7.
A pilisi hegyek a nyár színeiben pompáztak. Bana Dénes ezredes, az elhárítás vezetője a földön ült, hátát az egyik fenyőfa törzsének vetette, és egy fűszálat tologatott nyelve hegyével szájának egyik sarkából a másikba. Már percek óta a hegycsúcs felett keringő, kiterjesztett szárnyú sólymot figyelte, mert kíváncsi volt, mikor bukik le kiszemelt zsákmányára. Mellette a köpcös termetű Zimonyi alezredes hevert a füvön bakancsban, kockás ingben. Távolabb tőlük kopott sátor húzódott meg a bokrok sűrűjében.
– Ezen a friss levegőn egészen megfiatalodik az ember – mondta a technikai laboratórium vezetője.
– Nekem mondod?… Úgy érzem magam, mint huszonöt éves koromban.
– Én is.
– Többet kellene kirándulni járnunk – mormogta az ezredes.
– Te, Dénes – húzódott közelebb Zimonyi –, emlékezz, milyen régen voltunk így együtt.
Az ősz hajú elhárítófőnök elmosolyodott:
– Ha a memóriám nem csal, te is velünk voltál annál az utolsó alkalomnál a Hármashatár-hegyen… Legalábbis úgy rémlik.
– Ságvári ismertette velünk az illegális kommunista párt feladatait.
– Úgy van! Tehát te is ott voltál.
– Igen.
– Szegény Pál Marci biztosította a gyűlésünket, és úgy festettünk, mint egy gondtalan kiránduló társaság. Marci a rendőröket leste a bokrok közül, meg a gyanús civileket a kiránduló emberek között, nehogy lecsapjanak ránk Hain Péter kopói.
– Ezt a Pál Marcit lőtték le később a Dob utcában? – kérdezte az alezredes.
Bana bólintott:
– Őt! Épp röpcédulákat vitt, amikor Hain egyik embere elfogta és a politikai nyomozó osztályra akarta előállítani… Megkísérelte a menekülést.
– Több mint harminc éve ennek – töprengett Zimonyi –, és mégis mintha minden tegnap történt volna.
Az ezredes feléje fordult.
– Tudod mi az érdekes? – kérdezte. – Itt vagyunk mi ketten immár harminc-egynéhány éve… Egy szervnél, egy épületben. Naponta találkozunk, és még soha egy szót sem váltottunk ezekről a régi időkről. Pedig beszélgettünk mi már mindenről. Munkáról, magánügyeinkről, de a régmúlt kirándulásokról soha… Most is csak azért merült fel ez bennünk, mert itt vagyunk, mert ide vezérelt minket a munkánk, és közben megrohantak az emlékeink… Arra gondolok: jó lenne egyszer összerántani egy találkozóra azokat, akik egy pártsejtben voltak velünk, és rendszeresen a Hármashatár-hegyre jártak kirándulni, hogy elkerüljék Horthy vérebeinek a figyelmét.
– Oda a régi tölgyfához – vetette közbe az alezredes.
– Vajon megvan-e még?
– Nem tudom.
Bana ezredes az égre nézett, az előbb még a hegycsúcs felett köröző sólymot kereste, de az már nem volt sehol. A kopott sátorból fiatal nő lépett ki, egyenesen feléjük tartott, keresztültörtetve a csaliton.
Zimonyi alezredes felkapta a fejét.
– Úgy látszik, jelez a készülék – mondta.
– Az még korai lenne – vetett egy pillantást karórájára Bana ezredes. – A figyelők még csak az út derekán lehetnek.
A nő megállt főnöke előtt és kihúzta magát.
– Jelentem, megtörtént a bemérés. Felvettük a kapcsolatot a kettes és a hármas ponttal – mondta.
– Még jó, hogy nem tiszteleg, elvtársnő – nyújtotta nyakát a közeli domboldal felé az ezredes. – Hátha lát minket a távolból valaki… Lazítson, ne legyen merev, és főként most ne katonáskodjon… Ha rádión jelentkeznének a figyelők, azonnal szóljon.
– Értettem – felelte a nő, majd kényelmesen visszaballagott a sátorhoz.
Az elhárítófőnök nem titkolta Zimonyi előtt, hogy nagy reményt fűz ehhez a vasárnapi akcióhoz. A Térképészeti Intézetnél dolgozó Kovács Peti, aki ez ideig csupán fuvarozta Ily Józsefet kirándulásaira, most annak a helyére lépett. Legalábbis a körülmények erre engedtek következtetni.
Hogy megfejtsék a rendszeres kirándulások titkát, még a hét közepén elhatározták: szoros figyelés alá vonják a fiút, és felkészülnek komolyabb, körülményesebb akciók lebonyolítására. A Kócsagban tevékenykedő elhárítótisztre, Hódra várt az a feladat, hogy jelezze: megtörténtek-e az előkészületek a kirándulásra Rácz Pál, illetve Kovács Peti részéről.
Hód pénteken jelentette, hogy a fiú tömött hátizsákot vitt át a Kócsagba, és azt a csónakmester gondosan elzárta az irodába. Ez arra utalt, hogy a szokott vasárnapi útja Kovács Petinek, Ily József halálától függetlenül, nem marad el.
A figyelőkre várt az a feladat, hogy már kora reggel elfoglalják kijelölt helyüket a Rómain, és nyomába szegődjenek az induló Fiat személygépkocsinak. A fiút csak addig kellett nekik kísérniük, természetesen észrevétlenül, amíg az országúton meg nem közelítette a pilisi hegyek ismert helyét, a háromforráshoz vezető gyalogösvényt. Ugyanis ez volt az a pont, ahol régebben Kovács Peti a feltételezés szerint kitette személygépkocsijából Ily Józsefet, majd egy bizonyos idő elteltével ugyanitt felvette. A figyelők munkája itt véget ért, legalábbis arra az időre, amíg a fiú ismét elő nem bukkant az erdőből. A terv szerint ekkor kellett a nyomába szegődniük, és a Fiat kocsit Budapestig, egészen a végcéljáig kísérniük.
Á tapasztalt elhárítótisztek tudták, hogy az erdőben nem lehet szorosan követni a fiút. Egyrészt, mert nem ismerték útjának pontos célját, másrészt rendkívül kockázatos lett volna utánatörtetni.
Az elhárítás vezérkara, Bana Dénes ezredessel az élén, aprólékos és mindenre kiterjedő tervet készített.
Hód egy rúdelemet kapott, ami nem volt más, mint egy ügyesen álcázott miniatűr adókészülék. Ezt becsempészte abba a zseblámpába, amelyet Kovács Peti a hátizsákban magával visz, miután elhagyta kocsiját. Ez az adókészülék mintegy tíz kilométeres körzetben jól fogható, egyforma színezetű szaggatott jeleket sugárzott. Technikailag tehát megvolt a remény, hogy a fiú útját az erdőben pontosan követni tudják. A módszer a rádióbemérésre épült.
A háromforrás környékén nyolc kilométeres körzetet határoltak be. Három hegycsúcson rádiófigyelő pontokat telepítettek, oly ügyesen konspirálva, hogy azokat még alapos szemlélő sem fedezhette fel. A sátrakban a készülékek mellett szakavatott kezű rádióbemérők lapultak, és arra vártak, hogy működésbe lépjenek, amint a behatárolt körzetből szaggatott jelek érkeznek az éter hullámain, a várt megacikluson. Ez jelzi, hogy Kovács Peti megérkezett. A miniatűr adó hangjának erőssége és iránya alapján az egyforma távolságban levő bemérő műszerek pontosan meghatározhatták a térképen a fiú mozgását, helyzetét.
Érthető volt tehát mind az elhárítófőnök, mind az akcióban részt vevő elhárítótisztek izgatottsága. Siker esetén nem mindennapi feladatot oldanak meg, és ezzel nagyot lépnek előre á rejtélyek megfejtésének irányába.
Bana Dénes ezredes váratlanul kivette szájából a fűszálat és megszólalt:
– Valami titkos rejtekhelynek kell lennie ezen a környéken. Zimonyi alezredes tudta, hogy a fegyvereken jár főnökének az esze, hisz nemegyszer hallotta már ennek a feltételezésnek a boncolgatását.
– Tehát a fegyverraktár – mondta.
– Az is… Más is.
Az alezredes elképedt:
– Más is?
– Úgy van – hagyta rá az ezredes. – Másról talán még nem hallottál?
– Tőletek hallani másról is?… Te még a születési évedet is eltitkolod, nem a munkádat vagy az új ötleteidet!
Bana nevetett:
– Nem a saját ötletem volt… Hódé!
– Makacs fickó lehet, ha magadévá tetted az ő ötletét. Ráadásul ilyen lelkesen.
– Időközben átprogramozta az agyamat, mint azt a varangyok tették az „Orion űrhajó kalandjai „-ban.
Zimonyi megvakarta üstökét.
– És mire alapul ez az új ötlet? Ez a „más”? – kérdezte. Az ezredes sóhajtott, és égre emelte a szemét:
– Festmények! Régiségek, valamint antik tárgyak… Lehet, még Aladdin csodalámpájára is rábukkanunk, ha a kellő jelszót elsuttogjuk valamelyik sziklafalnál, és az kitárul, felfedve Ali baba és a negyven rabló kincsét.
– Elképzelem, mit szólna mindehhez a főnökünk, a miniszterhelyettes, hogy egy-két rozsdás lábasért ennyi embert mozgattál meg – rázkódott a nevetéstől Zimonyi, könnyét törülgetve.
– Te azt is megúsznád – legyintett az elhárítófőnök –, mert én viselem a felelősséget… De el kell oszlassam kárörvendő illúziódat, ugyanis tények, adatok vannak birtokunkban, amelyek kémtevékenységre mutatnak… Ezek a régiségek, festmények mellékszálnak tűnnek, de ennek ellenére, majdhogy nem az egész tevékenységük e körül forog… Ily József titokban tartotta, hogy kedveli a régiségeket. Szeretője, Pékár Gyuláné, röviden Annuska, egy ilyen dolgokkal foglalkozó üzletben eladó… Pekárné öreg ismerőse, ez a Szegedi Ferenc, képszakértő. Nos, így bonyolódik a dolog. Ezek a figurák nem véletlenül mozognak a felszínen és kapcsolódnak egymáshoz… Két betörés! Ez sem smafu, hanem szorgos tevékenység. És mit gondolsz miért hatoltak be a Rómain Virág Ágnes kabinjába?… Egy képért! De nem találták meg, ott maradt, csak azért, hogy napokkal később simán és olajozott módon, szinte észrevétlenül elemeljék… A betörőnek ez nem sikerült, másnak igen. De ki ez a más?… És mit kerestek akkor Szegedi lakásában? Mit? És ki volt az illető? Ugyanaz, aki a Rómain járt?… Hát ennyi az egész!
A technikai osztályvezető a feltételezett rejtekhelyen töprengett, amely itt az erdőben lehet.
– Talán valami barlang az – mondta.
– Barlang?…
– Ez olyan lehetetlennek tűnik?
Bana ezredes mélyet lélegzett.
– Nézd, mi alaposan körülszimatoltuk ezt a lehetőséget is… Embereim konzultáltak a barlangászokkal is. Nos, itt nincs semmiféle feltárt vagy feltáratlan barlang, amely térképeken is szerepelne felelte.
– Szóval utánanéztetek.
– Nincs!… Viszont az is fennállhat, hogy a fiú valakivel vagy valakikkel találkozást bonyolít le bent az erdőben, és ezektől vesz át valamit… Most még csak találgatunk, de később minden elválik.
– Vajon mit visz magával erre a találkozásra? Mi lehet a hátizsákjában? – furdalta a kíváncsiság Zimonyit.
– Nem tudom.
– És Hód sem tudja? Nem is sejti?
Az ezredes töprengve nézett maga elé.
– Említette, hogy sejt valamit, és ehhez egy olyan mozzanat is járul, amely Ily József birtokában volt, de bizonyosat nem tud, ezért nem is beszélt róla – mondta.
– Utasíthattad volna rá, hogy ezt kifejtse – vonta meg vállát az alezredes.
– Ez nem mindig bevált módszer.
– De hasznos, mert a helyes vágányon tartja a cselekvést, tudatosan rajta tartod a szemed a helyes vonalon.
Az ezredes a fejét rázta.
– Magadból indulsz ki, a munkádból – mondta. – Az más! A laboratóriumban folyó munka eltér a felderítéstől. Neked valóban még a gondolatokkal is tisztában kell lenned az embereidnél… De én vétenék, ha ki akarnám szivattyúzni embereim fejéből az önálló gondolatokat, a cselekvést. Nem lehetek amúgy sem mindenhol jelen, nem dönthetek minden apró ügyben. Igenis, az embereim legyenek önállóak az elhárítómunkában, a sokrétű feladatok megoldásánál. Sokszor a pillanatnyi határozottság dönt… Nem, én nem fosztom meg őket a kombinatív készségüktől. Megkövetelem tőlük, hogy mindenről beszámoljanak, na de a sejtések az ő dolguk… Rám lehetőleg csak a tények tartozzanak. Megbolondulnék, ha ráadásul a sejtések is kopogtatnának szobám ajtaján. A közeli hegyoldalban egy pár haladt az erdő szélén. A nő piros blúzt viselt. Gyakran megálltak, mintha tanakodnának, majd újból megindultak.
Zimonyi alezredes követte az elhárítófőnök tekintetét.
– A mi embereink – mondta.
– És hogy értesíted őket? – tudakolta az ezredes.
– A retikülben adó-vevő van, az antenna a vállra akasztható szíjon húzódik… Arra irányítjuk őket, amerre majd kell.
– Hány ilyen kiránduló emberünk van a környéken?
– Még családokkal is rendelkezünk… Vannak vagy húszan – felelte az alezredes, majd Pintér Béla osztályvezető holléte után érdeklődött.
Az ezredes közölte, hogy Pintér a kettes számú bemérőállomáson tartózkodik, amely a legtávolabb van tőlük. Ő is nyomban jelentkezik rádión, ha valami netán előadódnék.
Tíz óra tájt meglibbent a sátor bejáratát takaró ponyva, és az előbbi fiatal nő bújt elő. Sietősen vágott át a csaliton, majd izgatottan jelentette, hogy a Fiat személygépkocsit követő figyelők jelentkeztek, és alig pár kilométerre vannak attól a helytől, ahol feltételezés szerint az érkező kiszáll majd kocsijából.
Bana és Zimonyi azonnal a sátorba mentek, s az ezredes maga vette kezébe a rádió mikrofonját, hogy személyesen lépjen kapcsolatba embereivel.
A figyelők jelentették: Kovács Peti útközben sehol sem állt meg, egyenletes sebességgel haladt, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy észrevette volna a nyomában haladó gépkocsit, amely tisztes távolból követte.
Bana ezredes a már megbeszélt utasítások betartására szólította fel a figyelőket, és kérte a sátorban levő rádiós tisztet, hogy szokott üzenetét továbbítsa a hegycsúcsokon levő bemérőállomásoknak.
– Figyelem kettes, hármas! Figyelem kettes, hármas! A fürge róka átugrotta a lusta nyulat… A fürge róka átugrotta a lusta nyulat… Vétel! – mondta a rádiós, és átkapcsolta a készüléket.
Mindkét állomás azonnal jelentkezett, megismételve igazolta a vételt.
A fiatal nő ezalatt egy másik készüléknél foglalt helyet, hallgatót tett a fejére, és várakozó arccal nézett maga elé. A sátorban még két férfi tartózkodott rajtuk kívül. Az ő feladatuk volt, hogy a bemérő-készülék számadatait, a két másik állomástól érkező adatokkal, a behatárolt körzet térképén bejelöljék.
Mindannyian a nő arcát fürkészték, hogy arról olvassák le a fiú zseblámpájába rejtett miniatűr adókészüléktől érkezett jelzést, amely bármelyik percben megszólalhatott.
Bana Dénes ezredes a feszült csendben izgatottan szívta cigarettáját.
– Még semmi, elvtársnő? – kérdezte.
– Jelentem, semmi!
– A behatárolt körzetbe még nem lépett be – magyarázta Zimonyi alezredes.
Jó tíz perc telt el, amikor a bemérő készülék halk zümmögésébe váratlanul szaggatott, sípoló hang vegyült. Ezzel egyidejűleg máris jelentkezett a kettes és a hármas állomás.
A fiatal nő már sorolta is az adatokat:
– Há, nulla négy harmincnyolc… Gé, tizenkettő nulla kilenc… Há, nulla négy negyvenegy…
A térképnél gubbasztó két férfi megkezdte az adatok térképre való rögzítését. Az elhárítófőnök és Zimonyi alezredes lélegzetvisszafojtva figyelte a térkép felett húzódó, kifeszített vékony drótszálak metszéspontját.
– Most kapaszkodott fel a gyalogösvényen ennek a földútnak az irányába – bökött a térképre az alezredes.
– Amennyiben a háromforráshoz tart, pillanatokon belül jobbra kell fordulnia.
– Pontosan a tizenegyes ellenőrző helynél halad el.
– Príma – dörzsölte össze tenyerét az ezredes.
Három fiatalember uzsonnázott a füvön, közvetlenül a hegyoldalra vezető földút mellett. Épp csak egy pillantásra érdemesítették az úton baktató farmernadrágos fiút, aki hátizsákot cipelt a hátán, aztán falatoztak tovább. Amint az elhaladt és eltűnt a szemük elől, egyikük felemelte a fejéhez az alumínium ételtartót, majd a földön levő tájolóra nézett.
– Tizenegyes, tizenegyes jelentkezem… A fa északtól nyugatnak háromfokos irányba dűlt ki – mondta halkan, aztán megismételte az üzenetet.
A hegycsúcson levő sátorban kiválóan vették az adást.
– Tehát a háromforráshoz tart – nyugtázta az ezredes. – Ott nincs senki tőlünk?
– Nincs – rázta a fejét Zimonyi alezredes.
– Helyes… Amint mozgása megszűnne, nyomban szólni kell Pintéréknek. A hozzá legközelebb eső emberek közül egy „család” és egy „szerelmespár” induljon a háromforráshoz.
A technikai osztályvezető rádión hívta Pintér alezredest, és közölte vele a soron következő feladat végrehajtását. Közben a bemérőkészüléket kezelő nő változatlanul adta a jelzéseket a térképnél tevékenykedő két elhárítótisztnek.
Egy órán belül még három ellenőrző hely jelentette, hogy a „fa milyen irányba dűlt”.
Az alezredes arca örömet sugárzott.
– Minden a tervezett mederben halad – mondta.
Bana Dénes megtörülte verejtéktől nyirkos homlokát, és alig dobta el cigarettáját, nyomban rágyújtott a másikra.
A bemérőkészüléket kezelő fiatal nő immár többször egymás után egyazon számokat ismételte.
– Aha – fülelt Zimonyi alezredes –, valószínű megállt.
– Igen, nincs mozgás – egyenesedett fel a térkép mellől az egyik elhárítótiszt.
Az ezredes utasítást adott Pintéréknek, hogy indítsák útnak a „családot” és a „szerelmespárt” a jelzett hely közelébe.
– Mennyi idő alatt lesznek ott? – szólt a mikrofonba. Pintér alezredes hangja távolból érkezett:
– Jelentem, tizenöt, húsz perc.
– Pihenőhelye alig száz méterre lehet délnek a háromforrástól – jegyezte meg Zimonyi.
Az ezredes a térkép fölé hajolt.
– Mi lehet ott? – tudakolta.
– Bokros domboldal, kevés sziklával.
A fiatal nő ekkor váratlanul felpattant a bemérő készülék mellől, lekapta fejéről a fülhallgatót.
– Nincs adás – kiáltotta.
A sátorban mintha bomba robbant volna. A jelenlevők döbbenten bámultak a nőre, mint akik nem hisznek a fülüknek. Elsőnek Bana ezredes tért magához: – Miiicsodaaa?
A nő megismételte szavait, és bizonyításképpen feléjük nyújtotta a fülhallgatót. Egyenletes zümmögő zaj áradt.
A technikai osztályvezető, nyugalmat erőltetve magára, a szaggatott jelek megszakadásának körülményét tudakolta. A készüléket kezelő nő tanácstalan volt. A jelek, mintha elvágták volna őket, egy pillanat tizedrésze alatt megszakadtak.
– Elromlott – mondta kesernyésen az ezredes.
Jelentkezett a kettes és a hármas bemérő állomás. Készülékeik úgyszintén süketek lettek. A körülmények után tudakozódtak és utasítást kértek.
Bana Dénes ezredest elfutotta a méreg.
– Tessék! Itt állunk megfürödve… Most mit mondhatok nekik? Mit? – fordult Zimonyihoz.
– Az lehetetlen, hogy az adó elromlott volna.
– Akkor kimerült…
– Ez sem valószínű – ingatta fejét az alezredes.
Véleményét azzal indokolta, hogy ez esetben az adó hangja, erőssége fokozatosan gyöngült volna. Ez az átmenet jelzi mind a parányi, de erős telep kimerülését, mind a készülékben történő meghibásodást. Viszont ez egyáltalán nem állt fenn. A bemérő készüléket kezelő nő szerint az adó hirtelen megszakította a jelek adását.
Zimonyi alezredes rádión megkérdezte a másik két bemérőállomás kezelőjét is a jelek megszakadásának körülményeiről. Mindkettő ugyanazt jelentette, amit náluk a fiatal nő tapasztalt.
– Most már hajlandó vagy elfogadni, hogy sem kimerülés, sem meghibásodás nem állhat fenn?
– Akkor miért hallgatott el?
– Fogalmam sincs.
Az elhárítófőnök a legrosszabbra gondolt. Kovács Peti rájött, hogy a lámpájában levő rúdelemek egyike rádióadó készülék! Ez a magyarázat tűnt a legelfogadhatóbbnak a jelek elmaradására. A fiú megsemmisítette az elemet. De honnan tudhatta, hogy milyen módszerrel akaszkodtak a nyomába? Honnan? Még ha sejtette volna is, hogy valamilyen technikai forrást cipel magával, amely rádiójeleket ad, miért gondolt volna éppen a lámpájában levő elemek egyikére?
Az ezredes gondolatban végigfutott a lehetőségeken. Ki tudott arról, hogy milyen módszerrel és hogyan ellenőrzik majd a fiú útját az erdőben? Csak az elhárítás szűk vezérkara, no meg Hód, a Kócsagban tevékenykedő elhárítótiszt. Más konkrétan nem tudott erről, még a jelenlevő elhárítótisztek egyike sem. Ők legfeljebb csak sejthették, hogy a figyelendő személy valamilyen adókészüléket visz magával.
– Meglátjuk, mit jelentenek vissza a háromforrás környékére küldött embereink – mondta a többieknek, és kiment a sátorból levegőzni.
Vakítóan sütött a nap, az égen kövér gomolyfelhők úsztak. Zimonyi lépett melléje.
– Kár idegeskedned – mondta. – Az emberek majd alaposan szétnéznek, és megtalálják az okot.
– Te talán nyugodt vagy?
– Nem – felelte az alezredes –, de várjuk ki a végét.
Az adókészülék némaságát újabb dolog tetézte. A háromforráshoz konspiráltan érkező elhárítótisztek hiába nyújtották a nyakukat, a farmernadrágos, hátizsákot cipelő fiatalembernek nyoma sem volt.
A „család” hiába szedte az ibolyákat a bokrok alján, a „fiatal pár” úgyszintén feleslegesen sétálgatott.
Az ezredes hitetlenkedve csóválta fejét a tőlük érkezett rádió-üzenetre.
– Megáll az eszem – mondta. – Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Zimonyi homlokára csapott, és szeme kikerekedett.
– Megvan – kiáltott fel. – Te magad adtad meg rá a helyes választ… A föld nyelte el.
– A sziklák…
– Úgy van! Vagy valami hasadék.
A sátorba, rontottak, és felcsigázva nézték a térkép azon pontját, ahonnan utoljára érkeztek a jelzések. Az elhárítófőnök utasítására a rádió újabb parancsot sugárzott a háromforrásnál levő elhárítótiszteknek.
A válasz lelohasztotta érdeklődésüket. A domboldalon levő, talán másfél emeletnyi nagyságú, kilencven négyzetméternyi sziklás részen egyetlenegy hasadék vagy barlangot sejtető nyílás sem volt.
– Legszívesebben magam mennék oda – mondta ingerülten az ezredes.
– Pedig csak ez a magyarázata a két rejtélynek – vélekedett Zimonyi. – De várjunk… Ha a föld alá bújt, onnan elő is kell jönnie, és ez csak idő kérdése.
Idegtépő percek következtek, majd csigalassúsággal elmúlt egy óra is. A bemérőkészüléknél levő fiatal nő megfeszített figyelemmel ült a helyén, fején a fülhallgatóval, hogy bármelyik pillanatban azonnal szóljon, ha az adó ismételt működését tapasztalja.
Zimonyi alezredes közben azt fejtegette az elhárítófőnöknek, hogy miért mond csődöt az adó, ha azt történetesen a föld alá viszik valamilyen oknál fogva.
– Nagyon hamar tűnt el – jegyezte meg az ezredes –, hiszen egy pillanat volt az egész.
– Igen… Amint a föld alá bújt, nyomban vége lett az adásnak. Persze, a készülék jelenleg is változatlanul sugározza a jeleket, csak az a földréteg szigetelése miatt nem jut el hozzánk.
Bana ezredes, dacára a technikai osztályvezető magyarázatának, erősen kételkedett, hogy az adó elhallgatásának ez lenne a valódi oka. A háromforrás környékén nem volt barlang. Hosszú és kimerítő jelentéseket olvasott azokról a barlangokról, amelyek a pilisi hegyekben voltak. Valami nagyobb sziklahasadékról pedig szó sem lehetett, hiszen ha Kovács Peti ilyen helyre bújt volna be, ettől függetlenül az adó működött volna, mert a hullámokat nem zárja él földréteg az étertől.
Amint visszamentek a sátorba, az ezredes felvette a kapcsolatot a kettes bemérőállomáson tartózkodó Pintér Béla alezredessel és kérte őt, adja át a parancsnokságot másnak, és jöjjön át azonnal.
– Az ő emberei szimatolták körül korábban a környéket, és a barlangokat is ők vették számba a pilisi hegyekben – magyarázta Zimonyinak. – Az én fejem sem káptalan, hátha Pintér többet tud mondani erről… De kétlem, hogy barlang lenne ott. Olvastam a jelentésüket, és annyira még nem meszesedett el az agyam, hogy erre ne emlékeznék.
Az alezredes valamit mondani akart, de nem jutott szóhoz, mert a bemérőkészüléket kezelő nő meglepetten felkiáltott, és máris közölte az adatokat:
– Ef, nulla tizenegy huszonkettő… Gé, kilenc nulla hat…
– Ugyanaz a helyzete, mint amikor elhallgatott az adás – mondta a térképnél tevékenykedő elhárítótiszt.
Az ezredes úgy ugrott a térképhez, mint akit a kígyó csípett meg. A bemérőállomásoktól érkezett adatok alapján a metszéspont a sziklás rész felett húzódott.
– Igen, valahol ott kell neki lennie – állapította meg Zimonyi alezredes.
Ebben a pillanatban ismét megszakadt az adás. Értetlenül bámultak egymásra. Most Bana ezredes tért magához elsőnek:
– Az emberek…
Zimonyi nem kapcsolt azonnal.
– Hát nem érted?! – kiáltott az elhárítófőnök. – Az embereink ott vannak a közelben… Nem mer előjönni, fél, netán meglátják őt… Elvtársnő – fordult a rádiókezelőhöz –, azonnal értesítse a „családot” és a „párt”, hogy távolodjanak el jó messzire a hely közeléből… Majd az ellenőrzőhelyek jelzik a fiú felbukkanását az erdőben.
Az üzenet megérkezett… A háromforrás közelében tanyázó család lassan felszedelőzködött, és eltűnt az erdő sűrűjében. A fiatal pár is elindult andalogva. Kisvártatva egy lélek sem moccant a környéken, így egyetlenegy szemtanú sem akadt, aki látta volna azt a farmernadrágos fiút, aki tömött hátizsákjával hirtelen felbukkant a sziklák között, és fürgén a gyalogösvényen termett.
Amint elkezdtek dolgozni a bemérőkészülékek, Bana Dénes ezredes megnyugodott. így aztán nyoma sem volt rajta az idegességnek Pintér Béla alezredes megérkezésénél.
A köpcös termetű osztályvezetőnek lógott a nyelve. Lóhalálában vágott át a két hegycsúcs között elterülő erdőn, nadrágján bogáncsok kapaszkodtak.
– Jelentkezem – lépett a főnökéhez, és csodálkozott, hogy dolgoznak a bemérők.
– Ismét érkeznek a jelzések – karolt belé az ezredes, és kimentek a sátor elé Zimonyival együtt.
A technikai osztályvezető részletesen beszámolt az általuk végzett találgatásokról, amikor az adó elnémult, majd ennek feltételezett okát is közölte.
– Nos – vette át a szót Bana –, azért volt szükségünk rád, hogy kikérjük a véleményedet, és egyben megtárgyaljuk a körülményeket egy barlangnak a lehetőségéről. Egy olyan barlangéról, amelyet talán még fel sem fedeztek barlangászaink… Létezhet ilyen?
– Nem – rázta a fejét Pintér.
– Tessék!… Mit mondtam? – fordult az ezredes Zimonyihoz.
– Egyáltalán nem áll szándékomban, hogy megsértselek, Béla, de kétségbe vonom a véleményedet. Tény, az adót egy bizonyos vastagságú földréteg némította el, mert íme, amint felbukkant ez a személy, máris működik… Elméletileg igenis lehetséges, hogy ott a szikláknál barlang van.
Bana ezredes megjegyezte, hogy a konspiráltan megjelent elhárítótisztek még csak nagyobb hasadékot sem fedeztek fel a sziklák között.
– Tévedtek – felelte Zimonyi alezredes. – Éppúgy, mint Béla is tévedhetett vagy maguk a barlangászok… Én ragaszkodom a tényekhez… Az adó működését, ismétlem, földréteg befolyásolta. A ti dolgotok, hogy ennek a konkrét okát felderítsétek, amint erre lehetőség nyílik.
Míg a beszélgetésük tartott, a rádión sorra jelentkeztek az ellenőrzőhelyek, hogy a farmernadrágos fiú az érkezett útvonalon hagyja el az erdőt.
Bana ezredes intézkedett, hogy a figyelők ismét a távozó Fiat személygépkocsi nyomában maradjanak, majd elhatározta, hogy a háromforráshoz indul és megszemléli a jelzett sziklacsoportot.
– Intézkedj, hogy kapjunk műszereket a kutatáshoz, és vezényeld oda embereidet – mondta Zimonyinak.
A technikai osztályvezető bement a sátorba, majd rövid idő múlva csatlakozott hozzájuk. Együtt indultak el.
A háromforrásnál már több elhárítótiszt várakozott rájuk. Kis csoportokba verődve heverésztek a fűben, mintha gondtalan kirándulók lennének. Bana ezredes az erdő egyik rejtett tisztására hívta az embereket, és röviden ismertette velük a kutatás célját. Közben Pintér alezredes gondoskodott arról is, hogy kellő távolságokra figyelők álljanak fel, nehogy meglepje őket idegen kíváncsiskodó, akinek méltán feltűnhet és gyanússá válhat a lázas tevékenység.
Zimonyi emberei is megérkeztek a kutatóműszerekkel, amelyek nem voltak mások, mint hosszú, elektromos töltésű vaspálcák. Ezek azonnal jelezték földbe szúráskor az üregeket. Ezenkívül hagyományos aknakutatóval is rendelkeztek.
Az emberek lépésről lépésre vizsgálták át a domboldalt, lassan közeledtek a sziklacsoporthoz.
Pintér alezredes váratlanul főnökéhez sietett:
– Ezredes elvtárs, jelentem, eszembe jutott egy lehetőség.
– A barlangról?
– Nem… Bányáról!
Zimonyi feje úgy fordult feléjük, mintha dróton rántották volna, de maga Bana is meglepődött.
– Hol van itt bánya? – kérdezte.
– Arra – lendítette a karját nyugatnak Pintér. – Egy régi, megszüntetett bánya van ott. Talán három kilométerre innen… Annyit tudok róla, hogy még a második világháború előtt bezárták, mivel kiapadt, és ráadásul a víz is elöntötte az aknákat. A bejáratát befalazták… A falusiak beszéltek róla embereimnek, majd az illetékes trösztnél is eljártunk. Ők ugyanezt megerősítették. A bányát megkísérelték megnyitni közvetlenül a felszabadulás után, de aztán mégis lemondtak róla… Régebben a Pilis és környéke Bánya Részvénytársaság tulajdona volt. Ezerkilencszáznegyvenig üzemelt, de nem termelte meg még a befektetett költségeket sem.
– De itt nincs bánya – mutatott a sziklákra az ezredes –, és jelenleg ez érdekel minket.
– Jelentem, a közeli bányáról pontos térkép kell legyen a trösztnél… Nem ismerjük az aknák számát, a vágatokat. Lehet, egészen idáig vagy még ennél is tovább húzódnak a föld alatt.
Bana felkapta a fejét.
– Mit mondasz? – kérdezte.
Pintér alezredes elismételte az elmondottakat.
– Igazad lehet – töprengett az ezredes –, azonnal szerezzétek be a térképet, és kutassatok fel olyan embereket, akik ebben a bányában dolgoztak vagy ténykedtek valaha… Ha egyáltalán még életben van valaki közülük… Meg kell tudnunk mindent erről a bányáról.
Zimonyinak is ez volt a véleménye.
A kutatás kora estig tartott, és teljesen eredménytelenül végződött. Még a technikai kutatóműszerek segítségével sem sikerült üreget felfedezni a föld felszíne alatt, és a sziklákon sem találtak akkora repedést, amelyen át egy ember beférhetett volna.
Az ezredes utasította Pintért, hogy szervezze meg a háromforrás környékének a figyelését. Ettől a pillanattól éjjel-nappal tudniuk kell, ki fordul itt meg gyanús szándékkal, főként a domboldalnál levő sziklacsoportnál.
– A figyelők rádión jelentették, hogy a hátizsák, véleményük szerint, jóval tömöttebb volt, mint érkezéskor… A fiú, útban kocsijához, több alkalommal megpihent és letette a hátizsákot – közölte Zimonyi alezredes Banával.
– Csak már ott tartanánk, hogy tudnánk, mi volt benne.
Útban Pestre, a Mercedesben a nap eseményeit vitatták hármasban. Az elhárítófőnök a zavar ellenére elismeréssel adózott mind Pintérnek a figyelés megszervezéséért, mind Zimonyinak, a technikai osztályvezetőnek az elmés adókészülék és a tökéletes bemérés elvégzéséért.
Zimonyinak a bánya járt a fejében. Elismerte, hogy egy elhagyatott bánya kiváló rejtekhely lehet, de kétségbe vonta az ott tárolt fegyverek használhatóságát. Véleménye szerint a víz hatására a korrózió mindent elpusztíthatott.
– Te csak azt hiszed – pillantott hátra a kormány mögött ülő ezredes. – Kérdezd meg Bélát, hogy minden a zsírozáson, a raktározáson múlik.
– Az ötvenhatban előkerült német gyártmányú fegyvereken, amelyekre hivatkoztál, kiütköztek a rozsdásodás jelei, és egyáltalán nem voltak ápoltak – vélte Zimonyi.
– Nem lehetetlen, hogy egykoron ez a bánya volt a Keresztesek titkos fegyverraktára – vetette közbe Pintér.
Az ezredesnek tetszett a válasz, s ezt nem is titkolta. Ezt az örömét azonban lelohasztotta Zimonyi válasza.
– És a festmények, a régiségek? – kérdezte a technikai osztályvezető. – Talán azok is itt volnának?… Egy vízzel elárasztott bányában? Kíváncsi vagyok, te kitennél-e a lakásod falára egy olyan festményt, amelyet innen húznának elő – hajolt Banához.
Az elhárítófőnök mereven nézte az utat.
– Soha nem lehet tudni, hogy mit rejt ez a bánya! Csak sejtéseink, feltételezéseink vannak – felelte nagy sokára.
– Remélhetőleg hamarosan megtudjuk – szólalt meg Pintér alezredes.
A Mercedes műszerfalán kigyulladt egy piros lámpa. Az ezredes elengedte egyik kezével a kormányt, és füléhez emelte a kagylót.
– Rendben van, köszönöm… A fiút várják meg, és ha éjfél előtt kijön az üdülőből, kísérjék hazáig. Valószínű, nem marad ott éjszakára… Reggel majd írásos jelentést kérek – mondta, és helyére tette a telefont. – A figyelők voltak – közölte a két osztályvezetővel.
– A Rómaira ment? – érdeklődött Pintér alezredes. Bana bólintott:
– Igen… A Fiat a Kócsag előtt áll. A fiú bevitte a hátizsákot a telepre, hogy Rácz gondjaira bízza.
Zimonyi aggódott, hogy mi lesz a lámpában levő miniatűr adónak a sorsa, de az elhárítófőnök leintette:
– Reggel már biztos kezekben lesz. És megismerjük a hátizsák tartalmát is.