5.
Az óra mutatója már túlhaladt az éjfélen.
Miközben Bana Dénes ezredes a Gellérthegy tetején levő parkolóhelyen, Mercedes kocsijában, csendes beszélgetésbe merült Hóddal, a Gyógyszerkutató egyik földszinti irodájában többen kuksoltak a sötétben.
Az épületet titokban elhárítótisztek őrizték.
Az íróasztalon különféle technikai berendezések voltak. A jelenlevők egyike ezeket kezelte. Egy kis hangszóró alig hallgatóan sustorgott, jelezve a készülék működését. Időnként a sustorgó hangba rövid sercegések vegyültek, hol gyengébben, hol felerősödve, aztán abbamaradtak. Ilyenkor a készüléket kezelő elhárítótiszt a gombokat csavarta, hogy kiszűrje a sercegő zajt, de ez nem sikerült.
– Ahány gépkocsi elhalad kint, gyújtásukat átveszi a műszer – méltatlankodott.
– Infrát kellett volna felállítani – vélekedett a másik. – Azzal állandó ellenőrzés alatt tarthattuk volna az egész kertet, dacára a sötétségnek.
– Csakhogy akkor elárulhattuk volna ittlétünket, mert az komolyabb előkészületet igényel.
A jelenlegi műszer egyike volt a figyelő „füleknek”. A készülék minden mozgást jelzett, amely az épületen kívül történt a kertben. Olykor előfordult, hogy egy surranó macska riasztotta a jelenlevőket, akik erre az ablakhoz tapadtak, és a sötét kertet fürkészték. Ebben az esetben a készülék szaggatott, sípoló jelzéseket adott.
A világos ablakú portásfülkében is egy elhárítótiszt ült. Az íróasztal alatt adó-vevő készülék volt, amellyel a kapcsolatot tartotta az épületben levőkkel. Külsőleg semmi sem mutatott arra, hogy alaposan őrzik az épületet. Az akciót maga az elhárítófőnök rendelte el, inkább biztonsági okokból, megnyugtatásképpen. Azt ugyanis nehezen lehetett elképzelni, hogy miután a súlyos bűncselekmény miatt az illetékesek figyelme a Gyógyszerkutatóra irányult, újabb kísérlet történne a behatolásra.
Az irodában ismét sercegni kezdett a készülék.
– Már megint egy gépkocsi – káromkodott egyet a készüléket kezelő tiszt, és a gombokat kezdte csavargatni. A sercegő hang állandósult. Igaz, gyengén hallatszott, de betöltötte az egész helyiséget. – Valami taxi lehet, megállt a közeli utcában – méltatlankodott az elhárítótiszt, és hiába csavargatta a készülék gombjait. – Legalább állítaná le a motorját, de nem, ez makacsul járatja… Szóljatok a portára.
Társa adó-vevőn a portásfülkét hívta.
– Figyelem… figyelem – szólt a készülékbe. – A közelben egy gépkocsi vesztegel járó motorral… Vétel.
– Vettem… Értettem, kinézek az utcára – érkezett a válasz.
A portásfülkében levő elhárítótiszt, tétlenkedést mímelve, a kapuhoz ment és kitekintett az utcára. Kisvártatva jelentette, hogy az épület előtt levő úton egyetlenegy kocsit sem lát a sötétben.
– Lehet, hogy hátul, valamelyik utcában van – jegyezte meg az irodában levő elhárítótisztek egyike.
Múltak a percek, készülékben a sercegés nem szűnt egy pillanatra sem. A készüléket kezelő tiszt tudta, hogy ez a zavar lényegében lehetetlenné teszi a „láthatatlan fül” figyelését. Érthető, hogy ideges lett. Később a többiekhez fordult.
– Célszerű lenne kimenni és körülnézni – mondta.
– Az utasítás úgy szól: semmi felesleges mozgást ne tegyünk – vélekedett egyikük. – Nehogy eláruljuk ittlétünket.
– Egyáltalán nem felesleges dolog, ha meggyőződünk ennek a zajnak az okáról.
– Nem illetéktelent jelez – mondta egy másik. – Csak a környéken egy gépkocsit… A kertben lehetetlen ilyen. A feladatunk pedig a kertre, a kerítésen belülre tevődik.
Az őrzést végző elhárítótisztek parancsnoka végül döntött. Két tiszt indult óvatosan a főbejárathoz, hogy a kertet átfésülje. Kiléptek a sötétbe, és a falhoz lapulva megkerülték az épületet. Talpuk alatt alig hallhatóan olykor megnyikordult a sétány kavicsa. Éppen kibukkantak az épület sarkánál, amikor egyikük megtorpant, és megragadta társa karját.
– Odanézz! – suttogta.
Távolabb, az épület túlsó végénél hirtelen egy árnyék vált el a faltól, és beleveszett a fák sűrűjébe. A két elhárítótiszt habozás nélkül a sötét alak után vetette magát, de mikorra a kerítéshez értek, az ismeretlennek már nyoma sem volt.
– Ezt jól megcsináltuk – törölte meg verejtékes homlokát az egyik. – Induljunk jelenteni…
Kisvártatva zseblámpák fénye pásztázta át a kertet, a magas kerítés tövét. Az épület sarkánál, ahol az ismeretlent felfedezték, többen nyüzsögtek. Az alagsor egyik ablakán ragtapaszcsík éktelenkedett, az üvegen jól kivehető volt az éles karcolás, az üvegvágó nyoma.
Bana ezredes éppen cigarettára gyújtott, és búcsút akart venni Hódtól, amikor a Mercedes műszerfalán türelmetlenül villogni kezdett a piciny piros lámpa.
– Várjon egy percet – állította meg a kiszállni készülő fiatalembert. – Engem hívnak. – Egy mozdulatára lebillent a műszerfal egy része. Telefon volt látható. Az elhárítófőnök füléhez emelte a kagylót és beleszólt.
Hód látta főnökének arcán a csodálkozást. Sejtette, ismét valami rendkívüli történhetett. Bana mérgesen csattant fel.
– Azonnal odamegyek… Semmihez se nyúljanak – mondta, aztán helyére tette a kagylót és felcsukta a műszerfal tokját. – Valaki be akart hatolni a Gyógyszerkutatóba az előbb, de megzavarták, és egérutat nyert… Szerencse, hogy ott voltak az embereink. Milyen jó orrom volt, hogy éjszakára vegyük ellenőrzés alá az intézetet, íme, máris be akartak hatolni.
– Ugyanúgy, mint a betörő?
– Nem… Most az alagsori részen próbálkoztak, az egyik ablaküveget akarták kivágni a kilincsnél. De nem a laboratóriumnál, hanem az épület másik végénél… Mik vannak ott?
– A személyzeti öltözők – mondta az elhárítótiszt. – A takarítónők, fűtők öltözői, no meg a villanyszerelő és a lakatos is ott szokott tartózkodni…
Bana idegesen megszívta cigarettáját.
– Nagyon serénykednek… Egyik esemény a másikat éri. Vajon miért ez az éjjeli dolog? Azt képtelenség feltételezni, hogy ilyen villámgyorsan rájöttek volna a kudarcukra. Arra, hogy lényegében a páncélszekrényből csak a jelentéktelenebb eredményeket szerezték meg az új hormonkészítményről, és ezt most pótolni akarták volna… Nem, ez nem lehet. Valami más céljuk volt. De mi? – morfondírozott.
– Valahol megvárnám ezredes elvtársat, míg körülnéz a Gyógyszerkutatóban. Érdekelne részleteiben is, hogy mi történt ott.
– Rendben van, legyen a János-kórház parkolójában egy óra múlva.
Hód már félig kint volt a kocsiból, amikor visszaszólt:
– Érdemes lenne, átkutatni Kálóz Mihály öltözőszekrényét. A volt lakatosnak a cuccai ugyanis még a szekrényben vannak. Nem vitte el őket, mikor kilépett. Lehet, hogy ürügyből tette, így lett volna oka még visszatérni a Gyógyszerkutatóba a holmijaiért… Ahol most akartak behatolni, ott vannak az öltözők.
A Mercedesnek felpörgött a motorja, és a kocsi pillanatok alatt eltűnt a lefelé vezető útkanyarban. A fiatalember ráérősen beült a Volgába, és lassan legördült a Gellérthegyről. Bőven volt ideje a megbeszélt időpontig. A Széna téren fékezett le. Az éjjeli bár nyitva volt, a portás szélesre tárta előtte az ajtót. Egy erős kávét ivott, aztán indult. Miközben a megbeszélt helyen várakozott, gondolatai Kálóz meggyilkolása körül gyűrűztek. Igyekezett valami logikai párhuzamot találni a gyilkosság ténye és a jelenleg történt behatolási kísérlet között, de mindig oda lyukadt ki, hogy Kálóz Mihály öltözőszekrénye lehetett a célpontja annak az ismeretlennek, aki, vállalva a kockázatot, be akart hatolni az épületbe.
Az ezredes jó félórát késett a megbeszélt időponttól. Arca fáradt volt, szájában ott lógott a nélkülözhetetlen cigaretta. A fiatalember szótlanul huppant a Mercedes ülésére.
Bana elnyomta cigarettáját és nagyot sóhajtott.
– Átkutattuk ennek a Kálóznak az öltözőszekrényét – mondta.
– Találtak valami érdekes dolgot?
– Munkaruhát, személyes használati tárgyakat és egy csomó jelentéktelen vackot, de kutatásunk mégsem volt eredménytelen – dörmögte az ezredes. Zsebébe nyúlt, apró, fényes tárgyat dugott a fiatalember orra alá. – Ezt találtuk…
Kicsiny, fényes kulcs volt.
– Gépkocsiindító kulcs – mondta Bana. – Egyszerű sorozatkulcs, német gyártmányú… Ha az ismeretlen Kálóz szekrényében kívánt kutatni, akkor semmi más nem érdekelhette, csak ez a kulcs… Más semmi!
Hód alaposan megnézte a talált tárgyakat.
– Német gyártmány, de nem indítókulcs – mondta.
– Hát mi?
– Gépkocsihoz való, de nem indítókulcs… Inkább csak ajtókulcs. Bár lehet, egyes típusoknál azonos az ajtókulcs az indítókulccsal.
– A lényeg, hogy gépkocsihoz való… Méghozzá külföldi gyártmányú gépkocsihoz – vélekedett az ezredes. – Mit kereshet egy ilyen kulcs Kálóznál?… Nem volt kocsija. Vagy igen?
– Nem volt.
– Így tehát joggal feltűnő lehet ennek a kulcsnak a célja.
– Főként mert Kálóznál volt.
Bana hosszan taglalta a behatolás tényét, az azt megelőző körülményeket. A fiatalembernek is az volt a véleménye, hogy az ismeretlen számíthatott valamiféle technikai védelemre, ezért zavarókészüléket tarthatott magánál, hogy észrevétlenné tegye a kertbe történő behatolását.
– Sikerült kiiktatnia a „fül” működését, amely máskülönben jelezte volna érkezését – mondta az ezredes. – Az ellenfeleink veszélyesek… Maga is legyen mindenben körültekintőbb. Semmiféle hibát nem követhetünk el mert az újabb tragédiákhoz vezethet.
– Sürgősen nyomára kell bukkannunk annak a gépkocsinak, amelynek zárjába vagy indításához ez a kulcs kell – mondta a fiatalember.