16.

A nyá­ri­as zá­por utá­ni dél­után kel­le­mes­nek és szép­nek ígér­ke­zett. Kati du­do­rász­va, ne­vet­gél­ve ké­szü­lő­dött. Ki­csit gon­do­sab­ban csi­no­sí­tot­ta ma­gát, mint más­kor. Az ilyet nem le­het nem ész­re­ven­ni egy asszony sze­mé­nek, kü­lö­nö­sen, ha kí­ván­csi is a ké­szü­lő­dés lát­tán.

– Iga­zán csak ki­ra­ka­to­kat fogsz né­ze­get­ni? – fir­tat­ta Bó­tá­né. Nem na­gyon mert kér­de­zős­köd­ni, és Kati ki­té­rő vá­la­sza­i­ba sem tu­dott be­le­köt­ni.

– Olyan hi­he­tet­len ez, Teri néni?

– Igen, mert na­gyon csi­no­sí­tod ma­gad.

– Azt aka­rom, hogy meg­for­dul­ja­nak utá­nam. Ezt sze­re­tem, és jól szó­ra­koz­tat.

Bó­tá­né szí­ve­sen anyás­ko­dott Kati fe­lett, most is ked­ve lett vol­na ta­ná­cso­kat adni, de a lány ezt rit­kán fo­gad­ta el. Mi­óta együtt van­nak, szó­vál­tás nem volt kö­zöt­tük, egy rossz moz­du­la­tot sem tet­tek egy­más­nak. Ezért is óva­tos­ko­dott Bó­tá­né, ne­hogy meg­ro­mol­jon a kap­cso­la­tuk. Kati ha­tá­ro­zott egyé­ni­ség volt, min­den meg­nyi­lat­ko­zá­sá­ban lát­szott, tud­ja, mit és mi­ért tesz. Az el­ha­tá­ro­zá­sa­i­ban sem le­he­tett meg­in­gat­ni. De azt soha nem ta­pasz­tal­ta Bó­tá­né, hogy ne le­he­tett vol­na ben­ne meg­bíz­ni.

– Kár, hogy nincs itt­hon Si­mon­ka – mond­ta. – Ha így lát­na té­ged! Na­gyon szép vagy, Ka­ti­kám. Csi­nos ez az új ru­hád is. Ne­ked ép­pen azok a szí­nek áll­nak jól, amik sze­gény Edit­kém­nek is.

Bó­tá­né kö­zel volt ah­hoz, hogy elér­zé­ke­nyül­jön. Ez egy­ál­ta­lán nem lett vol­na ked­vé­re Ka­ti­nak. Nem hi­ány­zott, hogy Bó­tá­nét vi­gasz­tal­nia kell­jen, ami az ő han­gu­la­tát is meg­ron­tot­ta vol­na. Meg­ölel­te az öreg­asszonyt.

– Hát nem tet­szett ész­re­ven­ni? Di­rekt azt aka­rom, hogy mi­nél job­ban ha­son­lít­sak Edit­ké­re. Hogy ép­pen olyan szép le­gyek, mint ő, hogy en­gem is épp­úgy tes­sék sze­ret­ni, mint őt.

Bó­tá­né­nak jól­esett a ked­ves­ke­dés, fel­de­rült a képe, mo­soly­gott, de bá­tor­ta­la­nul örült, mert le kel­lett küz­de­nie az em­lé­kek­be vissza­fu­ra­ko­dó gon­do­la­ta­it. Leg­szí­ve­seb­ben ma­gá­hoz von­ta vol­na a lányt, de tar­tóz­ko­dott, hogy meg­gá­tol­ja a ké­szü­lő­dés­ben és ne gyűr­je össze a ru­há­ját.

– Olyan vagy, Ka­ti­kám. Ta­lán még szebb is. Edit nem volt ilyen ha­tá­ro­zott, ilyen fel­nőt­tes vi­sel­ke­dé­sű. Csak emi­att nem fél­te­lek. Bát­rabb vagy, mint egy fér­fi. És iz­mo­sabb is… Le­gény le­gyen, aki té­ged a lá­bad­ról le­vesz.

Bó­tá­né azon tör­te a fe­jét, ho­gyan tud­na a sze­re­te­tért vi­szon­zá­sul Kati ked­vé­be jár­ni. Eszé­be ju­tott az ék­szer. Oda­ment a szek­rény­hez, amely­ben Edit meg­tar­tott ru­hái függ­tek és azok az em­lék­tár­gyak, ame­lyek­től nem akart meg­vál­ni. Edit ké­zi­tás­ká­já­ban, ahol a sze­mé­lyes ira­tai, is­ko­lai bi­zo­nyít­vá­nyok, fény­ké­pek és cse­cse­be­csék vol­tak, ott tar­tot­ta arany ka­ri­ka­fül­be­va­ló­it is. Ki­vet­te, meg­for­gat­ta a te­nye­ré­ben, né­ze­get­te, lát­szott, hogy el­gon­dol­ko­dik. Ész­re­vet­te, hogy Kati meg­lát­ta. Mint a csíny­te­vé­sen ka­pott gye­rek, pi­rul­va mond­ta:

– Ezt ne­ked adom. Vedd fel, hogy még in­kább olyan légy, mint Edit­kém.

– Nem, Teri néni, nem fo­gad­ha­tom el.

– El kell fo­gad­nod, kis­lá­nyom… Ilyet én nem hord­ha­tok, el­ad­ni sem­mi pén­zért nem ad­nám el. Raj­tad tet­sze­ni fog, és az ne­kem töb­bet ér.

Kati tud­ta, hogy nem sza­bad el­len­kez­nie, úgy lesz leg­ha­ma­rabb túl eze­ken a per­ce­ken.

– Jaj, de szép! Na­gyon kö­szö­nöm, de csak ha vi­szo­noz­ha­tom majd va­la­mi­vel.

– Jól van, Ka­ti­kám. Te tu­dod, mit csi­nálsz.

Ka­tit tény­leg szé­pí­tet­te a fül­be­va­ló. Né­ze­get­te ma­gát a tü­kör­ben, gye­re­kes öröm­mel mu­to­gat­ta Bó­tá­né­nak is, aki­nek sze­mé­ben fény­lett a bol­dog­ság, de sar­ka­i­ban ott csil­lo­gott az em­lé­ke­zés könny­csepp­je is. Oda­ment megint a szek­rény­hez, a tás­ká­ból ki­vet­te a fül­be­va­ló­hoz tar­to­zó nyak­lán­cot, az ége­tett zo­mánc me­dá­li­á­val.

– Vedd fel ezt is. A fül­be­va­ló­hoz kap­ta Edit.

Kati til­ta­koz­ni akart. Bó­tá­né sze­re­tet­re mél­tó na­i­vi­tás­sal men­te­ge­tő­zött.

– Ne til­ta­kozz, ezt nem adom ne­ked… de a nyak­lánc és a fül­be­va­ló együtt, meg ez a ta­ka­ros kis ruha! Nem lesz ná­lad szebb Pes­ten. Ha sző­ke len­nél és egy ki­csit ala­cso­nyabb, le sem tud­nám ta­gad­ni, hogy a lá­nyom vagy.

Kati is­mét ma­gá­hoz ölel­te a so­vány öreg­asszonyt, aki­nek a szí­ve, a jó­in­du­la­ta, a sze­re­te­te, úgy lát­szik, na­gyobb volt, mint ő maga.

– Kö­szö­nöm, Teri néni. A lán­cot vissza­adom, és leg­kö­ze­lebb csak ak­kor tes­sék köl­csö­nöz­ni, ha…

– Ha olyan­nak akar­lak lát­ni, mint a lá­nyo­mat. Ugye, ezt akar­tad mon­da­ni?

– Igen. – Kati örült, hogy Bó­tá­né a maga mód­ján fo­gal­maz­ta meg, amit ő félt ki­mon­da­ni.

Ka­ti­nak ta­lál­ká­ja volt, de er­ről nem akart be­szél­ni. Tu­laj­don­kép­pen azért is ké­szü­lő­dött kü­lö­nös gond­dal.

– Mi­kor­ra jössz haza?

– Sö­té­te­dés­re itt­hon va­gyok.

Blumens­tock már várt rá. Bent ült a Tan­gó bár sza­lon­já­ban, ahol né­hány, fo­te­lek­kel öve­zett asz­ta­lon kí­vül csak já­ték au­to­ma­ták vol­tak. A tom­pí­tott, szin­te sö­tét han­gu­la­tú fény ba­ná­li­san ha­tott. A fény­űző­sé­get után­zó kár­pi­tok­kal együtt har­mad­osz­tá­lyú cuk­rász­dá­nak sem tűr­ték vol­na meg Auszt­ri­á­ban. Blumens­tock nem szí­ve­sen vá­lasz­tot­ta ezt a he­lyet, de félt, hogy Kati, akit Ro­mán Már­ton fa­lu­si­nak mu­ta­tott be, nem tud majd vi­sel­ked­ni, és fe­szé­lyez­ve érzi ma­gát.

An­nál na­gyobb volt a meg­le­pe­té­se, ami­kor a lány meg­je­lent. Öl­töz­kö­dé­sé­ben, vi­sel­ke­dé­sé­ben túl­tett a Váci ut­cai csi­ni­ba­bá­kon. Fi­nom­sá­gá­val, egy­sze­rű­sé­gé­vel, fes­ték nél­kü­li ter­mé­sze­tes szép­sé­gé­vel és for­má­já­val a kül­föl­di sza­lo­nok­ban is ver­seny­ké­pes lett vol­na.

Blumens­tock azon­nal be­lát­ta, hogy nem lesz könnyű dol­ga Ka­ti­val. Amit part­ne­re ren­delt, ő is azt kér­te: ko­nya­kot és ká­vét. A pin­cér kér­de­zet­le­nül is tud­ta, hogy mi­lyen ko­nya­kot vi­gyen, mennyi­re le­het az úr pénz­tár­cá­ját ki­nyit­tat­ni.

Blumens­tock jól fé­sült, mo­dern őszes frizu­rá­ja, vé­kony arany­ke­re­tes szem­üve­ge, spor­tos alak­já­ra sza­bott ele­gáns ga­lamb­szür­ke nyá­ri öl­tö­nye, ápolt­sá­ga nem il­lett az ol­csó de­ko­rá­ci­ós kör­nye­zet­be. Ka­ti­ból ki is kí­ván­ko­zott:

– Gaz­dag em­ber, sze­gény he­lyen…

– Nem volt jobb öt­le­tem, de ha nem érzi jól ma­gát… Kati sza­bad­ko­zott.

– Ma­rad­junk. Úgy­is az az el­kép­ze­lé­sem, hogy nem fog ár­ta­ni ne­künk egy kis séta, köz­ben né­ze­get­jük a ki­ra­ka­to­kat. Ki­me­he­tünk a Du­na­kor­zó­ra is.

Blumens­tock­nak nem tet­szett az öt­let. Túl volt már a di­á­kos sé­tá­ló kor­sza­kon. Ha szó­ra­ko­zás­ról van szó, in­kább ül vagy fek­szik, eset­leg tán­col, ha na­gyon mu­száj. De még nem mon­dott el­lent.

– Sej­ti, mi­ért kér­tem ezt a ta­lál­ko­zót?

– Nem gon­dol­kod­tam raj­ta. De ha kér­de­zi, azon­nal is meg­vá­la­szol­ha­tom.

– Nos?

– Ud­va­rol­ni és szó­ra­koz­ni akar.

– Mi­ből gon­dol­ja?

– Csu­pán a kor­kü­lönb­ség­ből, az ele­gan­ci­á­já­ból és a kö­rül­mé­nyek­ből.

Kati me­rész­sé­ge tet­szett az ele­gáns úr­nak. Jól tud­ta, hogy a kor­kü­lönb­sé­get az ilyen ter­mé­sze­tű ta­lál­kák­nál nem kell fi­gye­lem­be ven­ni. De dip­lo­ma­ti­kus volt.

– Ha ked­ve van szó­ra­koz­ni, ré­szem­ről a sze­ren­cse. De egé­szen más­ról is sze­ret­nék be­szél­get­ni.

Ka­tit meg­lep­te a vá­lasz.

– Ak­kor te­hát té­ved­tem. Má­sod­szor nem aka­rok. Tes­sék, ma­gáé a szó…

– Elő­ször is sze­ret­ném meg­kö­szön­ni, hogy Már­tont meg­lá­to­gat­ta. A gyó­gyu­lá­sá­ban en­nek nagy sze­re­pe lesz. Maga is lát­hat­ta, mennyi­re örült sze­gény­ke.

A le­ki­csiny­lő meg­jegy­zés nem tet­szett Ka­ti­nak.

– Ha így be­szél, nem lesz ma­gá­ról jó vé­le­mé­nyem. Egy­ál­ta­lán, mi­ből gon­dol­ja, hogy Már­ton szá­na­lom­ra mél­tó?

– Nem a maga szá­nal­má­ról van szó. Ne ért­sen fél­re. Az enyém­ről pe­dig egy­ál­ta­lán. Is­me­ri maga őt?

Kati meg­győ­ző­dés­sel mond­ta.

– Amennyi­re em­bert meg le­het is­mer­ni, igen. Ke­ve­sen di­cse­ked­het­nek annyi em­be­ri ér­ték­kel, mint ő.

– Kö­szö­nöm, ez jól­esett. Ezek után könnyű lesz a dol­gom. Ha el­mond­tam, an­nak is na­gyon fo­gok örül­ni, ha va­cso­rá­ra a ven­dé­gem lesz.

– Csak­hogy én na­gyon ko­rán va­cso­rá­zom.

– Ke­re­sünk olyan he­lyet.

– Ak­kor rend­ben.

A pin­cér nagy so­ká­ra hoz­ta a ko­nya­kot és a ká­vét. A ki­szol­gá­lás gyor­sa­sá­gát, ud­va­ri­as­sá­gát leg­szí­ve­seb­ben ki­fo­gá­sol­ták vol­na, ha lett vol­na ér­tel­me. Mind­ket­ten össze­néz­tek, meg­mo­so­lyog­ták a pin­cért, egy volt a gon­do­la­tuk és a vé­le­mé­nyük is.

– Majd én is ilyen gyors le­szek a fi­ze­tés­nél – mond­ta Blumens­tock. Koc­cin­tot­tak, a fér­fi meg­it­ta a ko­nya­kot, és el­ké­szí­tet­te a ká­vé­ját a tej­szín­nel és cu­kor­ral.

– Ne­kem na­gyon ked­ves test­vé­rem Már­ton – mond­ta köz­ben. – Saj­nos, ke­ve­set va­gyunk együtt, pe­dig sok­szor a se­gít­sé­gé­re le­het­nék, és kel­le­ne is, hogy le­gyek.

– Mi­ért?

– Ide­gi­leg nincs rend­ben.

– Azt mond­ja?

– Ne ért­sen fél­re, nem tar­tom sem bo­lond­nak, sem őrült­nek. Az ide­gei fi­no­mak, eb­ből kö­vet­ke­ző­en be­te­ge­sen ér­zé­keny. Saj­nos a kö­rül­mé­nyei sem ren­de­zet­tek, ami­nek egye­dül ő az oka.

– Ezt hogy ért­sem?

– Ben­ne kí­sér­te­ti­e­sen él­nek em­lé­kek, amik­től, vagy amik­ből nem tud, de nem is akar sza­ba­dul­ni.

– Em­lé­kek? Mi­lyen em­lé­kei le­het­nek? Soha sen­ki­vel nem ta­lál­ko­zik.

– Ne ab­ból in­dul­jon ki, hogy most ilyen. Az édes­any­já­val kap­cso­la­tos em­lé­kei mel­lett nyo­masz­tó­ak a sze­rel­mi ku­dar­cai.

– Sze­rel­mi ku­dar­cok?

– Igen. El­áru­lom eze­ket a leg­ben­sőbb tit­ka­it, mert sze­ret­ném, ha a se­gít­sé­gé­re len­ne.

– Kez­dem nem ér­te­ni.

– Már­ton alap­ter­mé­sze­te pesszi­mis­ta. Az ilyen em­ber a leg­ki­sebb ku­dar­cot is tra­gé­di­á­nak te­kin­ti. A vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb dol­ga, hogy egy­szer be­fe­jezzük az éle­tün­ket. Igaz, az édes­any­ja a ko­rá­tól még él­he­tett vol­na, de az élet ter­he­i­től meg­rop­pan­va vi­szony­lag ko­rán meg­halt. Ezt min­den­ki ter­mé­sze­tes­nek tud­ná fel­fog­ni, ő nem. Úgy jár az édes­any­ja sír­já­hoz, mint­ha élőt lá­to­gat­na. Soha nem vol­tak ba­rá­tai. Ami­kor ide­je lett vol­na, hogy élet­tár­sat ke­res­sen ma­gá­nak, en­nek ér­de­ké­ben sem so­kat tett. Ő az az em­ber, akit el le­het ven­ni fér­jül. És jól jár­ná­nak vele. Sze­ren­csés­nek mond­ha­tó kap­cso­la­tai vol­tak az utol­só évek­ben, ta­valy, ta­valy­előtt és az idén is. Szin­te so­ro­zat­sze­rű­en. És so­ro­za­to­san ér­ték csa­ló­dá­sok is.

– Hogy­hogy?

– Neki a sző­ke a zsá­ne­re. Eb­ben na­gyon kö­zös az íz­lé­sünk. Volt egy lány: Git­ta. Kor­ban is il­let­tek egy­más­hoz. Fe­ke­te sze­mű, sző­ke szép­ség volt, ízig-vé­rig bo­szor­kány. Ő maga sem vet­te ész­re, hogy a Már­ton­nal kap­cso­la­tos flört­ből sze­re­lem lett. A test­vé­rem már a há­zas­ság gon­do­la­tá­val fog­lal­ko­zott, ami­kor a lány két év­vel ez­előtt egy kül­föl­di útja vé­gén, Nyu­ga­ton ma­radt. Most Ham­burg­ban egy klub­ban dol­go­zik, de ak­kor fo­gal­ma­zok job­ban, ha azt mon­dom, hogy ab­ban a klub­ban a szép­sé­gét és bo­szor­ká­nyos tu­do­má­nyát ka­ma­toz­tat­ja. Nem is kis pén­zért. De még min­dig sze­re­ti Már­tont. Nem­ré­gen ta­lál­koz­tam vele, ne­kem mond­ta, hogy még most is férj­hez men­ne hoz­zá. Tu­laj­don­kép­pen Git­ta volt Már­ton egyet­len nagy sze­rel­me, aki­nek majd­nem a he­lyé­be lé­pett a Bóta lány. Tud­ja, aki olyan sze­ren­csét­le­nül járt.

Kati úgy lát­szott: be akar­ja fe­jez­ni a té­mát.

– Re­mé­lem, Már­ton ha­ma­ro­san fel­gyó­gyul. És meg­ta­lál­ja az iga­zit Git­tán kí­vül is.

– Én ked­ve­ző­nek tar­ta­nám, ha Git­tá­val.

– Egy konzum­nő­vel?

Blumens­tock nem akart vi­táz­ni.

– El­tér­tünk a té­má­tól – mond­ta –, még sem­mit sem szól­tam ar­ról, amit sze­ret­nék, és sem­mit nem tud­tam meg ar­ról, hogy le­he­tünk-e part­ne­rek Már­ton dol­gá­ban.

– Min­den­ben le­he­tünk. – A mon­dat ha­tá­ro­zott­nak és ka­cér­nak hang­zott.

Blumens­tock azon­ban el­en­ged­te a füle mel­lett.

– Mar­ci ér­zel­me­it át­itat­ja egy nem ter­mé­sze­tes élet­fel­fo­gás. Nem jó ez neki, még­sem tesz el­le­ne. Ami­vel be­éri, és amit el­fo­gad, vol­ta­kép­pen egy ma­gán­kú­ra, ami­hez a gyógy­szert én rend­sze­re­sen el­kül­döm.

Ka­tit na­gyon ér­de­kel­te a kúra.

– Maga? És Auszt­ri­á­ból? Blumens­tock foly­tat­ta.

– Ez a gyógy­szer csak arra jó, hogy stag­nál­tas­sa a be­teg ál­la­po­tát. Ese­ten­ként, ami­kor ön­gyil­kos­ság­ra is ké­pes len­ne, le­tar­gi­kus ál­la­po­tá­ban ez­zel a me­di­ci­ná­val ká­bít­ja el ma­gát. De ez nem meg­ol­dás. Be kel­le­ne őt dob­ni a nagy víz­be. Az élet­be. Biz­tos, hogy nem ful­lad­na meg. Ha szük­sé­ges, tud a lé­té­ért küz­de­ni. Eb­ben kér­ném a se­gít­sé­gét.

– És mit te­het­nék én?

– Na­gyon ke­ve­set kel­le­ne. És a leg­töb­bet ér­het­nénk el vele. Lát­ta mennyi­re örült ma­gá­nak? Men­jen be hoz­zá más­kor is. El­in­té­zem, hogy mi­nél ha­ma­rabb ki­jö­hes­sen a kór­ház­ból, ha maga meg­ígé­ri, hogy pat­ró­nu­sa lesz, ha gond­ját vi­se­li, vi­szon­zá­sul…

Kati meg­sza­kí­tot­ta.

– Amit kér, na­gyon szí­ve­sen. De nem tar­tok igényt a vi­szon­zás­ra. Kis­sé sér­tő volt a be­fe­je­zet­len meg­jegy­zé­se.

– Nem lett vol­na sér­tő, ha vé­gig­hall­gat.

– Bo­csá­nat.

– Vi­szon­zá­sul meg­hí­vom ma­gát. Jöj­jön el. Akár egye­dül, akár gar­de­dám­mal hoz­zám, Auszt­ri­á­ba két-há­rom hét­re, akár egy hó­nap­ra is, de hoz­za ma­gá­val Mar­cit. Ha szük­sé­ges: hi­te­ges­se. Kint lesz mó­dunk a töb­bit meg­ol­da­ni.

– Gon­dol­ja, hogy Már­ton­nak szük­sé­ge van a hi­te­ge­té­sem­re? Kati gon­do­la­tai tük­rö­ződ­tek az ar­cán. Blumens­tock ezt fél­re­ér­tet­te.

Két­ke­dést, hi­tet­len­sé­get vélt. Tak­ti­ku­san bá­to­rí­tot­ta hát.

– A maga sze­mé­lye, a kö­zel­sé­ge, egész­sé­ges élet­fel­fo­gá­sa al­kal­mas vol­na arra, hogy Már­ton­nak meg­mu­tas­sa a he­lyes élet­mó­dot. Köz­ben maga is jól érez­né ma­gát, ezt ga­ran­tá­lom. Üdül­het­ne, pi­hen­het­ne, vég­ső so­ron szó­ra­koz­hat­nánk is, nem kel­le­ne min­dig csak Már­ton­nal len­nie…

Ka­ti­nak – ezt re­giszt­rál­ta a fér­fi – nem volt el­le­né­re az aján­lat.

– De még soha nem vol­tam kül­föl­dön. Út­le­ve­lem sincs. Nem tu­dom, meg­kap­nám-e.

Blumens­tock fö­lé­nye­sen mo­soly­gott:

– Ha csak ez az aka­dály, eb­ben se­gít­sé­gé­re le­he­tek.

– Ezt még meg­be­szél­jük. Az el­ha­mar­ko­dott dön­tés sose jó…

– Rend­ben – egye­zett bele vi­dá­man a pro­fesszor. – Ak­kor jö­het a va­cso­ra? Van va­la­mi konk­rét ja­vas­la­ta? Örül­nék, ha va­la­mi nagy­sze­rű he­lyet vá­lasz­ta­na. Sze­ret­nék egy ki­csit ud­va­rol­ni. Kí­ván­csi len­nék, mi­lyen ered­ménnyel tu­dok még csá­bí­ta­ni.

A lány gon­dol­kod­ni lát­szott.

– Mit szól­na pél­dá­ul a Vár­hoz? A pro­fesszor lel­ke­se­dett.

– Nagy­sze­rű! Fi­ze­tek!

Blumens­tock az ut­cán le­ál­lí­tot­ta a leg­el­ső ta­xit.

– A Ha­lász­bás­tyá­ra. A Szent Ist­ván szo­bor­hoz.

Az ét­te­rem, az ele­gáns és re­mek va­cso­ra, majd a bár már egé­szen más han­gu­la­tot kel­tett. Blumens­tock ott­ho­no­sab­ban, Kati fel­sza­ba­dul­tab­ban érez­te ma­gát. A Scotch whis­ky is meg­tet­te a ha­tá­sát. A fér­fi a lány ke­zé­ért nyúlt:

– Van part­ne­re?

Kati pil­la­nat­nyi szü­net után vá­la­szolt:

– Most nincs.

– És mit szól­na egy öreg úr szó­ra­koz­ta­tá­sá­hoz?

A lány fel­ka­ca­gott. Hu­mo­ros­nak tűnt, hogy az öt­ven éven alu­li fér­fi, aki az ápolt­ság és fi­nom­ság ha­tá­sá­ra alig mu­ta­tott több­nek negy­ven­nél, öreg­úr­nak ti­tu­lál­ta ma­gát.

– Maga öreg? Ne ne­vet­tes­sen. Maga? Aki bi­zo­nyá­ra fal­ja a nő­ket, akit, ki­né­zem ma­gá­ból, imád­nak a fi­a­tal lá­nyok, és ha le­het­ne, el­vé­tet­nék ma­gu­kat. Az ilyen jó svá­dá­jú fér­fi, mint maga, férj­nek sem rossz. Kár, hogy már bölcs ah­hoz, hogy a sza­bad­sá­gát oda­ad­ja egy fi­a­tal fe­le­ség­nek. Maga öreg?!

A fér­fi­nak jól­esett a bók.

– Te­hát nem kell ud­va­rol­nom? Nem kell mon­da­nom, hogy tet­szik, hogy csi­nos, hogy s a töb­bi?

– Pe­dig jól­esik, ha mond­ják. – Hir­te­len Blumens­tock­hoz for­dult. – És ha na­gyon ta­nu­lat­lan va­gyok még?

– Csak nem azt akar­ja mon­da­ni, hogy…

Kati a fe­jét ráz­ta:

– Azt nem mon­dom. De a meg­gon­do­lat­lan és ti­tok­ban lo­pott al­kal­mak, úgy ér­zem, még nem vol­tak az iga­zi­ak.

– Te­hát vol­tak? Vol­tak ilyen al­kal­mak?

– Hu­szon­egy­né­hány éves va­gyok…

– És tő­lem mit vár?

A lány so­moly­gott, és csil­log­va né­zett a pro­fesszor­ra.

– Maga egy nem­zet­kö­zi ku­jon. Gon­do­lom sok ta­pasz­ta­lat­tal, és mind­egyik ta­pasz­ta­lat­ból el­sa­já­tí­tott va­la­mit.

– Nem gon­dol­ja, hogy ki­tün­tet a vé­le­mé­nyé­vel?

– Ha ma­gá­nak ez ki­tün­te­tés?

– Iga­za van, ez még nem iga­zán az. Csak ma­gán mú­lik, hogy el­is­me­rés­ként is hall­jam.

Kati le­sü­töt­te a sze­mét.

– Nem is tu­dom – mond­ta. – Túl gyors ez ne­kem… Le­het, hogy maga a vil­lám­há­bo­rú­hoz szo­kott, de ne­kem az eszem is meg kell győz­nöm, nem­csak a kí­ván­csi­sá­gom.

Blumens­tock úgy bú­gott, mint egy exk­lu­zív ger­le:

– És meg­győz­he­tő az az ész, dar­ling? Szü­net.

– Az ér­ve­ken mú­lik, pro­fesszor úr…

Blumens­tock ne­ve­té­se győ­ze­lem­fé­lét szim­bo­li­zált, Kati pe­dig vé­gét akar­ta vet­ni az es­té­nek.

– Ne ha­ra­gud­jék, de… mind­járt ki­lenc… Teri néni egye­dül van. A fér­fi né­hány szó­val ma­rasz­tal­ni pró­bál­ta – si­ker­te­le­nül.

– Ak­kor, be­le­sza­kad a szí­vem, de ha­za­vi­szem.

Kati ezt sem fo­gad­ta el.

– Jót tesz egy kis séta. Szel­lőz­te­tem a fe­jem leg­alább. És a busz van annyi­ra gyors, mint a taxi.

Az au­tó­busz már fel­tűnt a ka­nyar­ban, ami­kor Blumens­tock meg­kér­dez­te.

– És mi­kor lá­tom?

– Hív­jon fel. Ép­pen úgy, mint ma… És kö­szö­nöm a szép es­tét…

Blumens­tock ele­gáns moz­du­lat­tal in­tett a to­va­tű­nő lány után, majd az órá­já­ra né­zett, és las­san, ko­mó­to­san le­sé­tált a Szé­na tér­re. Ott fo­gott egy ta­xit, és a szál­lo­dá­hoz haj­ta­tott. A par­ko­ló­ban ott állt a ko­csi­ja. Be­szállt, in­dí­tott, és mint­ha csak az esti Bu­da­pest­re len­ne kí­ván­csi, ké­nyel­me­sen gu­rult az ut­cá­kon, lát­szó­lag min­den cél és út­irány nél­kül, akár­ha a ki­vi­lá­gí­tás­ban gyö­nyör­köd­nék. Egy-egy ház­töm­böt, ut­ca­négy­szö­get több­ször is meg­ke­rült, majd át­gör­dült az Ár­pád-hí­don, és rá­ka­nya­ro­dott a Szent­end­rei útra. S ott hir­te­len si­e­tős­sé vált a dol­ga, be­le­ta­po­sott a gáz­ba, és fel­gyor­sí­tot­ta a ko­csit.

Szent­end­rén a di­va­tos ét­te­rem előtt stop­polt le. És be­si­e­tett.

Nem sok­kal ké­sőbb Ro­mán Már­ton szo­ba­tár­sá­ért be­teg­szál­lí­tó ko­csit tolt be egy be­he­mót, fe­hér kö­pe­nyes fér­fi. Alá­nyúlt a sé­rült­nek, óva­to­san a ko­csi­ra rak­ta, és in­dult vele ki­fe­lé.

Ro­mán még nem aludt.

– Hová vi­szik ilyen­kor? – re­a­gált cso­dál­koz­va a lát­vány­ra.

– A mű­tő­be. Sür­gő­sen ope­rál­ni kell…

A fo­lyo­són a ko­csi le­állt. A be­teg­szál­lí­tó a sé­rült­höz ha­jolt:

– A pro­fesszor Szent­end­rén e pil­la­nat­ban fon­tos sze­méllyel ran­de­vú­zik.

– És ki az? – nyög­te a be­teg.

– Dr. He­rédy Ákos, a Hegy­al­jai Egye­sü­lés ve­gyész­mér­nö­ke. Hód meg­le­pő­dé­sé­ben csak­nem le­esett a ko­csi­ról.

Reg­gel Ro­mán Már­ton­nal, némi rész­vét­tel a hang­já­ban, a kö­vet­ke­ző­ket kö­zöl­te a so­ros nő­vér:

– Egye­dül ma­radt, uram. Saj­ná­lom, de a szo­ba­tár­sa az éj­sza­ka mű­tét köz­ben vá­rat­la­nul meg­halt. Is­ten nyu­gosz­tal­ja…