14.

A kora reg­gel iga­zi nyá­ri na­pot sej­te­tett. Az ég­bol­tot, mint­ha tisz­tá­ra se­per­ték vol­na, egyet­len fel­hő sem tar­kí­tot­ta. Me­leg volt, va­kí­tó­an sü­tött a nap.

A par­ti vil­la­so­ron a Sas-tár­sas­ház előtt in­du­lás­ra ké­szen állt a hó­fe­hér Mer­ce­des. A ve­ze­tő mel­let­ti ülé­sen so­vány, be­esett arcú fér­fi fog­lalt he­lyet. A hosszú, fe­ke­te hajú né­met lányt a gond­nok kí­sér­te a ko­csi­hoz.

– Jó utat kí­vá­nok, kis­asszony… Le­gyen más­kor is sze­ren­csém – mond­ta.

A lány be­ült a ko­csi­ba:

– Vi­szont­lá­tás­ra…

A Mer­ce­des las­san vé­gig­gör­dült a par­ti úton, és el­ka­nya­ro­dott a főút irá­nyá­ba.

Sas Imre össze­dör­zsöl­te te­nye­rét, és vissza­si­e­tett a ház­ba. Bent a la­kás­ban Schul­ze vár­ta.

– Dél­ben, Bécs­ben lesz­nek – mond­ta az idős em­ber. A rá­dió a reg­ge­li hí­re­ket su­gá­roz­ta.

– És Ar­túr úgy­szin­tén túl lesz ad­dig­ra a ha­tá­ron – je­gyez­te meg a gond­nok. Nem ta­gad­ta, mek­ko­ra te­her esett le a vál­lá­ról. – ön mi­kor in­dul? – kér­dez­te.

Schul­ze apró sze­me ra­va­szul vil­lant.

– Csak majd hol­nap – mond­ta. – Szük­ség­te­len egy csa­pás­ra el­tűn­nünk. Kü­lön­ben is van még dol­gom ma­gá­nál.

– Az el­szá­mo­lá­sunk.

– Az is, no meg ez – in­tett a be­kap­csolt rá­dió felé. – Ezt nem ha­gyom itt.

– He­lyes.

– Ha ne­tán is­mét jö­vök, ak­kor jó elő­re megint el­kül­döm va­la­ki­vel.

– Az a leg­jobb, ha nem ma­rad ben­ne az a va­cak, mit tu­dom én, mi tör­tén­het a rá­di­ó­val és ak­kor ész­re­ve­he­tik.

Schul­ze ki­nyi­tot­ta ak­ta­tás­ká­ját, és több kö­teg pénzt do­bott az asz­tal­ra. A gond­nok mo­hón fel­kap­ta és be­tet­te az egyik szek­rény­fi­ók­ba.

– Negy­ven­ezer fo­rint… Meg sem szá­mol­ja? Sas a fe­jét ráz­ta.

– Tu­dom, hogy pon­to­san annyi – mond­ta. – El­vég­re bíz­ha­tunk egy­más­ban.

Eb­ben a per­ben nyílt az ajtó, és ri­kí­tó in­gé­ben, fü­lig érő mo­sollyal aj­kán a sváj­ci fi­a­tal­em­ber lé­pett a szo­bá­ba. Egye­ne­sen a rá­di­ó­hoz ment, és egy moz­du­lat­tal ki­kap­csol­ta a ké­szü­lé­ket.

– Gu­ten Tag! – vi­gyor­gott. Azok­nak össze­vil­lant a sze­mük.

El­ső­nek a gond­nok tért ma­gá­hoz. Vö­rös­re vált arc­cal fel­ug­rott he­lyé­ről és a rá­di­ó­hoz lé­pett, hogy azt is­mét be­kap­csol­ja. Vá­rat­la­nul ak­ko­ra ököl­csa­pás érte az ar­cát, hogy két szé­ket el­sö­pör­ve a fal­nak tán­to­ro­dott.

Schul­ze el­sá­padt, keze a tás­ká­ja felé moz­dult.

A ro­baj­ra ki­pat­tant az ajtó, a kü­szö­bön egy vö­rös hajú nő állt, ke­zé­ben re­vol­ver­rel.

– Ne moz­dul­jon, uram – csat­tant fel né­me­tül.

Az idős em­ber, mint­ha da­rázs­fé­szek­be nyúlt vol­na, vissza­rán­tot­ta tás­ká­já­tól a ke­zét. A gond­nok bam­bán né­zett. Nem­egy­szer lát­ta már a nőt, amint az a sváj­ci­val fel­ment a szo­bá­ba.

A fi­a­tal fér­fi ma­gya­rul meg­szó­lalt:

– Kö­szö­nöm, elv­társ­nő… őr­köd­jön to­vább.

A nő vissza­lé­pett a fo­lyo­só­ra, de egy rés­nyi­re nyit­va hagy­ta az aj­tót. A fi­a­tal­em­ber ki­vet­te Schul­ze tás­ká­já­ból az ott la­pu­ló fegy­vert. Ki­lenc­mil­li­mé­te­res Colt volt.

– Szép mor­dály – for­dult a fo­tel­ban la­pu­ló idős em­ber­hez.

– Ki maga? – kér­dez­te Schul­ze nye­ker­gő han­gon.

– Majd meg­tud­ja.

A fal mel­lett Sas Imre moz­dult.

– Adok ma­gá­nak pénzt – ha­dar­ta. – Na­gyon sok pénzt. Ide­néz­zen! – Ki­rán­tot­ta a fi­ó­kot, és re­me­gő ke­zé­vel fel­mar­kol­ta a pénz­kö­te­ge­ket. – Ezt mind ma­gá­nak adom. Ma­gá­nak, csak men­jen el.

Is­mét nyílt az ajtó, töb­bed­ma­gá­val ma­gas, ősz hajú fér­fi lé­pett be. Egy pil­lan­tá­sá­val fel­mér­te a hely­ze­tet, és a fo­tel­ban ku­por­gó­hoz for­dult.

– Hogy érzi ma­gát, Schul­ze úr? – kér­dez­te né­me­tül.

Az idős em­ber fel­emel­te a fe­jét, ar­cán mil­lió ránc fu­tott össze. Apró sze­mé­ben már nyo­ma sem volt a ko­ráb­bi csil­lo­gás­nak. Töp­ped­ten ült, mint aki­nek el­szállt min­den ere­je.

– Ügy ér­zem ma­gam, mint a vesz­te­sek, uram – mond­ta csön­de­sen. – Azt hi­szem, önök most ün­ne­pet ül­nek, és ez he­lyén­va­ló.

Aki ilyen já­ték­ba fog, an­nak szá­mí­ta­nia kell arra is, hogy ve­szít­het. Vesz­tet­tem, és a ren­del­ke­zé­sük­re ál­lok. Re­mé­lem, egy szi­var­ra rá­gyújt­ha­tok.

– Majd én – lé­pett kö­zel Bana Dé­nes ez­re­des és maga nyúlt az idős em­ber zse­bé­be a szi­var­ért, az­tán tü­zet is adott.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Schul­ze rez­ze­nés­te­len arc­cal. Sas Imre ki­a­bál­ni kez­dett:

– De én nem vesz­tet­tem… Ez itt mind az enyém. Ezt nem veszt­he­tem el. Min­dent úgy ka­par­tam össze. Min­dent. Nem ve­he­tik el tő­lem… Nem.

Az ez­re­des in­tett az em­be­rek­nek.

– Vi­gyék el őket – mond­ta.

A szo­bá­ban csak ket­ten ma­rad­tak. Az el­há­rí­tó­tiszt az ök­lét ta­po­gat­ta.

– Ta­lán meg­tá­mad­ta ma­gát? – kér­dez­te Bana.

– Csak a rá­di­ó­hoz ug­rott, hogy is­mét be­kap­csol­ja, és a za­va­ró mű­kö­dés­be lép­jen.

Az el­há­rí­tó­fö­nök arca örö­met su­gár­zott.

– Vége a va­ká­ci­ó­nak, Hód – mond­ta.

– Kí­ván­csi va­gyok, ki az, aki Hart Bec­cel he­lyé­be lé­pett. Egy kis meg­le­pe­tés­ben lesz ré­sze a ha­tár­nál. Kora reg­gel úgy sur­rant ki a szo­bá­ból, mint a nyúl, és gyor­san be­ült a ko­csi­ba.

– De­me­ter Gé­zá­nak hív­ják. Hód meg­hök­kent:

– Ez­re­des elv­társ már tud­ja?

– Igen. Ve­gyész­mér­nök, részt vett a kí­sér­le­tek­ben, ame­lyek annyi­ra ér­de­kel­ték a mün­che­ni cé­get. Nála van je­len­leg az egész anyag, azt hi­szi, ki­jut vele. Az ár­ban ben­ne fog­lal­ta­tik a ki­szök­te­té­se is, ez volt az alap­ve­tő kö­ve­tel­mé­nye – mond­ta, majd lát­va a fi­a­tal­em­ber két­ke­dő ar­cát, foly­tat­ta. – A leg­egy­sze­rűb­ben tud­tuk meg a ne­vét. Utá­na­néz­tünk teg­nap a vál­la­lat­nál, hogy azok kö­zül, akik a kí­sér­le­tek­hez hoz­zá­fér­het­tek, va­jon kik vet­tek ki sza­bad­sá­got. Egy tiszt­vi­se­lő­nőt és De­me­tert je­löl­ték meg. A nő szá­mí­tá­son kí­vül esett, De­me­ter Géza bent ma­radt. Kü­lön­ben a sze­mély­le­írá­sa haj­szál­pon­to­san meg­egye­zik Hart Ber­ce­lé­vel.

– És Ar­túr Zuc­ker?

– Je­len­leg iz­zad mint a ku­tya, és va­ló­szí­nű­leg azon töp­reng, hogy mi­vel is vé­de­kez­zen majd. Ha­nem azt a gö­rög bér­gyil­kost ala­po­san hely­ben­hagy­ta, azon­nal kór­ház­ba kel­lett szál­lí­ta­nunk.

A fi­a­tal­em­ber szét­tár­ta a ke­zét.

– Kés volt nála – mond­ta. Bana ne­ve­tett:

– Jöj­jön, men­jünk fel az ak­ció­köz­pont­ba, min­den pil­la­nat­ban be­fut­hat a rá­dió­hí­vás a ha­tár­tól, és ez azt je­len­ti, hogy le­fúj­hat­juk az egész ak­ci­ót.

Ma­ri­an­ne Gi­e­selt – és- úti­tár­sát, az ál Hart Bec­celt a he­gyes­hal­mi ha­tár­át­ke­lő­he­lyen tar­tóz­tat­ták fel. Azok ket­ten nem is sej­tet­ték, hogy vár­ják őket. Igen­csak mél­tat­lan­kod­tak, ami­kor kö­zöl­ték ve­lük, hogy a ha­tárt nem lép­he­tik át, és kí­sé­ret­tel vissza kell tér­ni­ük Bu­da­pest­re. A so­vány fér­fi azon­ban mind nyug­ta­la­nab­bul szem­lél­te á kö­rü­löt­te zaj­ló ese­mé­nye­ket. Egy al­ka­lom­mal a mos­dó­ba ké­redz­ke­dett és el akart dob­ni ma­gá­tól egy kis pa­pír­töm­böt, ame­lyen szá­mok so­ra­koz­tak, de ter­ve nem si­ke­rült.

Ma­ri­an­ne ,Gi­e­selt a ki­hall­ga­tás köz­ben erős meg­ráz­kód­ta­tás érte. Szem­be­sí­tet­ték az iga­zi Hart Bec­cel­lel. A lány nem akart hin­ni a sze­mé­nek, és ideg­össze­rop­pa­nást ka­pott.

A hosszú, bo­nyo­lult vizs­gá­lat­nak csak a nyár­u­tón lett vége. Bana Dé­nes ez­re­des, az el­há­rí­tás ve­ze­tő­je, ma­gá­hoz ké­ret­te Hód fe­dő­ne­vű el­há­rí­tó­tiszt­jét. A fi­a­tal­em­bert Pin­tér Béla al­ez­re­des tár­sa­sá­gá­ban fo­gad­ta. A be­szél­ge­tés fő­ként azon ese­mé­nyek és moz­za­na­tok kö­rül for­gott, ame­lyek a ko­ráb­bi idő­ben meg­ma­gya­ráz­ha­tat­la­nok vol­tak.

– Nem volt iga­zam – is­mer­te el az ez­re­des –, ami­kor azt hit­tem, hogy Ruth Evely és Frank Bi­a­lon, va­la­mint a két olasz egy tár­sa­sá­got al­kot… A lány ki­ló­gott eb­ből. Frank Bi­a­lon meg­bí­zói, egy nyu­ga­ti ve­gyi kon­szern ipa­ri ké­mei ki­hall­gat­tak egy be­szél­ge­tést egy má­sik cég és a Lands­man-ügy­nök­ség kö­zött le­foly­ta­tott tár­gya­lás­ról. Meg­tud­ták, hogy va­la­kit ki akar­nak szök­tet­ni tő­lünk. Sej­tet­ték azt is, hogy e sze­mé­lyen ke­resz­tül igen fon­tos ta­lál­mány­hoz jut­hat­nak… Schul­ze nyom­ban tud­ta, hon­nan fuj a szél. Hi­szen a za­va­ró ké­szü­lé­ket is azért te­le­pí­tet­te Sas Imre rá­di­ó­já­ba, ne­hogy az el­le­nük szer­vez­ke­dő tár­sa­ság ki­hall­gas­sa be­szél­ge­té­sü­ket… Nos, Schul­ze nyom­ban in­téz­ke­dett, mi­után át­lá­tott Frank Bi­a­lon ter­vén. A töb­bi már is­mert.

– És ki ez a Lands­man? – kér­dez­te a fi­a­tal­em­ber.

– Maga Schul­ze… Lands­man né­ven la­kás- és iro­da­be­ren­de­zé­si ügy­nök­sé­ge van Mün­chen­ben. Ez per­sze csak fe­dő­név, és Schul­ze a já­ték­ban csak fo­gas­ke­rék. Az, aki moz­gat­ja a szá­la­kat, a Ger­hard Mül­ler nevű úri­em­ber, ak­tív ka­to­na­tiszt volt a Ca­na­ris ve­zet­te hír­szer­zés­nél a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban. Ezt kö­ve­tő­en több bár tu­laj­do­no­sa lett. Schul­ze ré­gen az ügy­nö­ke volt, in­nen a kap­cso­la­tuk. Fel­té­te­le­zem, hogy ez a Ger­hard Mül­ler több tit­kot ki­emelt an­nak ide­jén a né­met hír­szer­zés ada­tai kö­zül, ame­lye­ket fel­hasz­nált pénz­szer­zés­re… így ala­kí­tot­ta ki ezt az egér­utat is, és kap­cso­la­tát Schul­zén ke­resz­tül a nyug­dí­jas Sas Im­ré­vel. Ö az­tán kü­lön szám eb­ben.

Pin­tér Béla al­ez­re­des bó­lin­tott.

– Be­szer­vez­ték – mond­ta.

– Sas Imre a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban a ke­le­ti fron­ton egy mun­ka­szol­gá­la­tos szá­zad­nak volt a pa­rancs­no­ka. Az ő pa­ran­csá­ra ke­ret­le­gé­nyei lik­vi­dál­ták az egész szá­za­dot. Schul­ze tud­ta és el­mond­ta fő­nö­ké­nek, aki ezt ki­hasz­nál­va, be­szer­vez­te Sast. Per­sze nem kel­lett na­gyon eről­köd­ni­ük, Sas Imre jó pén­zért min­den­re haj­lan­dó volt… Fon­dor­la­tos mó­don tár­sas­há­zat épít­te­tett. Egyet­len­egy társ­tu­laj­do­nos­nak sem volt pén­ze, a ne­vük csak pa­pí­ron fu­tott, így va­ló­ban az övé lett az egész tár­sas­ház… Al­muk­ban sem hit­ték, hogy fel­kel­tet­ték az el­há­rí­tás gya­nú­ját. Schul­ze óva­tos­ság­ból azon­ban nem vet­te fel a kap­cso­la­tot De­me­ter Gé­zá­val, ha­nem a szo­kott mó­dot vá­lasz­tot­ta. Le­ve­let írt a cím­re, és az adott reg­gel­re Ba­la­ton­al­má­di­ba hív­ta, így jár­tak el ko­ráb­ban Tajty Má­ria ese­té­ben, va­la­mint a len­gyel fér­fi­nál, és az ezt meg­elő­ző drez­dai nő­nél. A meg­bí­zók be­szél­tek meg min­dent a ki­sze­mel­tek­kel, Schul­ze az­tán vil­lám­gyor­san le­bo­nyo­lí­tot­ta a dol­go­kat a már is­mert mó­don. A ha­tár­át­lé­pés­nél nem kelt­het­tek gya­nút, hi­szen a ki­szök­te­ten­dő em­ber ere­de­ti fény­ké­pe volt az út­le­vél­be, ez­zel kér­ték meg oda­kint az uta­zás­hoz szük­sé­ges ok­má­nyo­kat. Igye­kez­tek tel­je­sen egye­dül­ál­ló­kat ta­lál­ni, mert ke­vés volt a va­ló­szí­nű­sé­ge, hogy azo­kat va­la­ki majd ke­res­ni fog­ja, ha vég­leg nyo­muk vész.

– Egyet­len­egy em­ber hagy­ta el az or­szá­got kö­zü­lük T- foly­tat­ta az ez­re­des. – Ez pe­dig a ki­sze­melt ál­do­zat, Hart Bec­cel volt… Azt hi­szem, oda­kint lesz mit me­sél­nie a ri­por­te­rek­nek.

Ké­sőbb Bana Dé­nes ez­re­des be­csuk­ta az ügy­irat dosszi­é­ját, a pán­cél­szek­rény­be tet­te és a fi­a­tal­em­ber­hez for­dult, majd azt mond­ta:

– Egész idő alatt az járt a fe­jem­ben, hogy ma mi­ért olyan fur­csa ne­kem… Most döb­ben­tem rá, hogy más­ként van öl­töz­ve. Meg­szok­tam már ma­gán a csi­ri­csá­ré szí­nű in­ge­ket, a por­ce­lán­ra ha­son­lí­tó far­mer­nad­rág­gal.

– Elég iz­gal­mas nya­ra­lás volt.

– Ez igaz, ép­pen ezért Ba­la­ton­al­má­di­ba hosszú ide­ig nem me­gyek. Ha úgy ala­kul, hogy át kell utaz­nom ott, még a sze­me­met is be­hu­nyom. Ne is lás­sam azt a sző­lő­he­gyet, le­fogy­tam ott egy pár ki­lót.

Az el­há­rí­tó­tiszt el­mo­so­lyo­dott.

– Pe­dig én most ké­szü­lök sza­bad­ság­ra. Azt mond­ják, szép lesz az ősz ele­je – mond­ta.

– Hová megy?

– Fogy­ni aka­rok még egy ke­ve­set.