16.

Bana Dé­nes ez­re­des fi­gyel­me­sen hall­gat­ta Be­lez­nay őr­nagy be­szá­mo­ló­ját. Ezért is szisszent fel, ami­kor vil­log­ni kez­dett a te­le­fon­ké­szü­lé­ke.

– A fene! Mond­tam, hogy ne kap­csol­ja­nak be sen­kit! – Fel­vet­te a kagy­lót, s mér­ge­sen be­le­szólt. – Tes­sék!

Az anyó­sa volt. A fel­in­dult­ság­tól re­me­gett a hang­ja.

– Csak igen­nel vagy nem­mel vá­la­szolj, Dé­nes! Igaz az, hogy te tud­tad, hol él az én ku­tyu­som, a Buk­si ?

Bana be­fog­ta a te­le­fon­kagy­ló mik­ro­fon­ját, s úgy súg­ta Be­lez­nay­nak.

– Az anyó­som… – Olyan gri­maszt vá­gott, hogy még a ko­moly őr­nagy is el­mo­so­lyo­dott. – Mit kér­de­zett, mama?

– Te nem fi­gyelsz rám, fiam?! Azt kér­dez­tem, hogy tud­tad-e, hol bújt meg Buk­si?

– Buk­si? Per­sze, per­sze…

Az ez­re­des messze tar­tot­ta a kagy­lót a fü­lé­től, szin­te har­so­gott az egész szo­ba.

– Be is is­me­red?! Tu­dod mi vagy te? Hó­hér! Igen­is, hó­hér! Én el­si­rat­tam Buk­sit, te pe­dig… Igen­is, hó­hér vagy! Ne gye­re haza, mert… Mert nem tu­dom, mit csi­ná­lok ve­led?!

Kis szü­net kö­vet­ke­zett, az­tán egy lá­gyabb női hang foly­tat­ta.

– Dé­nes­kém, ez tény­leg nem volt szép tő­led…

– A fe­le­sé­gem… – tá­jé­koz­tat­ta az ez­re­des Be­lez­nayt.

– Nem kel­lett vol­na el­tit­kol­nod. Most a mama na­gyon meg­sér­tő­dött. Tes­sék hagy­ni, mama… Ilyet én nem mon­dok! – az utol­só két mon­dat már az öreg­asszony­nak szólt. Az ez­re­des kur­tán-fur­csán fe­jez­te be a be­szél­ge­tést.

– Nem érek rá. Le­gye­tek szí­ve­sek bé­kén hagy­ni! Vége! -S még egy­szer hoz­zá­tet­te, mint­ha pa­ran­csot adott vol­na va­la­me­lyik be­osz­tott­já­nak. – Vége!

Vissza­tet­te a he­lyé­re a kagy­lót, pár pil­la­na­tig maga elé me­redt, az­tán meg­kér­dez­te.

– Hol is tar­tot­tunk?

Be­lez­nay vá­la­szol­ni akart a kér­dés­re, de újra vil­log­ni kez­dett az asz­ta­lon a ké­szü­lék.

– Ne kap­csol­ja! – szin­te ki­ál­tot­ta az ez­re­des. A tit­kár­nő ijed­ten kö­zöl­te.

– Pin­tér al­ez­re­des elv­társ je­lent­ke­zik…

– Az más! Be­jö­het!

Az al­ez­re­des egy ujj­nyi vas­tag dosszi­ét nyúj­tott pa­rancs­no­ka felé.

– Ez­re­des elv­társ, a Grot­te-akta, pa­ran­csolj…

– Kö­szö­nöm, Béla, ülj le… Er­ről majd ké­sőbb… Be­lez­nay elv­társ Hód in­for­má­ci­ó­it köz­li. Ezért is kér­tem, hogy gye­re.

Pin­tér al­ez­re­des le­ült, a dosszi­ét az író­asz­ta­lon hagy­ta.

– Ké­rek en­ge­délyt… – mond­ta, de Bana nem en­ged­te, hogy foly­tas­sa.

– Gyújts rá… Van va­la­mi jó ci­ga­ret­tád? Az al­ez­re­des Ro­yal­sot kí­nált.

– Kent nincs? – ug­rat­ta az ez­re­des. Ki­vett egy ci­ga­ret­tát és rá­gyúj­tot­tak. – Tes­sék, őr­nagy elv­társ.

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem… – kezd­te Be­lez­nay.

– Ha le­het, a for­ma­sá­go­kat mel­lőzzük – szólt köz­be az ez­re­des. – Te­hát?

– A Bel­la Pen­zi­ó­ról… Azt je­len­ti Hód, hogy nincs ven­dég. Hó­na­pok óta nem is volt. Akik ott él­nek, va­la­mi­lyen mó­don Ne­me­sék­hez tar­toz­nak. Néha jön egy-egy lá­to­ga­tó, de nem al­szik ott. Az öreg Ne­mes tisz­te volt, hogy ese­ten­ként be­kap­csol­gas­sa a szo­bák­ban a vil­lanyt, egy-két he­lyen a te­le­ví­zi­ót, az­tán el­olt­sa, azt a lát­sza­tot kelt­ve, mint­ha min­de­nütt ven­dé­gek lak­ná­nak. Ne­mes­né­ről az az in­for­má­ci­ó­ja, hogy ami­lyen csú­nya volt, olyan sze­xőrült. Haj­lan­dó volt pénzt is fi­zet­ni a fér­fi­ak­nak. Az öreg fér­je mind­ezt tűr­te. De Hód sze­rint va­la­mi ti­tok lap­pang Ne­mes, a meg­ölt fe­le­sé­ge és egy egyéb­ként ár­tal­mat­lan­nak tűnő fi­a­ta­labb fér­fi, aho­gyan ő jel­le­mez­te, „ke­resz­tes őrült” kap­cso­la­ta mö­gött. Ezt még nem si­ke­rült meg­fej­te­nie. Az bi­zo­nyos­nak lát­szik, hogy nem akár­mi­lyen együt­tes ez a Bel­la Pen­zió…

– A gyil­kos­ság? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Sem­mi bi­zo­nyos. Csak ta­lál­ga­tás.

– És az mi?

Be­lez­nay ki­csit várt a vá­lasszal. Rend­sze­rez­te ma­gá­ban azt, amit el akart mon­da­ni.

– Há­rom fel­te­vés. Ket­tő gyen­ge, egy erős­nek lát­szik.

– Ki vele! – biz­tat­ta az ez­re­des.

– A két gyen­ge a kö­vet­ke­ző. Az első, hogy a férj a gyil­kos.

– In­dok?

– Az ál­lan­dó meg­aláz­ta­tás, pa­ran­csol­ga­tás, sem­mi­be­ve­vés. Ha na­gyon ke­res­gé­lünk, ta­lá­lunk mást is, pél­dá­ul a pénzt. Most vizs­gál­juk Ne­mes múlt­ját, je­le­nét, aho­gyan szo­kás.

– A má­sik?

– Az a bi­zo­nyos őrült. A mo­za­ik még nem állt össze. Tu­laj­don­kép­pen csak neve van, de szin­te biz­tos, hogy ez is ha­mis. Csem­pe Já­nos. A nyo­mo­zás­ve­ze­tő meg­kér­dez­te, ki­cso­da ő. Csem­pe csak ma­ko­gott, s ál­lan­dó­an egy nó­tát éne­kel, de en­nek a szö­ve­ge is fur­csa.

– Mi az? – kér­dez­te Bana, s újabb ci­ga­ret­tá­ért nyúlt.

– Va­la­mi ilyes­mi: az id­vö­zül­tek, az id­vö­zül­tek jár­ják kör­be a he­gyet…

– Idéz­ze még egy­szer – kér­te az ez­re­des.

– Az id­vö­zül­tek, az id­vö­zül­tek jár­ják kör­be a he­gyet…

Az ez­re­des le­ír­ta egy cé­du­lá­ra a szö­ve­get, s be­csúsz­tat­ta az író­asz­tal fi­ók­já­ba.

– Még­is, ki ez az em­ber?

– Ez­re­des elv­társ, erre egye­lő­re csak el­len­őri­zet­len anya­gunk van. Az in­for­má­ció Ne­mes­től szár­ma­zik. Ő azt mond­ja, a fe­le­sé­gé­nek a fia, az elő­ző há­zas­sá­gá­ból. És hogy így, fo­gya­té­ko­san szü­le­tett.

Bana bó­lin­tott.

– És az ő in­do­ka mi len­ne?– kér­dez­te. Be­lez­nay szét­tár­ta a kar­ját.

– Nem tu­dom… Ha szel­le­mi fo­gya­té­kos vagy őrült, ak­kor ezt alig­ha tud­juk ki­ku­tat­ni.

Pin­tér al­ez­re­des szólt köz­be.

– El­né­zést, de ez nem egé­szen helyt­ál­ló… Mert, ha úgy te­szem fel a kér­dést: ed­dig nem ölte meg az any­ját, most vi­szont meg­tet­te, ak­kor kell egy ki­vál­tó ok­nak len­nie…

Az ez­re­des el­mo­so­lyo­dott.

– Mind a két em­bert vizs­gál­ják meg, s rész­le­tes le­írást ké­rek. On­nan kezd­ve, hogy a ked­ves pa­pá­juk­nak ké­jes gon­do­la­ta tá­madt az ivar­me­zőn…

– Ér­tet­tem, ez­re­des elv­társ.

– He­lyes. Ké­rem az egyet­len erős fel­te­vést.

– Va­ló­ban, ez is csak fel­te­vés. De ezt már több té­nye­ző tá­mo­gat­ja. Az asszonyt nem sze­mé­lyes ok­ból öl­ték meg. Azt már tud­juk, hogy a pen­zió va­la­mi gaz­sá­got ál­cáz. Ta­lál­ka­hely, de nem lá­nyok jár­nak oda, hogy pénzt ke­res­se­nek, ha­nem kül­föl­di ügy­nö­kök. Ez tisz­tá­zott, hisz a gö­rög-tö­rök Isz­tam­bu­link is oda­tar­tott, ká­bí­tó­szer­rel a gyom­rá­ban. Ugyan­ak­kor Bécs­ből is meg­je­len­tek ott em­ber­kék. Most már töb­bes­szám­ban be­szél­he­tünk, hisz nem csak Eme­ric Fasching járt ott, ha­nem an­nak az au­tó­nak a gaz­dá­ja is, aki Grot­te-ék­kal egy­ide­jű­leg ér­ke­zett a Maz­dá­ján. A hely­szí­ni szem­le alatt ugyan­is meg­fi­gye­lő ko­csink le­fény­ké­pez­te az au­tót.

– Mi a neve an­nak az úr­nak?

– Wil­helm Kalk, ez­re­des elv­társ.

– Foly­tas­sa.

– Je­len­tem, a Maz­da má­sik uta­sa, a sző­ke nő is járt a vil­lá­ban. A gyil­kos­ság után. Csak késő este tá­vo­zott. A lá­to­ga­tás tel­jes szö­ve­ge hang­sza­la­gon van.

– És?

Be­lez­nay őr­nagy megint szét­tár­ta a kar­ját.

– Sem­mi… A be­szél­ge­tés Ne­mes­né­ről folyt, mind a ket­ten di­csér­ték. A lány ké­sőbb azt kö­ve­tel­te, hogy ne igyon az öreg, meg is fe­nye­get­te emi­att.

– Mi­vel?

– A szö­veg vic­ces volt, de a hang ko­moly. Azt mond­ta, ha még egy­szer sze­szes ál­la­pot­ban ta­lál­ja, le­vág­ja a fü­lét… Az öreg bi­zony­gat­ta, hogy csak a bá­nat mi­att ivott. A lány erre hosszan ne­ve­tett.

– Ennyi?

– Igen, ennyi a lé­nyeg.

– Meg aka­rom hall­gat­ni, küld­je majd be hoz­zám.

– Igen­is, ez­re­des elv­társ.

– Csak egy­szer volt ott a nő?

– Nem. Két­szer. A má­so­dik be­szél­ge­tést nem tud­tuk rög­zí­te­ni, va­la­mi el­rom­lott a ké­szü­lék­ben, s tá­vol­ról hi­á­ba pró­bál­tuk meg­ja­ví­ta­ni.

Bana na­gyot só­haj­tott. Össze­néz­tek Pin­tér al­ez­re­des­sel.

– Meg­en­ged­he­tet­len az ilyen do­log. Béla, kér­lek, nézz en­nek utá­na. Sze­ret­ném tud­ni, ki vizs­gál­ta meg a ké­szü­lé­ket.

– Az első nap jól mű­kö­dött – mond­ta Pin­tér Béla. – De en­nek va­ló­ban nem sza­bad elő­for­dul­nia. Meg­né­zem, az­tán je­len­tek.

Az ez­re­des fel­állt, a köny­ves szek­rény­hez sé­tált, ke­zé­be vett egy fo­lyó­ira­tot, be­le­la­po­zott, az­tán vissza­tet­te a he­lyé­re.

– Ami meg­tör­tént, meg­tör­tént – mond­ta. – Foly­tas­sa, őr­nagy elv­társ. Tud­juk már, ki a lány?

– Igen. Most har­mad­szor van Ma­gyar­or­szá­gon, ta­valy no­vem­ber­ben jött elő­ször. Ak­kor és most feb­ru­ár­ban nem fi­gyel­tünk fel rá. Fog­lal­ko­zá­sa nincs, az ap­já­nál él Graz­ban. A neve Kar­la Rabe.

– Kar­la?

– Igen. Ka­ro­la ma­gya­rul. De a Rabe nem ta­lá­ló, mert a nő sző­ke, a hol­ló meg fe­ke­te…

– Le­het – mond­ta Bana –, hogy a hol­ló­ság nem a kül­se­jé­re vo­nat­ko­zik, ha­nem a lel­ké­re…

– Ha sza­bad meg­je­gyez­nem – mond­ta Be­lez­nay –, a mag­nó­ra rög­zí­tett be­szél­ge­tés­ből nem ez tű­nik ki. Mint­ha az üdv­had­se­reg ka­to­ná­ja len­ne, úgy be­szélt Ne­mes­sel.

Pin­tér al­ez­re­des szólt köz­be.

– Ez fon­tos! Ve­gyük ezt szá­mí­tás­ba! Ne­mes és a lány kö­zöt­ti kap­cso­lat sok min­den­re utal­hat.

– Konk­ré­tan?

– Tud­juk – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan az al­ez­re­des –, hogy együtt ér­kez­tek Grot­té­val, ő is meg a fi­ú­ja is. Te­hát nem vi­tás, hogy a lány egy bi­zo­nyos ol­dal­ra tar­to­zik. Ha ő ilyen han­got üt meg Ne­mes­sel, vagy­is ta­pin­ta­tos, na­gyon is ta­pin­ta­tos, ak­kor Ne­mes csak érin­tő­le­ge­sen tar­to­zik hoz­zá­juk. És ezt adott eset­ben na­gyon is ki le­het hasz­nál­ni! Vagy­is le­het­sé­ges Ne­mest eb­ből a tár­sa­ság­ból gyen­ge lánc­szem­nek te­kin­te­ni. Erre egyéb­ként Hód je­len­té­sé­ben is fel­fi­gyel­het­tünk. Őr­nagy elv­társ, vizs­gál­tas­sa meg ala­po­san, hogy mit mon­dott ez a Kar­la Ne­mes­né­ről. Min­den mon­da­tot kü­lön. Egyet­ér­tesz, ez­re­des elv­társ?

– Igen – bó­lin­tott Bana. – Egy­ál­ta­lán, a pes­ti­ek és a kül­föl­di­ek vi­szo­nyá­nak fel­tá­rá­sa na­gyon ér­de­kes len­ne. Mi­lyen nyel­ven be­szélt a lány Ne­mes­sel?

– Je­len­tem, ma­gya­rul. Te­hát a hol­ló va­la­mi­kor in­nen re­pült ki… Ke­res­sük, hogy mi az iga­zi neve.

– He­lyes.

– Fel­de­rí­tet­tünk más kap­cso­la­to­kat is – foly­tat­ta az őr­nagy. – És ter­mé­sze­te­sen azon­nal in­téz­ked­tem is.

– Hall­juk.

– Ez a Ka­ro­la teg­nap két táv­ira­tot adott fel. Az egyi­ket Graz­ba az anyu­ká­já­nak, a má­si­kat Isz­tam­bul­ba az anyu­ká­já­nak…

Pin­tér szé­ké­ben elő­re­dűl­ve kér­dez­te.

– Hogy van ez? Az ez­re­des is kér­te.

– Mond­ja még egy­szer.

– Két táv­irat, mind a ket­tő a ma­má­nak, csak ép­pen két vá­ros­ba. S ezek kö­zül az egyik Isz­tam­bul…

– Pe­dig anya csak egy van… Hogy ezt az ócs­ka mon­dást elsüs­sem – men­te­ge­tő­zött mo­so­lyog­va Bana. – A táv­irat szö­ve­ge, címe?

– A szö­veg ennyi: „Feri meg­be­te­ge­dett, a mama ne utaz­zon, le­vél megy.” Az egyik táv­ira­tot a Pe­tő­fi ut­cai pos­tán adta fel a lány, a má­si­kat a Nyu­ga­ti­nál. A táv­ira­to­kat nem to­váb­bí­tot­ták, már be­szél­tünk az In­ter­pol­lal, s ter­mé­sze­te­sen az ügyész­ség­gel is… Az In­ter­pol dél­után­ra ígér­te a vá­laszt, az eset­le­ges kö­zös ak­ci­ó­ra en­ge­délyt ké­rek, ha ez­re­des elv­társ is úgy lát­ja jó­nak.

– A lány hol van most? – kér­dez­te Bana.

– Je­len­tem, a Szé­che­nyi-he­gyen ül­dö­gél a szál­lo­da te­ra­szán. Leg­alább­is, ami­kor be­jöt­tem, ez volt az utol­só in­for­má­ció.

– A re­pü­lő­tér­re küld­je­tek cso­por­tot, Béla. Ha a lány táv­ira­ta nem ér­ke­zik meg idő­ben, ak­kor va­la­ki el­in­dul Isz­tam­bul­ból… Sze­ret­ném tud­ni, ki az? S még egy: jó len­ne, ha a tö­rök és az oszt­rák szer­vek nem vág­ná­nak eli­bénk… Mert ez a két cím, gon­do­lom, szin­tén csak tran­zit… – Bana kis szü­net után foly­tat­ta. – Nyil­ván a fi­a­tal úr is ügy­kö­dik va­la­mi­ben. Róla mi hír?

– Kí­sé­ri Grot­tét. Min­den­hol ott van, ahol a fő­nö­ke, de se­hol sem je­len­nek meg együtt. Úgy tű­nik, még Fasching előtt is kons­pi­rál­nak.

– Jó – in­tett Bana –, ak­kor őt majd Grot­té­nál tár­gyal­juk bő­veb­ben… Egye­lő­re ma­rad­junk a vil­lá­ban, a gyil­kos­ság­nál. Ha már át­vet­tük a fő­ka­pi­tány­ság­tól az ügyet, ak­kor ne vall­junk szé­gyent…

– Ez­re­des elv­társ, min­dent meg­te­szünk – mond­ta Be­lez­nay.

– He­lyes… De azért ne fe­lejt­sék, ne­künk az egész vil­la­ügy a fel­ada­tunk. Ká­bí­tó­szer és még ki tud­ja, mi… Per­sze, ahol ká­bí­tó­szer van, ott gyil­kos­sá­gok is elő­for­dul­nak.

– Ér­tet­tem, ez­re­des elv­társ.

Pin­tér Béla fel­emelt ke­zé­vel je­lez­te, hogy szól­ni akar.

– Mond­jad, Béla.

– Úgy gon­do­lom, hogy a gyil­kos­ság eb­ben az aj­tó­ban egy kulcs. Per­sze az aj­tón több zár van… Ezt azért hang­sú­lyo­zom, ne­hogy eset­leg Be­lez­nay elv­társ úgy ér­tel­mez­ze, hogy…

Az őr­nagy a fe­jét ráz­ta.

– Nem… Meg­ér­tet­tem, al­ez­re­des elv­társ.

– És kér­dé­sem is van – foly­tat­ta Pin­tér Béla. – Na­gyon fon­tos, s ezt han­goz­tat­ja Hód is – tet­te hoz­zá –, ki zár­ta be a pin­ce aj­ta­ját?

– A nyo­mo­za­ti adat sze­rint Ne­mes. A val­lo­má­sá­ban el­mond­ta, hogy vissza akart men­ni a pin­cé­be, de lát­ta a fe­le­sé­gét a föl­dön, vér­ben, moz­du­lat­lan, s Ta­tárt, hogy az asszony zse­bé­ben ku­tat. Vissza­lé­pett, be­zár­ta az aj­tót, s azon­nal fel­hív­ta a rend­őr­sé­get. Ké­sőbb hal­lot­ta, hogy Ta­tár dö­röm­böl, de, per­sze, nem nyi­tott aj­tót.

Pin­tér csak ennyit mon­dott.

– Szép mese.

– Az – bó­lin­tott „Be­lez­nay. – Tele van el­lent­mon­dás­sal, meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan dol­gok­kal. Erre fel­fi­gyel­tek a fő­ka­pi­tány­sá­gon is, újra ki akar­ták hall­gat­ni Ne­mest, de ré­szeg volt. Majd el­be­szél­ge­tünk vele… A hely­színt meg­fe­le­lő­en biz­to­sí­tot­ták, saj­nos, ujj­le­nyo­ma­to­kat nem ta­lál­tak sem az ajtó ki­lin­csén, sem a ké­sen. S még hadd te­gyem hoz­zá: aki szúrt, na­gyon ér­tet­te a dol­gát. Pon­to­san tud­ta, hová bök­je a kést… Uta­sí­tá­sunk­ra a la­bo­ra­tó­ri­um most újra meg­vizs­gál min­dent, de nem a hely­szí­nen, csak az ál­do­zat ru­há­ját, bő­rét, hát­ha ta­lál­nak va­la­mit. A hely­színt egye­lő­re nyu­god­ni hagy­juk.

– He­lyes – mond­ta az ez­re­des. – Gyújt­son rá, Be­lez­nay elv­társ – el­mo­so­lyo­dott, s le­gyin­tett. – Meg akar­tam ju­tal­maz­ni va­la­mi­vel… A fene érti, hogy va­la­ki nem do­hány­zik…

Pin­tér nyúj­tot­ta a Ro­yals-do­bozt a pa­rancs­nok­nak.

– Az enyém jobb… Én meg azt nem ér­tem – tet­te hoz­zá –, hogy le­het ilyen bü­dös ba­gót szív­ni…

– Én em­lék­szem rá, Béla, hogy va­la­mi­kor te is Mun­kást vá­sá­rol­tál… Egy­szer­re tíz do­boz­zal is …

Az al­ez­re­des só­haj­tott.

– Fi­a­ta­lok vol­tunk… S egyéb­ként le­het, hogy ak­kor is szí­ve­sén szív­tunk vol­na va­la­mi jobb ci­ga­ret­tát, de nem volt rá pén­zünk… Ré­gen volt, a fene egye meg, na­gyon ré­gen, jobb nem is em­lé­kez­ni rá…

Az ez­re­des is bó­lo­ga­tott.

– Iga­zad van, hagy­juk ezt… Leg­alább mi ne el­mél­ked­jünk ar­ról, hogy meg­öre­ged­tünk…

Be­lez­nay már meg­szok­ta, hogy két fő­nö­ke évő­dik egy­más­sal. Tisz­tel­te őket. Tud­ta, hogy na­gyon sok ne­héz üggyel meg­bir­kóz­tak már. Öre­gek? De­hogy! Bana Dé­nes pél­dá­ul a leg­jobb cél­lö­vő, lő­gya­kor­la­to­kon mö­gé­je cso­por­to­sul­nak, s úgy né­zik, ho­gyan le­het tíz­ből tíz tí­zest lőni… Pin­tér pe­dig egy leg­utób­bi ak­ci­ó­nál ta­ní­ta­ni való ka­ra­te­moz­du­lat­tal te­rí­tet­te le az előt­te hir­te­len fel­buk­ka­nó di­ver­zánst, pe­dig az leg­alább húsz év­vel volt fi­a­ta­labb nála… De leg­in­kább a lé­nyeg­lá­tá­su­kat iri­gyel­te. A sok ta­pasz­ta­lat…

– Be­szél­jünk Grot­te úr­ról – mond­ta az ez­re­des. – Mit csi­nál ked­ves is­me­rő­sünk?

Pin­tér Béla ki­nyi­tot­ta a dosszi­ét, s be­le­la­po­zott.

– Itt van egy ré­geb­bi hír – mu­ta­tott fel egy pa­pír­la­pot. – Az áll ben­ne, hogy Paul Buch­tot a bí­ró­ság fel­men­tet­te, nem kö­ve­tett el há­bo­rús bűnt… Ezt tud­tuk… Fog­lal­kozzunk ez­zel?

Bana a vál­lát vo­no­gat­ta.

– Ne… Tő­lünk ki­kér­ték, ők meg fel­men­tet­ték… Nem Bucht, vagy­is Grot­te volt az egye­dü­li… De ma­gya­rá­zat­nak jó. Tu­dod mire?

– Sej­tem – mond­ta Pin­tér. – Arra, hogy itt nagy­ké­pűs­köd­het, az elő­éle­te mi­att nem tud­juk le­fog­ni.

– Így igaz.

– Van itt va­la­mi az In­ter­pol­tól… ők azt jel­zik, hogy az a rész­vény­tár­sa­ság, amely­nek Grot­te az al­el­nö­ke, s gyógy­sze­rek for­gal­ma­zá­sá­val fog­lal­ko­zik, ala­pos gya­nú­ba ke­rült ká­bí­tó­szer-csem­pé­szés mi­att. De en­nek már négy éve! Úgy lát­szik, tisz­táz­ták ma­gu­kat va­la­ho­gyan.

– Vagy va­la­mi­ért – je­gyez­te meg Bana, s a hü­velyk­uj­ját és mu­ta­tó­uj­ját össze­dör­zsöl­te, ami min­den „nyel­ven” pénzt je­lent.

– Le­het, de az In­ter­pol nem fe­lejt. Sze­ren­csé­re. Bár ez az in­for­má­ció ne­künk most nem so­kat se­gít. Ná­lunk össze­állt már a kép… S azt hi­szem, Be­lez­nay elv­társ be­szá­mol­hat egy olyan eset­ről, ami ezt meg­erő­sí­ti.

Be­lez­nay bó­lin­tott.

– Ak­kor az őr­nagy elv­tár­sé a szó – mond­ta Bana.

– Kö­szö­nöm. Az tör­tént ugyan­is, hogy teg­nap este egy fi­a­tal­em­ber je­lent meg a pen­zió épü­le­te előtt. El­sé­tált a ker­ti ol­dal­ra, majd vissza, egé­szen az ut­ca­sa­ro­kig. Kis idő múl­tán vissza­for­dult, s be­csen­ge­tett a pen­zi­ó­ba. Nem lát­tuk, ki nyit neki aj­tót, de be­en­ged­ték. Ta­lán egy fél per­cig sem tar­tóz­ko­dott a ház­ban, utá­na gyors lép­tek­kel ment az au­tó­busz-meg­ál­ló felé. Kö­vet­tük egé­szen a la­ká­sig. A Ró­zsa­dom­bon la­kik, szép vil­lá­ban. A ka­pu­ban Szen­te­si elv­társ meg­szó­lí­tot­ta, majd­nem össze­esett, ami­kor meg­tud­ta, hogy a rend­őr­ség. Arra a kér­dés­re, hogy mit ke­re­sett a pen­zi­ó­ban, azt nyög­te ki, hogy „ci­ga­ret­tát”.

– Ahá – szólt köz­be Bana.

– Kér­dez­te Szen­te­si elv­társ, hogy ta­lán tra­fik a pen­zió?

– Nem, nem az volt a vá­lasz.

– Hát ak­kor?

– A fiú a kö­vet­ke­ző­ket me­sél­te el. Az apja kül­ke­res­ke­dő, né­hány kül­föl­di is­me­rő­se töl­tött pár na­pot a Ba­la­ton mel­let­ti nya­ra­ló­juk­ban. Ők kí­nál­ták meg egy Pa­na­ma Gras nevű ci­ga­ret­tá­val. A fiú ak­kor már sok sört ivott, a ci­ga­ret­ta kü­lö­nös ha­tás­sal volt rá. Elő­ször olyan szag­gal lett tele az orra, mint­ha spár­gát éget­tek vol­na, ké­sőbb nagy nyu­ga­lom száll­ta meg. Éj­sza­ka vi­szont nyug­ta­la­nul aludt, reg­gel újra szí­vott egy ci­ga­ret­tát, utá­na ki­hány­ta, amit evett. De vá­gya­ko­zott az elő­ző napi nyu­ga­lom után, szí­vott megint egy Pa­na­ma Grast, s ak­kor már, aho­gyan ő mond­ta, bol­do­gabb­nak érez­te ma­gát… De el­fo­gyott a ci­ga­ret­ta, a kül­föl­di­ek el­men­tek. Ő meg­tu­da­kol­ta ap­já­tól az egyik­nek a cí­mét, ti­tok­ban írt neki, kér­te, hogy küld­jön pár do­boz­zal. A ci­ga­ret­ta nem jött, el­len­ben egyik dél­ben az egye­tem au­lá­já­ban meg­szó­lí­tot­ta egy sán­ta fér­fi, s fel­aján­lot­ta, hogy meg­fe­le­lő össze­gért sze­rez Pa­na­ma Grast. Nagy össze­get mon­dott, neki nem volt annyi, meg­lop­ta az any­ját, egy arany kar­kö­tőt adott a ci­ga­ret­tá­ért. De ez is el­fo­gyott, vár­ta, hogy újra meg­je­le­nik a fér­fi, s nem té­ve­dett. A bi­ce­gős két do­boz­zal ho­zott, az egyi­ket in­gyen, il­let­ve ju­ta­lék­ként, hogy va­la­ki­nek adja el a má­si­kat. Egy lány meg is vet­te… Már be­szél­tünk vele… Az újabb szál­lít­mány ci­ga­ret­ták is el­fogy­tak. A fér­fi csak so­ká­ra je­lent­ke­zett, a cí­mét, te­le­fon­ját nem adta meg, ezért a mi fi­unk, Hejő Ist­ván, ti­tok­ban kö­vet­te, s fel­de­rí­tet­te, hogy a pa­sa­sa a Bel­la Pen­zi­ó­ban la­kik… A tör­té­net egye­lő­re ennyi.

– Hol a fiú? – kér­dez­te Bana.

– Je­len­tem, őri­zet­ben… A szü­lei vil­lá­ját ügyé­szi en­ge­déllyel át­ku­tat­tuk, ta­lál­tunk né­hány ér­de­kes dol­got, el­ső­sor­ban dol­lárt. Nem is ke­ve­set. Ká­bí­tó­szert nem.

– Egy do­boz Pa­na­ma Gras Ham­burg­ban kö­rül­be­lül öt­ven már­ka – je­gyez­te meg Pin­tér al­ez­re­des.

Bana a sze­me előtt meg­for­gat­ta az uj­já­ban tar­tott Ro­yalst.

– Csak nem on­nan szer­zed te is eze­ket? Jól is­me­red az ára­kat.

Ne­vet­tek.

– A Pa­na­ma Gras a ham­bur­gi ki­kö­tő­ben könnyen vá­sá­rol­ha­tó… Már meg­kap­tuk az in­for­má­ci­ót… Azt mond­ják rá, könnyű drog… A fiú leg­alább hússzo­ros árat fi­ze­tett érte… A lány­tól is ék­szert kér­tek, vagy ti­zen­öt­ezer fo­rin­tot.

– És mi­vel fi­ze­tett?

– Egy bri­li­áns­gyű­rű­vel… Ott­hon azt mond­ta, el­ve­szí­tet­te…

– Szép his­tó­ria… – Je­gyez­te meg fej­csó­vál­va Bana. – És ki ez a sán­ta úr?

Erre Be­lez­nay vá­la­szolt.

– Iro­dal­mi neve van, Csa­tó Kál­mán. Per­sze, ha ez az iga­zi. Va­ló­ban a Bel­lá­ban la­kik, Ne­mes­né ál­lí­tó­la­gos ro­ko­na… Uno­ka­test­vér. Öt­ven­hat­ban disszi­dált, de vissza­tért. Úgy lát­tam he­lyes­nek, ha őt még nem kér­dezzük ki. Nem akar­tam boly­gat­ni a vil­lát… A gyil­kos­ság ürü­gyén kér­dez­ték meg a ne­vét, lát­ták az iga­zol­vá­nyát is a fő­ka­pi­tány­ság nyo­mo­zói. A fény­ké­pe ren­del­ke­zé­sünk­re áll, már to­váb­bí­tot­tuk a szo­kott utak­ra…

– He­lyes… Szo­ros fi­gye­lést ké­rek a vil­la min­den la­kó­já­ra… A fi­ú­val meg a lánnyal bán­ja­nak ren­de­sen… Kis hü­lyék… A pa­pá­nak pe­dig fel kell ten­ni még né­hány kér­dést.

– Ér­tet­tem, ez­re­des elv­társ – mond­ta ka­to­ná­san Be­lez­nay.

– Béla, tu­dunk már va­la­mit a Grot­té­nál levő ké­pek­ről? – kér­dez­te Bana Dé­nes.

– Igen – vá­la­szolt az al­ez­re­des. – A saj­tó se­gí­tett.

– A saj­tó?

– Igen, akár hi­szed, akár nem. Ilyes­mi is akad egy­szer az em­ber éle­té­ben.

Bana fel­emel­te a ke­zét.

– Tisz­te­let a saj­tó­nak! – mond­ta mo­so­lyog­va. – Csak nem ír­tak va­la­mit Grot­té­ról?

– Nem… A teg­na­pi la­pok kö­zöl­tek egy lis­tát…

– Va­ló­ban! – csa­pott a hom­lo­ká­ra az ez­re­des. – Di­csérd meg, Béla, aki erre fel­fi­gyelt, meg­ér­dem­li!

Az al­ez­re­des Be­lez­nay őr­nagy­ra mu­ta­tott.

– Itt áll, meg­te­he­ted ma­gad is… Az ez­re­des el­is­me­rő­en bó­lin­tott.

– Ha do­há­nyoz­na, meg­kí­nál­nám…

– Úgy te­kin­tem, hogy meg­kí­nált, ez­re­des elv­társ, s na­gyon kö­szö­nöm!

– De ko­moly­ra for­dít­va a szót, te­hát a ké­pek örö­kö­sö­ket ke­res­nek. Igaz?

– így van, ez­re­des elv­társ – mond­ta Be­lez­nay. – Fel­te­vé­sünk sze­rint, Grot­te úr nagy nye­re­ség­re szá­mít, ta­lán mil­li­ók­ra is. Úgy tű­nik, hogy az az öreg­asszony, akit Óbu­dán fel akart ke­res­ni, az egyik volt tu­laj­do­nos, aki­től el­vit­ték a ké­pe­ket a há­bo­rú vé­gén, ta­lán ép­pen Grot­te pa­rancs­nok­sá­ga alatt… Nyil­ván va­la­mi­vel be akar­ja fűz­ni az öreg­asszonyt, va­la­mi kis pénzt ad neki, meg­szer­zi a ké­pek tu­laj­don­jo­gát, s a bank­tól szé­pen el­vi­szi a fest­mé­nye­ket…

– Azo­no­sí­tot­ták a di­á­kat? – kér­dez­te Bana.

– Igen. Egy­től egyig. Mind sze­re­pel a lis­tán.

– Ki az öreg nő?

– Zon­go­ra­ta­nár­nő volt. Már ré­gen nyug­dí­jas. Háza volt a Zá­por ut­cá­ban… És… – Érez­ni le­he­tett az őr­nagy hang­ján, hogy va­la­mi bi­zony­ta­lan, va­la­mi nem tet­szik neki.

– És?

– Nem megy a fe­jem­be, ho­gyan tart­ha­tott ilyen nagy ér­té­kű fest­mé­nye­ket ez a ta­nár­nő a régi há­zá­ban? Ez nem vil­la volt, két szo­ba, kony­ha, spájz. A budi az ud­va­ron. Meg­sze­rez­tem a ház fény­ké­pét, föld­szin­tes, kí­vül­ről is lát­szik, hogy sa­lét­ro­mos, egész­ség­te­len… Nem tu­dom el­hin­ni, hogy ott lóg­tak a fa­lon… Itt va­la­mi hé­zag van.

– Úgy gon­dol­ja, hogy nem az öreg höl­gyé a tu­laj­don­jog?

Be­lez­nay ta­nács­ta­la­nul tár­ta szét a kar­ját.

– Nem tu­dom, ez­re­des elv­társ. De nem mer­nék meg­es­küd­ni, hogy az övé… Ak­kor vi­szont az a kér­dés, mit akar et­től a nő­től Grot­te. És Fasching, mert ő is ott volt. Sőt Fasching kér­de­zős­kö­dött elő­ször róla a Sí­pos­ban. Név sze­rint ke­res­te. Ma­gya­rul…

– Te­hát Eme­ri­cünk is ma­gyar?

– Úgy tű­nik…

Az ez­re­des az órá­já­ra né­zett. Az­tán re­zig­nál­tan mond­ta.

– Min­dent le­het vá­sá­rol­ni, csak időt nem… S sza­lad ez a kis ro­ha­dék itt. Rá­adá­sul még a ti­zed­má­sod­per­ce­ket is mu­tat­ja… Na, jó… Be­lez­nay elv­társ, küld­jön ki eh­hez a ta­nár­nő­höz va­la­kit. Mond­juk szo­ci­á­lis gon­do­zó­nő­ként Pi­ros­kát. A had­nagy elv­társ­nő csi­nált már ilyent más­kor is… Ne kés­le­ked­jen… Sze­ret­ném, ha rög­zí­te­né Grot­te szö­ve­gét. – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – Ál­mom­ban sem me­rek arra gon­dol­ni, hogy ez az öreg­asszony már hosszabb idő óta… Igaz, ak­kor Fasching nem kér­dez­get­né a la­ká­sát… Eme­ric ba­rá­tunk­ról is gyűj­tünk in­for­má­ci­ót. So­főr, inas vagy ki­cso­da?

– Nem le­het inas – mond­ta Pin­tér al­ez­re­des –, mert nem egy szál­lo­dá­ban lak­nak. So­főr sem. De hol­nap már tud­ni fog­juk, hogy ki­cso­da. Ma dél­után­tól mű­kö­dik a ko­csi­já­ban a kis jó­szá­gunk.

– Nem me­red azt mon­da­ni, hogy po­los­ka – ne­ve­tett Bana.

– Csú­nya név…

– Hód mi­kor je­lent­ke­zik?