27.

A me­leg nem eny­hült. S a bör­tön­cel­lák­ra sem le­he­tett azt mon­da­ni, hogy hű­vös­ben ül az, aki ott töl­ti nap­ja­it. Be­ni­to is örült, hogy sé­tá­ra en­ge­dik, bár a sé­ta­ud­var­kák mű­anyag te­tő­je is aka­dá­lyoz­ta a lég­já­rást. De még így is adott va­la­mi eny­hü­lést.

Ami­kor Be­ni­to a fo­lyo­só­ról az ud­var­ra lé­pett, mint­ha Karl Gold­mannt lát­ta vol­na. In­tett is neki, de a né­met nem vi­szo­noz­ta. Az is le­het, hogy csak egy tü­ne­mény volt, a for­ró agy té­vely­gé­se.

Karl Gold­mann pe­dig be­szállt az eme­let­re in­du­ló lift­be. Nem volt vi­dám han­gu­lat­ban. Már az éj­sza­ka annyi fej­mo­sást ka­pott, hogy nem tud­hat­ta, nem lesz-e en­nek va­la­mi ko­mo­lyabb kö­vet­kez­mé­nye.

– Min­dent úgy csi­nál­tam, aho­gyan a hely­zet meg­kö­ve­tel­te – do­ho­gott ma­gá­ban. Meg­tö­röl­te iz­zadt hom­lo­kát. – Jó len­ne egy sör…

A lift­ből egy szé­les fo­lyo­só­ra lé­pett, de az ab­la­ko­kon itt is rács volt. Szép, ko­vá­csolt­vas. Ha­tá­ro­zot­tan lép­ke­dett a min­ta nél­kü­li sző­nye­gen. Az egyik ajtó előtt meg­állt. Va­la­mit iga­zí­tott a ru­há­ján, ko­po­gott, s ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

A tit­kár­nő csak a fe­jé­vel in­tett. Men­jen be.

Mély lé­leg­ze­tet vett, újra ko­po­gott, de vá­laszt nem várt, be­lé­pett. Meg­állt az aj­tó­ban.

– Ez­re­des elv­társ! – kezd­te a je­lent­ke­zést. Bana Dé­nes in­tett.

– Ül­jön le, Hód, vagy­is Ba­las­sa fő­had­nagy elv­társ. Las­san már meg kell vál­toz­tat­ni a fe­dő­ne­vét, mert job­ban is­me­rik, mint azt, amit a szü­le­i­től örö­költ…

– Ne­héz len­ne meg­vál­ni tőle.

– Me­lyik­től? – kér­dez­te ne­vet­ve az ez­re­des.

– Je­len­tem, mind a ket­tő­től.

– Csak a Hód fo­rog ve­szély­ben… De er­ről még tár­gya­lunk. Ül­jön le, fő­had­nagy elv­társ.

– Kö­szö­nöm. – A tár­gya­ló­asz­tal vé­gé­hez ült. Az ez­re­des az író­asz­ta­lá­nál ma­radt, a hom­lo­kát si­mít­gat­ta. Sze­re­tett vol­na el­tö­rül­ni né­hány ag­gó­dó gon­do­la­tot: pár per­ce ka­pott hírt a kór­ház­ból, hogy meg­kezd­ték az ope­rá­ci­ót, am­pu­tál­ják az anyó­sa lá­bát…

– Elő­ször is – kezd­te az ez­re­des – jó mun­kát vég­zett… Kö­szö­nöm… De azért majd né­hány vo­nat­ko­zá­sá­ra vissza­té­rünk. Egy-két moz­za­na­ta ne­kem nem tet­szett. De nem aka­rok ün­nep­ron­tó len­ni.

Bana Dé­nes az órá­já­ra né­zett, fel­állt és a fő­had­nagy mel­lé ült. Biz­ta­tó­an mo­soly­gott Hód­ra.

– Na, arany­em­ber… Vagy­is Gold­mann… Van ma­gá­nak neve, amennyit akar. Mi­lyen volt né­met­nek len­ni?

– Ilyen jó elő­ké­szí­tés után, csu­pa él­ve­zet, ez­re­des elv­társ.

– Já­szai-dí­jat kel­le­ne adni ma­gá­nak… Las­san már jobb szí­nész lesz, mint el­há­rí­tó.

Hód sze­mé­ben hun­cut fény csil­lant.

– Ez­re­des elv­társ, ha meg­en­ge­di – mond­ta ki­csit szem­te­len han­gon –, én mind a két pra­xis­ban csak a Kos­suth-díj­jal elé­ged­nék meg. -S még azt is hoz­zá­tet­te. – Kez­det­nek.

Az ez­re­des kedv­tel­ve néz­te a fő­had­na­gyot.

– Én min­dig sze­ret­né­lek di­csér­ni – tu­da­to­san vál­tott a te­ge­zés­be, mint­ha a fia lett vol­na a fő­had­nagy. – Sok­szor bosszan­tol. Bár min­dig ki­vá­god ma­gad, amíg az­tán egy­szer… – Nem foly­tat­ta.

– Az ez­re­des elv­társ vág ki… – fe­jez­te be a mon­da­tot Hód.

– Te mond­tad, nem én! Gyújts rá!

Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tot­tak. Na­gyo­kat szív­tak a füst­ből, az­tán a pla­fon felé fúj­ták.

– Er­ről is le kel­le­ne szok­ni – je­gyez­te meg az ez­re­des. – Azt mond­ják, tü­dő­rá­kot meg ér­szű­kü­le­tet okoz… Az anyó­som soha nem ci­ga­ret­tá­zott, még­is…

Hód hal­lott már az eset­ről. Ő is is­mer­te az idős asszonyt, a vé­let­len úgy hoz­ta, hogy egy­szer ő ta­lál­ta meg a ku­tyá­ját, há­lá­ból majd fél li­ter pá­lin­kát ita­tott meg vele, hi­á­ba til­ta­ko­zott. Most nem szólt, mert is­mer­te a fő­nö­két, sem­mit sem utál job­ban, mint ha va­la­ki saj­nál­ja.

– Né­hány dol­got köz­vet­le­nül sze­ret­nék hal­la­ni tő­led – hes­se­get­te el a csí­pős füs­töt a sze­me elől az ez­re­des. – Te be­szél­tél elő­ször Mar­tos­sal. Most me­séld el szé­pen.

– Ér­tet­tem… Ez­re­des elv­társ, ott kez­de­ném, hogy ami­kor So­mo­di le­ütöt­te…

– Várj! Ho­gyan ke­rül­tél te oda?

– A meny­asszo­nyom­nak azt mon­da­nám, hogy meg­ér­zés… De… Az ez­re­des fel­emel­te az uj­ját. Ez­zel je­lez­te, hogy Hód ne lép­je át a ha­tá­ro­kat.

– El­né­zést, ez­re­des elv­társ.

– Foly­tasd.

– Ak­kor már olyan sok egy­be­vá­gó is­me­re­tem volt, hogy könnyen meg­ál­la­pít­hat­tam, az összes Mo­ha­med… El­né­zést ké­rek… Vagy­is hogy mind a hegy­hez megy. De meg kell mon­da­nom őszin­tén, én egy nap­pal ké­sőbb­re vár­tam őket. Csak­hogy So­mo­di olyan nagy gyor­sa­ság­gal pa­kolt és in­dult, hogy…

– Jó, jó… Te­hát mit mon­dott Mar­tos?

– Ami­kor be­nyom­tam az üve­get, So­mo­di rám lőtt. De ez sze­ren­csés lö­vés volt, mert el­ta­lál­ta és ket­té­szel­te az egyik ab­lak­rá­mát, így könnyeb­ben ju­tot­tam be. Mar­tos ak­kor már a föl­dön fe­küdt, ütést is ka­pott és egy lö­vést is. Ez a me­den­ce­csont­ját ron­csol­ta szét. Az első pil­la­nat­ban azon­ban azt hit­tem, meg­halt, sza­lad­tam vol­na So­mo­di után, de ránk zár­ta az aj­tót. Ép­pen az ud­var­ra akar­tam ug­ra­ni, ami­kor Mar­tos fel­jaj­dult. Aho­gyan tud­tam, el­ső­se­gély­ben ré­sze­sí­tet­tem. Az­tán hal­lot­tam, hogy a te­her­au­tó fel­búg, ki­csit meg is mo­so­lyog­tam, mert elő­ző­leg már be­le­ül­tet­tem sze­gény Kas­so Gyu­rit, hadd le­gyen egy kis meg­le­pe­té­se So­mo­di­nak.

– Vol­tál már a kór­ház­ban a fő­had­nagy elv­társ­nál?

– Igen… Na­gyon saj­ná­lom, mert… Csu­pa fás­li…

– Ez a sze­ren­csét­len­ség jó adag­ban a te lel­ke­den szá­rad!

– Saj­ná­lom, ez­re­des elv­társ. Va­ló­ban saj­ná­lom, de nem te­het­tem mást.

– Erre még szin­tén vissza­té­rünk, ami­kor az egész ügyet ér­té­kel­jük. Most foly­tasd.

– Fe­hér őr­mes­ter elv­társ sza­ba­dí­tott ki ben­nün­ket, ő is ka­pott egy ütést So­mo­di­tól, de rö­vid idő múl­tán ma­gá­hoz tért. A por­tás meg va­ló­ban te­le­fo­nált a rend­őr­ség­re és a men­tők­nek is. A men­tő­ket be­kí­sér­tem a kór­ház­ba. Ott Mar­tos ma­gá­hoz tért, és ak­kor…

Bana el­nyom­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– Pon­to­san pró­báld vissza­ad­ni a sza­va­it.

– Elő­ször azt kér­dez­te, hol van… Ilyen rész­le­te­sen mond­jam?

– Igen.

– Mond­tuk, hogy a kór­ház­ban. Kér­dez­te, mi tör­tént? Az­tán in­tett, hogy em­lék­szik. Tud be­szél­ni?, kér­dez­tem. Mond­ta, igen. Az or­vos is en­ge­dé­lyez­te, gyor­san fel­tet­tem neki né­hány kér­dést. Mit akart a pa­sas? A bio­csip­pel kap­cso­la­tos ku­ta­tá­si ered­mé­nye­ket. Hol van a lá­nya? Erre ki­csit meg­döb­bent, na­gyot nyelt és hal­kan el­mond­ta, hogy nem tud­ja. Nem halt meg? Nem. Mi­ért kel­lett a ki­ra­ka­ti bá­but el­te­met­ni? A lá­nyom he­lyett. Mi­ért? Erre hosszab­ban el­ma­gya­ráz­ta, hogy ak­ko­ri­ban ka­pott vol­na ki­ne­ve­zést erre az igaz­ga­tói poszt­ra. A gyár ak­kor fél­ka­to­nai üzem volt. Vi­szont a lá­nya disszi­dált, s írt neki egy le­ve­let, hogy te­kint­se őt úgy, hogy meg­halt. Ez adta az öt­le­tet, egy or­vos ba­rát­já­val alá­írat­ta a ha­lot­ti bi­zo­nyít­ványt, és kész… Ezért volt Gi­zi­nek sír­ja Eger­ben.

Bana Dé­nes rosszal­ló­an csó­vál­ta a fe­jét.

– Ez a Mar­tos, ez a Mar­tos… A kar­ri­er­je mi­att… Ezek sze­rint nem tud­ta, hogy a lá­nya ha­za­jött?

– Nem tud­ta. Ez biz­tos. Mi sem mond­tuk neki.

– Ez he­lyes. Rá­é­rünk. Más?

– El­mond­ta, hogy egy olasz egye­te­mi ta­nár is fel akar­ta ke­res­ni. Ez Be­ni­to volt. A te­le­fon­be­szél­ge­tést én is hal­lot­tam.

– Re­mé­lem, nem mu­tat­koz­tál itt az ola­szok előtt?

– Nem, ez­re­des elv­társ.

– He­lyes. Ez is he­lyes. És még va­la­mi. Ezt már a töb­bi­ek­nek is mond­tam. Nem ver­jük nagy­dob­ra, hogy So­mo­dit el­fog­tuk. Sem azt, hogy Tal ha­lott.

– Ér­tet­tem. Ez a nagy po­li­ti­ka? – kér­dez­te Hód mo­so­lyog­va, mert az ez­re­des el­iga­zí­tá­so­kon több­ször is em­le­get­te, hogy az el­há­rí­tás nagy po­li­ti­ká­ja ez és az…

– Az… Tak­ti­ka… Pró­bál­juk meg­men­te­ni a már ál­ta­lunk el­len­őr­zött vo­na­lat. Bár ki tud­ja, si­ke­rül-e… A tör­pe meg a Hel­der-féle mű­in­té­zet… Majd meg­lát­juk.

– Ez­re­des elv­társ, kér­dez­he­tek va­la­mit? – Ez ugyan nem a leg­sza­bá­lyo­sabb en­ge­dély­ké­rés volt, de Bana bó­lin­tott.

– Tes­sék.

– Össze le­he­tett ál­lí­ta­ni a pus­kát? Mert úgy gon­do­lom, az al­kat­ré­szek eh­hez nem vol­tak ele­gen­dő­ek…

Az ez­re­des mo­soly­gott.

– Csak a fő­ré­sze­ket küld­ték. Inf­ra­táv­csö­vet, hogy éj­sza­ka is pon­to­san le­hes­sen cé­loz­ni, gáz­du­gattyút, hogy az is­mét­lés gyors le­gyen. A gyúj­tó­lö­ve­dé­ke­ket.

– Te­hát ak­kor nin­csen pus­ka?

– Van, Da­ni­lo ba­rá­tunk szak­mai zse­ni, nem ár­ta­na ne­künk sem egy ilyen fegy­ver­mes­ter. Me­ne­kü­lés köz­ben be­ha­jí­tot­ta az ál­ta­la össze­ál­lí­tott pus­kát egy ku­ko­ri­cás­ba. Majd nézd meg! Na­gyon ta­nul­sá­gos. Ha ez a mohó So­mo­di nem húz­za ke­resz­tül az ola­szok szá­mí­tá­sát, ak­kor le­het, hogy égett vol­na a csip­gyár­tó…

Hód mo­so­lyog­va ráz­ta a fe­jét.

– Nem hi­szem.

– Mi­ért?

– Ez­re­des elv­társ… Ne tes­sék na­gyon le­tol­ni, de volt még egy kis par­ti­zán­mun­kám.

Bana ép­pen új­ból rá akart gyúj­ta­ni. A ci­ga­ret­tát tet­te vol­na a szá­já­ba, de a moz­du­la­ta fél­be­ma­radt.

– Na! Mit csi­nál­tál?

– Je­len­tem, biz­tos, ami biz­tos, még Kő­sze­gen ki­szed­tem a lel­ket a lö­ve­dé­kek­ből… Azo­kat már te­het­te vol­na a leg­jobb fegy­ver­mes­ter is a pus­ká­ba…

– Te egy va­ló­di csi­bész vagy – csó­vál­ta a fe­jét Bana Dé­nes, az el­há­rí­tás pa­rancs­no­ka.

– Igyek­szem, ez­re­des elv­társ.