17. Hód és a lábon járó őrület

1.

Erik Kun­der­mann ala­pí­tó ve­zér­igaz­ga­tó is­mét kény­te­len volt meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy Hil­da kis­asszony­nak pom­pás alak­ja van. Ahogy ott állt a fal­nál, láb­ujj­he­gyen, egy szé­ken hát­tal a fér­fi­nak és he­lyet ke­re­sett egy szeg­nek a bár­sony­ta­pé­ta min­tái kö­zött, olyan­nyi­ra rá­fe­szült a kis nyá­ri ruha, hogy Kun­der­mann-nak az az ér­zé­se tá­madt: Hil­da kis­asszony csak­nem mez­te­len.

– Itt jó lesz, fő­nök?

Kun­der­mann nem szí­ve­sen, de fel­jebb szán­káz­tat­ta a te­kin­te­tét oda, aho­vá Hil­da a szeg­gel mu­tat­ta.

– Egy kis­sé jobb­ra… Még… Jó, kö­szö­nöm.

A kis­asszony ügye­sen meg­cé­loz­ta a bár­sony­ró­zsa kö­ze­pét, és be­ütöt­te az akasz­tót.

– Ak­kor ké­rem a ké­pet.

Kun­der­mann egy fe­ke­te fa­ke­ret­tel öve­zett, ré­gi­mó­di, sza­kál­las fér­fit áb­rá­zo­ló réz­karc­fé­le­sé­get adott fel, amit Hil­da rá­iga­zí­tott a szeg­re.

– Na­gyon kö­szö­nöm, kis­asszony. Maga eb­ben is utol­ér­he­tet­len… Sze­gény Ja­mes bá­csi, ha élne, bi­zo­nyá­ra há­lás len­ne ma­gá­nak, hogy a leg­jobb he­lyet vá­lasz­tot­ta neki a szo­bá­ban.

Hil­da jól­eső mo­sollyal ug­rott le a szék­ről.

– Pa­ran­csol még va­la­mit?

– Kö­szö­nöm, nem – mond­ta Kun­der­mann. – Il­let­ve még­is… Le­gyen szí­ves fel­hív­ni Ham­burg­ból Drex­ler urat.

Ami­kor Hil­da ki­ment, hosszan né­zett utá­na, majd a fe­ke­te fa­ke­re­tes ké­pet vet­te szem­ügy­re, és el­lá­gyult a pil­lan­tá­sa.

Erik Kun­der­mann két do­log­ra volt büsz­ke éle­té­ben: a ké­pen áb­rá­zolt Ja­mes Kun­der­mann­ra, egy­ko­ri arany­ásó ősé­re, aki va­la­mi­kor az alasz­kai hó­me­zők víz­mo­sá­sa­i­ban a le­en­dő gaz­dag­ság má­ko­nyá­tól űzve ku­ta­tott a sár­ga kincs­sze­mek után – és az Eu­ró­pa négy nagy ki­kö­tő­vá­ro­sá­ban mű­kö­dő Cave Club üz­let­há­ló­zat­ra.

Vol­ta­képp ez is a réz­be kar­colt ős­höz kap­cso­ló­dott. A csa­lá­di fáma úgy tart­ja, hogy Ja­mes bá­csi, mi­után né­hány zacs­kó ara­nyat sze­ren­csé­sen össze­ros­tált ma­gá­nak, egy na­pon rá­jött arra, hogy az arany­szer­zés­nek más, ké­nyel­me­sebb mód­ja is akad, mint a tes­tet, lel­ket gyöt­rő, he­te­ket, hó­na­po­kat, zsi­ge­re­ket emész­tő szi­tá­lás – még­pe­dig egy csap­szék. Egy csap­szék a nagy Alasz­ká­ban…

Ke­re­sett hát egy, a cél­nak meg­fe­le­lő víz­váj­ta bar­lan­got, meg két ügyes kezű fic­kót, az arany­zacs­kó­kat be­ren­de­zés­re, min­den­fé­le áruk­ra vál­toz­tat­ta s nem­so­ká­ra ki­te­het­te a cég­fir­mát: Cave Club – vagy­is Bar­lang Klub – meg egy ven­dég­csá­bí­tó jel­mon­da­tot a be­já­rat fölé: Az arany annyit ér, amennyi örö­möt meg­sze­rez­hetsz ma­gad­nak ál­ta­la.

Nos, a Cave Club va­ló­ság­gal on­tot­ta eze­ket az örö­mö­ket: csem­pé­szett pá­lin­ka, cin­kelt pó­ker, ha­mis koc­kák és al­kal­mi – Ja­mes Kun­der­mann ál­tal di­rekt e cél­ra szer­ződ­te­tett –, könnyű­vé­rű tán­cos höl­gyek for­má­já­ban. Amel­lett med­ve­ölő dum­dum go­lyó­tól kezd­ve arany­ásó szer­szá­mo­kon ke­resz­tül a fó­ka­gyer­tyá­ig min­den kap­ha­tó volt e kü­lö­nös csap­szék­ben, ahol éj­sza­kán­ként va­ló­ság­gal folyt az arany, nem­rit­kán a vér is, egy-egy vita, szó­vál­tás, fegy­ver­dör­re­nés le­zá­rá­sa­kép­pen.

Hogy az­tán Ja­mes Kun­der­mann-nal mi lett: vele is go­lyó vagy egy fel­dü­hö­dött grizzly med­ve vég­zett, vagy arany­zacs­kói te­te­jén száz­éves ko­rá­ban csen­de­sen el­hunyt, ar­ról nem szól a csa­lá­di kró­ni­ka.

Em­lé­ke azon­ban a Cave Club­bal együtt fenn­ma­radt a Kun­der­mann fa­mí­li­á­ban. Erik Kun­der­mann kü­lö­nös becs­ben tar­tot­ta ezt az em­lé­ket, bár­ho­vá is uta­zott, hosszabb, rö­vi­debb tar­tóz­ko­dás­ra, az egy­ko­ri fa­ke­re­tes réz­kar­cot min­de­nü­vé ma­gá­val vit­te, s dísz­he­lyet adott neki szo­bá­ja fa­lán.

Hi­szen en­nek az em­lék­nek kö­szön­het­te is­ten­iga­zá­ban a kar­ri­er­jét, a Cave Club eu­ró­pai üz­let­há­ló­zat öt­le­tét.

Kun­der­mann most is, ahogy a bé­relt bé­csi vil­la szo­bá­já­ban a né­hai őst né­ze­get­te, csak­nem meg­ha­tot­tan gon­dolt arra a pil­la­nat­ra, ami­kor eszé­be ju­tott: Ja­mes bá­csi haj­da­ni öt­le­te és jel­mon­da­ta ma is ara­nyat ér. Csak min­de­nes csap­szék he­lyett szu­per­mo­dern szál­lo­da, ven­dég­ház-há­ló­zat, ahol az il­luszt­ris ven­dég min­den kí­ván­sá­ga, igé­nye a leg­lu­xu­sabb és leg­sa­ját­sá­go­sabb szol­gál­ta­tá­sok ke­re­té­ben ki­elé­gít­te­tik.

S ma már négy, ki­tű­nő­en mű­kö­dő ven­dég­ház bi­zo­nyít­ja az öt­let nagy­sze­rű­sé­gét. Va­la­mennyi kö­zött az első és leg­na­gyobb a ham­bur­gi: öt­ven lak­osz­tály, két ét­te­rem, exk­lu­zív bar­lang­bár, úszó­me­den­ce, sza­u­na, há­rom masszázs­sza­lon, bu­tik, szol­gál­ta­tó­üz­le­tek és ké­nye­lem, ra­fi­nált ké­nye­lem fel­ső­fo­kon.

Egyéb­ként ez a ham­bur­gi volt Kun­der­mann ked­ven­ce, itt mű­kö­dött a há­ló­zat köz­pont­ja is, Drex­ler úr­ral az élen. Szak­ava­tott ve­ze­tő­nek bi­zo­nyult, akit a bu­sás ja­va­dal­ma­zá­son felül a hála szá­lai is jócs­kán kö­töt­tek Kun­der­mann­hoz, még ab­ból az idő­ből, ami­kor re­pü­lő­gé­pes in­do­néz lány­ke­res­ke­del­met szá­molt fel a rend­őr­ség. E fel­szá­mo­lás­ba Drex­ler úr is be­le­esett, mint re­pü­lős lány­ügy­le­tek egyik szer­ve­ző­je, s bi­zony Kun­der­mann úr össze­köt­te­té­se­i­re és nem kis pén­z­é­re volt szük­ség, hogy Willy Drex­ler el­enyé­sző bün­te­tés­sel meg­ússza a kö­vet­kez­mé­nye­ket.

Kun­der­mann – ta­lán ép­pen ezért is – jó­for­mán az egész üz­let­me­ne­tet Drex­ler­re bíz­ta, ma­gá­nak a fej­lesz­tő szer­ve­zést tar­tot­ta fenn. Vi­lág­mé­re­tű ál­mai vol­tak ugyan­is: a Cave Club egy szép na­pon majd New York­tól Lon­do­nig, To­ki­ó­tól Sid­ney-ig be­há­lóz­za az egész vi­lá­got…

Is­mét me­leg pil­lan­tás­sal né­zett a sza­kál­las arany­ásó­ra, s csak­nem fél­han­gon súg­ta maga elé:

– És ezt is ne­ked kö­szön­het­ném, drá­ga Ja­mes bá­csi…

Mint egy roz­zant kis cse­re­bo­gár, felzüm­mö­gött a házi te­le­fon. Kun­der­mann Sid­ney­ből vissza­zök­kent a bé­csi re­a­li­tás­ba:

– Tes­sék, kis­asszony.

– Drex­ler úr van a vo­nal­ban.

– Kö­szö­nöm.

Halk kat­ta­nás, és a ham­bur­gi igaz­ga­tó je­lent­ke­zett:

– Ez a gon­do­lat­át­vi­tel, Kun­der­mann úr… Tíz óra után akar­tam hív­ni, gon­dol­tam: ad­dig al­szik.

– Tör­tént va­la­mi?

– El­né­zé­sét ké­rem, tu­dom, hogy pi­hen­ni mél­tóz­ta­tik Bécs­ben, de ha egy fél órá­ra meg le­het­ne za­var­ni ezt a pi­he­nést…

– Mi­cso­da?

– Egy bi­zo­nyos Mag­reb Ali Ach­med úr…

– Ki? Kit mon­dott?

Drex­ler csak­nem szó­ta­gol­va is­mé­tel­te:

– Mag­reb Ali Ach­med… Olaj­mil­li­o­mos.

– És mit akar?

– Vé­le­mé­nyem sze­rint… na­gyon ke­cseg­te­tő üz­le­ti ügy… Nem te­le­fon­té­ma… Ez az úr egy hé­tig ná­lunk ven­dé­ges­ke­dett. Ha sza­bad ja­vas­lom: jó len­ne, ha fo­gad­ná, uram.

– És mi­kor? Pil­la­nat­nyi szü­net:

– Ma… Ma dél­után. Kun­der­mann bosszú­san mo­rog­ta:

– Még jó, hogy nem hol­nap köz­li ezt ve­lem.

– El­né­zé­sét ké­rem, de Mag­reb Ali Ach­med úr az előbb ha­tá­roz­ta meg lá­to­ga­tá­sá­nak idő­pont­ját.

Kun­der­mann dünnyö­gött:

– Na jó… Ha maga is úgy lát­ja… Jöj­jön… – Az­tán meg­élén­kült a hang­ja. – Kü­lön­ben azért hív­tam: Wei­mann ma­gyar­or­szá­gi út­ját elő­ké­szí­tet­ték?

– Igen, min­den rend­ben. Bár­me­lyik pil­la­nat­ban in­dul­hat… Csak az ön uta­sí­tá­sát vár­juk.

– Majd meg­kap­ják… Más új­ság?

– Drex­ler hang­ja zord­ra vál­tott:

– Ri­e­se… Egon Ri­e­se…

– Mi van vele?

– Egy­re job­ban kel­le­met­len­ke­dik.

Kun­der­mann az asz­tal­ra csa­pott:

– Mi­ért áll szó­ba vele?

– El­né­zést uram, nem áll­tam. Fel­hí­vott és ta­lá­nyo­san a tud­tom­ra adta, hogy a leg­jobb lo­vas is ki­es­het a nye­reg­ből. Még, ha Wei­mann-nak hív­ják, ak­kor is. És na­gyon saj­nál­ná, ha ennyi üze­net­ből nem ér­te­ne Kun­der­mann úr.

Kun­der­mann ce­fe­tül ká­rom­ko­dott. Az­tán uta­sí­tot­ta Drex­lert:

– Fi­gyel­mez­tes­se Wei­mannt, hogy a leg­na­gyobb óva­tos­ság.

– Igen­is.

– Di­fal­co hol van?

– Mün­chen­ben, uram.

– Azon­nal ér­te­sít­se, hogy nyom­ban in­dul­jon hoz­zám… Érti? Azon­nal!

– Meg lesz, uram…

Ahogy le­tet­te a kagy­lót, Hil­dát hív­ta.

– Ké­rem, kis­asszony: jöj­jön be.

Mire Hil­da meg­állt a ha­tal­mas, fe­ke­te író­asz­tal­nál, fő­nö­kén már sem­mi sem lát­szott az előb­bi bosszú­ság­ból. Mo­soly­gott.

– Ven­dé­günk lesz dél­után, Hil­da kis­asszony. A lány rosszal­ló­lag vet­te tu­do­má­sul a hírt.

– Pi­hen­ni jöt­tünk, Kun­der­mann úr…

– Ez van, ked­ves… Egy olaj­mil­li­o­mos. Mi a vé­le­mé­nye, hol ta­lál­kozzunk vele?

– Az eme­le­ti könyv­tár­szo­bát ja­vas­lom.

– Ak­kor in­téz­ked­jék sa­ját be­lá­tá­sa sze­rint.

Dél­előtt Kun­der­mann az új­sá­go­kat ol­vas­gat­ta, de mint a te­vé­keny em­be­rek ál­ta­lá­ban, nem tu­dott so­ká­ig egy hely­ben ülni, fel-fel­állt, ki­ment a te­rasz­ra, meg-meg­iga­zí­tott egy cse­rép vi­rá­got, egy te­rí­tő fod­rot, vagy csak le­bá­mult a vá­ros­ra, amely fé­nye­sen süt­ké­re­zett az au­gusz­tu­si nap­sü­tés­ben.

Ez hát a pi­he­nés – gon­dol­ta. Pe­dig de szé­pen el­ter­vez­te: né­hány gond­ta­lan nap a csá­szár­vá­ros­ban, Hil­da ked­ves és elő­zé­keny tár­sa­sá­gá­ban, pom­pás kör­nye­zet­ben, csen­des és csak­nem idil­li ma­gány­ban, és tes­sék. Olaj­mil­li­o­mos és ez a bri­gan­ti Ri­e­se…

Gond­űző­nek ebéd után sé­tált egyet, néha meg­állt a dom­bok­ra ve­ze­tő ös­vé­nyen, majd szó­ra­ko­zot­tan ka­vi­cso­kat do­bált le a kis völgy­be, az­tán vissza­tért a vil­lá­ba.

Az olaj­mil­li­o­mos egye­di gyár­tá­sú, fe­ke­te Mer­ce­de­sen ér­ke­zett, kí­sé­ret nél­kül, csu­pán a so­főr tár­sa­sá­gá­ban. Kis­sé gör­bült hátú, majd­nem pú­pos, öre­ge­dő fér­fi volt, las­san ká­szá­ló­dott ki a ko­csi­ból, mint aki bi­zony­ta­lan: jó he­lyen jár-e.

Hil­da azon­nal je­lez­te Kun­der­mann-nak, hogy meg­jött a ven­dég, és ja­va­sol­ta: kö­zö­sen men­je­nek elé.

Az olaj­mág­nás el­is­me­rés­sel nyug­táz­ta a fo­gad­ta­tást. Men­te­ge­tőz­ve mond­ta:

– Bo­csá­nat, ezer bo­csá­nat, tu­dom, hogy pi­hen… De Drex­ler úr meg­nyug­ta­tott, hogy…

Kun­der­mann szí­vé­lye­sen ráz­ta a ke­zét:

– Tes­sék csak! Sem­mi baj. Egy üz­let­em­ber pi­he­né­se so­ha­sem le­het tö­ké­le­tes, min­dig fo­rog va­la­mi a fe­jünk­ben.

– Kö­szö­nöm, de va­ló­ban nem za­va­rom so­ká­ig – mond­ta az arab fér­fi. – Gon­do­lom, ha­mar végzünk. Be­szél­het­nénk ket­tes­ben?

Kun­der­mann a lány­ra mu­ta­tott:

– Ké­rem, ne za­var­ja önt Hil­da kis­asszony. A bi­zal­ma­som és tit­ká­rom.

A könyv­tár­szo­bá­ba men­tek.

– Min­de­nek­előtt hadd fe­jez­zem ki ön­nek és vál­la­la­tá­nak a leg­na­gyobb el­is­me­ré­sem… – kezd­te kis szü­net után Mag­reb Ali Ach­med. – Bi­zo­nyá­ra Drex­ler úr em­lí­tet­te, hogy egy hé­tig az önök kü­lön­le­ges ven­dég­lá­tá­sá­ban ré­sze­sül­tem, és mond­ha­tom, tíz év­vel, ha nem töb­bel vissza­men­tem az idő­ben… Az a Cave Gold!… És azok a höl­gyek!… Kun­der­mann úr: fe­lejt­he­tet­len!

Kun­der­mann-nak jól­esett a di­csé­ret. Fel­állt, a szek­rény­hez lé­pett, s ara­nyo­zott cím­ké­jű üve­get vett elő:

– Ezt mond­ja, uram?

Az arab lel­ken­de­zett:

– Ez az, igen! Cave Gold!… A vissza­té­rő fi­a­tal­ság! Min­den pénzt meg­ad­tam vol­na, hogy ha­za­vi­hes­sek egy pár üveg­gel, de Drex­ler úr kö­zöl­te, hogy saj­nos ezt csak a ven­dé­gek és csak az önök szál­lo­dá­i­ban fo­gyaszt­hat­ják.

– Igen, ez így van – he­lye­selt Kun­der­mann, és kér­dő te­kin­tet­tel né­zett az olaj­mil­li­o­mos­ra, vár­ván, hová akar ki­lyu­kad­ni.

A ven­dég úgy lát­szik fel­fog­ta a pil­lan­tást, mert be­le­kez­dett:

– Üz­le­tet aján­lok ön­nek, Kun­der­mann úr… A vi­lág leg­szebb nya­ra­ló­he­lye­in kas­tély jel­le­gű, leg­fel­jebb ti­zen­öt-húsz lak­osz­tá­lyos szál­lo­dá­kat sze­ret­nék nyit­ni: Cave Clu­bo­kat az em­be­ri­ség szol­gá­la­tá­ra. Az ön szel­le­mi tő­ké­jét az üz­let­ben húsz­szá­za­lé­kos ré­sze­se­dés­sel ér­té­kel­ném. A tő­ke­tár­su­lás ará­nyát önre bí­zom, fel­té­te­lem annyi, hogy leg­alább negy­ven szá­za­lék le­gyen a ré­sze­se­dé­sem. An­nak sincs aka­dá­lya, hogy az ön húsz­szá­za­lé­kos szel­le­mi tő­ke­ré­sze­se­dé­se mel­lett nyolc­van szá­za­lék­kal já­rul­jak az üz­let­hez. Amennyi­ben ön is gon­dol pénz­be­fek­te­tés­re és je­len­leg en­nek aka­dá­lya len­ne, a ban­kom annyi hi­telt nyújt, amennyit igé­nyel.

Kun­der­mannt meg­lep­te az aján­lat, rop­pant hí­zel­gett neki e kéz­zel­fog­ha­tó el­is­me­rés, de nem mu­tat­ta. Töp­reng­ve kér­dez­te:

– Mi­lyen szel­le­mi tő­ké­re gon­dol?

– A Cave Gold gyár­tá­si el­já­rá­sá­ra…

Hil­da jó­nak lát­ta, hogy fel­áll­jon s mint há­zi­asszony gyü­möl­csöt, italt, ci­ga­ret­tát kí­nál­jon, de az arab el­há­rí­tó­an in­tett.

– Kö­szö­nöm… – majd Kun­der­mann­hoz for­dult: – Hát ezért za­var­tam a pi­he­né­sé­ben…

– Na­gyon meg­tisz­te­lő az aján­la­ta, uram… – mo­soly­gott Kun­der­mann, és kis szü­ne­tet tar­tott. – A fel­té­te­lek­kel is elé­ge­dett va­gyok. Meg kell mon­da­nom: ter­ve ta­lál­ko­zik sa­ját el­kép­ze­lé­se­im­mel. Előbb azon­ban meg kell vizs­gál­nom, hogy ki tud­juk-e elé­gí­te­ni az így igen meg­nö­vek­vő ital­igé­nye­ket. Nem áru­lok el tit­kot: je­len­leg is ezen dol­go­zom… De re­mé­lem, Mag­reb úr, ha­ma­ro­san meg­ál­la­pod­ha­tunk. Hol ér­te­sít­he­tem a ked­ve­ző ered­mény­ről?

Mi­kor az arab tá­vo­zott, Kun­der­mann ar­cá­ra men­ten ki­ült az öröm:

– Hil­da, bont­son pezs­gőt! – Nem tu­dott nyug­ton ma­rad­ni, le-fel járt a szo­bá­ban. – Lát­ja, nem is olyan vak­me­rő az el­kép­ze­lé­sem. Itt az élő bi­zony­ság… Igyunk kis­asszony a szü­le­tő Cave Clu­bok­ra!

– Szív­ből kí­vá­nom fő­nök, hogy si­ke­rül­jön.

Hang­já­ban ár­nyék buj­kált. Kun­der­mann azon­nal ész­re­vet­te, le­tet­te a po­ha­rat, és a lány­ra kér­de­zett:

– Csak?!…

Hil­da kis szü­net után vá­la­szolt:

– Csak lesz-e elég ita­lunk hoz­zá?… Bor lesz, az biz­tos, hi­szen szál­lít a ma­gyar­or­szá­gi Hegy­al­jai Egye­sü­lés… Alap­anyag te­hát van. De ez az arab a gyár­tá­si el­já­rást em­le­get­te… Hát is­mer­jük a szer, a ha­tó­anyag tit­kát, amely a gyen­ge ma­gyar hegy­al­jai bort a Cave Gold és a Cave Blau cso­dá­la­tos ma­gas­sá­gá­ba eme­li? Nem is­mer­jük. Ezt csak Sütő úr tud­ja egyes-egye­dül. Bu­da­pes­ten. Ő meg nem adja ki, az biz­tos… És pél­dá­ul mi lesz, ha az a pes­ti fel­ta­lá­ló, az a Sütő nem akar­ja, vagy nem tud­ja fo­koz­ni a ter­me­lést? Kun­der­mann köz­be­vá­gott:

– Ezért uta­zik Wei­mann. Majd Wei­mann meg­fő­zi a pa­sast. Nem sza­bad el­fe­led­ni kis­asszony: a pénz min­dent meg­old.

– Vagy… is­ten ne adja… – foly­tat­ta Hil­da – a gyár­tá­si tit­kot meg­vá­sá­rol­ja vagy el­lop­ja va­la­ki. Egy­sze­rű­en el­vi­szi az or­runk elől?

– Ri­esé­re gon­dol?

– És a töb­bi­ek­re. Pél­dá­ul a kí­sér­le­ti em­be­rünk fél­test­vé­ré­re: Blumens­tock pro­fesszor­ra. És más­ra, aki nem olyan os­to­ba, mint Ri­e­se. Az okos azt is el­hall­gat­ja, amit tud, a bo­lond azt is ki­ki­a­bál­ja, amit nem tud…

Kun­der­mann töp­ren­ge­ni lát­szott a hal­lot­ta­kon.

– Két­ség­te­len: na­gyon ré­sen kell len­nünk. Wei­mannt ál­lan­dó­an fi­gyel­te­ti Drex­ler… Blumens­tock pro­fesszort ké­sőbb be kí­vá­nom von­ni az üz­let­be. Ri­e­se pe­dig… nos, igen, Ri­e­se… – mond­ta és el­hall­ga­tott.

Hil­dá­nak hir­te­len eszé­be ju­tott:

– És a ma­gya­rok? Kun­der­mann le­gyin­tett:

– Á, a ma­gya­rok nem üz­let­em­be­rek. Ne­kik az a fon­tos, hogy a bort el­ad­ják. Gyen­ge bort erős va­lu­tá­ért… Tö­rőd­nek is ők más­sal?!

Oda­lent au­tóz­úgás hal­lott. Hil­da ki­fu­tott a te­rasz­ra.

– Kun­der­mann úr! Mit ke­res itt Di­fal­co? Ön hív­ta?

– En­ged­je be, kis­asszony… – S mi­kor Hil­da ki­fe­lé tar­tott – És te­le­fo­nál­jon Drex­ler­nek, hogy Wei­mann hol­nap reg­gel a meg­be­szél­tek sze­rint in­dul­jon Bu­da­pest­re. Hol­nap reg­gel!

Pil­la­na­tok múl­tán ala­csony, nagy fülű, je­len­ték­te­len kis em­ber jött, il­let­ve lo­pa­ko­dott a könyv­tár­szo­bá­ba. Az aj­tó­ban meg­állt, se­szí­nű szem­pil­lá­i­val rep­de­sett vagy ket­tőt, és hal­kan kér­dez­te:

– Baj van, si­gno­re?