16.
– Egész úton vicceket meséltem neki, de mosolyt sem tudtam csalni az arcára – mondta kezét széttárva Beleznay őrnagy. – Jobban fél, mint a befogott nyulak, a ketrecben…
– Bőg, mi? – kérdezte Bana Dénes.
– Már csak pityereg… Szóltam a dokinak, nézzen rá.
– Helyes – hagyta jóvá az ezredes. Kevés fiatal lány kerül az elhárításra, hiányzik a rutin. Kis gondolkozás után ezért is fordult Bana a helyetteséhez. – Béla, csinálj valamit… Te ismered a legjobban… Talán úgy kellene vele bánni, mintha az apja lennél…
– Ez most nem a legjobb – legyintett az alezredes. – Ki tudja, hogyan bánt vele az apja…
– Ragaszkodik ahhoz, hogy ő Gina Notti?
– Igen… Azokat az adatokat szajkózza, amik az útlevelében vannak. S ezt olyan meggyőződéssel, hogy az ember szinte már hisz is neki – bizonygatta az őrnagy.
– Ha ráérnénk játszani, akkor más lenne a helyzet. Béla – szólt a helyetteséhez a parancsnok –, menj le, beszélj vele, téged felismer, te is felismered, kérdezd ki alaposan. És gyorsan – tette még hozzá. – Nem gatyázhatunk… Üljön le, őrnagy elvtárs – mutatott helyet kicsit türelmetlen mozdulattal Beleznaynak, aki még mindig állt az asztal végén. – Üljön le, ne kelljen százszor mondani…
– Köszönöm – biccentett az őrnagy, s széket húzott maga alá. Ő is megkövetelte a beosztottjaitól a katonás magatartást, de ha szükséges volt, a feloldást is megadta, ismerte a kötetlen beszélgetések nagy hasznát.
– Mit mond Hód? – kérdezte Bana.
– Lényegében most már az egész olasz csoport ellenőrzésünk alatt tevékenykedik. Hód véleménye, hogy a társaság elég kezdő, rosszul konspirálnak.
– De mi a céljuk?
– Ez nagyon zavaros… Talán, ha a lány megnyugszik… Bár az is elképzelhető, hogy ő nagyon keveset tud…
– Ne így, őrnagy elvtárs! Majd később megvitatjuk az ügyet. A lány kihallgatása után. Most csak azt mondja el, amit Hód tud, amiről informálta. – Az ezredes látta, hogy a helyettese a cigarettásdobozba nyúl. – Gyújts rá Béla – kínálta mosolyogva.
Pintér Béla is mosolygott.
– Köszönöm… Élek az alkalommal… A ritka alkalommal…
– Beleznay elvtárs, gyújtson rá ön is… Persze, persze – simította meg a homlokát –, már megint elfelejtettem, nem dohányzik… Az alezredes elvtársat meg mindig kínálgatni kell – nevetett. – De halljuk, mint mond Hód.
– Ezredes elvtárs, Hód is csak azt tudja, hogy valamilyen nagyobb szabású akció készül. Felhívta a figyelmünket arra, hogy az akció irányítója az a bizonyos Tal nevű pasas, akit ismerünk. A közvetlen parancsnok a Mussolini nevét viselő Benito, akivel a lány érkezett. Most már mindnyájan Budapesten tartózkodnak. Intézkedtem, hogy megfelelő ellenőrzés kísérje őket.
– Ez nem elég.
– Igen… Én is úgy gondolom… Még ma este újra találkozom Hóddal.
– Mikor?
– Éjfél előtt.
– Lehet, hogy én is elmegyek – mondta az ezredes. – A lány kihallgatásától függ. Őrnagy elvtárs, kérjen jelentést az orvostól. Most rögtön… Tessék – mutatott az asztali készülékre –, intézkedjen.
Beleznay a parancsnok íróasztalához ment, s benyomta a készülék jelzőgombját. Halkan beszélni kezdett. Az ezredes is rágyújtott, Pintér Béla mellé húzta a székét.
– Csak nem mond most csődöt Hód? – kérdezte.
– Nem hiszem… Még eddig…
– Ügyes dolgokat csinált most is, de jóformán semmi információ… Tudod, mitől félek?
– Mitől?
– Hogy már megint vagánykodik… Mint az elmúlt esetekben is többször… Igaz, eredménnyel… De én ezt nem szeretem!
– Igen… Ez nem játék… Rámehet a bőre…
– Az lesz a vége, hogy beültetem az iktatóba pecsételgetni… Az alezredes kuncogni kezdett.
– Ez nagyon jó… Hód mint adminisztrátor… Belehalna…
– Tehetséges fiú, de…
– Fiatal még…
– Te is tudod, hogy én szeretem a fiút… De a mi szakmánkban nem lehet senki sem fiatal, sem öreg… Egyikünknek sincs kora, csak feladata, munkája…
Pintér nem értett egyet a főnökével, mondani is akarta, de Beleznay befejezte a beszélgetést, s arra várt, hogy megszólalhasson.
– Nos?
– Ezredes elvtárs, a lány kihallgatható.
– Most rögtön?
– Igen… Az orvos szerint nincsen akadálya. Bana Dénes felállt.
– Jó… Menjen előre őrnagy elvtárs, később majd az alezredes elvtárs is lemegy… Én is végighallgatom… Ha valamit akarok, majd a szokásos módon jelzem…
– Értettük…
– A célt mindnyájan tudjuk… őrnagy elvtárs, ne kérdezgessen most semmit, csak olyasmit, hogy éhes-e meg ehhez hasonlót. A lényeget majd, Béla… És az összes apparát működjön, nehogy úgy járjunk, mint… Nem akarom azt a múltkori esetet felemlegetni! A kihallgatás végén itt találkozunk. Béla, a többi a te dolgod. Indulhat, őrnagy elvtárs! Öt perc múlva mi is megyünk! Minden rezdülésre figyelni!
Amikor Beleznay őrnagy kiment a szobából, Bana mérgesen mondta.
– Egyszer már megmondtam annak a szarházi Martosnak, úgy vigyázzon, nincs több segítség – tenyerével nagyokat csapott az asztalra. – Hát most nem is lesz!
Pintér csitította a főnökét.
– Ne lovald bele magad. Még nem tudunk semmit…
– Nem-e? Annyit már biztosan, hogy átvert bennünket! És nemcsak minket…
– Még nem tudjuk, hogy miért tette. Azt sem, hogy valójában ő tette-e…
Az ezredes tenyere újra az asztalra csapódott.
– Lárifári! Mit véded itt nekem? Az ő lánya halt meg? Az ő lányát temettétek el? Hol a lánya? És Martos úr kinek dolgozik? Mi? Jobb, ha nem szólsz egy szót sem.
Pintér mosolyogva bólintott.
– Azt látom… Nem is szólok…
Bana Dénes ezredes nagyot fújt, mintha valóban a mérgét szerette volna kiereszteni a forró délutánba. Még egyet csapott az asztalra, de ez az előzőnél sokkal gyengébb volt, egyetlen toll, ceruza sem pattant fel, s gurult a szőnyegre. Beletúrt a hajába, cigarettáért nyúlt és rágyújtott. A nyitott ablakon át a felhőtlen eget nézegette, mintha ábrándozna, füstkarikákat eregetett, s az arca már nyugalmat árasztott.
Az alezredes iratai között matatott, beleolvasott egy-egybe, aztán összecsukta a mappát, a tárgyalóasztalra könyökölt, pontosan úgy, mintha egy nagyfröccsöt bűvölne valamelyik korcsmában, holott köztudott volt róla, csak nagy rábeszélésre iszik szeszt, akkor is fintorog utána.
Később az ezredes halkan megjegyezte.
– Mindig szerette a pénzt.
Pintér Béla várt, hátha folytatja a főnöke, de mivel újra nagy szünet következett, megszólalt.
– Sokszor gondoltam arra, hogy a pénzt kellene eltörölni… Sokkal kevesebb gondunk lenne… Vagy semmi…
– Semmi – hagyta helyben az ezredes. – A barátunkat ismerve, csak a pénz vehette rá valami disznóságra… És nem kevés pénz… Ha ebből indulok ki, akkor igen komoly dologra kell gondolnom… Mert sok pénzt nem adnak ingyen…
– Ez igaz – nyomta el a cigarettáját az alezredes –, de Dénes, isten bizony, még nem tudunk semmit. Ha most kezdünk el kombinálni, nagyon félrecsúszhatunk.
Az ezredes nemet intett.
– Sokat tudunk… Igaz, nem mindent… De állítólag isten is hat nap alatt teremtette a világot, mi sem ülhetünk most újabb és újabb információkra várva, cselekvés nélkül… Barátunk érdekében is összegezzük azt, amit Martosról tudunk. Kezdd el, Béla.
– Kérlek, szívesen – mondta az alezredes. – Azt tudjuk, hogy nem a lánya fekszik a sírban. Azt gyanítjuk, hogy most éppen nálunk vendégeskedik. Méghozzá egy olyan bandával jött be az országba, melyre bizonyos puskaügyben felfigyeltünk, és amit egy általunk jól ismert úr vezet. Gyanítjuk, hogy gyilkosság készül. Nem tudjuk, kit akarnak megölni. Azt sem tudjuk, hogy a lány ehhez minek kell. Tudjuk, hogy Martos már nem lakik Egerben. Azt is tudjuk, hogy a temetés után két héttel kinevezték egy elektrotechnikai kutatóintézet igazgatójának Semjén. Azt most vizsgáljuk, hogyan került oda, mivel foglalkozik az, intézet, kikkel tartanak kapcsolatot stb. Tehát a teljes rutin.
– Nem sok. Tegnap óta százszor eszembe jutott, hogy a MADISZ-ban együtt, hárman cipeltük azt a sok nyavalyás bútort…
Pintér figyelmeztetően emelte fel az ujját.
– Ezt ne emlegesd Dénes, mert… Tudod, hogy eltüzelték azt a sok koloniál meg barokk, meg az isten tudja, milyen stílusú bútort… Micsoda érték volt! Az ember a mai eszével…
– Igen… Akkor te meg tudd meg, hogy abban a bizonyos valuta ügyben éppen ezért segítettem kimosni Martost. Mert ő volt az egyetlen, aki akkor tiltakozott… És én, szégyen ide, szégyen oda, aki azt mondtam, hogy tűzre minden burzsoá szemetet… Később rádöbbentem, hogy ezek a bútorok egyáltalán nem voltak szemetek…
– Emlékszem én is… Martos Ferit te kussoltad le… De ha jól tudom, azért a valutázásért, amit vele akartak fedeztetni, még büntetést is alig kapott volna…
Bana Dénes, az elhárítás parancsnoka új cigarettára gyújtott.
– Mindegy… Akkor ez volt, ma pedig…
– Ma pedig – vette át a szót Pintér alezredes – a legszigorúbb figyelést rendeltem el. Dél óta figyelik.
Az ezredes felállt, s az ablakhoz ment. De már útközben megkérdezte.
– Mit akarhat Gizi? Egy ilyen taknyos… Beszervezték? Vagy az apja küldte ki? És ezért híresztelte, hogy meghalt? – Az ablaknak háttal állva kérdezte. – Vajon Martos mióta ügyködik?
– Majd megmondja.
– És a lány? Gondolod, hogy valóban Gizi?
– Te szerinted, nem?
– Honnan tudjam? Lehet hogy ő, lehet, hogy nem… És egyébként is, ez csak egy adalék, egy kapaszkodó… Attól félek, hogy valamit máris elmulasztottunk… Nem tudnám neked megmagyarázni, miért uralkodott el rajtam ez az érzés…
– Nem hiszem, hogy hibáztunk volna.
– Azt szokták mondani, hogy ha a színpadon valahol a falon egy puska lóg, annak el kell dördülnie az előadás alatt… Nálunk is lóg egy puska a falon… Valahol már összeszerelték, valakire rátartják, a mutatóujj már ott feszül a ravaszon. És a másik rejtély: a két doboz nagy hatású gyújtólövedék… Ezért vagyok nyugtalan. Rendben van, hogy mindenkit figyelünk, rendben van, hogy tudjuk, hol szálltak meg, merre mennek, mit vacsoráznak, kivel találkoznak, csak a lényeget nem ismerjük… Azt vártam Hódtól, hogy közelebb visz a szándékhoz…
– Talán a lány…
– Tudod, Béla, ezt nem hiszem. Egy ilyen taknyos rendszerint csak eszköz. Semmit sem tud… Akkor sem, ha Martos lánya, akkor sem, ha nem az…
– De ha Gizi, akkor… Az ezredes legyintett.
– Akkor sem. Sőt… Nem kellett volna lekapcsolni.
– Ezt nem mondod komolyan.
– De – bizonygatta Bana –, komolyan mondom. Egy ismert ügynök, aki szabadon mozog, sokszor többet használ, mint…
– Ez igaz, de…
– Hagyjuk, Béla. Menjünk, nézd meg a lányt. Legalább egy kérdést eldönthetünk.
A 3. számú kihallgatószoba barátságosan, szépen volt berendezve. Csipkefüggöny fedte a vasrácsos ablakot, kényelmes fotelek álltak az íróasztal előtt, ami elválasztotta a kihallgató tisztet az „ügyfelétől”, barna-drapp csíkos szőnyeg fedte a padlót, a falon is drapp színű tapéta, néhány kép, zöld tónusú árnyalatokkal, fákkal, patakkal. Igaz, azt a kihallgatandó nem tudhatta, hogy mi rejlik a képek mögött, nem láthatta azt sem, amit a tapéták takartak, és nem ismerhette az íróasztal fiókjainak tartalmát sem. Gina Nottit is ebbe a szobába vezették. A lány már megfésülködött, megengedték neki, hogy használja a piperecikkeit is, az arcvonásai azonban árulkodtak: nincs a legkellemesebb lelkiállapotban. Amikor Beleznayt meglátta, újra szipogni, hüppögni kezdett. Az őrnagy a saját zsebkendőjét nyújtotta neki.
– Törölje meg a szemét, kislány…
– Grácia – mondta Gina, aki eddig sem szólalt meg magyarul. Az őrnagy azonban következetesen magyarul beszélt vele, az említett vicceket is magyarul mesélte, bár ült a kocsiban egy hadnagy, aki igyekezett fordítani.
– Csak ne rúzsozza be… A feleségem kiver a házból… Üljön le nyugodtan – mutatott a fotelra. – Nézze, én nem tudok olaszul. Talán egy évig tanultam, az igazat megvallva magam sem tudom, hogy miért… De már mindent elfelejtettem. Gondolom, maga megért engem magyarul is… Kér valamit? Szokott kávézni?
A lány nem válaszolt.
– Jó… Azért én kérek magának egy kávét… Eszpresszó! Így jobb?
Gina bólintott.
– Legalább ez nem ment ki az eszemből – humorizált az őrnagy. Csengetett, egy fiatalember lépett be. – Hozzál egy kávét a kisasszonynak…
Beleznay a lány iratait nézegette. A szabályos útlevelet forgatta, lapjait az ujjával simítgatta, szeretett volna felfedezni rajtuk valami szokatlant. Közben arra gondolt, hogy az egyik leghíresebb szovjet felderítő a háború alatt gombostűvel átszúrta a német kiképzőtáborokban a diverzánsok minden tekintetben példaszerűen hamisított igazolványát, s amikor ledobták őket a frontvonalak mögé, a szovjet ellenőrző szervek azonnal felismerték és ártalmatlanná tehették a jómadarakat. Gina útlevelének lapjai azonban nem voltak átszúrva… Sőt, a vízum is a legszabályosabban kéklett benne. Persze, ezt Jancsi ütötte bele, a római konzulátuson…
Nyílt az ajtó. Előbb a kávét hozó férfi lépett be, mögötte azonban Pintér Béla. Szinte nem is nézett a lányra. Nem is köszönt. Leült az egyik fotelba. Inkább az őrnagy felé fordult, így kicsit háttal volt a lánynak. Megvárta, amíg Gina megissza a kávét. Alig észrevehetően intett Beleznaynak. Az őrnagy maga adta ki az ajtón az üres kávéscsészét.
– Kisasszony – kezdte utána halk, határozott hangon. – Komolyan kell beszélnünk… Most már itt az ideje… És hogy a felesleges huzavonát elkerüljük, meg kell mondanom, hogy pontosan megállapítottuk a személyazonosságát… Ön Martos Gizella… Egerben született, sőt…
Az akarta mondani, hogy ott is halt meg, de nem fejezte be a mondatot, csak krákogott helyette.
A lány annyira összehúzta magát, hogy alig látszott ki a fotelból. A feje lecsuklott, szemét behunyta.
– Értette, amit mondtam? – kérdezte Beleznay. – Válaszoljon. Gina Notti hallgatott.
– Jó lenne, ha most már megszólalna… A maga Benito barátja ugyanis nagy disznóságon töri a fejét… Nagyszerű dolog, hogy megszökött tőle. Ehhez bátorság, nagy adag becsületesség kellett. Igazán állíthatom, hogy nagyra értékeljük, amit tett… Mégis kénytelenek voltunk idehozni egypár napra, nem többre csak egypár napra, mert szeretnénk megakadályozni, hogy Benito és társai olyant kövessenek el, ami esetleg magára is rossz fényt vetne… Ez az igazság…
Beleznay szünetet tartott. Fel is állt, a lányhoz lépett, megfogta a fotel karfáját, s biztatóan mosolygott Ginára. – Na, kislány… Ugye, most már felel a kérdésekre… – Visszaült a helyére. Kényelmesen elhelyezkedett. – Kérem, kisasszony, mondja meg az igazi nevét.
A lány tovább hallgatott. Pintér Béla alezredes felkelt a fotelból, elsétált az ablakig. Kis idő múltán visszafordult. A lányhoz lépett. Gina is ráemelte a tekintetét. Az alezredes nem szólt. Nagyot sóhajtott, intett a fejével az őrnagynak, aztán kiment a szobából.
Beleznay kényszeredett mosollyal nézett utána.