5.

Az óra mu­ta­tó­ja már túl­ha­ladt az éj­fé­len.

Mi­köz­ben Bana Dé­nes ez­re­des a Gel­lért­hegy te­te­jén levő par­ko­ló­he­lyen, Mer­ce­des ko­csi­já­ban, csen­des be­szél­ge­tés­be me­rült Hód­dal, a Gyógy­szer­ku­ta­tó egyik föld­szin­ti iro­dá­já­ban töb­ben kuk­sol­tak a sö­tét­ben.

Az épü­le­tet ti­tok­ban el­há­rí­tó­tisz­tek őriz­ték.

Az író­asz­ta­lon kü­lön­fé­le tech­ni­kai be­ren­de­zé­sek vol­tak. A je­len­le­vők egyi­ke eze­ket ke­zel­te. Egy kis hang­szó­ró alig hall­ga­tó­an sus­tor­gott, je­lez­ve a ké­szü­lék mű­kö­dé­sét. Időn­ként a sus­tor­gó hang­ba rö­vid ser­ce­gé­sek ve­gyül­tek, hol gyen­géb­ben, hol fel­erő­söd­ve, az­tán ab­ba­ma­rad­tak. Ilyen­kor a ké­szü­lé­ket ke­ze­lő el­há­rí­tó­tiszt a gom­bo­kat csa­var­ta, hogy ki­szűr­je a ser­ce­gő zajt, de ez nem si­ke­rült.

– Ahány gép­ko­csi el­ha­lad kint, gyúj­tá­su­kat át­ve­szi a mű­szer – mél­tat­lan­ko­dott.

– Inf­rát kel­lett vol­na fel­ál­lí­ta­ni – vé­le­ke­dett a má­sik. – Az­zal ál­lan­dó el­len­őr­zés alatt tart­hat­tuk vol­na az egész ker­tet, da­cá­ra a sö­tét­ség­nek.

– Csak­hogy ak­kor el­árul­hat­tuk vol­na itt­lé­tün­ket, mert az ko­mo­lyabb elő­ké­szü­le­tet igé­nyel.

A je­len­le­gi mű­szer egyi­ke volt a fi­gye­lő „fü­lek­nek”. A ké­szü­lék min­den moz­gást jel­zett, amely az épü­le­ten kí­vül tör­tént a kert­ben. Oly­kor elő­for­dult, hogy egy sur­ra­nó macs­ka ri­asz­tot­ta a je­len­le­vő­ket, akik erre az ab­lak­hoz ta­pad­tak, és a sö­tét ker­tet für­kész­ték. Eb­ben az eset­ben a ké­szü­lék szag­ga­tott, sí­po­ló jel­zé­se­ket adott.

A vi­lá­gos ab­la­kú por­tás­fül­ké­ben is egy el­há­rí­tó­tiszt ült. Az író­asz­tal alatt adó-vevő ké­szü­lék volt, amellyel a kap­cso­la­tot tar­tot­ta az épü­let­ben le­vők­kel. Kül­ső­leg sem­mi sem mu­ta­tott arra, hogy ala­po­san őr­zik az épü­le­tet. Az ak­ci­ót maga az el­há­rí­tó­fő­nök ren­del­te el, in­kább biz­ton­sá­gi okok­ból, meg­nyug­ta­tás­kép­pen. Azt ugyan­is ne­he­zen le­he­tett el­kép­zel­ni, hogy mi­után a sú­lyos bűn­cse­lek­mény mi­att az il­le­té­ke­sek fi­gyel­me a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ra irá­nyult, újabb kí­sér­let tör­tén­ne a be­ha­to­lás­ra.

Az iro­dá­ban is­mét ser­ceg­ni kez­dett a ké­szü­lék.

– Már megint egy gép­ko­csi – ká­rom­ko­dott egyet a ké­szü­lé­ket ke­ze­lő tiszt, és a gom­bo­kat kezd­te csa­var­gat­ni. A ser­ce­gő hang ál­lan­dó­sult. Igaz, gyen­gén hal­lat­szott, de be­töl­töt­te az egész he­lyi­sé­get. – Va­la­mi taxi le­het, meg­állt a kö­ze­li ut­cá­ban – mél­tat­lan­ko­dott az el­há­rí­tó­tiszt, és hi­á­ba csa­var­gat­ta a ké­szü­lék gomb­ja­it. – Leg­alább ál­lí­ta­ná le a mo­tor­ját, de nem, ez ma­ka­csul já­rat­ja… Szól­ja­tok a por­tá­ra.

Tár­sa adó-ve­vőn a por­tás­fül­két hív­ta.

– Fi­gye­lem… fi­gye­lem – szólt a ké­szü­lék­be. – A kö­zel­ben egy gép­ko­csi vesz­te­gel járó mo­tor­ral… Vé­tel.

– Vet­tem… Ér­tet­tem, ki­né­zek az ut­cá­ra – ér­ke­zett a vá­lasz.

A por­tás­fül­ké­ben levő el­há­rí­tó­tiszt, tét­len­ke­dést mí­mel­ve, a ka­pu­hoz ment és ki­te­kin­tett az ut­cá­ra. Kis­vár­tat­va je­len­tet­te, hogy az épü­let előtt levő úton egyet­len­egy ko­csit sem lát a sö­tét­ben.

– Le­het, hogy há­tul, va­la­me­lyik ut­cá­ban van – je­gyez­te meg az iro­dá­ban levő el­há­rí­tó­tisz­tek egyi­ke.

Múl­tak a per­cek, ké­szü­lék­ben a ser­ce­gés nem szűnt egy pil­la­nat­ra sem. A ké­szü­lé­ket ke­ze­lő tiszt tud­ta, hogy ez a za­var lé­nye­gé­ben le­he­tet­len­né te­szi a „lát­ha­tat­lan fül” fi­gye­lé­sét. Ért­he­tő, hogy ide­ges lett. Ké­sőbb a töb­bi­ek­hez for­dult.

– Cél­sze­rű len­ne ki­men­ni és kö­rül­néz­ni – mond­ta.

– Az uta­sí­tás úgy szól: sem­mi fe­les­le­ges moz­gást ne te­gyünk – vé­le­ke­dett egyi­kük. – Ne­hogy el­árul­juk itt­lé­tün­ket.

– Egy­ál­ta­lán nem fe­les­le­ges do­log, ha meg­győ­ző­dünk en­nek a zaj­nak az oká­ról.

– Nem il­le­ték­te­lent je­lez – mond­ta egy má­sik. – Csak a kör­nyé­ken egy gép­ko­csit… A kert­ben le­he­tet­len ilyen. A fel­ada­tunk pe­dig a kert­re, a ke­rí­té­sen be­lül­re te­vő­dik.

Az őr­zést vég­ző el­há­rí­tó­tisz­tek pa­rancs­no­ka vé­gül dön­tött. Két tiszt in­dult óva­to­san a fő­be­já­rat­hoz, hogy a ker­tet át­fé­sül­je. Ki­lép­tek a sö­tét­be, és a fal­hoz la­pul­va meg­ke­rül­ték az épü­le­tet. Tal­puk alatt alig hall­ha­tó­an oly­kor meg­nyi­kor­dult a sé­tány ka­vicsa. Ép­pen ki­buk­kan­tak az épü­let sar­ká­nál, ami­kor egyi­kük meg­tor­pant, és meg­ra­gad­ta tár­sa kar­ját.

– Oda­nézz! – sut­tog­ta.

Tá­vo­labb, az épü­let túl­só vé­gé­nél hir­te­len egy ár­nyék vált el a fal­tól, és be­le­ve­szett a fák sű­rű­jé­be. A két el­há­rí­tó­tiszt ha­bo­zás nél­kül a sö­tét alak után ve­tet­te ma­gát, de mi­kor­ra a ke­rí­tés­hez ér­tek, az is­me­ret­len­nek már nyo­ma sem volt.

– Ezt jól meg­csi­nál­tuk – tö­röl­te meg ve­rej­té­kes hom­lo­kát az egyik. – In­dul­junk je­len­te­ni…

Kis­vár­tat­va zseb­lám­pák fé­nye pász­táz­ta át a ker­tet, a ma­gas ke­rí­tés tö­vét. Az épü­let sar­ká­nál, ahol az is­me­ret­lent fel­fe­dez­ték, töb­ben nyü­zsög­tek. Az alag­sor egyik ab­la­kán rag­ta­pasz­csík ék­te­len­ke­dett, az üve­gen jól ki­ve­he­tő volt az éles kar­co­lás, az üveg­vá­gó nyo­ma.

Bana ez­re­des ép­pen ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és bú­csút akart ven­ni Hód­tól, ami­kor a Mer­ce­des mű­szer­fa­lán tü­rel­met­le­nül vil­log­ni kez­dett a pi­ciny pi­ros lám­pa.

– Vár­jon egy per­cet – ál­lí­tot­ta meg a ki­száll­ni ké­szü­lő fi­a­tal­em­bert. – En­gem hív­nak. – Egy moz­du­la­tá­ra le­bil­lent a mű­szer­fal egy ré­sze. Te­le­fon volt lát­ha­tó. Az el­há­rí­tó­fő­nök fü­lé­hez emel­te a kagy­lót és be­le­szólt.

Hód lát­ta fő­nö­ké­nek ar­cán a cso­dál­ko­zást. Sej­tet­te, is­mét va­la­mi rend­kí­vü­li tör­tén­he­tett. Bana mér­ge­sen csat­tant fel.

– Azon­nal oda­me­gyek… Sem­mi­hez se nyúl­ja­nak – mond­ta, az­tán he­lyé­re tet­te a kagy­lót és fel­csuk­ta a mű­szer­fal tok­ját. – Va­la­ki be akart ha­tol­ni a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ba az előbb, de meg­za­var­ták, és egér­utat nyert… Sze­ren­cse, hogy ott vol­tak az em­be­re­ink. Mi­lyen jó or­rom volt, hogy éj­sza­ká­ra ve­gyük el­len­őr­zés alá az in­té­ze­tet, íme, már­is be akar­tak ha­tol­ni.

– Ugyan­úgy, mint a be­tö­rő?

– Nem… Most az alag­so­ri ré­szen pró­bál­koz­tak, az egyik ab­lak­üve­get akar­ták ki­vág­ni a ki­lincs­nél. De nem a la­bo­ra­tó­ri­um­nál, ha­nem az épü­let má­sik vé­gé­nél… Mik van­nak ott?

– A sze­mély­ze­ti öl­tö­zők – mond­ta az el­há­rí­tó­tiszt. – A ta­ka­rí­tó­nők, fű­tők öl­tö­zői, no meg a vil­lany­sze­re­lő és a la­ka­tos is ott szo­kott tar­tóz­kod­ni…

Bana ide­ge­sen meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Na­gyon se­rény­ked­nek… Egyik ese­mény a má­si­kat éri. Va­jon mi­ért ez az éj­je­li do­log? Azt kép­te­len­ség fel­té­te­lez­ni, hogy ilyen vil­lám­gyor­san rá­jöt­tek vol­na a ku­dar­cuk­ra. Arra, hogy lé­nye­gé­ben a pán­cél­szek­rény­ből csak a je­len­ték­te­le­nebb ered­mé­nye­ket sze­rez­ték meg az új hor­mon­ké­szít­mény­ről, és ezt most pó­tol­ni akar­ták vol­na… Nem, ez nem le­het. Va­la­mi más cél­juk volt. De mi? – mor­fon­dí­ro­zott.

– Va­la­hol meg­vár­nám ez­re­des elv­tár­sat, míg kö­rül­néz a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban. Ér­de­kel­ne rész­le­te­i­ben is, hogy mi tör­tént ott.

– Rend­ben van, le­gyen a Já­nos-kór­ház par­ko­ló­já­ban egy óra múl­va.

Hód már fé­lig kint volt a ko­csi­ból, ami­kor vissza­szólt:

– Ér­de­mes len­ne, át­ku­tat­ni Ká­lóz Mi­hály öl­tö­ző­szek­ré­nyét. A volt la­ka­tos­nak a cuc­cai ugyan­is még a szek­rény­ben van­nak. Nem vit­te el őket, mi­kor ki­lé­pett. Le­het, hogy ürügy­ből tet­te, így lett vol­na oka még vissza­tér­ni a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ba a hol­mi­ja­i­ért… Ahol most akar­tak be­ha­tol­ni, ott van­nak az öl­tö­zők.

A Mer­ce­des­nek fel­pör­gött a mo­tor­ja, és a ko­csi pil­la­na­tok alatt el­tűnt a le­fe­lé ve­ze­tő út­ka­nyar­ban. A fi­a­tal­em­ber rá­érő­sen be­ült a Vol­gá­ba, és las­san le­gör­dült a Gel­lért­hegy­ről. Bő­ven volt ide­je a meg­be­szélt idő­pon­tig. A Szé­na té­ren fé­ke­zett le. Az éj­je­li bár nyit­va volt, a por­tás szé­les­re tár­ta előt­te az aj­tót. Egy erős ká­vét ivott, az­tán in­dult. Mi­köz­ben a meg­be­szélt he­lyen vá­ra­ko­zott, gon­do­la­tai Ká­lóz meg­gyil­ko­lá­sa kö­rül gyű­rűz­tek. Igye­ke­zett va­la­mi lo­gi­kai pár­hu­za­mot ta­lál­ni a gyil­kos­ság té­nye és a je­len­leg tör­tént be­ha­to­lá­si kí­sér­let kö­zött, de min­dig oda lyu­kadt ki, hogy Ká­lóz Mi­hály öl­tö­ző­szek­ré­nye le­he­tett a cél­pont­ja an­nak az is­me­ret­len­nek, aki, vál­lal­va a koc­ká­za­tot, be akart ha­tol­ni az épü­let­be.

Az ez­re­des jó fél­órát ké­sett a meg­be­szélt idő­pont­tól. Arca fá­radt volt, szá­já­ban ott ló­gott a nél­kü­löz­he­tet­len ci­ga­ret­ta. A fi­a­tal­em­ber szót­la­nul hup­pant a Mer­ce­des ülé­sé­re.

Bana el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját és na­gyot só­haj­tott.

– Át­ku­tat­tuk en­nek a Ká­lóz­nak az öl­tö­ző­szek­ré­nyét – mond­ta.

– Ta­lál­tak va­la­mi ér­de­kes dol­got?

– Mun­ka­ru­hát, sze­mé­lyes hasz­ná­la­ti tár­gya­kat és egy cso­mó je­len­ték­te­len vac­kot, de ku­ta­tá­sunk még­sem volt ered­mény­te­len – dör­mög­te az ez­re­des. Zse­bé­be nyúlt, apró, fé­nyes tár­gyat du­gott a fi­a­tal­em­ber orra alá. – Ezt ta­lál­tuk…

Ki­csiny, fé­nyes kulcs volt.

– Gép­ko­csi­in­dí­tó kulcs – mond­ta Bana. – Egy­sze­rű so­ro­zat­kulcs, né­met gyárt­má­nyú… Ha az is­me­ret­len Ká­lóz szek­ré­nyé­ben kí­vánt ku­tat­ni, ak­kor sem­mi más nem ér­de­kel­het­te, csak ez a kulcs… Más sem­mi!

 Hód ala­po­san meg­néz­te a ta­lált tár­gya­kat.

– Né­met gyárt­mány, de nem in­dí­tó­kulcs – mond­ta.

– Hát mi?

– Gép­ko­csi­hoz való, de nem in­dí­tó­kulcs… In­kább csak aj­tó­kulcs. Bár le­het, egyes tí­pu­sok­nál azo­nos az aj­tó­kulcs az in­dí­tó­kulccsal.

– A lé­nyeg, hogy gép­ko­csi­hoz való… Még­hoz­zá kül­föl­di gyárt­má­nyú gép­ko­csi­hoz – vé­le­ke­dett az ez­re­des. – Mit ke­res­het egy ilyen kulcs Ká­lóz­nál?… Nem volt ko­csi­ja. Vagy igen?

– Nem volt.

– Így te­hát jog­gal fel­tű­nő le­het en­nek a kulcs­nak a cél­ja.

– Fő­ként mert Ká­lóz­nál volt.

Bana hosszan tag­lal­ta a be­ha­to­lás té­nyét, az azt meg­elő­ző kö­rül­mé­nye­ket. A fi­a­tal­em­ber­nek is az volt a vé­le­mé­nye, hogy az is­me­ret­len szá­mít­ha­tott va­la­mi­fé­le tech­ni­kai vé­de­lem­re, ezért za­va­ró­ké­szü­lé­ket tart­ha­tott ma­gá­nál, hogy ész­re­vét­len­né te­gye a kert­be tör­té­nő be­ha­to­lá­sát.

– Si­ke­rült ki­ik­tat­nia a „fül” mű­kö­dé­sét, amely más­kü­lön­ben je­lez­te vol­na ér­ke­zé­sét – mond­ta az ez­re­des. – Az el­len­fe­le­ink ve­szé­lye­sek… Maga is le­gyen min­den­ben kö­rül­te­kin­tőbb. Sem­mi­fé­le hi­bát nem kö­vet­he­tünk el mert az újabb tra­gé­di­ák­hoz ve­zet­het.

– Sür­gő­sen nyo­má­ra kell buk­kan­nunk an­nak a gép­ko­csi­nak, amely­nek zár­já­ba vagy in­dí­tá­sá­hoz ez a kulcs kell – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.