3. Hód és a háromkirályok
1.
A sebességmérő mutatója a kilencvenen táncolt. A gépkocsivezető ráhajolt a kormányra, s meredten figyelte a reflektorfényben fürdő országutat. Társa mellette ült, és a minduntalan felbukkanó jelzőtáblák utasítását tolmácsolta:
– Vigyázz kanyar!
– Látom…
Éjszaka volt, nagy ritkán találkoztak csak szembejövő járművel. A hattonnás tehergépkocsi dugig volt rakva sörösládákkal. A rázkódástól szakadatlan csilingeltek az üvegek, s úgy hallatszott, mintha hosszú láncot vonszoltak volna maguk után.
– Ha sikerül őket megelőzni, előbb pakolunk le, és ezzel több mint egy órát nyerünk – mondta a kocsikísérő.
A rakodás után elsőként indultak, de kisvártatva kereket kellett cserélniük. Emiatt eléjük került egy másik kocsi, amely szintén sört szállított. Utol akarták érni, de hiába száguldottak már egy órája, az üldözötteket jelző piros stoplámpa csak nem akart előtűnni a sötétségből.
A vezető átkozódott.
– Alaposan pörkölhetnek, bár nincs húsz percnél több előnyük – mondta.
– Ha így hajtunk, beérjük őket.
– Hány óra?
A kísérő a műszerfal zöldes fényéhez tartotta csuklóját:
– Fél tizenkettő… Vigyázz, útkereszteződés!
– Látom…
Később egy községen haladtak át. A lámpák gyéren pislákoltak, az utcákon már egy lélek sem moccant. A főtéren teljesen lelassítottak, az éles kanyar miatt. Feltűnt a cukrászda, ahol napközben gyakran megpihentek. Zárva volt. A bejárat előtt levő dús lombú eperfa alatt kivilágítatlan személygépkocsi állt.
Mindketten gyors pillantást vetettek rá.
– Manciék kocsit vettek – célzott a kísérő az üzletvezető házaspárra.
A gépkocsivezető a fejét rázta:
– Nem hiszem, hogy az övék.
– Nagyon akartak már venni egy tragacsot. A legutóbb azt mondták: a napokban nyélbe ütnek valami vásárt.
– Akkor beálltak volna vele az udvarba.
A kísérő elhallgatott, mert igazat adott társának. A házaspár a cukrászda épületében lakott, a kerítésen belül valóban tágas és biztonságosabb helye lett volna a kocsinak.
Amint elmaradtak a község utolsó házai, ismét a vezetésre összpontosították figyelmüket. Ritkán váltottak csak szót. A kísérő változatlan hévvel fürkészte a jelzőtáblákat, homloka szinte a szélvédő üveghez tapadt. Ő vette észre elsőnek azt az alaktalan tömeget, amely messze előttük sötétlett az országút betonján.
– Mi lehet az? – kérdezte.
– Valamelyik hülye elütött egy kutyát – mordult fel a vezető, és cifrát káromkodott. Csökkentette a sebességet, és miután bekapcsolta az irányjelzőt, áthajtott az úttest másik oldalára.
A kísérő mereven bámult előre.
– Ilyen nagy blöki nincs… Talán vaddisznó – mondta.
Ahogy közeledtek, az alaktalan tömegnek mindjobban kirajzolódott a körvonala…
A gépkocsivezetőt rettenetesen rossz érzés kerítette hatalmába. Lábát ösztönösen levette a gázpedálról, és hagyta a kocsit gurulni.
Már látták, hogy mi az ott előttük, de a döbbenettől megbénultak. Ültek és bámultak, mint akiknek káprázik a szemük.
A kísérő tért előbb magához.
– Egy ember. Állj meg! – kiáltotta.
A vezető rátaposott a fékre. Vészesen csikorogtak a gumik, hátuk mögül üvegcsörömpölés, egymásnak esett ládák robaja hallatszott. A tehergépkocsi megtorpant.
A reflektorfényben egy mozdulatlan ember hevert a földön.
Kiugrottak a vezetőfülkéből, és segítőkészen hajoltak fölé. Egy férfi volt. A vezető gyors pillantást vetett az eltorzult arcra, majd a félig csukott szemre, tudta: itt már nincs segítség.
– Ne nyúlj hozzá – fogta meg a kísérő karját.
– Kikészült?
– Igen.
A halott arcra borulva feküdt a betonon. Egyik lába kissé behajlott, jobb keze hosszan előrenyúlt feje mellett, a másik a teste alá szorult. Mintha kúszni akarna. Fekete orkánlemberdzseket, sötét pantallót és vastag talpú bakancsot viselt. Hátán vállra szíjazott, horpadt hátizsák volt.
A kísérő hamuszürke arcán páni félelem tükröződött.
– Gyere, pucoljunk innen – mondta.
– Miért?
– Még ránk kenik az egészet.
A vezető elképedt.
– Meg vagy őrülve? – nézett társára.
– Azt fogják mondani, hogy mi ütöttük el.
– Miért… Nem vagyok bűnös. Rátaláltam, ennyi az egész!… Húsz éve vezetek, még soha senkit nem ütöttem el. Azt hiszed – mutatott a tehergépkocsira –, hogy ez egy játékautó? Egyszerűen zsebre vágod és átvágsz gyalogosan a földeken, míg nem találsz egy másik utat, amelyen aztán elpucolhatsz?… Tisztára meghülyültél!
– Félek – nyögte a kísérő. Félrement és hosszan öklendezett.
A gépkocsi irányjelzője változatlanul pislogott. A vezető felmászott a fülkébe, és elfordította a kapcsolót. A reflektort viszont égve hagyta.
Később tanakodni kezdtek, hogy mitévők legyenek. A kísérő azt javasolta, menjenek tovább, és a legközelebbi helyen értesítsék a rendőrséget. A vezető azonban ráförmedt. Neki esze ágában sem volt addig moccanni, amíg intézkedő rendőr nem érkezik a helyszínre.
– És mit csinálunk? Ülünk ölbe tett kézzel? – kérdezte a kísérő és forgolódott, hogy a holttest mindig a háta mögött legyen.
– Igen… Várunk!
– Mire?
– Egy másik kocsira… Majd az elmegy és értesíti a rendőrséget. Csak nagy sokára bukkant fel két fényes pont. A kísérő az út közepére állt, a lámpa fénykévéjébe, és karjával jelzett az érkezőnek.
Egy Wartburg volt. Köpcös, kopasz férfi szállt ki belőle.
– Mi történt? – kérdezte.
– Baleset – felelték szűkszavúan.
Az újonnan jött a halotthoz lépett, megnézte, majd gyanús tekintetet vetett feléjük.
– Alaposan kivasalták – recsegte szárazon. – Csodálom, hogy ilyen nyugodtak.
Összevillant a szemük, aztán a kocsikísérő mély lélegzetet vett:
– Ide figyeljen, édesapám…
– Nem vagyok magának a faterja – csattant fel a kopasz –, és alászolgálja!… Amit főztek, egyék meg!
Fürgén indult, hogy beszálljon a kocsijába. A vezető azonban elkapta az inget a mellén és közel húzta magához.
– Lassan a testtel, öreg! Magára itt állampolgári kötelességek várnak… Mit képzel? Szépen megáll, csodálkozik egy keveset, aztán jó éjszakát és pucc?
– Mit akar? – hápogott amaz.
– Maga most szépen visszafordul, az első községben bemegy a járási kapitányságra, és elmondja, hogy mi történt. Semmi ellenkezés, mert a község járási székhely, ha nem akar, akkor is talál ott rendőrt… Addig mi itt maradunk.
– De én sietek…
– Az előbb még mi is siettünk, és láthatja, most milyen makacsul maradunk… Semmi zokszó! Na, indulás! – lökött egyet a megszeppent férfin. – És ne feledje: létezik egy paragrafus, mely a segítségnyújtás elmulasztásáról szól. Vácott külön cella várja azokat, akik ezt figyelmen kívül hagyták… A rendszámát mindenesetre megjegyezzük, ha netán elfelejtené a futárszolgálatát – mondta.
A Wartburg megfordult az úton, és villámgyorsan eltűnt a sötétben.
– Nem írtuk fel a számát – elégedetlenkedett a kísérő. A vezető megvonta a vállát.
– Szükségtelen.
– És ha nem szól senkinek?… Egyszerűen eltűnik?
– Szólni fog.
Ültek az árokparton és hallgattak. Körülöttük tücskök ciripeltek, a levegőben friss sarjúillat terjengett. A tehergépkocsi megdermedt őskori szörnyként sötétlett, szeme az előtte heverő tetemre szegeződött. A reflektorfényben apró bogarak, éjjeli lepkék gyülekeztek.
A csendet a gépkocsivezető törte meg:
– Vajon ki gázolta el?
– Emlékezz csak arra a kocsira, amelyik úgy a pofánkba világított… Az úristennek sem kapcsolta le a reflektort, csak az utolsó pillanatban. Legalább száztízzel jöhetett.
A vezető a halottat nézte.
– Akkor még nagyon messze voltunk innen… Különben is, nem a bal oldalon történt a gázolás – felelte.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy a gázoló gépkocsi ugyanabba az irányba haladt, mint mi… Pest felé!
Egymásra bámultak.
– Ezek szerint… – kezdte a kísérő, de torkára fagyott a szó.
– Ők haladtak előttünk, igen ők – hajtogatta a vezető. – Hacsak…
– Hacsak?
– Esetleg közénk nem került egy másik kocsi… Ez feltételezhető. Előttünk halad a minket megelőző tehergépkocsi, utána, csupán percekre, mi következtünk. Azt tudjuk, hogy rajtuk kívül más nem előzött meg. Azt viszont nem, hogy ők vajon megelőztek-e ismét valakit. Ez könnyen előfordulhatott, és talán ez a kocsi okozta a balesetet. Az is lehet, ők nem hagytak el senkit sem, de az egyik falunál a nyomukba akaszkodott valaki. És erről sem ők, sem mi nem tudunk!
– Igen, csak ez a két dobás lehetséges – dünnyögte a kísérő.
Felidézték eddig megtett útjuk összes mozzanatát. Hol, mikor találkoztak szembejövő járművel. Megvitatták az általuk tartott sebességet, és ennek átlagát az előttük haladó tehergépkocsihoz viszonyították. Eközben döbbentek rá, hogy milyen kicsiny annak a valószínűsége, hogy a balesetet egy feltételezett harmadik kocsi okozta.
– Ennek ellenére nem akarom elhinni, hogy ezt ők csinálták. Megálltak volna. Sejthették, hogy úgy is elkapják őket – mondta a vezető.
– Talán nem gondoltak rá.
– Ugyan!… Az a pilóta is egy öreg róka volt, hiszen láttad, milyen rutinosan hajtott el mellettünk azon a szűk úton. Azzal is tisztában volt, hogy a sarkukban hajtunk, így mi vesszük észre a balesetet… Mi, akik tudjuk, hogy ők mentek elöl. Kész, ennyi elég! A rendőrség nemcsak minket faggat ki, hanem másokat is, és hajszát indít a gázoló kiléte után… Kiszimatolja azokat a kocsikat, amelyek ezen az úton közlekedtek. Felkutatja a garázsokat, megvizsgálja az ott levő kocsikat, ellenőrzi a menetleveleket… Ezenkívül nekünk most beszélni kell. Beszélni, érted? Meg kell mondanunk, amit tudunk.
– Hogy ők mentek előttünk?
– Igen, azt!
A kísérő az iránt érdeklődött, hogy egy ilyen esetért vajon hány évet lehet kapni. A vezető a balesetek gyakori körülményét latolgatta, majd azt mondta:
– Még testvérek között is, mint a pinty, rávarrják a három, négy évet.
A Wartburg egy motorkerékpáros rendőr kíséretével érkezett vissza. Az őrmester előbb meggyőződött az ismeretlen férfi haláláról, csak aztán kezdett kérdezősködni. Közben felírta az adatokat, és megtekintette a menetokmányokat.
A vezető elmondta, hogy a rakodást követően defektet kapott, miközben megelőzte őt egy másik tehergépkocsi, amely ugyancsak sört szállított Pestre. Ezenkívül senki sem került elébük, szemből pedig igen kevés járművel találkoztak.
Miután az őrmester feljegyezte az elhangzottakat, krétát vett elő, és körülrajzolta a holttestet. A kopasz férfi eddig csendesen szemlélte a dolgokat, most azonban a rendőrhöz fordult:
– Talán akkor távozhatom is.
– Önre nincs szükségem, az adatait pedig már odabent felírtam.
Elköszönt, és a kocsijához indult. Amint a két ember előtt elhaladt, foghegyről azt vetette nekik oda, hogy gebedjenek meg, majd beszállt a Wartburgba, és gyorsan elhajtott.
– Csak még egyszer találkozzam vele – nézett utána a kísérő.
– Ismerősük? – kérdezte az őrmester.
– Csak látásból ismerjük – legyintett a vezető. – Különben egy aranyember, és ilyenekkel naponta lehet találkozni a forgalomban.
A rendőr kérte őket, segítsenek a holttestet félretenni az útból, a tehergépkocsival pedig álljanak hátrább, az útpadkára. A kísérő nem mozdult.
– Jöjjön már, jóember – ösztökélte az őrmester.
– Nincs az a pénz, amiért én megfogjam.
– Majd segítek – avatkozott közbe a vezető. Előbb hátratolatott, aztán tompított fényre állította a reflektorokat, nehogy kimerüljön az akkumulátor. – Hagyja a fiatalembert – intett a fejével társa felé, amikor a rendőrrel megragadták a tetemet –, nem látott még halottat közelről… Az előbb is rosszul lett.
Nem mehettek tovább. Meg kellett várniuk, amíg a megyétől kiérkezik a baleseti helyszínelő. A holttest az árokparton hevert, ugyanolyan helyzetben, mint ahogy az úton találták. Távolabb álldogáltak tőle, és közömbös dolgokról beszélgettek a rendőrrel, hogy hamarabb teljen az idő. Később kivették a kocsi üléséről a kabátjukat, mert kezdett hűvösödni.
Lassan virradt. Keleten meghasadt az ég alja, a sötétséget a mindjobban derengő szürke homály váltotta fel. Kirajzolódott a környező táj. A távolból, erőtlen fényt villogtatva, személygépkocsi közeledett.
– Itt vannak – mondta a rendőr, és feltartott karral az útra lépett. A kék színű Volgából hárman szálltak ki. Egyikük tiszt volt. Az őrmester eléje lépett, feszesen tisztelgett, és jelentette a történteket.
A két rendőr szótlanul munkához látott. Mérőszalagot feszítettek ki, megállapították az őrmester által rajzolt ovális távolságát az úttest mindkét szélétől. Olykor felegyenesedtek, és rögzítették az adatokat.
Ezalatt a rendőrtiszt az őrmesterrel susmogott.
A másik kettő végzett a méréssel, zseblámpát vettek elő, átfésülték a gázolás helyét, majd a fényt a betonra szegezve elindultak a tehergépkocsihoz.
Ők ketten tétlenül toporogtak az árokparton, és sandán figyeltek.
– Vajon mit kereshetnek a földön? – súgta a kísérő.
– A féknyomokat!
– Meglásd, nekem lesz igazam…
– Már miért lenne igazad?
– Ezek ránk akarják majd kenni az egészet… Kell nekik a bűnbak!
– Befogod már a pofád?! – sziszegte a vezető.
Erre a rendőrtiszt felkapta a fejét, és feléjük lépett. Valamit meghallhatott a szóváltásból, mert félbeszakította beszélgetését az őrmesterrel, és hozzájuk lépett. Csak úgy záporoztak a kérdések. A rendőrtisztet nem is a feltalálás körülményei érdekelték, inkább az előzmények. A rakodás, a defekt! Hosszan faggatta őket azokról a gépkocsikról, amelyekkel útközben találkoztak.
A gépkocsivezető elismételte ugyanazt, amit már az őrmesternek is elmondott. Társa bólogatott hozzá.
– Tehát az önöket megelőző tehergépkocsi szintén sört szállított – mondta a rendőrtiszt.
– Igen.
– Ismerik annak a vezetőjét vagy a kocsikísérőt?
– Névről nem:
– Csak látásból ismerjük őket – vetette közbe a kísérő. – Egy telepen vagyunk velük.
A rendőrtiszt a gépkocsivezetőhöz fordult:
– Amikor megelőzték magukat, hány perc múlva indultak utánuk?
– Tizenöt-húsz perc telhetett el!
A rendőrtiszt még egy csomó dologra volt kíváncsi. Később gondosan feljegyezte útjuk végcélját, valamint a telep címét. A két rendőr, akik az úttestet lámpázták, megtalálták a féknyomukat, más nyomra azonban nem bukkantak, így ezt mérték le. Közel tíz métert csúsztak!
– Ezek szerint jól hajtottak – jegyezte meg a rendőrtiszt.
– Lépegettem – felelte rekedten a vezető. Arról viszont nem tett említést, hogy szándékában volt megelőzni az előttük haladó tehergépkocsit.
– Mehetett vagy nyolcvannal.
– Ez nem lakott terület – mutatott körbe a vezető. – Belátható út, jó látási viszonyok… Amikor észrevettük a dolgot – intett szemével az árokparton heverő tetemre –, nem hittük azonnal, hogy egy ember… Hirtelen kutyának véltem.
– Aztán vaddisznónak – kottyantott közbe a kísérő. A vezető mérges pillantást vetett rá.
– Nem is gondoltam megállásra – folytatta. – Kitettem az irányjelzőt, áthajtottam a bal oldalra… Akkor láttam, hogy ember fekszik a földön, hirtelen rátapostam a fékre… Nos, ezért ilyen hosszú a féknyom.
A baleseti helyszínelőket láthatóan izgatta, hogy a gázoló gépkocsinak nem találják a legparányibb áruló nyomát sem. Összedugták a fejüket, tanakodtak. Átkutatták a holttest zsebeit, és az iratokat magukhoz vették. Aztán a rendőrtiszt utasítására a másik kettő alaposan átvizsgálta a veszteglő tehergépkocsit. Főként az elejét. Az erős fényű zseblámpával hosszasan szemlélték a lökhárítót, a sárhányót és az első kereket. Mindent lefényképeztek, gyors egymásutánban lobbant a villanófény.
A kísérő ismét nyugtalankodni kezdett.
– Látod! Nem hisznek nekünk! – mondta halkan.
– Hagyd a fenébe már a siránkozást – mordult fel a vezető. – Miért bíznának bennünk vaktában? Csak győződjenek meg, hogy igazat mondtunk, és egy karcolás sincs a gépkocsin… Te a feleségedben nem bízol, akkor mit csodálkozol a rendőrökön, akiknek a bizalmatlanság a munkájukhoz tartozik?… Itt nem lehet mesét leadni! Itt a tények beszélnek! A tények pedig azt mondják, hogy semmi közünk ehhez a balhéhoz.
Később a vezető az őrmesterhez ment, és az iránt érdeklődött, hogy meddig tart még a vizsgálat.
– Nekünk még meg kell várnunk a halottszállítókat meg az orvost – felelte.
– Orvost?… Hiszen ez már órák óta kész – bökött a holttestre.
– Igen, de felboncolják, mert csak ez adhat pontos választ a halál okára.
Már világos volt, kezdett az országút benépesülni, amikor a rendőrtiszt közölte velük, hogy mehetnek az útjukra, de készüljenek fel, mert adandó alkalommal Budapesten jegyzőkönyvileg is ki fogják hallgatni őket. Felhívta a figyelmüket: míg a rendőrség nem beszél az előttük célba ért tehergépkocsi vezetőjével és kísérőjével, egy szót se szóljanak nekik.
Mielőtt elindultak volna, az egyik rendőr a vezető orra alá dugta a szondát. A kristályokon nem látszott elszíneződés, mire intettek nekik, hogy mehetnek.
A hátralevő utat Pestig döcögve tették meg. Fáradtak voltak és rosszkedvűek. A raktáros, aki az árut átvette, több mint harminc összetört sörösüveget talált, amit nyomban jegyzőkönyvezett.
– Mi a fene történt magukkal? – kérdezte mérgesen, mert ez felesleges adminisztrációt jelentett neki.
A vezető felrántotta a vállát.
– Semmi – mondta.
– Hat órát késtek!… Ez maguknak semmi?! Ráadásul tropára ment egy csomó üveg. Ha nem vennék fel kárjegyzőkönyvet, fizethetnének.
– Hát ne vegyen fel – válaszolta ingerülten a vezető. – Az úton két defektet kaptunk, kis híján az árokban kötöttünk ki – lódított. – Örülök, hogy ennyivel megúsztam, és nem egy rakomány üvegcseréppel érkeztem meg.
A raktárosnak megenyhültek az arcvonásai.
– Most már rémlik valami bennem – töprengett. – Az előző kocsi emberei mintha említették volna, hogy valahol elhagyták magukat, mert kereket szereltek.
– Na látja… Ők mikor végeztek?
– Már régen.
– Nem volt semmi bajuk?
– Már milyen bajuk kellett volna hogy legyen? – csodálkozott. A vezető megvakarta a fejét, és közömbösséget színlelt.
– Semmi, semmi! Csak érdekelt, hogy ők mennyire simán tették meg az utat… Hány üveget törtek össze? – tudakolta.
– Egyetlenegy darabot sem!… Mintha felhőn jöttek volna végig – vigyorgott a raktáros.
A lerakodást követően nyomban a telephelyre hajtottak. A kapun éppen akkor kanyarodott ki egy rendőrségi személygépkocsi.
– Ilyen hamar intézkedtek? – ámult el a kísérő.
– Biztos felszóltak telefonon a közlekedésrendészetnek, hogy gyorsan nézzenek a kocsi után… Ezzel minket akartak megelőzni, nehogy drótozzunk.
A tehergépkocsik hosszú sorban álltak a szabad ég alatt. A legvégére soroltak be, és kikászálódtak a vezetőfülkéből. Addigra már ott volt az indító.
– Emberek! Mi történt magukkal, hogy ennyit késtek? – kérdezte.
– Velünk semmi – mondta a vezető. – Defekt, miegymás… Meg kellett állnunk.
– Akkor maguk találták meg azt az elütött embert, ugye?
– A rendőrök mondták?
– Igen – bólintott az indító.
A rendőrök egy órával azelőtt érkeztek a telepre, és a sört szállító tehergépkocsi után érdeklődtek. Tudták, hogy két kocsi volt fuvarban, és arra voltak kíváncsiak, amelyik már beérkezett. A kérdéses gépkocsit aztán alaposan átvizsgálták, fékpróbát tartottak vele, horzsolások, nyomok után kutattak.
– Tőlük tudtam meg később, hogy azon az úton, amelyen jöttek, cserbenhagyásos gázolás történt, és az illető meghalt.
– Minket is gyanúsítani akartak – mondta a kísérő. A vezető ráripakodott:
– Fogd be már a szádat… Na és mit találtak a gépkocsin?
– Semmit… Még egy horpadás sem volt azon. Ezért lehetetlen, hogy ők lennének a ludasok.
A kérdéses tehergépkocsihoz ballagtak és megszemlélték. Egy karcolás, egy gyanús folt sem volt rajta. Alaposan megtárgyalták a dolgot az indítóval, aztán készülődtek hazafelé. A vezető kíváncsi volt, hogy végül is milyen álláspontra helyezkedtek a rendőrök.
Az indító elhúzta a száját.
– Elkérték a lakáscímüket… Feltételezem, elmennek értük és kihallgatják őket – mondta.
– Nem lehet bajuk.
– Ez biztos?
– Persze hogy biztos – legyintett a vezető. – A kocsin nem találtak semmit, kész!… Mert mindig az a legfontosabb ilyen eseteknél, hogy mi maradt vissza a kocsin.
Kezet ráztak. Az indító visszabújt az irodába, ők pedig együtt mentek a legközelebbi villamosmegállóhoz. A vezető mérgelődött a késői érkezés miatt. Társa válasz nélkül hagyta szavait, csak állt és bambán bámult.
– Még mindig ezen jár az eszed? – lökte oldalba a vezető.
– Persze, persze – rezzent fel.
– Hülye vagy! Az ilyet legjobb minél hamarabb elfelejteni… Semmi közünk hozzá.
– Azon a bakancson töprengek – felelte a kísérő.
– Milyen bakancson?
– Hát, amit az a pasas viselt… Mi a fenének járt nyáron bakancsban?
A vezető szerint valahol a környéken lakhatott.
– A vidékiek szoktak még ilyenkor is bakancsban meg csizmában járni – mondta.
Társa a fejét rázta.
– Ez nem volt vidéki!
– Hát ezt te meg honnan tudod?
– Nem úgy volt öltözve… A lemberdzsek egész modern szabású volt!
– Jó – bólintott a vezető –, akkor csak álmodj tovább sok-sok bakanccsal. – Barátságosan hátba vágta a fiatalembert, és felszállt a beérkező villamosra.