2.

Az el­há­rí­tás fő­had­na­gya, Ba­las­sa Pé­ter kí­nos hely­zet­be ke­rült. Kati, a meny­asszo­nya egy nap­tárt nyo­mott a ke­zé­be és meg­fel­leb­bez­he­tet­le­nül ki­je­len­tet­te.

– Ad­dig nem kelsz fel eb­ből a fo­tel­ból, amíg…

A szo­bá­ban csak az ál­ló­lám­pa vi­lá­gí­tott, az is va­la­mi­lyen fur­csa zöl­des fényt árasz­tott. A fő­had­nagy se­gély­ké­rő­en né­zett szét, sze­ret­te vol­na, ha meg­szó­lal a szek­rény, a re­ka­mi­én a dísz­pár­na vagy a kép a fa­lon. Vagy bán­ja is ő, tör­tén­jék akár­mi, csak vá­la­szol­nia ne kell­jen. De min­den néma ma­radt. Nem te­he­tett mást, for­gat­ta a ke­zé­ben a nap­tárt, mint­ha nem lát­ná, me­lyik az ele­je.

A lány a lám­pa mel­lett állt. Ke­zét csí­pő­re tet­te, aj­kát össze­szo­rí­tot­ta, bar­na haja a hom­lo­ká­ba ló­gott. Szi­lár­dan ma­ga­so­dott a fő­had­nagy fölé, mint va­la­mi ama­zon­szo­bor.

A fi­a­tal tiszt só­hajt­va adta meg ma­gát.

– Nézzük csak… Nem lá­tok én en­nél a…

A mon­dat vé­gét már nem fe­jez­het­te be. Kati a fa­li­kap­cso­ló­hoz lé­pett, szin­te bán­tó fény­ár ön­töt­te el a szo­bát.

– Tes­sék… Re­mé­lem, már látsz… Dá­tu­mot ké­rek, Pé­ter­kém. Dá­tu­mot… De nem a szá­zad­for­du­lón, ha­nem…

– Jó, jó – hüm­mög­te a fő­had­nagy. – Nem olyan egy­sze­rű ez…

A lány hang­ja csat­tant, mint az os­tor.

– Mi nem egy­sze­rű?!

– Csak azt akar­tam mon­da­ni, hogy…

– Nincs csak!

Kis ide­ig hall­gat­tak. A fér­fi a nap­tárt la­poz­gat­ta, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, ap­ró­kat kö­hin­tett, mint aki­nek csí­pi a füst a tor­kát. A lány me­red­ten néz­te, har­ci­a­san, kö­nyör­te­le­nül.

– Jú­ni­us van…

– Az. Jú­ni­us… És meg ne kér­dezd, há­nya­di­ka! – A fő­had­nagy a fe­jét csó­vál­ta.

– Most mit pat­togsz? Meg­sér­tet­te­lek ta­lán? És ha tud­ni aka­rod, va­ló­ban fo­gal­mam sincs ar­ról, hogy há­nya­di­ka van…

Kati vá­rat­la­nul fel­sírt. A fér­fi hi­tet­len­ked­ve kap­ta fel a fe­jét az első hüp­pö­gés­re, de a lány sze­mé­ből va­ló­ban foly­tak a könnyek. Az előb­bi szi­go­rú szi­lárd­sá­got, ke­mény­sé­get el­fúj­ta va­la­mi. Le­ült a fo­tel­ba, rá­bo­rult az asz­tal­ra, s zo­ko­gott.

– Na… Na… Most mi van?

A lányt ráz­ta a sí­rás. De azért fél ke­zé­vel a nap­tár után ka­pott, ki­tép­te a tiszt ke­zé­ből, s a sa­rok­ba vág­ta.

– Nem… Tő­led nem kell sem­mi…

A fő­had­nagy ta­nács­ta­lan­sá­ga perc­ről perc­re nőtt. Fel­állt, el­ment a nap­tár­ért a sa­rok­ba, le­tet­te az asz­tal­ká­ra, s Kati ha­ját kezd­te si­mo­gat­ni.

– Ne sír­jál… Nem ér­tem, mi­ért sírsz… Na, szí­vem… Hagyd abba… Jó? Úgy­is min­den úgy van, ahogy te aka­rod…

– Én – szi­pog­ta a lány – nem va­gyok a te szí­ved…

– Jó, ak­kor nem vagy – mond­ta a fő­had­nagy, de a hang­já­ban már tü­rel­met­len­ség rez­gett –, nem vagy… Csak hagyd abba.

Kati a zseb­ken­dő­jé­vel nyom­kod­ta a sze­mét, az­tán az or­rát tö­rül­get­te.

– Te… Peti… Te va­ló­ban nem tu­dod, mi­lyen nap van?

A fő­had­nagy nem ér­tet­te, mi az, hogy mi­lyen nap?

– Olyan nap – mond­ta húz­va a szót –, szép nap… Na­gyon szép nap…

A lány már nem sírt. A zseb­ken­dő­jét szo­ron­gat­ta a mar­ká­ban, mint­ha abba ka­pasz­kod­na.

– Mi­ért ma hoz­tál vi­rá­got ne­kem? – kér­dez­te csen­de­sen.

A fő­had­nagy a lány­ra bá­mult, szin­te hát­ra is hő­költ. Hir­te­len eszé­be vil­lant, hogy ma van Kati szü­le­tés­nap­ja… Szent is­ten! Mi­lyen sze­ren­cse, hogy va­la­mi­lyen bel­ső su­gal­lat­ra vi­rá­got vá­sá­rolt. Csak úgy, min­den in­dok nél­kül. Mert Pin­tér al­ez­re­des is vá­sá­rolt a höl­gyé­nek. Gon­dol­ta, ő is vesz Ka­ti­nak… Ezért volt hát a jó va­cso­ra is, s ezért mond­ta Kati, ami­kor ő az első po­ha­rat „is­ten él­tes­sen­nel” koc­cin­tot­ta, hogy „Na vég­re, ez is ki­jött a szá­don.” Oh, hogy mi­cso­da bal­fá­cán néha az em­ber!

– Per­sze, hogy tu­dom, há­nya­di­ka van – ked­ves­ked­ve si­mít­gat­ta a lány ha­ját. – Ma van a nagy nap… A szü­le­tés­na­pod… Ezért hoz­tam a vi­rá­got… Csak azt nem ér­tem, mi ba­jod van ve­lem?

A lány meg­eny­hült. Újra ki­buggyant egy könny­csepp a sze­mén.

– Ak­kor mi­ért kér­dez­ge­ted, hogy há­nya­di­ka van?

– Vicc­ből! Mi­ért kell min­dent ko­mo­lyan ven­ni?

– Van­nak dol­gok, ami­vel nem le­het vic­cel­ni… – mond­ta a lány ok­ta­tó han­gon.

A fő­had­nagy vissza­ült a fo­tel­ba, hát­ra­ve­tet­te ma­gát, a lá­bát ki­nyúj­tot­ta, aho­gyan egy férj pi­hen, amíg a fe­le­ség az ebéd utá­ni ká­vét főzi. Még a sze­mét is be­huny­ta. Me­leg hely­zet volt… Me­leg – gon­dol­ta. – A fene tud a nő­kön el­iga­zod­ni…

Kati az asz­ta­lon he­ve­rő nap­tár után nyúlt.

– Tes­sék – mond­ta újra ha­tá­ro­zot­tan. – Ké­rem a dá­tu­mot.

Az el­há­rí­tó­tiszt kel­let­le­nül húz­ta maga alá a lá­bát. For­gat­ni kezd­te a nap­tár lap­ja­it. Az­tán csen­de­sen meg­kér­dez­te.

– Hu­sza­di­ka jó?

– Hu­sza­di­ka? Mi­ért ép­pen hu­sza­di­ka? A fő­had­nagy a vál­lát hú­zo­gat­ta.

– Mi­ért ne?

A lány nem vá­la­szolt, csak per­cek múl­tán szó­lalt meg.

– Ne hidd, hogy mu­száj… Lá­tom, hogy az egész nem tet­szik ne­ked… Nem kell a hú­sza­di­kád meg a nyolc­va­na­di­kád sem… Egy­ál­ta­lán, soha sem me­gyek hoz­zád fe­le­sé­gül… És most jó éj­sza­kát, szí­vem… S le­he­tő­leg egy­pár na­pig ne ke­ress… Nem le­szek itt­hon.

A fő­had­nagy las­san emel­ke­dett fel a fo­tel­ból.

– Mi az, hogy nem le­szel itt­hon? Hová mégy?

Kati már az elő­szo­bá­ban állt. Keze a ki­lin­csen, a kul­csot is el­for­dí­tot­ta.

– Kö­te­les va­gyok ne­ked be­szá­mol­ni?

A fér­fi a za­kó­ját gom­bol­gat­ta, az arca pi­ros volt a düh­től, sér­tő­dött­sé­gén nem tu­dott ural­kod­ni.

– A szent­sé­git! Mi a frász ba­jod van?!

A lány gú­nyo­san mo­soly­gott.

– S ró­lad mond­ja a fő­nö­köd, hogy te vagy a leg­hig­gad­tabb el­há­rí­tó… Mi­lyen le­het a töb­bi?

A fő­had­nagy az aj­tó­ból vissza­for­dult. Be­ron­tott a szo­bá­ba, le­hup­pant a fo­tel­ba, le­rán­ci­gál­ta ma­gá­ról a za­kót, le­dob­ta a föld­re, a po­ha­rá­ból fel­haj­tot­ta a ma­ra­dék bort, s na­gyot fújt, mint­ha min­den in­du­la­tát szél­nek eresz­tet­te vol­na. Nem szólt, csak ült, mint aki­nek más dol­ga sincs, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, s szin­te vi­dá­man ere­get­te a füs­töt a pla­fon felé. A lány to­vább­ra is az ajtó előtt állt, néz­te a fiút, az­tán vissza­for­dí­tot­ta a kul­csot a zár­ban.

– Na­gyon szép füg­gönyt lát­tam – mond­ta csen­de­sen a fő­had­nagy. – De azt ja­vas­lom, még ne ve­gyük meg, vár­juk meg, amíg egy­re cse­rél­jük a két la­kást. Mi­nek ide, vagy az én gar­zo­nom­ba új füg­göny… Nem kell… Igaz?

A lány ked­vet­le­nül sé­tál­ga­tott a szo­bá­ban. Az­tán ki­ment a kony­há­já­ba, hal­la­ni le­he­tett, hogy az edé­nyek­kel baj­ló­dik, ta­lán mo­so­ga­tás­hoz fo­gott. Csak jó tíz perc múl­va szólt be.

– A hu­sza­di­ka biz­tos?

A fő­had­nagy nem vá­la­szol­ha­tott, mert meg­szó­lalt a te­le­fon. Csör­gött, éle­sen, hang­ja be­töl­töt­te az egész la­kást. A fér­fi el­ol­tot­ta a ci­ga­ret­tá­ját, gon­do­san nyom­kod­va a ha­mu­tál­ba, csak az­tán nyúlt a kagy­ló után.

– Tes­sék… Hal­ló… A te­le­fon néma ma­radt.

– Ki volt az? – kér­dez­te Kati. A tiszt szét­tár­ta a kar­ját.

– Le­tet­te…

Vissza­rak­ta a he­lyé­re a kagy­lót, na­gyot nyúj­tó­zott, fel­állt, ki akart men­ni a kony­há­ba a lány­hoz. Még az aj­tó­hoz sem ért, ami­kor hir­te­len, újra, éle­sen meg­csör­rent a te­le­fon.