16.
Bana Dénes ezredes figyelmesen hallgatta Beleznay őrnagy beszámolóját. Ezért is szisszent fel, amikor villogni kezdett a telefonkészüléke.
– A fene! Mondtam, hogy ne kapcsoljanak be senkit! – Felvette a kagylót, s mérgesen beleszólt. – Tessék!
Az anyósa volt. A felindultságtól remegett a hangja.
– Csak igennel vagy nemmel válaszolj, Dénes! Igaz az, hogy te tudtad, hol él az én kutyusom, a Buksi ?
Bana befogta a telefonkagyló mikrofonját, s úgy súgta Beleznaynak.
– Az anyósom… – Olyan grimaszt vágott, hogy még a komoly őrnagy is elmosolyodott. – Mit kérdezett, mama?
– Te nem figyelsz rám, fiam?! Azt kérdeztem, hogy tudtad-e, hol bújt meg Buksi?
– Buksi? Persze, persze…
Az ezredes messze tartotta a kagylót a fülétől, szinte harsogott az egész szoba.
– Be is ismered?! Tudod mi vagy te? Hóhér! Igenis, hóhér! Én elsirattam Buksit, te pedig… Igenis, hóhér vagy! Ne gyere haza, mert… Mert nem tudom, mit csinálok veled?!
Kis szünet következett, aztán egy lágyabb női hang folytatta.
– Déneském, ez tényleg nem volt szép tőled…
– A feleségem… – tájékoztatta az ezredes Beleznayt.
– Nem kellett volna eltitkolnod. Most a mama nagyon megsértődött. Tessék hagyni, mama… Ilyet én nem mondok! – az utolsó két mondat már az öregasszonynak szólt. Az ezredes kurtán-furcsán fejezte be a beszélgetést.
– Nem érek rá. Legyetek szívesek békén hagyni! Vége! -S még egyszer hozzátette, mintha parancsot adott volna valamelyik beosztottjának. – Vége!
Visszatette a helyére a kagylót, pár pillanatig maga elé meredt, aztán megkérdezte.
– Hol is tartottunk?
Beleznay válaszolni akart a kérdésre, de újra villogni kezdett az asztalon a készülék.
– Ne kapcsolja! – szinte kiáltotta az ezredes. A titkárnő ijedten közölte.
– Pintér alezredes elvtárs jelentkezik…
– Az más! Bejöhet!
Az alezredes egy ujjnyi vastag dossziét nyújtott parancsnoka felé.
– Ezredes elvtárs, a Grotte-akta, parancsolj…
– Köszönöm, Béla, ülj le… Erről majd később… Beleznay elvtárs Hód információit közli. Ezért is kértem, hogy gyere.
Pintér alezredes leült, a dossziét az íróasztalon hagyta.
– Kérek engedélyt… – mondta, de Bana nem engedte, hogy folytassa.
– Gyújts rá… Van valami jó cigarettád? Az alezredes Royalsot kínált.
– Kent nincs? – ugratta az ezredes. Kivett egy cigarettát és rágyújtottak. – Tessék, őrnagy elvtárs.
– Ezredes elvtárs, jelentem… – kezdte Beleznay.
– Ha lehet, a formaságokat mellőzzük – szólt közbe az ezredes. – Tehát?
– A Bella Penzióról… Azt jelenti Hód, hogy nincs vendég. Hónapok óta nem is volt. Akik ott élnek, valamilyen módon Nemesékhez tartoznak. Néha jön egy-egy látogató, de nem alszik ott. Az öreg Nemes tiszte volt, hogy esetenként bekapcsolgassa a szobákban a villanyt, egy-két helyen a televíziót, aztán eloltsa, azt a látszatot keltve, mintha mindenütt vendégek laknának. Nemesnéről az az információja, hogy amilyen csúnya volt, olyan szexőrült. Hajlandó volt pénzt is fizetni a férfiaknak. Az öreg férje mindezt tűrte. De Hód szerint valami titok lappang Nemes, a megölt felesége és egy egyébként ártalmatlannak tűnő fiatalabb férfi, ahogyan ő jellemezte, „keresztes őrült” kapcsolata mögött. Ezt még nem sikerült megfejtenie. Az bizonyosnak látszik, hogy nem akármilyen együttes ez a Bella Penzió…
– A gyilkosság? – kérdezte az ezredes.
– Semmi bizonyos. Csak találgatás.
– És az mi?
Beleznay kicsit várt a válasszal. Rendszerezte magában azt, amit el akart mondani.
– Három feltevés. Kettő gyenge, egy erősnek látszik.
– Ki vele! – biztatta az ezredes.
– A két gyenge a következő. Az első, hogy a férj a gyilkos.
– Indok?
– Az állandó megaláztatás, parancsolgatás, semmibevevés. Ha nagyon keresgélünk, találunk mást is, például a pénzt. Most vizsgáljuk Nemes múltját, jelenét, ahogyan szokás.
– A másik?
– Az a bizonyos őrült. A mozaik még nem állt össze. Tulajdonképpen csak neve van, de szinte biztos, hogy ez is hamis. Csempe János. A nyomozásvezető megkérdezte, kicsoda ő. Csempe csak makogott, s állandóan egy nótát énekel, de ennek a szövege is furcsa.
– Mi az? – kérdezte Bana, s újabb cigarettáért nyúlt.
– Valami ilyesmi: az idvözültek, az idvözültek járják körbe a hegyet…
– Idézze még egyszer – kérte az ezredes.
– Az idvözültek, az idvözültek járják körbe a hegyet…
Az ezredes leírta egy cédulára a szöveget, s becsúsztatta az íróasztal fiókjába.
– Mégis, ki ez az ember?
– Ezredes elvtárs, erre egyelőre csak ellenőrizetlen anyagunk van. Az információ Nemestől származik. Ő azt mondja, a feleségének a fia, az előző házasságából. És hogy így, fogyatékosan született.
Bana bólintott.
– És az ő indoka mi lenne?– kérdezte. Beleznay széttárta a karját.
– Nem tudom… Ha szellemi fogyatékos vagy őrült, akkor ezt aligha tudjuk kikutatni.
Pintér alezredes szólt közbe.
– Elnézést, de ez nem egészen helytálló… Mert, ha úgy teszem fel a kérdést: eddig nem ölte meg az anyját, most viszont megtette, akkor kell egy kiváltó oknak lennie…
Az ezredes elmosolyodott.
– Mind a két embert vizsgálják meg, s részletes leírást kérek. Onnan kezdve, hogy a kedves papájuknak kéjes gondolata támadt az ivarmezőn…
– Értettem, ezredes elvtárs.
– Helyes. Kérem az egyetlen erős feltevést.
– Valóban, ez is csak feltevés. De ezt már több tényező támogatja. Az asszonyt nem személyes okból ölték meg. Azt már tudjuk, hogy a penzió valami gazságot álcáz. Találkahely, de nem lányok járnak oda, hogy pénzt keressenek, hanem külföldi ügynökök. Ez tisztázott, hisz a görög-török Isztambulink is odatartott, kábítószerrel a gyomrában. Ugyanakkor Bécsből is megjelentek ott emberkék. Most már többesszámban beszélhetünk, hisz nem csak Emeric Fasching járt ott, hanem annak az autónak a gazdája is, aki Grotte-ékkal egyidejűleg érkezett a Mazdáján. A helyszíni szemle alatt ugyanis megfigyelő kocsink lefényképezte az autót.
– Mi a neve annak az úrnak?
– Wilhelm Kalk, ezredes elvtárs.
– Folytassa.
– Jelentem, a Mazda másik utasa, a szőke nő is járt a villában. A gyilkosság után. Csak késő este távozott. A látogatás teljes szövege hangszalagon van.
– És?
Beleznay őrnagy megint széttárta a karját.
– Semmi… A beszélgetés Nemesnéről folyt, mind a ketten dicsérték. A lány később azt követelte, hogy ne igyon az öreg, meg is fenyegette emiatt.
– Mivel?
– A szöveg vicces volt, de a hang komoly. Azt mondta, ha még egyszer szeszes állapotban találja, levágja a fülét… Az öreg bizonygatta, hogy csak a bánat miatt ivott. A lány erre hosszan nevetett.
– Ennyi?
– Igen, ennyi a lényeg.
– Meg akarom hallgatni, küldje majd be hozzám.
– Igenis, ezredes elvtárs.
– Csak egyszer volt ott a nő?
– Nem. Kétszer. A második beszélgetést nem tudtuk rögzíteni, valami elromlott a készülékben, s távolról hiába próbáltuk megjavítani.
Bana nagyot sóhajtott. Összenéztek Pintér alezredessel.
– Megengedhetetlen az ilyen dolog. Béla, kérlek, nézz ennek utána. Szeretném tudni, ki vizsgálta meg a készüléket.
– Az első nap jól működött – mondta Pintér Béla. – De ennek valóban nem szabad előfordulnia. Megnézem, aztán jelentek.
Az ezredes felállt, a könyves szekrényhez sétált, kezébe vett egy folyóiratot, belelapozott, aztán visszatette a helyére.
– Ami megtörtént, megtörtént – mondta. – Folytassa, őrnagy elvtárs. Tudjuk már, ki a lány?
– Igen. Most harmadszor van Magyarországon, tavaly novemberben jött először. Akkor és most februárban nem figyeltünk fel rá. Foglalkozása nincs, az apjánál él Grazban. A neve Karla Rabe.
– Karla?
– Igen. Karola magyarul. De a Rabe nem találó, mert a nő szőke, a holló meg fekete…
– Lehet – mondta Bana –, hogy a hollóság nem a külsejére vonatkozik, hanem a lelkére…
– Ha szabad megjegyeznem – mondta Beleznay –, a magnóra rögzített beszélgetésből nem ez tűnik ki. Mintha az üdvhadsereg katonája lenne, úgy beszélt Nemessel.
Pintér alezredes szólt közbe.
– Ez fontos! Vegyük ezt számításba! Nemes és a lány közötti kapcsolat sok mindenre utalhat.
– Konkrétan?
– Tudjuk – mondta határozottan az alezredes –, hogy együtt érkeztek Grottéval, ő is meg a fiúja is. Tehát nem vitás, hogy a lány egy bizonyos oldalra tartozik. Ha ő ilyen hangot üt meg Nemessel, vagyis tapintatos, nagyon is tapintatos, akkor Nemes csak érintőlegesen tartozik hozzájuk. És ezt adott esetben nagyon is ki lehet használni! Vagyis lehetséges Nemest ebből a társaságból gyenge láncszemnek tekinteni. Erre egyébként Hód jelentésében is felfigyelhettünk. Őrnagy elvtárs, vizsgáltassa meg alaposan, hogy mit mondott ez a Karla Nemesnéről. Minden mondatot külön. Egyetértesz, ezredes elvtárs?
– Igen – bólintott Bana. – Egyáltalán, a pestiek és a külföldiek viszonyának feltárása nagyon érdekes lenne. Milyen nyelven beszélt a lány Nemessel?
– Jelentem, magyarul. Tehát a holló valamikor innen repült ki… Keressük, hogy mi az igazi neve.
– Helyes.
– Felderítettünk más kapcsolatokat is – folytatta az őrnagy. – És természetesen azonnal intézkedtem is.
– Halljuk.
– Ez a Karola tegnap két táviratot adott fel. Az egyiket Grazba az anyukájának, a másikat Isztambulba az anyukájának…
Pintér székében előredűlve kérdezte.
– Hogy van ez? Az ezredes is kérte.
– Mondja még egyszer.
– Két távirat, mind a kettő a mamának, csak éppen két városba. S ezek közül az egyik Isztambul…
– Pedig anya csak egy van… Hogy ezt az ócska mondást elsüssem – mentegetőzött mosolyogva Bana. – A távirat szövege, címe?
– A szöveg ennyi: „Feri megbetegedett, a mama ne utazzon, levél megy.” Az egyik táviratot a Petőfi utcai postán adta fel a lány, a másikat a Nyugatinál. A táviratokat nem továbbították, már beszéltünk az Interpollal, s természetesen az ügyészséggel is… Az Interpol délutánra ígérte a választ, az esetleges közös akcióra engedélyt kérek, ha ezredes elvtárs is úgy látja jónak.
– A lány hol van most? – kérdezte Bana.
– Jelentem, a Széchenyi-hegyen üldögél a szálloda teraszán. Legalábbis, amikor bejöttem, ez volt az utolsó információ.
– A repülőtérre küldjetek csoportot, Béla. Ha a lány távirata nem érkezik meg időben, akkor valaki elindul Isztambulból… Szeretném tudni, ki az? S még egy: jó lenne, ha a török és az osztrák szervek nem vágnának elibénk… Mert ez a két cím, gondolom, szintén csak tranzit… – Bana kis szünet után folytatta. – Nyilván a fiatal úr is ügyködik valamiben. Róla mi hír?
– Kíséri Grottét. Mindenhol ott van, ahol a főnöke, de sehol sem jelennek meg együtt. Úgy tűnik, még Fasching előtt is konspirálnak.
– Jó – intett Bana –, akkor őt majd Grotténál tárgyaljuk bővebben… Egyelőre maradjunk a villában, a gyilkosságnál. Ha már átvettük a főkapitányságtól az ügyet, akkor ne valljunk szégyent…
– Ezredes elvtárs, mindent megteszünk – mondta Beleznay.
– Helyes… De azért ne felejtsék, nekünk az egész villaügy a feladatunk. Kábítószer és még ki tudja, mi… Persze, ahol kábítószer van, ott gyilkosságok is előfordulnak.
– Értettem, ezredes elvtárs.
Pintér Béla felemelt kezével jelezte, hogy szólni akar.
– Mondjad, Béla.
– Úgy gondolom, hogy a gyilkosság ebben az ajtóban egy kulcs. Persze az ajtón több zár van… Ezt azért hangsúlyozom, nehogy esetleg Beleznay elvtárs úgy értelmezze, hogy…
Az őrnagy a fejét rázta.
– Nem… Megértettem, alezredes elvtárs.
– És kérdésem is van – folytatta Pintér Béla. – Nagyon fontos, s ezt hangoztatja Hód is – tette hozzá –, ki zárta be a pince ajtaját?
– A nyomozati adat szerint Nemes. A vallomásában elmondta, hogy vissza akart menni a pincébe, de látta a feleségét a földön, vérben, mozdulatlan, s Tatárt, hogy az asszony zsebében kutat. Visszalépett, bezárta az ajtót, s azonnal felhívta a rendőrséget. Később hallotta, hogy Tatár dörömböl, de, persze, nem nyitott ajtót.
Pintér csak ennyit mondott.
– Szép mese.
– Az – bólintott „Beleznay. – Tele van ellentmondással, megmagyarázhatatlan dolgokkal. Erre felfigyeltek a főkapitányságon is, újra ki akarták hallgatni Nemest, de részeg volt. Majd elbeszélgetünk vele… A helyszínt megfelelően biztosították, sajnos, ujjlenyomatokat nem találtak sem az ajtó kilincsén, sem a késen. S még hadd tegyem hozzá: aki szúrt, nagyon értette a dolgát. Pontosan tudta, hová bökje a kést… Utasításunkra a laboratórium most újra megvizsgál mindent, de nem a helyszínen, csak az áldozat ruháját, bőrét, hátha találnak valamit. A helyszínt egyelőre nyugodni hagyjuk.
– Helyes – mondta az ezredes. – Gyújtson rá, Beleznay elvtárs – elmosolyodott, s legyintett. – Meg akartam jutalmazni valamivel… A fene érti, hogy valaki nem dohányzik…
Pintér nyújtotta a Royals-dobozt a parancsnoknak.
– Az enyém jobb… Én meg azt nem értem – tette hozzá –, hogy lehet ilyen büdös bagót szívni…
– Én emlékszem rá, Béla, hogy valamikor te is Munkást vásároltál… Egyszerre tíz dobozzal is …
Az alezredes sóhajtott.
– Fiatalok voltunk… S egyébként lehet, hogy akkor is szívesén szívtunk volna valami jobb cigarettát, de nem volt rá pénzünk… Régen volt, a fene egye meg, nagyon régen, jobb nem is emlékezni rá…
Az ezredes is bólogatott.
– Igazad van, hagyjuk ezt… Legalább mi ne elmélkedjünk arról, hogy megöregedtünk…
Beleznay már megszokta, hogy két főnöke évődik egymással. Tisztelte őket. Tudta, hogy nagyon sok nehéz üggyel megbirkóztak már. Öregek? Dehogy! Bana Dénes például a legjobb céllövő, lőgyakorlatokon mögéje csoportosulnak, s úgy nézik, hogyan lehet tízből tíz tízest lőni… Pintér pedig egy legutóbbi akciónál tanítani való karatemozdulattal terítette le az előtte hirtelen felbukkanó diverzánst, pedig az legalább húsz évvel volt fiatalabb nála… De leginkább a lényeglátásukat irigyelte. A sok tapasztalat…
– Beszéljünk Grotte úrról – mondta az ezredes. – Mit csinál kedves ismerősünk?
Pintér Béla kinyitotta a dossziét, s belelapozott.
– Itt van egy régebbi hír – mutatott fel egy papírlapot. – Az áll benne, hogy Paul Buchtot a bíróság felmentette, nem követett el háborús bűnt… Ezt tudtuk… Foglalkozzunk ezzel?
Bana a vállát vonogatta.
– Ne… Tőlünk kikérték, ők meg felmentették… Nem Bucht, vagyis Grotte volt az egyedüli… De magyarázatnak jó. Tudod mire?
– Sejtem – mondta Pintér. – Arra, hogy itt nagyképűsködhet, az előélete miatt nem tudjuk lefogni.
– Így igaz.
– Van itt valami az Interpoltól… ők azt jelzik, hogy az a részvénytársaság, amelynek Grotte az alelnöke, s gyógyszerek forgalmazásával foglalkozik, alapos gyanúba került kábítószer-csempészés miatt. De ennek már négy éve! Úgy látszik, tisztázták magukat valahogyan.
– Vagy valamiért – jegyezte meg Bana, s a hüvelykujját és mutatóujját összedörzsölte, ami minden „nyelven” pénzt jelent.
– Lehet, de az Interpol nem felejt. Szerencsére. Bár ez az információ nekünk most nem sokat segít. Nálunk összeállt már a kép… S azt hiszem, Beleznay elvtárs beszámolhat egy olyan esetről, ami ezt megerősíti.
Beleznay bólintott.
– Akkor az őrnagy elvtársé a szó – mondta Bana.
– Köszönöm. Az történt ugyanis, hogy tegnap este egy fiatalember jelent meg a penzió épülete előtt. Elsétált a kerti oldalra, majd vissza, egészen az utcasarokig. Kis idő múltán visszafordult, s becsengetett a penzióba. Nem láttuk, ki nyit neki ajtót, de beengedték. Talán egy fél percig sem tartózkodott a házban, utána gyors léptekkel ment az autóbusz-megálló felé. Követtük egészen a lakásig. A Rózsadombon lakik, szép villában. A kapuban Szentesi elvtárs megszólította, majdnem összeesett, amikor megtudta, hogy a rendőrség. Arra a kérdésre, hogy mit keresett a penzióban, azt nyögte ki, hogy „cigarettát”.
– Ahá – szólt közbe Bana.
– Kérdezte Szentesi elvtárs, hogy talán trafik a penzió?
– Nem, nem az volt a válasz.
– Hát akkor?
– A fiú a következőket mesélte el. Az apja külkereskedő, néhány külföldi ismerőse töltött pár napot a Balaton melletti nyaralójukban. Ők kínálták meg egy Panama Gras nevű cigarettával. A fiú akkor már sok sört ivott, a cigaretta különös hatással volt rá. Először olyan szaggal lett tele az orra, mintha spárgát égettek volna, később nagy nyugalom szállta meg. Éjszaka viszont nyugtalanul aludt, reggel újra szívott egy cigarettát, utána kihányta, amit evett. De vágyakozott az előző napi nyugalom után, szívott megint egy Panama Grast, s akkor már, ahogyan ő mondta, boldogabbnak érezte magát… De elfogyott a cigaretta, a külföldiek elmentek. Ő megtudakolta apjától az egyiknek a címét, titokban írt neki, kérte, hogy küldjön pár dobozzal. A cigaretta nem jött, ellenben egyik délben az egyetem aulájában megszólította egy sánta férfi, s felajánlotta, hogy megfelelő összegért szerez Panama Grast. Nagy összeget mondott, neki nem volt annyi, meglopta az anyját, egy arany karkötőt adott a cigarettáért. De ez is elfogyott, várta, hogy újra megjelenik a férfi, s nem tévedett. A bicegős két dobozzal hozott, az egyiket ingyen, illetve jutalékként, hogy valakinek adja el a másikat. Egy lány meg is vette… Már beszéltünk vele… Az újabb szállítmány cigaretták is elfogytak. A férfi csak sokára jelentkezett, a címét, telefonját nem adta meg, ezért a mi fiunk, Hejő István, titokban követte, s felderítette, hogy a pasasa a Bella Penzióban lakik… A történet egyelőre ennyi.
– Hol a fiú? – kérdezte Bana.
– Jelentem, őrizetben… A szülei villáját ügyészi engedéllyel átkutattuk, találtunk néhány érdekes dolgot, elsősorban dollárt. Nem is keveset. Kábítószert nem.
– Egy doboz Panama Gras Hamburgban körülbelül ötven márka – jegyezte meg Pintér alezredes.
Bana a szeme előtt megforgatta az ujjában tartott Royalst.
– Csak nem onnan szerzed te is ezeket? Jól ismered az árakat.
Nevettek.
– A Panama Gras a hamburgi kikötőben könnyen vásárolható… Már megkaptuk az információt… Azt mondják rá, könnyű drog… A fiú legalább hússzoros árat fizetett érte… A lánytól is ékszert kértek, vagy tizenötezer forintot.
– És mivel fizetett?
– Egy briliánsgyűrűvel… Otthon azt mondta, elveszítette…
– Szép história… – Jegyezte meg fejcsóválva Bana. – És ki ez a sánta úr?
Erre Beleznay válaszolt.
– Irodalmi neve van, Csató Kálmán. Persze, ha ez az igazi. Valóban a Bellában lakik, Nemesné állítólagos rokona… Unokatestvér. Ötvenhatban disszidált, de visszatért. Úgy láttam helyesnek, ha őt még nem kérdezzük ki. Nem akartam bolygatni a villát… A gyilkosság ürügyén kérdezték meg a nevét, látták az igazolványát is a főkapitányság nyomozói. A fényképe rendelkezésünkre áll, már továbbítottuk a szokott utakra…
– Helyes… Szoros figyelést kérek a villa minden lakójára… A fiúval meg a lánnyal bánjanak rendesen… Kis hülyék… A papának pedig fel kell tenni még néhány kérdést.
– Értettem, ezredes elvtárs – mondta katonásan Beleznay.
– Béla, tudunk már valamit a Grotténál levő képekről? – kérdezte Bana Dénes.
– Igen – válaszolt az alezredes. – A sajtó segített.
– A sajtó?
– Igen, akár hiszed, akár nem. Ilyesmi is akad egyszer az ember életében.
Bana felemelte a kezét.
– Tisztelet a sajtónak! – mondta mosolyogva. – Csak nem írtak valamit Grottéról?
– Nem… A tegnapi lapok közöltek egy listát…
– Valóban! – csapott a homlokára az ezredes. – Dicsérd meg, Béla, aki erre felfigyelt, megérdemli!
Az alezredes Beleznay őrnagyra mutatott.
– Itt áll, megteheted magad is… Az ezredes elismerően bólintott.
– Ha dohányozna, megkínálnám…
– Úgy tekintem, hogy megkínált, ezredes elvtárs, s nagyon köszönöm!
– De komolyra fordítva a szót, tehát a képek örökösöket keresnek. Igaz?
– így van, ezredes elvtárs – mondta Beleznay. – Feltevésünk szerint, Grotte úr nagy nyereségre számít, talán milliókra is. Úgy tűnik, hogy az az öregasszony, akit Óbudán fel akart keresni, az egyik volt tulajdonos, akitől elvitték a képeket a háború végén, talán éppen Grotte parancsnoksága alatt… Nyilván valamivel be akarja fűzni az öregasszonyt, valami kis pénzt ad neki, megszerzi a képek tulajdonjogát, s a banktól szépen elviszi a festményeket…
– Azonosították a diákat? – kérdezte Bana.
– Igen. Egytől egyig. Mind szerepel a listán.
– Ki az öreg nő?
– Zongoratanárnő volt. Már régen nyugdíjas. Háza volt a Zápor utcában… És… – Érezni lehetett az őrnagy hangján, hogy valami bizonytalan, valami nem tetszik neki.
– És?
– Nem megy a fejembe, hogyan tarthatott ilyen nagy értékű festményeket ez a tanárnő a régi házában? Ez nem villa volt, két szoba, konyha, spájz. A budi az udvaron. Megszereztem a ház fényképét, földszintes, kívülről is látszik, hogy salétromos, egészségtelen… Nem tudom elhinni, hogy ott lógtak a falon… Itt valami hézag van.
– Úgy gondolja, hogy nem az öreg hölgyé a tulajdonjog?
Beleznay tanácstalanul tárta szét a karját.
– Nem tudom, ezredes elvtárs. De nem mernék megesküdni, hogy az övé… Akkor viszont az a kérdés, mit akar ettől a nőtől Grotte. És Fasching, mert ő is ott volt. Sőt Fasching kérdezősködött először róla a Síposban. Név szerint kereste. Magyarul…
– Tehát Emericünk is magyar?
– Úgy tűnik…
Az ezredes az órájára nézett. Aztán rezignáltan mondta.
– Mindent lehet vásárolni, csak időt nem… S szalad ez a kis rohadék itt. Ráadásul még a tizedmásodperceket is mutatja… Na, jó… Beleznay elvtárs, küldjön ki ehhez a tanárnőhöz valakit. Mondjuk szociális gondozónőként Piroskát. A hadnagy elvtársnő csinált már ilyent máskor is… Ne késlekedjen… Szeretném, ha rögzítené Grotte szövegét. – Később hozzátette. – Álmomban sem merek arra gondolni, hogy ez az öregasszony már hosszabb idő óta… Igaz, akkor Fasching nem kérdezgetné a lakását… Emeric barátunkról is gyűjtünk információt. Sofőr, inas vagy kicsoda?
– Nem lehet inas – mondta Pintér alezredes –, mert nem egy szállodában laknak. Sofőr sem. De holnap már tudni fogjuk, hogy kicsoda. Ma délutántól működik a kocsijában a kis jószágunk.
– Nem mered azt mondani, hogy poloska – nevetett Bana.
– Csúnya név…
– Hód mikor jelentkezik?