9.

Bana Dé­nes iro­dá­já­val szem­ben, a Duna túl­só ol­da­lán ref­lek­to­rok fény­csó­vá­já­ban éj­sza­ká­zott a bu­dai vár. A Vár­hegy sö­tét lom­bú fáit a sé­tá­nyok gáz­lám­pá­i­nak vi­lá­gí­tó gömb­fü­zé­re kö­töt­te össze. Hosszú szü­ne­tek­kel, a Duna-par­ti ket­tes vil­la­mos csi­lin­ge­lé­se tör­te meg az éj­sza­ka csend­jét. Bana az ab­lak­ból néz­te az éj­sza­kai pa­no­rá­mát. Néha kör­be­jár­ta ív ala­kú nagy író­asz­ta­lát, majd vissza­ment az ab­lak­hoz. Va­cso­ra után még lett vol­na ide­je há­rom-négy órát ott­hon pi­hen­ni, de nem hagy­ták nyu­god­ni a je­len­té­sek­ből meg­fej­tés­re váró kér­dé­sek. Jobb­nak lát­ta bent el­töl­te­ni az időt a ta­lál­ko­zá­sig.

Hód ugyan­is rend­kí­vü­li ta­lál­ko­zót kért. A fő­had­nagy­tól szo­kat­lan volt, hogy fel­ada­tá­nak meg­ol­dá­sa köz­ben ki­hall­ga­tást kér­jen. Az ilyen ta­lál­ko­zók al­kal­má­val a rész­ered­mény­nek szá­mí­tó ada­tok alap­ján ki­tűn­tek a kez­de­ti kö­vet­kez­te­té­sek hi­bái, s eset­leg vál­toz­tat­ni kel­lett az ere­de­ti­leg meg­ha­tá­ro­zott stra­té­gi­án. Ezek kö­vet­kez­té­ben Bana a fel­de­rí­tés­ben részt ve­vők fel­ada­ta­in is mó­do­sí­tott.

Alig éj­fél után fel­ber­re­gett a te­le­fon­ké­szü­lék. Ké­nyel­me­sen a ké­szü­lék­hez ment, le­nyom­ta a vil­lo­gó gom­bot:

– Hal­lom.

– Je­len­tem, a fő­had­nagy elv­társ meg­ér­ke­zett.

– Vá­rom.

Ed­dig csak az asz­ta­li lám­pa tom­pí­tott fé­nye adott vi­lá­gos­sá­got a szo­bá­ban. Bana most a csil­lárt gyúj­tot­ta meg. Az aj­tón már­is ko­pog­ta­tás hal­lat­szott.

– Tes­sék.

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem…

Bana meg­sza­kí­tot­ta az elő­írá­sos for­mu­lát.

– Ül­jön le – mu­ta­tott a fo­tel­ra. Vizs­gá­lód­va a fi­a­tal­em­ber­re né­zett. – Na­gyon ka­ri­ká­sak a sze­mei. Kí­ván­ha­tom egész­sé­gé­re a fá­rasz­tó mű­vész­női iz­gal­mat?

A fő­had­nagy va­ló­ban fá­radt volt. Majd­nem 150 ki­lo­mé­tert ve­ze­tett más­fél óra alatt. Szol­gá­la­ti en­ge­dé­lyé­nek bir­to­ká­ban messze túl­lép­te a meg­en­ge­dett se­bes­ség­ha­tárt. Fá­sul­tan re­a­gált fő­nö­ke hu­mo­rá­ra.

– Va­ló­ban fá­radt va­gyok, ez­re­des elv­társ. Négy órá­ra sze­ret­nék vissza­ér­ni. Ké­rek en­ge­délyt, hogy rá­gyújt­has­sak.

Az ez­re­des is szi­var­ra gyúj­tott. Ami­óta hi­va­ta­lá­ba ér­ke­zett, jó­for­mán abba sem hagy­ta a pö­fé­ke­lést. Most is vas­tag füst­fel­hőt fújt a nyi­tott ab­lak felé, ahon­nan hűs, csí­pős, jel­leg­ze­tes il­la­tú pá­rás le­ve­gő jött a Du­ná­ról.

– Gyújt­son rá – mond­ta, és az asz­ta­lon el­he­lye­zett dísz­do­boz­ra mu­ta­tott, amely­ben a rep­re­zen­tá­ci­ós szív­ni­va­ló volt.

– Kö­szö­nöm. In­kább a ma­ga­mét.

Az el­há­rí­tó tiszt ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ke­dett. Acél­kék öl­tönyt vi­selt, amely ügyes kezű sza­bó mun­ká­ját di­csér­te.

Az ez­re­des, hogy la­zít­son a hi­va­ta­los kö­tött­sé­ge­ken, kis ál­mél­ko­dás­sal mond­ta.

– Fe­hér ing… nyak­ken­dő… Csi­nos. Egye­ne­sen a bár­ból jön?

– Majd­nem, ez­re­des elv­társ.

– És a mű­vész­nő?

– Re­mek for­má­ja van. S az az il­lat, amit maga kö­rül áraszt… Nem koz­me­ti­ka, nem il­lat­szer…, va­la­mi cso­dá­la­to­san fi­nom, üde, női ápolt­ság il­la­ta.

Hód el­fo­gul­tan ecse­tel­te vol­na a mű­vész­nő va­rázs­la­tát, de az idő nem en­ged­te to­vább az él­mény­be­szá­mo­lót. így mon­dó­ká­ja kö­ze­pé­be vá­gott.

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem, az a tech­ni­ka, amit kap­tam, se­lej­tes vá­sá­ri bóv­li.

Sza­vai hang­sú­lyá­ból in­ge­rült­ség ér­ző­dött, amit az ez­re­des soha sen­ki­től sem tűrt el.

– Ezt ne mond­ja! – in­tet­te le a fő­had­na­gyot. – Zi­mo­nyi elv­társ a sa­ját ké­szü­lé­két adta ma­gá­nak köl­csön.

Az ez­re­des nem akar­ta bán­ta­ni lel­kes be­osz­tott­ját, aki­nek fe­gyel­me­zett­sé­ge és tisz­te­let­tu­dá­sa min­dig pél­dás volt. Hang­sú­lyo­zá­sá­val ha­tott az in­ge­rült­ség­re haj­la­mos fi­a­tal­em­ber­re. Kis szü­ne­tet tar­tott, majd je­lez­te, hogy nincs több mon­da­ni­va­ló­ja.

– Foly­tas­sa, fő­had­nagy elv­társ.

A fi­a­tal­em­ber bosszú­sá­gát fé­kez­ve, meg­fon­tol­tan szólt:

– Saj­nos, a hang­sza­lag majd­nem hasz­nál­ha­tat­lan. Fel­vé­tel köz­ben én is alig ér­tet­tem a be­szél­ge­tést.

Az ez­re­dest meg­lep­te a tá­jé­koz­ta­tás. A si­ker­te­len­ség okán mor­fon­dí­ro­zott.

– Mi le­het a hiba?

– Je­len­tem, a ké­szü­lék szag­ga­tot­tan vet­te a be­szél­ge­tést. A rög­zí­tett szö­veg­ből a hang­erő­vál­to­zá­sok mi­att csak ta­lál­gat­ni le­he­tett, hogy kik a sze­rep­lők.

Bana most már nem tű­nő­dött…

– Szó­val azt mond­ja, hogy szag­ga­tott a vé­tel?

– Igen.

– Vé­le­mé­nyem sze­rint ak­kor Zi­mo­nyi ké­szü­lé­ke jó. Ha rit­mi­ku­san hal­kult le a be­széd, az azt je­len­ti, hogy egy má­sik, za­va­ró ké­szü­lék is mű­kö­dött. Ép­pen az bi­zo­nyít­ja a ké­szü­lék jó­sá­gát, hogy maga a za­va­ró han­got ki­szűr­ve is hall­ha­tott be­szél­ge­tést.

A fő­had­nagy el­gon­dol­ko­zott. Ala­pos mű­sza­ki is­me­ret hí­ján, lo­gi­ká­val pró­bál­ta meg­ér­te­ni fő­nö­ke tá­jé­koz­ta­tá­sát.

– Ha va­ló­ban egy má­sik ké­szü­lék az ok – mond­ta el­gon­dol­koz­va –, ak­kor… ak­kor Kol­be és Pá­lin­kás kö­zött nem egy­sze­rű va­dász­kap­cso­lat vagy üz­le­ti, mond­hat­nám til­tott üz­le­ti, ha­nem egyéb kap­cso­lat is le­het. Pe­dig csak most is­mer­ték meg egy­mást… Kü­lön­ben mi­nek egy Volks­wa­gen­be za­va­ró tech­ni­ka?

Csend lett, mind­ket­ten töp­reng­tek, majd Bana szólt:

– Ki ez a Pá­lin­kás? Er­ről az em­ber­ről ed­dig még nem hal­lot­tam. Mi­lyen egyéb kap­cso­lat­ra gon­dol és mi­lyen til­tott üz­let­re? Igaz is – sza­kí­tot­ta fél­be sa­ját mon­dó­ká­ját az ez­re­des –, pró­bál­jak sze­rez­ni ma­gá­nak egy jó erős ká­vét?

– Azt hi­szem, se­gí­te­ne – mond­ta a fő­had­nagy.

Szü­ne­tet tar­tot­tak, mint­ha már­is a fe­ke­tét vár­nák. A szü­net­ben Bana fel­állt. Az ab­lak­hoz ment, ki­fúj­ta a szi­var­füs­töt. A fő­had­nagy el­mor­zsol­ta ci­ga­ret­tá­ja pa­ra­zsát. Az ez­re­des a por­ta­szol­gá­lat­tól kér­te, hogy sze­rez­ze­nek va­la­hon­nan fe­ke­tét. Amíg hoz­ták a ká­vét, a fő­had­nagy a kér­dé­sek­re össz­pon­to­sít­va rend­sze­rez­te gon­do­la­ta­it.

– Pá­lin­kás Bá­lint – mond­ta a fő­had­nagy –, az Or­szá­gos Vad­gaz­dál­ko­dá­si Hi­va­tal ne­me­sí­tő te­le­pe­i­nek gaz­da­sá­gi ve­ze­tő­je, fő­osz­tály­ve­ze­tői rang­ban. Most Eger­ben tar­tóz­ko­dik, il­let­ve a bük­ki vad­re­zer­vá­tum ven­dé­ge. Kor­lát­lan ura az ide­gen­for­ga­lom nö­ve­lé­se ér­de­ké­ben kí­sér­le­ti te­le­pek fej­lesz­té­sé­re en­ge­dé­lye­zett mil­li­ók el­köl­té­sé­nek. Egy idő óta rend­sze­re­sen jár­ja a te­le­pek me­gyei igaz­ga­tó­sá­ga­it. Szen­ve­dé­lyes hor­gász hí­ré­ben áll, de ez csak ál­arc. Hor­gász­szen­ve­dé­lyé­nek el­lent mond, hogy csak hor­gász­tár­sa­sá­gok­ban érzi jól ma­gát és nem a víz­par­ton. A háta mö­gött öt­cen­tes Bá­lint­nak hív­ják ott is, ahol ér­dek­ba­rá­tai lel­ken­dez­ve fo­gad­ják.

– öt­cen­tes? – vi­dult Bana. – Van va­la­mi köze a va­dász­me­zők dol­lár-cen­tes ven­dé­ge­i­hez?

– Azt sem tar­tom ki­zárt­nak. De ezt a be­ce­ne­vét a fél­de­ci­ről kap­ta, mert neki a fél­de­ci az öt cent, és azt egy len­dü­let­tel le­ön­ti a tor­kán.

– Nem ez a lé­nyeg – mond­ta Bana –, de ezt a be­ce­ne­vet a fi­gyel­mé­be aján­lom. Mit tud még Pá­lin­kás­ról?

– Je­len­leg sem­mi töb­bet.

– Na jó – mond­ta Bana -. Jár­jon job­ban a sar­ká­ban. A má­sik. Mi­ből gon­dol­ja, hogy Kol­be és Pá­lin­kás kap­cso­la­ta nem tisz­ta? Ta­lán már meg is ál­la­pí­tot­ta?

– Ez­re­des elv­társ, az, hogy én szem­mel tar­tom őket, hogy tech­ni­kát hasz­ná­lok, ket­tőn­kön kí­vül sen­ki sem tud­ja, igaz? En­nek el­le­né­re Kol­be. ko­csi­já­ban za­va­ró­ké­szü­lék van. Vagy­is elő­re biz­to­sít­ják ma­gu­kat.

– Ez még sem­mit sem je­lent. Le­het, hogy így ve­het­te. Vagy nem sze­re­ti, ha üz­let­fe­lei, eset­leg üz­le­ti el­len­lá­ba­sai oda­ha­za ki­hall­gat­ják a ko­csi­já­ban foly­ta­tott tár­gya­lá­sa­it. Nem biz­tos, hogy ép­pen ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tá­sa előtt épí­tet­te be.

Hód mind­er­ről nem volt meg­győ­ződ­ve, hát to­vább ér­velt.

– És ak­kor az mit je­lent, ez­re­des elv­társ, amit nagy ne­he­zen ki tud­tam há­moz­ni a be­szél­ge­té­sük­ből, hogy Kol­bé­nak olyan arany­mű­ves­re van szük­sé­ge, akit, ha szük­sé­ges, már­ká­ban vagy dol­lár­ban fi­zet?

Ba­ná­nak erre is volt ma­gya­rá­za­ta:

– A mű­vész­nő­nek csi­nál­tat­ja. Hogy szép it­te­ni em­lé­kei le­gye­nek. Ko­pog­tat­tak. Hoz­ták a ká­vét. A fő­had­nagy a for­ró ká­vé­tól né­mi­leg fris­sü­kén foly­tat­ta:

– Volt vi­szont egy mon­dat, amely azt hi­szem, fél­re­ért­he­tet­len. Kol­be azt mond­ta: egye­lő­re szü­ne­tel­tet­ni kell, mert a vo­nal­lal baj van. Amint meg­ja­vul, sza­bad lesz az út.

Az ez­re­des ér­de­kes­nek vél­te a hal­lot­ta­kat, de ilyen meg­fog­ha­tat­la­nul sok min­den­re ért­he­tő.

– Vagy ne­mez a vé­le­mé­nye?

– Nem egé­szen, ez­re­des elv­társ.

– Hall­ga­tom.

Bana hagy­ta, hogy a fő­had­nagy mér­le­gel­je és össze­szed­je azo­kat az ese­mé­nyé­ket, kö­vet­kez­te­té­se­ket, ame­lyek­re ju­tott.

Hód az­zal kezd­te, hogy Kol­be, az amsz­ter­da­mi lo­kál­tu­laj­do­nos egy­szer csak ba­rát­nő­jé­vel meg­je­le­nik Ma­gyar­or­szá­gon, s egy. nap­pal az­u­tán, hogy Vik­tor Mos­ert, a hong­kon­gi ká­bí­tó­szer-ke­res­ke­de­lem ügy­nö­két vagy meg­bí­zott­ját el­te­szik láb alól, a szál­lo­dá­ban Mos­er után ér­dek­lő­dik. Ez azt bi­zo­nyít­ja, hogy: Kol­be és Mos­er is­mer­ték egy­mást. Le­het­sé­ges, hogy egy ban­dá­hoz tar­toz­nak, de az is fel­te­he­tő, hogy Kol­be a szin­ga­pú­ri­ak em­be­re.

A má­sik, foly­tat­ta Hód, hogy egyik nap­ról a má­sik­ra meg­is­mer­ke­dik ez­zel a Pá­lin­kás Bá­lint­tal, vele arannyal akar üz­le­tel­ni, és köz­li, hogy egye­lő­re előt­tünk is­me­ret­len va­la­mit szü­ne­tel­tet­ni kell, mert baj van, és amint az el­mú­lik, me­het to­vább min­den. Hon­nan da­tá­ló­dik ez az is­me­ret­ség? Mi­ért ép­pen Pá­lin­kás az, aki ér­dek­li Kol­bét? Pá­lin­kás sza­ba­don mo­zog­hat az or­szág­ban, Sze­ged­től Mis­kol­cig, nem veti meg a szó­ra­ko­zást, a pénzt, te­hát ki­vá­ló­an al­kal­mas le­het egy össze­kö­tő sze­rep­kör­re. Mi a ga­ran­cia arra, kér­dez­te mo­no­lóg­ja köz­ben szin­te ma­gá­tól a fő­had­nagy, hogy Pá­lin­kás nem ép­pen Mos­er em­be­re, aki­ről Kol­be tu­dott, és így jöt­tek össze s az egész­nek fe­dő­kap­cso­lat­ként a va­dá­sza­tot tün­te­tik fel. Amennyi­ben Pá­lin­kás tény­leg kap­cso­lat­ban állt Mos­er­rel, ak­kor Kol­be min­den bi­zonnyal a hong­kon­gi­ak­hoz tar­to­zik, más­kü­lön­ben hon­nan tud­na Pá­lin­kás lé­té­ről.

Az is le­het­sé­ges azon­ban, hogy a lo­kál­tu­laj­do­nos szin­ga­pú­ri ér­de­kelt­sé­gű, aki tu­dott Pá­lin­kás­ról, s most, hogy Mos­er­nek vége, meg akar­ja ma­guk­nak sze­rez­ni.

Bana rop­pant fi­gye­lem­mel kí­sér­te a fő­had­nagy min­den sza­vát. Kö­vet­kez­te­té­se­it lo­gi­kus­nak vél­te, s biz­ta­tó mo­sollyal in­tett, hogy foly­tas­sa.

– Meg­for­dult a fe­jem­ben az is – len­dült to­vább Hód –, hogy Kol­be tet­tes vagy ál­do­zat­je­lölt. Tet­tes, leg­alább­is köz­vet­len tet­tes nem le­het, mert a Mos­er-gyil­kos­ság es­té­jét és éj­sza­ká­ját a mű­vész­nő­vel együtt a Mát­ra­fü­re­di szál­lo­dá­ban töl­töt­te. Ma­rad te­hát Kol­be, mint ál­do­zat­je­lölt.

– És ezt mire ala­pít­ja?

– En­ge­del­mé­vel nem ala­pí­tom, fel­té­te­le­zem. Mert Kol­bét raj­tam kí­vül más is kö­ve­ti.

A kez­dő­dő éj­sza­kai fá­radt­ság el­tűnt Bana ar­cá­ról.

– Tud­ja, hogy ki?

– Egy bi­zo­nyos Jean Bon­ne ne­ve­ze­tű, fran­cia út­le­vél­lel ér­ke­zett bull­dog­ké­pű pa­sas. Igen so­kat van Kol­be kö­ze­lé­ben, nem tu­dom mi­lyen mi­nő­ség­ben. Bon­ne Kol­be előtt egy nap­pal ér­ke­zett Ma­gyar­or­szág­ra. Első éj­sza­ká­ját nem töl­töt­te a szál­lo­dá­ban, ami­kor Mos­ert túl­vi­lág­ra vit­te a szív­görcs, egy má­sik egri ho­tel­ben tar­tóz­ko­dott. Én ki­né­zem eb­ből a bull­dog­ból a gyil­kos­sá­got, de nagy­já­ból ali­bi­je van, a pin­cé­rek sze­rint fél éj­sza­ka a bár­ban ült és ivott.

– Na­gyon ér­de­kes, fiam – Bana tel­je­sen fel­élén­kült. – Se­gí­tőt kül­dök ma­gá­nak.

– Az bi­zony jó lesz más ok­ból is, ez­re­des elv­társ. Je­len­tet­tem, hogy Mos­er szo­bá­já­ban egy spray-s do­bozt ta­lál­tam, amely­nek kér­tem a vizs­gá­la­tát.

Az ez­re­des gyor­san köz­be­szólt:

– Saj­nos, nem men­tek vele sem­mi­re. A fo­lya­dék­folt el­tűnt, el­pá­rol­gott; a vizs­gá­lat nem tu­dott ki­mu­tat­ni sem­mit.

– Nem baj, ez­re­des elv­társ, lesz má­sik al­ka­lom. Bon­ne úr­nál kö­rül­néz­tem szál­lo­dai szo­bá­já­ban. És mit ta­lál­tam? A do­boz­ba való spray-t. Nem ál­lí­tom, hogy ez va­la­mi gyil­kos fo­lya­dék, de se­gít­sé­get sze­ret­nék kér­ni. Egy szak­ma­be­li kol­lé­gát Zi­mo­nyi al­ez­re­des elv­társ osz­tá­lyá­ról, aki se­gít­sé­gem­mel ti­tok­ban meg­vizs­gál­hat­ná, mi­vel nem akar­tam el­hoz­ni, ne­hogy nyo­ma le­gyen il­le­gá­lis lá­to­ga­tá­som­nak.

– Bra­vó, fiam, re­me­kül dol­go­zott.

Az ez­re­des va­ló­ban örült ked­venc fel­de­rí­tő­je je­len­té­sé­nek.

– Most már ér­tem, mi­ért ro­hant ide éj­nek ide­jén, ahe­lyett, hogy a mű­vész­nő va­rázs­la­tos il­la­tát él­vez­né.

Hód fé­lig-med­dig le­mon­dó­an le­gyin­tett.

– A mű­vész­nő il­la­tát je­len­leg más él­ve­zi – mond­ta. – A mel­lett más nem rúg­hat lab­dá­ba. Még ta­lán Kol­be sem.

– No­fe­ne! – le­pő­dött meg az ez­re­des. – Cső­döt val­lott a nagy csá­bí­tó tu­do­má­nya? Az acél­kék öl­töny és ele­gan­cia?

– Ilyen az élet, ez­re­des elv­társ.

– És ki az il­le­tő?

– A vad­gaz­dál­ko­dás al­kal­ma­zott­ja, ama­tőr sza­kács, egye­dü­lé­lő, 53 éves, Te­me­si Pál­nak hív­ják, és úgy lá­tom, mély­sé­ge­sen be­le­ga­ba­lyo­dott a mű­vész­nő­be. S a nagy kor­kü­lönb­ség da­cá­ra a mű­vész­nő is lán­gol, ész­re­ve­he­tő­en lán­gol, ez­re­des elv­társ.

Ba­ná­nak kér­dő­re sza­ladt a szem­öl­dö­ke:

– És mit szól mind­eh­hez a fő­nök, Fritz Kol­be? Hód kis kár­ör­ven­dés­sel vá­la­szolt:

– Eszi a pe­nész. Per­sze ide­hoz­za, vi­rít vele, pén­ze­li, szál­lo­da, pezs­gők, az­tán egy­szer csak jön egy Te­me­si. Kol­be sze­mé­ben egy sen­ki, és a mű­vész­nő be­le­sze­rel­me­se­dik… Ha sza­bad egy meg­jegy­zést, ez­re­des elv­társ, ez a sze­re­lem előbb-utóbb ter­mé­szet­sze­rű­leg bo­nyo­dal­mak­hoz ve­zet­het…

– Hát ott van maga, fiam – mond­ta Bana –, ter­jessze ki védő szár­nya­it a mű­vész­nő­re vagy a sze­rel­me­sek­re… Meg per­sze a Kol­be-Pá­lin­kás duó to­váb­bi te­vé­keny­sé­ge is ér­de­kes. Bon­ne úr­ral együtt… Se­gí­tő kol­lé­gák men­nek. És maga is in­dul­jon, ha négy­re vissza akar érni Eger­be. De ne ro­han­jon. A mű­vész­nő ke­gye­i­ről már úgy is le­ké­sett…