6.

Ha­lász ta­nács­ta­la­nul áll­do­gált a kór­ház lép­cső­jén. Most mer­re? Ba­las­sa fő­had­nagy va­ló­ban járt a kór­ház­ban, az al­só­kar­ján érte szú­rás, azt kö­töz­tet­te be. Nem ve­szé­lyes a seb, ál­lí­tot­ta az or­vos, de sem­mit sem sza­bad el­ha­nya­gol­ni…

– Vé­let­le­nül nem em­lí­tet­te a fő­had­nagy, hogy hová megy? Az or­vos a fe­jét ráz­ta.

– Nem… De na­gyon mér­ges­nek lát­szott… Őszin­tén szól­va ki­csit meg is kel­lett in­te­nem, úgy ká­rom­ko­dott, mint egy zu­pás őr­mes­ter.

– És azt sem mond­ta, hogy mi tör­tént vele?

– Min­den sé­rü­lés­ről jegy­ző­köny­vet ké­szí­tünk. E nél­kül nem megy.

– Lát­ha­tom a jegy­ző­köny­vet? – kér­dez­te a szá­za­dos. Fel­lé­leg­zett, mert arra gon­dolt, va­la­mit még­is csak meg­tud. A jegy­ző­könyv azon­ban rész­le­te­sen le­ír­ta a se­bet, a mély­sé­get, a hosszú­sá­got, majd­nem­hogy csak kar­co­lás volt. De az eset­ről egy szó sem. Ar­ról, hogy ki csi­nál­ta, hol tör­tént, mi­ért, sem­mi. – A töb­bi? – for­gat­ta a ke­zé­ben a la­pot Ha­lász. – Ennyi?

– Ez csak kór­ház – ne­ve­tett az or­vos. – Nem bí­ró­ság.

A szá­za­dos vissza­ad­ta a jegy­ző­köny­vet. En­ge­délyt kért, hogy te­le­fo­nál­has­son, meg­kér­dez­te a köz­pont ügye­le­té­ről nem je­lent­ke­zett-e újra Ba­las­sa. Va­la­mi­lyen ürüggyel fel­hív­ta Ka­tit is. De a fő­had­na­gyot nem ta­lál­ta.

– A szar­há­zi – mor­mog­ta.

Úgy ha­tá­ro­zott vé­gig­au­tó­zik né­hány kö­ze­li ut­cán, hisz nem jut­ha­tott messzi­re, az­tán be­ug­rik a ke­rü­le­ti rend­őr­ka­pi­tány­ság­ra, hát­ha meg­tud va­la­mit.

A fe­hér szí­nű Lada las­san gör­dül a nagy fák alatt, el­ér­tek egy tér­re, ott vissza­for­dul­tak a bel­vá­ros felé. A fő­had­na­gyot nem lát­ták. A ke­rü­le­ti ka­pi­tány­sá­gon sem tud­tak róla sem­mit. Ha­lász az iránt ér­dek­lő­dött, hol volt ve­re­ke­dés vagy va­la­mi­lyen bal­hé az éj­sza­ka, vagy akár most dél­előtt. Sem­mi olyat nem ta­lált, ami arra en­ge­dett vol­na kö­vet­kez­tet­ni, hogy részt ve­he­tett ben­ne Ba­las­sa. Az is igaz vi­szont, mi­ért csak eb­ben a bel­vá­ro­si ke­rü­let­ben le­he­tett az a ve­re­ke­dés? Tör­tén­he­tett az bár­hol. Ak­kor pe­dig fö­lös­le­ge­sen töl­ti itt az ide­jét.

Vissza­ment a köz­pont­ba. Pin­tér nyu­god­tan hall­gat­ta vé­gig, az­tán le­gyin­tett.

– Rossz pénz nem vész el.

Ha­lász vár­ta az uta­sí­tá­so­kat. Mi­vel azon­ban Pin­tér nem szólt, csak fa­la­to­zott to­vább, szo­ká­sa sze­rint jog­hur­tot evett sa­va­nyú ubor­ká­val, ő szó­lalt meg.

– Ta­lán az len­ne a leg­jobb, ha ér­dek­lőd­nénk a Pár­ná­ban.

A Pár­na egy bár volt, a kör­út egyik mel­lék­ut­cá­já­ban, egy szén­sza­gú pin­cé­ben mű­kö­dött. Azért ne­vez­ték Pár­ná­nak, mert a kis bo­xok­ban min­den ven­dég ka­pott a fe­ne­ke alá egy pár­nát. Va­ló­já­ban fur­csa mó­don Szent Kris­tóf ne­vét vi­sel­te. Töb­ben is ér­dek­lőd­tek már, mi­ért ép­pen Szent Kris­tóf, de sen­ki sem tu­dott rá vá­la­szol­ni. A tu­laj­do­nos egy él­tes asszony­ság volt, azt re­bes­get­ték, ta­lán en­nek a nő­nek volt köze va­la­mi­kor egy Kris­tóf­hoz. Eset­leg ő le­he­tett az első sze­re­tő­je. Az is le­het, hogy a nagy­ap­ja volt Kris­tóf, aki­től ezt a lo­kált örö­köl­te. De a bár Kris­tó­fot csak a cég­táb­lán és a vö­rö­sen pis­lo­gó ne­on­rek­lá­mon vál­lal­ta, egyéb­ként Pár­na volt. Min­den­ki­nek.

Eb­ben a lo­kál­ban pin­cé­res­ke­dett Je­nő­ke, a ba­ju­szos an­gyal. Ba­las­sa ked­ven­ce. A fiú lé­nyét te­kint­ve lány volt, úgy is bil­leg­tet­te ma­gát já­rás köz­ben, sely­pít­ve be­szélt, eny­hén fes­tet­te a szá­ját. Ha nem csi­nál­ja eze­ket a fe­ni­min mó­ká­kat, ki­fe­je­zet­ten fér­fi­as je­len­ség lett vol­na, hisz bi­valy nya­ka volt, szé­les ke­mény vo­ná­sú arca, dús ba­ju­sza, sűrű szem­öl­dö­ke, amit ugyan kis­sé bo­rot­vált, iz­mos kar­ja, mély hang­ja. Csu­pa el­lent­mon­dás. De Je­nő­ke volt a min­den tit­kok tu­dó­ja. Ha va­la­mi tör­tént az éj­sza­ká­ban, akár a vá­ros má­sik vé­gé­ben is, Je­nő­ke er­ről tu­dott. In­for­má­ci­ói rend­sze­rint pon­to­sak vol­tak, de nem csak sely­pít­ve be­szélt, ha­nem min­dig sej­tel­me­sen is. Ré­bu­szok­ban. Ilye­ne­ket mon­dott.

– Va­la­ki a füst­ben messzi­re száll, an­gya­lo­kat ker­get, s akit meg­fog ör­dög­gé vá­lik …

Ba­las­sa fő­had­nagy ezért is sze­ret­te. So­ha­sem kér­te, hogy be­szél­jen vi­lá­go­sab­ban, igye­ke­zett meg­fej­te­ni a szö­ve­ge­ket.

– Köl­tő ve­szett el ben­ned Je­nő­ke…

A fő­had­nagy so­ha­sem mond­ta, hogy ő rend­őr. Je­nő­ke tud­ta. De so­ha­sem hi­vat­ko­zott rá. És nem fo­ga­dott el sem­mit. Ba­las­sá­tól so­ha­sem. Még egy po­hár italt sem. Egy­szer meg­kér­dez­te a fő­had­nagy: mi­ért csi­ná­lod? Más eze­ken va­gyo­no­kat ke­res­ne… Azt vá­la­szol­ta.

– Ha va­la­ki kér­dez, vá­la­szol­nod kell…

Igaz, Ba­las­sa azt is tud­ta, hogy nem csak az ő kér­dé­se­i­re vá­la­szol. Min­den­ki­ére. Nem tesz ki­vé­telt. De min­den­ki­nek ilyen ho­má­lyo­san.

– Ha van eszük, ér­tik…

Ha­lász nem ta­lál­ta a lo­kál­ban Je­nő­ket. Csak a ta­ka­rí­tók dol­goz­tak a te­rem­ben. Egyi­kük rá is or­dí­tott.

– Zár­va! Nem lát­ja, hogy zár­va!

Ha­lász nem hú­zó­dott vissza.

– A táb­lát lá­tom, de ilyen­kor ne higgyen az em­ber a sze­mé­nek… Lát­ja, itt va­gyok, te­hát…

A ta­ka­rí­tó­nő a szá­za­dos lába elé dob­ta a vi­zes­ron­gyot. Ha­lász el­ke­se­red­ve né­ze­get­te a víz­csep­pe­ket a nad­rág­ján. Ki fog kap­ni a fe­le­sé­gé­től…

– Lát­hat­ja, hogy ta­ka­rí­tunk… Nincs ki­szol­gá­lás. – A part­vist nyúj­tot­ta a ron­gyért, és vissza­húz­ta ma­gá­hoz. – Eny­hébb han­gon kér­dez­te. – Ke­res va­la­kit az úr?

– Sen­kit… Azt hit­tem…

S ek­kor fel­emel­ke­dett egy alak a leg­hát­só box­ban. Ha­lász­ra né­zett. Csak egy pil­la­nat­ra. Az­tán újra le­ült. A szá­za­dos meg­es­kü­dött vol­na, hogy Ba­las­sát lát­ta.

El­tol­ta maga elől az asszonyt, s las­san a box­hoz lé­pett.

Egy nő aludt az asz­tal­ra bo­rul­va. Mel­let­te egy po­hár víz. A fér­fi há­tat for­dí­tott Ha­lász­nak. A bal alsó kar­ján kö­tés fe­hér­lett. A szá­za­dos rá­szólt.

– Ma­guk mit csi­nál­nak itt? Az iga­zol­vá­nya­i­kat! A ta­ka­rí­tó­nő már ott állt a háta mö­gött.

– Tud­hat­tam vol­na, hogy he­kus…

Mi­vel a fér­fi nem for­dult vissza, Ha­lász még ke­mé­nyeb­ben szólt.

– Na, mi lesz már!? Az iga­zol­vá­nyo­kat kér­tem!

A fér­fi be­kö­tött ke­zé­vel ma­tat­ni kez­dett a vi­lá­gos­kék szí­nű za­kó­já­nak zse­bé­ben.

– Nem csi­nál­tak ezek sem­mit – mél­tat­lan­ko­dott a ta­ka­rí­tó­nő. – Ül­nek itt csend­ben … La­kást ad­ná­nak ne­kik!

Ha­lász az asszony­hoz for­dult.

– Nem kell tanú… – Elő­vet­te az iga­zol­vá­nyát. – Tes­sék, néz­ze meg, va­ló­ban rend­őr va­gyok.

A ta­ka­rí­tó­nő meg­rán­dí­tot­ta a vál­lát.

– Tő­lem le­het a ró­mai pápa is.

Meg­for­dult, s vissza­ment az első rész­be, a pult elé, on­nan fi­gyel­te, mi tör­té­nik.

A szá­za­dos ke­zé­be vet­te a fér­fi pa­pír­ját, eny­he mo­soly sza­ladt vé­gig az ar­cán, az­tán vissza­lök­te az iga­zol­ványt.

– A hölgy?

– Al­szik… – mond­ta hal­kan a fér­fi, s be­kö­tött ke­zét a lány vál­lá­ra tet­te. – Hadd alud­jon…

A ta­ka­rí­tó­nő újra meg­szó­lalt.

– Tisz­tes­sé­ge­sen el kel­le­ne őket he­lyez­ni, ak­kor nem alud­ná­nak itt… Ne mo­lesz­tál­ja már őket… Nem ár­ta­nak a légy­nek sem!

Ha­lász néz­te az asszonyt. Las­san a be­já­rat­hoz ment.

– Na jó – mond­ta han­go­san. – De le­het, hogy ke­re­si őket a hoz­zá­tar­to­zó­juk, és nem tud­ják hova let­tek, s ezek meg nem szól­nak. Baj is ér­he­ti őket… És ak­kor mi lesz, mi? – kér­dez­te az asszony­tól. – Ta­lán maga védi meg őket?

A ta­ka­rí­tó­nő ki­vet­te a ron­gyot a vö­dör­ből, Ha­lász ijed­ten hát­rált. De az asszony csak csa­var­gat­ta, az­tán ko­mó­to­san a part­vis­ra te­ker­te.

– Nincs ezek­nek sen­ki­jük – mond­ta csen­de­sen. – Sze­gé­nyek… Olyan egye­dül van­nak a vi­lág­ban, mint a…

Ha­lász el­kö­szönt, ki­ment az ut­cá­ra. Meg­tö­röl­te a hom­lo­kát. S ennyit mon­dott.

– Ez tény­leg szar­há­zi… Bi­zony is­ten, szar­há­zi…