2. Hód küldetése

1.

Éj­fél után szél se­per­te vé­gig a ki­halt ut­cá­kat, s ha­ma­ro­san ki­tört a zi­va­tar.

A bel­vá­ros­ban szol­gá­la­tot tel­je­sí­tő rend­őr­őr­szem egy ka­pu­mé­lye­dés­be hú­zó­dott. A fi­a­tal őr­mes­ter az ív­lám­pák fény­kö­ré­be bá­mult, ahol a zá­po­ro­zó eső­csep­pek por­za­ni lát­szot­tak, és csen­de­sen szit­ko­zó­dott. A szol­gá­la­ti ide­je már le­telt, de a vál­tás ké­sett. Időn­ként ki­te­kin­tett a ka­pu­mé­lye­dés­ből a Fel­sza­ba­du­lás tér irá­nyá­ba, de a víz­füg­göny­ből nem lá­tott em­be­ri ala­kot ki­bon­ta­koz­ni. Most is ép­pen vissza akar­ta húz­ni a fe­jét, ami­kor te­kin­te­te hir­te­len meg­me­re­ve­dett.

A gyen­géb­ben meg­vi­lá­gí­tott utca sö­tét alag­út­ként tor­kol­lott bele a tér szi­por­ká­zó fé­nyé­be. A par­ko­ló gép­ko­csik éle­sen ki­vál­tak eb­ből a vi­lá­gos hát­tér­ből. A tér és a rend­őr­nek me­ne­dé­ket nyúj­tó ka­pu­mé­lye­dés kö­zöt­ti fél­úton egy árny la­pult a fal tö­vé­ben. Az őr­mes­ter es­küd­ni mert vol­na, hogy az előbb még nem volt ott.

Az árny im­boly­gott, majd meg­nyúlt, az­tán egy szem­vil­la­nás alatt el­tűnt. Hova tűn­he­tett? Az őr­mes­ter is­mer­te jól az ut­cát, min­den szeg­le­tét. Ahol az imént még lát­ta, nem volt ka­pu­alj, sem fal­mé­lye­dés, aho­vá eset­leg be­hú­zód­ha­tott. Csak üz­le­tek vol­tak, egy kö­tött­áru és egy cse­me­ge­bolt. Ezek va­la­me­lyi­ke nyel­te el az ár­nyat.

Az őr­mes­te­ren szo­ron­gó ér­zés ha­tal­ma­so­dott el. Utol­já­ra ak­kor érez­te ezt, ami­kor hosszú fi­gye­lés után egy mo­tor­ke­rék­pár-tol­vajt fo­gott el. Ki­lé­pett a ka­pu­mé­lye­dés­ből, a fal­hoz la­pul­va elő­re­osont.

Öm­lött az eső, a csa­tor­nák fá­rad­ha­tat­la­nul gur­gu­láz­tak.

Az őr­mes­ter a kö­tött­áru üz­let kö­ze­lé­ben meg­állt, elő­vet­te fegy­ve­rét. A zá­vár hal­kan cset­tent, a ki­lenc­mil­li­mé­te­res go­lyó en­ge­del­me­sen csú­szott a Wal­ter csö­vé­be. Nem félt, de az iz­ga­lom meg­re­meg­tet­te fegy­vert tar­tó ke­zét. Elő­re­sze­gez­te a Wal­tert, az üz­let­hez lé­pett, zseb­lám­pá­já­nak fé­nyét az aj­tó­ra irá­nyí­tot­ta.

Ép a vé­dő­rács, érin­tet­le­nek a zá­rak!

Az őr­mes­ter­nek meg­nyúlt az arca. Feje búb­já­ra lök­te a sap­ká­ját, és töp­reng­ve lé­pett hát­ra. Hagy­ta, hogy az eső az ar­cá­ba csa­pód­jon. A cse­me­ge­bol­ton is rend­ben vol­tak a zá­rak. Hová tűnt az árny? Té­ve­dett vol­na? Le­het, hogy mind­ez csu­pán a kép­ze­let já­té­ka volt? A fá­radt­ság, a ki­me­rült­ség kö­vet­kez­mé­nye? Las­san le­en­ged­te a még min­dig elő­re­sze­ge­zett fegy­vert. Ek­kor pil­lan­tá­sa a kö­tött­áru üz­let mel­let­ti tra­fik­ra esett.

A tra­fik­ról hi­ány­zott a la­kat, az ajtó ujj­nyi­ra nyit­va volt.

A Wal­ter is­mét a le­ve­gő­be len­dült, a zseb­lám­pa fé­nye az üve­ge­zett aj­tó­ra ta­padt. A be­ve­tő­dő fény­su­gár út­já­ból el­ug­rott va­la­ki.

– A tör­vény ne­vé­ben fel­szó­lí­tom, azon­nal jöj­jön elő! – ki­ál­tot­ta az őr­mes­ter.

A csen­det csak az eső­csep­pek ko­po­gá­sa tör­te meg.

Az őr­mes­ter az út­test­re állt, szem­ben a tra­fik­kal. A fegy­vert maga előtt tart­va meg­is­mé­tel­te a fel­szó­lí­tást. Arra vi­gyá­zott, hogy a fény az aj­tón ma­rad­jon.

Az ujj­nyi ré­sen vá­rat­la­nul pi­ciny tűz­nyelv csa­pott ki.

Az őr­mes­ter nem hal­lot­ta a lö­vést, csak a fel­vil­la­nó lán­got lát­ta. Meg­pör­dült a ten­ge­lye kö­rül, cso­dál­ko­zó arc­cal zu­hant a föld­re. Annyi ere­je még ma­radt, hogy fel­emel­te a fe­jét, és ami­kor az alak ki­ug­rott az aj­tón, meg­húz­ta a ra­vaszt.

A ki­ra­kat­üveg mil­lió da­rab­ra hul­lott. Az őr­mes­ter el­vesz­tet­te az esz­mé­le­tét.

A fegy­ver­dör­re­nés, az üveg­csö­röm­pö­lés szét­tép­te az éj­sza­ka csend­jét, fel­éb­resz­tet­te a kö­ze­li há­zak la­kó­it. A la­ká­sok­ban sor­ra gyul­lad­tak a vil­la­nyok, egy­más után nyíl­tak az ab­la­kok, kí­ván­csi fe­jek ha­jol­tak ki. A Fel­sza­ba­du­lás tér fe­lől fut­va kö­ze­le­dett az út­test kö­ze­pén az el­ké­sett vál­tó­társ.

Az őr­mes­ter esz­mé­let­le­nül he­vert a föl­dön. Arca va­ló­szí­nűt­le­nül fe­hér volt, haja ned­ve­sen ta­padt a hom­lo­ká­ra. A sap­ká­ja messzi­re el­gu­rult. Sí­pol­va, ne­he­zen lé­leg­zett.

A sza­kasz­ve­ze­tő a se­be­sült fölé ha­jolt. Azon­nal ész­re­vet­te a zub­bony jobb ol­da­lán a té­pett lyu­kat. Le­ci­bál­ta ma­gá­ról a víz­hat­lan eső­ka­bá­tot, össze­gön­gyöl­te, és az őr­mes­ter feje alá tet­te.

A kö­tött­áru üz­let fe­let­ti la­kás­ból egy fér­fi szólt le ál­mos han­gon.

– Mi tör­tént?

– Van te­le­fon­ja? – egye­ne­se­dett fel a sza­kasz­ve­ze­tő.

A fér­fi de­ré­kig ki­ha­jolt az ab­la­kon.

– Mit mond?

– Van te­le­fon­ja?

– Igen.

– Azon­nal hív­ja a men­tő­ket! Le­lőt­ték az őr­mes­tert!

A fér­fi va­la­ki­nek hát­ra­szólt a la­kás­ba, majd is­mét ki­ha­jolt.

– Már hív­juk.

– Utá­na a nul­la he­tet, a fő­ka­pi­tány­sá­got ér­te­sít­sék! – ki­ál­tot­ta a sza­kasz­ve­ze­tő.

Több ház­nak ki­nyílt a ka­pu­ja, fé­lig öl­tö­zött em­be­rek si­et­tek elő. Az őr­mes­tert fel­emel­ték, és a kö­ze­li kapu alá, szá­raz hely­re vit­ték. A sza­kasz­ve­ze­tő is­mét az esz­mé­let­len em­ber feje alá tet­te az eső­ka­bát­ját. Köz­ben akadt egy or­vos is, azon­nal a se­be­sült mel­lé tér­delt, és ki­gom­bol­ta a zub­bonyt.

– Jobb vál­la alatt érte a lö­vés, úgy lá­tom, a tü­dő­csú­csot is érte a go­lyó – mond­ta a kö­rü­löt­te ál­lók­nak.

A sza­kasz­ve­ze­tő a tra­fik kö­ze­lé­ből hát­rább küld­te az em­be­re­ket, ne­hogy ér­té­kel­he­tet­len­né te­gyék az eset­le­ges nyo­mo­kat, az­tán fel­vet­te a föld­ről az őr­mes­ter fegy­ve­rét és a sap­ká­ját. A Wal­tert zub­bo­nya zse­bé­be süllyesz­tet­te.

Egy kó­cos hajú fér­fi üres töl­tény­hü­velyt tar­tott nyi­tott te­nye­rén a sza­kasz­ve­ze­tő elé.

– Hol ta­lál­ta?

– Ott, a jár­da­szél mel­lett.

Rend­őr­sé­gi gép­ko­csi for­dult be csi­ko­rog­va a sar­kon. Alig­hogy le­fé­ke­zett, az el­len­ke­ző irány­ból meg­ér­ke­zett a men­tő­ko­csi is.

A rend­őr­sé­gi gép­ko­csi­ból egy fá­radt arcú, ma­gas fér­fi ug­rott ki. Ci­vil­ru­hát, ko­pott bal­lon­ka­bá­tot vi­selt. Ka­lap­ját mé­lyen a sze­mé­be húz­ta. Meg­hall­gat­ta a sza­kasz­ve­ze­tő je­len­té­sét, az­tán a ka­pu­hoz si­e­tett.

– Sza­bad­kai fő­had­nagy va­gyok – mu­tat­ko­zott be a men­tő­or­vos­nak. – Élet­ben ma­rad?

– Igen. Sú­lyos, de nem élet­ve­szé­lyes. Egye­ne­sen a mű­tő­be visszük, a go­lyó még ben­ne van. Ope­rál­ni kell.

A fő­had­nagy meg­kér­dez­te, hogy me­lyik kór­ház­ba szál­lít­ják, és mi­kor lesz ki­hall­gat­ha­tó. A men­tő­or­vos a vál­lát vo­no­gat­ta, nem tu­dott konk­rét idő­pon­tot meg­je­löl­ni.

– Még­is, mi­kor? – kér­dez­te a fő­had­nagy.

– Ta­lán dél­után, de az is le­het, hogy csak na­pok múl­va. Majd ér­dek­lőd­je­nek a kór­ház­ban.

– Jó, majd ér­dek­lő­dünk.

– Ki lőt­te le? – ér­dek­lő­dött a men­tő­or­vos.

– Még sem­mit sem tu­dunk.

Mi­kor­ra az őr­mes­tert be­tet­ték a men­tő­be, már há­rom rend­őr­sé­gi gép­ko­csi volt a hely­szí­nen. A fő­had­nagy fél­re­hív­ta a sza­kasz­ve­ze­tőt, és gyors kér­dé­sek­kel fag­gat­ni kezd­te a hely­szín­re ér­ke­zés kö­rül­mé­nye­i­ről.

– A Fel­sza­ba­du­lás té­ren vol­tam, ami­kor a lö­vést meg­hal­lot­tam. Fut­ni kezd­tem. Messzi­ről lát­tam, hogy va­la­ki fek­szik az út­tes­ten. Nem tud­tam, hogy az őr­mes­ter elv­társ, csak ami­kor a kö­ze­lé­be ér­tem, ak­kor is­mer­tem fel.

– Nem lá­tott me­ne­kü­lő em­bert?

– Nem – fe­lel­te a sza­kasz­ve­ze­tő. Zub­bo­nya zse­bé­ből elő­szed­te a föld­ről fel­vett Wal­tert és az üres töl­tény­hü­velyt.

A fő­had­nagy ki­vet­te a tá­rat, hát­ra­húz­ta a fegy­ver szán­ját. Mi­után meg­győ­ző­dött, hogy üres, meg­sza­gol­ta a cső vé­gét.

– Pis­ta! Gye­re csak ide, nézd meg te is.

– Ez­zel lőt­tek – fin­to­rí­tot­ta el or­rát a lő­por­füst sza­gá­tól a bűn­ügyi tech­ni­kus. Ő is ci­vil­ben volt, az eső elől ka­bát­ja alá rej­tet­te a fény­ké­pe­ző­gé­pet. Ke­zé­ben nagy­mé­re­tű tás­ka him­bá­ló­zott, tele nyom­ku­ta­tó esz­kö­zök­kel.

A fő­had­nagy meg­szá­mol­ta a tár­ban levő lő­szert.

– Mennyi? – kér­dez­te a tech­ni­kus.

– Hét, egy hi­ány­zik.

– Mond­ja csak, hány lö­vést hal­lott? – for­dult a fő­had­nagy a sza­kasz­ve­ze­tő­höz.

– Egyet, no meg a csö­röm­pö­lést.

– Egy lö­vést hal­lott?

– Igen, meg a csö­röm­pö­lést.

– Hagy­ja már azt a csö­röm­pö­lést, en­gem a lö­vés ér­de­kel.

– Lö­vést csak egyet hal­lot­tam – fe­lel­te ha­tá­ro­zot­tan a sza­kasz­ve­ze­tő.

– És nem lá­tott sen­kit?

– Nem.

A fő­had­nagy uta­sí­tot­ta az egyik rend­őrt, hogy a ház­fel­ügye­lő­től tud­ja meg a tra­fi­kos lak­cí­mét, és gép­ko­csi­val men­jen érte.

– Tud­nom kell, mi hi­ány­zik a tra­fik­ból.

Az eső még min­dig esett. A kí­ván­csis­ko­dók már vissza­hú­zód­tak az ut­cá­ról, de az ab­la­kok­ból to­vább­ra is ki­tar­tó­an fi­gyel­ték a rend­őrö­ket.

A fő­had­nagy a nyo­mo­zó­ku­tya ve­ze­tő­jé­vel, egy ti­ze­des­sel ta­na­ko­dott.

– Hon­nan in­dít­sam Cé­zárt? – kér­dez­te a ti­ze­des.

– Az len­ne a leg­jobb, ha a tra­fik kü­szö­bé­ről.

– A be­tö­rőn kí­vül más nem lé­pett oda?

A fő­had­nagy kér­dő­en né­zett a sza­kasz­ve­ze­tő­re, aki át­ázott zub­bony­ban állt a jár­da­szé­len, ke­zé­ben me­re­ven tar­tot­ta az őr­mes­ter sap­ká­ját.

– A kí­ván­csis­ko­dók a jár­dá­ra sem lép­tek, nem­hogy a kü­szöb­re. De az le­het, hogy az őr­mes­ter elv­társ, mi­előtt le­lőt­ték, ott járt.

– Az nem za­var­ja a ku­tyát – le­gyin­tett a ti­ze­des –, leg­fel­jebb oda­megy, ahol az őr­mes­tert le­te­rí­tet­ték. Hol is fe­küdt?

A sza­kasz­ve­ze­tő meg­mu­tat­ta, az­tán meg­ráz­kó­dott.

– Ve­gye fel az eső­ka­bát­ját, mert meg­fá­zik, és ül­jön a ko­csim­ba. Majd szó­lí­tom, ha szük­sé­gem lesz ma­gá­ra – mond­ta a fő­had­nagy.

A ti­ze­des az egyik gép­ko­csi­ból ki­pa­ran­csol­ta a nyo­mo­zó­ku­tyát. Ha­tal­mas tes­tű ál­lat volt, nyug­ta­la­nul szi­ma­tol­ta a nyir­kos le­ve­gőt. Nyo­mo­zó­hám, hosszú pó­ráz ke­rült rá. A rend­őrök csend­ben fi­gyel­ték a ti­ze­dest.

– Nem baj, hogy esik az eső? – kér­dez­te egyi­kük.

– Nem – mor­dult fe­lé­jük a fő­had­nagy. – Ha friss a nyom, Cé­zár eső­ben is el­megy raj­ta. Már­pe­dig ez itt igen­csak friss.

A ti­ze­des egyik ke­zé­vel a pó­rázt tar­tot­ta, má­sik­kal le­nyom­ta az ál­lat or­rát a kü­szöb­re, hagy­ta, hogy a né­met­ju­hász­ku­tya jó da­ra­big szag­lásszon, az­tán ser­ken­te­ni kezd­te:

– Cé­zár! Szi­mat, ke­resd… Szi­mat, ke­resd.

A rend­őrök a lé­leg­ze­tü­ket is vissza­foj­tot­ták, te­kin­te­tük a ku­tyá­ra sze­ge­ző­dött. A fő­had­nagy ki­gom­bol­ta a bal­lon­ját, ci­ga­ret­tát vett elő, majd rá­gyúj­tott.

A nyo­mo­zó­ku­tya for­go­ló­dott a kü­szö­bön, be­ment vol­na az üz­let­be, de a ti­ze­des nem en­ged­te. Egy­szer csak a ku­tya tes­te meg­nyúlt, egy pil­la­na­tig moz­du­lat­lan ma­radt, az­tán or­rá­val a föl­det se­per­ve meg­in­dult a Fel­sza­ba­du­lás tér felé. Köz­vet­le­nül a fal tö­vé­ben ha­ladt.

A fő­had­nagy el­dob­ta a ci­ga­ret­tát. Uta­sí­tott há­rom rend­őrt, hogy men­je­nek a ti­ze­des­sel, az­tán a gép­ko­csi­hoz lé­pett, és rá­di­ón a köz­pon­tot hív­ta. Rö­vi­den je­len­tet­te, hogy az ér­te­sí­tés igaz­nak bi­zo­nyult, is­me­ret­len be­tö­rő le­lőt­te a szol­gá­la­tos rend­őrt. Be­mond­ta a kór­ház cí­mét, a men­tő­or­vos­tól ka­pott tá­jé­koz­ta­tást. Kö­zöl­te, hogy a ku­tya meg­in­dult a nyo­mon, a bi­zott­ság meg­kez­di a hely­szí­ni szem­lét. A be­szél­ge­tést az­zal fe­jez­te be, hogy ké­sőbb is­mét je­lent­ke­zik.

El­ső­nek a szét­tört ki­ra­ka­tot néz­ték meg.

– Ez már az új üveg, se­cu­rit – je­gyez­te meg a tech­ni­kus. – Az egész szét­hull, ha erős ütés éri, de a szi­lán­kok nem okoz­nak sé­rü­lést.

– Ott egye meg a fene, ahol van. Ne­kem a régi job­ban tet­szett, azon csak az ütés he­lyén tá­madt lyuk, a töb­bi ré­sze össze­re­pe­de­zett, de nem hul­lott ki – mo­rog­ta a fő­had­nagy – Le­fo­ga­dom, hogy ezt lö­vés érte.

– Ha csak egy lö­vés tör­tént, de két ta­lá­lat van, ak­kor a tet­tes az üve­gen át lőtt – szó­lalt meg a tech­ni­kus.

– Két lö­vés tör­tént.

– De a sza­kasz­ve­ze­tő…

– A sza­kasz­ve­ze­tő rosszul hal­lott – vá­gott köz­be a fő­had­nagy –, vagy za­va­rá­ban nem em­lék­szik min­den­re. – Ma­gá­hoz in­tet­te a hely­szí­nen ma­radt rend­őrö­ket. – Több lakó nem fe­küdt le, még min­dig bá­mul­nak min­ket. Men­je­nek fel hoz­zá­juk, kér­dez­zék meg mi­lyen zaj­ra éb­red­tek. A kér­dést ne úgy te­gyék fel, hogy hány lö­vést hal­lot­tak, mert ak­kor aka­rat­la­nul is be­fo­lyá­sol­ják őket. Csak annyit ér­dek­lőd­je­nek meg, hogy mi­lyen zaj­ra éb­red­tek. Vi­lá­gos?

Mi­után a rend­őrök szét­szé­led­tek, a fő­had­nagy zseb­lám­pá­já­val a he­lyi­ség­be vi­lá­gí­tott. Rö­vid ke­res­gé­lés után a pult mel­lett rá­buk­kant a vil­lany­kap­cso­ló­ra. Át­lép­te a kü­szö­böt, a fal tö­vé­ben meg­kö­ze­lí­tet­te a pul­tot. Vi­gyá­zott ne­hogy ér­té­kes nyo­mo­kat sem­mi­sít­sen meg. A tet­tes nem tá­voz­ha­tott nyom nél­kül, ha más­nak nem, hát a láb­nyo­má­nak ok­vet­le­nül meg kel­lett ma­rad­nia. Bent szá­raz volt a pad­ló, kint vi­szont esett az eső. Aki bent járt, az nem le­beg­he­tett a le­ve­gő­ben.

Kat­tant a kap­cso­ló, a he­lyi­sé­get fény ön­töt­te el.

A tra­fik csu­pán há­rom mé­ter szé­les és négy mé­ter hosszú volt. A be­já­rat­tal szem­ben, alig há­rom lé­pés­nyi­re, a pult nyúj­tóz­ko­dott. Mö­göt­te a mennye­ze­tig érő polc, raj­ta íz­lé­se­sen el­ren­dez­ve ci­ga­ret­tás­do­bo­zok, aján­dék­tár­gyak. A polc mö­gött ki­csiny­ke rak­tár volt kar­ton­do­bo­zok­kal, lim­lo­mok­kal. Min­de­nütt pél­dás rend, se­hol nem lát­szott tur­ká­lás, ide­gen kéz nyo­ma.

A fő­had­nagy a pult mögé lé­pett. Csak egy fi­ó­kot ta­lált. Uj­já­val óva­to­san meg­emel­te az egyik sar­kát. A fiók en­ge­dett, ki­csú­szott a he­lyé­ről. Há­rom da­rab száz­fo­rin­tos és némi apró volt ben­ne.

– A vál­tó­pénzt nem vit­te el.

– Va­ló­szí­nű­leg sem­mit sem vitt el – mond­ta az aj­tó­ból a tech­ni­kus.

– Per­sze, mert meg­za­var­ták – lök­te vissza a fi­ó­kot a fő­had­nagy.

– Az aj­tó­zá­rat ki­fe­szí­tet­te, de a vé­dő­rács la­kat­ját se­hol sem lá­tom – tű­nő­dött a tech­ni­kus. Nya­ká­ba akasz­tot­ta a gé­pet, hogy ne aka­dá­lyoz­za a moz­gás­ban, az­tán fel­nyúlt, le­húz­ta a rá­csot. Las­san is­mét fel­tol­ta. A rács ne­gyed utat meg­tett, majd ma­gá­tól fel­sza­ladt. Ez­u­tán a kü­szö­böt vizs­gál­ta meg és a la­kat he­lyét. Ap­ró­lé­ko­san dol­go­zott, egyik ke­zé­ben a zseb­lám­pa, má­sik­ban a na­gyí­tó. Ami­kor vég­zett, fel­egye­ne­se­dett.

– Nincs re­sze­lék­por.

– Biz­to­san le­csíp­te, és zseb­re vág­ta – dünnyög­te a fő­had­nagy. Még min­dig a pult mö­gött állt, on­nan für­kész­te a he­lyi­sé­get. Arca ho­mály­ban ma­radt, mert ka­lap­já­nak szé­les ka­ri­má­ja fel­fog­ta a rá­ve­tő­dő fényt.

A pad­lón ned­ves láb­nyo­mok. Több­sé­gük az ajtó mel­let­ti sa­rok­ban, má­sik ré­szük a pult előtt, köz­vet­le­nül a fal­nál.

Mi­köz­ben a tech­ni­kus gyors egy­más­után­ban vil­log­tat­ta a fény­ké­pe­ző­gé­pet, rög­zí­tet­te a hely­színt, a fő­had­nagy a láb­nyo­mok szer­te­len el­ren­de­zé­sén mor­fon­dí­ro­zott. A pult mö­gött tisz­ta volt a pad­ló, oda nem ment a tet­tes. Pe­dig ha pénzt akart, első út­já­nak oda kel­lett vol­na ve­zet­nie. És még­sem ment oda. Csak fal­tól fa­lig sza­lad­gált. Ta­lán azon­nal meg­za­var­ták? Azt sej­tet­te, hogy a sa­rok­ban mi­ért gyűl­tek össze a láb­nyo­mok. A sö­tét­ben itt la­pult meg, ami­kor rá­döb­bent, hogy az őr­mes­ter fel­fe­dez­te a be­tö­rést. De mit akar­ha­tott a pult mel­lett, a fal­nál? Gon­do­la­ta­i­ból a tech­ni­kus hang­ja ri­asz­tot­ta fel.

– Nézd a mennye­ze­tet!

– Hol?

– A polc­nál – mu­ta­tott fel a tech­ni­kus.

Alig tíz cen­ti­re a polc fel­ső lap­já­tól, a mennye­ze­ten egy két­fo­rin­tos nagy­sá­gú, ke­rek folt lát­szott. Köz­vet­le­nül alat­ta, a pad­lón, fi­nom szür­kés por. A fő­had­nagy le­ha­jolt, ujj­he­gyé­re vett egy ke­ve­set, és a vi­lá­gos­ság felé emel­te.

A tech­ni­kus ki­ke­rül­te a ned­ves láb­nyo­mo­kat, kö­ze­lebb jött.

– Por vagy va­ko­lat? – kér­dez­te iz­ga­tot­tan.

– Va­ko­lat!

– Va­ko­lat len­ne?

– Igen, az őr­mes­ter lö­vé­sé­nek a nyo­ma, ő lőtt a ki­ra­kat­ra, és a lö­ve­dék a mennye­zet­be fú­ró­dott.

A tech­ni­kus zseb­kést vett elő, ügye­sen fel­tor­nász­ta ma­gát a pol­con, és a kés he­gyé­vel meg­ka­par­ta a ke­rek fol­tot. Va­ko­lat­da­ra­bok pe­reg­tek, az­tán kop­pa­nás hal­lat­szott.

– Itt a mag – emel­te fel a föld­ről a de­for­má­ló­dott lö­ve­dé­ket a fő­had­nagy.

A tech­ni­kus a ki­tört ki­ra­ka­ton át az ut­cá­ra né­zett. Pil­lan­tá­sa az út­test­nek arra a ré­szé­re esett, ahol az őr­mes­tert le­te­rí­tet­te a go­lyó. Nyú­zott kép­pel má­szott le.

– Mo­so­lyogj bát­ran, Pis­ta! Nem va­gyunk te­me­té­sen – mond­ta a fő­had­nagy.

– Ne­ked lett iga­zad. Ze­ne­kar, tust!

– In­kább le­mon­dok róla, csak a tet­test meg­ta­lál­juk.

A tech­ni­kus a lö­ve­dé­ket vat­ta közé rejt­ve egy do­boz­ba he­lyez­te. Le­fény­ké­pez­te a ned­ves láb­nyo­mo­kat, a tás­ká­ból fi­nom sző­rű ecse­tet vett elő, és az ujj­le­nyo­mat-elő­hí­vó por­ral vé­gig­ken­te a be­já­ra­ti ajtó üveg­táb­lá­já­nak bel­ső fe­lét. Több el­mo­só­dott ujj­le­nyo­ma­tot ta­lált. Meg­pró­bál­ta őket rög­zí­te­ni, de olyan­nyi­ra ha­lo­vá­nyak vol­tak, hogy fél­be­hagy­ta az ered­mény­te­len kí­sér­le­te­zést.

A fő­had­nagy ala­po­san át­vizs­gál­ta a he­lyi­sé­get, a pad­lót, a sar­ko­kat, de amit ke­re­sett, nem ta­lál­ta. Me­re­ven állt a pult előtt, és a föl­det néz­te. Fá­radt ar­cán bosszús ki­fe­je­zés ült.

– Egyet­len ujj­nyom sem hasz­nál­ha­tó. Meg­néz­zem a pult üveg­jét is? – kér­dez­te a tech­ni­kus.

– Fö­lös­le­ges – le­gyin­tett a fő­had­nagy. – A láb­nyo­mok nem ide ve­zet­nek. A gyűj­te­mé­nyünk­be csak a tra­fi­kos man­csa­i­nak nyo­ma ke­rül­ne.

– Min tö­röd a fe­jed?

– A töl­tény­hü­velyt ke­re­sem.

A tech­ni­kus nem kap­csolt azon­nal.

– Mi­lyen hü­velyt?

– Amely­nek mag­ja az őr­mes­ter­ben ma­radt, ha ugyan már ki nem ope­rál­ták be­lő­le.

Új­ból át­néz­ték a he­lyi­sé­get, de a ke­re­sett töl­tény­hü­vely nem ke­rült elő. A tech­ni­kus azt ta­ná­csol­ta, hogy néz­zék meg a jár­dát is, hát­ha a tet­tes a kü­szöb­ről lőtt a rend­őr­re. Kint foly­tat­ták a lá­zas ke­res­gé­lést. A töb­bi rend­őr is se­gí­tett, de hi­á­ba, nem ta­lál­tak sem­mit. A hely­zet még rej­té­lye­seb­bé vált a la­kók­tól ka­pott in­for­má­ció után. Több­sé­gük fegy­ver­dör­re­nés­re, majd az azt kö­ve­tő csö­röm­pö­lés­re ri­adt. Ki­vé­tel nél­kül azt ál­lí­tot­ták, hogy egyet­len lö­vést hal­lot­tak. A rend­őrök ta­lál­tak egy be­teg em­bert is, aki az éj­sza­kát éb­ren töl­töt­te, sőt hal­lot­ta az ut­cá­ról az őr­mes­ter ki­ál­tá­sát, ami­kor fel­szó­lí­tot­ta a be­tö­rőt, hogy jöj­jön ki. Ő is csak egy lö­vést hal­lott.

A fő­had­nagy nem­egy­szer állt már szem­ben ilyen rej­té­lye­sen in­du­ló üggyel. Arra min­dig vi­gyá­zott, hogy ne bo­nyo­lód­jon ta­lál­ga­tá­sok­ba, csak a té­nye­ket ve­gye fi­gye­lem­be. Mun­ká­já­hoz csak a bűn­ese­tek re­konst­ru­á­lá­sa, a hely­szí­ni szem­le, a nyo­mok fel­ku­ta­tá­sa és rög­zí­té­se tar­to­zott. Maga a nyo­mo­zás már a nyo­mo­zó­cso­port­ra várt. De itt a té­nyek is el­lent­mon­dá­so­sak vol­tak. A két lö­vés egy­nek hang­zott? Ilyet még a szél­ső­sé­ges kri­mi­na­lisz­ti­kai ese­tek pél­da­tá­ra sem is­mer.

A fő­had­nagy is­mét rá­gyúj­tott, hogy rend­be szed­je gon­do­la­ta­it.

– Egé­szen biz­tos, hogy a tet­tes a lö­vés után meg­ta­lál­ta és ma­gá­val vit­te a hü­velyt – vé­le­ke­dett a tech­ni­kus. – Hi­szen ez ér­de­ke volt. Vi­gyá­zott, hogy mi­nél ke­ve­sebb áru­ló nyo­mot hagy­jon hát­ra.

– Ez kép­te­len­ség.

– Mi­cso­da? – cso­dál­ko­zott a tech­ni­kus.

– Hogy lö­vés után ke­res­gél­je. Erre a tet­tes­nek nem volt ide­je. Gon­dold csak el, mi­lyen vil­lám­gyor­san per­gett le min­den… Lö­vés­vál­tás az őr­mes­ter­rel, a kö­vet­ke­ző perc­ben fel­tű­nik a kö­ze­le­dő sza­kasz­ve­ze­tő. Ek­kor már ki­halt az utca, se­hol a me­ne­kü­lő tet­tes, a föl­dön csak az őr­mes­ter fe­küdt.

– Ne­kem ez gya­nús.

– Mi­cso­da?

– Ez a hir­te­len el­tű­nés – bil­le­get­te a fe­jét a tech­ni­kus. – Nem szí­vód­ha­tott fel a tet­tes. Va­la­mer­re meg­pu­colt, de va­jon me­lyik irány­ba, hová?

– Amer­re a ku­tya ment, az az irány jó – fe­lel­te a fő­had­nagy. El­dob­ta a ci­ga­ret­tát, és nyúj­tott lép­tek­kel el­in­dult a Fel­sza­ba­du­lás tér irá­nyá­ba. A tech­ni­kus a gép­ko­csi ülé­sé­re dob­ta a tás­ká­ját, és a fő­had­nagy nyo­má­ba eredt.

A kö­vet­ke­ző sar­kon meg­áll­tak. A szűk, csak­nem sö­tét utca a Duna-part­ra ve­ze­tett.

– Csu­pán öt­ven mé­ter a tra­fik­tól – mond­ta a fő­had­nagy.

– Fut­va tíz má­sod­perc.

– Ki­nek?

– Pél­dá­ul ne­kem – fe­lel­te a tech­ni­kus.

A fő­had­nagy ala­po­san fel­be­csül­te a meg­tett utat.

– Ne­ked igen, de ne­kem leg­alább húsz má­sod­perc. Vi­szont köz­tünk ti­zen­öt év van. A tet­tes le­he­tett fi­a­ta­labb, de idő­sebb is. A lö­völ­dö­zés nincs kor­hoz köt­ve. – Bal­lon­ka­bát­já­nak zse­bé­ből elő­vet­te a zseb­lám­pát, és vé­gig­pász­táz­ta az asz­fal­tot. Sem­mit sem ta­lált, csa­ló­dot­tan kat­tin­tot­ta el a lám­pát.

A tech­ni­kus fá­zó­san mo­cor­gott.

– Át­ko­zott idő. Va­jon, mer­re jár­hat­nak a nyom­kö­ve­tők? Le­het, hogy Cé­zár ki­vit­te őket a vi­lág­ból?

– Meg­lásd, nem­so­ká­ra itt lesz­nek.

Mint­egy vég­szó­ra lép­tek hal­lat­szot­tak a Du­na­part­ra ve­ze­tő szűk ut­cá­ból, em­be­ri ala­kok buk­kan­tak elő a sö­tét­ből.

– Ör­dö­göd van. Ott jön­nek – ki­ál­tott fel a tech­ni­kus, és öt szá­mot kért a fő­had­nagy­tól, hogy meg­játssza a lot­tón, hát­ha te­li­ta­lá­la­ta lesz a pén­te­ki hú­zá­son.

A vissza­té­rő rend­őrök bő­rig áz­tak. A ti­ze­des re­kedt han­gon is­mer­tet­te a meg­tett út­vo­na­lat. Meg­je­gyez­te, hogy Cé­zár vá­ra­ko­zá­son felül sze­re­pelt, na­gyon ha­tá­ro­zot­tan ha­ladt. Ez igen fon­tos kö­rül­mény volt, mert a ku­tya ha­tá­ro­zott­sá­ga, nyu­godt­sá­ga a nyom­kö­ve­tés alatt min­dig azt je­len­ti, hogy érzi a sza­got.

A fő­had­na­gyot az ér­de­kel­te, hogy med­dig ju­tot­tak el.

– A Duna-part­ra men­tünk, a ket­tes vil­la­mos út­vo­na­lá­ig. A kö­zel­ben egy eszp­resszó van, de már este tíz­kor be­zárt. Cé­zár egy gép­ko­csi-par­ko­ló­hely­re ve­ze­tett min­ket, ahol több gép­ko­csi állt.

– Ta­lán va­la­me­lyik gép­ko­csi­hoz ment?

– Nem – ráz­ta fe­jét a ti­ze­des. – Be­ment ugyan a gép­ko­csik közé, de egy üre­sen ha­gyott he­lyen meg­állt, kör­be­szag­lá­szott, az­tán le­ült. Ott vesz­tet­te el a szi­ma­tot. A tet­tes va­ló­szí­nű­leg gép­ko­csi­ba szállt.

– Akadt erre uta­ló nyom?

– Cé­zár vi­sel­ke­dé­sén kí­vül sem­mi, de va­la­mit ta­lál­tunk a föl­dön.

– És­pe­dig?

– Egy go­lyót. Tes­sék – nyúj­tot­ta át a ti­ze­des.

Pisz­toly­ba való lő­szer volt. Tel­je­sen jó, hasz­nál­ha­tó ál­la­pot­ban. A hü­ve­lyen ned­ves­ség ér­ző­dött, de egy pa­rá­nyi rozs­da­folt vagy el­szí­ne­ző­dés sem lát­szott raj­ta.

– Hol ta­lál­ták? – kér­dez­te a fő­had­nagy.

A ti­ze­des el­mond­ta, hogy a nyom­kö­ve­tés fél­be­sza­ka­dá­sa után ala­po­san kö­rül­néz­tek a par­kí­ro­zó­he­lyen. Még a gép­ko­csik alá is be­vi­lá­gí­tot­tak. Az egyik ko­csi alatt, a hát­só bal ke­rék előtt vet­te ész­re a lő­szert az egyik rend­őr.

Az őr­ve­ze­tő, aki a go­lyót ta­lál­ta, nyug­ta­la­nul bab­rál­ta a de­rék­szí­ját.

– Mi­lyen tá­vol­ság­ra volt at­tól, ahol a ku­tya el­vesz­tet­te a szi­ma­tot? – kér­dez­te a fő­had­nagy.

– Hát úgy öt­mé­ter­nyi­re – fe­lel­te az őr­ve­ze­tő.

Tár­sa­i­ra né­zett, azok bó­lin­tot­tak. – Igen, ennyi­re le­he­tett.

– Az üres hely mel­lett par­kí­ro­zó gép­ko­csi alatt?

– Nem, a má­so­dik gép­ko­csi­nál. Az első egy Moszk­vics volt, a má­so­dik Wart­burg. Az alatt ta­lál­tam.

A töb­bi rend­őr he­lye­selt.

A fő­had­nagy el­me­rül­ten for­gat­ta a lő­szert, mint­ha azt vár­ná, hogy meg­szó­lal.

– Hét­hat­van­ötös. Tedd el, majd csa­tol­juk a je­len­tés­hez – mond­ta a tech­ni­kus­nak.

A tech­ni­kus is meg­ta­po­gat­ta a le­le­tet. Fi­gyel­me­sen néz­te a hü­vely al­ját, hát­ha va­la­mi­lyen szá­mot vagy je­let ta­lál a gyu­tacs ka­ri­má­ján, de a fé­nyes fe­lü­le­ten egy kar­co­lást sem fe­de­zett fel.

Vissza­bal­lag­tak a tra­fik­hoz, köz­ben ezt az új tényt tár­gyal­ták. Azt egyi­kük sem vi­tat­ta, hogy a lő­szer össze­füg­gés­ben kell le­gyen az el­kö­ve­tett bűn­cse­lek­ménnyel.

– Egy­ál­ta­lán nem cso­dál­koz­nék, ha a tra­fik­ban vagy leg­alább köz­vet­le­nül előt­te az ut­cán ta­lál­juk meg. De a par­kí­ro­zó­hely in­nen elég tá­vol van. Na jó, tu­dom, hogy a tet­tes arra me­ne­kült, de mi­ért csak ott vesz­tet­te el? Mi­ért olyan he­lyen, ahol már elég tisz­ta volt kö­rü­löt­te a le­ve­gő? Mert ha itt buk­ka­nunk rá, ak­kor azt mon­dom, hogy a tet­tes ide­ges volt, el­fe­led­ke­zett fegy­ve­ré­nek ál­la­po­tá­ról, s noha az már cső­re volt tölt­ve, rá­is­mé­telt. Így a hát­ra­hú­zó­dó szán ki­dob­ta a már cső­ben levő lő­szert – mond­ta egy szusz­ra a tech­ni­kus.

A fő­had­nagy kis ide­ig hall­ga­tott, az­tán ennyit mon­dott:

– A tet­tes a par­kí­ro­zó­he­lyen gép­ko­csi­ba szállt.

– Tes­sék, be­szél­he­tek, amennyit csak aka­rok – húz­ta el a szá­ját a tech­ni­kus.

– Nem fi­gyelsz rám. Lel­ke­sen fej­te­ge­tem el­kép­ze­lé­se­met a lő­szer­ről, az­tán ami­kor vé­le­mé­nye­det vár­va el­hall­ga­tok, egy­szer­re csak egé­szen más­ról kez­desz be­szél­ni. Ha nem vagy kí­ván­csi a vé­le­mé­nyem­re, leg­alább szólj, hogy ne be­szél­jek fe­les­le­ge­sen.

A fő­had­nagy a tech­ni­kus bosszús ké­pé­re pil­lan­tott, és ön­kén­te­le­nül fel­ne­ve­tett.

– Fi­gyel­tem min­den sza­va­dat. Hidd el, jó a fej­te­ge­té­sed a ta­lált lő­szer­ről, csak én egy lé­pés­sel már to­vább men­tem.

– És mi az a lé­pés?

– A tet­tes be­fe­jez­te bű­nös te­vé­keny­sé­gét, és ko­csi­val foly­tat­ta út­ját. Az ál­ta­la vissza­ha­gyott lő­szer in­kább il­lik a be­fe­je­zés el­kép­ze­lé­sé­be, mint a gép­ko­csi­ba tör­té­nő be­szál­lás­ba.

– Hogy­hogy? Ez nem mind­egy?

– Nem – fe­lel­te ha­tá­ro­zot­tan a fő­had­nagy. – Fi­gyelj ide.

Ma­gá­hoz in­tet­te az előb­bi őr­ve­ze­tőt.

– Mond­ja csak, őr­ve­ze­tő elv­társ, ha le­te­lik a szol­gá­la­ta és be­vo­nul az őrs­re, a je­len­tés­té­tel után mit csi­nál?

A tech­ni­kus vá­ra­ko­zás­sal né­zett rá, kí­ván­csi volt, hová akar ki­lyu­kad­ni a fő­had­nagy, mit akar meg­ma­gya­ráz­ni.

– Le­sze­re­lek – fe­lel­te el­ké­ped­ve az őr­ve­ze­tő.

– Ez ho­gyan tör­té­nik?

Az őr­ve­ze­tő­nek le­esett az álla, a tech­ni­kus­nak pe­dig ki­ke­re­ke­dett a sze­me.

– Nem bo­lon­dul­tam meg – foly­tat­ta mo­so­lyog­va a fő­had­nagy. – Is­me­rem a le­sze­re­lés min­den fá­zi­sát, csak más­tól aka­rom most hal­la­ni.

Az őr­ve­ze­tő nem hitt a kér­dés ko­moly­sá­gá­ban, za­var­tan to­po­gott, sze­me té­to­ván reb­bent az előt­te ál­lók­ra.

– Hát, elő­ször is… elő­ször is, le­csa­to­lom a de­rék­szí­jat, ki­ve­szem a fegy­ve­rem. A csö­vét a ho­mok­kal teli lá­dá­ra irá­nyí­tom. Előbb a tá­rat ug­rasz­tom ki, majd hát­ra­hú­zom a szánt, amely ki­ránt­ja a cső­ből a töl­tényt. Az­tán…

– Kö­szö­nöm, ennyi elég – sza­kí­tot­ta fél­be a fő­had­nagy.

A rend­őr tisz­tel­gett, és vissza­ment a tár­sa­i­hoz, akik a gép­ko­csik kö­rül vá­ra­koz­tak a to­váb­bi uta­sí­tás­ra.

A tech­ni­kus a föl­det néz­te, és ci­pő­je or­rá­val egy apró üveg­da­ra­bot hen­ter­ge­tett.

– Ket­tő null a ja­vad­ra – je­gyez­te meg csen­de­sen. – Erre va­ló­ban nem gon­dol­tam. Iga­zad le­het. A tet­tes, mi­előtt a ko­csi­ba ült, ki­ürí­tet­te fegy­ve­rét. Azért ott és ak­kor, mert tisz­tá­nak érez­te a le­ve­gőt, és vé­get ért te­vé­keny­sé­ge.

– Ez volt az én kö­vet­ke­ző lé­pé­sem – vá­la­szolt a fő­had­nagy. – Mind­ez ak­kor ju­tott eszem­be, ami­kor a fej­te­ge­té­se­det hall­gat­tam. A fegy­ver­rel bán­ni tu­dók­nak ugyan­is egy idő után vé­ré­vé vá­lik a ke­ze­lé­si és biz­ton­sá­gi sza­bá­lyok be­tar­tá­sa. A tet­tes tud­ta, hogy nem le­het csak úgy zseb­re vág­ni egy cső­re töl­tött fegy­vert, még ak­kor sem, ha biz­to­sí­tot­ta. Ez ide­ge­sí­tő le­het, fő­leg ve­ze­tés köz­ben. Va­ló­szí­nű­leg nem vi­gyá­zott elég­gé, s a go­lyó a föld­re esett. Biz­tos­ra ve­szem, hogy ke­res­te, de nem ta­lál­ta. Eset­leg el­fo­gyott a tü­rel­me, vagy va­la­ki meg­za­var­ta.

– Ta­lán egy gép­ko­csi ér­ke­zett a par­ko­ló­hely­re?

– Lá­tod, most megint ad­tál egy jó öt­le­tet. Pe­dig azt mond­tad az előbb, hogy nem fi­gye­lek a sza­va­id­ra.

A fő­had­nagy in­téz­ke­dett, hogy az egyik rend­őr­sé­gi gép­ko­csi há­rom rend­őr­rel men­jen a Duna-par­ti par­ko­ló­hely­re, ahol a lő­szert ta­lál­ták. A gép­ko­csi pa­rancs­no­ká­nak – egy fő­törzs­őr­mes­ter­nek – rész­le­te­sen el­ma­gya­ráz­ta a fel­ada­tot. Je­gyez­zék fel a par­ko­ló­he­lyen álló sze­mély­gép­ko­csik rend­szá­mát, rá­di­ón kö­zöl­jék a köz­pont­tal, on­nan meg­kap­ják a tu­laj­do­no­sok ne­vét, lak­cí­mét. Ke­res­sék fel a gép­ko­csik gaz­dá­it, kér­dez­zék ki őket, hogy mi­lyen idő­pont­ban ál­lí­tot­ták le ko­csi­ju­kat, és azon az üres he­lyen, ahol a nyo­mo­zó­ku­tya el­vesz­tet­te a tet­tes nyo­mát, nem lát­tak-e vá­ra­ko­zó gép­ko­csit.

– És ha igen? – kér­dez­te a fő­törzs­őr­mes­ter.

– Ér­dek­lőd­jék meg, mi­lyen gyárt­má­nyú gép­ko­csi volt, a szí­nét, kü­lö­nös is­mer­te­tő­je­lét. Leg­jobb vol­na, ha meg­tud­nák a rend­szá­mát, de azt alig­ha je­gyez­te meg bár­ki is. Vi­lá­gos a fel­adat?

– Ér­tet­tem!

– Kel­le­met­len lesz, de min­den gép­ko­csi­tu­laj­do­nost hív­ja­nak le a par­ko­ló­hely­re. Ott kér­dez­zék ki őket. A hely­szí­nen ta­lán job­ban em­lé­kez­nek – mond­ta a fő­had­nagy.

A tech­ni­kus­nak fel­vil­lant a sze­me. A bo­nyo­lult ügy­ben vég­re van egy-két szál, ame­lyet kö­vet­ni le­het. A fő­had­nagy fel-alá sé­tált, szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, és egész más ér­zé­sek buj­kál­tak ben­ne. Bár rá­buk­kan­tak egy-két nyom­ra, de ez na­gyon ke­vés­nek lát­szott. Em­lé­ke­ze­té­ből meg­pró­bált ha­son­ló ese­te­ket elő­szed­ni, de nem si­ke­rült. Jó né­hány fegy­ve­res bűn­cse­lek­ményt el­kö­vet­tek már, de ilyen je­len­ték­te­lent, mint ez a be­tö­rés, még soha. Olyan ér­zés ha­tal­ma­so­dott el raj­ta, hogy a lát­szat el­le­né­re nem a meg­ol­dás felé, ha­nem ép­pen el­len­ke­ző­leg ha­lad­nak, és az út egy sö­tét alag­út­ba visz.

A tra­fi­kos vé­kony­don­gá­jú, idős em­ber volt. Hosszú fel­öl­tőt vi­selt, fe­ke­te ka­la­pot. Amint meg­lát­ta a ki­tört ki­ra­ka­tot, össze­csap­ta a ke­zét.

– Jaj… jaj, biz­to­san el­vit­ték, meg­lop­tak, ki­ra­bol­tak. Me­he­tek a szo­ci­á­lis ott­hon­ba. – Nem moz­dult az út­test kö­ze­pé­ről. Hir­te­len min­den át­me­net nél­kül ká­rom­kod­ni kez­dett.

A fő­had­nagy nem tud­ta, ne­ves­sen vagy dü­höng­jön.

– Sza­bad­kai fő­had­nagy va­gyok – mu­tat­ko­zott be.

– Jaj, jaj meg­lop­tak – is­mé­tel­te a tra­fi­kos, az­tán kék­eres ke­zét a fü­lé­hez tar­tot­ta.

– Mit mon­dott?

A fő­had­nagy nyelt egyet, és meg­is­mé­tel­te a ne­vét.

– Ku­cze­ra va­gyok, Ku­cze­ra… Cé­zé­vel ké­rem, egy­sze­rű­en cé­zé­vel. – Ke­zet rá­zott a töb­bi­ek­kel is.

– Ké­rem, az ön se­gít­sé­gé­vel sze­ret­nénk meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy a tet­tes mit vitt el az üz­let­ből. Ezért ké­ret­tük ide – mond­ta emelt han­gon a fő­had­nagy.

Az öreg ke­ser­ves te­kin­te­tet ve­tett a kö­rü­löt­te ál­lók­ra, s hir­te­len, mint­ha pus­ká­ból lőt­ték vol­na ki, be­ro­hant az üz­let­be. A fő­had­nagy utá­na sza­ladt és rá­ki­ál­tott:

– Ne nyúl­jon sem­mi­hez, csak mu­tas­sa meg, hon­nan, mi hi­ány­zik.

Az öreg lá­za­san ko­to­rá­szott a polc alsó ré­szén. Két jó­ko­ra al­bu­mot tett a pult­ra, s lát­ha­tó­an meg­könnyeb­bült. Ar­cán szin­te ki­si­mul­tak a rán­cok.

– Mi van ben­nük? – kér­dez­te a fő­had­nagy.

– Bé­lyeg, uram! Tö­mén­te­len bé­lyeg. Negy­ven éve gyűj­tö­ge­tem.

A tech­ni­kus re­zig­nál­tan szólt köz­be:

– Most már nem kell szo­ci­á­lis ott­hon­ba men­ni.

– Nem, uram! – har­sog­ta az em­ber­ke. – A gyűj­te­mé­nyem test­vé­rek kö­zött is meg­ér fél­mil­lió fo­rin­tot. Csak vé­let­le­nül hagy­tam este a bolt­ban, de töb­bet nem te­szem. Nem én.

A tech­ni­kus a fő­had­nagy­hoz ha­jolt.

– Na tes­sék, nem elég ez az ügy, rá­adá­sul ki­fo­gunk egy hó­bor­tos pa­na­szost.

Nagy so­ká­ra si­ke­rült csak le­csil­la­pí­ta­ni az idős em­bert, aki véz­na kar­já­val gör­csö­sen szo­rí­tot­ta ma­gá­hoz az al­bu­mo­kat. Meg­kér­ték, ala­po­san néz­zen szét a tra­fik­ban, mond­ja meg, mi hi­ány­zik.

Az öreg ide-oda sza­lad­gált, kar­ton­do­bo­zok­ba túrt bele, ki­húz­ta a fi­ó­kot, köz­ben ál­lan­dó­an mo­tyo­gott, mint­ha a rend­őrök ott sem let­tek vol­na. Hir­te­len meg­tor­pant, sze­mét a fal­ra me­resz­tet­te, és mint egy esze­lős, ka­cag­ni kez­dett. Meg­gör­nyedt, a tér­dét csap­kod­ta. Ami­kor kis­sé le­csil­la­po­dott, a döb­ben­ten rá­me­re­dő fér­fi­ak­hoz for­dult.

– Ura­im! Ki lá­tott még ilyent? Néz­zék csak, mit vitt el az a nyo­mo­rult! Néz­zék már! Egy le­ve­le­ző­la­pot té­pett le, egy le­ve­le­ző­la­pot.

A pult mel­let­ti fa­lon, amely­nek tö­vé­ben már fel­szá­rad­tak a ned­ves láb­nyo­mok, egy szí­nes kül­föl­di rek­lám­táb­la füg­gött. Hó­fe­hér fog­so­rú, vi­gyor­gó fér­fi jó­ko­ra ön­gyúj­tót tart a ke­zé­ben. Fö­löt­te egy női fej szi­lu­ett­je, szá­já­ban hosszú ci­ga­ret­ta. Az ön­gyúj­tón zöld be­tűk­kel: MI­A­MI. A rek­lám­táb­la kö­ze­pén szí­nes le­ve­le­ző­lap egy da­rab­ja. A le­ve­le­ző­la­pon ten­ger­part, zöld hul­lá­mok, pál­mák, tá­vol­ban egy mo­dern szál­lo­da fele ré­sze, a töb­bit le­sza­kí­tot­ták.

A fő­had­nagy el­dob­ta a ci­ga­ret­tát.

– En­nek a le­ve­le­ző­lap­nak a fe­lét vit­te vol­na el a tet­tes?

– Igen, igen – ne­ve­tett még min­dig a tra­fi­kos.

– Ki ra­gasz­tot­ta oda?

– Én, de csak azért, mert az is mi­a­mi táj volt.

– Biz­tos, hogy a tet­tes tép­te le?

Az öreg ar­cá­ról le­fa­gyott a mo­soly.

– Azt hi­szik, hü­lye va­gyok? Teg­nap zá­rás előtt ra­gasz­tot­tam fel!

A fő­had­nagy most már tud­ta, hogy mi­ért zsú­fo­lód­tak össze a ned­ves láb­nyo­mok a fal tö­vé­ben. Az előb­bi rossz ér­zés ju­tott eszé­be. In­tett a tech­ni­kus­nak, ki­men­tek az ut­cá­ra.

Már el­állt az eső, haj­na­lo­dott.

– No, ez cif­rább ügy, mint hit­tem – mond­ta a fő­had­nagy, és ned­ves ka­lap­ját fel­tol­ta hom­lo­ká­ra.

– A kül­föl­di ké­pes­lap…

– Igen. Az is­me­ret­len tet­tes ezt akar­ta meg­sze­rez­ni. Most már ér­tem, mi­ért nem hal­lat­szott má­sik lö­vés. Az ilyen ala­kok sze­ret­nek csönd­ben dol­goz­ni, hang­tom­pí­tós fegy­ver­rel.

– Iga­zad le­het – bó­lin­tott a tech­ni­kus.