vi­lá­go­sabb tény cá­fol­ja. En­nek el­le­né­re, ha csend­ben ma­radt vol­na, most nincs sem­mi­fé­le bal­hé, szí­vós­ko­dás. A doki csak azért kap­ta fel a vi­zet, mert maga kö­töt­te az ebet a ka­ró­hoz ez­zel az el­tű­nés­sel. Most meg min­den ki­de­rült.

– Ugyan mi de­rült ki?

– Hogy a bo­lond­ját já­rat­ta ve­lünk.

– Még hogy én?

– Hát ki más?… Maga te­le­fo­nált. Meg­jegy­zem, nem az egye­dü­li, aki át­ver min­ket. Ve­lünk le­het szó­ra­koz­ni, per­sze csak egy bi­zo­nyos ha­tá­rig, az­u­tán már be­gu­ru­lunk.

Ma­csai a ko­csi­hoz lé­pett, és be­le­bá­mult a so­főr ar­cá­ba.

– Ha maga tud­ja, hogy itt mi­cso­da a vi­lá­gos, ak­kor egy cso­da­lény – szi­szeg­te.

Amaz mé­lyet bó­lin­tott, és a szá­ja fü­lig ért.

– A doki előtt is vi­lá­gos min­den – vi­gyor­gott. – Egy esz­mé­let­len em­ber nem szí­vód­hat fel per­cek alatt. Ek­ko­ra szem­fény­vesz­tés még a cir­kusz­ban sincs. Ott egy cso­mó hó­kusz­pó­kusszal előbb el­te­re­lik a fi­gyel­met, csak az­tán ránt­ják fél­re a lep­let, hogy volt baba, nincs baba… Itt vi­szont el­tűnt vol­na egy esz­mé­let­len em­ber?

– Pon­to­san ez tör­tént!… El­tűnt!

– Maga sze­rint, igen… A mi kép­ze­le­tün­ket azon­ban meg­ha­lad­ja ez az ál­lí­tás.

– Mi­ért olyan el­kép­zel­he­tet­len?

A so­főr ar­cá­ról egy vil­la­nás alatt le­tör­lő­dött a vi­gyor.

– Néz­ze, mi min­dent el­hi­szünk, ami­nek egy ici­pi­ci re­á­lis alap­ja van – kezd­te, az­tán így foly­tat­ta: – volt olyan fej­sé­rül­tünk, aki azt bi­zony­gat­ta, hogy egy ala­cso­nyan szál­ló UFÓ-ról dob­ták fej­be. Mi ezt el­hit­tük, el­vég­re soha nem le­het tud­ni, mi a hely­zet ezek­kel a ti­tok­za­tos tár­gyak­kal. De a maga ese­te túl bi­zarr.

Ma­csai le­mon­dó­an le­gyin­tett, je­lez­ve, hogy fe­les­le­ges­nek tart min­den to­váb­bi vi­tát, vé­le­mény­cse­rét és ma­gya­ráz­ko­dást. El­hú­zó­dott a ko­csi­tól, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és az út­test túl­ol­da­lát fi­gyel­te.

Az or­vos a men­tős­sel vál­to­zat­lan hév­vel gyúr­ta a rend­őrt. Élén­ken ma­gya­ráz­tak, mu­to­gat­tak.

– Csak ok­ve­tet­len­ked­je­nek – mor­mog­ta Ma­csai.

A so­főr­nek meg­nyúlt a nya­ka.

– Mit mond? – kér­dez­te.

– Sem­mit…

A rend­őr ér­ke­zett a túl­ol­dal­ról az or­vos­sal és a men­tős­sel. Zö­mök test­al­ka­tú, pi­ros­pozs­gás, élénk sze­mű fér­fi volt. Har­min­cas éve­i­nek de­re­kán jár­ha­tott. Vál­lán el­nyűtt jár­őr­tás­ka ló­gott ki­töm­ve, akár egy hor­padt vö­dör. Sap­ká­ját mé­lyen a sze­mé­be húz­ta, a sild szin­te fél or­rát ta­kar­ta. Cso­da volt, hogy egy­ál­ta­lán ki­lá­tott aló­la. Kö­szönt és fá­rad­tan tisz­tel­gett.

– Ön je­len­tet­te a bal­ese­tet? – kér­dez­te emelt han­gon.

Ma­csai sej­tet­te, hogy min­den szó­nak, el­hang­zott vé­le­mény­nek sú­lya lesz, ezért in­tő­en emel­te mu­ta­tó­uj­ját a ma­gas­ba.

– Nem bal­ese­tet je­len­tet­tem – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. Te­kin­te­te az or­vos pil­lan­tá­sát ke­res­te, de az fél­re né­zett, mint­ha a men­tő köd­lám­pá­já­nak a fé­nye ér­de­kel­né. – Annyit kö­zöl­tem csak a men­tők­kel, hogy a nagy köd­ben egy esz­mé­let­len em­bert ta­lál­tam az út­tes­ten, mi­után egy sze­mély­gép­ko­csi el­ha­ladt a ke­resz­te­ző­dés­ben – foly­tat­ta Ma­csai. – En­nek alap­ján fel­té­te­lez­ték, hogy bal­eset tör­tént, konk­ré­tan cser­ben­ha­gyás, ezért mond­ták: ér­te­sít­sem a nul­la he­tet is, ha már vol­tam szí­ves te­le­fo­nál­ni. – Az utol­só sza­va­kat ala­po­san meg­nyom­ta.

Sem az or­vos, sem a men­tős nem re­a­gált. Úgy áll­tak moc­ca­nat­la­nul, mint­ha sü­ke­tek len­né­nek. A rend­őr gyors ol­dal­pil­lan­tást ve­tett rá­juk, majd meg­szó­lalt:

– Mi­kor­ra meg­ér­ke­zett a men­tő, az il­le­tő­nek híre-ham­va sem volt.

– Ahogy mond­ja – fe­lel­te Ma­csai.

– Hát ez meg ho­gyan tör­tén­he­tett?

Ma­csai előbb mé­lyen meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, az­tán szét­tár­ta ke­zét!

– Hon­nan tud­jam? – kér­dez­te mél­tat­lan­kod­va.

– Nem vett ész­re sem­mi kü­lö­nö­set?

– Eb­ben a nagy köd­ben le­het egy­ál­ta­lán va­la­mit lát­ni? Mi­kor­ra vissza­ér­tem a te­le­fo­ná­lás­ból, már csak a hűlt he­lyét ta­lál­tam.

Az or­vos, aki ed­dig san­da pil­lan­tá­so­kat ve­tett, most meg­szó­lalt:

– A leg­egy­sze­rűbb azt ál­lí­ta­ni, hogy el­tűnt. Ez nem igé­nyel sem­mi­fé­le ma­gya­rá­za­tot.

A men­tős sem akart le­ma­rad­ni.

– Ki hi­szi azt el, hogy csak úgy uk­muk­fukk nyo­ma ve­szett egy te­he­tet­len em­ber­nek? – ha­dar­ta egy­szusz­ra. – Nem igaz, biz­tos úr?

A rend­őr rán­tott egyet a de­rék­szí­ján. Pi­ros­pozs­gás arca olyan lett, mint­ha erő­szak­kal be­le­nyom­ták vol­na egy fog­or­vo­si szék­be. Sap­ká­já­nak sild­je alól ke­mény pil­lan­tást lö­vellt a men­tős­re.

– Bíz­za csak rám, hogy mit hi­szek és mit nem – mond­ta kel­let­le­nül.

– Ké­rem…

– Ezen­kí­vül nem sze­ret­ném, ha be­avat­koz­na a mun­kám­ba. Ért­he­tő a kí­ván­sá­gom?

A men­tős vál­lát rán­dí­tot­ta, az arca olyan sér­tő­dött lett, mint­ha egy pre­mi­er mozi pénz­tá­rá­nál ki­lök­ték vol­na a sor­ból.

– Ha így gon­dol­ja – nyög­te.

– Így gon­do­lom – hagy­ta hely­ben a rend­őr.

Vég­szó­ra Ma­csai fel­csat­tant:

– Ezek­nek ma­gya­ráz­hat. – Be­esett arca el­torzult a düh­től. – A má­ni­á­juk, hogy pa­li­ra vet­tem őket, és a sé­rült em­ber csak a kép­ze­le­tem­ben élt.

– Maga is csak a kér­dé­sem­re vá­la­szol­jon – ve­tet­te köz­be a rend­őr. – Szük­ség­te­len vi­ta­es­tet ren­dez­ni. – Kis­sé ki­várt, az­tán foly­tat­ta. – Ott tar­tot­tunk, hogy nem ta­lál­ta a sé­rül­tet.

Ma­csai bó­lin­tott, meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, és a csik­ket el­ta­pos­ta.

– Pró­bál­ta ke­res­ni? – ér­dek­lő­dött a rend­őr.

– Itt a jár­dán kör­be­néz­tem.

A rend­őr meg­bon­tot­ta a de­gesz­re tö­mött jár­őr­tás­kát, és elő­ci­bált egy nagy zseb­lám­pát. Fel­kat­tin­tot­ta és meg­pró­bál­ta a kö­döt pász­táz­ni. El­ment a jár­dán mind­két irány­ba, az­tán vissza­jött. A töb­bi­ek szót­la­nul bá­mul­ták. A zseb­lám­pát nem tet­te a tás­ká­ba, mi­után le­ol­tot­ta, be­nyom­ta de­rék­szí­já­ba, akár a ké­zi­grá­ná­tot. Is­mét ko­to­rász­ni kez­dett, és egy jegy­zet­töm­böt hú­zott elő. Fel­ütöt­te és fel­ír­ta Ma­csai ada­ta­it.

A men­tős sem tét­len­ke­dett, a hal­lot­tak alap­ján ugyan­ezt tet­te. Csak az or­vos állt tét­le­nül, zseb­re du­gott kéz­zel, hosszú kö­pe­nyé­ben úgy fes­tett, mint egy nagy fe­hér fel­ki­ál­tó­jel.

Ma­csai fe­jé­vel a buz­gól­ko­dó men­tős felé in­tett.

– Ez meg mi a nya­va­lyát fir­kál? – kér­dez­te a rend­őr­től.

– Joga van fel­je­gyez­ni a be­je­len­tőt.

– És mi­ért?

– Azt ő tud­ja.

Ma­csai el­húz­ta a szá­ját, be­esett ar­cán torz mo­soly je­lent meg.

– Sza­rok rá – mond­ta.

A men­tős ki­egye­ne­se­dett, mint­ha hát­ba vág­ták vol­na, és szú­ró­san né­zett.

– A dol­gok­nak foly­ta­tá­sa lesz – mond­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen.

Ma­csai lát­vá­nyo­san rá­le­gyin­tett, és meg­is­mé­tel­te előb­bi sza­va­it. Az or­vos a rend­őr­höz for­dult és azt mond­ta:

– El­hi­szi ezt a me­sét?

– Hogy el­tűnt vol­na?

– Igen, ezt a kám­for­rá vá­lást.

A rend­őr arca olyan lett, mint­ha egy lot­tó­szel­vény ki­töl­té­sé­vel bí­be­lőd­ne. Mi­kor meg­szó­lalt, a hang­ja szá­ra­zon csen­gett:

– Dok­tor úr…

Ma­csai eb­ből tud­ta, hogy nem hagy­ta ma­gát be­fo­lyá­sol­ni.

– A fel­ada­to­mat il­le­tő­en té­ve­dés­ben le­het­nek – foly­tat­ta a rend­őr. – Azért küld­tek, hogy a tör­tén­te­ket és az ez­zel kap­cso­la­tos té­nye­ket rög­zít­sem. Te­hát pa­ran­csot tel­je­sí­tek. A mér­le­ge­lés nem tar­to­zik a ha­tás­kö­röm­be, nem be­szél­ve a dön­tés­ről. Így az­tán ezek­kel nem fog­lal­ko­zom. Ter­mé­sze­te­sen je­len­té­sem­ben nyo­ma lesz vé­le­mé­nyük­nek, ál­lás­pont­juk­nak, akár­csak a be­je­len­tő sza­va­i­nak. Te­hát oly mel­lé­kes, hogy mit hi­szek és mit nem. A pa­rancs­no­ka­im mér­le­gel­nek, dön­te­nek.

Az or­vos fe­jét bic­cen­tet­te. Fe­gyel­me­zett volt, a csa­ló­dás leg­ki­sebb je­lét sem le­he­tett raj­ta ész­re­ven­ni. Nem úgy a men­tős. Még csak lep­lez­ni sem pró­bál­ta, hogy hom­lok­egye­nest más­ra szá­mí­tott. Az arca meg­nyúlt, a szá­ja szé­le le­gör­bült. Mi­előtt meg­szó­lalt vol­na, az or­vos meg­előz­te:

– Be­vo­nu­lunk! Fe­les­le­ge­sen ne tölt­sük az időn­ket.

Ezt kö­ve­tő­en az or­vos a rend­őr­höz for­dult.

– Jó éj­sza­kát! – mond­ta.

A men­tős kel­let­le­nül mor­mo­gott kö­szö­nö­möt az orra alatt.

A rend­őr vi­szo­noz­ta mind­ezt és tisz­tel­gett. Kis­sé hát­ra­ve­tet­te a fe­jét, úgy néz­te sap­ká­ja sild­je alól, aho­gyan azok fel­ká­szá­lód­tak a ko­csi­ba.

A so­főr bú­csút in­tett és in­dí­tott.

Mind­ket­ten szót­la­nul néz­ték, ahogy a men­tő meg­in­dult, és el­tűnt a sűrű köd­ben. A csen­det az­tán Ma­csai tör­te meg:

– Nem vol­tam ne­kik szim­pa­ti­kus.

– Gon­dol­ja, hogy min­den ezen múlt?

– Mi má­son?

A rend­őr für­ké­sző­en né­zett.

– Nem sza­kad le az ég, ha el­is­me­ri, hogy volt alap­ja a két­ke­dé­sük­nek – mond­ta.

– Ha­csak egy ki­csit is lo­gi­ku­san gon­dol­koz­nak, rá­jön­nek, hogy szó sem le­het sem­mi­fé­le át­ve­rés­ről vagy bo­lon­dí­tás­ról, és iga­zat ad­nak ne­kem. Ugyan­is…

A rend­őr egy kéz­moz­du­la­tá­val fél­be­sza­kí­tot­ta:

– Pon­to­san, lo­gi­ku­san ítél­kez­tek, ami­kor két­ked­tek. Tény, hogy egy ma­ga­te­he­tet­len em­ber nem köt­het nyúl­ci­pőt. Gon­dol­ja csak vé­gig.

– Nem sza­bad csak egyet­len tényt ki­ra­gad­ni – ér­velt Ma­csai. – Min­den kö­rül­ményt fi­gye­lem­be kell ven­ni.

– A men­tő­sök nem kö­te­le­sek a kö­rül­mé­nye­ket ér­té­kel­ni, csak a ténnyel tö­rőd­nek. Nem ta­lál­ták a sé­rül­tet, és ez elég volt ah­hoz, hogy ilyen vé­le­ményt for­mál­ja­nak.

Ma­csai a fe­jét ráz­ta.

– Nincs iga­za – mond­ta.

A rend­őr kel­let­le­nül iga­zí­tott egyet a de­rék­szí­ján.

– Ha ne­tán át­ver­tem vol­na a men­tő­sö­ket, mi­ért tet­tem vol­na ugyan­ezt meg a rend­őr­ség­gel? – foly­tat­ta Ma­csai. – Én azon­ban ér­te­sí­tet­tem ma­gu­kat is. Szó sze­rint ugyan­azt kö­zöl­tem a nul­la hét­tel, mint a men­tők­kel. Mi­nek csi­nál­tam vol­na, ha té­te­lezzük fel: fal az egész?!… Az­tán ar­ról sem fe­led­kez­zen el, hogy a hely­szí­nen egye­dül en­gem ta­lál­tak. A be­je­len­tőt! Ho­lott pu­col­nom kel­lett vol­na, ha csak szó­ra­ko­zom. Rá­adá­sul, mi­ért mond­tam meg a ne­vem és a te­lep cí­mét, ahol meg­ta­lál­nak? Nos, ha szán­dé­kom­ban áll a bo­lon­dí­tás, nem szol­gál­ta­tom ki ma­gam… Így van?

– Is­mét­lem, nem fel­ada­tom a dol­gok meg­íté­lé­se.

Ma­csai cif­rát ká­rom­ko­dott.

– Hogy a fene es­sen bele! – hör­dült fel. – Va­la­mi vé­le­mé­nye azért csak van er­ről a ro­hadt eset­ről? Még ak­kor is, ha az nem ma­gá­ra tar­to­zik.

A rend­őr las­san fel­emel­te kar­ját, uj­já­val meg­csip­pen­tet­te sap­ká­ja sild­jét, és fel­jebb tol­ta a hom­lo­kán. Az­tán kör­be né­zett, mint­ha tar­ta­na at­tól, hogy va­la­ki meg­hall­ja a sza­vát.

– Sok min­dent lát­tam és ta­pasz­tal­tam – mond­ta csen­de­sen. – Amin meg­le­pő­döm, an­nak már na­gyon nagy do­log­nak kell len­ni. A maga ese­tén sem cso­dál­ko­zom. El­tűnt a sé­rült? El­tűnt! Kész! Sze­rin­tem min­den el­kép­zel­he­tő, még a leg­va­ló­szí­nűt­le­nebb is.

Uj­já­val meg­bök­dös­te a fe­jét és foly­tat­ta:

– Csak az a kér­dés, hogy mennyi a süt­ni­va­ló. Mert az el­kép­ze­lés­hez fan­tá­zia kell. Ve­lem esett meg, hogy egy ja­nu­á­ri éj­jel vil­la­mo­son utaz­tam a nagy­kör­úton. Ke­mény tél volt. A ve­ze­tő mel­lett áll­tam, így a szem­ta­nú­ja vol­tam, ami­kor a ka­var­gó hó­esés­ben vá­rat­la­nul fel­buk­kant egy dü­lön­gé­lő ré­szeg a sí­ne­ken. A vil­la­mos­ve­ze­tő két­ség­be­eset­ten fé­ke­zett. Mind­ket­ten jól hal­lot­tuk a kop­pa­nást, ahogy a ré­szeg a vil­la­mos­nak üt­kö­zött. A sze­rel­vény csú­szott vagy öt­ven mé­tert. Ré­mül­ten ug­rál­tunk le, és a ke­re­kek kö­zött kezd­tük ke­res­ni az ál­do­za­tot, szá­mít­va az össze­ron­csolt test­re. Meg­döb­be­né­sünk­re sen­kit sem ta­lál­tunk a ko­csik alatt. Vé­gül az egyik utas fe­dez­te fel. Már messze járt, lo­bo­gó ka­bát­ban fu­tott az út­tes­ten, az­tán el­tűnt az egyik mel­lék­ut­cá­ban. Sen­ki sem hit­te, hogy ilyen meg­tör­tén­het, csak aki lát­ta. Hogy mi­ért úsz­ta meg a pa­sas ezt a ta­lál­ko­zást a vil­la­mos­sal, örök rej­tély ma­radt. Nem volt rá ma­gya­rá­zat. Mint ahogy a mos­ta­ni eset­re sincs ma­gya­rá­zat. El­tűnt a pa­sas és kész!

Ma­csai fel­vil­la­nyo­zó­dott.

– Hát ez az! – mond­ta. – Ma­gya­rá­za­tot kel­le­ne ta­lál­nunk erre.

– Ért­se meg, hogy ma­gya­rá­zat az nincs! Kár a to­váb­bi erő­fe­szí­té­sért. Per­sze más lett vol­na a hely­zet, ha té­te­lezzük fel nem egye­dül ta­lál a pa­sas­ra. Ne­tán má­sod­ma­gá­val! Két tanú ál­lí­tá­sa már töb­bet nyo­mott vol­na a lat­ba. A men­tők nem ké­tel­ked­tek vol­na.

– Ezek sze­rint hisz ne­kem…

A rend­őr az ál­lát masszí­roz­ta, mint­ha meg akart vol­na győ­ződ­ni bo­ros­tá­já­nak erős­sé­gé­ről.

– Csu­pán le­he­tő­sé­ge­ket tag­la­lok, és ez nem je­lent sem­mit – szö­gez­te le.

Ma­csai vál­lat vont. Ko­pott vi­har­ka­bát­já­ból meg­vi­selt ci­ga­ret­tás­do­bozt hú­zott elő. Meg­ráz­ta, hogy a ci­ga­ret­ták va­la­me­lyest össze­áll­ja­nak, az­tán a rend­őr orra alá tol­ta. Amaz a sze­mét me­resz­tet­te, de a szí­nes do­bozt nem ta­lál­ta is­me­rős­nek. Azt azon­ban tud­ta, hogy va­la­mi kül­föl­di már­ka le­het.

– Mi­lyen? – kér­dez­te té­to­ván.

– Ben­son… Meg va­la­mi más.

– Mi az a más?

Ma­csai a do­boz fel­ira­tát be­tűz­te.

– Hed­ges … Ben­son and Hed­ges.

– Aha…

– Ve­gyen, ha do­hány­zik.

A köp­cös rend­őr óva­to­san, mint­ha vi­rá­got sza­kí­ta­na, ki­emelt egy ci­ga­ret­tát, majd las­san el­húz­ta az orra alatt. Min­dig ezt tet­te, mert sze­ret­te a do­hány il­la­tát.

Ma­csai tü­zet adott. A rend­őr mé­lyen le­szív­ta az első füs­töt, és las­san, mint­ha pá­rát le­hel­ne, hosszan maga elé fúj­ta.

– Ez igen – mor­mog­ta elé­ge­det­ten. – Na­gyon fi­nom bagó… Kö­szö­nöm.

Ma­csai bic­cen­tett egyet.

– Jó ma­gá­nak, hogy ilyet szív – foly­tat­ta a rend­őr. – Tán, nincs ben­ne annyi mér­ge­ző anyag, mint a mi­enk­ben.

– Ne­kem ugyan nem tel­ne ilyen­re. Aján­dék­ba kap­tam… Más­kü­lön­ben Mun­kást szí­vok. Erős do­há­nyos va­gyok, na­pon­ta két pak­lit is ki­vég­zek, ha úgy ala­kul. Min­den a han­gu­la­tom­tól függ. Egy azon­ban biz­tos: una­lom­ból soha nem gyúj­tok rá. Azon már túl va­gyok. Szen­ve­dély­ből csi­ná­lom.

A rend­őr fi­gyel­me­sen meg­for­gat­ta uj­jai kö­zött a ci­ga­ret­tát.

– Marl­bo­rót már szív­tam, de ilyen He­gyest még nem – mond­ta.

– Hed­ges…

Amaz fel­kap­ta a fe­jét.

– Mit mond? – fúj­ta ki a füs­töt.

– Hed­ges, gé­vel… Ben­son and Hed­ges.

– A nya­va­lyát ezek­be a frá­nya ne­vek­be. Jó­ma­gam Szim­fó­ni­át füs­tö­lök. Ná­lunk a fi­nom ci­ga­ret­tá­kat ál­ta­lá­ban a fe­je­sek szív­ják. Azok­nál lát­tam a Marl­bo­rót is. Ne­kik tel­het ilye­nek­re.

Az út­test má­sik ol­da­la tel­je­sen a sö­tét­be ve­szett. A te­lep nyi­tott kis­ka­pu­ján át csak sej­te­ni le­he­tett a por­tás­fül­ke vi­lá­gos ab­la­kát. A jár­dán levő URH-s ko­csi­nak még a kör­vo­na­la sem lát­szott.

A rend­őr hang­ja kö­zöm­bö­sen csen­gett, ami­kor is­mét meg­szó­lalt:

– Nincs sem­mi­fé­le gya­nú­ja?

– Mi­fé­le?

– Ho­gyan tűnt el a pa­sas.

Ma­csai me­rő­en né­zett, mint­ha a rend­őr pi­ros­pozs­gás ar­cá­ról akar­ná le­ol­vas­ni a vá­laszt.

– Nos? – bá­to­rí­tot­ta amaz.

– Fo­gal­mam sincs.

– Nagy kár…

– Ma­gá­nak mi­ért kár?

– Va­la­mit ír­nom kell a je­len­té­sem­be ar­ról, hogy mi a vé­le­mé­nye hop­pon­ma­ra­dás­ról… Vi­lá­gos?

Má­csai gyors egy­más­után­ban meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Még csak öt­le­tem sincs – mond­ta ke­se­rű­en. – Ar­ról nem te­he­tek, hogy ke­vés a fan­tá­zi­ám. Su­hanc ko­rom­ban a Ver­ne-köny­ve­ket sem tud­tam meg­emész­te­ni. Ne­kem azok a ka­lan­dok mind el­kép­zel­he­tet­le­nek vol­tak.

Tá­vol­ban két fény­pont tűnt fel. Im­bo­lyog­ni lát­szot­tak, az­tán mind na­gyob­bak let­tek. A köd­ből egy mik­ro­busz bújt elő, és át­gu­rult az út­tes­ten.

Ma­csai hosszan néz­te. Mi­kor a ko­csi el­tűnt a sö­tét­ben, a hom­lo­ká­ra csa­pott.

– Meg­van – mond­ta har­sá­nyan.

– No­csak! – le­pő­dött meg a rend­őr.

– Hogy erre csak most jöt­tem rá…

– Lám, még­is­csak akadt öt­le­te.

– Nem er­ről van szó.

– Lé­nye­ges vagy nem?

– Ha­jaj! De még mennyi­re lé­nye­ges!

A rend­őr nem mu­ta­tott kü­lö­nö­sebb ér­dek­lő­dést, nagy oda­adás­sal nyo­mo­gat­ta puf­fadt jár­őr­tás­ká­ját, hogy va­la­mi for­mát ad­jon neki.

– Áll­jon elő az­zal a lé­nye­ges­sel – mond­ta, de fel sem né­zett.

– A taxi…

– Mi­cso­da?

– Az a taxi, hogy a fene egye meg.

Amaz fél­be­hagy­ta a tás­ka bab­rá­lá­sát, és fel­emel­te a te­kin­te­tét.

– Mi van a ta­xi­val? – kér­dez­te.

Ma­csai el­pöc­köl­te a csik­ket.

– Mi­kor a pa­sast fel­von­szol­tam a jár­dá­ra, egy taxi má­szott elő a köd­ből. Köz­vet­le­nül a jár­da­szé­len jött, kar­nyúj­tás­nyi­ra haj­tott el mel­let­tünk.

– Aha – pis­lo­gott a rend­őr. – Az­tán?

– Mit az­tán?

– Mi tör­tént?

– Sem­mi sem tör­tént – szö­gez­te le Ma­csai. – A taxi el­haj­tott a fe­né­be. – Lát­va a má­sik cso­dál­ko­zá­sát, fel­hör­dült. – Hát nem érti?

– Mit ért­sek?… Jött egy taxi és el­ment.

Ma­csai sze­me ke­rek­re tá­gult. Előbb az égre né­zett, az­tán vissza­hoz­ta te­kin­te­tét a pi­ros­pozs­gás arc­ra.

– Az a so­főr, a ta­xis lá­tott min­ket! – ta­gol­ta a sza­va­kat. – Lá­tott! Most már érti?

A rend­őr va­la­me­lyest élén­kebb­nek lát­szott. Úgy tűnt, fel­ad­ta tel­je­sen a re­ményt, hogy ren­des kül­sőt ad­jon jár­őr­tás­ká­já­nak.

– Te­hát a ta­xis lé­nye­gé­ben egy szem­ta­nú volt – ál­la­pí­tot­ta meg.

– Lé­nye­gé­ben az volt.

– Lát­ja, ez nem akár­mi­lyen tény. Per­sze, ha a so­főr va­ló­ban lát­ta ma­gu­kat. Eb­ben a ko­misz idő­ben azon­ban he­lyén­va­ló fel­té­te­lez­ni…

Ma­csai két­ség­be­eset­ten fel­ki­ál­tott:

– Az is­ten sze­rel­mé­re, ne té­te­lez­ges­sen fel sem­mit sem… Higgye el, az a so­főr va­ló­ban lá­tott en­gem és a pa­sast!

A rend­őr dur­cá­san húz­ta el a szá­ját.

– Nem biz­tos – mond­ta. – Csak ak­kor, ha sza­va­i­val is meg­erő­sí­ti, hogy lát­ta ma­gu­kat.

– Nem va­gyok vak… Ami­kor el­haj­tott mel­let­tünk, egye­ne­sen a po­fám­ba bá­mult. Ta­lán azt hit­te, fu­var­ja akadt…

A rend­őr köz­be­szólt:

– Ak­kor meg is állt vol­na.

– Nem in­tet­tem neki, nem állt meg.

A rend­őr va­dul be­le­ko­to­rá­szott a jár­őr­tás­ká­ba. Mi­kor fél­be­hagy­ta, a ke­zé­ben volt a jegy­zet­tömb­je. Fel­ír­ta a fel­té­te­le­zett idő­pon­tot, ami­kor az is­me­ret­len taxi át­haj­tott az út­ke­resz­te­ző­dé­sen. Azt is meg­je­gyez­te, hogy me­lyik irány­ból jött és mer­re tá­vo­zott.

Má­csa­i­nak sa­va­nyú volt az arca, ami­kor meg­szó­lalt:

– Gon­do­lom, elő tud­ja ke­rí­te­ni a ta­xist.

– Nem olyan egy­sze­rű egy ilyen ta­nút meg­ta­lál­ni.

– Ki­ás­tak már ma­guk ki­sebb tűt is a szé­na­ka­zal­ból.

A rend­őr a tás­ká­ba gyö­mö­szöl­te jegy­zet­tömb­jét.

– Re­mé­lem azt el­hi­szi, hogy a so­főr elő­ke­rí­té­se nem csak raj­tunk mú­lik – mond­ta. – El­ső­sor­ban a ta­xis dön­ti majd el, hogy ke­re­sé­sünk­re je­lent­ke­zik-e vagy sem. Le­het, hogy haj­lan­dó lesz, de ezt nem le­het tud­ni.

– Mi az, hogy haj­lan­dó lesz? El­vég­re a kö­te­les­sé­ge.

A rend­őr anél­kül, hogy a fe­jét moz­dí­tot­ta vol­na, kör­be­né­zett.

– Még hogy kö­te­les­sé­ge – mond­ta re­zig­nál­tan. – Hol él maga? Azt hi­szi min­den­ki haj­lan­dó csak úgy ön­ként, jó­szán­tá­ból ta­nús­kod­ni. Eb­ben az eset­ben el­sőd­le­ges fel­té­tel, hogy a so­főr em­lé­kez­zen. Elő­for­dul­hat, hogy ke­re­sé­sünk­re je­lent­ke­zik: igen, át­ha­lad­tam a jel­zett he­lyen a kér­dé­ses idő­ben, te­hát mi­ről len­ne szó? Ki­nyög­jük neki, erre azt fe­le­li: nem fi­gyel­tem a jár­dát, az út­test­re kon­cent­rál­tam. Ez­zel a téma ki­fújt.

Ma­csai be­esett arca még job­ban meg­nyúlt.

– Mi­ért ne akar­na em­lé­kez­ni? – kér­dez­te. – Mi oka len­ne le­ta­gad­ni, hogy lá­tott min­ket?

– A ta­nú­kat a fe­les­le­ges idő­töl­tés, az ese­ten­kén­ti tor­tú­ra ri­aszt­ja el – ve­tet­te köz­be a rend­őr. – Gon­dol­ja csak el, mi­vel jár a ta­nús­ko­dás. Vá­ra­ko­zás a rend­őr­sé­gen, ki­hall­ga­tás, jegy­ző­köny­ve­zés. Ha ké­sőbb va­la­mi nem stim­mel, mond­juk szem­be­sí­tés szük­sé­ges, is­mét be­idé­zik őket. Ar­ról már nem is be­szé­lek, ha meg kell je­len­ni a tár­gya­lá­son is.

Mé­lyet lé­leg­zett, jobb te­nye­rét lát­vá­nyo­san a szí­vé­re he­lyez­te, és így foly­tat­ta:

– Ma­nap­ság az idő min­den­ki­nek pénz, ki­vé­ve min­ket. Bez­zeg ná­lunk va­ku­lá­sig tölt­he­ti az ide­jét szol­gá­lat­ban. Egy pe­ták­kal sem kap töb­bet, mint amennyi a fi­ze­té­se. A ta­xi­nál vi­szont men­nél töb­bet hajt, annyi­val töb­bet se­per a buk­szá­já­ba az el­szá­mo­lás­nál. Las­san már az a hely­zet, hogy az egész or­szág a mel­lé­kes­ből él. Pró­bál­jon rá­ven­ni egy ta­xist, hogy ta­nú­nak je­lent­kez­zen olyan ügy­ben, amely­hez nincs sok köze, csu­pán va­la­mi­fé­le kö­te­les­ség dik­tál­ja azt.

– Te­hát nincs re­mény, hogy a so­főr elő­ke­rül­jön, és iga­zol­ja ál­lí­tá­so­mat?

– Ezt nem mond­tam… Re­mény az min­dig van.

Ma­csai a fe­jét in­gat­ta.

– Hát ez le­nyű­gö­ző – há­po­gott.

– Már az is fegy­ver­tény, hogy eszé­be ju­tott ez a so­főr – vi­gasz­tal­ta a rend­őr. – De tu­do­má­sul kell ve­gye, hogy ál­lí­tá­sá­nak iga­zo­lá­sa egy sor fel­té­te­len mú­lik, ame­lye­ket már nagy­já­ból em­lí­tet­tem.

– Ab­ból az de­rül ki, hogy a ta­nú­kat kis hí­ján lasszó­val fog­ják.

– Saj­nos ilyen is van…

– Ka­taszt­ro­fá­lis!

– Ha tud­ná, hogy hány­szor kell apel­lál­nunk az ál­lam­pol­gá­ri kö­te­les­ség­re.

Ma­csai uj­já­val meg­bök­te a de­gesz­re tö­mött jár­őr­tás­kát, amely­ben a jegy­zet­tömb la­pult.

– Ezek sze­rint hi­á­ba vés­te fel, hogy a ta­xis lá­tott min­ket – mond­ta le­han­gol­tan.

A rend­őr elő­re nyom­ta az ál­lát, az arca dur­cás lett.

– Ezt hon­nan ve­szi? – kér­dez­te emelt han­gon.

– Azok után, amit maga mon­dott, mi más­ra gon­dol­hat­nék?

– Azt nem mond­tam, hogy sem­mit sem te­szünk egy tanú fel­ku­ta­tá­sá­ra. Ke­res­sük, meg­pró­bál­juk meg­ta­lál­ni és em­lé­kez­tet­ni a lé­nye­ges­re. De most is ál­lí­tom, mind­ez nem raj­tunk mú­lik.

Ma­csai el­ko­mo­ro­dott.

– Kezd az egész­ből ele­gem len­ni – mond­ta és le­gyin­tett. – Kü­lön­ben azt csi­nál­nak, amit akar­nak. Egy azon­ban biz­tos, kur­va ne­he­zen csi­ko­rog a ma­guk gé­pe­ze­te.

– Min­ket elő­írá­sok sza­bá­lyoz­nak…

– Az elő­írá­sok még hagy­ján, de tele van­nak fenn­tar­tá­sok­kal.

A köp­cös rend­őr a sű­rűn go­moly­gó kö­döt bá­mul­ta, és töp­ren­ge­ni lát­szott. Ma­csai to­por­gott, mert érez­te, hogy a lába fá­zik a vé­kony tal­pú ci­pő­ben. A leg­szí­ve­seb­ben vissza­bújt vol­na a jó me­leg por­tás­fül­ké­be. Nem tud­ta el­kép­zel­ni, hogy mi­ért kell még itt len­nie. Köz­ben a rend­őr elő­vet­te zseb­lám­pá­ját, és a jár­dát pász­táz­ta, az­tán vizs­gá­lód­va le­ha­jolt. Ma­csai száj­tát­va néz­te.

A rend­őr kis­vár­tat­va fel­egye­ne­se­dett.

– Vi­szony­lag jól le­het lát­ni – mor­mog­ta. – Mu­tas­sa meg pon­to­san, hol ta­lált rá arra az em­ber­re.

Ma­csai kel­let­le­nül le­lé­pett a jár­dá­ról, az út­test kö­ze­pé­re ment, ott meg­állt, és le­mu­ta­tott a lá­bá­hoz.

– Itt volt – mond­ta.

– Te­hát pon­tos az a hely?

– Igen… In­nen lát­ni a jár­da­sze­gélyt mind­két ol­da­lon. Ha vi­szont el­moz­du­lunk va­la­mer­re, az egyik sze­gély be­le­ve­szik a köd­be. Ez bi­zo­nyít­ja, hogy jó he­lyen ál­lok.

A rend­őr az út kö­ze­pén ter­mett, és meg­győ­ző­dött az el­hang­zot­tak­ról.

– Va­ló­ban – mond­ta. Mé­lyen le­ha­jolt, orra szin­te az utat se­per­te és zseb­lám­pá­já­nak fé­nyé­nél meg­vizs­gált egy zseb­ken­dő­nyi te­rü­le­ted – Maga csak fi­gyel­jen, ne­hogy le­ta­pos­sa­nak min­ket.

– Mit ke­res?

– Va­la­mi pa­rá­nyi nyo­mot.

– Nyo­mot? – cso­dál­ko­zott Ma­csai.

– Pél­dá­ul vér­csep­pet.

– Na­hi­szen…

– Ez olyan le­he­tet­len?

– Már em­lí­tet­tem, hogy nem lát­tam raj­ta sé­rü­lést.

A rend­őr a koc­ka­kö­ve­ket pász­táz­ta a zseb­lám­pá­val.

– Soha nem le­het tud­ni – mond­ta. – Hát­ha nem volt lát­ha­tó sé­rü­lés.

– Gon­dol­ja, ta­lál­ha­tunk va­la­mi kéz­zel­fog­ha­tót, mi en­gem iga­zol?

– Le­het­sé­ges.

Ma­csai ci­ga­ret­tát tett a szá­já­ba és meg­gyúj­tot­ta. A kö­döt für­kész­te, hogy idő­ben jelt ad­jon, ha ne­tán jár­mű kö­ze­led­ne. Köz­ben sű­rűn pil­lan­tott a gug­go­ló rend­őr­re, aki az út­tes­tet ku­tat­ta. Amaz vá­rat­la­nul meg­le­pe­tés­sze­rű han­got hal­la­tott, és a fényt az út­test egy pont­já­ra sze­gez­te.

– Eh­hez mit szól? – csat­tant fel.

Ma­csai kí­ván­csi­an lé­pett oda. A koc­ka­kö­vön egy go­lyós­toll he­vert Arany­szín­ben csil­lo­gott. Szép­mí­vű ki­kép­zé­se is el­árul­ta, hogy nem hol­mi tö­meg­cikk, ame­lyet bi­zo­nyos idő után el­dob­nak.

A rend­őr vi­gyáz­va fel­vet­te, és a te­nye­ré­re fek­tet­ve ala­po­san meg­néz­te.

– Par­ker! – je­gyez­te meg Ma­csai.

– Az len­ne?

– Lát­hat­ja, hogy a csíp­te­tő­je nyíl­hegy for­má­jú.

A rend­őr elő­bá­nyász­ta jegy­ze­tét, és ki­pró­bál­ta a tol­lat.

– Nincs ki­fogy­va a be­tét­je – ál­la­pí­tot­ta meg. Ma­csa­i­ra né­zett, és, most első íz­ben el­mo­so­lyo­dott. – Nos, mit szól hoz­zá?

– Az övé le­he­tett?

– Ki másé?

– Va­ló­ban.

A rend­őr fel­mu­tat­ta a tár­gyat.

– Egy ilyen tol­lat nem dob­nak csak úgy el – mond­ta meg­győ­ző­dés­sel. – Leg­fel­jebb el­vesz­tik.

Ma­csai iz­ga­tot­tan meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Való igaz, egy Par­kert nem vág­nak a sze­mét­re – mond­ta. – Biz­tos ki­esett a zse­bé­ből.

– Ez tár­gyi bi­zo­nyí­ték.

– De vér­csepp az nincs…

A rend­őr fel­kap­ta a fe­jét.

– Egy­szer­re mi­lyen tel­he­tet­len lett – je­gyez­te meg.

– Nem vér­csep­pet ke­re­sett?

– Örül­jön, hogy egy­ál­ta­lán a ke­zünk­be akadt va­la­mi. A maga iga­zo­lá­sá­ra csi­ná­lom ezt.

Ma­csai meg­adó­an bó­lin­tott. A leg­szí­ve­seb­ben an­nak örült vol­na, ha egy ko­moly vér­nyom­ra buk­kan­nak. Nem hol­mi apró csep­pek­re, ha­nem ki­ter­jedt vér­tócsá­ra. Ez­u­tán már sen­ki sem ké­tel­ked­ne sza­va­i­ban.

A rend­őr zub­bo­nya zse­bé­be tet­te a tol­lat, a jegy­zet­töm­böt pe­dig vissza­bir­kóz­ta a jár­őr­tás­ká­ba.

– Most szé­pen to­vább bön­gé­szünk – mond­ta, mint­ha csak ma­gá­nak be­szél­ne. Le­gug­golt és zseb­lám­pá­já­val foly­tat­ta a ku­ta­tást. – Maga csak le­sel­ked­jen, ne­hogy meg­lep­jen min­ket va­la­mi eb­ben a vak­si idő­ben.

Kis­vár­tat­va az­tán fel­hor­kant…

Ma­csai az első pil­la­nat­ban azt hit­te: gör­csöt ka­pott a lába a gug­go­lás­ban. A lám­pa moz­du­lat­lan fé­nye, a rend­őr me­rev test­tar­tá­sa az­tán rá­éb­resz­tet­te, hogy is­mét ta­lált va­la­mit. El­dob­ta ci­ga­ret­tá­ját, és a rend­őr mel­lé ku­po­ro­dott.

A föl­dön egy ki­csi, tég­la­lap ala­kú tárgy he­vert, akár a gyu­fa­ska­tu­lya. A fény úgy vil­lo­gott raj­ta, akár a csi­szolt üveg­da­ra­bon.

Ma­csai érez­te, hogy a tor­ka össze­szo­rul, re­kedt han­gon meg­szó­lalt:

– Ez meg mi?

– Va­la­mi fém­do­boz – fe­lel­te a rend­őr olyan hal­kan, mint­ha tar­tott vol­na, hogy hang­ja el­ri­aszt­ja a tár­gyat, és ez­zel meg­szű­nik a lá­to­más is. – Leg­alább­is do­boz­nak né­zem.

Ma­csai orra kis hí­ján a föl­det érte.

– Tud­ja mi ez? – kér­dez­te és fel­egye­ne­se­dett.

– Do­boz­fé­le…

– Ön­gyúj­tó!

A rend­őr akár­csak az előbb, óva­to­san meg­csip­pen­tet­te két uj­já­val tár­gyat, majd egy szussza­nás­sal fel­állt. Rá­sze­gez­te a zseb­lám­pa fé­nyét, és hosszan meg­for­gat­ta a ke­zé­ben.

– Va­ló­ban ön­gyúj­tó – mond­ta.

Fel­tű­nő­en dí­szes da­rab volt. Csi­szolt ol­da­la­i­val azt a lát­sza­tot kel­tet­te, mint­ha meg­annyi pi­ciny le­mez­ke bo­rí­ta­ná. Az egyik ol­da­lá­nak a kö­ze­pén gyu­fa­fej nagy­sá­gú kő vil­lo­gott, akár a bri­li­áns. Et­től az­tán az egész tárgy hir­te­len vá­sá­ri ki­né­ze­tet öl­tött. Kap­cso­ló­ja rej­tett nyo­mó­gomb­bal mű­kö­dött.

Ma­csai ci­ga­ret­tát kí­nált. A rend­őr a ta­lált ön­gyúj­tót kat­tin­tot­ta fel.

– Jól szu­pe­rál – mond­ta.

– Elekt­ro­mos…

Amaz jó né­hány­szor is­mét mű­kö­dés­be hoz­ta.

– Ilyen még nem volt a ke­zem­ben – ma­gya­ráz­ta.

Két ho­má­lyos fény­pont tűnt fel a köd­ben. Fel­men­tek a jár­dá­ra, hogy ne le­gye­nek útba. Egy te­her­gép­ko­csi bon­ta­ko­zott ki a sö­tét­ből. A ne­héz jár­mű lom­hán ha­ladt át a ke­resz­te­ző­dé­sen.

Ma­csa­it fel­vil­la­nyoz­ta a két ta­lált tárgy.

– Ke­res­gél­jünk még – ja­va­sol­ta. – Hát­ha sze­ren­csénk lesz újra.

A rend­őr gon­do­san el­tet­te az ön­gyúj­tót.

– Ez a két do­log nem vé­let­len – mor­mog­ta.

– Rá­adá­sul mind­ket­tő itt volt, ahol a fér­fit ta­lál­tam.

– Me­rő­ben más­ra gon­dol­tam a tár­gyak­kal kap­cso­lat­ban.

Ma­csa­i­nak el­ke­rül­te a fi­gyel­mét a rend­őr meg­jegy­zé­se, így az­tán nem kér­de­zett rá. Tü­rel­met­le­nül moc­cant, ami­kor meg­szó­lalt:

– Foly­tas­suk a ke­re­sést.

Át­fé­sül­ték az út­tes­tet, de már sem­mit sem ta­lál­tak. Fá­rad­tan men­tek a te­lep be­já­ra­tá­hoz, ahol az URH-s ko­csi vesz­te­gelt a jár­dán. Ma­csai kül­föl­di ci­ga­ret­tá­ját kí­nál­ta. Rá­gyúj­tot­tak és a ko­csi­nak tá­masz­kod­va be­szél­get­tek. A rend­őr azt fej­te­get­te, hogy to­vább­ra is rej­tély ma­radt a fér­fi el­tű­né­sé­nek mód­ja. Kö­zöl­te, hogy je­len­té­sét meg­te­szi, és en­nek nyo­ma lesz a köz­le­ke­dés­ren­dé­sze­ten.

Ma­csai cso­dál­ko­zott.

– Azt hit­tem a ke­rü­let­től van – mond­ta.

– A köz­le­ke­dé­si­ek­től… Hoz­zánk tar­toz­nak a cser­ben­ha­gyá­sos ese­tek. Ez is an­nak in­dult.

– Jó tud­ni, hon­nan is jött.

A rend­őr gon­do­san meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– A men­tők­től ne tart­son – le­gyin­tett. – Ér­te­sí­tem őket, hogy a maga el­mon­dá­sát köz­ve­tett bi­zo­nyí­té­kok tá­maszt­ják alá, te­hát fel sem me­rül­het az ug­ra­tás gya­nú­ja.

– Ez meg­nyug­ta­tó…

– Maga mi­att csi­nál­tam ezt az egész ku­ta­tást. Mert ügy az nem lesz. Nincs ál­do­zat sze­ren­csé­re, nincs cser­ben­ha­gyás sem!

– A ta­xist sem ke­re­sik meg, aki bi­zo­nyí­ta­ná ál­lí­tá­so­mat?

– Mi­nek ke­res­sük meg? Az ál­lí­tá­sát bi­zo­nyí­tot­ták a ta­lált tár­gyak, ame­lye­ket itt a hely­szí­nen fe­dez­tünk fel. Az eset te­hát cser­ben­ha­gyá­sos bal­eset­nek in­dult, és sem­mi sem lett be­lő­le. Er­ről nem te­het sem maga, sem más.

Ma­csai jó da­ra­big kap­kod­ta a le­ve­gőt, és csak nagy so­ká­ra szó­lalt meg:

– Ak­kor itt min­den fe­les­le­ges volt.

A rend­őr a fe­jét ráz­ta.

– Egy­ál­ta­lán nem volt sem­mi sem fe­les­le­ges – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Hi­szen ki­de­rült, hogy nincs szük­ség to­váb­bi in­téz­ke­dé­sek­re. Ez pe­dig nem sem­mi!

Ma­csai csak né­zett, de te­kin­te­té­nek nem volt éle. Nem tud­ta fel­fog­ni, hogy eb­ből sem­mi­fé­le akta nem lesz és ügy sem. Las­san ma­gá­hoz tért. El­dob­ta ci­ga­ret­tá­ját, és ke­zet rá­zott a rend­őr­rel. Amaz be­ült ko­csi­já­ba, de mi­előtt in­dí­tott vol­na, ma­gá­hoz in­tet­te Ma­csa­it.

– El­árul­na ne­kem úgy mel­lé­ke­sen va­la­mit? – kér­dez­te za­var­tan.

– Pa­ran­csol­jon…

– Mi­fé­le Ver­ne-köny­ve­ket nem tu­dott meg­emész­te­ni?

– Nem hal­lott még Ver­né­ről?

– Gon­do­lom, va­la­mi író volt.

Ma­csai meg­va­kar­ta füle tö­vét.

– Ver­ne Gyu­lá­nak hív­ták, na­gyon sok ka­lan­dos, fan­tasz­ti­kus köny­vet írt, ő volt a tu­do­má­nyos tech­ni­kai fej­lő­dés nagy jö­ven­dö­lő­je – ha­dar­ta egy szusz­ra, mert meg­ijedt, hogy va­la­mi tar­tal­ma­sabb tá­jé­koz­ta­tást igé­nyel­nek.

A rend­őr sza­po­rán pis­lo­gott.

– Aha – bó­lin­tott.

– Ta­lál­hat tőle köny­vet az an­tik­vá­ri­u­mok­ban, de azért néz­ze meg va­la­me­lyik köny­ves­bolt­ban, hát­ha elő­for­dul friss ki­adás.

– Kösz…

Ma­csai kény­sze­re­det­ten mo­soly­gott. Re­mél­te, nem tűnt pök­hen­di­nek. A rend­őr bú­csút in­tett, és gázt adott a mo­tor­nak. Az URH-s ko­csi égő lám­pá­val le­gör­dült a jár­dá­ról, és be­le­süllyedt a köd­be. Ma­csai in­dult vissza a he­lyé­re. A te­lep ka­pu­já­nál azon­ban meg­tor­pant, hosszan fü­lelt. A sö­tét­ből tes­tes alak buk­kant elő, és si­et­ve kö­ze­le­dett a jár­dán.

Ma­csai aj­kát ne­héz só­haj hagy­ta el.

– Na, vég­re! – mond­ta öröm­te­li han­gon. A gyér fény­ben meg­pró­bál­ta le­ol­vas­ni órá­já­ról az időt, de eről­kö­dé­se med­dő­nek bi­zo­nyult.

A tes­tes fér­fi fúj­ta­tó moz­dony­ként ér­ke­zett. Mi­kor le­kap­ta ka­lap­ját: pá­ra­fel­hő csa­pott a ma­gas­ba, hom­lo­ka fény­lett az iz­zadt­ság­tól. Nem né­zett ki fi­a­ta­labb­nak Ma­csa­i­nál.

– Ne ha­ra­gudj, Géza, de ké­sett a vo­nat – lök­te ki ma­gá­ból a sza­va­kat. – Bár­mennyi­re is si­et­tem, nem tud­tam a meg­be­szélt idő­re be­fut­ni.

– Kény­te­len vol­tam ész­re­ven­ni, hogy este tíz van, és nem vagy se­hol.

– Nem raj­tam múlt. A te­me­tés idő­ben vé­get ért, csak hát a vo­nat. Igye­kez­nem kel­lett, hogy még éj­fél előtt be­fus­sak. Iz­gul­tam, hogy nem tudsz ké­sőbb majd ha­za­men­ni.

Ma­csa­i­nak si­ke­rült le­ol­vas­ni az időt.

– Tes­sék! – szó­lalt meg szem­re­há­nyó­an. – Fél ti­zen­ket­tő múlt. Azt meg­néz­he­ted, hogy még egy­szer he­lyet­te­sít­se­lek. Rá­adá­sul az­zal biz­tat­tál, hogy csen­de­sek az es­ték, most is olyan lesz, az éj­je­li­őr­nek pe­dig csak va­ka­ródz­ni kell.

A tes­tes fér­fi meg­le­pő­dött.

– Tán tör­tént va­la­mi? – ag­go­dal­mas­ko­dott.

– Ne iz­gulj.

– Lá­tom raj­tad, hogy va­la­mi nem stim­mel.

– A te­le­pen nyu­gi volt… De az ut­cán tör­tén­tek­nek aka­rat­la­nul is a fő­sze­rep­lő­je let­tem. Egy por­ci­kám sem kí­ván­ta, de így ala­kult.

– Mit ke­res­tél kint az ut­cán?

Ma­csai le­mon­dó­an le­gyin­tett.

– Men­jünk be – ja­va­sol­ta. – Már át­fáz­tam kint.

Idő­köz­ben a por­tás­fül­ke ala­po­san ki­hűlt. Bár a hő­su­gár­zó tel­jes erő­vel dol­go­zott, nem bír­ta a ver­senyt a nyi­tott aj­tón át be­áram­ló hű­vös­ség­gel. Ma­csai rö­vi­den be­szá­molt min­den­ről. A má­sik száj­tát­va hall­gat­ta, mint­ha nem hitt vol­na a fü­lé­nek.

Az esz­mé­let­len fi­a­tal­em­ber el­tű­né­sét a tes­tes fér­fi sem tud­ta meg­ér­te­ni.

– Hová a fe­né­be me­he­tett? – kér­dez­te ké­sőbb.

– Min­den­ki azt fir­tat­ta: ho­gyan?

– El­kép­zel­he­tet­len…

Ta­lál­gat­tak, de nem ju­tot­tak ép­kéz­láb ma­gya­rá­zat­ra. Ké­sőbb Ma­csai in­dul­ni ké­szült. Amaz há­lál­kod­va kí­sér­te a te­lep ka­pu­já­ig.

Mi­után Ma­csai el­tűnt a köd­ben a tes­tes fér­fi be­zár­ta a kis­ka­put, és vissza­ment a por­tá­ra. Le­vet­te ka­bát­ját, gyen­gébb­re kap­csol­ta a hő­su­gár­zót, és ké­nyel­me­sen el­he­lyez­te a szé­ket az író­asz­tal­nál. Elé­ge­det­ten né­zett kör­be, úgy vél­te min­den elő­ké­szü­le­tet meg­tett egy ala­pos szun­di­ká­lás­hoz. Le­ült és a fe­jét kar­já­ra haj­tot­ta. Ép­pen bó­bis­kol­ni kez­dett, ami­kor a fur­csa zajt meg­hal­lot­ta. Első gon­do­la­ta az volt, ba­rát­ja tért vissza va­la­mi­ért, az­tán eszé­be ju­tott, hogy a ka­put be­zár­ta. A halk zaj kis­vár­tat­va egé­szen más­ra em­lé­kez­tet­te, mint­ha macs­ka ka­pa­rá­szott vol­na be­bo­csá­tá­sért.

Fel­állt az író­asz­tal­tól, és meg­pró­bált ki­néz­ni az ab­la­kon. A ki­szü­rem­lő fény­ben csak a tej­fe­hér kö­döt lát­ta. Kí­ván­csi­an lé­pett az aj­tó­hoz és sar­kig ki­tár­ta.

A kü­szöb üres volt…

Té­to­ván lé­pett ki a sö­tét­be, de hi­á­ba me­resz­tet­te a sze­mét, macs­kát se­hol sem lá­tott. Ek­kor va­la­mi átzú­gott a le­ve­gőn, a hom­lo­kát nagy ere­jű ütés érte. Oly­bá tűnt, mint­ha vo­nat­nak ro­hant vol­na egy sö­tét alag­út­ban. A tér­dé­re esett, és be­le­mart a fáj­da­lom. Sem­mit sem lá­tott. Is­mét hal­lot­ta az előb­bi zú­gást, de az ütést már nem érez­te. Fe­ne­ket­len kút­ba zu­hant, aho­vá már a fáj­da­lom sem tud­ta kö­vet­ni.