10.

Tar­do­son ven­dég­fo­ga­dás­ra ké­szül­tek, Pá­lin­kás Bá­lint ez­út­tal há­rom ha­zai va­dász ér­kez­tét je­lez­te és azt a kí­ván­sá­gát, hogy most is Te­me­si Pál le­gyen a fő­sza­kács. Ezért Te­me­si már ko­rán reg­gel ott tett-vett a fo­ga­dó­ban, pá­colt őz­zel és fo­goly­pe­cse­nyé­vel akar­ta vár­ni a ven­dé­ge­ket s bi­zony mind­ket­tő igen mun­kás étek.

Fél tíz táj­ban ka­kaó­szí­nű Volks­wa­gen ka­nya­ro­dott a par­ko­ló­ba, s a fo­ga­dós nem kis meg­le­pe­té­sé­re Kol­be szállt ki a ko­csi­ból.

– Ein Mann, ein Wort… – mond­ta szé­les jó­kedv­vel. – Meg­ígér­tem, ha erre já­rok, nem mu­lasz­tom el, hogy be ne lá­to­gas­sak…

– Is­ten hoz­ta… – ör­ven­de­zett a ve­ze­tő, – Ez azt je­len­ti, hogy kel­le­mes volt a múlt­ko­ri itt­lé­te?

– Kü­lön­ben itt len­nék? – ke­dé­lyes­ke­dett to­vább a lo­kál­tu­laj­do­nos, és a fo­ga­dós szí­ves tes­sé­ke­lé­sé­re be­lé­pett az ét­te­rem­be.

– Pali! Gye­re csak, Pali, nézd, ki van itt? – ki­ál­tott be a kony­há­ba a nagy­da­rab em­ber. – A mi­na­pi ked­ves ven­dé­günk.

Te­me­sin egy­ál­ta­lán nem lát­szott sem­mi­fé­le öröm, mi­kor meg­pil­lan­tot­ta Kol­bét, mert hir­te­len az ju­tott eszé­be, bi­zo­nyá­ra Li­zett mi­att ez a vá­rat­lan meg­je­le­nés. De Kol­bén sem­mi jel nem val­lott erre, de­rű­sen, szé­le­sen nyúj­tott ke­zet, és őszin­té­nek lát­szó ér­dek­lő­dés­sel kér­dez­te:

– Mi fi­nom­ság ké­szül megint?

A fo­ga­dós hű ma­radt ön­ma­gá­hoz, rész­le­te­sen ma­gya­ráz­ni kezd­te az őz­hús és a fo­goly­pe­cse­nye fel­sé­ges vol­tát, nem hagy­ván szó­hoz jut­ni Te­me­sit. Aki nem is na­gyon bán­ta, hogy nem kell tár­sa­log­nia. Ám örö­me ko­rai volt, mert Kol­be egye­ne­sen hoz­zá in­téz­te sza­va­it:

– Vol­na egy kis ide­je, Te­me­si úr? Per­sze csak ak­kor, ha nem ra­bo­lom el az al­ko­tás­tól.

A fo­ga­dós megint meg­előz­te Te­me­sit:

– Vol­na, ter­mé­sze­te­sen, hogy vol­na… Pa­ran­csol­jon he­lyet fog­lal­ni… Ajánl­hat­nék egy pom­pás vil­lás­reg­ge­lit?

– Kö­szö­nöm, túl va­gyok raj­ta. De ta­lán egy erős ká­vét.

Nem mond­hat­ni, hogy a fo­ga­dós túl­sá­go­san nagy lel­ke­se­dés­sel to­váb­bí­tot­ta va­la­me­lyik lány­nak a ren­de­lést, hogy egy ki­tű­nő ká­vét ren­del a ked­ves ven­dég.

Kol­be he­lyet mu­ta­tott Te­me­si­nek az asz­tal­nál, aki nem kis bel­ső fe­szült­ség­gel ült le vele szem­ben; és arra gon­dolt, hogy jó volt az első meg­ér­zé­se. Li­zett. Li­zett mi­att van itt ez az amsz­ter­da­mi.

Az első pil­la­na­tok fe­szé­lye­zett­nek tűn­tek, Kol­be ci­ga­ret­tát kí­nált, de Te­me­si el­há­rí­tot­ta: kö­szö­ni, nem él vele.

– Hát igen… – je­gyez­te meg a ven­dég. – Az egész­sé­ges élet. Soha nem is do­hány­zott?

– Soha.

Kol­be kat­tin­tott a gyúj­tó­já­val, s na­gyot szí­vott a ci­ga­ret­tá­ból.

– Ap­ro­pó, élet… Hogy mi­ket tud pro­du­kál­ni?! Fan­tasz­ti­kus. Mond­ja, Te­me­si úr, va­ló­ban igaz, hogy a maga édes­ap­ja Li­zet­ték bir­to­kán volt in­té­ző? Szin­te el se hi­szem, ilyen ro­man­ti­kus ta­lál­ko­zás!

A kis­lány hoz­ta a ká­vét. Te­me­si meg­vár­ta, míg el­megy.

– Már­pe­dig így van, Kol­be úr.

– Ha re­gény­író len­nék… nos, ke­res­ve se ta­lál­hat­nék jobb té­mát. – Kor­tyolt a ká­vé­ból. – És ön is­mer­te Li­zett szü­le­it?

– Mint gye­rek, igen.

– És igaz, hogy olyan gaz­da­gok vol­tak?

– Egy gróf sem volt sze­gény Ma­gyar­or­szá­gon.

– És mi lett a va­gyo­nuk­kal?

– Amit tud­tak, ki­vit­tek, ami itt­hon ma­radt, az ál­la­mé lett. Te­me­si azt vár­ta, hogy előbb-utóbb szó­ba hoz­za Kol­be Li­zet­tet, de nem, a ven­dég vál­to­zat­la­nul a gró­fék­kal fog­lal­ko­zott. A Szil­vá­si bir­tok­ról kér­de­zett, Csat­hó Zol­tán ha­lá­lá­ról, Te­me­si Pál csa­lád­já­ról s úgy tűnt: min­den ér­dek­li, ami Csat­hó­ék­kal kap­cso­la­tos. De fő­leg a va­gyon kö­rül tu­da­ko­zó­dott.

– Mond­ja, Te­me­si úr… – ha­jolt kö­ze­lebb egy­szer­re –, tény­leg igaz, amit Li­zett me­sél, hogy maga, mint gye­rek, va­ló­ban részt vett Csat­hó­ék csa­lá­di ék­sze­re­i­nek el­ásá­sá­ban? Mi­cso­da iz­gal­mas ka­land le­he­tett!

Te­me­si sem­mi iz­gal­mat nem ta­lált ben­ne, mond­ta is. Mire Kol­be:

– An­nál már csak az le­he­tett iz­gal­ma­sabb, mi­kor meg­ta­lál­ták.

– Nem ta­lál­ta azt meg sen­ki. Kol­be hi­tet­le­nül cö­cö­gött:

– Hogy le­het az? Hát maga is tud­ja, hogy hová ás­ták el!

– Egy­sze­rű, Kol­be úr. Mi­kor jött a front, vá­rat­la­nul mi is nyu­gat­ra men­tünk. Egé­szen Kla­gen­fur­tig. Mi­kor meg vissza­jöt­tünk, ki­vág­ták az er­dőt és fel­szán­tot­ták.

– Na de csak meg­ta­lál­ta va­la­ki… – erős­kö­dött to­vább az amsz­ter­da­mi.

– An­nak híre lett vol­na.

– És nem is ke­res­ték?

– De.

– E sze­rint… – hü­le­de­zett Kol­be – le­het, hogy még min­dig ott van­nak a mil­li­ók a föld­ben?

Te­me­si egy­ked­vű­en vá­la­szolt.

– Le­het, hogy ott, le­het, hogy nem… Le­járt le­mez ez már, Kol­be úr. A ku­tyát se ér­dek­li.

Kol­be vál­to­zat­lan nem­tet­szés­sel csó­vál­gat­ta a fe­jét. És a haj­da­ni kas­tély sze­mély­ze­té­ről kez­dett ér­dek­lőd­ni.

– Él még va­la­ki kö­zü­lük?

– Csak egy­va­la­ki. Ne­ve­lő­nő volt a gró­fék­nál. De már az is nyolc­van­négy éves. Vak. A há­lyog el­vet­te a sze­me vi­lá­gát.

– És ott la­kik Ak­na­bo­cson?

– A le­á­nyá­val.

A fo­ga­dós kö­ze­lí­tett.

– Hogy íz­lett a kávé, ven­dég úr? – De nem vár­ta meg a vá­laszt, újra kér­de­zett: – Nem gon­dol­ta meg ma­gát a ven­dég úr a vil­lás­reg­ge­lit il­le­tő­en?

– Nem, nem, kö­szö­nöm… In­dul­nom kell. Te­me­si meg­könnyeb­bül­ten fel­állt.

– El­né­zést, en­gem is vár a kony­ha. Kol­be ud­va­ri­as­ko­dott:

– Ké­rem, ké­rem…

Az­tán be­ült a Volks­wa­gen­be és el­haj­tott. Vissza­ment Eger­be. Meg­ke­res­te az ér­se­ki le­vél­tá­rat, és so­ká­ig ol­vas­gat­ta Ak­na­bocs tör­té­ne­tét, s a Csat­hó csa­lád le­ve­le­zé­sét, a rá­juk vo­nat­ko­zó do­ku­men­tu­mok­kal együtt. De csa­ló­dot­tan tá­vo­zott, mert nem ta­lál­ta meg, amit ke­re­sett.

El­ha­tá­roz­ta, hogy sé­tál egyet. Min­den cél nél­kül. Ki­ra­ka­to­kat né­ze­ge­tett, régi há­za­kat vett szem­ügy­re, időn­ként az órá­já­ra pil­lant­ga­tott, az­tán to­vább sé­tált.

Késő dél­után fel­ment a fő­is­ko­la csil­lag­vizs­gá­ló tor­nyá­ba, ahol a mú­ze­um­őr ma­gá­ra hagy­ta: hadd él­vez­ze a lá­to­ga­tó a pa­no­rá­mát. Kol­be, mi­kor egye­dül ma­radt, kis zseb­rá­di­ót vett elő, fül­hall­ga­tó­val. Pi­ri­nyó an­ten­na, né­hány han­go­ló és ke­re­ső­gomb volt a ké­szü­lé­ken, amely olyan ki­csi volt, hogy egy szi­var­zseb­ben is el­fért. Vá­rat­la­nul vissza­tért a mú­ze­um­őr:

– El­fe­lej­tet­tem mon­da­ni, hogy ma ko­ráb­ban zá­runk… A zseb­rá­di­ót lát­ván meg­kér­dez­te:

– Va­la­mi­fé­le ja­pán cso­da? Kol­be el­lá­gyult hang­gal mond­ta:

– Egyik fü­lem­ben a zene, má­sik­ban az égi mu­zsi­ka… Tá­vo­li ha­rang­szó, el­té­vedt ma­dár­fütty…

Az öreg elé­ge­det­ten bó­lo­ga­tott:

– Szép is az… Hála is­ten­nek, hogy még nem halt ki min­den­ki­ből a ro­man­ti­ka… Ura­sá­god­ból se…

Csak ak­kor né­zett vol­na na­gyot, ha lát­ta vol­na, hogy pár perc­cel esőbb a ro­man­ti­kus ura­ság egy­szer­re be­szél­ni kezd a ja­pán cso­dá­ba.