2. Hód küldetése
1.
Éjfél után szél seperte végig a kihalt utcákat, s hamarosan kitört a zivatar.
A belvárosban szolgálatot teljesítő rendőrőrszem egy kapumélyedésbe húzódott. A fiatal őrmester az ívlámpák fénykörébe bámult, ahol a záporozó esőcseppek porzani látszottak, és csendesen szitkozódott. A szolgálati ideje már letelt, de a váltás késett. Időnként kitekintett a kapumélyedésből a Felszabadulás tér irányába, de a vízfüggönyből nem látott emberi alakot kibontakozni. Most is éppen vissza akarta húzni a fejét, amikor tekintete hirtelen megmerevedett.
A gyengébben megvilágított utca sötét alagútként torkollott bele a tér sziporkázó fényébe. A parkoló gépkocsik élesen kiváltak ebből a világos háttérből. A tér és a rendőrnek menedéket nyújtó kapumélyedés közötti félúton egy árny lapult a fal tövében. Az őrmester esküdni mert volna, hogy az előbb még nem volt ott.
Az árny imbolygott, majd megnyúlt, aztán egy szemvillanás alatt eltűnt. Hova tűnhetett? Az őrmester ismerte jól az utcát, minden szegletét. Ahol az imént még látta, nem volt kapualj, sem falmélyedés, ahová esetleg behúzódhatott. Csak üzletek voltak, egy kötöttáru és egy csemegebolt. Ezek valamelyike nyelte el az árnyat.
Az őrmesteren szorongó érzés hatalmasodott el. Utoljára akkor érezte ezt, amikor hosszú figyelés után egy motorkerékpár-tolvajt fogott el. Kilépett a kapumélyedésből, a falhoz lapulva előreosont.
Ömlött az eső, a csatornák fáradhatatlanul gurguláztak.
Az őrmester a kötöttáru üzlet közelében megállt, elővette fegyverét. A závár halkan csettent, a kilencmilliméteres golyó engedelmesen csúszott a Walter csövébe. Nem félt, de az izgalom megremegtette fegyvert tartó kezét. Előreszegezte a Waltert, az üzlethez lépett, zseblámpájának fényét az ajtóra irányította.
Ép a védőrács, érintetlenek a zárak!
Az őrmesternek megnyúlt az arca. Feje búbjára lökte a sapkáját, és töprengve lépett hátra. Hagyta, hogy az eső az arcába csapódjon. A csemegebolton is rendben voltak a zárak. Hová tűnt az árny? Tévedett volna? Lehet, hogy mindez csupán a képzelet játéka volt? A fáradtság, a kimerültség következménye? Lassan leengedte a még mindig előreszegezett fegyvert. Ekkor pillantása a kötöttáru üzlet melletti trafikra esett.
A trafikról hiányzott a lakat, az ajtó ujjnyira nyitva volt.
A Walter ismét a levegőbe lendült, a zseblámpa fénye az üvegezett ajtóra tapadt. A bevetődő fénysugár útjából elugrott valaki.
– A törvény nevében felszólítom, azonnal jöjjön elő! – kiáltotta az őrmester.
A csendet csak az esőcseppek kopogása törte meg.
Az őrmester az úttestre állt, szemben a trafikkal. A fegyvert maga előtt tartva megismételte a felszólítást. Arra vigyázott, hogy a fény az ajtón maradjon.
Az ujjnyi résen váratlanul piciny tűznyelv csapott ki.
Az őrmester nem hallotta a lövést, csak a felvillanó lángot látta. Megpördült a tengelye körül, csodálkozó arccal zuhant a földre. Annyi ereje még maradt, hogy felemelte a fejét, és amikor az alak kiugrott az ajtón, meghúzta a ravaszt.
A kirakatüveg millió darabra hullott. Az őrmester elvesztette az eszméletét.
A fegyverdörrenés, az üvegcsörömpölés széttépte az éjszaka csendjét, felébresztette a közeli házak lakóit. A lakásokban sorra gyulladtak a villanyok, egymás után nyíltak az ablakok, kíváncsi fejek hajoltak ki. A Felszabadulás tér felől futva közeledett az úttest közepén az elkésett váltótárs.
Az őrmester eszméletlenül hevert a földön. Arca valószínűtlenül fehér volt, haja nedvesen tapadt a homlokára. A sapkája messzire elgurult. Sípolva, nehezen lélegzett.
A szakaszvezető a sebesült fölé hajolt. Azonnal észrevette a zubbony jobb oldalán a tépett lyukat. Lecibálta magáról a vízhatlan esőkabátot, összegöngyölte, és az őrmester feje alá tette.
A kötöttáru üzlet feletti lakásból egy férfi szólt le álmos hangon.
– Mi történt?
– Van telefonja? – egyenesedett fel a szakaszvezető.
A férfi derékig kihajolt az ablakon.
– Mit mond?
– Van telefonja?
– Igen.
– Azonnal hívja a mentőket! Lelőtték az őrmestert!
A férfi valakinek hátraszólt a lakásba, majd ismét kihajolt.
– Már hívjuk.
– Utána a nulla hetet, a főkapitányságot értesítsék! – kiáltotta a szakaszvezető.
Több háznak kinyílt a kapuja, félig öltözött emberek siettek elő. Az őrmestert felemelték, és a közeli kapu alá, száraz helyre vitték. A szakaszvezető ismét az eszméletlen ember feje alá tette az esőkabátját. Közben akadt egy orvos is, azonnal a sebesült mellé térdelt, és kigombolta a zubbonyt.
– Jobb válla alatt érte a lövés, úgy látom, a tüdőcsúcsot is érte a golyó – mondta a körülötte állóknak.
A szakaszvezető a trafik közeléből hátrább küldte az embereket, nehogy értékelhetetlenné tegyék az esetleges nyomokat, aztán felvette a földről az őrmester fegyverét és a sapkáját. A Waltert zubbonya zsebébe süllyesztette.
Egy kócos hajú férfi üres töltényhüvelyt tartott nyitott tenyerén a szakaszvezető elé.
– Hol találta?
– Ott, a járdaszél mellett.
Rendőrségi gépkocsi fordult be csikorogva a sarkon. Alighogy lefékezett, az ellenkező irányból megérkezett a mentőkocsi is.
A rendőrségi gépkocsiból egy fáradt arcú, magas férfi ugrott ki. Civilruhát, kopott ballonkabátot viselt. Kalapját mélyen a szemébe húzta. Meghallgatta a szakaszvezető jelentését, aztán a kapuhoz sietett.
– Szabadkai főhadnagy vagyok – mutatkozott be a mentőorvosnak. – Életben marad?
– Igen. Súlyos, de nem életveszélyes. Egyenesen a műtőbe visszük, a golyó még benne van. Operálni kell.
A főhadnagy megkérdezte, hogy melyik kórházba szállítják, és mikor lesz kihallgatható. A mentőorvos a vállát vonogatta, nem tudott konkrét időpontot megjelölni.
– Mégis, mikor? – kérdezte a főhadnagy.
– Talán délután, de az is lehet, hogy csak napok múlva. Majd érdeklődjenek a kórházban.
– Jó, majd érdeklődünk.
– Ki lőtte le? – érdeklődött a mentőorvos.
– Még semmit sem tudunk.
Mikorra az őrmestert betették a mentőbe, már három rendőrségi gépkocsi volt a helyszínen. A főhadnagy félrehívta a szakaszvezetőt, és gyors kérdésekkel faggatni kezdte a helyszínre érkezés körülményeiről.
– A Felszabadulás téren voltam, amikor a lövést meghallottam. Futni kezdtem. Messziről láttam, hogy valaki fekszik az úttesten. Nem tudtam, hogy az őrmester elvtárs, csak amikor a közelébe értem, akkor ismertem fel.
– Nem látott menekülő embert?
– Nem – felelte a szakaszvezető. Zubbonya zsebéből előszedte a földről felvett Waltert és az üres töltényhüvelyt.
A főhadnagy kivette a tárat, hátrahúzta a fegyver szánját. Miután meggyőződött, hogy üres, megszagolta a cső végét.
– Pista! Gyere csak ide, nézd meg te is.
– Ezzel lőttek – fintorította el orrát a lőporfüst szagától a bűnügyi technikus. Ő is civilben volt, az eső elől kabátja alá rejtette a fényképezőgépet. Kezében nagyméretű táska himbálózott, tele nyomkutató eszközökkel.
A főhadnagy megszámolta a tárban levő lőszert.
– Mennyi? – kérdezte a technikus.
– Hét, egy hiányzik.
– Mondja csak, hány lövést hallott? – fordult a főhadnagy a szakaszvezetőhöz.
– Egyet, no meg a csörömpölést.
– Egy lövést hallott?
– Igen, meg a csörömpölést.
– Hagyja már azt a csörömpölést, engem a lövés érdekel.
– Lövést csak egyet hallottam – felelte határozottan a szakaszvezető.
– És nem látott senkit?
– Nem.
A főhadnagy utasította az egyik rendőrt, hogy a házfelügyelőtől tudja meg a trafikos lakcímét, és gépkocsival menjen érte.
– Tudnom kell, mi hiányzik a trafikból.
Az eső még mindig esett. A kíváncsiskodók már visszahúzódtak az utcáról, de az ablakokból továbbra is kitartóan figyelték a rendőröket.
A főhadnagy a nyomozókutya vezetőjével, egy tizedessel tanakodott.
– Honnan indítsam Cézárt? – kérdezte a tizedes.
– Az lenne a legjobb, ha a trafik küszöbéről.
– A betörőn kívül más nem lépett oda?
A főhadnagy kérdően nézett a szakaszvezetőre, aki átázott zubbonyban állt a járdaszélen, kezében mereven tartotta az őrmester sapkáját.
– A kíváncsiskodók a járdára sem léptek, nemhogy a küszöbre. De az lehet, hogy az őrmester elvtárs, mielőtt lelőtték, ott járt.
– Az nem zavarja a kutyát – legyintett a tizedes –, legfeljebb odamegy, ahol az őrmestert leterítették. Hol is feküdt?
A szakaszvezető megmutatta, aztán megrázkódott.
– Vegye fel az esőkabátját, mert megfázik, és üljön a kocsimba. Majd szólítom, ha szükségem lesz magára – mondta a főhadnagy.
A tizedes az egyik gépkocsiból kiparancsolta a nyomozókutyát. Hatalmas testű állat volt, nyugtalanul szimatolta a nyirkos levegőt. Nyomozóhám, hosszú póráz került rá. A rendőrök csendben figyelték a tizedest.
– Nem baj, hogy esik az eső? – kérdezte egyikük.
– Nem – mordult feléjük a főhadnagy. – Ha friss a nyom, Cézár esőben is elmegy rajta. Márpedig ez itt igencsak friss.
A tizedes egyik kezével a pórázt tartotta, másikkal lenyomta az állat orrát a küszöbre, hagyta, hogy a németjuhászkutya jó darabig szaglásszon, aztán serkenteni kezdte:
– Cézár! Szimat, keresd… Szimat, keresd.
A rendőrök a lélegzetüket is visszafojtották, tekintetük a kutyára szegeződött. A főhadnagy kigombolta a ballonját, cigarettát vett elő, majd rágyújtott.
A nyomozókutya forgolódott a küszöbön, bement volna az üzletbe, de a tizedes nem engedte. Egyszer csak a kutya teste megnyúlt, egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán orrával a földet seperve megindult a Felszabadulás tér felé. Közvetlenül a fal tövében haladt.
A főhadnagy eldobta a cigarettát. Utasított három rendőrt, hogy menjenek a tizedessel, aztán a gépkocsihoz lépett, és rádión a központot hívta. Röviden jelentette, hogy az értesítés igaznak bizonyult, ismeretlen betörő lelőtte a szolgálatos rendőrt. Bemondta a kórház címét, a mentőorvostól kapott tájékoztatást. Közölte, hogy a kutya megindult a nyomon, a bizottság megkezdi a helyszíni szemlét. A beszélgetést azzal fejezte be, hogy később ismét jelentkezik.
Elsőnek a széttört kirakatot nézték meg.
– Ez már az új üveg, securit – jegyezte meg a technikus. – Az egész széthull, ha erős ütés éri, de a szilánkok nem okoznak sérülést.
– Ott egye meg a fene, ahol van. Nekem a régi jobban tetszett, azon csak az ütés helyén támadt lyuk, a többi része összerepedezett, de nem hullott ki – morogta a főhadnagy – Lefogadom, hogy ezt lövés érte.
– Ha csak egy lövés történt, de két találat van, akkor a tettes az üvegen át lőtt – szólalt meg a technikus.
– Két lövés történt.
– De a szakaszvezető…
– A szakaszvezető rosszul hallott – vágott közbe a főhadnagy –, vagy zavarában nem emlékszik mindenre. – Magához intette a helyszínen maradt rendőröket. – Több lakó nem feküdt le, még mindig bámulnak minket. Menjenek fel hozzájuk, kérdezzék meg milyen zajra ébredtek. A kérdést ne úgy tegyék fel, hogy hány lövést hallottak, mert akkor akaratlanul is befolyásolják őket. Csak annyit érdeklődjenek meg, hogy milyen zajra ébredtek. Világos?
Miután a rendőrök szétszéledtek, a főhadnagy zseblámpájával a helyiségbe világított. Rövid keresgélés után a pult mellett rábukkant a villanykapcsolóra. Átlépte a küszöböt, a fal tövében megközelítette a pultot. Vigyázott nehogy értékes nyomokat semmisítsen meg. A tettes nem távozhatott nyom nélkül, ha másnak nem, hát a lábnyomának okvetlenül meg kellett maradnia. Bent száraz volt a padló, kint viszont esett az eső. Aki bent járt, az nem lebeghetett a levegőben.
Kattant a kapcsoló, a helyiséget fény öntötte el.
A trafik csupán három méter széles és négy méter hosszú volt. A bejárattal szemben, alig három lépésnyire, a pult nyújtózkodott. Mögötte a mennyezetig érő polc, rajta ízlésesen elrendezve cigarettásdobozok, ajándéktárgyak. A polc mögött kicsinyke raktár volt kartondobozokkal, limlomokkal. Mindenütt példás rend, sehol nem látszott turkálás, idegen kéz nyoma.
A főhadnagy a pult mögé lépett. Csak egy fiókot talált. Ujjával óvatosan megemelte az egyik sarkát. A fiók engedett, kicsúszott a helyéről. Három darab százforintos és némi apró volt benne.
– A váltópénzt nem vitte el.
– Valószínűleg semmit sem vitt el – mondta az ajtóból a technikus.
– Persze, mert megzavarták – lökte vissza a fiókot a főhadnagy.
– Az ajtózárat kifeszítette, de a védőrács lakatját sehol sem látom – tűnődött a technikus. Nyakába akasztotta a gépet, hogy ne akadályozza a mozgásban, aztán felnyúlt, lehúzta a rácsot. Lassan ismét feltolta. A rács negyed utat megtett, majd magától felszaladt. Ezután a küszöböt vizsgálta meg és a lakat helyét. Aprólékosan dolgozott, egyik kezében a zseblámpa, másikban a nagyító. Amikor végzett, felegyenesedett.
– Nincs reszelékpor.
– Biztosan lecsípte, és zsebre vágta – dünnyögte a főhadnagy. Még mindig a pult mögött állt, onnan fürkészte a helyiséget. Arca homályban maradt, mert kalapjának széles karimája felfogta a rávetődő fényt.
A padlón nedves lábnyomok. Többségük az ajtó melletti sarokban, másik részük a pult előtt, közvetlenül a falnál.
Miközben a technikus gyors egymásutánban villogtatta a fényképezőgépet, rögzítette a helyszínt, a főhadnagy a lábnyomok szertelen elrendezésén morfondírozott. A pult mögött tiszta volt a padló, oda nem ment a tettes. Pedig ha pénzt akart, első útjának oda kellett volna vezetnie. És mégsem ment oda. Csak faltól falig szaladgált. Talán azonnal megzavarták? Azt sejtette, hogy a sarokban miért gyűltek össze a lábnyomok. A sötétben itt lapult meg, amikor rádöbbent, hogy az őrmester felfedezte a betörést. De mit akarhatott a pult mellett, a falnál? Gondolataiból a technikus hangja riasztotta fel.
– Nézd a mennyezetet!
– Hol?
– A polcnál – mutatott fel a technikus.
Alig tíz centire a polc felső lapjától, a mennyezeten egy kétforintos nagyságú, kerek folt látszott. Közvetlenül alatta, a padlón, finom szürkés por. A főhadnagy lehajolt, ujjhegyére vett egy keveset, és a világosság felé emelte.
A technikus kikerülte a nedves lábnyomokat, közelebb jött.
– Por vagy vakolat? – kérdezte izgatottan.
– Vakolat!
– Vakolat lenne?
– Igen, az őrmester lövésének a nyoma, ő lőtt a kirakatra, és a lövedék a mennyezetbe fúródott.
A technikus zsebkést vett elő, ügyesen feltornászta magát a polcon, és a kés hegyével megkaparta a kerek foltot. Vakolatdarabok peregtek, aztán koppanás hallatszott.
– Itt a mag – emelte fel a földről a deformálódott lövedéket a főhadnagy.
A technikus a kitört kirakaton át az utcára nézett. Pillantása az úttestnek arra a részére esett, ahol az őrmestert leterítette a golyó. Nyúzott képpel mászott le.
– Mosolyogj bátran, Pista! Nem vagyunk temetésen – mondta a főhadnagy.
– Neked lett igazad. Zenekar, tust!
– Inkább lemondok róla, csak a tettest megtaláljuk.
A technikus a lövedéket vatta közé rejtve egy dobozba helyezte. Lefényképezte a nedves lábnyomokat, a táskából finom szőrű ecsetet vett elő, és az ujjlenyomat-előhívó porral végigkente a bejárati ajtó üvegtáblájának belső felét. Több elmosódott ujjlenyomatot talált. Megpróbálta őket rögzíteni, de olyannyira haloványak voltak, hogy félbehagyta az eredménytelen kísérletezést.
A főhadnagy alaposan átvizsgálta a helyiséget, a padlót, a sarkokat, de amit keresett, nem találta. Mereven állt a pult előtt, és a földet nézte. Fáradt arcán bosszús kifejezés ült.
– Egyetlen ujjnyom sem használható. Megnézzem a pult üvegjét is? – kérdezte a technikus.
– Fölösleges – legyintett a főhadnagy. – A lábnyomok nem ide vezetnek. A gyűjteményünkbe csak a trafikos mancsainak nyoma kerülne.
– Min töröd a fejed?
– A töltényhüvelyt keresem.
A technikus nem kapcsolt azonnal.
– Milyen hüvelyt?
– Amelynek magja az őrmesterben maradt, ha ugyan már ki nem operálták belőle.
Újból átnézték a helyiséget, de a keresett töltényhüvely nem került elő. A technikus azt tanácsolta, hogy nézzék meg a járdát is, hátha a tettes a küszöbről lőtt a rendőrre. Kint folytatták a lázas keresgélést. A többi rendőr is segített, de hiába, nem találtak semmit. A helyzet még rejtélyesebbé vált a lakóktól kapott információ után. Többségük fegyverdörrenésre, majd az azt követő csörömpölésre riadt. Kivétel nélkül azt állították, hogy egyetlen lövést hallottak. A rendőrök találtak egy beteg embert is, aki az éjszakát ébren töltötte, sőt hallotta az utcáról az őrmester kiáltását, amikor felszólította a betörőt, hogy jöjjön ki. Ő is csak egy lövést hallott.
A főhadnagy nemegyszer állt már szemben ilyen rejtélyesen induló üggyel. Arra mindig vigyázott, hogy ne bonyolódjon találgatásokba, csak a tényeket vegye figyelembe. Munkájához csak a bűnesetek rekonstruálása, a helyszíni szemle, a nyomok felkutatása és rögzítése tartozott. Maga a nyomozás már a nyomozócsoportra várt. De itt a tények is ellentmondásosak voltak. A két lövés egynek hangzott? Ilyet még a szélsőséges kriminalisztikai esetek példatára sem ismer.
A főhadnagy ismét rágyújtott, hogy rendbe szedje gondolatait.
– Egészen biztos, hogy a tettes a lövés után megtalálta és magával vitte a hüvelyt – vélekedett a technikus. – Hiszen ez érdeke volt. Vigyázott, hogy minél kevesebb áruló nyomot hagyjon hátra.
– Ez képtelenség.
– Micsoda? – csodálkozott a technikus.
– Hogy lövés után keresgélje. Erre a tettesnek nem volt ideje. Gondold csak el, milyen villámgyorsan pergett le minden… Lövésváltás az őrmesterrel, a következő percben feltűnik a közeledő szakaszvezető. Ekkor már kihalt az utca, sehol a menekülő tettes, a földön csak az őrmester feküdt.
– Nekem ez gyanús.
– Micsoda?
– Ez a hirtelen eltűnés – billegette a fejét a technikus. – Nem szívódhatott fel a tettes. Valamerre megpucolt, de vajon melyik irányba, hová?
– Amerre a kutya ment, az az irány jó – felelte a főhadnagy. Eldobta a cigarettát, és nyújtott léptekkel elindult a Felszabadulás tér irányába. A technikus a gépkocsi ülésére dobta a táskáját, és a főhadnagy nyomába eredt.
A következő sarkon megálltak. A szűk, csaknem sötét utca a Duna-partra vezetett.
– Csupán ötven méter a trafiktól – mondta a főhadnagy.
– Futva tíz másodperc.
– Kinek?
– Például nekem – felelte a technikus.
A főhadnagy alaposan felbecsülte a megtett utat.
– Neked igen, de nekem legalább húsz másodperc. Viszont köztünk tizenöt év van. A tettes lehetett fiatalabb, de idősebb is. A lövöldözés nincs korhoz kötve. – Ballonkabátjának zsebéből elővette a zseblámpát, és végigpásztázta az aszfaltot. Semmit sem talált, csalódottan kattintotta el a lámpát.
A technikus fázósan mocorgott.
– Átkozott idő. Vajon, merre járhatnak a nyomkövetők? Lehet, hogy Cézár kivitte őket a világból?
– Meglásd, nemsokára itt lesznek.
Mintegy végszóra léptek hallatszottak a Dunapartra vezető szűk utcából, emberi alakok bukkantak elő a sötétből.
– Ördögöd van. Ott jönnek – kiáltott fel a technikus, és öt számot kért a főhadnagytól, hogy megjátssza a lottón, hátha telitalálata lesz a pénteki húzáson.
A visszatérő rendőrök bőrig áztak. A tizedes rekedt hangon ismertette a megtett útvonalat. Megjegyezte, hogy Cézár várakozáson felül szerepelt, nagyon határozottan haladt. Ez igen fontos körülmény volt, mert a kutya határozottsága, nyugodtsága a nyomkövetés alatt mindig azt jelenti, hogy érzi a szagot.
A főhadnagyot az érdekelte, hogy meddig jutottak el.
– A Duna-partra mentünk, a kettes villamos útvonaláig. A közelben egy eszpresszó van, de már este tízkor bezárt. Cézár egy gépkocsi-parkolóhelyre vezetett minket, ahol több gépkocsi állt.
– Talán valamelyik gépkocsihoz ment?
– Nem – rázta fejét a tizedes. – Bement ugyan a gépkocsik közé, de egy üresen hagyott helyen megállt, körbeszaglászott, aztán leült. Ott vesztette el a szimatot. A tettes valószínűleg gépkocsiba szállt.
– Akadt erre utaló nyom?
– Cézár viselkedésén kívül semmi, de valamit találtunk a földön.
– Éspedig?
– Egy golyót. Tessék – nyújtotta át a tizedes.
Pisztolyba való lőszer volt. Teljesen jó, használható állapotban. A hüvelyen nedvesség érződött, de egy parányi rozsdafolt vagy elszíneződés sem látszott rajta.
– Hol találták? – kérdezte a főhadnagy.
A tizedes elmondta, hogy a nyomkövetés félbeszakadása után alaposan körülnéztek a parkírozóhelyen. Még a gépkocsik alá is bevilágítottak. Az egyik kocsi alatt, a hátsó bal kerék előtt vette észre a lőszert az egyik rendőr.
Az őrvezető, aki a golyót találta, nyugtalanul babrálta a derékszíját.
– Milyen távolságra volt attól, ahol a kutya elvesztette a szimatot? – kérdezte a főhadnagy.
– Hát úgy ötméternyire – felelte az őrvezető.
Társaira nézett, azok bólintottak. – Igen, ennyire lehetett.
– Az üres hely mellett parkírozó gépkocsi alatt?
– Nem, a második gépkocsinál. Az első egy Moszkvics volt, a második Wartburg. Az alatt találtam.
A többi rendőr helyeselt.
A főhadnagy elmerülten forgatta a lőszert, mintha azt várná, hogy megszólal.
– Héthatvanötös. Tedd el, majd csatoljuk a jelentéshez – mondta a technikusnak.
A technikus is megtapogatta a leletet. Figyelmesen nézte a hüvely alját, hátha valamilyen számot vagy jelet talál a gyutacs karimáján, de a fényes felületen egy karcolást sem fedezett fel.
Visszaballagtak a trafikhoz, közben ezt az új tényt tárgyalták. Azt egyikük sem vitatta, hogy a lőszer összefüggésben kell legyen az elkövetett bűncselekménnyel.
– Egyáltalán nem csodálkoznék, ha a trafikban vagy legalább közvetlenül előtte az utcán találjuk meg. De a parkírozóhely innen elég távol van. Na jó, tudom, hogy a tettes arra menekült, de miért csak ott vesztette el? Miért olyan helyen, ahol már elég tiszta volt körülötte a levegő? Mert ha itt bukkanunk rá, akkor azt mondom, hogy a tettes ideges volt, elfeledkezett fegyverének állapotáról, s noha az már csőre volt töltve, ráismételt. Így a hátrahúzódó szán kidobta a már csőben levő lőszert – mondta egy szuszra a technikus.
A főhadnagy kis ideig hallgatott, aztán ennyit mondott:
– A tettes a parkírozóhelyen gépkocsiba szállt.
– Tessék, beszélhetek, amennyit csak akarok – húzta el a száját a technikus.
– Nem figyelsz rám. Lelkesen fejtegetem elképzelésemet a lőszerről, aztán amikor véleményedet várva elhallgatok, egyszerre csak egészen másról kezdesz beszélni. Ha nem vagy kíváncsi a véleményemre, legalább szólj, hogy ne beszéljek feleslegesen.
A főhadnagy a technikus bosszús képére pillantott, és önkéntelenül felnevetett.
– Figyeltem minden szavadat. Hidd el, jó a fejtegetésed a talált lőszerről, csak én egy lépéssel már tovább mentem.
– És mi az a lépés?
– A tettes befejezte bűnös tevékenységét, és kocsival folytatta útját. Az általa visszahagyott lőszer inkább illik a befejezés elképzelésébe, mint a gépkocsiba történő beszállásba.
– Hogyhogy? Ez nem mindegy?
– Nem – felelte határozottan a főhadnagy. – Figyelj ide.
Magához intette az előbbi őrvezetőt.
– Mondja csak, őrvezető elvtárs, ha letelik a szolgálata és bevonul az őrsre, a jelentéstétel után mit csinál?
A technikus várakozással nézett rá, kíváncsi volt, hová akar kilyukadni a főhadnagy, mit akar megmagyarázni.
– Leszerelek – felelte elképedve az őrvezető.
– Ez hogyan történik?
Az őrvezetőnek leesett az álla, a technikusnak pedig kikerekedett a szeme.
– Nem bolondultam meg – folytatta mosolyogva a főhadnagy. – Ismerem a leszerelés minden fázisát, csak mástól akarom most hallani.
Az őrvezető nem hitt a kérdés komolyságában, zavartan topogott, szeme tétován rebbent az előtte állókra.
– Hát, először is… először is, lecsatolom a derékszíjat, kiveszem a fegyverem. A csövét a homokkal teli ládára irányítom. Előbb a tárat ugrasztom ki, majd hátrahúzom a szánt, amely kirántja a csőből a töltényt. Aztán…
– Köszönöm, ennyi elég – szakította félbe a főhadnagy.
A rendőr tisztelgett, és visszament a társaihoz, akik a gépkocsik körül várakoztak a további utasításra.
A technikus a földet nézte, és cipője orrával egy apró üvegdarabot hentergetett.
– Kettő null a javadra – jegyezte meg csendesen. – Erre valóban nem gondoltam. Igazad lehet. A tettes, mielőtt a kocsiba ült, kiürítette fegyverét. Azért ott és akkor, mert tisztának érezte a levegőt, és véget ért tevékenysége.
– Ez volt az én következő lépésem – válaszolt a főhadnagy. – Mindez akkor jutott eszembe, amikor a fejtegetésedet hallgattam. A fegyverrel bánni tudóknak ugyanis egy idő után vérévé válik a kezelési és biztonsági szabályok betartása. A tettes tudta, hogy nem lehet csak úgy zsebre vágni egy csőre töltött fegyvert, még akkor sem, ha biztosította. Ez idegesítő lehet, főleg vezetés közben. Valószínűleg nem vigyázott eléggé, s a golyó a földre esett. Biztosra veszem, hogy kereste, de nem találta. Esetleg elfogyott a türelme, vagy valaki megzavarta.
– Talán egy gépkocsi érkezett a parkolóhelyre?
– Látod, most megint adtál egy jó ötletet. Pedig azt mondtad az előbb, hogy nem figyelek a szavaidra.
A főhadnagy intézkedett, hogy az egyik rendőrségi gépkocsi három rendőrrel menjen a Duna-parti parkolóhelyre, ahol a lőszert találták. A gépkocsi parancsnokának – egy főtörzsőrmesternek – részletesen elmagyarázta a feladatot. Jegyezzék fel a parkolóhelyen álló személygépkocsik rendszámát, rádión közöljék a központtal, onnan megkapják a tulajdonosok nevét, lakcímét. Keressék fel a gépkocsik gazdáit, kérdezzék ki őket, hogy milyen időpontban állították le kocsijukat, és azon az üres helyen, ahol a nyomozókutya elvesztette a tettes nyomát, nem láttak-e várakozó gépkocsit.
– És ha igen? – kérdezte a főtörzsőrmester.
– Érdeklődjék meg, milyen gyártmányú gépkocsi volt, a színét, különös ismertetőjelét. Legjobb volna, ha megtudnák a rendszámát, de azt aligha jegyezte meg bárki is. Világos a feladat?
– Értettem!
– Kellemetlen lesz, de minden gépkocsitulajdonost hívjanak le a parkolóhelyre. Ott kérdezzék ki őket. A helyszínen talán jobban emlékeznek – mondta a főhadnagy.
A technikusnak felvillant a szeme. A bonyolult ügyben végre van egy-két szál, amelyet követni lehet. A főhadnagy fel-alá sétált, szívta cigarettáját, és egész más érzések bujkáltak benne. Bár rábukkantak egy-két nyomra, de ez nagyon kevésnek látszott. Emlékezetéből megpróbált hasonló eseteket előszedni, de nem sikerült. Jó néhány fegyveres bűncselekményt elkövettek már, de ilyen jelentéktelent, mint ez a betörés, még soha. Olyan érzés hatalmasodott el rajta, hogy a látszat ellenére nem a megoldás felé, hanem éppen ellenkezőleg haladnak, és az út egy sötét alagútba visz.
A trafikos vékonydongájú, idős ember volt. Hosszú felöltőt viselt, fekete kalapot. Amint meglátta a kitört kirakatot, összecsapta a kezét.
– Jaj… jaj, biztosan elvitték, megloptak, kiraboltak. Mehetek a szociális otthonba. – Nem mozdult az úttest közepéről. Hirtelen minden átmenet nélkül káromkodni kezdett.
A főhadnagy nem tudta, nevessen vagy dühöngjön.
– Szabadkai főhadnagy vagyok – mutatkozott be.
– Jaj, jaj megloptak – ismételte a trafikos, aztán kékeres kezét a füléhez tartotta.
– Mit mondott?
A főhadnagy nyelt egyet, és megismételte a nevét.
– Kuczera vagyok, Kuczera… Cézével kérem, egyszerűen cézével. – Kezet rázott a többiekkel is.
– Kérem, az ön segítségével szeretnénk megállapítani, hogy a tettes mit vitt el az üzletből. Ezért kérettük ide – mondta emelt hangon a főhadnagy.
Az öreg keserves tekintetet vetett a körülötte állókra, s hirtelen, mintha puskából lőtték volna ki, berohant az üzletbe. A főhadnagy utána szaladt és rákiáltott:
– Ne nyúljon semmihez, csak mutassa meg, honnan, mi hiányzik.
Az öreg lázasan kotorászott a polc alsó részén. Két jókora albumot tett a pultra, s láthatóan megkönnyebbült. Arcán szinte kisimultak a ráncok.
– Mi van bennük? – kérdezte a főhadnagy.
– Bélyeg, uram! Töméntelen bélyeg. Negyven éve gyűjtögetem.
A technikus rezignáltan szólt közbe:
– Most már nem kell szociális otthonba menni.
– Nem, uram! – harsogta az emberke. – A gyűjteményem testvérek között is megér félmillió forintot. Csak véletlenül hagytam este a boltban, de többet nem teszem. Nem én.
A technikus a főhadnagyhoz hajolt.
– Na tessék, nem elég ez az ügy, ráadásul kifogunk egy hóbortos panaszost.
Nagy sokára sikerült csak lecsillapítani az idős embert, aki vézna karjával görcsösen szorította magához az albumokat. Megkérték, alaposan nézzen szét a trafikban, mondja meg, mi hiányzik.
Az öreg ide-oda szaladgált, kartondobozokba túrt bele, kihúzta a fiókot, közben állandóan motyogott, mintha a rendőrök ott sem lettek volna. Hirtelen megtorpant, szemét a falra meresztette, és mint egy eszelős, kacagni kezdett. Meggörnyedt, a térdét csapkodta. Amikor kissé lecsillapodott, a döbbenten rámeredő férfiakhoz fordult.
– Uraim! Ki látott még ilyent? Nézzék csak, mit vitt el az a nyomorult! Nézzék már! Egy levelezőlapot tépett le, egy levelezőlapot.
A pult melletti falon, amelynek tövében már felszáradtak a nedves lábnyomok, egy színes külföldi reklámtábla függött. Hófehér fogsorú, vigyorgó férfi jókora öngyújtót tart a kezében. Fölötte egy női fej sziluettje, szájában hosszú cigaretta. Az öngyújtón zöld betűkkel: MIAMI. A reklámtábla közepén színes levelezőlap egy darabja. A levelezőlapon tengerpart, zöld hullámok, pálmák, távolban egy modern szálloda fele része, a többit leszakították.
A főhadnagy eldobta a cigarettát.
– Ennek a levelezőlapnak a felét vitte volna el a tettes?
– Igen, igen – nevetett még mindig a trafikos.
– Ki ragasztotta oda?
– Én, de csak azért, mert az is miami táj volt.
– Biztos, hogy a tettes tépte le?
Az öreg arcáról lefagyott a mosoly.
– Azt hiszik, hülye vagyok? Tegnap zárás előtt ragasztottam fel!
A főhadnagy most már tudta, hogy miért zsúfolódtak össze a nedves lábnyomok a fal tövében. Az előbbi rossz érzés jutott eszébe. Intett a technikusnak, kimentek az utcára.
Már elállt az eső, hajnalodott.
– No, ez cifrább ügy, mint hittem – mondta a főhadnagy, és nedves kalapját feltolta homlokára.
– A külföldi képeslap…
– Igen. Az ismeretlen tettes ezt akarta megszerezni. Most már értem, miért nem hallatszott másik lövés. Az ilyen alakok szeretnek csöndben dolgozni, hangtompítós fegyverrel.
– Igazad lehet – bólintott a technikus.