7.

A pi­li­si he­gyek a nyár szí­ne­i­ben pom­páz­tak. Bana Dé­nes ez­re­des, az el­há­rí­tás ve­ze­tő­je a föl­dön ült, há­tát az egyik fe­nyő­fa tör­zsé­nek ve­tet­te, és egy fű­szá­lat to­lo­ga­tott nyel­ve he­gyé­vel szá­já­nak egyik sar­ká­ból a má­sik­ba. Már per­cek óta a hegy­csúcs fe­lett ke­rin­gő, ki­ter­jesz­tett szár­nyú sóly­mot fi­gyel­te, mert kí­ván­csi volt, mi­kor bu­kik le ki­sze­melt zsák­má­nyá­ra. Mel­let­te a köp­cös ter­me­tű Zi­mo­nyi al­ez­re­des he­vert a fü­vön ba­kancs­ban, koc­kás ing­ben. Tá­vo­labb tő­lük ko­pott sá­tor hú­zó­dott meg a bok­rok sű­rű­jé­ben.

– Ezen a friss le­ve­gőn egé­szen meg­fi­a­ta­lo­dik az em­ber – mond­ta a tech­ni­kai la­bo­ra­tó­ri­um ve­ze­tő­je.

– Ne­kem mon­dod?… Úgy ér­zem ma­gam, mint hu­szon­öt éves ko­rom­ban.

– Én is.

– Töb­bet kel­le­ne ki­rán­dul­ni jár­nunk – mor­mog­ta az ez­re­des.

– Te, Dé­nes – hú­zó­dott kö­ze­lebb Zi­mo­nyi –, em­lé­kezz, mi­lyen ré­gen vol­tunk így együtt.

Az ősz hajú el­há­rí­tó­fő­nök el­mo­so­lyo­dott:

– Ha a me­mó­ri­ám nem csal, te is ve­lünk vol­tál an­nál az utol­só al­ka­lom­nál a Hár­mas­ha­tár-he­gyen… Leg­alább­is úgy rém­lik.

– Ság­vá­ri is­mer­tet­te ve­lünk az il­le­gá­lis kom­mu­nis­ta párt fel­ada­ta­it.

– Úgy van! Te­hát te is ott vol­tál.

– Igen.

– Sze­gény Pál Mar­ci biz­to­sí­tot­ta a gyű­lé­sün­ket, és úgy fes­tet­tünk, mint egy gond­ta­lan ki­rán­du­ló tár­sa­ság. Mar­ci a rend­őrö­ket les­te a bok­rok kö­zül, meg a gya­nús ci­vi­le­ket a ki­rán­du­ló em­be­rek kö­zött, ne­hogy le­csap­ja­nak ránk Hain Pé­ter ko­pói.

– Ezt a Pál Mar­cit lőt­ték le ké­sőbb a Dob ut­cá­ban? – kér­dez­te az al­ez­re­des.

Bana bó­lin­tott:

– Őt! Épp röp­cé­du­lá­kat vitt, ami­kor Hain egyik em­be­re el­fog­ta és a po­li­ti­kai nyo­mo­zó osz­tály­ra akar­ta elő­ál­lí­ta­ni… Meg­kí­sé­rel­te a me­ne­kü­lést.

– Több mint har­minc éve en­nek – töp­ren­gett Zi­mo­nyi –, és még­is mint­ha min­den teg­nap tör­tént vol­na.

Az ez­re­des fe­lé­je for­dult.

– Tu­dod mi az ér­de­kes? – kér­dez­te. – Itt va­gyunk mi ket­ten im­már har­minc-egy­né­hány éve… Egy szerv­nél, egy épü­let­ben. Na­pon­ta ta­lál­kozunk, és még soha egy szót sem vál­tot­tunk ezek­ről a régi idők­ről. Pe­dig be­szél­get­tünk mi már min­den­ről. Mun­ká­ról, ma­gán­ügye­ink­ről, de a rég­múlt ki­rán­du­lá­sok­ról soha… Most is csak azért me­rült fel ez ben­nünk, mert itt va­gyunk, mert ide ve­zé­relt min­ket a mun­kánk, és köz­ben meg­ro­han­tak az em­lé­ke­ink… Arra gon­do­lok: jó len­ne egy­szer össze­rán­ta­ni egy ta­lál­ko­zó­ra azo­kat, akik egy párt­sejt­ben vol­tak ve­lünk, és rend­sze­re­sen a Hár­mas­ha­tár-hegy­re jár­tak ki­rán­dul­ni, hogy el­ke­rül­jék Hor­thy vér­ebe­i­nek a fi­gyel­mét.

– Oda a régi tölgy­fá­hoz – ve­tet­te köz­be az al­ez­re­des.

– Va­jon meg­van-e még?

– Nem tu­dom.

Bana ez­re­des az égre né­zett, az előbb még a hegy­csúcs fe­lett kö­rö­ző sóly­mot ke­res­te, de az már nem volt se­hol. A ko­pott sá­tor­ból fi­a­tal nő lé­pett ki, egye­ne­sen fe­lé­jük tar­tott, ke­resz­tül­tör­tet­ve a csa­li­ton.

Zi­mo­nyi al­ez­re­des fel­kap­ta a fe­jét.

– Úgy lát­szik, je­lez a ké­szü­lék – mond­ta.

– Az még ko­rai len­ne – ve­tett egy pil­lan­tást kar­órá­já­ra Bana ez­re­des. – A fi­gye­lők még csak az út de­re­kán le­het­nek.

A nő meg­állt fő­nö­ke előtt és ki­húz­ta ma­gát.

– Je­len­tem, meg­tör­tént a be­mé­rés. Fel­vet­tük a kap­cso­la­tot a ket­tes és a hár­mas pont­tal – mond­ta.

– Még jó, hogy nem tisz­te­leg, elv­társ­nő – nyúj­tot­ta nya­kát a kö­ze­li domb­ol­dal felé az ez­re­des. – Hát­ha lát min­ket a tá­vol­ból va­la­ki… La­zít­son, ne le­gyen me­rev, és fő­ként most ne ka­to­nás­kod­jon… Ha rá­di­ón je­lent­kez­né­nek a fi­gye­lők, azon­nal szól­jon.

– Ér­tet­tem – fe­lel­te a nő, majd ké­nyel­me­sen vissza­bal­la­gott a sá­tor­hoz.

Az el­há­rí­tó­fő­nök nem tit­kol­ta Zi­mo­nyi előtt, hogy nagy re­ményt fűz eh­hez a va­sár­na­pi ak­ci­ó­hoz. A Tér­ké­pé­sze­ti In­té­zet­nél dol­go­zó Ko­vács Peti, aki ez ide­ig csu­pán fu­va­roz­ta Ily Jó­zse­fet ki­rán­du­lá­sa­i­ra, most an­nak a he­lyé­re lé­pett. Leg­alább­is a kö­rül­mé­nyek erre en­ged­tek kö­vet­kez­tet­ni.

Hogy meg­fejt­sék a rend­sze­res ki­rán­du­lá­sok tit­kát, még a hét kö­ze­pén el­ha­tá­roz­ták: szo­ros fi­gye­lés alá von­ják a fiút, és fel­ké­szül­nek ko­mo­lyabb, kö­rül­mé­nye­sebb ak­ci­ók le­bo­nyo­lí­tá­sá­ra. A Kó­csag­ban te­vé­keny­ke­dő el­há­rí­tó­tiszt­re, Hód­ra várt az a fel­adat, hogy je­lez­ze: meg­tör­tén­tek-e az elő­ké­szü­le­tek a ki­rán­du­lás­ra Rácz Pál, il­let­ve Ko­vács Peti ré­szé­ről.

Hód pén­te­ken je­len­tet­te, hogy a fiú tö­mött há­ti­zsá­kot vitt át a Kó­csag­ba, és azt a csó­nak­mes­ter gon­do­san el­zár­ta az iro­dá­ba. Ez arra utalt, hogy a szo­kott va­sár­na­pi útja Ko­vács Pe­ti­nek, Ily Jó­zsef ha­lá­lá­tól füg­get­le­nül, nem ma­rad el.

A fi­gye­lők­re várt az a fel­adat, hogy már kora reg­gel el­fog­lal­ják ki­je­lölt he­lyü­ket a Ró­ma­in, és nyo­má­ba sze­gőd­je­nek az in­du­ló Fiat sze­mély­gép­ko­csi­nak. A fiút csak ad­dig kel­lett ne­kik kí­sér­ni­ük, ter­mé­sze­te­sen ész­re­vét­le­nül, amíg az or­szág­úton meg nem kö­ze­lí­tet­te a pi­li­si he­gyek is­mert he­lyét, a há­rom­for­rás­hoz ve­ze­tő gya­log­ös­vényt. Ugyan­is ez volt az a pont, ahol ré­geb­ben Ko­vács Peti a fel­té­te­le­zés sze­rint ki­tet­te sze­mély­gép­ko­csi­já­ból Ily Jó­zse­fet, majd egy bi­zo­nyos idő el­tel­té­vel ugyan­itt fel­vet­te. A fi­gye­lők mun­ká­ja itt vé­get ért, leg­alább­is arra az idő­re, amíg a fiú is­mét elő nem buk­kant az er­dő­ből. A terv sze­rint ek­kor kel­lett a nyo­má­ba sze­gőd­ni­ük, és a Fiat ko­csit Bu­da­pes­tig, egé­szen a vég­cél­já­ig kí­sér­ni­ük.

Á ta­pasz­talt el­há­rí­tó­tisz­tek tud­ták, hogy az er­dő­ben nem le­het szo­ro­san kö­vet­ni a fiút. Egy­részt, mert nem is­mer­ték út­já­nak pon­tos cél­ját, más­részt rend­kí­vül koc­ká­za­tos lett vol­na utá­na­tör­tet­ni.

Az el­há­rí­tás ve­zér­ka­ra, Bana Dé­nes ez­re­des­sel az élén, ap­ró­lé­kos és min­den­re ki­ter­je­dő ter­vet ké­szí­tett.

Hód egy rú­de­le­met ka­pott, ami nem volt más, mint egy ügye­sen ál­cá­zott mi­ni­a­tűr adó­ké­szü­lék. Ezt be­csem­pész­te abba a zseb­lám­pá­ba, ame­lyet Ko­vács Peti a há­ti­zsák­ban ma­gá­val visz, mi­után el­hagy­ta ko­csi­ját. Ez az adó­ké­szü­lék mint­egy tíz ki­lo­mé­te­res kör­zet­ben jól fog­ha­tó, egy­for­ma szí­ne­ze­tű szag­ga­tott je­le­ket su­gár­zott. Tech­ni­ka­i­lag te­hát meg­volt a re­mény, hogy a fiú út­ját az er­dő­ben pon­to­san kö­vet­ni tud­ják. A mód­szer a rá­dió­be­mé­rés­re épült.

A há­rom­for­rás kör­nyé­kén nyolc ki­lo­mé­te­res kör­ze­tet ha­tá­rol­tak be. Há­rom hegy­csú­cson rá­dió­fi­gye­lő pon­to­kat te­le­pí­tet­tek, oly ügye­sen kons­pi­rál­va, hogy azo­kat még ala­pos szem­lé­lő sem fe­dez­het­te fel. A sát­rak­ban a ké­szü­lé­kek mel­lett szak­ava­tott kezű rá­dió­be­mé­rők la­pul­tak, és arra vár­tak, hogy mű­kö­dés­be lép­je­nek, amint a be­ha­tá­rolt kör­zet­ből szag­ga­tott je­lek ér­kez­nek az éter hul­lá­ma­in, a várt me­ga­cik­lu­son. Ez jel­zi, hogy Ko­vács Peti meg­ér­ke­zett. A mi­ni­a­tűr adó hang­já­nak erős­sé­ge és irá­nya alap­ján az egy­for­ma tá­vol­ság­ban levő be­mé­rő mű­sze­rek pon­to­san meg­ha­tá­roz­hat­ták a tér­ké­pen a fiú moz­gá­sát, hely­ze­tét.

Ért­he­tő volt te­hát mind az el­há­rí­tó­fő­nök, mind az ak­ci­ó­ban részt vevő el­há­rí­tó­tisz­tek iz­ga­tott­sá­ga. Si­ker ese­tén nem min­den­na­pi fel­ada­tot ol­da­nak meg, és ez­zel na­gyot lép­nek elő­re á rej­té­lyek meg­fej­té­sé­nek irá­nyá­ba.

Bana Dé­nes ez­re­des vá­rat­la­nul ki­vet­te szá­já­ból a fű­szá­lat és meg­szó­lalt:

– Va­la­mi tit­kos rej­tek­hely­nek kell len­nie ezen a kör­nyé­ken. Zi­mo­nyi al­ez­re­des tud­ta, hogy a fegy­ve­re­ken jár fő­nö­ké­nek az esze, hisz nem­egy­szer hal­lot­ta már en­nek a fel­té­te­le­zés­nek a bon­col­ga­tá­sát.

– Te­hát a fegy­ver­rak­tár – mond­ta.

– Az is… Más is.

Az al­ez­re­des el­ké­pedt:

– Más is?

– Úgy van – hagy­ta rá az ez­re­des. – Más­ról ta­lán még nem hal­lot­tál?

– Tő­le­tek hal­la­ni más­ról is?… Te még a szü­le­té­si éve­det is el­tit­ko­lod, nem a mun­ká­dat vagy az új öt­le­te­i­det!

Bana ne­ve­tett:

– Nem a sa­ját öt­le­tem volt… Hódé!

– Ma­kacs fic­kó le­het, ha ma­gad­évá tet­ted az ő öt­le­tét. Rá­adá­sul ilyen lel­ke­sen.

– Idő­köz­ben át­prog­ra­moz­ta az agya­mat, mint azt a va­ran­gyok tet­ték az „Ori­on űr­ha­jó ka­land­jai „-ban.

Zi­mo­nyi meg­va­kar­ta üs­tö­két.

– És mire ala­pul ez az új öt­let? Ez a „más”? – kér­dez­te. Az ez­re­des só­haj­tott, és égre emel­te a sze­mét:

– Fest­mé­nyek! Ré­gi­sé­gek, va­la­mint an­tik tár­gyak… Le­het, még Alad­din cso­da­lám­pá­já­ra is rá­buk­ka­nunk, ha a kel­lő jel­szót el­sut­tog­juk va­la­me­lyik szik­la­fal­nál, és az ki­tá­rul, fel­fed­ve Ali baba és a negy­ven rab­ló kin­csét.

– El­kép­ze­lem, mit szól­na mind­eh­hez a fő­nö­künk, a mi­nisz­ter­he­lyet­tes, hogy egy-két rozs­dás lá­ba­sért ennyi em­bert moz­gat­tál meg – ráz­kó­dott a ne­ve­tés­től Zi­mo­nyi, könnyét tö­rül­get­ve.

– Te azt is meg­úsz­nád – le­gyin­tett az el­há­rí­tó­fő­nök –, mert én vi­se­lem a fe­le­lős­sé­get… De el kell osz­las­sam kár­ör­ven­dő il­lú­zi­ó­dat, ugyan­is té­nyek, ada­tok van­nak bir­to­kunk­ban, ame­lyek kém­te­vé­keny­ség­re mu­tat­nak… Ezek a ré­gi­sé­gek, fest­mé­nyek mel­lék­szál­nak tűn­nek, de en­nek el­le­né­re, majd­hogy nem az egész te­vé­keny­sé­gük e kö­rül fo­rog… Ily Jó­zsef ti­tok­ban tar­tot­ta, hogy ked­ve­li a ré­gi­sé­ge­ket. Sze­re­tő­je, Pék­ár Gyu­lá­né, rö­vi­den An­nus­ka, egy ilyen dol­gok­kal fog­lal­ko­zó üz­let­ben el­adó… Pe­kár­né öreg is­me­rő­se, ez a Sze­ge­di Fe­renc, kép­szak­ér­tő. Nos, így bo­nyo­ló­dik a do­log. Ezek a fi­gu­rák nem vé­let­le­nül mo­zog­nak a fel­szí­nen és kap­cso­lód­nak egy­más­hoz… Két be­tö­rés! Ez sem sma­fu, ha­nem szor­gos te­vé­keny­ség. És mit gon­dolsz mi­ért ha­tol­tak be a Ró­ma­in Vi­rág Ág­nes ka­bin­já­ba?… Egy ké­pért! De nem ta­lál­ták meg, ott ma­radt, csak azért, hogy na­pok­kal ké­sőbb si­mán és ola­jo­zott mó­don, szin­te ész­re­vét­le­nül el­emel­jék… A be­tö­rő­nek ez nem si­ke­rült, más­nak igen. De ki ez a más?… És mit ke­res­tek ak­kor Sze­ge­di la­ká­sá­ban? Mit? És ki volt az il­le­tő? Ugyan­az, aki a Ró­ma­in járt?… Hát ennyi az egész!

A tech­ni­kai osz­tály­ve­ze­tő a fel­té­te­le­zett rej­tek­he­lyen töp­ren­gett, amely itt az er­dő­ben le­het.

– Ta­lán va­la­mi bar­lang az – mond­ta.

– Bar­lang?…

– Ez olyan le­he­tet­len­nek tű­nik?

Bana ez­re­des mé­lyet lé­leg­zett.

– Nézd, mi ala­po­san kö­rül­szi­ma­tol­tuk ezt a le­he­tő­sé­get is… Em­be­re­im konzul­tál­tak a bar­lan­gá­szok­kal is. Nos, itt nincs sem­mi­fé­le fel­tárt vagy fel­tá­rat­lan bar­lang, amely tér­ké­pe­ken is sze­re­pel­ne fe­lel­te.

– Szó­val utá­na­néz­te­tek.

– Nincs!… Vi­szont az is fenn­áll­hat, hogy a fiú va­la­ki­vel vagy va­la­kik­kel ta­lál­ko­zást bo­nyo­lít le bent az er­dő­ben, és ezek­től vesz át va­la­mit… Most még csak ta­lál­ga­tunk, de ké­sőbb min­den el­vá­lik.

– Va­jon mit visz ma­gá­val erre a ta­lál­ko­zás­ra? Mi le­het a há­ti­zsák­já­ban? – fur­dal­ta a kí­ván­csi­ság Zi­mony­it.

– Nem tu­dom.

– És Hód sem tud­ja? Nem is sej­ti?

Az ez­re­des töp­reng­ve né­zett maga elé.

– Em­lí­tet­te, hogy sejt va­la­mit, és eh­hez egy olyan moz­za­nat is já­rul, amely Ily Jó­zsef bir­to­ká­ban volt, de bi­zo­nyo­sat nem tud, ezért nem is be­szélt róla – mond­ta.

– Uta­sít­hat­tad vol­na rá, hogy ezt ki­fejt­se – von­ta meg vál­lát az al­ez­re­des.

– Ez nem min­dig be­vált mód­szer.

– De hasz­nos, mert a he­lyes vá­gá­nyon tart­ja a cse­lek­vést, tu­da­to­san raj­ta tar­tod a sze­med a he­lyes vo­na­lon.

Az ez­re­des a fe­jét ráz­ta.

– Ma­gad­ból in­dulsz ki, a mun­kád­ból – mond­ta. – Az más! A la­bo­ra­tó­ri­um­ban fo­lyó mun­ka el­tér a fel­de­rí­tés­től. Ne­ked va­ló­ban még a gon­do­la­tok­kal is tisz­tá­ban kell len­ned az em­be­re­id­nél… De én vé­te­nék, ha ki akar­nám szi­vattyúz­ni em­be­re­im fe­jé­ből az ön­ál­ló gon­do­la­to­kat, a cse­lek­vést. Nem le­he­tek amúgy sem min­den­hol je­len, nem dönt­he­tek min­den apró ügy­ben. Igen­is, az em­be­re­im le­gye­nek ön­ál­ló­ak az el­há­rí­tó­mun­ká­ban, a sok­ré­tű fel­ada­tok meg­ol­dá­sá­nál. Sok­szor a pil­la­nat­nyi ha­tá­ro­zott­ság dönt… Nem, én nem fosz­tom meg őket a kom­bi­na­tív kész­sé­gük­től. Meg­kö­ve­te­lem tő­lük, hogy min­den­ről be­szá­mol­ja­nak, na de a sej­té­sek az ő dol­guk… Rám le­he­tő­leg csak a té­nyek tar­toz­za­nak. Meg­bo­lon­dul­nék, ha rá­adá­sul a sej­té­sek is ko­pog­tat­ná­nak szo­bám aj­ta­ján. A kö­ze­li hegy­ol­dal­ban egy pár ha­ladt az erdő szé­lén. A nő pi­ros blúzt vi­selt. Gyak­ran meg­áll­tak, mint­ha ta­na­kod­ná­nak, majd új­ból meg­in­dul­tak.

Zi­mo­nyi al­ez­re­des kö­vet­te az el­há­rí­tó­fő­nök te­kin­te­tét.

– A mi em­be­re­ink – mond­ta.

– És hogy ér­te­sí­ted őket? – tu­da­kol­ta az ez­re­des.

– A re­ti­kül­ben adó-vevő van, az an­ten­na a váll­ra akaszt­ha­tó szí­jon hú­zó­dik… Arra irá­nyít­juk őket, amer­re majd kell.

– Hány ilyen ki­rán­du­ló em­be­rünk van a kör­nyé­ken?

– Még csa­lá­dok­kal is ren­del­ke­zünk… Van­nak vagy hú­szan – fe­lel­te az al­ez­re­des, majd Pin­tér Béla osz­tály­ve­ze­tő hol­lé­te után ér­dek­lő­dött.

Az ez­re­des kö­zöl­te, hogy Pin­tér a ket­tes szá­mú be­mé­rő­ál­lo­má­son tar­tóz­ko­dik, amely a leg­tá­vo­labb van tő­lük. Ő is nyom­ban je­lent­ke­zik rá­di­ón, ha va­la­mi ne­tán elő­adód­nék.

Tíz óra tájt meg­lib­bent a sá­tor be­já­ra­tát ta­ka­ró pony­va, és az előb­bi fi­a­tal nő bújt elő. Si­e­tő­sen vá­gott át a csa­li­ton, majd iz­ga­tot­tan je­len­tet­te, hogy a Fiat sze­mély­gép­ko­csit kö­ve­tő fi­gye­lők je­lent­kez­tek, és alig pár ki­lo­mé­ter­re van­nak at­tól a hely­től, ahol fel­té­te­le­zés sze­rint az ér­ke­ző ki­száll majd ko­csi­já­ból.

Bana és Zi­mo­nyi azon­nal a sá­tor­ba men­tek, s az ez­re­des maga vet­te ke­zé­be a rá­dió mik­ro­fon­ját, hogy sze­mé­lye­sen lép­jen kap­cso­lat­ba em­be­re­i­vel.

A fi­gye­lők je­len­tet­ték: Ko­vács Peti út­köz­ben se­hol sem állt meg, egyen­le­tes se­bes­ség­gel ha­ladt, és sem­mi je­lét nem mu­tat­ta an­nak, hogy ész­re­vet­te vol­na a nyo­má­ban ha­la­dó gép­ko­csit, amely tisz­tes tá­vol­ból kö­vet­te.

Bana ez­re­des a már meg­be­szélt uta­sí­tá­sok be­tar­tá­sá­ra szó­lí­tot­ta fel a fi­gye­lő­ket, és kér­te a sá­tor­ban levő rá­di­ós tisz­tet, hogy szo­kott üze­ne­tét to­váb­bít­sa a hegy­csú­cso­kon levő be­mé­rő­ál­lo­má­sok­nak.

– Fi­gye­lem ket­tes, hár­mas! Fi­gye­lem ket­tes, hár­mas! A für­ge róka át­ug­rot­ta a lus­ta nyu­lat… A für­ge róka át­ug­rot­ta a lus­ta nyu­lat… Vé­tel! – mond­ta a rá­di­ós, és át­kap­csol­ta a ké­szü­lé­ket.

Mind­két ál­lo­más azon­nal je­lent­ke­zett, meg­is­mé­tel­ve iga­zol­ta a vé­telt.

A fi­a­tal nő ez­alatt egy má­sik ké­szü­lék­nél fog­lalt he­lyet, hall­ga­tót tett a fe­jé­re, és vá­ra­ko­zó arc­cal né­zett maga elé. A sá­tor­ban még két fér­fi tar­tóz­ko­dott raj­tuk kí­vül. Az ő fel­ada­tuk volt, hogy a be­mé­rő-ké­szü­lék szám­ada­ta­it, a két má­sik ál­lo­más­tól ér­ke­ző ada­tok­kal, a be­ha­tá­rolt kör­zet tér­ké­pén be­je­löl­jék.

Mind­annyi­an a nő ar­cát für­kész­ték, hogy ar­ról ol­vas­sák le a fiú zseb­lám­pá­já­ba rej­tett mi­ni­a­tűr adó­ké­szü­lék­től ér­ke­zett jel­zést, amely bár­me­lyik perc­ben meg­szó­lal­ha­tott.

Bana Dé­nes ez­re­des a fe­szült csend­ben iz­ga­tot­tan szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Még sem­mi, elv­társ­nő? – kér­dez­te.

– Je­len­tem, sem­mi!

– A be­ha­tá­rolt kör­zet­be még nem lé­pett be – ma­gya­ráz­ta Zi­mo­nyi al­ez­re­des.

Jó tíz perc telt el, ami­kor a be­mé­rő ké­szü­lék halk züm­mö­gé­sé­be vá­rat­la­nul szag­ga­tott, sí­po­ló hang ve­gyült. Ez­zel egy­ide­jű­leg már­is je­lent­ke­zett a ket­tes és a hár­mas ál­lo­más.

A fi­a­tal nő már so­rol­ta is az ada­to­kat:

– Há, nul­la négy har­minc­nyolc… Gé, ti­zen­ket­tő nul­la ki­lenc… Há, nul­la négy negy­ven­egy…

A tér­kép­nél gub­basz­tó két fér­fi meg­kezd­te az ada­tok tér­kép­re való rög­zí­té­sét. Az el­há­rí­tó­fő­nök és Zi­mo­nyi al­ez­re­des lé­leg­zet­vissza­fojt­va fi­gyel­te a tér­kép fe­lett hú­zó­dó, ki­fe­szí­tett vé­kony drót­szá­lak met­szés­pont­ját.

– Most ka­pasz­ko­dott fel a gya­log­ös­vé­nyen en­nek a föld­út­nak az irá­nyá­ba – bö­kött a tér­kép­re az al­ez­re­des.

– Amennyi­ben a há­rom­for­rás­hoz tart, pil­la­na­to­kon be­lül jobb­ra kell for­dul­nia.

– Pon­to­san a ti­zen­egyes el­len­őr­ző hely­nél ha­lad el.

– Prí­ma – dör­zsöl­te össze te­nye­rét az ez­re­des.

Há­rom fi­a­tal­em­ber uzson­ná­zott a fü­vön, köz­vet­le­nül a hegy­ol­dal­ra ve­ze­tő föld­út mel­lett. Épp csak egy pil­lan­tás­ra ér­de­me­sí­tet­ték az úton bak­ta­tó far­mer­nad­rá­gos fiút, aki há­ti­zsá­kot ci­pelt a há­tán, az­tán fa­la­toz­tak to­vább. Amint az el­ha­ladt és el­tűnt a sze­mük elől, egyi­kük fel­emel­te a fe­jé­hez az alu­mí­ni­um étel­tar­tót, majd a föl­dön levő tá­jo­ló­ra né­zett.

– Ti­zen­egyes, ti­zen­egyes je­lent­ke­zem… A fa észak­tól nyu­gat­nak há­rom­fo­kos irány­ba dűlt ki – mond­ta hal­kan, az­tán meg­is­mé­tel­te az üze­ne­tet.

A hegy­csú­cson levő sá­tor­ban ki­vá­ló­an vet­ték az adást.

– Te­hát a há­rom­for­rás­hoz tart – nyug­táz­ta az ez­re­des. – Ott nincs sen­ki tő­lünk?

– Nincs – ráz­ta a fe­jét Zi­mo­nyi al­ez­re­des.

– He­lyes… Amint moz­gá­sa meg­szűn­ne, nyom­ban szól­ni kell Pin­té­rék­nek. A hoz­zá leg­kö­ze­lebb eső em­be­rek kö­zül egy „csa­lád” és egy „sze­rel­mes­pár” in­dul­jon a há­rom­for­rás­hoz.

A tech­ni­kai osz­tály­ve­ze­tő rá­di­ón hív­ta Pin­tér al­ez­re­dest, és kö­zöl­te vele a so­ron kö­vet­ke­ző fel­adat vég­re­haj­tá­sát. Köz­ben a be­mé­rő­ké­szü­lé­ket ke­ze­lő nő vál­to­zat­la­nul adta a jel­zé­se­ket a tér­kép­nél te­vé­keny­ke­dő két el­há­rí­tó­tiszt­nek.

Egy órán be­lül még há­rom el­len­őr­ző hely je­len­tet­te, hogy a „fa mi­lyen irány­ba dűlt”.

Az al­ez­re­des arca örö­met su­gár­zott.

– Min­den a ter­ve­zett me­der­ben ha­lad – mond­ta.

Bana Dé­nes meg­tö­rül­te ve­rej­ték­től nyir­kos hom­lo­kát, és alig dob­ta el ci­ga­ret­tá­ját, nyom­ban rá­gyúj­tott a má­sik­ra.

A be­mé­rő­ké­szü­lé­ket ke­ze­lő fi­a­tal nő im­már több­ször egy­más után egy­azon szá­mo­kat is­mé­tel­te.

– Aha – fü­lelt Zi­mo­nyi al­ez­re­des –, va­ló­szí­nű meg­állt.

– Igen, nincs moz­gás – egye­ne­se­dett fel a tér­kép mel­lől az egyik el­há­rí­tó­tiszt.

Az ez­re­des uta­sí­tást adott Pin­té­rék­nek, hogy in­dít­sák út­nak a „csa­lá­dot” és a „sze­rel­mes­párt” a jel­zett hely kö­ze­lé­be.

– Mennyi idő alatt lesz­nek ott? – szólt a mik­ro­fon­ba. Pin­tér al­ez­re­des hang­ja tá­vol­ból ér­ke­zett:

– Je­len­tem, ti­zen­öt, húsz perc.

– Pi­he­nő­he­lye alig száz mé­ter­re le­het dél­nek a há­rom­for­rás­tól – je­gyez­te meg Zi­mo­nyi.

Az ez­re­des a tér­kép fölé ha­jolt.

– Mi le­het ott? – tu­da­kol­ta.

– Bok­ros domb­ol­dal, ke­vés szik­lá­val.

A fi­a­tal nő ek­kor vá­rat­la­nul fel­pat­tant a be­mé­rő ké­szü­lék mel­lől, le­kap­ta fe­jé­ről a fül­hall­ga­tót.

– Nincs adás – ki­ál­tot­ta.

A sá­tor­ban mint­ha bom­ba rob­bant vol­na. A je­len­le­vők döb­ben­ten bá­mul­tak a nőre, mint akik nem hisz­nek a fü­lük­nek. El­ső­nek Bana ez­re­des tért ma­gá­hoz: – Mii­i­cso­daaa?

A nő meg­is­mé­tel­te sza­va­it, és bi­zo­nyí­tás­kép­pen fe­lé­jük nyúj­tot­ta a fül­hall­ga­tót. Egyen­le­tes züm­mö­gő zaj áradt.

A tech­ni­kai osz­tály­ve­ze­tő, nyu­gal­mat eről­tet­ve ma­gá­ra, a szag­ga­tott je­lek meg­sza­ka­dá­sá­nak kö­rül­mé­nyét tu­da­kol­ta. A ké­szü­lé­ket ke­ze­lő nő ta­nács­ta­lan volt. A je­lek, mint­ha el­vág­ták vol­na őket, egy pil­la­nat ti­zed­ré­sze alatt meg­sza­kad­tak.

– El­rom­lott – mond­ta ke­ser­nyé­sen az ez­re­des.

Je­lent­ke­zett a ket­tes és a hár­mas be­mé­rő ál­lo­más. Ké­szü­lé­ke­ik úgy­szin­tén sü­ke­tek let­tek. A kö­rül­mé­nyek után tu­da­ko­zód­tak és uta­sí­tást kér­tek.

Bana Dé­nes ez­re­dest el­fu­tot­ta a mé­reg.

– Tes­sék! Itt ál­lunk meg­fü­röd­ve… Most mit mond­ha­tok ne­kik? Mit? – for­dult Zi­mo­nyi­hoz.

– Az le­he­tet­len, hogy az adó el­rom­lott vol­na.

– Ak­kor ki­me­rült…

– Ez sem va­ló­szí­nű – in­gat­ta fe­jét az al­ez­re­des.

Vé­le­mé­nyét az­zal in­do­kol­ta, hogy ez eset­ben az adó hang­ja, erős­sé­ge fo­ko­za­to­san gyön­gült vol­na. Ez az át­me­net jel­zi mind a pa­rá­nyi, de erős te­lep ki­me­rü­lé­sét, mind a ké­szü­lék­ben tör­té­nő meg­hi­bá­so­dást. Vi­szont ez egy­ál­ta­lán nem állt fenn. A be­mé­rő ké­szü­lé­ket ke­ze­lő nő sze­rint az adó hir­te­len meg­sza­kí­tot­ta a je­lek adá­sát.

Zi­mo­nyi al­ez­re­des rá­di­ón meg­kér­dez­te a má­sik két be­mé­rő­ál­lo­más ke­ze­lő­jét is a je­lek meg­sza­ka­dá­sá­nak kö­rül­mé­nye­i­ről. Mind­ket­tő ugyan­azt je­len­tet­te, amit ná­luk a fi­a­tal nő ta­pasz­talt.

– Most már haj­lan­dó vagy el­fo­gad­ni, hogy sem ki­me­rü­lés, sem meg­hi­bá­so­dás nem áll­hat fenn?

– Ak­kor mi­ért hall­ga­tott el?

– Fo­gal­mam sincs.

Az el­há­rí­tó­fő­nök a leg­rosszabb­ra gon­dolt. Ko­vács Peti rá­jött, hogy a lám­pá­já­ban levő rú­d­ele­mek egyi­ke rá­dió­adó ké­szü­lék! Ez a ma­gya­rá­zat tűnt a leg­el­fo­gad­ha­tóbb­nak a je­lek el­ma­ra­dá­sá­ra. A fiú meg­sem­mi­sí­tet­te az ele­met. De hon­nan tud­hat­ta, hogy mi­lyen mód­szer­rel akasz­kod­tak a nyo­má­ba? Hon­nan? Még ha sej­tet­te vol­na is, hogy va­la­mi­lyen tech­ni­kai for­rást ci­pel ma­gá­val, amely rá­dió­je­le­ket ad, mi­ért gon­dolt vol­na ép­pen a lám­pá­já­ban levő ele­mek egyi­ké­re?

Az ez­re­des gon­do­lat­ban vé­gig­fu­tott a le­he­tő­sé­ge­ken. Ki tu­dott ar­ról, hogy mi­lyen mód­szer­rel és ho­gyan el­len­őr­zik majd a fiú út­ját az er­dő­ben? Csak az el­há­rí­tás szűk ve­zér­ka­ra, no meg Hód, a Kó­csag­ban te­vé­keny­ke­dő el­há­rí­tó­tiszt. Más konk­ré­tan nem tu­dott er­ről, még a je­len­le­vő el­há­rí­tó­tisz­tek egyi­ke sem. Ők leg­fel­jebb csak sejt­het­ték, hogy a fi­gye­len­dő sze­mély va­la­mi­lyen adó­ké­szü­lé­ket visz ma­gá­val.

– Meg­lát­juk, mit je­len­te­nek vissza a há­rom­for­rás kör­nyé­ké­re kül­dött em­be­re­ink – mond­ta a töb­bi­ek­nek, és ki­ment a sá­tor­ból le­ve­gőz­ni.

Va­kí­tó­an sü­tött a nap, az égen kö­vér go­moly­fel­hők úsz­tak. Zi­mo­nyi lé­pett mel­lé­je.

– Kár ide­ges­ked­ned – mond­ta. – Az em­be­rek majd ala­po­san szét­néz­nek, és meg­ta­lál­ják az okot.

– Te ta­lán nyu­godt vagy?

– Nem – fe­lel­te az al­ez­re­des –, de vár­juk ki a vé­gét.

Az adó­ké­szü­lék né­ma­sá­gát újabb do­log te­téz­te. A há­rom­for­rás­hoz kons­pi­rál­tan ér­ke­ző el­há­rí­tó­tisz­tek hi­á­ba nyúj­tot­ták a nya­ku­kat, a far­mer­nad­rá­gos, há­ti­zsá­kot ci­pe­lő fi­a­tal­em­ber­nek nyo­ma sem volt.

A „csa­lád” hi­á­ba szed­te az ibo­lyá­kat a bok­rok al­ján, a „fi­a­tal pár” úgy­szin­tén fe­les­le­ge­sen sé­tál­ga­tott.

Az ez­re­des hi­tet­len­ked­ve csó­vál­ta fe­jét a tő­lük ér­ke­zett rá­dió-üze­net­re.

– Meg­áll az eszem – mond­ta. – Úgy el­tűnt, mint­ha a föld nyel­te vol­na el.

Zi­mo­nyi hom­lo­ká­ra csa­pott, és sze­me ki­ke­re­ke­dett.

– Meg­van – ki­ál­tott fel. – Te ma­gad ad­tad meg rá a he­lyes vá­laszt… A föld nyel­te el.

– A szik­lák…

– Úgy van! Vagy va­la­mi ha­sa­dék.

A sá­tor­ba, ron­tot­tak, és fel­csi­gáz­va néz­ték a tér­kép azon pont­ját, ahon­nan utol­já­ra ér­kez­tek a jel­zé­sek. Az el­há­rí­tó­fő­nök uta­sí­tá­sá­ra a rá­dió újabb pa­ran­csot su­gár­zott a há­rom­for­rás­nál levő el­há­rí­tó­tisz­tek­nek.

A vá­lasz le­lo­hasz­tot­ta ér­dek­lő­dé­sü­ket. A domb­ol­da­lon levő, ta­lán más­fél eme­let­nyi nagy­sá­gú, ki­lenc­ven négy­zet­mé­ter­nyi szik­lás ré­szen egyet­len­egy ha­sa­dék vagy bar­lan­got sej­te­tő nyí­lás sem volt.

– Leg­szí­ve­seb­ben ma­gam men­nék oda – mond­ta in­ge­rül­ten az ez­re­des.

– Pe­dig csak ez a ma­gya­rá­za­ta a két rej­tély­nek – vé­le­ke­dett Zi­mo­nyi. – De vár­junk… Ha a föld alá bújt, on­nan elő is kell jön­nie, és ez csak idő kér­dé­se.

Ideg­té­pő per­cek kö­vet­kez­tek, majd csi­ga­las­sú­ság­gal el­múlt egy óra is. A be­mé­rő­ké­szü­lék­nél levő fi­a­tal nő meg­fe­szí­tett fi­gye­lem­mel ült a he­lyén, fe­jén a fül­hall­ga­tó­val, hogy bár­me­lyik pil­la­nat­ban azon­nal szól­jon, ha az adó is­mé­telt mű­kö­dé­sét ta­pasz­tal­ja.

Zi­mo­nyi al­ez­re­des köz­ben azt fej­te­get­te az el­há­rí­tó­fő­nök­nek, hogy mi­ért mond cső­döt az adó, ha azt tör­té­ne­te­sen a föld alá vi­szik va­la­mi­lyen ok­nál fog­va.

– Na­gyon ha­mar tűnt el – je­gyez­te meg az ez­re­des –, hi­szen egy pil­la­nat volt az egész.

– Igen… Amint a föld alá bújt, nyom­ban vége lett az adás­nak. Per­sze, a ké­szü­lék je­len­leg is vál­to­zat­la­nul su­gá­roz­za a je­le­ket, csak az a föld­ré­teg szi­ge­te­lé­se mi­att nem jut el hoz­zánk.

Bana ez­re­des, da­cá­ra a tech­ni­kai osz­tály­ve­ze­tő ma­gya­rá­za­tá­nak, erő­sen ké­tel­ke­dett, hogy az adó el­hall­ga­tá­sá­nak ez len­ne a va­ló­di oka. A há­rom­for­rás kör­nyé­kén nem volt bar­lang. Hosszú és ki­me­rí­tő je­len­té­se­ket ol­va­sott azok­ról a bar­lan­gok­ról, ame­lyek a pi­li­si he­gyek­ben vol­tak. Va­la­mi na­gyobb szik­la­ha­sa­dék­ról pe­dig szó sem le­he­tett, hi­szen ha Ko­vács Peti ilyen hely­re bújt vol­na be, et­től füg­get­le­nül az adó mű­kö­dött vol­na, mert a hul­lá­mo­kat nem zár­ja él föld­ré­teg az éter­től.

Amint vissza­men­tek a sá­tor­ba, az ez­re­des fel­vet­te a kap­cso­la­tot a ket­tes be­mé­rő­ál­lo­má­son tar­tóz­ko­dó Pin­tér Béla al­ez­re­des­sel és kér­te őt, adja át a pa­rancs­nok­sá­got más­nak, és jöj­jön át azon­nal.

– Az ő em­be­rei szi­ma­tol­ták kö­rül ko­ráb­ban a kör­nyé­ket, és a bar­lan­go­kat is ők vet­ték szám­ba a pi­li­si he­gyek­ben – ma­gya­ráz­ta Zi­mo­nyi­nak. – Az én fe­jem sem káp­ta­lan, hát­ha Pin­tér töb­bet tud mon­da­ni er­ről… De két­lem, hogy bar­lang len­ne ott. Ol­vas­tam a je­len­té­sü­ket, és annyi­ra még nem me­sze­se­dett el az agyam, hogy erre ne em­lé­kez­nék.

Az al­ez­re­des va­la­mit mon­da­ni akart, de nem ju­tott szó­hoz, mert a be­mé­rő­ké­szü­lé­ket ke­ze­lő nő meg­le­pet­ten fel­ki­ál­tott, és már­is kö­zöl­te az ada­to­kat:

– Ef, nul­la ti­zen­egy hu­szon­ket­tő… Gé, ki­lenc nul­la hat…

– Ugyan­az a hely­ze­te, mint ami­kor el­hall­ga­tott az adás – mond­ta a tér­kép­nél te­vé­keny­ke­dő el­há­rí­tó­tiszt.

Az ez­re­des úgy ug­rott a tér­kép­hez, mint akit a kí­gyó csí­pett meg. A be­mé­rő­ál­lo­má­sok­tól ér­ke­zett ada­tok alap­ján a met­szés­pont a szik­lás rész fe­lett hú­zó­dott.

– Igen, va­la­hol ott kell neki len­nie – ál­la­pí­tot­ta meg Zi­mo­nyi al­ez­re­des.

Eb­ben a pil­la­nat­ban is­mét meg­sza­kadt az adás. Ér­tet­le­nül bá­mul­tak egy­más­ra. Most Bana ez­re­des tért ma­gá­hoz el­ső­nek:

– Az em­be­rek…

Zi­mo­nyi nem kap­csolt azon­nal.

– Hát nem ér­ted?! – ki­ál­tott az el­há­rí­tó­fő­nök. – Az em­be­re­ink ott van­nak a kö­zel­ben… Nem mer elő­jön­ni, fél, ne­tán meg­lát­ják őt… Elv­társ­nő – for­dult a rá­dió­ke­ze­lő­höz –, azon­nal ér­te­sít­se a „csa­lá­dot” és a „párt”, hogy tá­vo­lod­ja­nak el jó messzi­re a hely kö­ze­lé­ből… Majd az el­len­őr­ző­he­lyek jel­zik a fiú fel­buk­ka­ná­sát az er­dő­ben.

Az üze­net meg­ér­ke­zett… A há­rom­for­rás kö­ze­lé­ben ta­nyá­zó csa­lád las­san fel­sze­de­lőz­kö­dött, és el­tűnt az erdő sű­rű­jé­ben. A fi­a­tal pár is el­in­dult an­da­log­va. Kis­vár­tat­va egy lé­lek sem moc­cant a kör­nyé­ken, így egyet­len­egy szem­ta­nú sem akadt, aki lát­ta vol­na azt a far­mer­nad­rá­gos fiút, aki tö­mött há­ti­zsák­já­val hir­te­len fel­buk­kant a szik­lák kö­zött, és für­gén a gya­log­ös­vé­nyen ter­mett.

Amint el­kezd­tek dol­goz­ni a be­mé­rő­ké­szü­lé­kek, Bana Dé­nes ez­re­des meg­nyu­go­dott. így az­tán nyo­ma sem volt raj­ta az ide­ges­ség­nek Pin­tér Béla al­ez­re­des meg­ér­ke­zé­sé­nél.

A köp­cös ter­me­tű osz­tály­ve­ze­tő­nek ló­gott a nyel­ve. Ló­ha­lá­lá­ban vá­gott át a két hegy­csúcs kö­zött el­te­rü­lő er­dőn, nad­rág­ján bo­gán­csok ka­pasz­kod­tak.

– Je­lent­ke­zem – lé­pett a fő­nö­ké­hez, és cso­dál­ko­zott, hogy dol­goz­nak a be­mé­rők.

– Is­mét ér­kez­nek a jel­zé­sek – ka­rolt belé az ez­re­des, és ki­men­tek a sá­tor elé Zi­mo­nyi­val együtt.

A tech­ni­kai osz­tály­ve­ze­tő rész­le­te­sen be­szá­molt az ál­ta­luk vég­zett ta­lál­ga­tá­sok­ról, ami­kor az adó el­né­mult, majd en­nek fel­té­te­le­zett okát is kö­zöl­te.

– Nos – vet­te át a szót Bana –, azért volt szük­sé­günk rád, hogy ki­kér­jük a vé­le­mé­nye­det, és egy­ben meg­tár­gyal­juk a kö­rül­mé­nye­ket egy bar­lang­nak a le­he­tő­sé­gé­ről. Egy olyan bar­lan­gé­ról, ame­lyet ta­lán még fel sem fe­dez­tek bar­lan­gá­sza­ink… Lé­tez­het ilyen?

– Nem – ráz­ta a fe­jét Pin­tér.

– Tes­sék!… Mit mond­tam? – for­dult az ez­re­des Zi­mo­nyi­hoz.

– Egy­ál­ta­lán nem áll szán­dé­kom­ban, hogy meg­sért­se­lek, Béla, de két­ség­be vo­nom a vé­le­mé­nye­det. Tény, az adót egy bi­zo­nyos vas­tag­sá­gú föld­ré­teg né­mí­tot­ta el, mert íme, amint fel­buk­kant ez a sze­mély, már­is mű­kö­dik… El­mé­le­ti­leg igen­is le­het­sé­ges, hogy ott a szik­lák­nál bar­lang van.

Bana ez­re­des meg­je­gyez­te, hogy a kons­pi­rál­tan meg­je­lent el­há­rí­tó­tisz­tek még csak na­gyobb ha­sa­dé­kot sem fe­dez­tek fel a szik­lák kö­zött.

– Té­ved­tek – fe­lel­te Zi­mo­nyi al­ez­re­des. – Épp­úgy, mint Béla is té­ved­he­tett vagy ma­guk a bar­lan­gá­szok… Én ra­gasz­ko­dom a té­nyek­hez… Az adó mű­kö­dé­sét, is­mét­lem, föld­ré­teg be­fo­lyá­sol­ta. A ti dol­go­tok, hogy en­nek a konk­rét okát fel­de­rít­sé­tek, amint erre le­he­tő­ség nyí­lik.

Míg a be­szél­ge­té­sük tar­tott, a rá­di­ón sor­ra je­lent­kez­tek az el­len­őr­ző­he­lyek, hogy a far­mer­nad­rá­gos fiú az ér­ke­zett út­vo­na­lon hagy­ja el az er­dőt.

Bana ez­re­des in­téz­ke­dett, hogy a fi­gye­lők is­mét a tá­vo­zó Fiat sze­mély­gép­ko­csi nyo­má­ban ma­rad­ja­nak, majd el­ha­tá­roz­ta, hogy a há­rom­for­rás­hoz in­dul és meg­szem­lé­li a jel­zett szik­la­cso­por­tot.

– In­téz­kedj, hogy kap­junk mű­sze­re­ket a ku­ta­tás­hoz, és ve­zé­nyeld oda em­be­re­i­det – mond­ta Zi­mo­nyi­nak.

A tech­ni­kai osz­tály­ve­ze­tő be­ment a sá­tor­ba, majd rö­vid idő múl­va csat­la­ko­zott hoz­zá­juk. Együtt in­dul­tak el.

A há­rom­for­rás­nál már több el­há­rí­tó­tiszt vá­ra­ko­zott rá­juk. Kis cso­por­tok­ba ve­rőd­ve he­ve­rész­tek a fű­ben, mint­ha gond­ta­lan ki­rán­du­lók len­né­nek. Bana ez­re­des az erdő egyik rej­tett tisz­tá­sá­ra hív­ta az em­be­re­ket, és rö­vi­den is­mer­tet­te ve­lük a ku­ta­tás cél­ját. Köz­ben Pin­tér al­ez­re­des gon­dos­ko­dott ar­ról is, hogy kel­lő tá­vol­sá­gok­ra fi­gye­lők áll­ja­nak fel, ne­hogy meg­lep­je őket ide­gen kí­ván­csis­ko­dó, aki­nek mél­tán fel­tűn­het és gya­nús­sá vál­hat a lá­zas te­vé­keny­ség.

Zi­mo­nyi em­be­rei is meg­ér­kez­tek a ku­ta­tó­mű­sze­rek­kel, ame­lyek nem vol­tak má­sok, mint hosszú, elekt­ro­mos töl­té­sű vas­pál­cák. Ezek azon­nal je­lez­ték föld­be szú­rás­kor az üre­ge­ket. Ezen­kí­vül ha­gyo­má­nyos ak­na­ku­ta­tó­val is ren­del­kez­tek.

Az em­be­rek lé­pés­ről lé­pés­re vizs­gál­ták át a domb­ol­dalt, las­san kö­ze­led­tek a szik­la­cso­port­hoz.

Pin­tér al­ez­re­des vá­rat­la­nul fő­nö­ké­hez si­e­tett:

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem, eszem­be ju­tott egy le­he­tő­ség.

– A bar­lang­ról?

– Nem… Bá­nyá­ról!

Zi­mo­nyi feje úgy for­dult fe­lé­jük, mint­ha dró­ton rán­tot­ták vol­na, de maga Bana is meg­le­pő­dött.

– Hol van itt bá­nya? – kér­dez­te.

– Arra – len­dí­tet­te a kar­ját nyu­gat­nak Pin­tér. – Egy régi, meg­szün­te­tett bá­nya van ott. Ta­lán há­rom ki­lo­mé­ter­re in­nen… Annyit tu­dok róla, hogy még a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú előtt be­zár­ták, mi­vel ki­apadt, és rá­adá­sul a víz is el­ön­töt­te az ak­ná­kat. A be­já­ra­tát be­fa­laz­ták… A fa­lu­si­ak be­szél­tek róla em­be­re­im­nek, majd az il­le­té­kes tröszt­nél is el­jár­tunk. Ők ugyan­ezt meg­erő­sí­tet­ték. A bá­nyát meg­kí­sé­rel­ték meg­nyit­ni köz­vet­le­nül a fel­sza­ba­du­lás után, de az­tán még­is le­mond­tak róla… Ré­geb­ben a Pi­lis és kör­nyé­ke Bá­nya Rész­vény­tár­sa­ság tu­laj­do­na volt. Ezer­ki­lenc­száz­negy­ve­nig üze­melt, de nem ter­mel­te meg még a be­fek­te­tett költ­sé­ge­ket sem.

– De itt nincs bá­nya – mu­ta­tott a szik­lák­ra az ez­re­des –, és je­len­leg ez ér­de­kel min­ket.

– Je­len­tem, a kö­ze­li bá­nyá­ról pon­tos tér­kép kell le­gyen a tröszt­nél… Nem is­mer­jük az ak­nák szá­mát, a vá­ga­to­kat. Le­het, egé­szen idá­ig vagy még en­nél is to­vább hú­zód­nak a föld alatt.

Bana fel­kap­ta a fe­jét.

– Mit mon­dasz? – kér­dez­te.

Pin­tér al­ez­re­des el­is­mé­tel­te az el­mon­dot­ta­kat.

– Iga­zad le­het – töp­ren­gett az ez­re­des –, azon­nal sze­rez­zé­tek be a tér­ké­pet, és ku­tas­sa­tok fel olyan em­be­re­ket, akik eb­ben a bá­nyá­ban dol­goz­tak vagy tény­ked­tek va­la­ha… Ha egy­ál­ta­lán még élet­ben van va­la­ki kö­zü­lük… Meg kell tud­nunk min­dent er­ről a bá­nyá­ról.

Zi­mo­nyi­nak is ez volt a vé­le­mé­nye.

A ku­ta­tás kora es­tig tar­tott, és tel­je­sen ered­mény­te­le­nül vég­ző­dött. Még a tech­ni­kai ku­ta­tó­mű­sze­rek se­gít­sé­gé­vel sem si­ke­rült üre­get fel­fe­dez­ni a föld fel­szí­ne alatt, és a szik­lá­kon sem ta­lál­tak ak­ko­ra re­pe­dést, ame­lyen át egy em­ber be­fér­he­tett vol­na.

Az ez­re­des uta­sí­tot­ta Pin­tért, hogy szer­vez­ze meg a há­rom­for­rás kör­nyé­ké­nek a fi­gye­lé­sét. Et­től a pil­la­nat­tól éj­jel-nap­pal tud­ni­uk kell, ki for­dul itt meg gya­nús szán­dék­kal, fő­ként a domb­ol­dal­nál levő szik­la­cso­port­nál.

– A fi­gye­lők rá­di­ón je­len­tet­ték, hogy a há­ti­zsák, vé­le­mé­nyük sze­rint, jó­val tö­möt­tebb volt, mint ér­ke­zés­kor… A fiú, út­ban ko­csi­já­hoz, több al­ka­lom­mal meg­pi­hent és le­tet­te a há­ti­zsá­kot – kö­zöl­te Zi­mo­nyi al­ez­re­des Ba­ná­val.

– Csak már ott tar­ta­nánk, hogy tud­nánk, mi volt ben­ne.

Út­ban Pest­re, a Mer­ce­des­ben a nap ese­mé­nye­it vi­tat­ták hár­mas­ban. Az el­há­rí­tó­fő­nök a za­var el­le­né­re el­is­me­rés­sel adó­zott mind Pin­tér­nek a fi­gye­lés meg­szer­ve­zé­sé­ért, mind Zi­mo­nyi­nak, a tech­ni­kai osz­tály­ve­ze­tő­nek az el­més adó­ké­szü­lék és a tö­ké­le­tes be­mé­rés el­vég­zé­sé­ért.

Zi­mo­nyi­nak a bá­nya járt a fe­jé­ben. El­is­mer­te, hogy egy el­ha­gya­tott bá­nya ki­vá­ló rej­tek­hely le­het, de két­ség­be von­ta az ott tá­rolt fegy­ve­rek hasz­nál­ha­tó­sá­gát. Vé­le­mé­nye sze­rint a víz ha­tá­sá­ra a kor­ró­zió min­dent el­pusz­tít­ha­tott.

– Te csak azt hi­szed – pil­lan­tott hát­ra a kor­mány mö­gött ülő ez­re­des. – Kér­dezd meg Bé­lát, hogy min­den a zsí­ro­zá­son, a rak­tá­ro­zá­son mú­lik.

– Az öt­ven­hat­ban elő­ke­rült né­met gyárt­má­nyú fegy­ve­re­ken, ame­lyek­re hi­vat­koz­tál, ki­üt­köz­tek a rozs­dá­so­dás je­lei, és egy­ál­ta­lán nem vol­tak ápol­tak – vél­te Zi­mo­nyi.

– Nem le­he­tet­len, hogy egy­ko­ron ez a bá­nya volt a Ke­resz­te­sek tit­kos fegy­ver­rak­tá­ra – ve­tet­te köz­be Pin­tér.

Az ez­re­des­nek tet­szett a vá­lasz, s ezt nem is tit­kol­ta. Ezt az örö­mét azon­ban le­lo­hasz­tot­ta Zi­mo­nyi vá­la­sza.

– És a fest­mé­nyek, a ré­gi­sé­gek? – kér­dez­te a tech­ni­kai osz­tály­ve­ze­tő. – Ta­lán azok is itt vol­ná­nak?… Egy víz­zel el­árasz­tott bá­nyá­ban? Kí­ván­csi va­gyok, te ki­ten­nél-e a la­ká­sod fa­lá­ra egy olyan fest­ményt, ame­lyet in­nen húz­ná­nak elő – ha­jolt Ba­ná­hoz.

Az el­há­rí­tó­fő­nök me­re­ven néz­te az utat.

– Soha nem le­het tud­ni, hogy mit rejt ez a bá­nya! Csak sej­té­se­ink, fel­té­te­le­zé­se­ink van­nak – fe­lel­te nagy so­ká­ra.

– Re­mél­he­tő­leg ha­ma­ro­san meg­tud­juk – szó­lalt meg Pin­tér al­ez­re­des.

A Mer­ce­des mű­szer­fa­lán ki­gyul­ladt egy pi­ros lám­pa. Az ez­re­des el­en­ged­te egyik ke­zé­vel a kor­mányt, és fü­lé­hez emel­te a kagy­lót.

– Rend­ben van, kö­szö­nöm… A fiút vár­ják meg, és ha éj­fél előtt ki­jön az üdü­lő­ből, kí­sér­jék ha­zá­ig. Va­ló­szí­nű, nem ma­rad ott éj­sza­ká­ra… Reg­gel majd írá­sos je­len­tést ké­rek – mond­ta, és he­lyé­re tet­te a te­le­font. – A fi­gye­lők vol­tak – kö­zöl­te a két osz­tály­ve­ze­tő­vel.

– A Ró­ma­i­ra ment? – ér­dek­lő­dött Pin­tér al­ez­re­des. Bana bó­lin­tott:

– Igen… A Fiat a Kó­csag előtt áll. A fiú be­vit­te a há­ti­zsá­kot a te­lep­re, hogy Rácz gond­ja­i­ra bíz­za.

Zi­mo­nyi ag­gó­dott, hogy mi lesz a lám­pá­ban levő mi­ni­a­tűr adó­nak a sor­sa, de az el­há­rí­tó­fő­nök le­in­tet­te:

– Reg­gel már biz­tos ke­zek­ben lesz. És meg­is­mer­jük a há­ti­zsák tar­tal­mát is.