20.

A Mar­git­szi­get ár­nyas lomb­jai kel­le­me­sen hű­vös le­ve­gőt árasz­tot­tak. Kora ősz volt. A fél­re­eső sé­tány egyik pad­ján ket­ten ül­dö­gél­tek. Egy vál­las ősz hajú fér­fi és egy fi­a­tal­em­ber. Csen­de­sen be­szél­get­tek, ci­ga­ret­táz­tak.

Bana tá­jé­koz­tat­ta be­osz­tott­ját a Sa­tur­nus-ügy vég­ső ak­kord­já­ról.

– Ezt a Jo­hann Bit­tert is le­fü­lel­tük Sió­fo­kon, ami­kor a ké­ma­nya­gért ér­ke­zett vissza a ju­go­szláv ten­ger­part­ról, Su­gár­hoz. Akár az összes részt­ve­vő, ő is val­lo­mást tett a bi­zo­nyí­té­kok lát­tán. Ki­de­rült, hogy a kém­szer­ve­zet­nél csak al­kal­mi meg­bí­zást tel­je­sí­tett. Fel­ada­ta csu­pán az volt, hogy be­utaz­zon, és át­ve­gye Su­gár­tól az össze­gyűj­tött anya­got, majd azt egy rej­tek­hely­re te­gye ko­csi­já­ba és kint adja át meg­bí­zó­i­nak.

– Te­hát nem lép­tet­tek Hu­ber he­lyé­be sen­kit imp­resszá­ri­ós fe­dés­sel – je­gyez­te meg a fi­a­tal­em­ber.

– Nem. Úgy lát­szik, tar­tot­tak at­tól, hogy fel­fi­gye­lünk a Győr­ben tör­tént bűn­cse­lek­mény­re, ami­kor a pénzt vissza­lop­ták a ko­csi­ból. Biz­to­san azt hit­ték, a sze­re­lő be­le­halt a sé­rü­lés­be.

Az el­há­rí­tó­tisz­tet szer­fö­lött ér­de­kel­te az utol­só be­szél­ge­tés rész­le­te a cir­kusz­igaz­ga­tó és Ama­de­usz­né kö­zött.

Hód te­vé­keny­sé­ge nyo­mán ek­kor ju­tot­tak el a Czu­kor-tri­ó­hoz, majd a fő­pin­cér­hez, Su­gár­hoz, aki ké­sőbb tit­kos ta­lál­ko­zón Bit­ter­nek adta át a ké­ma­nya­got. A ka­to­nai ob­jek­tu­mok­ról szó­ló hí­re­ket a két iker­lány szed­te össze a ka­to­nák fe­cse­gé­sé­ből. Két éve űz­ték ezt a te­vé­keny­sé­gü­ket. Hu­ber ak­kor szer­vez­te őket be, ami­kor kint vol­tak tur­nén. Rán­ki is ak­kor vál­lal­ta a kém­te­vé­keny­sé­get. Per­sze, a cir­kusz­igaz­ga­tót Hu­ber tel­je­sen kü­lön ke­zel­te Czu­ko­rék­tól. In­kább a trió el­len­őr­zé­sé­re hasz­nál­ta fel. A cir­kusz­igaz­ga­tó szin­te be­le­esett a ket­tős te­vé­keny­sé­get foly­ta­tó imp­resszá­rió csap­dá­já­ba, ami­kor a nyu­ga­ti tur­né so­rán il­le­gá­lis üz­le­te­lés­be bo­nyo­ló­dott, és csem­pész­ke­dett. Ez­zel az­tán Hu­ber meg­zsa­rol­ta.

Az el­há­rí­tó­szer­vek­nek si­ke­rült meg­tud­ni egy be­szél­ge­tés rész­le­tét, me­lyet a nő foly­ta­tott név­le­ges fér­jé­vel, a gö­rög szár­ma­zá­sú ar­tis­tá­val, aki át­uta­zó­ban volt Pes­ten és Hu­ber ha­lá­la után fel­ke­res­te Ama­de­usz­nét. Ki­de­rült, hogy a gö­rög már ko­ráb­ban fi­gyel­mez­tet­te kint­ről a nőt le­vél­ben, hogy Hu­ber igen ve­szé­lyes em­ber, és ké­tes fog­lal­ko­zást űz, sőt Rán­ki­tól is óva­kod­jon. A gö­rö­göt most Hu­ber ha­lá­la után már sem­mi sem kö­töt­te, be­szá­molt min­den­ről a nő­nek. Ezt kö­ve­tő­en uta­zott le Ama­de­usz­né Nagy­ka­ni­zsá­ra.

A Hód ál­tal el­he­lye­zett le­hall­ga­tó­ké­szü­lék se­gít­sé­gé­vel vé­gig­hall­gat­ták és rög­zí­tet­ték be­szél­ge­té­sü­ket. Rán­ki kény­te­len volt el­is­mer­ni, hogy Czu­ko­rék­kal együtt bi­zo­nyos fel­ada­to­kat tel­je­sí­te­nek. Ké­sőbb az­zal bújt ki a ma­gya­rá­zat elől, hogy baj van a vil­lannyal, nyom­ban vissza­jön. A kés­do­bá­ló­tól lo­pott kés­sel ér­ke­zett és a meg­le­pett asszonyt szó nél­kül mell­be döf­te. Az­tán si­e­tett a transz­for­má­tor­ko­csi­hoz. Ali­bit akart bi­zo­nyí­ta­ni. Ezért küld­te elő­adás vé­gén az egyik mun­kást a ko­csi­hoz a töb­bi­ek füle hal­la­tá­ra. Ak­kor az­tán el­vesz­tet­te az eszét, ami­kor a te­te­met nem ta­lál­ta a ko­csi­ban, nem tud­ta fel­fog­ni, mi is tör­tént.

– És az ik­rek?

– Olyan hisz­té­ri­át csap­tak, hogy or­vost kel­lett hív­ni. Az­tán meg­nyu­god­tak, ci­ga­ret­tát kér­tek, és szé­pen el­mond­ták a dol­go­kat. Még vi­hog­tak is, ami­kor le­ve­tí­tet­tük a rej­tett ka­me­rá­val ké­szült fil­me­ket, ame­lye­ken ka­to­nák­kal tár­sa­log­tak… Kü­lön­ben Pin­tér­nek nem volt iga­za, ami­kor hi­tet­len­ke­dett, hogy le­he­tet­len csu­pán fe­cse­gés­ből olyan pon­tos rész­le­te­ket össze­ál­lí­ta­ni, mint ami­lye­nek­hez Czu­ko­rék ju­tot­tak.

– És Ama­de­usz­né ál­tal szer­ve­zett cso­por­tos lá­to­ga­tá­sok?

Bana el­mo­so­lyo­dott.

– Lát­ja, ez is Rán­ki öt­le­te volt, per­sze még an­nak ide­jén, Hu­ber su­gal­ma­zá­sá­ra – mond­ta. – A nő lel­ke­sen fel­ke­res­te a vá­ro­sok kör­nyé­kén levő ka­to­nai szer­vek il­le­té­ke­se­it és a cso­por­tos cir­kusz­lá­to­ga­tá­sok­ra je­gye­ket biz­to­sí­tott. Mind­ez arra volt jó, ami­re ké­sőbb mi is kö­vet­kez­tet­tünk, hogy a Czu­kor-lá­nyok mi­nél is­mer­teb­bek le­gye­nek a ka­to­nák előtt. A vá­ros­ban az­tán már könnyű volt kap­cso­la­tot te­rem­te­ni­ük a ka­to­nák­kal… Más­kü­lön­ben a szép Etel­ka tisz­tá­ban van az­zal, hogy ki men­tet­te meg az éle­tét.

– Hon­nan tud­ná?

– Ma­gam kö­zöl­tem vele – vág­ta rá az ez­re­des. – Mi­kor ki­hall­gat­ha­tó volt, be­szél­tem vele. Ek­kor em­lí­tet­tem a tör­tén­te­ket. A nő sej­tet­te, hogy maga ott a cir­kusz­nál nem iga­zán gép­ko­csi­ve­ze­tő. Ha a kér­dé­ses na­pon, ami­kor Rán­ki­hoz ron­tott, előbb ta­lál­ko­zik ma­gá­val, min­dent ki­pa­kolt vol­na.

– Ez­re­des elv­társ uta­sí­tott, hogy néz­zek be az iro­da­ko­csi­ba. Te­hát nem raj­tam múlt, hogy élet­ben ma­radt.

Bana dü­hö­sen le­gyin­tett.

– Ne sza­bad­koz­zon… Az éle­tét ma­gá­nak kö­szön­he­ti, meg an­nak a lo­bon­cos hajú fi­ú­nak – mond­ta.

– Ren­des gye­rek.

– Eszes is, csak ülne bele egy fod­rász­szék­be.

Be­szél­ge­té­sük más ter­mé­sze­tű rész­le­tek­re te­re­lő­dött. Ké­sőbb az ez­re­des is­mét fel­hoz­ta Ama­de­usz­né ügyét.

– A vál­la­lat ha­tás­kö­ré­be utal­tuk, hogy von­ják fe­le­lős­ség­re anya­gi ter­mé­sze­tű aján­dék el­fo­ga­dá­sa mi­att. Gon­do­lom, va­la­mi fe­gyel­mi do­log ke­re­ke­dik ki be­lő­le – vé­le­ke­dett.

– Egy élet­re szó­ló ta­pasz­ta­la­tot ka­pott – mond­ta a fi­a­tal­em­ber. Bana az órá­já­ra pil­lan­tott. Fel­áll­tak a pad­ról, együtt in­dul­tak vissza a Nagy­szál­ló­hoz, ahol gép­ko­csi­ju­kat hagy­ták.

– Mi­kor je­lent­ke­zik? – tu­da­kol­ta az ez­re­des bú­csú­zás­nál.

– Ami­kor pa­ran­csot ka­pok rá.

– Két hó­na­pig ne is lás­sam.

Mi­után a fe­ke­te Mer­ce­des el­haj­tott, a fi­a­tal­em­ber be­ült meggy­pi­ros sport­ko­csi­já­ba és ki­haj­tott a Mar­git­szi­get­ről. A Ba­zi­li­ka előtt állt meg is­mét. A jár­dán hosszú hajú fiú tén­fer­gett ko­pott far­mer­já­ban. Mi­kor a sport­ko­csit meg­lát­ta, na­gyot ug­rott örö­mé­ben, az­tán be­ült a ve­ze­tő mel­lé.

– Csaó! Van egy ci­gid? – tu­da­kol­ta.

– A kesz­tyű­tar­tó­ban.

Amaz rá­gyúj­tott és pöf­fesz­ke­dő­en rá­kö­nyö­költ az aj­tó­ra.

– Tud­tam, hogy jó fej vagy… Csak ne len­ne olyan nye­sett a tol­lad – mond­ta vi­gyo­rog­va.

A fi­a­tal­em­ber egy vi­rág­üz­let előtt fé­ke­zett. Mind­ket­ten be­men­tek. Ró­zsa­csok­rot ren­del­tek.

– Mi­kor kül­dik el? – kér­dez­te.

– Még a dél­után fo­lya­mán – mond­ta a fi­a­tal lány, aki a ren­de­lést fel­vet­te. – Üze­net lesz?

– Ühüm – bó­lin­tott a fiú.

A lány kis kar­ton­la­pot adott. Mi­alatt a fiú az írás­sal ve­sző­dött, a fi­a­tal­em­ber ki­fi­zet­te a csok­rot és a to­váb­bí­tás dí­ját.

A fiú vissza­ad­ta a kar­ton­la­pot. A lány bo­rí­té­kot vett elő, köz­ben át­fu­tot­ta a so­ro­kat.

– Úgy gon­dol­ja, ez ért­he­tő lesz? – kér­dez­te. – „Job­bu­lást kí­ván egy ügyet­len ta­xi­so­főr és egy hosszú hajú fiú a Sa­tur­nus­ból.”

A fi­a­tal­em­ber el­mo­so­lyo­dott.

– Meg­ér­ti, biz­to­san – mond­ta.

– Azt hi­szem, a Sa­tur­nus egy csil­lag…

– Es­küd­ni mer­tem vol­na rá, hogy érett­sé­gi­je van – adta a meg­le­pet­tet a fiú. – Bár így ütöt­tem vol­na meg a fő­nye­re­ményt a lot­tón.

A fi­a­tal­em­ber át­ka­rol­ta és ki­men­tek az üz­let­ből.