16.

– Egész úton vic­ce­ket me­sél­tem neki, de mo­solyt sem tud­tam csal­ni az ar­cá­ra – mond­ta ke­zét szét­tár­va Be­lez­nay őr­nagy. – Job­ban fél, mint a be­fo­gott nyu­lak, a ket­rec­ben…

– Bőg, mi? – kér­dez­te Bana Dé­nes.

– Már csak pi­tye­reg… Szól­tam a do­ki­nak, néz­zen rá.

– He­lyes – hagy­ta jóvá az ez­re­des. Ke­vés fi­a­tal lány ke­rül az el­há­rí­tás­ra, hi­ány­zik a ru­tin. Kis gon­dol­ko­zás után ezért is for­dult Bana a he­lyet­te­sé­hez. – Béla, csi­nálj va­la­mit… Te is­me­red a leg­job­ban… Ta­lán úgy kel­le­ne vele bán­ni, mint­ha az apja len­nél…

– Ez most nem a leg­jobb – le­gyin­tett az al­ez­re­des. – Ki tud­ja, ho­gyan bánt vele az apja…

– Ra­gasz­ko­dik ah­hoz, hogy ő Gina Not­ti?

– Igen… Azo­kat az ada­to­kat szaj­kóz­za, amik az út­le­ve­lé­ben van­nak. S ezt olyan meg­győ­ző­dés­sel, hogy az em­ber szin­te már hisz is neki – bi­zony­gat­ta az őr­nagy.

– Ha rá­ér­nénk ját­sza­ni, ak­kor más len­ne a hely­zet. Béla – szólt a he­lyet­te­sé­hez a pa­rancs­nok –, menj le, be­szélj vele, té­ged fel­is­mer, te is fel­is­me­red, kér­dezd ki ala­po­san. És gyor­san – tet­te még hoz­zá. – Nem ga­tyáz­ha­tunk… Ül­jön le, őr­nagy elv­társ – mu­ta­tott he­lyet ki­csit tü­rel­met­len moz­du­lat­tal Be­lez­nay­nak, aki még min­dig állt az asz­tal vé­gén. – Ül­jön le, ne kell­jen száz­szor mon­da­ni…

– Kö­szö­nöm – bic­cen­tett az őr­nagy, s szé­ket hú­zott maga alá. Ő is meg­kö­ve­tel­te a be­osz­tott­ja­i­tól a ka­to­nás ma­ga­tar­tást, de ha szük­sé­ges volt, a fel­ol­dást is meg­ad­ta, is­mer­te a kö­tet­len be­szél­ge­té­sek nagy hasz­nát.

– Mit mond Hód? – kér­dez­te Bana.

– Lé­nye­gé­ben most már az egész olasz cso­port el­len­őr­zé­sünk alatt te­vé­keny­ke­dik. Hód vé­le­mé­nye, hogy a tár­sa­ság elég kez­dő, rosszul kons­pi­rál­nak.

– De mi a cél­juk?

– Ez na­gyon za­va­ros… Ta­lán, ha a lány meg­nyug­szik… Bár az is el­kép­zel­he­tő, hogy ő na­gyon ke­ve­set tud…

– Ne így, őr­nagy elv­társ! Majd ké­sőbb meg­vi­tat­juk az ügyet. A lány ki­hall­ga­tá­sa után. Most csak azt mond­ja el, amit Hód tud, ami­ről in­for­mál­ta. – Az ez­re­des lát­ta, hogy a he­lyet­te­se a ci­ga­ret­tás­do­boz­ba nyúl. – Gyújts rá Béla – kí­nál­ta mo­so­lyog­va.

Pin­tér Béla is mo­soly­gott.

– Kö­szö­nöm… Élek az al­ka­lom­mal… A rit­ka al­ka­lom­mal…

– Be­lez­nay elv­társ, gyújt­son rá ön is… Per­sze, per­sze – si­mí­tot­ta meg a hom­lo­kát –, már megint el­fe­lej­tet­tem, nem do­hány­zik… Az al­ez­re­des elv­tár­sat meg min­dig kí­nál­gat­ni kell – ne­ve­tett. – De hall­juk, mint mond Hód.

– Ez­re­des elv­társ, Hód is csak azt tud­ja, hogy va­la­mi­lyen na­gyobb sza­bá­sú ak­ció ké­szül. Fel­hív­ta a fi­gyel­mün­ket arra, hogy az ak­ció irá­nyí­tó­ja az a bi­zo­nyos Tal nevű pa­sas, akit is­me­rünk. A köz­vet­len pa­rancs­nok a Mus­so­li­ni ne­vét vi­se­lő Be­ni­to, aki­vel a lány ér­ke­zett. Most már mind­nyá­jan Bu­da­pes­ten tar­tóz­kod­nak. In­téz­ked­tem, hogy meg­fe­le­lő el­len­őr­zés kí­sér­je őket.

– Ez nem elég.

– Igen… Én is úgy gon­do­lom… Még ma este újra ta­lál­ko­zom Hód­dal.

– Mi­kor?

– Éj­fél előtt.

– Le­het, hogy én is el­me­gyek – mond­ta az ez­re­des. – A lány ki­hall­ga­tá­sá­tól függ. Őr­nagy elv­társ, kér­jen je­len­tést az or­vos­tól. Most rög­tön… Tes­sék – mu­ta­tott az asz­ta­li ké­szü­lék­re –, in­téz­ked­jen.

Be­lez­nay a pa­rancs­nok író­asz­ta­lá­hoz ment, s be­nyom­ta a ké­szü­lék jel­ző­gomb­ját. Hal­kan be­szél­ni kez­dett. Az ez­re­des is rá­gyúj­tott, Pin­tér Béla mel­lé húz­ta a szé­két.

– Csak nem mond most cső­döt Hód? – kér­dez­te.

– Nem hi­szem… Még ed­dig…

– Ügyes dol­go­kat csi­nált most is, de jó­for­mán sem­mi in­for­má­ció… Tu­dod, mi­től fé­lek?

– Mi­től?

– Hogy már megint va­gány­ko­dik… Mint az el­múlt ese­tek­ben is több­ször… Igaz, ered­ménnyel… De én ezt nem sze­re­tem!

– Igen… Ez nem já­ték… Rá­me­het a bőre…

– Az lesz a vége, hogy be­ül­te­tem az ik­ta­tó­ba pe­csé­tel­get­ni… Az al­ez­re­des kun­cog­ni kez­dett.

– Ez na­gyon jó… Hód mint ad­mi­niszt­rá­tor… Be­le­hal­na…

– Te­het­sé­ges fiú, de…

– Fi­a­tal még…

– Te is tu­dod, hogy én sze­re­tem a fiút… De a mi szak­mánk­ban nem le­het sen­ki sem fi­a­tal, sem öreg… Egyi­künk­nek sincs kora, csak fel­ada­ta, mun­ká­ja…

Pin­tér nem ér­tett egyet a fő­nö­ké­vel, mon­da­ni is akar­ta, de Be­lez­nay be­fe­jez­te a be­szél­ge­tést, s arra várt, hogy meg­szó­lal­has­son.

– Nos?

– Ez­re­des elv­társ, a lány ki­hall­gat­ha­tó.

– Most rög­tön?

– Igen… Az or­vos sze­rint nin­csen aka­dá­lya. Bana Dé­nes fel­állt.

– Jó… Men­jen elő­re őr­nagy elv­társ, ké­sőbb majd az al­ez­re­des elv­társ is le­megy… Én is vé­gig­hall­ga­tom… Ha va­la­mit aka­rok, majd a szo­ká­sos mó­don jel­zem…

– Ér­tet­tük…

– A célt mind­nyá­jan tud­juk… őr­nagy elv­társ, ne kér­dez­ges­sen most sem­mit, csak olyas­mit, hogy éhes-e meg eh­hez ha­son­lót. A lé­nye­get majd, Béla… És az összes ap­pa­rát mű­köd­jön, ne­hogy úgy jár­junk, mint… Nem aka­rom azt a múlt­ko­ri ese­tet fel­em­le­get­ni! A ki­hall­ga­tás vé­gén itt ta­lál­kozunk. Béla, a töb­bi a te dol­god. In­dul­hat, őr­nagy elv­társ! Öt perc múl­va mi is me­gyünk! Min­den rez­dü­lés­re fi­gyel­ni!

Ami­kor Be­lez­nay őr­nagy ki­ment a szo­bá­ból, Bana mér­ge­sen mond­ta.

– Egy­szer már meg­mond­tam an­nak a szar­há­zi Mar­tos­nak, úgy vi­gyáz­zon, nincs több se­gít­ség – te­nye­ré­vel na­gyo­kat csa­pott az asz­tal­ra. – Hát most nem is lesz!

Pin­tér csi­tí­tot­ta a fő­nö­két.

– Ne lo­vald bele ma­gad. Még nem tu­dunk sem­mit…

– Nem-e? Annyit már biz­to­san, hogy át­vert ben­nün­ket! És nem­csak min­ket…

– Még nem tud­juk, hogy mi­ért tet­te. Azt sem, hogy va­ló­já­ban ő tet­te-e…

Az ez­re­des te­nye­re újra az asz­tal­ra csa­pó­dott.

– Lá­ri­fá­ri! Mit vé­ded itt ne­kem? Az ő lá­nya halt meg? Az ő lá­nyát te­met­té­tek el? Hol a lá­nya? És Mar­tos úr ki­nek dol­go­zik? Mi? Jobb, ha nem szólsz egy szót sem.

Pin­tér mo­so­lyog­va bó­lin­tott.

– Azt lá­tom… Nem is szó­lok…

Bana Dé­nes ez­re­des na­gyot fújt, mint­ha va­ló­ban a mér­gét sze­ret­te vol­na ki­eresz­te­ni a for­ró dél­után­ba. Még egyet csa­pott az asz­tal­ra, de ez az elő­ző­nél sok­kal gyen­gébb volt, egyet­len toll, ce­ru­za sem pat­tant fel, s gu­rult a sző­nyeg­re. Be­le­túrt a ha­já­ba, ci­ga­ret­tá­ért nyúlt és rá­gyúj­tott. A nyi­tott ab­la­kon át a fel­hőt­len eget né­ze­get­te, mint­ha áb­rán­doz­na, füst­ka­ri­ká­kat ere­ge­tett, s az arca már nyu­gal­mat árasz­tott.

Az al­ez­re­des ira­tai kö­zött ma­ta­tott, be­le­ol­va­sott egy-egy­be, az­tán össze­csuk­ta a map­pát, a tár­gya­ló­asz­tal­ra kö­nyö­költ, pon­to­san úgy, mint­ha egy nagy­fröccsöt bű­völ­ne va­la­me­lyik korcs­má­ban, ho­lott köz­tu­dott volt róla, csak nagy rá­be­szé­lés­re iszik szeszt, ak­kor is fin­to­rog utá­na.

Ké­sőbb az ez­re­des hal­kan meg­je­gyez­te.

– Min­dig sze­ret­te a pénzt.

Pin­tér Béla várt, hát­ha foly­tat­ja a fő­nö­ke, de mi­vel újra nagy szü­net kö­vet­ke­zett, meg­szó­lalt.

– Sok­szor gon­dol­tam arra, hogy a pénzt kel­le­ne el­tö­röl­ni… Sok­kal ke­ve­sebb gon­dunk len­ne… Vagy sem­mi…

– Sem­mi – hagy­ta hely­ben az ez­re­des. – A ba­rá­tun­kat is­mer­ve, csak a pénz ve­het­te rá va­la­mi disz­nó­ság­ra… És nem ke­vés pénz… Ha eb­ből in­du­lok ki, ak­kor igen ko­moly do­log­ra kell gon­dol­nom… Mert sok pénzt nem ad­nak in­gyen…

– Ez igaz – nyom­ta el a ci­ga­ret­tá­ját az al­ez­re­des –, de Dé­nes, is­ten bi­zony, még nem tu­dunk sem­mit. Ha most kez­dünk el kom­bi­nál­ni, na­gyon fél­re­csúsz­ha­tunk.

Az ez­re­des ne­met in­tett.

– So­kat tu­dunk… Igaz, nem min­dent… De ál­lí­tó­lag is­ten is hat nap alatt te­rem­tet­te a vi­lá­got, mi sem ül­he­tünk most újabb és újabb in­for­má­ci­ók­ra vár­va, cse­lek­vés nél­kül… Ba­rá­tunk ér­de­ké­ben is össze­gezzük azt, amit Mar­tos­ról tu­dunk. Kezdd el, Béla.

– Kér­lek, szí­ve­sen – mond­ta az al­ez­re­des. – Azt tud­juk, hogy nem a lá­nya fek­szik a sír­ban. Azt gya­nít­juk, hogy most ép­pen ná­lunk ven­dé­ges­ke­dik. Még­hoz­zá egy olyan ban­dá­val jött be az or­szág­ba, mely­re bi­zo­nyos pus­ka­ügy­ben fel­fi­gyel­tünk, és amit egy ál­ta­lunk jól is­mert úr ve­zet. Gya­nít­juk, hogy gyil­kos­ság ké­szül. Nem tud­juk, kit akar­nak meg­öl­ni. Azt sem tud­juk, hogy a lány eh­hez mi­nek kell. Tud­juk, hogy Mar­tos már nem la­kik Eger­ben. Azt is tud­juk, hogy a te­me­tés után két hét­tel ki­ne­vez­ték egy elekt­ro­tech­ni­kai ku­ta­tó­in­té­zet igaz­ga­tó­já­nak Sem­jén. Azt most vizs­gál­juk, ho­gyan ke­rült oda, mi­vel fog­lal­ko­zik az, in­té­zet, kik­kel tar­ta­nak kap­cso­la­tot stb. Te­hát a tel­jes ru­tin.

– Nem sok. Teg­nap óta száz­szor eszem­be ju­tott, hogy a MA­DISZ-ban együtt, hár­man ci­pel­tük azt a sok nya­va­lyás bú­tort…

Pin­tér fi­gyel­mez­te­tő­en emel­te fel az uj­ját.

– Ezt ne em­le­gesd Dé­nes, mert… Tu­dod, hogy el­tü­zel­ték azt a sok ko­lo­ni­ál meg ba­rokk, meg az is­ten tud­ja, mi­lyen stí­lu­sú bú­tort… Mi­cso­da ér­ték volt! Az em­ber a mai eszé­vel…

– Igen… Ak­kor te meg tudd meg, hogy ab­ban a bi­zo­nyos va­lu­ta ügy­ben ép­pen ezért se­gí­tet­tem ki­mos­ni Mar­tost. Mert ő volt az egyet­len, aki ak­kor til­ta­ko­zott… És én, szé­gyen ide, szé­gyen oda, aki azt mond­tam, hogy tűz­re min­den bur­zsoá sze­me­tet… Ké­sőbb rá­döb­ben­tem, hogy ezek a bú­to­rok egy­ál­ta­lán nem vol­tak sze­me­tek…

– Em­lék­szem én is… Mar­tos Fe­rit te kus­sol­tad le… De ha jól tu­dom, azért a va­lu­tá­zá­sért, amit vele akar­tak fe­dez­tet­ni, még bün­te­tést is alig ka­pott vol­na…

Bana Dé­nes, az el­há­rí­tás pa­rancs­no­ka új ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Mind­egy… Ak­kor ez volt, ma pe­dig…

– Ma pe­dig – vet­te át a szót Pin­tér al­ez­re­des – a leg­szi­go­rúbb fi­gye­lést ren­del­tem el. Dél óta fi­gye­lik.

Az ez­re­des fel­állt, s az ab­lak­hoz ment. De már út­köz­ben meg­kér­dez­te.

– Mit akar­hat Gizi? Egy ilyen tak­nyos… Be­szer­vez­ték? Vagy az apja küld­te ki? És ezért hí­resz­tel­te, hogy meg­halt? – Az ab­lak­nak hát­tal áll­va kér­dez­te. – Va­jon Mar­tos mi­óta ügy­kö­dik?

– Majd meg­mond­ja.

– És a lány? Gon­do­lod, hogy va­ló­ban Gizi?

– Te sze­rin­ted, nem?

– Hon­nan tud­jam? Le­het hogy ő, le­het, hogy nem… És egyéb­ként is, ez csak egy ada­lék, egy ka­pasz­ko­dó… At­tól fé­lek, hogy va­la­mit már­is el­mu­lasz­tot­tunk… Nem tud­nám ne­ked meg­ma­gya­ráz­ni, mi­ért ural­ko­dott el raj­tam ez az ér­zés…

– Nem hi­szem, hogy hi­báz­tunk vol­na.

– Azt szok­ták mon­da­ni, hogy ha a szín­pa­don va­la­hol a fa­lon egy pus­ka lóg, an­nak el kell dör­dül­nie az elő­adás alatt… Ná­lunk is lóg egy pus­ka a fa­lon… Va­la­hol már össze­sze­rel­ték, va­la­ki­re rá­tart­ják, a mu­ta­tó­ujj már ott fe­szül a ra­va­szon. És a má­sik rej­tély: a két do­boz nagy ha­tá­sú gyúj­tó­lö­ve­dék… Ezért va­gyok nyug­ta­lan. Rend­ben van, hogy min­den­kit fi­gye­lünk, rend­ben van, hogy tud­juk, hol száll­tak meg, mer­re men­nek, mit va­cso­ráz­nak, ki­vel ta­lál­koz­nak, csak a lé­nye­get nem is­mer­jük… Azt vár­tam Hód­tól, hogy kö­ze­lebb visz a szán­dék­hoz…

– Ta­lán a lány…

– Tu­dod, Béla, ezt nem hi­szem. Egy ilyen tak­nyos rend­sze­rint csak esz­köz. Sem­mit sem tud… Ak­kor sem, ha Mar­tos lá­nya, ak­kor sem, ha nem az…

– De ha Gizi, ak­kor… Az ez­re­des le­gyin­tett.

– Ak­kor sem. Sőt… Nem kel­lett vol­na le­kap­csol­ni.

– Ezt nem mon­dod ko­mo­lyan.

– De – bi­zony­gat­ta Bana –, ko­mo­lyan mon­dom. Egy is­mert ügy­nök, aki sza­ba­don mo­zog, sok­szor töb­bet hasz­nál, mint…

– Ez igaz, de…

– Hagy­juk, Béla. Men­jünk, nézd meg a lányt. Leg­alább egy kér­dést el­dönt­he­tünk.

A 3. szá­mú ki­hall­ga­tó­szo­ba ba­rát­sá­go­san, szé­pen volt be­ren­dez­ve. Csip­ke­füg­göny fed­te a vas­rá­csos ab­la­kot, ké­nyel­mes fo­te­lek áll­tak az író­asz­tal előtt, ami el­vá­lasz­tot­ta a ki­hall­ga­tó tisz­tet az „ügy­fe­lé­től”, bar­na-drapp csí­kos sző­nyeg fed­te a pad­lót, a fa­lon is drapp szí­nű ta­pé­ta, né­hány kép, zöld tó­nu­sú ár­nya­la­tok­kal, fák­kal, pa­tak­kal. Igaz, azt a ki­hall­ga­tan­dó nem tud­hat­ta, hogy mi rej­lik a ké­pek mö­gött, nem lát­hat­ta azt sem, amit a ta­pé­ták ta­kar­tak, és nem is­mer­het­te az író­asz­tal fi­ók­ja­i­nak tar­tal­mát sem. Gina Not­tit is ebbe a szo­bá­ba ve­zet­ték. A lány már meg­fé­sül­kö­dött, meg­en­ged­ték neki, hogy hasz­nál­ja a pi­pe­re­cik­ke­it is, az arc­vo­ná­sai azon­ban árul­kod­tak: nincs a leg­kel­le­me­sebb lel­ki­ál­la­pot­ban. Ami­kor Be­lez­nayt meg­lát­ta, újra szi­pog­ni, hüp­pög­ni kez­dett. Az őr­nagy a sa­ját zseb­ken­dő­jét nyúj­tot­ta neki.

– Tö­röl­je meg a sze­mét, kis­lány…

– Grá­cia – mond­ta Gina, aki ed­dig sem szó­lalt meg ma­gya­rul. Az őr­nagy azon­ban kö­vet­ke­ze­te­sen ma­gya­rul be­szélt vele, az em­lí­tett vic­ce­ket is ma­gya­rul me­sél­te, bár ült a ko­csi­ban egy had­nagy, aki igye­ke­zett for­dí­ta­ni.

– Csak ne rú­zsoz­za be… A fe­le­sé­gem ki­ver a ház­ból… Ül­jön le nyu­god­tan – mu­ta­tott a fo­tel­ra. – Néz­ze, én nem tu­dok ola­szul. Ta­lán egy évig ta­nul­tam, az iga­zat meg­vall­va ma­gam sem tu­dom, hogy mi­ért… De már min­dent el­fe­lej­tet­tem. Gon­do­lom, maga meg­ért en­gem ma­gya­rul is… Kér va­la­mit? Szo­kott ká­véz­ni?

A lány nem vá­la­szolt.

– Jó… Azért én ké­rek ma­gá­nak egy ká­vét… Eszp­resszó! Így jobb?

Gina bó­lin­tott.

– Leg­alább ez nem ment ki az eszem­ből – hu­mo­ri­zált az őr­nagy. Csen­ge­tett, egy fi­a­tal­em­ber lé­pett be. – Hoz­zál egy ká­vét a kis­asszony­nak…

Be­lez­nay a lány ira­ta­it né­ze­get­te. A sza­bá­lyos út­le­ve­let for­gat­ta, lap­ja­it az uj­já­val si­mít­gat­ta, sze­re­tett vol­na fel­fe­dez­ni raj­tuk va­la­mi szo­kat­lant. Köz­ben arra gon­dolt, hogy az egyik leg­hí­re­sebb szov­jet fel­de­rí­tő a há­bo­rú alatt gom­bos­tű­vel át­szúr­ta a né­met ki­kép­ző­tá­bo­rok­ban a di­ver­zán­sok min­den te­kin­tet­ben pél­da­sze­rű­en ha­mi­sí­tott iga­zol­vá­nyát, s ami­kor le­dob­ták őket a front­vo­na­lak mögé, a szov­jet el­len­őr­ző szer­vek azon­nal fel­is­mer­ték és ár­tal­mat­lan­ná te­het­ték a jó­ma­da­ra­kat. Gina út­le­ve­lé­nek lap­jai azon­ban nem vol­tak át­szúr­va… Sőt, a vízum is a leg­sza­bá­lyo­sab­ban kék­lett ben­ne. Per­sze, ezt Jan­csi ütöt­te bele, a ró­mai konzu­lá­tu­son…

Nyílt az ajtó. Előbb a ká­vét hozó fér­fi lé­pett be, mö­göt­te azon­ban Pin­tér Béla. Szin­te nem is né­zett a lány­ra. Nem is kö­szönt. Le­ült az egyik fo­tel­ba. In­kább az őr­nagy felé for­dult, így ki­csit hát­tal volt a lány­nak. Meg­vár­ta, amíg Gina meg­issza a ká­vét. Alig ész­re­ve­he­tő­en in­tett Be­lez­nay­nak. Az őr­nagy maga adta ki az aj­tón az üres ká­vés­csé­szét.

– Kis­asszony – kezd­te utá­na halk, ha­tá­ro­zott han­gon. – Ko­mo­lyan kell be­szél­nünk… Most már itt az ide­je… És hogy a fe­les­le­ges hu­za­vo­nát el­ke­rül­jük, meg kell mon­da­nom, hogy pon­to­san meg­ál­la­pí­tot­tuk a sze­mély­azo­nos­sá­gát… Ön Mar­tos Gi­zel­la… Eger­ben szü­le­tett, sőt…

Az akar­ta mon­da­ni, hogy ott is halt meg, de nem fe­jez­te be a mon­da­tot, csak krá­ko­gott he­lyet­te.

A lány annyi­ra össze­húz­ta ma­gát, hogy alig lát­szott ki a fo­tel­ból. A feje le­csuk­lott, sze­mét be­huny­ta.

– Ér­tet­te, amit mond­tam? – kér­dez­te Be­lez­nay. – Vá­la­szol­jon. Gina Not­ti hall­ga­tott.

– Jó len­ne, ha most már meg­szó­lal­na… A maga Be­ni­to ba­rát­ja ugyan­is nagy disz­nó­sá­gon töri a fe­jét… Nagy­sze­rű do­log, hogy meg­szö­kött tőle. Eh­hez bá­tor­ság, nagy adag be­csü­le­tes­ség kel­lett. Iga­zán ál­lít­ha­tom, hogy nagy­ra ér­té­kel­jük, amit tett… Még­is kény­te­le­nek vol­tunk ide­hoz­ni egy­pár nap­ra, nem több­re csak egy­pár nap­ra, mert sze­ret­nénk meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy Be­ni­to és tár­sai olyant kö­ves­se­nek el, ami eset­leg ma­gá­ra is rossz fényt vet­ne… Ez az igaz­ság…

Be­lez­nay szü­ne­tet tar­tott. Fel is állt, a lány­hoz lé­pett, meg­fog­ta a fo­tel kar­fá­ját, s biz­ta­tó­an mo­soly­gott Gi­ná­ra. – Na, kis­lány… Ugye, most már fe­lel a kér­dé­sek­re… – Vissza­ült a he­lyé­re. Ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ke­dett. – Ké­rem, kis­asszony, mond­ja meg az iga­zi ne­vét.

A lány to­vább hall­ga­tott. Pin­tér Béla al­ez­re­des fel­kelt a fo­tel­ból, el­sé­tált az ab­la­kig. Kis idő múl­tán vissza­for­dult. A lány­hoz lé­pett. Gina is rá­emel­te a te­kin­te­tét. Az al­ez­re­des nem szólt. Na­gyot só­haj­tott, in­tett a fe­jé­vel az őr­nagy­nak, az­tán ki­ment a szo­bá­ból.

Be­lez­nay kény­sze­re­dett mo­sollyal né­zett utá­na.