7.

Mr. Map­le nem ta­lál­ta meg a pénzt. Az elő­le­get.

Min­dent ki­rá­molt a bő­rönd­jé­ből, a ké­zi­tás­ká­já­ból, ki­for­gat­ta a ru­há­it, meg­néz­te a szek­ré­nye­ket – sem­mi. A pénz, több ezer ügye­sen cso­ma­golt, lát­ha­tat­lan­ná tett dol­lár, va­ló­ban lát­ha­tat­lan­ná vált, el­tűnt. Vagy­is el­ra­bol­ták.

Az an­gol le­ro­gyott a fo­tel­ba, két­ség­be­eset­ten néz­te az ágy­ra hányt hol­mi­ját.

Csak a sze­re­lő te­het­te.

Amíg ő a krip­tá­ban tár­gyalt, újra fel­jött a szo­bá­já­ba, és ki­ra­bol­ta. De ho­gyan? Min­den vá­mon, re­pü­lő­té­ri át­vi­lá­gí­tá­son si­mán át­ju­tott a bő­rönd­je, a zár szin­te zse­ni­á­lis, a kom­bi­ná­ci­ót csak ő tud­ta, a táv­irá­nyí­tó nála volt, ak­kor ho­gyan?

Meg­tö­röl­te iz­zadt hom­lo­kát. Elő­vet­te a sa­ját pén­zes ta­sak­ját, meg­szá­mol­ta mennyi pén­ze van. Fő­kép­pen ru­bel volt. Ta­lán két­száz. És het­ven dol­lár, és negy­ven­ezer líra. Ennyi. Még fel­aján­la­ni is ne­vet­sé­ges len­ne.

Vissza kell sze­rez­ni a pénzt.

Iz­ga­tot­tan ült fel, egye­ne­se­dett ki, mint­ha men­tő­övet do­bott vol­na a le­he­tet­len­ség ten­ge­ré­be. Igen, vissza­sze­rez­ni. Ha annyi­ra biz­tos ab­ban, hogy a sze­re­lő volt, ak­kor ki­csit meg kell szo­ron­gat­ni a fiút. Hisz kinn ül a szo­bor alatt. Ha már nincs nála a pénz, ak­kor is ki kell szed­ni be­lő­le, hová tet­te. Elő­vet­te a kis pisz­to­lyát, meg­szá­mol­ta mennyi töl­tény van ben­ne, az­tán a für­dő­szo­bá­ba ment, na­gyot csa­vart az egyik csa­pon. Hadd foly­jék…

Azt ta­lál­ta ki, hogy fel­csal­ja a sze­re­lőt a szo­bá­ba. Rossz a csap, amit reg­gel meg­ja­ví­tott. Mi­cso­da disz­nó­ság! Azon­nal csi­nál­ja meg, nem fog­ja egész éj­jel hall­gat­ni a csö­pö­gést. És ha fenn lesz, s há­tat for­dít neki, ak­kor… Igen, ez jó.

Le­si­e­tett a hall­ba, mo­so­lyog­va in­tett a re­cep­ci­ó­ban áll­do­gá­ló lány­nak, s ki­lé­pett a dús nö­vény­ze­tű kis tér­re. On­nan sé­tál­va, si­et­ség nél­kül in­dult a Re­gisz­tán felé. Köz­ben át­ment az utca túl­só fe­lé­re, Ulug­bek szob­rá­hoz. A sze­re­lő azon­ban már nem ült ott. Az an­gol ököl­be szo­rí­tot­ta a ke­zét iz­gal­má­ban, mér­gé­ben, s két­szer is kör­be­jár­ta a szob­rot.

– Ez is csak ak­kor lát­ha­tó, ha nincs rá szük­ség. A fene egye meg azt a vi­gyor­gó ké­pét…

Né­hány per­cig még sé­tál­ga­tott az ut­cán. Rá­döb­bent, en­nek sem­mi ér­tel­me. így nem ta­lál­ja meg a fiút. Vissza­ment a szál­lo­dá­ba. A re­cep­ci­ón be­je­len­tet­te a lány­nak, hogy csö­pög a víz­csap. A lány szin­te tö­ké­le­tes an­gol­ság­gal kért el­né­zést, fel­emel­te a te­le­fon kagy­ló­ját, és va­la­ho­vá oro­szul szólt. Mond­ta, hogy a misz­ter fá­rad­jon fel, igye­kez­nek a csa­pot még most meg­ja­ví­ta­ni.

Map­le lift­be szállt, s fel­ment a szo­bá­já­ba. Le­ült szem­ben az aj­tó­val és várt. Há­rom­szor-négy­szer is ki­biz­to­sí­tot­ta, az­tán újra el­zár­ta a re­vol­ve­rét a zse­bé­ben. El­múlt tíz perc, egy fél­óra is, sen­ki sem je­lent­ke­zett. Már arra gon­dolt, le­szól a por­tá­ra, meg­kér­de­zi, in­téz­ked­tek-e, ami­kor ko­pog­tak.

Map­le han­go­san szólt.

– Come in! Az ajtó ki­nyílt.

S még mi­előtt va­la­ki be­lé­pett vol­na raj­ta, újra be­zá­rult. Map­le tel­je­sen meg­za­va­ro­dott.

– Mi ez?! – hör­dült fel. – Come in! Tes­sék! Tes­sék be­jön­ni!

Újra ko­pog­tak.

– Co­me­in! Sen­ki.

Az an­gol fel­ug­rott. Fel­rán­tot­ta az aj­tót. Egy ka­masz fiú állt ott, meg­szep­pen­ve, ar­cán kény­sze­re­dett mo­soly, ke­zé­ben egy szer­szá­mos­lá­da. Nyög­ve mon­do­gat­ta.

– Wa­ter… Víz… Izé… Wa­ter… To­va­ris… Wa­ter…

Az an­gol­ból ki­sza­kadt a ki­ál­tás.

– Go te hell! Eridj a fe­né­be!

Kulcs­ra zár­ta az aj­tót. Li­he­gett, az­tán csen­de­sült a lé­leg­ze­te. Le­fe­küdt az ágy­ra. Ez a ter­ve nem si­ke­rült. Most mi lesz?

Mint­ha csak vá­laszt akar­na adni va­la­ki erre a kér­dés­re, meg­csör­dült a te­le­fon. Map­le au­to­ma­ti­ku­san nyúlt a kagy­ló után.

– Hal­ló…

A re­cep­ci­ó­ból ér­dek­lő­dött a kis­asszony, mi tör­tént, hogy el­küld­te a fiút, meg­ja­vult a csap, vagy a fiú csi­nált va­la­mi hely­te­lent, eset­leg ud­va­ri­at­lan volt?

Az an­gol kur­tán in­téz­te el.

– Sem­mi baj… De ne­kem ren­des sze­re­lő kell… Nem gye­rek.

Ennyit mon­dott, s a kagy­lót le­tet­te. Ké­sőbb gon­dolt rá, hogy mond­hat­ta vol­na, azt a sze­re­lőt küld­jék, aki dél­előtt is itt szösz­mö­tölt. Áh, most már késő!

Fe­küdt to­vább, néz­te az er­kély­aj­tón át az eget, ho­gyan sö­té­te­dik. És majd el­ér­ke­zik a pil­la­nat, ami­kor fel kell áll­nia, va­cso­ra, mert nem csi­nál­hat fel­tű­nést, az­tán jön Nina, és kész… Hol­nap még itt tar­tóz­kod­nak Sza­már­kand­ban, az­tán Ur­gencs, Hiva, újra Tas­kent… Van le­he­tő­sé­gük ezek­nek, hogy vé­gez­ze­nek vele… Nem tud sem úgy el­búj­ni, sem úgy tak­ti­káz­ni, hogy ne ta­lál­koz­za­nak… S rá­adá­sul a rend­őr­ség­hez sem for­dul­hat. Nem kér­het vé­del­met. Igen. Vége. Le­lő­het majd né­há­nyat a tá­ma­dói kö­zül, ha egy­ál­ta­lán ész­re­ve­szi a pil­la­na­tot, de vé­gül is – nincs me­nek­vés. Mert nin­csen pénz. És itt nem vic­cel­nek. És ha ha­za­megy? Azt mond­ja, hogy ki­ra­bol­ták? Ki hi­szi el?

Map­le tel­je­sen ki­lá­tás­ta­lan­nak ítél­te a hely­ze­tét. Fe­küdt az ágyon. Ró­má­ra gon­dolt, Lon­don­ra, Dél-Ame­ri­ká­ra. Ami­kor még dőlt a pénz, ami­kor még min­den si­ke­rült. Szí­nész­nő sze­re­tő­je volt. Lan­gyos sző­ke, aho­gyan a ba­rá­tai mon­do­gat­ták. A lan­gyos nem a sző­ké­re vo­nat­ko­zott, ha­nem a sze­rel­mé­re. Sen­ki sem tud­ta iga­zán láz­ba hoz­ni. Map­le sem, de neki jó volt így is. Fe­le­sé­gül is kér­te, de a nő csak ne­ve­tett.

– Tiéd va­gyok, amed­dig aka­rod, de ezt a hü­lye­sé­get fe­lejtsd el – mond­ta.

Map­le nem sér­tő­dött meg. Hord­ta a nő­nek a pénzt, sze­re­pe­ket vá­sá­rolt neki, a saj­tó­ját in­téz­te, a lány­ból majd­nem sztár is lett, de egy má­sik nő vé­get ve­tett a kar­ri­er­jé­nek. A má­sik nő egy in­di­án volt. Me­xi­kói. Ma­gas, fe­ke­te, az ágy­ban szen­ve­dé­lyes. So­ká­ig nem bír­ta vele Map­le. Pénzt adott neki, és el­küld­te.

– Eridj, mi­előtt be­léd rok­ka­nok…

Ak­kor már vil­lá­ja volt a ten­ger­par­ton, inas szol­gál­ta ki, ha ked­ve tar­tot­ta lá­nyo­kért kül­dött, tár­sa­sá­got hí­vott. Per­sze en­nek volt ára. Ami­kor „je­lent­ke­zett az üz­let” men­nie kel­lett. Ne­met mon­da­ni egyet je­len­tett vol­na a ha­lál­lal. De Map­le nem is akart le­mon­da­ni az üz­let­ről, a jö­ve­de­lem­ről és az iz­ga­lom­ról sem. Egy­szer, egyet­len egy­szer fel­ada­tot vál­lalt Irán­ban is. Tud­ta, egy el­vé­tett lé­pés és az maga a ha­lál. Nem té­vesz­tett. Igaz, tíz ki­lót fo­gyott az alatt a két hét alatt, amíg nyél­be ütöt­te az üz­le­tet, és si­ker­rel hoz­ta ki az árut, de meg­ér­te. Vi­szont ott volt azon a ha­jón is, ami egy má­ju­si reg­gel be­úszott Felixs­to­we-ba. És jöt­tek a vá­mo­sok, és ala­po­san meg­vizs­gál­ták a Lan­ka Ajithát. A re­kesz­fal és a ha­jó­test kö­zött el­moz­dí­tot­tak egy le­mezt… Egy­mil­lió font vesz­te­ség érte ek­kor a tár­sa­sá­got… És az ő neve is fel­ke­rült egy lis­tá­ra, bár nagy­ne­he­zen tisz­táz­ta ma­gát: ő csak Felixs­to­we-ban szállt a ha­jó­ra, mert fát akart vá­sá­rol­ni. A tár­sa­ság se­gí­tett neki. Ta­nú­kat szer­zett, akik iga­zol­ták, hogy ak­kor éj­sza­ka va­ló­ban a vá­ros­ban aludt… Volt sze­ren­csé­je is. Ez Van­cou­ver­ben tör­tént, ami­kor arra az ér­te­kez­let­re igye­ke­zett fő­nö­ke­i­vel, ahol meg­egyez­tek vol­na a töb­bi tár­sa­ság­gal az üz­let út­vo­na­lá­ban… Le­kés­tek egy re­pü­lő­gé­pet… S az új­ság­ból tud­ták meg, hogy az egész „ér­te­kez­le­tet” le­tar­tóz­tat­ta a rend­őr­ség…

Az el­múlt év­ben azon­ban már nem tud­ta ki­csi­kar­ni a si­kert. Pe­dig igen nagy szük­sé­ge lett vol­na rá. Va­la­ki­től rossz tőzs­dei tip­pe­ket ka­pott, s ez vé­get ve­tett a gaz­dag­ság­nak. A vil­lát is el kel­lett ad­nia, Ná­poly­ban bé­relt ma­gá­nak egy szo­lid la­kást. Úgy lát­szik a pech­so­ro­zat to­vább ül­dö­zi. Lám, most, ami­kor újra ke­cseg­tet­te egy jó­ko­ra jö­ve­de­lem, el­ra­bol­ták a pénzt.

Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, whis­kyt töl­tött ma­gá­nak, nagy kor­tyok­ban nyel­te. Az al­ko­hol kis bi­za­ko­dást ön­tött belé.

– El­ka­pom a fic­kót… Bi­zony is­ten… el­ka­pom…

De nem moz­dult a fo­tel­ból. Csak a fan­tá­zi­á­ja ló­dult meg. Har­cok­ról, ha­tal­mas ve­re­ke­dé­sek­ről lá­tott ho­má­lyos ké­pe­ket, mint­ha mo­zi­ban ült vol­na. S mind­egyik­nek ő volt a fő­sze­rep­lő­je. A győz­tes, a vas­ök­lű, a pár­baj­hős, a gyors­tü­ze­lő cow­boy. Eze­ket a ví­zi­ó­kat annyi­ra át­él­te, hogy egé­szen be­le­fá­radt a nagy ütés­vál­tás­ba, a hosszas lo­vag­lás­ba, s abba a kon­cent­rá­lás­ba, ami a pon­tos lö­vé­sek­hez szük­sé­ges. Meg­iz­zadt, li­he­gett. Azt hit­te, meg­ful­lad. Újra kor­tyolt az ital­ból, meg­ráz­ta a fe­jét, mint­ha a szel­lem­ké­pe­ket sze­ret­te vol­na ki­ros­tál­ni be­lő­le.

– Zár­va van min­den ab­lak…

Fel­tá­pász­ko­dott, ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot, az er­kély aj­tót. Az ut­cá­ról már eny­hébb szel­lő su­hant be a szo­bá­ba, meg­bil­len­tet­te a füg­gönyt, le­tö­röl­te Map­le ar­cá­ról a gyöt­rő­dés apró víz­csepp­je­it.

Az an­gol az órá­já­ra né­zett.

– Men­nem kell va­cso­ráz­ni… Agyon­e­te­tik itt az em­bert…

A für­dő­szo­bá­ban ke­vés­ke víz­zel meg­pas­kol­ta az ar­cát, meg­tö­röl­kö­zött, meg­fé­sül­kö­dött. Bele sem pil­lan­tott a tü­kör­be, a szét­do­bált hol­mi­já­ra sem né­zett, ki­nyi­tot­ta a fo­lyo­só aj­ta­ját, s in­dult le az ét­te­rem­be. Le­ült a he­lyé­re, mo­soly­gott a szom­szé­da­i­ra, de csak ím­mel-ám­mal evett. A cso­port ve­ze­tő­je két­szer is meg­kér­dez­te tőle: el­múlt-e a gyo­mor­fá­já­sa, kér-e teát, eset­leg or­vos­sá­got. Map­le ne­met in­tett, nem kér sem­mit, nem is fáj sem­mi­je. Az asz­talt ő hagy­ta el el­ső­ként. Egy idő­sebb hölgy utá­na­ment, aki egész uta­zás alatt ked­ves­ked­ve pró­bált vele be­szél­get­ni, s lát­ha­tó­an úgy gon­dol­ta, jól el­tölt­het­nek együtt az időt, ha ez a fér­fi nem len­ne olyan maf­la.

– Nem gyó­gyult meg, ugye? En­gem nem le­het be­csap­ni! Jöj­jön majd én meg­gyó­gyí­tom. Na, jöj­jön csak, ne fél­jen!

Map­le kel­let­le­nül vá­la­szolt.

– Sem­mi ba­jom… Ért­se meg, sem­mi ba­jom.

A hölgy azon­ban nem hagy­ta ma­gát. Be­le­ka­rolt a fér­fi­ba, s ha­do­nász­va szé­les moz­du­la­tok­kal ma­gya­ráz­ta.

– Néz­ze, uram, en­gem ne­héz meg­té­vesz­te­ni. – S biz­ta­tó mo­sollyal hoz­zá­tet­te. – Vén csa­ta­ha­jó va­gyok én már…

– De, asszo­nyom…

Map­le ezt a til­ta­ko­zást nem a vén jel­ző­re szán­ta, egy­sze­rű­en sza­ba­dul­ni sze­re­tett vol­na a nő­től, a hölgy azon­ban úgy gon­dol­ta, ud­va­ri­as­ko­dik a fér­fi. Elé­ge­det­ten mond­ta.

– Pe­dig vén va­gyok már… Hi­á­ba til­ta­ko­zik… Kö­szö­nöm… De én már meg­et­tem a ke­nye­rem ja­vát. – S Map­le meg­döb­be­né­sé­re kö­zön­sé­ges ká­rom­ko­dás­sal fe­jez­te be a mon­da­tot.

A szál­lo­da be­já­ra­tá­ig hur­col­ta kar­já­nál fog­va az an­golt. Itt szem­be for­dult vele, éles han­gon, szin­te bán­tó­an meg­kér­dez­te.

– En­ge­di ma­gát gyó­gyí­ta­ni, vagy mi lesz?!

Map­le a fe­jét csó­vál­ta. Re­kedt han­gon vé­de­ke­zett.

– Kö­szö­nöm, asszo­nyom, de… Ért­se meg, nem va­gyok be­teg…

A hölgy, ala­csony nö­vé­sű, ke­rek tes­tű, de gro­tesz­kül hosszú­kás arcú, meg­ve­tő­en néz­te az an­golt.

– Tud­ja mit? Én tő­lem akár…

El­vi­har­zott. De csak a szál­ló előt­ti tér egyik pad­já­ig. Arra le­ült, in­tett Map­le-nek, men­jen oda. A fér­fi ne­met mu­ta­tott a ke­zé­vel.

– Saj­nos, nem érek rá… Na­gyon saj­ná­lom.

S va­ló­ban eszé­be ju­tott, hogy Nina vár­ja. Et­től a gon­do­lat­tól újra el­sá­padt. De maga sem tud­ja, mi­ért nem me­ne­kült, el­in­dult a sor­sa felé, a Gur-Emír mau­zó­le­um felé. A nagy ku­po­lás épü­let­töm­böt tég­la­ke­rí­tés ve­szi kö­rül. A ka­pun vas­rács. Be­lül szé­pen fü­ve­sí­tett ud­var. Né­hány fa, bo­kor. És már csak a Hold vi­lá­gí­tott. Sár­gás fé­nye va­rázs­la­tot ját­szott a ké­kes ku­po­la te­te­jén. Szép he­lyen alussza örök ál­mát Ti­mur lenk.

Egy te­á­zó­ból szű­rő­dött még fény az ut­cá­ra. A tor­ná­con öreg üz­bé­gek ül­tek, nagy sza­kál­luk­ról las­san foly­do­gált a bar­nás tea.

Hol van Nina?

Nem lát­ta a lányt. Au­tót sem.

Egy kecs­ke állt moz­du­lat­la­nul az egyik fá­hoz köt­ve. Fe­hé­ren vi­lá­gí­tott, mint egy már­vány szo­bor.

Map­le té­to­vá­zott né­hány pil­la­na­tig, az órá­já­ra né­zett, hogy a pon­tos időt az agyá­ba vés­se: ő igen­is ott volt, de a lány nem jött, ő akar­ta tar­ta­ni az egyez­sé­get, csak… Gyor­san meg­for­dult, s hosszú lé­pé­sek­kel in­dult vissza a szál­lo­dá­ba.

Csak ne le­gyen Nina a szál­lo­da előtt sem.

Nem volt ott. A hall­ban sem.

Map­le ki­nyi­tot­ta szo­bá­ja aj­ta­ját. Min­dent úgy ta­lált, aho­gyan hagy­ta. Csak az er­kély­aj­tó … Be­zár­ta va­la­ki. Vagy ta­lán nyit­va sem hagy­ta?

Ci­ga­ret­tá­ért nyúlt a za­kó­ja zse­bé­be.

De az uj­jai egy pa­pír­la­pot érin­tet­tek. Las­san húz­ta ki. Fe­hér, össze­haj­to­ga­tott pa­pír. Ho­gyan ke­rült ez a zse­bé­be? Néz­te kis ide­ig, majd óva­to­san szét­haj­tot­ta. Írás fe­ke­tél­lett raj­ta. Ta­lán csak há­rom sor.