7.

For­dít­va ül­tek a pa­don, a hát­tám­lá­ra kö­nyö­köl­ve. Előt­tük a Duna csil­lo­gott a dél­utá­ni nap­sü­tés­ben. Tá­vol­ban a bu­dai he­gyek ko­szo­rú­ja fe­lett va­ló­szí­nűt­le­nül kék volt az ég.

A Mar­git­szi­get bu­dai ol­da­lán hú­zó­dó sé­tá­nyon csak nagy­rit­kán ha­ladt el já­ró­ke­lő.

Ba­las­sa Pé­ter ép­pen be­fe­jez­te hosszú és rész­le­tes be­szá­mo­ló­ját. Bana Dé­nes moz­du­lat­la­nul ült, és a vi­zet bá­mul­ta. Meg­döb­be­né­sét az ese­mé­nye­ken mi sem mu­tat­ta job­ban, mint az, hogy köz­be­szó­lás nél­kül hall­gat­ta vé­gig be­osz­tott­ját.

– Egyet­ér­tek a vé­le­mé­nyé­vel. Ez a Szán­tai Jó­zsef va­la­mi­kép­pen a mi ügyünk­ben volt ér­de­kelt. Ezt bi­zo­nyít­ja, hogy két olyan kulcs­le­nyo­mat volt a bir­to­ká­ban, amely a Vegy­ipa­ri Ku­ta­tó­ba ve­ze­tett el… Ott pe­dig olyan mun­ka fo­lyik, amely rend­kí­vül ér­dek­li az el­len­sé­get. Szán­tai kap­cso­la­ta pe­dig Vér­tes Ág­nes volt, aki úgy­szin­tén gyil­kos­ság ál­do­za­tá­ul esett…

Ba­las­sa fel­kap­ta fe­jét.

– Úgy­szin­tén? – is­mé­tel­te.

Bana bó­lin­tott, majd né­hány­szor meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Ezt szán­tam a ma­gam bom­bá­já­nak mára – mond­ta. – Gon­dol­tam, hogy ala­pos meg­le­pe­tést oko­zok vele… Ugyan­is Szán­ta­it meg­ta­lál­ták, il­let­ve csak a te­te­mét. Paks­nál ve­tet­te ki a víz, tel­je­sen mez­te­len volt, a feje fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig szét­ver­ve. Egy te­to­vá­lás­ról és a fog­pót­lá­sok­ról si­ke­rült a bűn­ügyi­ek­nek azo­no­sí­ta­ni. Két­ség nem fér hoz­zá, hogy vele is vé­gez­tek, csak sok­kal ko­ráb­ban, mint sze­re­tő­jé­vel… A fő­ka­pi­tány­ság teg­nap óta fi­gyel­te­ti az élet­tár­sát. Gon­dol­ják, ő is ve­szély­nek van ki­té­ve, per­sze fo­gal­muk sincs, mi ok­ból vé­gez­tek Szán­ta­i­val és Vér­tes Ág­nes­sel… Va­la­mit azért sej­te­nek, mert tud­nak ér­dek­lő­dé­sünk­ről.

– Szán­ta­it meg­bíz­hat­ta va­la­ki ki­sebb rész­fel­ada­tok el­vég­zé­sé­re, ame­lyek ter­mé­sze­te­sen tör­vény­be üt­kö­zők vol­tak – ve­tet­te köz­be Ba­las­sa.

– Erre nem volt ne­héz Szán­ta­it rá­ven­ni, mert pén­zért min­den­re ké­pes volt – foly­tat­ta. – Au­tó­rá­di­ók­ra spe­ci­a­li­zál­ta ma­gát, ki­nyi­tot­ta a ki­sze­melt ko­csi­kat, és ki­sze­rel­te a rá­di­ót. Per­sze csak az ér­té­kes ké­szü­lé­kek ér­de­kel­ték. Ez ki­tű­nik a Vér­tes Ág­nes­nél el­he­lye­zett rá­di­ók­ból is. Ki­vé­tel nél­kül drá­ga kül­föl­di ké­szü­lé­kek… Szán­tai te­hát mos­ta­ná­ban le­mon­dott a ko­csi­ká­zás­ról, de nem mon­dott le a rá­di­ók lo­pá­sá­ról. Egy ra­kás­nyi ko­csi­kulcs volt a mű­he­lyé­ben.

– De nem a lo­pá­sok mi­att vé­gez­tek vele, sem a sze­re­tő­jé­vel – je­gyez­te meg az ez­re­des.

Ba­las­sa a fe­jét ráz­ta.

– Szán­tai el­vé­gez­te azt a rész­fel­ada­tot, ame­lyet vál­lalt meg­bí­zó­já­tól – mond­ta. – Köz­ben azon­ban rá­jött, hogy itt más­ról le­het szó. Gon­dol­ta, több pénz üti majd a mar­kát, ha fel­fe­di tit­kát, és köz­li meg­bí­zó­já­val, hogy be­le­lá­tott a kár­tyá­i­ba.

Bana mé­lyet bó­lin­tott.

– Zsa­ro­lás. Eb­ben egyet­ér­tek… Szán­tai erre ala­po­san rá­fi­ze­tett. A pa­sas, akit meg akart vág­ni, ahogy maga mond­ta, a gyil­kos volt. És ezt a nő is tud­ta.

– De nem is­mer­te ezt az il­le­tőt, sem­mit sem tu­dott róla. Ha igen, ak­kor ne­kem el­árul­ta vol­na azon az éj­sza­kán.

Az el­há­rí­tó­fő­nök fura pil­lan­tást ve­tett be­osz­tott­já­ra. Ba­las­sa ar­cán za­var tük­rö­ző­dött.

– Higgye el, ez­re­des elv­társ, ne­kem meg­mond­ta vol­na, ha tud­ja, ki ez az il­le­tő – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan.

Bana meg­von­ta vál­lát, és el­ta­pos­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– Ak­kor mi­ért kel­lett meg­hal­nia? Csak a bo­rí­té­kért? Csak azért az is­me­ret­len rend­szám­ért?

– Igen, azért a bo­rí­té­kért.

Bana Dé­nes mé­lyen hall­ga­tott, az arca két­ke­dést tük­rö­zött.

– Mit tud­ha­tott ez a nő a gyil­kos­ról? – kér­dez­te kis­vár­tat­va. – Va­la­mi volt a bir­to­ká­ban, az két­ség­te­len, ami­től a gyil­kos tar­tott és félt.

– Csak egy do­log­tól fél­he­tett a gyil­kos.

– És­pe­dig?

– A bo­rí­ték­tól… Bana cso­dál­ko­zott.

– Csak a bo­rí­ték tar­tal­ma iz­gat­ta? – kér­dez­te.

– Igen. Félt, hogy a rend­szám az il­le­té­ke­sek ke­zé­hez jut. Ezt pe­dig nem akar­ta. Ugyan­is jól sej­tet­te, hogy Szán­tai Jó­zsef el­tű­né­se előbb vagy utóbb fog­lal­koz­tat­ja majd a rend­őr­sé­get…

– És el­jut­nak Szán­tai sze­re­tő­jé­hez – vet­te át a kö­vet­kez­te­tés lán­co­la­tát az ez­re­des. – De hon­nan tud­ta a gyil­kos, hogy a nő­nél van a bo­rí­ték?

– Csak­is Szán­ta­i­tól. Biz­tos ki­szed­te be­lő­le, mi­előtt vég­zett vele. Szí­nes me­le­gí­tők­ben spor­to­lók kö­ze­led­tek fut­va a sé­tá­nyon, Bana meg­vár­ta, míg el­ha­lad­nak, az­tán meg­szó­lalt:

– Na­gyon fon­tos le­he­tett ez a rend­szám.

– Ta­lán el­ve­zet­he­tett vol­na Szán­tai meg­bí­zó­já­nak ki­lé­té­hez.

– Va­la­mi színt is em­lí­tett.

Ba­las­sa el­dob­ta tö­vig szí­vott ci­ga­ret­tá­ját.

– Ági em­lé­ke­ze­te sze­rint a szín a cé­du­la má­sik ol­da­lá­ra volt fel­je­gyez­ve – mond­ta.

– Te­hát nem a rend­szám­mal együtt sze­re­pelt…

– Nem… így az­tán le­het az is, hogy nem a jel­zett rend­szá­mú gép­ko­csi is­mer­te­tő­je.

Bana uj­já­val meg­masszí­roz­ta a hom­lo­kát.

– Konk­ré­tan mi­lyen szín­ről van szó? – kér­dez­te.

– Me­tál­kék…

– Van a tar­so­lyá­ban ilyen szí­nű ko­csi? Ba­las­sa bi­zony­ta­la­nul bó­lin­tott.

– Ki­nek van me­tál­kék ko­csi­ja? – tu­da­kol­ta fel­vil­la­nyo­zód­va az ez­re­des.

– Pa­lás­ti­nak…

Pil­la­nat­nyi csend tá­madt. Az el­há­rí­tó­fő­nök me­rő­en néz­te a fi­a­tal­em­ber ar­cát. Éles ber­re­gés­sel egy sport­re­pü­lő­gép hú­zott el fe­let­tük. Ba­las­sa Pé­ter a re­pü­lőt néz­te, amely le­írt egy kört, az­tán el­tűnt a Hár­mas­ha­tár­hegy ge­rin­ce mö­gött.

Bana a fe­jét ráz­va meg­szó­lalt:

– Pa­lás­ti szó­ba sem jö­het.

– Ezt ma­gam sem ál­lí­tom…

– A vé­let­len műve… A me­tál­kék egy má­sik gép­ko­csi­ra vo­nat­ko­zik. Ba­las­sa kel­let­le­nül el­húz­ta a szá­ját. Mind­ez nem ke­rül­te el az el­há­rí­tó­fő­nök fi­gyel­mét.

– Pa­lás­ti egy sta­bil pont – foly­tat­ta Bana. – És ne fe­lejt­se, sok me­tál­kék gép­ko­csi sza­lad­gál Pes­ten.

– Csak nem a Vegy­ipar kö­rül és nem an­nak a par­ko­ló­já­ban – ve­tet­te köz­be Ba­las­sa. – Ez­re­des elv­társ fi­gyel­men kí­vül hagy­ja, hogy Szán­tai Jó­zsef na­pon­ta meg­for­dult ezen a par­ko­ló­he­lyen, ami­kor árut ho­zott a bü­fé­nek… És ez is kap­cso­ló­dik eh­hez, hogy Szán­tai mű­he­lyé­ben meg­ta­lál­tam azt a két kulcs­min­tát. Ez a két kulcs az­tán egye­ne­sen ép­pen Pa­lás­ti­hoz ve­zet. Most meg itt van a me­tál­kék szín… Össze­füg­gő ese­tek­ről van szó, és ez nem a vé­let­len műve, hogy Pa­lás­ti sze­mé­lye tisz­tán áll előt­tünk. De ezek a té­nyek is iga­zak… Ezek azt mu­tat­ják, ami­re ko­ráb­ban is jog­gal gon­dol­tunk: az ese­mé­nyek Pa­lás­ti mér­nök sze­mé­lye kö­rül és mun­ká­já­hoz kap­cso­lód­va bo­nyo­lód­nak. Ez ter­mé­sze­tes, ha a Pa­lás­ti ál­tal ki­kí­sér­le­te­zett ered­mé­nye­ket akar­ják meg­tud­ni… Hi­szem azt, hogy most már vá­laszt ad­ha­tunk egy igen fon­tos kér­dés­re a kulcs­min­ták­kal kap­cso­lat­ban…

– Hogy Pa­lás­ti kul­csa­i­ról ké­szí­tet­tek min­tát – sza­kí­tot­ta fél­be az ez­re­des.

– Igen…

– Tud­juk, hogy Pa­lás­ti iro­dá­já­nak és pán­cél­szek­ré­nyé­nek egyik kul­csát min­dig ma­gá­val vi­szi… A má­sik pél­dány a hi­va­tal­ban ma­rad.

Ba­las­sa Pé­ter lel­kes ma­gya­rá­zat­ba kez­dett.

– Em­lé­kez­zék, ez­re­des elv­társ, hogy mennyit töp­reng­tünk, ami­kor je­len­tet­tem a kulcs­min­tá­kat, hogy ki sze­rez­het­te meg azo­kat. Fő­ként az oko­zott gon­dot, hogy mi­kép­pen sze­rez­ték meg. No, erre most kel­lő vá­laszt kap­tunk, leg­alább­is ala­pos kö­vet­kez­te­té­sünk nyo­mán csak arra gon­dol­ha­tunk, hogy a Pa­lás­ti bir­to­ká­ban lévő kul­csok­ról ké­szít­het­ték a le­nyo­ma­tot… Ugyan­is a kulcs­cso­mót a ko­csi­já­ban hagy­hat­ta, nem min­dig vág­ta zseb­re, ami­kor ki­szállt. Fő­ként ak­kor nem, ha pil­la­nat­nyi­lag nem volt szük­sé­ge a kul­csok­ra.

– Ott­hon le­zárt ga­rá­zsa van – ve­tet­te köz­be az ez­re­des. Lát­szott raj­ta, hogy el­fo­gad­ja be­osz­tott­já­nak ma­gya­rá­za­tát, de töp­ren­gő arc­ki­fe­je­zé­se egy sor bi­zony­ta­lan­sá­got is tük­rö­zött.

– De fi­gye­lem­be kell ven­nünk azt is, hogy Pa­lás­ti oly­kor nem­csak mun­ka­he­lyé­re járt ko­csi­já­val – ér­velt Ba­las­sa.

– Ha­nem ki­rán­du­lá­so­kat tett – foly­tat­ta –, szín­ház­ba járt, és so­rol­hat­nám to­vább… Pa­lás­ti olyan em­ber volt, aki ál­lan­dó­an nyúz­ta a ko­csi­ját, és most is min­den­ho­va az­zal jár. Ezt tud­ják róla.

Bana ci­ga­ret­tát kí­nált. Rá­gyúj­tot­tak.

– Foly­tas­sa csak – biz­tat­ta be­osz­tott­ját az ez­re­des.

Ba­las­sa gyors egy­más­után­ban meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, mint­ha a szü­net vé­gét jel­ző csen­ge­tést hal­la­ná a mo­zi­ban, az­tán meg­szó­lalt:

– Na­pok­kal előbb az volt a nagy kér­dé­sünk, hogy Szán­tai maga tett szert a kulcs­min­ták­ra, il­le­tő­leg sa­ját maga ké­szí­tett min­tát az ere­de­ti kul­csok­ról, vagy pe­dig csak át­ad­ták neki eze­ket a min­tá­kat… Azért, hogy ké­szít­sen má­so­la­ti kul­cso­kat… A me­tál­kék jel­zés Pa­lás­ti ko­csi­já­ra vo­nat­ko­zik. Ak­kor pe­dig arra a meg­ál­la­pí­tás­ra kell jut­nunk, hogy Szán­tai meg­bí­zást ka­pott, al­kal­mas pil­la­nat­ban nyis­sa fel a mér­nök ko­csi­ját, és ha ab­ban ta­lál egy re­cés fém­ka­ri­kát két kulccsal, ké­szít­sen le­nyo­ma­tot a kul­csok­ról… Le­het, hogy ez nem si­ke­rült egy al­ka­lom­mal. Elő­for­dul­ha­tott na­gyon könnyen, hogy Pa­lás­ti a zse­bé­ben fe­lej­tet­te a ne­héz kul­cso­kat, és nem hagy­ta a ko­csi­já­ban… Más al­ka­lom­ra kel­lett te­hát vár­ni. Le­fo­ga­dom, hogy Szán­tai több­ször is át­ku­tat­ta a mér­nök ko­csi­ját, míg vé­gül si­ke­rült olyan pil­la­na­tot ki­fog­nia, hogy a kul­csok a ko­csi­ban vol­tak… Ké­sőbb Szán­tai gon­dol­kod­ni kez­dett. Nem vi­tás, pénzt ka­pott az ak­ci­ó­ért, de ő meg­sej­tet­te, hogy több pénz­re is szert te­het. Zsa­ro­lás­hoz kez­dett, és erre rá­fi­ze­tett. Sejt­het­te, hogy ez ve­széllyel jár, mert Vér­tes Ág­nes­re bíz­ta nem­csak az ál­ta­la lo­pott au­tó­rá­di­ó­kat, ha­nem azt a rend­szá­mot, amely meg­bí­zó­já­nak ki­lé­té­hez ve­zet el. S hogy ezt a meg­bí­zót név­ről is­mer­te vol­na Szán­tai, azt két­lem. Ezért volt csu­pán rend­szám a cé­du­lán. Más­kü­lön­ben név is sze­re­pelt vol­na vagy lak­cím… Szán­tai nem is­mer­te pon­to­san meg­bí­zó­ját. És ez egy cso­mó ta­lányt je­lent most a ré­szünk­re… Bana ap­ró­kat bó­lin­tott fe­jé­vel.

– Ho­gyan ta­lál­hat­tak egy­más­ra? – né­zett me­rő­en maga elé. – Hol ta­lál­koz­hat­tak? Mi volt köz­tük a meg­be­szélt jel, hogy egy­mást ér­te­sít­he­tik?… Egy kap­cso­lat­nál maga a kon­tak­tus fenn­tar­tá­sa a leg­fon­to­sabb. Fő­leg ilyen kap­cso­lat­nál… Egy­ál­ta­lán ki hoz­ta őket össze?

– Ezek a leg­ége­tőbb kér­dé­sek a ré­szünk­re, ha előbb­re aka­runk lép­ni… De az a vé­le­mé­nyem, hogy eze­ket te­gyük fél­re, és vár­junk, mi­lyen ada­tok ér­kez­nek majd és azok kö­zül me­lyek il­lesz­ked­nek va­la­me­lyik kér­dés­hez – vé­le­ke­dett Ba­las­sa.

Bana egyet­ér­tett ez­zel.

– A fő­ka­pi­tány­ság il­le­té­ke­se­i­re is szá­mít­ha­tunk – mond­ta. – Szán­tai és a sze­re­tő­je meg­gyil­ko­lá­sa meg­moz­gat­ta a bűn­ügyi­e­ket. Biz­tos va­gyok ab­ban, hogy egy sor olyan ada­tot is be­sze­rez­nek, ame­lyek a min­ket ér­dek­lő kér­dé­sek­hez il­lesz­ked­nek… Vo­nat­ko­zik ez leg­in­kább Szán­tai volt kap­cso­la­ta­i­ra, de en­nek a Vér­tes Ág­nes­nek a kap­cso­la­tai is ér­de­ke­sek le­het­nek a ré­szünk­re… Hát­ha ép­pen tőle in­dult ki az is­me­ret­len meg­bí­zó és Szán­tai ta­lál­ko­zá­sa.

Ba­las­sa ha­tá­ro­zot­tan meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ezt le­he­tet­len­nek tar­tom – mond­ta.

– Ugyan mi­ért?

– Ág­nes tud­ta, hogy Szán­tai meg akar vág­ni va­la­kit, aki­től pénzt re­mélt… Ha tud­ta vol­na, ki az il­le­tő, tud­ta vol­na azt is, mi Szán­tai zsa­ro­lá­sá­nak a lé­nye­ge. De ezt a lé­nye­get nem tud­ta, így nem is­mer­te a meg­bí­zót sem, pon­to­sab­ban a zsa­ro­lás­ra ki­sze­mel­tet sem.

– Tit­kol­ta – vág­ta rá Bana. – Kü­lön­ben mi­ért mond­ta vol­na meg? Ba­las­sa el­né­zett a fo­lyó víz­tük­re fe­lett a túl­só part­ra. Oda­át gye­re­kek vi­hán­col­tak, né­há­nyan la­pos kö­ve­ket do­bál­tak a víz fe­lü­le­té­re.

– Nem volt tit­ko­ló­dzó, hi­szen el­mond­ta a bo­rí­ték tar­tal­mát is – mond­ta csen­de­sen Ba­las­sa. – Pe­dig ezért a bo­rí­té­kért kel­lett meg­hal­nia.

Bana le­gyin­tett.

– Ak­kor még nem tud­ta, hogy Szán­tai ha­lott – mond­ta. – A sze­re­tő­je volt. Mi­ért szol­gál­tat­ta vol­na ki ma­gá­nak tel­je­sen a sze­re­tő­jét? Re­mény­ke­dett, hogy be­ál­lít a pénz­zel. Vág­ta vol­na el azt a fo­na­lat, amely a pénzt hoz­za? Ugyan…

– Az a nő őszin­te volt ve­lem.

– Mert le­fe­küdt ma­gá­val… Ba­las­sa a fe­jét in­gat­ta.

– A le­fek­vés­nek nem az őszin­te­ség volt az in­dí­té­ka – je­gyez­te meg csen­de­sen. – Ez­zel kap­cso­lat­ban ez­re­des elv­társ­nak rossz a mér­cé­je… Azért volt ve­lem őszin­te, mert egy olyan pil­la­nat­ban vol­tam vele, ami­kor ép­pen be­fe­jez­te ma­gá­ban Szán­ta­i­val kap­cso­la­tos ér­zé­se­it… A sa­la­kot akar­ta ki­la­pá­tol­ni ma­gá­ból, hogy mi­nél ke­ve­sebb em­lé­kez­tes­se arra, amit el akart fe­lej­te­ni. Kész. Eb­ben vol­tam sze­ren­csés. Ka­pó­ra jöt­tem, és ő be­szélt ne­kem min­den­ről, ami ben­ne volt… Jól­le­het, ha azon az es­tén más­sal akad össze a han­gu­la­tá­val, pil­la­nat­nyi ér­zé­sé­vel, ak­kor an­nak be­szélt vol­na. Fel­té­ve, ha az ér­dek­lő­dést ta­nú­sít ez irány­ban… Én ér­dek­lő­dést ta­nú­sí­tot­tam, ennyi volt az egész.

Bana mé­lyet szí­vott ci­ga­ret­tá­já­ból, az­tán akár egy fé­ke­zés­re kény­sze­rü­lő gőz­moz­dony, hir­te­len ki­lök­te ma­gá­ból a füs­töt.

– Maga tud­ja – mond­ta kis­vár­tat­va. – Ha úgy íté­li meg, hogy őszin­te volt, ak­kor kény­te­len va­gyok ezt el­fo­gad­ni… Ér­zé­ke­nyen érin­tet­te ez ma­gát, meg­ér­tem.

Ba­las­sa el­kap­ta te­kin­te­tét a fo­lyó­ról.

– Saj­ná­lom őt – mond­ta hal­kan. – Sen­ki sem szü­le­tett arra, hogy erő­sza­kos ha­lált hal­jon. Ha reg­ge­lig ma­ra­dok, vagy egy órá­val előbb me­gyek, ta­lán meg­aka­dá­lyo­zom a tör­tén­te­ket.

– A nyo­mo­zót is le­ütöt­ték…

– Ké­sőn ér­ke­zett. A gyil­kos már bent volt.

– Ugyan­ez elő­for­dul­ha­tott vol­na ma­gá­val is. Ba­las­sa fel­kap­ta a fe­jét.

– Én nem sé­tál­tam vol­na be olyan seb­bel– lob­bal, mint aho­gyan azt fel­té­te­le­zem, a pu­fók nyo­mo­zó tet­te. Kü­lön­ben, hogy ez­re­des elv­tár­sat még job­ban meg­győz­zem, be kell val­la­nom: hi­bát kö­vet­tem e l… Ugyan­is Ág­nes em­lí­tet­te ne­kem, hogy egy is­me­ret­len fér­fi több­ször a nyo­má­ba sze­gő­dött ezen a hé­ten… Sőt, az elő­ző éj­jel, ami­kor ha­za­fe­lé tar­tott, majd­nem a há­zig kí­sér­te. Ő an­nak tu­laj­do­ní­tot­ta, hogy az is­me­ret­len ki akar kez­de­ni vele, mint már nem egy­szer elő­for­dult. Egy csi­nos nő éle­té­ben ezek a moz­za­na­tok va­ló­ban je­len­ték­te­len­nek tűn­nek. Ma­gam is be­le­es­tem ebbe a hi­bá­ba, és an­nak tu­laj­do­ní­tot­tam az egé­szet, mint ami­nek Ág­nes vet­te. Egy­sze­rű ér­dek­lő­dés­nek. Ez bi­zony hiba volt… Pe­dig ak­kor már tud­tam, hogy Szán­tai mo­tor­ját a Du­ná­ból ha­lász­ták ki.

– A gyil­kos lett vol­na?

– Azt hi­szem.

Bana Dé­nes el­ta­pos­ta ci­ga­ret­tá­ját, és mély só­haj­jal be­le­túrt ősz ha­já­ba.

– Ha min­dent elő­re sej­te­nénk, mennyi­vel könnyebb dol­gunk len­ne – mond­ta. – Ezen most már ne prob­lé­máz­zon. Min­den­eset­re az intő jel, hogy ve­sze­del­mes el­len­ség­gel van dol­gunk, aki sem­mi­től sem riad vissza, hogy cél­ját el­ér­je… Ta­lán, ha va­la­mi­vel előbb tud­juk meg, hogy konk­ré­tan mi is tör­tént Szán­ta­i­val, na­gyobb fi­gyel­met ta­nú­sí­tunk Vér­tes Ág­nes iránt. Be­val­lom, ele­in­te azt is ne­hez­mé­nyez­tem, hogy egy ide­gen Szán­tai irá­nyá­ban ta­nú­sít ér­dek­lő­dést. Az ese­mé­nyek ma­gát iga­zol­ták… Mi volt a be­nyo­má­sa a Pa­lás­ti­nál le­zaj­ló bu­li­ról.

Ba­las­sa Pé­ter rész­le­te­sen be­szá­molt ta­pasz­ta­la­ta­i­ról. Fő­ként Koll­man Ar­túr­ral fog­lal­ko­zott. Mind­ez nem nyer­te meg kü­lö­nö­seb­ben az el­há­rí­tó­fő­nök tet­szé­sét.

– Koll­man Ar­túr több­szö­rö­sen ki­tün­te­tett ve­gyész­ku­ta­tó – kezd­te az ez­re­des. – Mit tu­dunk róla? El­ső­sor­ban azt, hogy ki­vá­ló szak­em­ber volt, nagy tu­dá­sú, és sze­rény… Soha a leg­cse­ké­lyebb gya­nú ár­nyé­ka sem ve­tő­dött rá. Pe­dig szám­ta­lan olyan mun­kát vég­zett el, amely iránt igen nagy ér­dek­lő­dés volt kül­föl­dön. Sem­mi sem szi­vár­gott ki a keze alól… Azért len­ne gya­nús, mert kint volt Ve­ne­zu­e­lá­ban? Va­la­mi női uno­ka­test­vért lá­to­ga­tott meg, aki kint él már vagy öt­ven éve. Vissza­jött, és kész. Mi­ért ép­pen Koll­ma­nék kö­rül fo­rog a feje?

– Ér­zés dol­ga…

Bana fel­ne­ve­tett, és ke­zé­vel a pad tám­lá­já­ra csa­pott.

– Sej­tet­tem, hogy megint ér­zés ins­pi­rál­ja!

– Azért oko­kat is fel­so­rol­ha­tok…

– Kí­ván­csi­an vá­rom.

– Kez­de­ném ott, hogy Koll­man Ar­túr bi­zo­nyos te­kin­tet­ben meg­vál­to­zott. És ez a vál­to­zás pon­to­san az­tán kö­vet­ke­zett be, hogy vissza­tért ro­ko­ni lá­to­ga­tá­sá­ból.

Bana mo­so­lyog­va bó­lin­tott:

– A vén szi­var meg­nő­sült.

Ba­las­sa mu­ta­tó­uj­ját a ma­gas­ba emel­te.

– Ez az egyik – mond­ta.

– A má­sik?

– El­ha­nya­gol­ta a hob­by­ját… Pél­dá­ul szen­ve­dé­lye­sen gyűj­töt­te az in­ga­órá­kat. Min­dig maga húz­ta fel őket, sen­kit sem en­ge­dett hoz­zá­nyúl­ni. Még a ház­ve­ze­tő­nő­jé­nek sem… Mi­óta vissza­jött, nincs hob­bi, nincs ház­ve­ze­tő­nő, aki régi bú­tor­da­rab volt a ház­ban. Nem tö­rő­dik az in­ga­órák­kal, nem vá­sá­rol úja­kat, te­hát meg­vál­to­zott.

– Na hall­ja – ve­tet­te köz­be az ez­re­des. – Mi­nek a ház­ve­ze­tő­nő, ha jött a fe­le­ség? Mi­nek a hob­by, ha az asszony fi­a­tal?

– A kort ve­gye ala­pul, ez­re­des elv­társ…

– Ép­pen Koll­man élet­ko­rát ve­szem ala­pul.

Ba­las­sa kel­let­le­nül húz­ta el a szá­ját.

– Hogy le­het az, hogy va­la­ki csak úgy le­mond be­ideg­ző­dött és meg­cson­to­so­dott szo­ká­sa­i­ról? Má­ról hol­nap­ra ki­cse­ré­lő­dik, fél­re­te­szi a negy­ven, öt­ven év szin­te már ter­mé­sze­tes­sé vált, meg­szo­kott dol­ga­it… Nagy­apám min­den haj­na­lon ki­ment az ud­var­ra és meg­néz­te az eget, a jó­szá­got. Kí­ván­csi volt az idő­re, hogy me­het-e a föl­dek­re. Ez az élet­ele­me lett. Ami­kor a ta­nyá­ról be­köl­tö­zött a fa­lu­ba, és már nem ment se­ho­vá, ak­kor is min­den haj­na­lom fel­kelt, ki­ment az ud­var­ra le­ve­gőz­ni. Mi­ért? Meg­szo­kás­ból… És sem­mi sem tud­ta vol­na az ágy­ban tar­ta­ni, még egy har­minc év­vel fi­a­ta­labb fe­le­ség sem… A mun­ka­tár­sak hol egyik­nél, hol má­sik­nál össze­jön­nek, köz­ben óha­tat­la­nul be­szél­get­nek a mun­ká­juk­ról, is­mer­te­tik ered­mé­nye­i­ket. Min­den­nek fül­ta­nú­ja Koll­man Ar­túr, no meg az asszony.

– Te­gye hoz­zá az asszony öccsét is…

– Hoz­zá­tet­tem, sze­re­pel ő is a szá­mí­tá­som­ban.

Bana hosszan bá­mult maga elé.

– Nem ígé­rek sem­mit – mond­ta ké­sőbb.

– Csak ne­hogy az ese­mé­nyek meg­előz­ze­nek min­ket.

– Ne­kem ne fes­se a fal­ra az ör­dö­göt – kap­ta fel fe­jét az ez­re­des.

– Koll­ma­nék­nál va­la­mi bűzt ér­zek, és ez a lé­nyeg.

Bana Dé­nes bosszú­san ki­fa­kadt:

– Ér­zés. Min­dig csak az ér­zés… Leg­alább va­la­mi tény len­ne a ke­zünk­ben.

– Ígé­rem, azon le­szek, hogy rö­vi­de­sen azok is le­gye­nek – bó­lin­tott Ba­las­sa. – Azért igyek­szem meg­győz­ni ez­re­des elv­tár­sat ér­zé­sem­ről, ne­hogy ké­sőbb hát­rány­ba ke­rül­jünk ép­pen emi­att… A dön­tő pil­la­nat­ban lé­pés­elő­nyünk meg­ha­tá­ro­zó­ja a si­ker­nek. És ezt a lé­pés­előnyt csak a Koll­ma­nék kö­rü­li élet tisz­tá­zá­sa után nyer­het­jük meg. Vagy ki­zár­juk őket a to­váb­bi mun­kánk­ból, vagy szo­ros el­len­őr­zést al­kal­ma­zunk ve­lük szem­ben.

Bana is­mét mély hall­ga­tás­ba bur­ko­ló­zott. Té­pe­lő­dé­se el­árul­ta, hogy in­ga­do­zik a ja­vas­la­ton. Csak nagy­so­ká­ra szó­lalt meg.

– Hát jó – só­haj­tott. – In­téz­ke­dem, hogy kö­rül­szi­ma­tol­juk Koll­man Ar­túrt és szűk kör­nye­ze­tét.

– Meg­nyug­ta­tá­som mi­att en­ged­jen a ké­ré­sem­nek ez­re­des elv­társ… Ku­tas­sák fel Koll­man Ar­túr múlt­ját, vissza­me­nő­en egé­szen az is­ko­lás ko­rá­ig. Ba­rá­tai, is­me­rő­sei is szám­ba ve­he­tők.

Bana Dé­nes hu­nyo­rog­va né­zett a dél­utá­ni nap­sü­tés­ben.

– Mi­nek ez ma­gá­nak?

– Mert Koll­man kö­rül fo­rog min­den – vá­la­szol­ta Ba­las­sa, és be­szá­molt mun­ka­he­lyén tett meg­fi­gye­lé­se­i­ről. Az el­há­rí­tó­fő­nök nagy ér­dek­lő­dés­sel hall­gat­ta. Ké­sőbb, ami­kor be­osz­tott­ja az ezek­kel kap­cso­la­tos vé­le­mé­nyét fej­te­get­te, kel­let­le­nül mo­co­rog­ni kez­dett.

– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy az is­me­ret­len ké­met nem a bel­ső sze­mé­lyek kö­ré­ben kell ke­res­nünk? – húz­ta fel szem­öl­dö­két.

– A dol­gok arra mu­tat­nak, hogy kül­ső sze­mély, de na­gyon tá­jé­ko­zott a bel­ső dol­gok­ról… Per­sze, le­het se­gí­tő­tár­sa a vál­la­lat­nál.

Bana Dé­nes­ről le­rítt az elé­ge­det­len­ség.

– Maga rom­ba dön­ti min­den ter­vün­ket – mond­ta.

– Ha egy­szer nem jó a terv, dől­jön rom­ba mi­nél előbb. Ez an­nál jobb a ré­szünk­re.

– Ami­kor meg­ha­tá­roz­tuk a fel­de­rí­tés irá­nyát, bel­ső sze­mély mel­lett tör­tünk lán­dzsát. A té­nyek erre mu­tat­tak. Be­val­lom, át­fu­tott raj­tam, hogy en­nek az el­len­ke­ző­je is fenn­áll­hat. Erre az ins­pi­rált, hogy meg­ta­lál­ta a kul­csok le­nyo­ma­tát Szán­ta­i­nál.

– Ha a kém a vál­la­la­ton be­lül van, ak­kor meg­sze­rez­het­te vol­na maga is a kulcs­min­tá­kat… így az­tán Szán­ta­i­ra sem lett vol­na szük­ség. Hogy őt be­von­ták, az azt mu­tat­ja, hogy a kulcs­min­tát Pa­lás­ti kul­csá­ról kel­lett meg­sze­rez­ni­ük, amit a mér­nök min­dig ma­gá­val vitt.

Bana fi­gyel­mez­te­tő­en in­tett uj­já­val.

– Ez tel­jes mér­té­kig még nem bi­zo­nyo­so­dott be – mond­ta.

– Csak lo­gi­kus kö­vet­kez­te­tés alap­ján több tény utal en­nek alap­ján kül­ső sze­mély­re, mint ahogy ere­de­ti ter­vünk­ben sze­re­pelt.

Bana ül­té­ben nyúj­tó­zott egyet.

– Kí­ván­csi­an vá­rom majd a leg­kö­ze­leb­bi ütő­kár­tyá­ját – mond­ta él­ce­lőd­ve.

– El­árul­ha­tom, hogy egy ütő­kár­tyám még ma­radt. Nem ját­szot­tam ki, mert azt aka­rom, hogy erős érv szól­jon mel­let­te. De ma este el­vá­lik, mit üt­he­tek ez­zel a lap­pal.