4.

Mi­chael Tres­tert az egyez­ség meg­kö­té­se után azon­nal ha­za­szál­lí­tot­ták. Ei­sen még arra is ügyelt, hogy ne a vil­lá­juk előtt száll­jon be a ta­xi­ba. Mün­chen­ben Tres­ter má­sik or­vost hí­va­tott, az csak csó­vál­ta a fe­jét.

– Pech, ké­rem, ez va­ló­ban pech…

Nyolc nap pi­he­nőt ren­delt, di­csér­te Tres­tert, hogy olyan ügye­sen tet­te hely­re a fi­ca­mot, amit ter­mé­sze­te­sen Ei­senék or­vo­sa csi­nált.

– Ilyet, ké­rem, la­i­kus­tól nem is vár az em­ber…

– So­ká­ig vol­tam ka­to­na, egész­ség­ügyi is…

– Fe­küd­ni, ké­rem, fe­küd­ni.

Alig tá­vo­zott el az or­vos, már­is csen­gett a te­le­fon. Egy fér­fi­hang min­den kö­szö­nés, for­ma­ság nél­kül kér­dez­te.

– Mi tör­tént?

– Sem­mi…

– Most jött ki ma­gá­tól az or­vos. Sem­mi­hez nem kell or­vos.

– A bo­kám…

Nem tud­ta to­vább foly­tat­ni, a te­le­fon kat­tant, a hívó le­tet­te a kagy­lót.

– Dö­gölj meg…

Tud­ta, hogy ki volt. És azt is tud­ta, hogy né­hány perc múl­tán va­la­ki csen­get­ni fog az aj­ta­ján.

Így is tör­tént.

Tres­ter az aj­tó­hoz bi­ce­gett, ki­nyi­tot­ta.

Ket­ten áll­tak a fo­lyo­són. Mind a két fér­fin zakó volt, nagy sár­ga koc­kás kék zakó és far­mer­nad­rág. Ke­zü­ket a zakó zse­bé­be süllyesz­tet­ték. Tres­ter tud­ta, hogy a re­vol­ve­rü­ket fog­ják. A két fi­a­tal­em­ber dús, hosszú haja vi­ze­sen si­mult a fe­jük­re, mint­ha most jöt­tek vol­na a strand­ról. Az egyi­ket is­mer­te. A ke­res­ke­del­mi vál­la­la­tuk por­tás­fül­ké­jé­ben szo­kott ül­dö­gél­ni, és min­den­ki­nek úgy kö­szönt: hel­ló! Azt be­szél­ték róla, hogy Ame­ri­ká­ból szö­kött, ál­név­vel él­de­gél. Egy nő vi­szont azt ál­lí­tot­ta, hogy mind­ez nem igaz, a ba­rát­nő­je sze­re­tő­je, és ék­szer­lo­pá­son kap­ták Nürn­berg­ben, de az ék­sze­rész meg­ke­gyel­me­zett neki egy be­is­me­rő írás el­le­né­ben… Kre­uz­nak hív­ják. Har­minc kö­rü­li, csi­nos fiú egyéb­ként.

– Hel­ló!

– Jó na­pot! Mit akar­nak?

– Be­teg­lá­to­ga­tás, Tres­ter úr… Be­me­he­tünk?

– Tes­sék…

A má­sik fiú is nyúj­tot­ta a ke­zét. De csak a ke­reszt­ne­vét mond­ta.

– Lud­vig.

Kre­uz Tres­tert néz­te, hogy bi­ceg a fo­tel­já­ig.

– Ki­ug­rott va­la­me­lyik nő ab­la­kán?

Tres­ter nem vá­la­szolt. In­tett, ül­je­nek le, mu­tat­ta, hol az ital, hol a ci­ga­ret­ta. Lud­vig le­ve­tet­te a za­kó­ját, a fo­tel há­tá­ra te­rí­tet­te, és azon­nal a bár­szek­rény­hez lé­pett.

– Szép gyűj­te­mény… Mit önt­sek?

Kre­uz ko­nya­kot kért. Ő nem ve­tet­te le a za­kó­ját, sőt a zse­bé­ből sem húz­ta ki a ke­zét, csak ak­kor, ami­kor Lud­vig a po­ha­rat nyúj­tot­ta neki. Ami­kor le­haj­tot­ta az italt, a bel­ső zse­bé­ből egy kis mag­ne­to­font vett elő. Tres­ter elé tol­ta.

– Azt ké­rik a fő­nö­kök, tes­sék szí­ves len­ni, be­le­mon­da­ni, amit gon­dol…

– A se­be­sü­lés­ről?

– Meg min­den­ről… Va­la­mi tö­rö­köt is em­le­get­tek… Amíg szö­ve­gel, mi ki­me­gyünk az elő­szo­bá­ba. Ez az uta­sí­tás.

Lud­vig ma­gá­val vit­te a ko­nya­kos­üve­get is.

Tres­ter érez­te a hely­zet ko­moly­sá­gát. Amit ő most rá­mond a mag­ne­to­fon­ra, azt nem le­het le­ta­gad­ni, meg­má­sí­ta­ni, gyor­san ki­iga­zí­ta­ni. És arra sin­csen idő, hogy most kezd­jen gon­dol­kod­ni, hogy mit ho­gyan ál­lít­son be. Vé­gül még­is jött egy men­tő öt­le­te, biz­tat­ta ma­gát: aki időt nyer, éle­tet nyer… A kö­vet­ke­ző szö­ve­get dik­tál­ta a sza­lag­ra.

– A do­log igen sú­lyos. Csak a ve­zér­nek mond­ha­tom el. Ha le­het, sze­mé­lye­sen.

Né­hány per­cet várt, az­tán ki­ál­tott a fi­úk­nak.

– Tes­sék, le­het vin­ni!

– Már ké­szen van?

– Ké­szen.

– Azt hit­tük, órá­kig tart majd – cso­dál­ko­zott Kre­uz.

– Ennyi – tár­ta szét a ke­zét Tres­ter. – De ma­rad­hat­nak, ha jó vic­ce­ket tud­nak. Tölt­se­nek ko­nya­kot, és me­sél­je­nek.

Kre­uz le­ült a fo­tel­ba, ivott, el­cso­ma­gol­ta a mag­ne­to­font, in­tett Lud­vig­nak is, ül­jön le és igyon.

– És mi lesz a vic­cek­kel?

– Hát… Ez az egész egy vicc – vág­ta ki ma­gát Kre­uz. – Nem­de? És egyéb­ként is csu­pa vicc az élet.

– Ez igaz – bó­lin­tott Tres­ter. – De azért nem ár­ta­na, ha leg­alább egy vic­cet mon­da­ná­nak… Eb­ben a szo­mor­kás hely­zet­ben – mu­ta­tott a lá­bá­ra Tres­ter.

– Mondj va­la­mit – szólt Kre­uz Lud­vig­ra. – Ne­kem egy sem jut az eszem­be.

Lud­vig meg­le­pő­en vá­la­szolt. Tres­ter­re bö­kött.

– Nem lá­tod, hogy rö­hög raj­tunk az öreg?! Nem va­gyunk mi bo­hó­cok.

Kre­uz fel­állt.

– Szó­ra­koz­zon az any­já­val – mond­ta mél­tat­lan­kod­va. Az aj­tó­ból vissza­szólt: – Hel­ló!

Tres­ter igye­ke­zett meg­fo­gal­maz­ni ma­gá­ban, hogy mit mond a fő­nö­ké­nek. Ab­ban biz­tos volt, hogy nem a nagy­fő­nök je­le­nik majd meg nála, de akár­ki lá­to­gat­ja meg, an­nak el kell be­szél­nie a tör­tén­te­ket. Hosszas mér­le­ge­lés után úgy dön­tött, hogy nem árul­ja el Esi­e­nék­nél tett lá­to­ga­tá­sát. Sem a meg­ál­la­po­dást. Csak ak­kor, ha már lát­ja, min­den vesz­ve, a vál­la­lat­nál tud­ják, hogy hol töl­töt­te a dél­után­ját.

Már be­sö­té­te­dett, de még min­dig nem je­lent­ke­zett sen­ki Tres­ter la­ká­sán, ő arra gon­dolt, hogy majd más­nap, le­het, hogy nem ju­tott még el az üze­ne­te a ve­zé­rek­hez. Le­fe­küd­ni ké­szült, ami­kor hal­kan meg­szó­lalt a te­le­fon. Csak egyet. Fel­vet­te, be­le­hall­ga­tott, de nem szó­lalt meg. Sem­mit sem hal­lott.

Újra csen­get­tek. De most már az aj­tón.

Rá­né­zett az órá­já­ra, majd­nem éj­félt mu­ta­tott. Pont a leg­al­kal­ma­sabb idő a vi­zit­re.

Meg­kér­dez­te, ki az. Kre­uz mond­ta a ne­vét. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót. A köz­vet­len fő­nö­ke állt előt­te, Kre­uz kí­sér­te.

A fő­nök nem kért en­ge­délyt a be­lé­pés­re. Fi­no­man fél­re­tol­ta Tres­tert, és kö­szö­nés nél­kül a szo­ba kö­ze­pé­re sé­tált.

– Nincs sok időm… Vic­cel­ni pe­dig egy­ál­ta­lán nin­csen. Hová ül­he­tek?

A fő­nök­nek ki­csiny álla volt, la­pos hom­lo­ka, és ki­állt a po­fa­csont­ja. A sze­mei hi­he­tet­le­nül kö­zel ül­tek egy­más­hoz, az orra el­la­po­so­dott. Mi­vel igen sok ba­rát­nőt tar­tott, csi­no­sa­kat, fő­kép­pen ma­nö­ke­ne­ket, úgy be­szél­tek róla a vál­la­lat­nál, hogy ő az iga­zi fér­fi. A Franz-Joseph Mann ne­vet vi­sel­te. Ahány ver­se­nyen el­in­dult, min­de­nütt nyert. Va­la­mi­kor sport­lö­vő-baj­nok­ság­ban is sze­re­pelt, de vi­tá­ja tá­madt egy el­len­fe­lé­vel, és át­lőt­te a fü­lét…

Tres­tert ba­rát­sá­gá­ba fo­gad­ta, fő­kép­pen a ka­to­na­múlt­ja mi­att.

– Mi az a nagy ti­tok? – kér­dez­te.

Tres­ter Kre­uz­ra mu­ta­tott. Mann ér­tet­te. In­tett a fi­ú­nak men­jen ki.

– Nos?

– Iszol va­la­mit?

– Sört.

– A hű­tő­szek­rény­ben van a kony­há­ban… Be­hí­vom Kre­u­zot.

A fiú be­hoz­ta a sört. Meg­kér­dez­te:

– Én is iha­tok?

– Igyál – vá­la­szolt a há­zi­gaz­da he­lyett Mann. Fel­tép­te a do­boz zá­rát, de ki­ön­töt­te po­hár­ba a sört, nem ivott a do­boz­ból. – Te­hát mi a ti­tok?

Tres­ter elő­re­ha­jolt, sut­tog­va be­szélt.

– Va­la­ki meg­gyil­kol­ta a tö­rök ze­nészt. A ta­lál­ka he­lyén, a hí­don.

– Nem is be­szél­tél vele?

– Nem. Men­tem a híd­ra, de mire oda­ér­tem, már a sza­ka­dék­ban fe­küdt. A he­ge­dű­tok is. Ott bi­csak­lott ki a bo­kám. Le akar­tam men­ni a pa­tak­hoz.

– Ezek sze­rint nin­csen meg a tok?

– Nin­csen. Gon­do­lom, el­vit­te a pa­tak. Zu­ho­gott az eső, meg­duz­zadt… Az is le­het, hogy a tá­jé­koz­ta­tó nem a tok­ban volt.

Franz-Joseph Mann na­gyot fújt.

– De, ott volt. Min­den cím.

– Az baj.

– Va­la­ki ki­sza­gol­hat­ta a ma­nő­vert. Va­la­ki­nek el­jár­ha­tott a szá­ja… Or­vos volt ná­lad? – kér­dez­te, de az­tán ő maga vá­la­szolt – Per­sze. Hei­rich… Mit mond?

– Fe­küd­nöm kell. Ta­lán egy hét­nél is to­vább…

– Ak­kor fe­küdj. Ne koc­káz­tass. A gyil­kost meg­ke­res­sük és in­for­má­to­rát is… Ba­rá­tom, ez több­mil­li­ós üz­let lett vol­na! A ve­zér­igaz­ga­tó ki­ug­rik az ab­la­kon, ha meg­tud­ja… Üvöl­töz­ni fog. Nem ve­lem, mert én­ve­lem nem le­het, de a nő­jé­vel. A múlt hé­ten is raj­ta töl­töt­te ki a bosszú­ját, ami­kor a tőzs­de nem úgy dön­tött, aho­gyan ő vár­ta. Sze­gény Hel­ga. Va­la­mi­kor az én ba­rát­nőm volt. De a ve­zér­nek ad­tam.

– Tu­dom – he­lye­selt mo­so­lyog­va Tres­ter.

– Hon­nan tu­dod?

– Ezt min­den­ki tud­ja…

Franz-Joseph Mann meg­it­ta a sö­rét, kéz­fe­jé­vel meg­tö­röl­te a szá­ját, az­tán mint­ha va­la­mi mel­lé­ke­set mon­da­na, meg­kér­dez­te.

– Is­mersz te va­la­mi Ei­sen nevű pa­sast?

Tres­ter össze­ráz­kó­dott. Ijed­té­ben na­gyot nyelt, a le­ve­gő rossz útra té­vedt, kö­hög­ni kez­dett.

– Az egy gaz­em­ber – foly­tat­ta Mann. – Azt gya­nít­juk, hogy az ő keze van eb­ben a gyil­kos­ság­ban… Va­la­ki el­árul­ha­tott ben­nün­ket. Re­mé­lem, meg­ta­lál­juk…

Tres­ter még min­dig nem vá­la­szolt a kér­dés­re. Nem tud­ta el­dön­te­ni, hogy sej­te­nek-e va­la­mit az ő új kap­cso­la­tá­ról, vagy csak vé­let­le­nül em­lí­tet­te a fő­nö­ke Ei­sen ne­vét. Más­kor is szó­ba ke­rült egy-egy név, ba­rát és el­len­ség egy­aránt.

Franz-Joseph Mann nem erő­sza­kos­ko­dott, nem is­mé­tel­te meg a kér­dést. Só­hajt­va je­gyez­te meg:

– Egy­re na­gyobb a kon­ku­ren­cia… Majd meg­lá­tod, akár a drog­nál, eb­ben a szak­má­ban is ha­ma­ro­san meg­szó­lal­nak a fegy­ve­rek… – Ivott a sö­ré­ből, és he­lyes­bí­tett. – Már nem is ha­ma­ro­san… Hisz el­in­téz­ték a tö­rö­kün­ket…

Tres­ter csak hüm­mö­gött.

– Sze­ren­cse – foly­tat­ta Mann –, hogy té­ged nem is­mer­nek. Mert te is rá­jö­het­tél vol­na, hogy nem tudsz re­pül­ni…

– Tes­sék?

– Zu­ha­nás köz­ben – ne­ve­tett Mann –, út­ban a sza­ka­dék­ba…

– Ér­tem…

Mann fel­állt, az órá­ját néz­te.

– Men­nem kell…

– Nő?

– Nőcs­ke – bó­lo­ga­tott a fő­nök –, nőcs­ke bi­zony… Nin­csen fon­to­sabb az em­ber éle­té­ben! Hidd el ne­kem. Vi­szont – mond­ta ko­mo­lyan – el kel­le­ne utaz­nod. Sza­bad­ság­ra. Pi­hen­ni. A he­gyek közé. Majd kül­de­tek ne­ked pros­pek­tust… Na­gyon fon­tos vagy ne­künk. Ezt ne­ked is tud­nod kell.

Az ilyen szö­ve­get is­mer­te már Tres­ter. El­kül­dik egy is­ten háta mö­göt­ti hely­re, és egy al­kal­mas pil­la­nat­ban… De el­lent­mon­da­ni nem le­het. Mert az a biz­tos ha­lál. Ügyes­ked­ni kell… Ta­lán a má­sik tá­bor meg­vé­di. Ha meg­vé­di. El­in­té­zi ne­kik azt az üz­le­tet, amit a tö­rök ze­nész meg­szer­ve­zett, s amit át akart ját­sza­ni a Há­zi­ál­lat­for­gal­ma­zó Vál­la­lat­nak, meg­kap­ja érte a pénzt, s ak­kor vég­leg el­tűn­het, mind­két szer­ve­zet sze­me elől…

Így tör­tént, hogy alig tíz nap múl­tán Mi­chael Tres­ter be­cso­ma­golt, au­tó­ba ült, és el­uta­zott Svájc­ba egy he­gyi szál­lo­dá­ba.

Az egyik reg­gel azon­ban, mint­ha csak ki­rán­dul­ni in­dul­na, be­gya­lo­golt a kö­ze­li vá­ros­ká­ba, fel­szállt a kis vo­nat­ra, és be­uta­zott Ba­sel­be. Ki­bé­relt egy szo­bát, ru­hát vett, át­öl­töz­kö­dött, és fel­szállt a Bu­da­pest­re in­du­ló gyors­vo­nat­ra. Tud­ta, hogy a vo­nat át­ha­lad Mün­che­nen, de bí­zott a sze­ren­csé­jé­ben. Ha nem mu­to­gat­ja az ab­lak­ban, hon­nan tud­nák, hogy ő ül­dö­gél az egyik fül­ké­be.

Mün­chen után még­is úgy érez­te, hogy fi­gye­lik. Va­la­ki kö­vet­het­te? Nem, ezt ész­re­vet­te vol­na, hisz több­ször is vég­re­haj­tot­ta a szo­ká­sos pró­bát. Ta­xi­zás, gyors át­szál­lás egyik jár­mű­ről a má­sik­ra, nyílt te­re­pen való sé­tál­ga­tás, át­já­ró­há­zak, áru­há­zi lif­te­zé­sek… De sem­mit sem ész­lelt. Most még­is, alig hogy el­hagy­ta a nagy csar­no­kot a vo­nat, olyan ér­zés nyo­masz­tot­ta, hogy kí­sé­rik, még­is­csak fi­gye­lik.

A kí­sé­rői itt jár­kál­nak a va­gon fo­lyo­só­ján, ta­lán ép­pen együtt ül­nek a szom­széd fül­ké­ben.

Annyi­ra nyug­ta­lan­ná vált, hogy nem tu­dott a he­lyén ma­rad­ni. Ő is el­húz­ta a fül­ke aj­ta­ját, ki­né­zett. Előbb jobb­ra, az­tán bal­ra, sen­ki sem volt a fo­lyo­són. Ki­lé­pett. Az ab­lak elé állt. Kora reg­gel volt, ki­csit hű­vös. Néz­te az ál­lo­má­so­kat, a kis fal­va­kat. A messzi­re ma­ra­dó, majd újra elő­buk­ka­nó he­gye­ket.

Vé­gig­sé­tált a fo­lyo­són, be­né­zett min­den fül­ké­be. Pró­bál­ta ki­ta­lál­ni, ki le­het a kí­sé­rő­je. Min­den fér­fi­ra rá­fog­hat­ta vol­na.

„Majd el­vá­lik – mon­do­gat­ta ma­gá­ban. – Le­szál­lok Salz­burg­ban, aki utá­nam jön, az lesz az…”

Be­nyi­tott a WC-fül­ké­be, de zár­va ta­lál­ta. Át­sé­tált a va­gon má­sik vé­gé­be. Ott is zár­va ta­lál­ta az il­lem­he­lyet. Hosszabb ide­ig áll­do­gált az ajtó előtt, az­tán vissza­ment a fül­ké­jé­be. Egy ide­gen fér­fi ült az ab­lak mel­lett. Iga­zi úr­nak lát­szott. Sö­tét­szür­ke ru­hát vi­selt, gon­do­san meg­kö­tött nyak­ken­dő­jé­ben gyé­mán­tos tű csil­lo­gott, mel­lé­nye zse­bé­ből, a leg­újabb di­vat sze­rint, arany óra­lánc csün­gött, nad­rág­ja vi­lá­go­sabb szür­ke szö­vet­ből ké­szült, mint a mel­lé­nye. Tres­ter nem lát­ta az ar­cát, mert me­re­ven né­zett ki az ab­la­kon. Az egyik kar­ja a fe­ke­te tás­kán nyu­go­dott, hosszú uj­jai úgy lóg­tak a tás­ka sze­lén, mint jég­csa­pok az eresz alól. Fe­hé­ren, szin­te át­lát­szó­an.

Tres­ter kö­szön­ni akart, de még ide­jé­ben vissza­szív­ta a le­ve­gőt.

Az ide­gen sem kö­szönt, de rö­vid­ke idő után Tres­ter felé for­dí­tot­ta az ar­cát. Szín­te­len volt az is, mint­ha va­la­ki fe­hér szí­nű lám­pás­sal vi­lá­gí­tot­ta vol­na meg. Olyan volt, mint egy kí­sér­tet, egy skót kas­tély­ban. A sze­me is tom­pán fény­lett.

Tres­ter az ajtó mel­lé ült. A je­gye arra az ülés­re szólt, ame­lyi­ken az ide­gen fér­fi be­ren­dez­ke­dett az útra.

Ta­lán tíz perc is el­telt, ami­kor az ide­gen hir­te­len Tres­ter felé for­dult.

– Mi­lyen ál­lo­más kö­vet­ke­zik most?

Tres­ter a fe­jét ráz­ta.

– Nem tu­dom, saj­nos, nem tu­dom…

– Vol­tunk már a ha­tá­ron?

– Nem… Még nem.

– Ak­kor jó. – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – Nincs út­le­ve­lem…

Sza­ladt to­vább a vo­nat.

– Ki ez? – kér­dez­te sa­ját ma­gá­tól Tres­ter. – Ki a fene le­het ez? És mi­ért fon­tos azt tud­nia, hogy nincs út­le­ve­le?

Ké­sőbb a fér­fi fel­állt. Eny­he mo­sollyal bic­cen­tett Tres­ter­nek, és ki­ment. Ha­tá­ro­zot­tan for­dult bal­ra, és nagy lép­tek­kel in­dult va­la­ho­vá. El­tűnt. A tás­ká­ja azon­ban ott ma­radt az ülé­sen.

Tres­ter vár­ta, hogy vissza­tér­jen. Ki­né­zett a fo­lyo­só­ra is. De nem lát­ta se­hol. Köz­ben a vo­nat meg­állt. Hir­te­len csend lett.

És Tres­ter tisz­tán hal­lot­ta, hogy va­la­hol egy óra ke­tyeg.

Nem sze­ret­te az órá­kat. A la­ká­sá­ból is ki­do­bált min­den olyan óra­szer­ke­ze­tet, amely han­go­san ke­tye­gett. Ez is há­bo­rús be­ideg­ző­dés. Ott idő­zí­tett bom­bá­kat kel­lett szét­sze­rel­nie. Azok­nak az órá­ja tik­ta­kolt előbb hal­kan, az­tán egy­re erő­seb­ben, vé­gül úgy, hogy azt száz ki­lo­mé­ter­re is hal­la­ni le­he­tett. Per­sze csak an­nak, aki las­san, a csu­pasz ujj­he­gyé­vel csa­var­ta le a gyúj­tó­szer­ke­ze­tet a rob­ba­nó­anyag­ról. Ha erre gon­dolt Tres­ter, min­dig el­ön­töt­te a ve­rí­ték. Most is. Hal­lot­ta, egy­re job­ban dü­bör­gött az óra. Fe­jét a két nyi­tott te­nye­ré­be haj­tot­ta, sze­mét be­huny­ta, se lát­ni, se hal­la­ni nem akart sem­mit.

A vo­nat eny­he rán­tás­sal meg­in­dult.

Hi­he­tet­len, de a vál­tók kat­to­gá­sa té­rí­tet­te ma­gá­hoz Tres­tert. Meg­ráz­ta a fe­jét, és a tás­ká­ra me­redt.

– Ez az!

Fel­állt, az ab­lak­hoz lé­pett. Óva­to­san le­fek­tet­te az álló hely­ze­tű tás­kát.

– Ha ki­nyi­tom, le­het, hogy fel­rob­ban… – mor­mog­ta. De így foly­tat­ta. – És ha nem, ak­kor is fel­rob­ban… Az esély az ado­ga­tó­nál…

Uj­ját a zár­ra he­lyez­te. Las­san meg­nyom­ta. Hal­lot­ta, hogy kat­tan a nyelv. Már csak fel kel­lett vol­na emel­ni a tás­ka fe­de­lét.

De va­la­ki meg­szó­lalt az aj­tó­ban.

– Ha ki­nyit­ja, agyon­lö­vöm!