3. Hód és a háromkirályok

1.

A se­bes­ség­mé­rő mu­ta­tó­ja a ki­lenc­ve­nen tán­colt. A gép­ko­csi­ve­ze­tő rá­ha­jolt a kor­mány­ra, s me­red­ten fi­gyel­te a ref­lek­tor­fény­ben für­dő or­szág­utat. Tár­sa mel­let­te ült, és a mind­un­ta­lan fel­buk­ka­nó jel­ző­táb­lák uta­sí­tá­sát tol­má­csol­ta:

– Vi­gyázz ka­nyar!

– Lá­tom…

Éj­sza­ka volt, nagy rit­kán ta­lál­koz­tak csak szem­be­jö­vő jár­mű­vel. A hat­ton­nás te­her­gép­ko­csi du­gig volt rak­va sö­rös­lá­dák­kal. A ráz­kó­dás­tól sza­ka­dat­lan csi­lin­gel­tek az üve­gek, s úgy hal­lat­szott, mint­ha hosszú lán­cot von­szol­tak vol­na ma­guk után.

– Ha si­ke­rül őket meg­előz­ni, előbb pa­ko­lunk le, és ez­zel több mint egy órát nye­rünk – mond­ta a ko­csi­kí­sé­rő.

A ra­ko­dás után el­ső­ként in­dul­tak, de kis­vár­tat­va ke­re­ket kel­lett cse­rél­ni­ük. Emi­att elé­jük ke­rült egy má­sik ko­csi, amely szin­tén sört szál­lí­tott. Utol akar­ták érni, de hi­á­ba szá­gul­dot­tak már egy órá­ja, az ül­dö­zöt­te­ket jel­ző pi­ros stop­lám­pa csak nem akart elő­tűn­ni a sö­tét­ség­ből.

A ve­ze­tő át­ko­zó­dott.

– Ala­po­san pör­köl­het­nek, bár nincs húsz perc­nél több elő­nyük – mond­ta.

– Ha így haj­tunk, be­ér­jük őket.

– Hány óra?

A kí­sé­rő a mű­szer­fal zöl­des fé­nyé­hez tar­tot­ta csuk­ló­ját:

– Fél ti­zen­ket­tő… Vi­gyázz, út­ke­resz­te­ző­dés!

– Lá­tom…

Ké­sőbb egy köz­sé­gen ha­lad­tak át. A lám­pák gyé­ren pis­lá­kol­tak, az ut­cá­kon már egy lé­lek sem moc­cant. A fő­té­ren tel­je­sen le­las­sí­tot­tak, az éles ka­nyar mi­att. Fel­tűnt a cuk­rász­da, ahol nap­köz­ben gyak­ran meg­pi­hen­tek. Zár­va volt. A be­já­rat előtt levő dús lom­bú eper­fa alatt ki­vi­lá­gí­tat­lan sze­mély­gép­ko­csi állt.

Mind­ket­ten gyors pil­lan­tást ve­tet­tek rá.

– Man­ci­ék ko­csit vet­tek – cél­zott a kí­sé­rő az üz­let­ve­ze­tő há­zas­pár­ra.

A gép­ko­csi­ve­ze­tő a fe­jét ráz­ta:

– Nem hi­szem, hogy az övék.

– Na­gyon akar­tak már ven­ni egy tra­ga­csot. A leg­utóbb azt mond­ták: a na­pok­ban nyél­be üt­nek va­la­mi vá­sárt.

– Ak­kor be­áll­tak vol­na vele az ud­var­ba.

A kí­sé­rő el­hall­ga­tott, mert iga­zat adott tár­sá­nak. A há­zas­pár a cuk­rász­da épü­le­té­ben la­kott, a ke­rí­té­sen be­lül va­ló­ban tá­gas és biz­ton­sá­go­sabb he­lye lett vol­na a ko­csi­nak.

Amint el­ma­rad­tak a köz­ség utol­só há­zai, is­mét a ve­ze­tés­re össz­pon­to­sí­tot­ták fi­gyel­mü­ket. Rit­kán vál­tot­tak csak szót. A kí­sé­rő vál­to­zat­lan hév­vel für­kész­te a jel­ző­táb­lá­kat, hom­lo­ka szin­te a szél­vé­dő üveg­hez ta­padt. Ő vet­te ész­re el­ső­nek azt az alak­ta­lan tö­me­get, amely messze előt­tük sö­tét­lett az or­szág­út be­ton­ján.

– Mi le­het az? – kér­dez­te.

– Va­la­me­lyik hü­lye el­ütött egy ku­tyát – mor­dult fel a ve­ze­tő, és cif­rát ká­rom­ko­dott. Csök­ken­tet­te a se­bes­sé­get, és mi­után be­kap­csol­ta az irány­jel­zőt, át­haj­tott az út­test má­sik ol­da­lá­ra.

A kí­sé­rő me­re­ven bá­mult elő­re.

– Ilyen nagy blö­ki nincs… Ta­lán vad­disz­nó – mond­ta.

Ahogy kö­ze­led­tek, az alak­ta­lan tö­meg­nek mind­job­ban ki­raj­zo­ló­dott a kör­vo­na­la…

A gép­ko­csi­ve­ze­tőt ret­te­ne­te­sen rossz ér­zés ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba. Lá­bát ösz­tö­nö­sen le­vet­te a gáz­pe­dál­ról, és hagy­ta a ko­csit gu­rul­ni.

Már lát­ták, hogy mi az ott előt­tük, de a döb­be­net­től meg­bé­nul­tak. Ül­tek és bá­mul­tak, mint akik­nek káp­rá­zik a sze­mük.

A kí­sé­rő tért előbb ma­gá­hoz.

– Egy em­ber. Állj meg! – ki­ál­tot­ta.

A ve­ze­tő rá­ta­po­sott a fék­re. Vé­sze­sen csi­ko­rog­tak a gu­mik, há­tuk mö­gül üveg­csö­röm­pö­lés, egy­más­nak esett lá­dák ro­ba­ja hal­lat­szott. A te­her­gép­ko­csi meg­tor­pant.

A ref­lek­tor­fény­ben egy moz­du­lat­lan em­ber he­vert a föl­dön.

Ki­ug­rot­tak a ve­ze­tő­fül­ké­ből, és se­gí­tő­ké­szen ha­jol­tak fölé. Egy fér­fi volt. A ve­ze­tő gyors pil­lan­tást ve­tett az el­torzult arc­ra, majd a fé­lig csu­kott szem­re, tud­ta: itt már nincs se­gít­ség.

– Ne nyúlj hoz­zá – fog­ta meg a kí­sé­rő kar­ját.

– Ki­ké­szült?

– Igen.

A ha­lott arc­ra bo­rul­va fe­küdt a be­to­non. Egyik lába kis­sé be­haj­lott, jobb keze hosszan elő­re­nyúlt feje mel­lett, a má­sik a tes­te alá szo­rult. Mint­ha kúsz­ni akar­na. Fe­ke­te or­kán­lem­ber­dzse­ket, sö­tét pan­tal­lót és vas­tag tal­pú ba­kan­csot vi­selt. Há­tán váll­ra szí­ja­zott, hor­padt há­ti­zsák volt.

A kí­sé­rő ha­mu­szür­ke ar­cán páni fé­le­lem tük­rö­ző­dött.

– Gye­re, pu­col­junk in­nen – mond­ta.

– Mi­ért?

– Még ránk ke­nik az egé­szet.

A ve­ze­tő el­ké­pedt.

– Meg vagy őrül­ve? – né­zett tár­sá­ra.

– Azt fog­ják mon­da­ni, hogy mi ütöt­tük el.

– Mi­ért… Nem va­gyok bű­nös. Rá­ta­lál­tam, ennyi az egész!… Húsz éve ve­ze­tek, még soha sen­kit nem ütöt­tem el. Azt hi­szed – mu­ta­tott a te­her­gép­ko­csi­ra –, hogy ez egy já­ték­au­tó? Egy­sze­rű­en zseb­re vá­god és át­vágsz gya­lo­go­san a föl­de­ken, míg nem ta­lálsz egy má­sik utat, ame­lyen az­tán el­pu­col­hatsz?… Tisz­tá­ra meg­hü­lyül­tél!

– Fé­lek – nyög­te a kí­sé­rő. Fél­re­ment és hosszan ök­len­de­zett.

A gép­ko­csi irány­jel­ző­je vál­to­zat­la­nul pis­lo­gott. A ve­ze­tő fel­má­szott a fül­ké­be, és el­for­dí­tot­ta a kap­cso­lót. A ref­lek­tort vi­szont égve hagy­ta.

Ké­sőbb ta­na­kod­ni kezd­tek, hogy mi­té­vők le­gye­nek. A kí­sé­rő azt ja­va­sol­ta, men­je­nek to­vább, és a leg­kö­ze­leb­bi he­lyen ér­te­sít­sék a rend­őr­sé­get. A ve­ze­tő azon­ban rá­för­medt. Neki esze ágá­ban sem volt ad­dig moc­can­ni, amíg in­téz­ke­dő rend­őr nem ér­ke­zik a hely­szín­re.

– És mit csi­ná­lunk? Ülünk ölbe tett kéz­zel? – kér­dez­te a kí­sé­rő és for­go­ló­dott, hogy a holt­test min­dig a háta mö­gött le­gyen.

– Igen… Vá­runk!

– Mire?

– Egy má­sik ko­csi­ra… Majd az el­megy és ér­te­sí­ti a rend­őr­sé­get. Csak nagy so­ká­ra buk­kant fel két fé­nyes pont. A kí­sé­rő az út kö­ze­pé­re állt, a lám­pa fény­ké­vé­jé­be, és kar­já­val jel­zett az ér­ke­ző­nek.

Egy Wart­burg volt. Köp­cös, ko­pasz fér­fi szállt ki be­lő­le.

– Mi tör­tént? – kér­dez­te.

– Bal­eset – fe­lel­ték szűk­sza­vú­an.

Az újon­nan jött a ha­lott­hoz lé­pett, meg­néz­te, majd gya­nús te­kin­te­tet ve­tett fe­lé­jük.

– Ala­po­san ki­va­sal­ták – re­cseg­te szá­ra­zon. – Cso­dá­lom, hogy ilyen nyu­god­tak.

Össze­vil­lant a sze­mük, az­tán a ko­csi­kí­sé­rő mély lé­leg­ze­tet vett:

– Ide fi­gyel­jen, édes­apám…

– Nem va­gyok ma­gá­nak a fa­ter­ja – csat­tant fel a ko­pasz –, és alá­szol­gál­ja!… Amit főz­tek, egyék meg!

Für­gén in­dult, hogy be­száll­jon a ko­csi­já­ba. A ve­ze­tő azon­ban el­kap­ta az in­get a mel­lén és kö­zel húz­ta ma­gá­hoz.

– Las­san a test­tel, öreg! Ma­gá­ra itt ál­lam­pol­gá­ri kö­te­les­sé­gek vár­nak… Mit kép­zel? Szé­pen meg­áll, cso­dál­ko­zik egy ke­ve­set, az­tán jó éj­sza­kát és pucc?

– Mit akar? – há­po­gott amaz.

– Maga most szé­pen vissza­for­dul, az első köz­ség­ben be­megy a já­rá­si ka­pi­tány­ság­ra, és el­mond­ja, hogy mi tör­tént. Sem­mi el­len­ke­zés, mert a köz­ség já­rá­si szék­hely, ha nem akar, ak­kor is ta­lál ott rend­őrt… Ad­dig mi itt ma­ra­dunk.

– De én si­e­tek…

– Az előbb még mi is si­et­tünk, és lát­hat­ja, most mi­lyen ma­ka­csul ma­ra­dunk… Sem­mi zok­szó! Na, in­du­lás! – lö­kött egyet a meg­szep­pent fér­fin. – És ne fe­led­je: lé­te­zik egy pa­ra­gra­fus, mely a se­gít­ség­nyúj­tás el­mu­lasz­tá­sá­ról szól. Vá­cott kü­lön cel­la vár­ja azo­kat, akik ezt fi­gyel­men kí­vül hagy­ták… A rend­szá­mát min­den­eset­re meg­je­gyezzük, ha ne­tán el­fe­lej­te­né a fu­tár­szol­gá­la­tát – mond­ta.

A Wart­burg meg­for­dult az úton, és vil­lám­gyor­san el­tűnt a sö­tét­ben.

– Nem ír­tuk fel a szá­mát – elé­ge­det­len­ke­dett a kí­sé­rő. A ve­ze­tő meg­von­ta a vál­lát.

– Szük­ség­te­len.

– És ha nem szól sen­ki­nek?… Egy­sze­rű­en el­tű­nik?

– Szól­ni fog.

Ül­tek az árok­par­ton és hall­gat­tak. Kö­rü­löt­tük tücs­kök ci­ri­pel­tek, a le­ve­gő­ben friss sar­jú­il­lat ter­jen­gett. A te­her­gép­ko­csi meg­der­medt ős­ko­ri szörny­ként sö­tét­lett, sze­me az előt­te he­ve­rő te­tem­re sze­ge­ző­dött. A ref­lek­tor­fény­ben apró bo­ga­rak, éj­je­li lep­kék gyü­le­kez­tek.

A csen­det a gép­ko­csi­ve­ze­tő tör­te meg:

– Va­jon ki gá­zol­ta el?

– Em­lé­kezz csak arra a ko­csi­ra, ame­lyik úgy a po­fánk­ba vi­lá­gí­tott… Az úr­is­ten­nek sem kap­csol­ta le a ref­lek­tort, csak az utol­só pil­la­nat­ban. Leg­alább száz­tíz­zel jö­he­tett.

A ve­ze­tő a ha­lot­tat néz­te.

– Ak­kor még na­gyon messze vol­tunk in­nen… Kü­lön­ben is, nem a bal ol­da­lon tör­tént a gá­zo­lás – fe­lel­te.

– Mit akarsz ez­zel mon­da­ni?

– Azt, hogy a gá­zo­ló gép­ko­csi ugyan­ab­ba az irány­ba ha­ladt, mint mi… Pest felé!

Egy­más­ra bá­mul­tak.

– Ezek sze­rint… – kezd­te a kí­sé­rő, de tor­ká­ra fa­gyott a szó.

– Ők ha­lad­tak előt­tünk, igen ők – haj­to­gat­ta a ve­ze­tő. – Ha­csak…

– Ha­csak?

– Eset­leg kö­zénk nem ke­rült egy má­sik ko­csi… Ez fel­té­te­lez­he­tő. Előt­tünk ha­lad a min­ket meg­elő­ző te­her­gép­ko­csi, utá­na, csu­pán per­cek­re, mi kö­vet­kez­tünk. Azt tud­juk, hogy raj­tuk kí­vül más nem elő­zött meg. Azt vi­szont nem, hogy ők va­jon meg­előz­tek-e is­mét va­la­kit. Ez könnyen elő­for­dul­ha­tott, és ta­lán ez a ko­csi okoz­ta a bal­ese­tet. Az is le­het, ők nem hagy­tak el sen­kit sem, de az egyik fa­lu­nál a nyo­muk­ba akasz­ko­dott va­la­ki. És er­ről sem ők, sem mi nem tu­dunk!

– Igen, csak ez a két do­bás le­het­sé­ges – dünnyög­te a kí­sé­rő.

Fel­idéz­ték ed­dig meg­tett út­juk összes moz­za­na­tát. Hol, mi­kor ta­lál­koz­tak szem­be­jö­vő jár­mű­vel. Meg­vi­tat­ták az ál­ta­luk tar­tott se­bes­sé­get, és en­nek át­la­gát az előt­tük ha­la­dó te­her­gép­ko­csi­hoz vi­szo­nyí­tot­ták. Eköz­ben döb­ben­tek rá, hogy mi­lyen ki­csiny an­nak a va­ló­szí­nű­sé­ge, hogy a bal­ese­tet egy fel­té­te­le­zett har­ma­dik ko­csi okoz­ta.

– En­nek el­le­né­re nem aka­rom el­hin­ni, hogy ezt ők csi­nál­ták. Meg­áll­tak vol­na. Sejt­het­ték, hogy úgy is el­kap­ják őket – mond­ta a ve­ze­tő.

– Ta­lán nem gon­dol­tak rá.

– Ugyan!… Az a pi­ló­ta is egy öreg róka volt, hi­szen lát­tad, mi­lyen ru­ti­no­san haj­tott el mel­let­tünk azon a szűk úton. Az­zal is tisz­tá­ban volt, hogy a sar­kuk­ban haj­tunk, így mi vesszük ész­re a bal­ese­tet… Mi, akik tud­juk, hogy ők men­tek elöl. Kész, ennyi elég! A rend­őr­ség nem­csak min­ket fag­gat ki, ha­nem má­so­kat is, és haj­szát in­dít a gá­zo­ló ki­lé­te után… Ki­szi­ma­tol­ja azo­kat a ko­csi­kat, ame­lyek ezen az úton köz­le­ked­tek. Fel­ku­tat­ja a ga­rá­zso­kat, meg­vizs­gál­ja az ott levő ko­csi­kat, el­len­őr­zi a me­net­le­ve­le­ket… Ezen­kí­vül ne­künk most be­szél­ni kell. Be­szél­ni, ér­ted? Meg kell mon­da­nunk, amit tu­dunk.

– Hogy ők men­tek előt­tünk?

– Igen, azt!

A kí­sé­rő az iránt ér­dek­lő­dött, hogy egy ilyen ese­tért va­jon hány évet le­het kap­ni. A ve­ze­tő a bal­ese­tek gya­ko­ri kö­rül­mé­nyét la­tol­gat­ta, majd azt mond­ta:

– Még test­vé­rek kö­zött is, mint a pinty, rá­varr­ják a há­rom, négy évet.

A Wart­burg egy mo­tor­ke­rék­pá­ros rend­őr kí­sé­re­té­vel ér­ke­zett vissza. Az őr­mes­ter előbb meg­győ­ző­dött az is­me­ret­len fér­fi ha­lá­lá­ról, csak az­tán kez­dett kér­de­zős­köd­ni. Köz­ben fel­ír­ta az ada­to­kat, és meg­te­kin­tet­te a me­net­ok­má­nyo­kat.

A ve­ze­tő el­mond­ta, hogy a ra­ko­dást kö­ve­tő­en de­fek­tet ka­pott, mi­köz­ben meg­előz­te őt egy má­sik te­her­gép­ko­csi, amely ugyan­csak sört szál­lí­tott Pest­re. Ezen­kí­vül sen­ki sem ke­rült elé­bük, szem­ből pe­dig igen ke­vés jár­mű­vel ta­lál­koz­tak.

Mi­után az őr­mes­ter fel­je­gyez­te az el­hang­zot­ta­kat, kré­tát vett elő, és kö­rül­raj­zol­ta a holt­tes­tet. A ko­pasz fér­fi ed­dig csen­de­sen szem­lél­te a dol­go­kat, most azon­ban a rend­őr­höz for­dult:

– Ta­lán ak­kor tá­voz­ha­tom is.

– Önre nincs szük­sé­gem, az ada­ta­it pe­dig már oda­bent fel­ír­tam.

El­kö­szönt, és a ko­csi­já­hoz in­dult. Amint a két em­ber előtt el­ha­ladt, fog­hegy­ről azt ve­tet­te ne­kik oda, hogy ge­bed­je­nek meg, majd be­szállt a Wart­burg­ba, és gyor­san el­haj­tott.

– Csak még egy­szer ta­lál­koz­zam vele – né­zett utá­na a kí­sé­rő.

– Is­me­rő­sük? – kér­dez­te az őr­mes­ter.

– Csak lá­tás­ból is­mer­jük – le­gyin­tett a ve­ze­tő. – Kü­lön­ben egy arany­em­ber, és ilye­nek­kel na­pon­ta le­het ta­lál­koz­ni a for­ga­lom­ban.

A rend­őr kér­te őket, se­gít­se­nek a holt­tes­tet fél­re­ten­ni az út­ból, a te­her­gép­ko­csi­val pe­dig áll­ja­nak hát­rább, az út­pad­ká­ra. A kí­sé­rő nem moz­dult.

– Jöj­jön már, jó­em­ber – ösz­tö­kél­te az őr­mes­ter.

– Nincs az a pénz, ami­ért én meg­fog­jam.

– Majd se­gí­tek – avat­ko­zott köz­be a ve­ze­tő. Előbb hát­ra­to­la­tott, az­tán tom­pí­tott fény­re ál­lí­tot­ta a ref­lek­to­ro­kat, ne­hogy ki­me­rül­jön az ak­ku­mu­lá­tor. – Hagy­ja a fi­a­tal­em­bert – in­tett a fe­jé­vel tár­sa felé, ami­kor a rend­őr­rel meg­ra­gad­ták a te­te­met –, nem lá­tott még ha­lot­tat kö­zel­ről… Az előbb is rosszul lett.

Nem me­het­tek to­vább. Meg kel­lett vár­ni­uk, amíg a me­gyé­től ki­ér­ke­zik a bal­ese­ti hely­szí­ne­lő. A holt­test az árok­par­ton he­vert, ugyan­olyan hely­zet­ben, mint ahogy az úton ta­lál­ták. Tá­vo­labb áll­do­gál­tak tőle, és kö­zöm­bös dol­gok­ról be­szél­get­tek a rend­őr­rel, hogy ha­ma­rabb tel­jen az idő. Ké­sőbb ki­vet­ték a ko­csi ülé­sé­ről a ka­bát­ju­kat, mert kez­dett hű­vö­söd­ni.

Las­san vir­radt. Ke­le­ten meg­ha­sadt az ég alja, a sö­tét­sé­get a mind­job­ban de­ren­gő szür­ke ho­mály vál­tot­ta fel. Ki­raj­zo­ló­dott a kör­nye­ző táj. A tá­vol­ból, erőt­len fényt vil­log­tat­va, sze­mély­gép­ko­csi kö­ze­le­dett.

– Itt van­nak – mond­ta a rend­őr, és fel­tar­tott kar­ral az útra lé­pett. A kék szí­nű Vol­gá­ból hár­man száll­tak ki. Egyi­kük tiszt volt. Az őr­mes­ter elé­je lé­pett, fe­sze­sen tisz­tel­gett, és je­len­tet­te a tör­tén­te­ket.

A két rend­őr szót­la­nul mun­ká­hoz lá­tott. Mé­rő­sza­la­got fe­szí­tet­tek ki, meg­ál­la­pí­tot­ták az őr­mes­ter ál­tal raj­zolt ová­lis tá­vol­sá­gát az út­test mind­két szé­lé­től. Oly­kor fel­egye­ne­sed­tek, és rög­zí­tet­ték az ada­to­kat.

Ez­alatt a rend­őr­tiszt az őr­mes­ter­rel sus­mo­gott.

A má­sik ket­tő vég­zett a mé­rés­sel, zseb­lám­pát vet­tek elő, át­fé­sül­ték a gá­zo­lás he­lyét, majd a fényt a be­ton­ra sze­gez­ve el­in­dul­tak a te­her­gép­ko­csi­hoz.

Ők ket­ten tét­le­nül to­po­rog­tak az árok­par­ton, és san­dán fi­gyel­tek.

– Va­jon mit ke­res­het­nek a föl­dön? – súg­ta a kí­sé­rő.

– A fék­nyo­mo­kat!

– Meg­lásd, ne­kem lesz iga­zam…

– Már mi­ért len­ne iga­zad?

– Ezek ránk akar­ják majd ken­ni az egé­szet… Kell ne­kik a bűn­bak!

– Be­fo­god már a po­fád?! – szi­szeg­te a ve­ze­tő.

Erre a rend­őr­tiszt fel­kap­ta a fe­jét, és fe­lé­jük lé­pett. Va­la­mit meg­hall­ha­tott a szó­vál­tás­ból, mert fél­be­sza­kí­tot­ta be­szél­ge­té­sét az őr­mes­ter­rel, és hoz­zá­juk lé­pett. Csak úgy zá­po­roz­tak a kér­dé­sek. A rend­őr­tisz­tet nem is a fel­ta­lá­lás kö­rül­mé­nyei ér­de­kel­ték, in­kább az előz­mé­nyek. A ra­ko­dás, a de­fekt! Hosszan fag­gat­ta őket azok­ról a gép­ko­csik­ról, ame­lyek­kel út­köz­ben ta­lál­koz­tak.

A gép­ko­csi­ve­ze­tő el­is­mé­tel­te ugyan­azt, amit már az őr­mes­ter­nek is el­mon­dott. Tár­sa bó­lo­ga­tott hoz­zá.

– Te­hát az önö­ket meg­elő­ző te­her­gép­ko­csi szin­tén sört szál­lí­tott – mond­ta a rend­őr­tiszt.

– Igen.

– Is­me­rik an­nak a ve­ze­tő­jét vagy a ko­csi­kí­sé­rőt?

– Név­ről nem:

– Csak lá­tás­ból is­mer­jük őket – ve­tet­te köz­be a kí­sé­rő. – Egy te­le­pen va­gyunk ve­lük.

A rend­őr­tiszt a gép­ko­csi­ve­ze­tő­höz for­dult:

– Ami­kor meg­előz­ték ma­gu­kat, hány perc múl­va in­dul­tak utá­nuk?

– Ti­zen­öt-húsz perc tel­he­tett el!

A rend­őr­tiszt még egy cso­mó do­log­ra volt kí­ván­csi. Ké­sőbb gon­do­san fel­je­gyez­te út­juk vég­cél­ját, va­la­mint a te­lep cí­mét. A két rend­őr, akik az út­tes­tet lám­páz­ták, meg­ta­lál­ták a fék­nyo­mu­kat, más nyom­ra azon­ban nem buk­kan­tak, így ezt mér­ték le. Kö­zel tíz mé­tert csúsz­tak!

– Ezek sze­rint jól haj­tot­tak – je­gyez­te meg a rend­őr­tiszt.

– Lé­pe­get­tem – fe­lel­te re­ked­ten a ve­ze­tő. Ar­ról vi­szont nem tett em­lí­tést, hogy szán­dé­ká­ban volt meg­előz­ni az előt­tük ha­la­dó te­her­gép­ko­csit.

– Me­he­tett vagy nyolc­van­nal.

– Ez nem la­kott te­rü­let – mu­ta­tott kör­be a ve­ze­tő. – Be­lát­ha­tó út, jó lá­tá­si vi­szo­nyok… Ami­kor ész­re­vet­tük a dol­got – in­tett sze­mé­vel az árok­par­ton he­ve­rő te­tem­re –, nem hit­tük azon­nal, hogy egy em­ber… Hir­te­len ku­tyá­nak vél­tem.

– Az­tán vad­disz­nó­nak – kottyan­tott köz­be a kí­sé­rő. A ve­ze­tő mér­ges pil­lan­tást ve­tett rá.

– Nem is gon­dol­tam meg­ál­lás­ra – foly­tat­ta. – Ki­tet­tem az irány­jel­zőt, át­haj­tot­tam a bal ol­dal­ra… Ak­kor lát­tam, hogy em­ber fek­szik a föl­dön, hir­te­len rá­ta­pos­tam a fék­re… Nos, ezért ilyen hosszú a fék­nyom.

A bal­ese­ti hely­szí­nelő­ket lát­ha­tó­an iz­gat­ta, hogy a gá­zo­ló gép­ko­csi­nak nem ta­lál­ják a leg­pa­rá­nyibb áru­ló nyo­mát sem. Össze­dug­ták a fe­jü­ket, ta­na­kod­tak. Át­ku­tat­ták a holt­test zse­be­it, és az ira­to­kat ma­guk­hoz vet­ték. Az­tán a rend­őr­tiszt uta­sí­tá­sá­ra a má­sik ket­tő ala­po­san át­vizs­gál­ta a vesz­teg­lő te­her­gép­ko­csit. Fő­ként az ele­jét. Az erős fé­nyű zseb­lám­pá­val hossza­san szem­lél­ték a lök­há­rí­tót, a sár­há­nyót és az első ke­re­ket. Min­dent le­fény­ké­pez­tek, gyors egy­más­után­ban lob­bant a vil­la­nó­fény.

A kí­sé­rő is­mét nyug­ta­lan­kod­ni kez­dett.

– Lá­tod! Nem hisz­nek ne­künk! – mond­ta hal­kan.

– Hagyd a fe­né­be már a si­rán­ko­zást – mor­dult fel a ve­ze­tő. – Mi­ért bíz­ná­nak ben­nünk vak­tá­ban? Csak győ­ződ­je­nek meg, hogy iga­zat mond­tunk, és egy kar­co­lás sincs a gép­ko­csin… Te a fe­le­sé­ged­ben nem bí­zol, ak­kor mit cso­dál­ko­zol a rend­őrö­kön, akik­nek a bi­zal­mat­lan­ság a mun­ká­juk­hoz tar­to­zik?… Itt nem le­het me­sét le­ad­ni! Itt a té­nyek be­szél­nek! A té­nyek pe­dig azt mond­ják, hogy sem­mi kö­zünk eh­hez a bal­hé­hoz.

Ké­sőbb a ve­ze­tő az őr­mes­ter­hez ment, és az iránt ér­dek­lő­dött, hogy med­dig tart még a vizs­gá­lat.

– Ne­künk még meg kell vár­nunk a ha­lott­szál­lí­tó­kat meg az or­vost – fe­lel­te.

– Or­vost?… Hi­szen ez már órák óta kész – bö­kött a holt­test­re.

– Igen, de fel­bon­col­ják, mert csak ez ad­hat pon­tos vá­laszt a ha­lál oká­ra.

Már vi­lá­gos volt, kez­dett az or­szág­út be­né­pe­sül­ni, ami­kor a rend­őr­tiszt kö­zöl­te ve­lük, hogy me­het­nek az út­juk­ra, de ké­szül­je­nek fel, mert adan­dó al­ka­lom­mal Bu­da­pes­ten jegy­ző­köny­vi­leg is ki fog­ják hall­gat­ni őket. Fel­hív­ta a fi­gyel­mü­ket: míg a rend­őr­ség nem be­szél az előt­tük cél­ba ért te­her­gép­ko­csi ve­ze­tő­jé­vel és kí­sé­rő­jé­vel, egy szót se szól­ja­nak ne­kik.

Mi­előtt el­in­dul­tak vol­na, az egyik rend­őr a ve­ze­tő orra alá dug­ta a szon­dát. A kris­tá­lyo­kon nem lát­szott el­szí­ne­ző­dés, mire in­tet­tek ne­kik, hogy me­het­nek.

A hát­ra­le­vő utat Pes­tig dö­cög­ve tet­ték meg. Fá­rad­tak vol­tak és rossz­ked­vű­ek. A rak­tá­ros, aki az árut át­vet­te, több mint har­minc össze­tört sö­rös­üve­get ta­lált, amit nyom­ban jegy­ző­köny­ve­zett.

– Mi a fene tör­tént ma­guk­kal? – kér­dez­te mér­ge­sen, mert ez fe­les­le­ges ad­mi­niszt­rá­ci­ót je­len­tett neki.

A ve­ze­tő fel­rán­tot­ta a vál­lát.

– Sem­mi – mond­ta.

– Hat órát kés­tek!… Ez ma­guk­nak sem­mi?! Rá­adá­sul tro­pá­ra ment egy cso­mó üveg. Ha nem ven­nék fel kár­jegy­ző­köny­vet, fi­zet­het­né­nek.

– Hát ne ve­gyen fel – vá­la­szol­ta in­ge­rül­ten a ve­ze­tő. – Az úton két de­fek­tet kap­tunk, kis hí­ján az árok­ban kö­töt­tünk ki – ló­dí­tott. – Örü­lök, hogy ennyi­vel meg­úsz­tam, és nem egy ra­ko­mány üveg­cse­rép­pel ér­kez­tem meg.

A rak­tá­ros­nak meg­eny­hül­tek az arc­vo­ná­sai.

– Most már rém­lik va­la­mi ben­nem – töp­ren­gett. – Az elő­ző ko­csi em­be­rei mint­ha em­lí­tet­ték vol­na, hogy va­la­hol el­hagy­ták ma­gu­kat, mert ke­re­ket sze­rel­tek.

– Na lát­ja… Ők mi­kor vé­gez­tek?

– Már ré­gen.

– Nem volt sem­mi ba­juk?

– Már mi­lyen ba­juk kel­lett vol­na hogy le­gyen? – cso­dál­ko­zott. A ve­ze­tő meg­va­kar­ta a fe­jét, és kö­zöm­bös­sé­get szín­lelt.

– Sem­mi, sem­mi! Csak ér­de­kelt, hogy ők mennyi­re si­mán tet­ték meg az utat… Hány üve­get tör­tek össze? – tu­da­kol­ta.

– Egyet­len­egy da­ra­bot sem!… Mint­ha fel­hőn jöt­tek vol­na vé­gig – vi­gyor­gott a rak­tá­ros.

A le­ra­ko­dást kö­ve­tő­en nyom­ban a te­lep­hely­re haj­tot­tak. A ka­pun ép­pen ak­kor ka­nya­ro­dott ki egy rend­őr­sé­gi sze­mély­gép­ko­csi.

– Ilyen ha­mar in­téz­ked­tek? – ámult el a kí­sé­rő.

– Biz­tos fel­szól­tak te­le­fo­non a köz­le­ke­dés­ren­dé­szet­nek, hogy gyor­san néz­ze­nek a ko­csi után… Ez­zel min­ket akar­tak meg­előz­ni, ne­hogy dró­tozzunk.

A te­her­gép­ko­csik hosszú sor­ban áll­tak a sza­bad ég alatt. A leg­vé­gé­re so­rol­tak be, és ki­ká­szá­lód­tak a ve­ze­tő­fül­ké­ből. Ad­dig­ra már ott volt az in­dí­tó.

– Em­be­rek! Mi tör­tént ma­guk­kal, hogy ennyit kés­tek? – kér­dez­te.

– Ve­lünk sem­mi – mond­ta a ve­ze­tő. – De­fekt, mi­egy­más… Meg kel­lett áll­nunk.

– Ak­kor ma­guk ta­lál­ták meg azt az el­ütött em­bert, ugye?

– A rend­őrök mond­ták?

– Igen – bó­lin­tott az in­dí­tó.

A rend­őrök egy órá­val az­előtt ér­kez­tek a te­lep­re, és a sört szál­lí­tó te­her­gép­ko­csi után ér­dek­lőd­tek. Tud­ták, hogy két ko­csi volt fu­var­ban, és arra vol­tak kí­ván­csi­ak, ame­lyik már be­ér­ke­zett. A kér­dé­ses gép­ko­csit az­tán ala­po­san át­vizs­gál­ták, fék­pró­bát tar­tot­tak vele, hor­zso­lá­sok, nyo­mok után ku­tat­tak.

– Tő­lük tud­tam meg ké­sőbb, hogy azon az úton, ame­lyen jöt­tek, cser­ben­ha­gyá­sos gá­zo­lás tör­tént, és az il­le­tő meg­halt.

– Min­ket is gya­nú­sí­ta­ni akar­tak – mond­ta a kí­sé­rő. A ve­ze­tő rá­ri­pa­ko­dott:

– Fogd be már a szá­dat… Na és mit ta­lál­tak a gép­ko­csin?

– Sem­mit… Még egy hor­pa­dás sem volt azon. Ezért le­he­tet­len, hogy ők len­né­nek a lu­da­sok.

A kér­dé­ses te­her­gép­ko­csi­hoz bal­lag­tak és meg­szem­lél­ték. Egy kar­co­lás, egy gya­nús folt sem volt raj­ta. Ala­po­san meg­tár­gyal­ták a dol­got az in­dí­tó­val, az­tán ké­szü­lőd­tek ha­za­fe­lé. A ve­ze­tő kí­ván­csi volt, hogy vé­gül is mi­lyen ál­lás­pont­ra he­lyez­ked­tek a rend­őrök.

Az in­dí­tó el­húz­ta a szá­ját.

– El­kér­ték a la­kás­cí­mü­ket… Fel­té­te­le­zem, el­men­nek ér­tük és ki­hall­gat­ják őket – mond­ta.

– Nem le­het ba­juk.

– Ez biz­tos?

– Per­sze hogy biz­tos – le­gyin­tett a ve­ze­tő. – A ko­csin nem ta­lál­tak sem­mit, kész!… Mert min­dig az a leg­fon­to­sabb ilyen ese­tek­nél, hogy mi ma­radt vissza a ko­csin.

Ke­zet ráz­tak. Az in­dí­tó vissza­bújt az iro­dá­ba, ők pe­dig együtt men­tek a leg­kö­ze­leb­bi vil­la­mos­meg­ál­ló­hoz. A ve­ze­tő mér­ge­lő­dött a ké­sői ér­ke­zés mi­att. Tár­sa vá­lasz nél­kül hagy­ta sza­va­it, csak állt és bam­bán bá­mult.

– Még min­dig ezen jár az eszed? – lök­te ol­dal­ba a ve­ze­tő.

– Per­sze, per­sze – rez­zent fel.

– Hü­lye vagy! Az ilyet leg­jobb mi­nél ha­ma­rabb el­fe­lej­te­ni… Sem­mi kö­zünk hoz­zá.

– Azon a ba­kan­cson töp­ren­gek – fe­lel­te a kí­sé­rő.

– Mi­lyen ba­kan­cson?

– Hát, amit az a pa­sas vi­selt… Mi a fe­né­nek járt nyá­ron ba­kancs­ban?

A ve­ze­tő sze­rint va­la­hol a kör­nyé­ken lak­ha­tott.

– A vi­dé­ki­ek szok­tak még ilyen­kor is ba­kancs­ban meg csiz­má­ban jár­ni – mond­ta.

Tár­sa a fe­jét ráz­ta.

– Ez nem volt vi­dé­ki!

– Hát ezt te meg hon­nan tu­dod?

– Nem úgy volt öl­töz­ve… A lem­ber­dzsek egész mo­dern sza­bá­sú volt!

– Jó – bó­lin­tott a ve­ze­tő –, ak­kor csak ál­modj to­vább sok-sok ba­kanccsal. – Ba­rát­sá­go­san hát­ba vág­ta a fi­a­tal­em­bert, és fel­szállt a be­ér­ke­ző vil­la­mos­ra.