7.
Mr. Maple nem találta meg a pénzt. Az előleget.
Mindent kirámolt a bőröndjéből, a kézitáskájából, kiforgatta a ruháit, megnézte a szekrényeket – semmi. A pénz, több ezer ügyesen csomagolt, láthatatlanná tett dollár, valóban láthatatlanná vált, eltűnt. Vagyis elrabolták.
Az angol lerogyott a fotelba, kétségbeesetten nézte az ágyra hányt holmiját.
Csak a szerelő tehette.
Amíg ő a kriptában tárgyalt, újra feljött a szobájába, és kirabolta. De hogyan? Minden vámon, repülőtéri átvilágításon simán átjutott a bőröndje, a zár szinte zseniális, a kombinációt csak ő tudta, a távirányító nála volt, akkor hogyan?
Megtörölte izzadt homlokát. Elővette a saját pénzes tasakját, megszámolta mennyi pénze van. Főképpen rubel volt. Talán kétszáz. És hetven dollár, és negyvenezer líra. Ennyi. Még felajánlani is nevetséges lenne.
Vissza kell szerezni a pénzt.
Izgatottan ült fel, egyenesedett ki, mintha mentőövet dobott volna a lehetetlenség tengerébe. Igen, visszaszerezni. Ha annyira biztos abban, hogy a szerelő volt, akkor kicsit meg kell szorongatni a fiút. Hisz kinn ül a szobor alatt. Ha már nincs nála a pénz, akkor is ki kell szedni belőle, hová tette. Elővette a kis pisztolyát, megszámolta mennyi töltény van benne, aztán a fürdőszobába ment, nagyot csavart az egyik csapon. Hadd folyjék…
Azt találta ki, hogy felcsalja a szerelőt a szobába. Rossz a csap, amit reggel megjavított. Micsoda disznóság! Azonnal csinálja meg, nem fogja egész éjjel hallgatni a csöpögést. És ha fenn lesz, s hátat fordít neki, akkor… Igen, ez jó.
Lesietett a hallba, mosolyogva intett a recepcióban álldogáló lánynak, s kilépett a dús növényzetű kis térre. Onnan sétálva, sietség nélkül indult a Regisztán felé. Közben átment az utca túlsó felére, Ulugbek szobrához. A szerelő azonban már nem ült ott. Az angol ökölbe szorította a kezét izgalmában, mérgében, s kétszer is körbejárta a szobrot.
– Ez is csak akkor látható, ha nincs rá szükség. A fene egye meg azt a vigyorgó képét…
Néhány percig még sétálgatott az utcán. Rádöbbent, ennek semmi értelme. így nem találja meg a fiút. Visszament a szállodába. A recepción bejelentette a lánynak, hogy csöpög a vízcsap. A lány szinte tökéletes angolsággal kért elnézést, felemelte a telefon kagylóját, és valahová oroszul szólt. Mondta, hogy a miszter fáradjon fel, igyekeznek a csapot még most megjavítani.
Maple liftbe szállt, s felment a szobájába. Leült szemben az ajtóval és várt. Háromszor-négyszer is kibiztosította, aztán újra elzárta a revolverét a zsebében. Elmúlt tíz perc, egy félóra is, senki sem jelentkezett. Már arra gondolt, leszól a portára, megkérdezi, intézkedtek-e, amikor kopogtak.
Maple hangosan szólt.
– Come in! Az ajtó kinyílt.
S még mielőtt valaki belépett volna rajta, újra bezárult. Maple teljesen megzavarodott.
– Mi ez?! – hördült fel. – Come in! Tessék! Tessék bejönni!
Újra kopogtak.
– Comein! Senki.
Az angol felugrott. Felrántotta az ajtót. Egy kamasz fiú állt ott, megszeppenve, arcán kényszeredett mosoly, kezében egy szerszámosláda. Nyögve mondogatta.
– Water… Víz… Izé… Water… Tovaris… Water…
Az angolból kiszakadt a kiáltás.
– Go te hell! Eridj a fenébe!
Kulcsra zárta az ajtót. Lihegett, aztán csendesült a lélegzete. Lefeküdt az ágyra. Ez a terve nem sikerült. Most mi lesz?
Mintha csak választ akarna adni valaki erre a kérdésre, megcsördült a telefon. Maple automatikusan nyúlt a kagyló után.
– Halló…
A recepcióból érdeklődött a kisasszony, mi történt, hogy elküldte a fiút, megjavult a csap, vagy a fiú csinált valami helytelent, esetleg udvariatlan volt?
Az angol kurtán intézte el.
– Semmi baj… De nekem rendes szerelő kell… Nem gyerek.
Ennyit mondott, s a kagylót letette. Később gondolt rá, hogy mondhatta volna, azt a szerelőt küldjék, aki délelőtt is itt szöszmötölt. Áh, most már késő!
Feküdt tovább, nézte az erkélyajtón át az eget, hogyan sötétedik. És majd elérkezik a pillanat, amikor fel kell állnia, vacsora, mert nem csinálhat feltűnést, aztán jön Nina, és kész… Holnap még itt tartózkodnak Szamárkandban, aztán Urgencs, Hiva, újra Taskent… Van lehetőségük ezeknek, hogy végezzenek vele… Nem tud sem úgy elbújni, sem úgy taktikázni, hogy ne találkozzanak… S ráadásul a rendőrséghez sem fordulhat. Nem kérhet védelmet. Igen. Vége. Lelőhet majd néhányat a támadói közül, ha egyáltalán észreveszi a pillanatot, de végül is – nincs menekvés. Mert nincsen pénz. És itt nem viccelnek. És ha hazamegy? Azt mondja, hogy kirabolták? Ki hiszi el?
Maple teljesen kilátástalannak ítélte a helyzetét. Feküdt az ágyon. Rómára gondolt, Londonra, Dél-Amerikára. Amikor még dőlt a pénz, amikor még minden sikerült. Színésznő szeretője volt. Langyos szőke, ahogyan a barátai mondogatták. A langyos nem a szőkére vonatkozott, hanem a szerelmére. Senki sem tudta igazán lázba hozni. Maple sem, de neki jó volt így is. Feleségül is kérte, de a nő csak nevetett.
– Tiéd vagyok, ameddig akarod, de ezt a hülyeséget felejtsd el – mondta.
Maple nem sértődött meg. Hordta a nőnek a pénzt, szerepeket vásárolt neki, a sajtóját intézte, a lányból majdnem sztár is lett, de egy másik nő véget vetett a karrierjének. A másik nő egy indián volt. Mexikói. Magas, fekete, az ágyban szenvedélyes. Sokáig nem bírta vele Maple. Pénzt adott neki, és elküldte.
– Eridj, mielőtt beléd rokkanok…
Akkor már villája volt a tengerparton, inas szolgálta ki, ha kedve tartotta lányokért küldött, társaságot hívott. Persze ennek volt ára. Amikor „jelentkezett az üzlet” mennie kellett. Nemet mondani egyet jelentett volna a halállal. De Maple nem is akart lemondani az üzletről, a jövedelemről és az izgalomról sem. Egyszer, egyetlen egyszer feladatot vállalt Iránban is. Tudta, egy elvétett lépés és az maga a halál. Nem tévesztett. Igaz, tíz kilót fogyott az alatt a két hét alatt, amíg nyélbe ütötte az üzletet, és sikerrel hozta ki az árut, de megérte. Viszont ott volt azon a hajón is, ami egy májusi reggel beúszott Felixstowe-ba. És jöttek a vámosok, és alaposan megvizsgálták a Lanka Ajithát. A rekeszfal és a hajótest között elmozdítottak egy lemezt… Egymillió font veszteség érte ekkor a társaságot… És az ő neve is felkerült egy listára, bár nagynehezen tisztázta magát: ő csak Felixstowe-ban szállt a hajóra, mert fát akart vásárolni. A társaság segített neki. Tanúkat szerzett, akik igazolták, hogy akkor éjszaka valóban a városban aludt… Volt szerencséje is. Ez Vancouverben történt, amikor arra az értekezletre igyekezett főnökeivel, ahol megegyeztek volna a többi társasággal az üzlet útvonalában… Lekéstek egy repülőgépet… S az újságból tudták meg, hogy az egész „értekezletet” letartóztatta a rendőrség…
Az elmúlt évben azonban már nem tudta kicsikarni a sikert. Pedig igen nagy szüksége lett volna rá. Valakitől rossz tőzsdei tippeket kapott, s ez véget vetett a gazdagságnak. A villát is el kellett adnia, Nápolyban bérelt magának egy szolid lakást. Úgy látszik a pechsorozat tovább üldözi. Lám, most, amikor újra kecsegtette egy jókora jövedelem, elrabolták a pénzt.
Cigarettára gyújtott, whiskyt töltött magának, nagy kortyokban nyelte. Az alkohol kis bizakodást öntött belé.
– Elkapom a fickót… Bizony isten… elkapom…
De nem mozdult a fotelból. Csak a fantáziája lódult meg. Harcokról, hatalmas verekedésekről látott homályos képeket, mintha moziban ült volna. S mindegyiknek ő volt a főszereplője. A győztes, a vasöklű, a párbajhős, a gyorstüzelő cowboy. Ezeket a víziókat annyira átélte, hogy egészen belefáradt a nagy ütésváltásba, a hosszas lovaglásba, s abba a koncentrálásba, ami a pontos lövésekhez szükséges. Megizzadt, lihegett. Azt hitte, megfullad. Újra kortyolt az italból, megrázta a fejét, mintha a szellemképeket szerette volna kirostálni belőle.
– Zárva van minden ablak…
Feltápászkodott, kinyitotta az ablakot, az erkély ajtót. Az utcáról már enyhébb szellő suhant be a szobába, megbillentette a függönyt, letörölte Maple arcáról a gyötrődés apró vízcseppjeit.
Az angol az órájára nézett.
– Mennem kell vacsorázni… Agyonetetik itt az embert…
A fürdőszobában kevéske vízzel megpaskolta az arcát, megtörölközött, megfésülködött. Bele sem pillantott a tükörbe, a szétdobált holmijára sem nézett, kinyitotta a folyosó ajtaját, s indult le az étterembe. Leült a helyére, mosolygott a szomszédaira, de csak ímmel-ámmal evett. A csoport vezetője kétszer is megkérdezte tőle: elmúlt-e a gyomorfájása, kér-e teát, esetleg orvosságot. Maple nemet intett, nem kér semmit, nem is fáj semmije. Az asztalt ő hagyta el elsőként. Egy idősebb hölgy utánament, aki egész utazás alatt kedveskedve próbált vele beszélgetni, s láthatóan úgy gondolta, jól eltölthetnek együtt az időt, ha ez a férfi nem lenne olyan mafla.
– Nem gyógyult meg, ugye? Engem nem lehet becsapni! Jöjjön majd én meggyógyítom. Na, jöjjön csak, ne féljen!
Maple kelletlenül válaszolt.
– Semmi bajom… Értse meg, semmi bajom.
A hölgy azonban nem hagyta magát. Belekarolt a férfiba, s hadonászva széles mozdulatokkal magyarázta.
– Nézze, uram, engem nehéz megtéveszteni. – S biztató mosollyal hozzátette. – Vén csatahajó vagyok én már…
– De, asszonyom…
Maple ezt a tiltakozást nem a vén jelzőre szánta, egyszerűen szabadulni szeretett volna a nőtől, a hölgy azonban úgy gondolta, udvariaskodik a férfi. Elégedetten mondta.
– Pedig vén vagyok már… Hiába tiltakozik… Köszönöm… De én már megettem a kenyerem javát. – S Maple megdöbbenésére közönséges káromkodással fejezte be a mondatot.
A szálloda bejáratáig hurcolta karjánál fogva az angolt. Itt szembe fordult vele, éles hangon, szinte bántóan megkérdezte.
– Engedi magát gyógyítani, vagy mi lesz?!
Maple a fejét csóválta. Rekedt hangon védekezett.
– Köszönöm, asszonyom, de… Értse meg, nem vagyok beteg…
A hölgy, alacsony növésű, kerek testű, de groteszkül hosszúkás arcú, megvetően nézte az angolt.
– Tudja mit? Én tőlem akár…
Elviharzott. De csak a szálló előtti tér egyik padjáig. Arra leült, intett Maple-nek, menjen oda. A férfi nemet mutatott a kezével.
– Sajnos, nem érek rá… Nagyon sajnálom.
S valóban eszébe jutott, hogy Nina várja. Ettől a gondolattól újra elsápadt. De maga sem tudja, miért nem menekült, elindult a sorsa felé, a Gur-Emír mauzóleum felé. A nagy kupolás épülettömböt téglakerítés veszi körül. A kapun vasrács. Belül szépen füvesített udvar. Néhány fa, bokor. És már csak a Hold világított. Sárgás fénye varázslatot játszott a kékes kupola tetején. Szép helyen alussza örök álmát Timur lenk.
Egy teázóból szűrődött még fény az utcára. A tornácon öreg üzbégek ültek, nagy szakállukról lassan folydogált a barnás tea.
Hol van Nina?
Nem látta a lányt. Autót sem.
Egy kecske állt mozdulatlanul az egyik fához kötve. Fehéren világított, mint egy márvány szobor.
Maple tétovázott néhány pillanatig, az órájára nézett, hogy a pontos időt az agyába vésse: ő igenis ott volt, de a lány nem jött, ő akarta tartani az egyezséget, csak… Gyorsan megfordult, s hosszú lépésekkel indult vissza a szállodába.
Csak ne legyen Nina a szálloda előtt sem.
Nem volt ott. A hallban sem.
Maple kinyitotta szobája ajtaját. Mindent úgy talált, ahogyan hagyta. Csak az erkélyajtó … Bezárta valaki. Vagy talán nyitva sem hagyta?
Cigarettáért nyúlt a zakója zsebébe.
De az ujjai egy papírlapot érintettek. Lassan húzta ki. Fehér, összehajtogatott papír. Hogyan került ez a zsebébe? Nézte kis ideig, majd óvatosan széthajtotta. Írás feketéllett rajta. Talán csak három sor.