2.

Lands­mant már vár­ták oda­bent.

Az íz­lé­se­sen be­ren­de­zett hall­ban han­gu­lat­lám­pák szór­ták a fényt. A pad­lót süp­pe­dő sző­nyeg bo­rí­tot­ta, míg a fa­la­kon már­kás fest­mé­nyek so­ra­koz­tak. Min­de­nütt mély fo­te­lok ter­pesz­ked­tek.

Két fér­fi ült er­nyed­ten egy fi­a­tal lány tár­sa­sá­gá­ban. Ita­loz­tak. A fér­fi­a­kon szmo­king fe­szült, a lá­nyon de­ré­kig ha­sí­tott, ezüs­tös es­té­lyi ruha. A két fér­fi kö­zel járt az öt­ven­hez, még­is éles el­len­té­tei vol­tak egy­más­nak. Az egyik ma­gas, egye­nes tar­tá­sú, so­vány ar­célű, ener­gi­kus állú volt, sűrű ha­já­ban ősz szá­lak csa­va­rod­tak. A má­sik ala­csony, ke­rek arcú tel­je­sen ko­pasz, göm­böly­ded ter­me­te mér­he­tet­len fa­lánk­ság­ra utalt.

Lands­man maga volt a tes­tet öl­tött alá­zat, ami­kor zsí­ros ka­lap­já­val a ke­zé­ben be­lé­pett.

– Meg­jöt­tem, fő­nök… Si­ke­rült nyél­be ütni az üz­le­tet – mond­ta. Az ősz hajú fér­fi moc­cant egyet:

– Min­den sza­va­to­kat hal­lot­tuk. Igaz, Mi­cky?

– Tö­ké­le­te­sen – bó­lin­tott a ko­pasz.

A csi­nos lány meg­iga­zí­tot­ta hosszú fe­ke­te ha­ját és mér­ges te­kin­te­tett ve­tett az idős em­ber­re.

– Lőt­tek a Ma­xim­nak – mond­ta hal­kan.

– Kés­tél, Lands­man…

– De fő­nök…

Az ősz hajú egy moz­du­lat­tal le­in­tet­te.

– Kés­tél – mond­ta.

– A szo­kott út­vo­na­lon jöt­tem, ezen­kí­vül be­tar­tot­tam az el­len­őr­zést. Ez mind idő­vel jár.

– Nem az el­len­őr­zé­sed­ről van szó – ve­tet­te köz­be a ko­pasz. – Te sem erre gon­dol­tál, Her­mann.

Az egye­nes tar­tá­sú fér­fi a fe­jét ráz­ta.

– So­kat fe­csegsz a tár­gya­lá­sok­nál, Lands­man – mond­ta csen­de­sen. – Egy­szer baj tá­mad eb­ből.

– Nem hagy­hat­tam al­kud­ni.

– Nem az üz­let­tel kap­cso­la­tos do­log­ról van szó. Ne add a hü­lyét.

– De fő­nök…

– Azt a ro­hadt író­asz­ta­lo­dat egy­szer ki­vá­gom az iro­dá­ból. Ér­ted? Ki­vá­gom!

A lány hosszat kor­tyolt ita­lá­ból.

– Lőt­tek a Ma­xim­nak – né­zett maga elé.

– Még el­me­he­tünk – mond­ta a ko­pasz, és té­to­ván a lány ke­zé­hez nyúlt.

– A mű­sort már le­kés­tük.

– Hát az­tán? A reg­gel még messze van.

– Hagyd abba a nyi­vá­ko­lást, Ma­ri­an­ne for­dult a lány­hoz az ősz hajú fér­fi. – In­kább tölts Lands­man­nak pezs­gőt. El­vég­re köz­re­ját­szott az üz­let­ben… Te meg ülj le, és hall­jam a vé­le­mé­nyed.

Lands­man meg­könnyeb­bül­ten vet­te le fel­öl­tő­jét, és le­ro­gyott a leg­kö­ze­leb­bi fo­tel­ba. Köz­ben a lány kel­let­le­nül vé­gig­vo­nult a hal­lon, és a bár­szek­rény­ben levő nyi­tott üveg­ből töl­tött egy po­hár italt. A po­ha­rat nem vit­te oda az idős em­ber­nek, ha­nem le­tet­te a do­hány­zó­asz­tal szé­lé­re. Lands­man érte ment, és egy haj­tás­ra ki­ürí­tet­te.

– Be­szélj már – gyúj­tott ci­ga­ret­tá­ra tü­rel­met­le­nül a ma­gas fér­fi. Lands­man hosszan fej­te­get­te mon­da­ni­va­ló­ját. Az volt a vé­le­mé­nye, hogy a vi­lág­hí­rű ve­gyi­mű­vek azért adott meg­bí­za­tást a ki­szök­te­tés­re és egy­ben vál­lal­ta a nagy össze­gű ki­adást, mert tisz­tá­ban volt, mi­lyen ko­moly ha­szon szár­maz­hat eb­ből. Ez a ha­szon nyil­ván­va­ló­an nem az il­le­tő sze­mé­lyé­ben rej­lik, ha­nem ab­ban, amit on­nan ma­gá­val hoz. Ez a bi­zo­nyos do­log ér­dek­li el­ső­sor­ban a ve­gyi­mű­ve­ket.

– A fe­je­met rá – össze­gez­te Lands­man –, hogy ez az üz­let több mil­lió már­kás hasz­not ígér a cég­nek.

– Az il­le­tő egy­sze­rű ipa­ri kém, csak hát a meg­szer­zett anya­got össze­kap­csol­ja a sze­mé­lyé­vel, így mind­ket­tőt ki kell jut­tat­ni – mond­ta az ősz hajú fér­fi.

– Van egy tip­pem, és ez­zel kap­cso­lat­ban egy gon­do­lat is mo­tosz­kál ben­nem.

– És­pe­dig?

Lands­man kör­be­hor­doz­ta te­kin­te­tét a je­len­le­vő­kön:

– Azt hi­szem, al­kal­munk vol­na a meg­bí­za­tás alatt be­ha­tób­ban utá­na­néz­ni an­nak a bi­zo­nyos do­log­nak… El­vég­re az il­le­tő azt ma­gá­val hoz­za. Őt meg mi hozzuk.

– Meg­őrül­tél?

– Ugyan, fő­nök, hi­szen azt ját­szi könnyed­ség­gel meg­tud­hat­juk majd. Nem jár­nánk rosszul, ha tud­nánk, mi­ből is lesz a ve­gyi­mű­vek mil­li­ós hasz­na… Érti, mire gon­do­lok?

– Én ér­tem – élén­kült fel a ko­pasz. Még mon­da­ni akart va­la­mit, de a má­sik pil­lan­tá­sa be­le­foj­tot­ta a szót.

A ma­gas fér­fi­nak meg­ke­mé­nye­dett az arc­vo­ná­sa.

– Lands­man! – csat­tant fel.

– Pe­dig meg­sze­rez­het­nénk, fő­nök…

– Fogd be a po­fád!

– De…

– Sem­mit se ma­gya­rázz meg ne­kem – mond­ta in­ge­rül­ten amaz. – Ezt a gon­do­la­tot vesd ki a fe­jed­ből. Meg­til­tok min­den­fé­le szi­ma­to­lást. – In­tő­en emel­te fel uj­ját. – Fi­gyel­mez­tet­te­lek! Azon jár­jon az eszed, hogy mi­nél pon­to­sab­ban tartsd be az uta­sí­tá­so­kat és csak a meg­bí­za­tá­sunk­kal tö­rődj.

Az idős em­ber­nek ha­mu­szür­ke volt az arca.

– Ő jót akar, Ger­hard – in­gat­ta a fe­jét a ko­pasz.

– Hall­gass, Mi­cky – tor­kol­ta le a tár­sa –, te eh­hez nem ér­tesz! A tes­tes fér­fi­nak dur­cás vo­nás je­lent meg. a szá­ja szé­lén. Hát­ra­dűlt a fo­tel­ban, és po­ha­rá­val kez­dett fog­la­la­tos­kod­ni. A fe­ke­te hajú lány el­nyúl­tan he­vert a pam­la­gon. öt lát­szó­lag sem­mi sem ér­de­kel­te a be­szél­ge­tés­ből.

– őrült­ség len­ne bár­mit is koc­káz­tat­ni meg­bí­zónk­kal szem­ben – foly­tat­ta. – Fi­gyelj rám, Mi­cky, és meg­ér­tesz… A ve­gyi­mű­vek be­há­lóz­za az egész vi­lá­got. Ha­tal­mas cég! Min­den kon­ku­ren­cia­harc­ból győz­te­sen ke­rül ki, egye­dül ural­ja a fél pi­a­cot… Na­gyok! Nem­csak gaz­da­sá­gi­lag, ha­nem po­li­ti­ka­i­lag is. Ret­te­ne­tes ere­jük van, a gyen­gé­ket úgy söp­rik féke, ahogy akar­ják… És ez a hü­lye Lands­man ab­ban a hit­ben rin­gat­ja ma­gát, hogy át­ver­he­ti őket. Eze­ket át­ver­ni? Hát én meg sem pró­bá­lom. Olyan len­ne ez, mint­ha fej­jel men­nék a fal­nak. Ha ezek el­ha­tá­roz­zák, hogy el­ta­pos­nak va­la­kit, ak­kor te­szik meg, ami­kor akar­ják… A pisz­kos mun­ká­ban is van tisz­tes­ség! És ezt a já­ték­sza­bályt be kell tart­suk. Te, Mi­cky, azt hi­szed, ezek meg­bíz­tak vol­na min­ket va­la­mi mun­ká­val, ha ne­tán itt ná­lunk kel­le­ne el­lop­ni va­la­mit vagy va­la­kit? Hát nem! Ezek­nek egy fal­ka em­be­rük van erre. Ki tud­ják lop­ni az em­ber agyá­ból a gon­do­la­tot. De oda­át, a vas­füg­gö­nyön túl, te­he­tet­le­nek… Azt a mun­kát csak mi tud­juk el­vé­gez­ni. És ezt ők na­gyon is jól tud­ják, ezért fi­zet­nek meg min­ket… Mi­cky! Te uj­jat húz­nál a cég­gel?

– Nem, Ger­hard – ráz­ta fe­jét a ko­pasz, és csil­lo­gó szem­mel né­zett – nem dob­nék kesz­tyűt ne­kik. Is­te­nem­re, hogy nem!… Kü­lön­ben cso­dá­la­tos vagy. Ér­vel­ni azt úgy tudsz, mint ré­gen. Már ak­kor cso­dál­tam szó­nok­lá­sa­i­dat.

– Hagyd a múl­tat…

A tes­tes fér­fi az idős em­ber­hez for­dult.

– Te tény­leg hü­lye vagy – mond­ta.

Lands­man moz­du­lat­la­nul ült, mint aki lég­nyo­mást ka­pott, és a sem­mi­be bá­mult. Még muk­kan­ni sem mert. Tud­ta, hogy mel­lé­fo­gott és ez szin­te meg­bé­ní­tot­ta. A lány fel­ült a pam­la­gon, és nyű­gös­kö­dőn meg­szó­lalt:

– Nem me­gyünk a Ma­xim­ba?

A kér­dés vá­lasz nél­kül ma­radt, mert ab­ban a pil­la­nat­ban hir­te­len ki­vá­gó­dott az ajtó, és egy ing­uj­jas fér­fi esett be.

– Baj van, fő­nök! – ki­ál­tot­ta iz­ga­tot­tan.

– Mi tör­tént?

– Az imént Ar­túr je­lent­ke­zett. Azt mond­ta, hogy a tár­gya­lást va­la­kik le­hall­gat­ták.

Mint­ha bom­ba rob­bant vol­na. Az ősz hajú fér­fi fel­ug­rott he­lyé­ről. Lands­man úgy­szin­tén. Csu­pán a ko­pasz ma­radt ülve a meg­le­pe­tés­től.

– Ar­túr mire ala­poz­za ezt?

– Ta­lált egy „gom­bot”.

– Hol?

– Kint a fa­lon, az iro­da ab­lak­pár­ká­nya mel­lé lőt­ték. Mind­nyá­jan tisz­tá­ban vol­tak, hogy a tárgy, amely alig na­gyobb egy ing­gomb­nál, mi­ni­a­tűr rá­dió­adó. Ezt rend­sze­rint messzi­ről a ki­sze­melt he­lyi­ség kül­ső fa­lá­ra lö­vik. Az ér­zé­keny mű­szer a fa­lon át ki­szű­ri a leg­cse­ké­lyebb zö­rejt is, csak a han­got to­váb­bít­ja. Az adás csu­pán né­hány száz mé­te­res kör­zet­ben ve­he­tő.

– Mi­előtt el­jöt­tem, uta­sí­tot­tam Ar­túrt, hogy néz­zen kö­rül – ve­tet­te köz­be Lands­man. – Nem hi­szem, hogy si­ke­rült en­nek el­le­né­re bár­ki­nek is le­hall­gat­nia Rich­ter­rel tör­té­nő be­szél­ge­té­se­met. Már jó elő­re be­kap­csol­tuk a za­vart kel­tő mű­szert, és ez ál­lan­dó­an mű­kö­dött.

Az ősz hajú fér­fit mind­ez nem nyug­tat­ta meg. Ide­ge­sen gyúj­tott rá újabb ci­ga­ret­tá­ra.

– Le­het, hogy még­is si­ke­rült a le­hall­ga­tás – mond­ta. Lands­man a fe­jét ráz­ta:

– Tel­jes­ség­gel le­he­tet­len… A za­vart kel­tő mű­sze­rünk rend­kí­vül ha­té­kony.

– Ar­túr sze­rint a ta­lált „gomb” tel­je­sen új rend­sze­rű, még nem is lá­tott ilyent – je­gyez­te meg az ing­uj­jas.

Az idős em­ber kap­ko­dó sza­vak­kal hosszú ma­gya­rá­zat­ba kez­dett. Azt fej­te­get­te, hogy az ilyen jel­le­gű rá­dió­adók, le­gye­nek bár­mi­lyen rend­sze­rű­ek, al­kal­mat­la­nok arra, hogy ki­kü­szö­böl­jék a za­var­kel­tést. Azt jó­val na­gyobb, in­kább ve­ze­té­kes rend­sze­rű rá­dió­adók ké­pe­sek Csak ha­tás­ta­la­ní­ta­ni.

Mi­kor Lands­man ki­fo­gyott a szó­ból, az ősz hajú fér­fi le­gyin­tett.

– Ez csak a fel­té­te­le­zé­sed, így egy­ál­ta­lán nem biz­tos, hogy azok a va­la­kik hal­lot­ták-e a be­szél­ge­té­se­det Rich­ter­rel vagy nem… A tény az, hogy a „gom­bot” Ar­túr meg­ta­lál­ta – mond­ta.

Az ing­uj­jas bó­lin­tott:

– Így igaz, fő­nök!

– Hívd fel Ar­túrt, hogy hoz­za ide azt a vac­kot. Azon­nal! Amaz már­is tá­vo­zott.

A csen­det ké­sőbb Lands­man ká­rom­ko­dá­sa tör­te meg. Rich­tert szid­ta, ami­ért az nem tar­tot­ta be meg­ál­la­po­dá­su­kat. Az ősz hajú fér­fi kis ide­ig hall­gat­ta, az­tán dur­ván le­tor­kol­ta az idős em­bert.

– Hon­nan ve­szed, hogy Rich­ter tu­dott er­ről? – sze­gez­te neki a kér­dést.

– Hát ki le­he­tett más? Csak a cég!

– Más va­ri­á­ci­ód nincs?

Lands­man ér­tet­len ar­cot vá­gott.

– Ők le­het­tek – bök­te ki.

– Te el­kép­ze­led, hogy a cég ti­tok­ban rög­zí­ti azt a be­szél­ge­tést, amely­nek té­má­ja komp­ro­mit­tá­ló a ré­szé­re? Gyűj­tik ön­ma­guk el­len a bi­zo­nyí­té­kot? Te hü­lye vagy, Lands­man! Ér­ted? ők in­kább fá­ra­doz­ná­nak az ilyen bi­zo­nyí­té­kok meg­sem­mi­sí­té­sén, nem pe­dig a for­dí­tott­ján… Te Rich­ter­ről fel­té­te­lez­ted, hogy mag­ne­to­font rejt ma­gá­nál, ho­lott ő a leg­szí­ve­seb­ben en­nek el­len­ke­ző­jét cse­le­ked­te vol­na. Za­va­ró­ké­szü­lé­ket vitt in­kább ma­gá­val, hogy te ne tudd fel­ven­ni a be­szél­ge­tést.

– Te­hát egy har­ma­dik­ra gon­dolsz, Ger­hard? – szó­lalt meg a ko­pasz.

– Ügy van! Egy har­ma­dik­ra… Akit szin­tén ér­de­kel a do­log, ami an­nál a sze­mély­nél van a vas­füg­gö­nyön túl.

– De ho­gyan jut­hat­tak a nyo­munk­ba?

– Csak a ve­gyi­mű­ve­ken ke­resz­tül.

A tes­tes fér­fi vé­gig­si­mí­tot­ta ko­pasz fe­jét.

– Te­hát tud­tak Rich­ter út­já­ról – mond­ta.

– Fel­té­te­le­zem… Rich­ter bi­zo­nyo­san meg­tár­gyal­ta a meg­bí­za­tást az igaz­ga­tó­sá­gi ta­náccsal. Gon­do­lom, rész­lé­te­i­ben is. A kí­ván­csi har­ma­di­kok vi­szont nem tud­ták azt, hogy konk­ré­tan Rich­ter mi­ért ke­re­si fel a Lands­man-iro­dát. Te­hát az igaz­ga­tó­sá­gi ülés­ről-nem szi­vá­rog­ha­tott ki konk­rét ér­te­sü­lés, csak sej­tés. Ezt a sej­tést csak úgy el­len­őriz­het­ték, hogy Rich­ter nyo­má­ba sze­gőd­tek ezen az es­tén. Tud­ták, hova megy, csak azt nem, hogy mi­ért.

– Va­jon kik le­het­nek ezek? Az ősz hajú fér­fi vál­lat vont:

– Va­la­me­lyik cég! Mint ahogy a ve­gyi­mű­vek­nek is van­nak em­be­re­ik más he­lye­ken, akik ér­te­sü­lé­sek szer­zé­sén fá­ra­doz­nak, ná­luk is te­vé­keny­ked­nek az el­len­fe­lek.

Ül­tek a fo­tel­ban és a vár­ha­tó fej­le­mé­nye­ket la­tol­gat­ták. Lands­man hall­ga­tott, lát­ha­tó­an rosszul érin­tet­te ami­ért le­tor­kol­ták. A csi­nos lány vál­to­zat­la­nul unat­ko­zott a pam­la­gon. A tes­tes fér­fit ag­go­da­lom­mal töl­töt­te el, hogy a be­szél­ge­tést eset­leg si­ke­rült má­sok­nak le­hall­gat­ni. Az volt a vé­le­mé­nye, hogy áll­ja­nak el a meg­bí­za­tás tel­je­sí­té­sé­től.

– Ugyan, Mi­cky – csó­vál­ta a fe­jét a má­sik. – Azt a lu­xust néni en­ged­het­jük meg ma­gunk­nak, hogy ha­gyunk ki­csúsz­ni a ke­zünk­ből száz­ezer dol­lárt… Erre a pénz­re ir­tó­za­tos szük­sé­günk, van. Az egyik lo­ká­lunk tel­je­sen dög­lő­dik, hogy fel­dob­juk a for­gal­mat, pénz kell, sür­gő­sen. Ezt te is na­gyon jól tu­dod… Ta­valy az a két üz­let na­gyon jól be­vá­gott, az idén sem­mi. Jö­vő­re kell ez a do­hány, ez meg­ment min­ket.

A ko­pasz mé­lyet só­haj­tott:

– Hogy mennyi­re kell a do­hány, azt én tu­dom a leg­job­ban. Te­hát foly­tat­juk?

– Igen, mint­ha mi sem tör­tént vol­na, csak sok­kal óva­to­sab­bak le­szünk, fel­ké­szü­lünk min­den es­he­tő­ség­re… Ezt a tényt min­den­eset­re kö­zöl­ni fog­juk Rich­ter­rel. Ér­ted, Lands­man?

– Igen, fő­nök – éledt fel az idős em­ber. – Hoz­zá­kezd­he­tek az ak­ció elő­ké­szí­té­sé­hez?

– Nyom­ban, ahogy meg­kap­tad a kért dol­go­kat Rich­ter­től – mond­ta, és a lány­hoz for­dult: – Ma­ri­an­ne! Te add fel a szo­kott hir­de­tést. Mi­nél több lap­ban, egy hó­na­pon át. Hadd sze­lek­tál­junk… Kü­lön­ben most is­mét te fogsz utaz­ni, akár­csak a len­gyel ese­té­ben.

A lány tap­solt örö­mé­ben:

– Ger­hard, ugye, el­vi­he­tem a sport­mer­cit?…– Az­zal aka­rok utaz­ni.

– Ha Mi­cky­nek nincs ki­fo­gá­sa el­le­ne.

A tes­tes fér­fi szét­tár­ta a ke­zét.

– Tő­lem vi­he­ted – mond­ta.

– A nyár még messze van – mor­mog­ta maga elé Lands­man.