10.
Tardoson vendégfogadásra készültek, Pálinkás Bálint ezúttal három hazai vadász érkeztét jelezte és azt a kívánságát, hogy most is Temesi Pál legyen a főszakács. Ezért Temesi már korán reggel ott tett-vett a fogadóban, pácolt őzzel és fogolypecsenyével akarta várni a vendégeket s bizony mindkettő igen munkás étek.
Fél tíz tájban kakaószínű Volkswagen kanyarodott a parkolóba, s a fogadós nem kis meglepetésére Kolbe szállt ki a kocsiból.
– Ein Mann, ein Wort… – mondta széles jókedvvel. – Megígértem, ha erre járok, nem mulasztom el, hogy be ne látogassak…
– Isten hozta… – örvendezett a vezető, – Ez azt jelenti, hogy kellemes volt a múltkori ittléte?
– Különben itt lennék? – kedélyeskedett tovább a lokáltulajdonos, és a fogadós szíves tessékelésére belépett az étterembe.
– Pali! Gyere csak, Pali, nézd, ki van itt? – kiáltott be a konyhába a nagydarab ember. – A minapi kedves vendégünk.
Temesin egyáltalán nem látszott semmiféle öröm, mikor megpillantotta Kolbét, mert hirtelen az jutott eszébe, bizonyára Lizett miatt ez a váratlan megjelenés. De Kolbén semmi jel nem vallott erre, derűsen, szélesen nyújtott kezet, és őszintének látszó érdeklődéssel kérdezte:
– Mi finomság készül megint?
A fogadós hű maradt önmagához, részletesen magyarázni kezdte az őzhús és a fogolypecsenye felséges voltát, nem hagyván szóhoz jutni Temesit. Aki nem is nagyon bánta, hogy nem kell társalognia. Ám öröme korai volt, mert Kolbe egyenesen hozzá intézte szavait:
– Volna egy kis ideje, Temesi úr? Persze csak akkor, ha nem rabolom el az alkotástól.
A fogadós megint megelőzte Temesit:
– Volna, természetesen, hogy volna… Parancsoljon helyet foglalni… Ajánlhatnék egy pompás villásreggelit?
– Köszönöm, túl vagyok rajta. De talán egy erős kávét.
Nem mondhatni, hogy a fogadós túlságosan nagy lelkesedéssel továbbította valamelyik lánynak a rendelést, hogy egy kitűnő kávét rendel a kedves vendég.
Kolbe helyet mutatott Temesinek az asztalnál, aki nem kis belső feszültséggel ült le vele szemben; és arra gondolt, hogy jó volt az első megérzése. Lizett. Lizett miatt van itt ez az amszterdami.
Az első pillanatok feszélyezettnek tűntek, Kolbe cigarettát kínált, de Temesi elhárította: köszöni, nem él vele.
– Hát igen… – jegyezte meg a vendég. – Az egészséges élet. Soha nem is dohányzott?
– Soha.
Kolbe kattintott a gyújtójával, s nagyot szívott a cigarettából.
– Apropó, élet… Hogy miket tud produkálni?! Fantasztikus. Mondja, Temesi úr, valóban igaz, hogy a maga édesapja Lizették birtokán volt intéző? Szinte el se hiszem, ilyen romantikus találkozás!
A kislány hozta a kávét. Temesi megvárta, míg elmegy.
– Márpedig így van, Kolbe úr.
– Ha regényíró lennék… nos, keresve se találhatnék jobb témát. – Kortyolt a kávéból. – És ön ismerte Lizett szüleit?
– Mint gyerek, igen.
– És igaz, hogy olyan gazdagok voltak?
– Egy gróf sem volt szegény Magyarországon.
– És mi lett a vagyonukkal?
– Amit tudtak, kivittek, ami itthon maradt, az államé lett. Temesi azt várta, hogy előbb-utóbb szóba hozza Kolbe Lizettet, de nem, a vendég változatlanul a grófékkal foglalkozott. A Szilvási birtokról kérdezett, Csathó Zoltán haláláról, Temesi Pál családjáról s úgy tűnt: minden érdekli, ami Csathóékkal kapcsolatos. De főleg a vagyon körül tudakozódott.
– Mondja, Temesi úr… – hajolt közelebb egyszerre –, tényleg igaz, amit Lizett mesél, hogy maga, mint gyerek, valóban részt vett Csathóék családi ékszereinek elásásában? Micsoda izgalmas kaland lehetett!
Temesi semmi izgalmat nem talált benne, mondta is. Mire Kolbe:
– Annál már csak az lehetett izgalmasabb, mikor megtalálták.
– Nem találta azt meg senki. Kolbe hitetlenül cöcögött:
– Hogy lehet az? Hát maga is tudja, hogy hová ásták el!
– Egyszerű, Kolbe úr. Mikor jött a front, váratlanul mi is nyugatra mentünk. Egészen Klagenfurtig. Mikor meg visszajöttünk, kivágták az erdőt és felszántották.
– Na de csak megtalálta valaki… – erősködött tovább az amszterdami.
– Annak híre lett volna.
– És nem is keresték?
– De.
– E szerint… – hüledezett Kolbe – lehet, hogy még mindig ott vannak a milliók a földben?
Temesi egykedvűen válaszolt.
– Lehet, hogy ott, lehet, hogy nem… Lejárt lemez ez már, Kolbe úr. A kutyát se érdekli.
Kolbe változatlan nemtetszéssel csóválgatta a fejét. És a hajdani kastély személyzetéről kezdett érdeklődni.
– Él még valaki közülük?
– Csak egyvalaki. Nevelőnő volt a gróféknál. De már az is nyolcvannégy éves. Vak. A hályog elvette a szeme világát.
– És ott lakik Aknabocson?
– A leányával.
A fogadós közelített.
– Hogy ízlett a kávé, vendég úr? – De nem várta meg a választ, újra kérdezett: – Nem gondolta meg magát a vendég úr a villásreggelit illetően?
– Nem, nem, köszönöm… Indulnom kell. Temesi megkönnyebbülten felállt.
– Elnézést, engem is vár a konyha. Kolbe udvariaskodott:
– Kérem, kérem…
Aztán beült a Volkswagenbe és elhajtott. Visszament Egerbe. Megkereste az érseki levéltárat, és sokáig olvasgatta Aknabocs történetét, s a Csathó család levelezését, a rájuk vonatkozó dokumentumokkal együtt. De csalódottan távozott, mert nem találta meg, amit keresett.
Elhatározta, hogy sétál egyet. Minden cél nélkül. Kirakatokat nézegetett, régi házakat vett szemügyre, időnként az órájára pillantgatott, aztán tovább sétált.
Késő délután felment a főiskola csillagvizsgáló tornyába, ahol a múzeumőr magára hagyta: hadd élvezze a látogató a panorámát. Kolbe, mikor egyedül maradt, kis zsebrádiót vett elő, fülhallgatóval. Pirinyó antenna, néhány hangoló és keresőgomb volt a készüléken, amely olyan kicsi volt, hogy egy szivarzsebben is elfért. Váratlanul visszatért a múzeumőr:
– Elfelejtettem mondani, hogy ma korábban zárunk… A zsebrádiót látván megkérdezte:
– Valamiféle japán csoda? Kolbe ellágyult hanggal mondta:
– Egyik fülemben a zene, másikban az égi muzsika… Távoli harangszó, eltévedt madárfütty…
Az öreg elégedetten bólogatott:
– Szép is az… Hála istennek, hogy még nem halt ki mindenkiből a romantika… Uraságodból se…
Csak akkor nézett volna nagyot, ha látta volna, hogy pár perccel esőbb a romantikus uraság egyszerre beszélni kezd a japán csodába.