2.

A fe­ke­te autó a kór­ház elé sik­lott. Né­hány má­sod­per­cig állt, az­tán éles mo­tor­si­kol­tás­sal hát­ra in­dult. Messzebb a be­já­rat­tól, egy nagy­lom­bú fa mö­gött újra meg­állt, moz­du­lat­lan­ság­ba me­redt, mint­ha már na­pok óta azon a he­lyen vá­ra­koz­na.

Ké­sőbb egy má­sik autó is ér­ke­zett. Sö­tét­kék Mer­ce­des. Egy ga­lamb­szür­ke ru­hás, ma­gas fér­fi és egy tes­te­sebb nő szállt ki be­lő­le. Fel­si­et­tek a lép­csőn, s el­tűn­tek a be­já­ra­ton.

A fe­ke­te autó aj­ta­ja ki­nyí­lott.

Auszt­ri­á­nak ezen a vi­dé­kén könnyen el­vi­sel­he­tő a nyár. A he­gyek­ből hű­vös­ke szél sza­lad le a há­zak közé, len­ge­ti, him­bál­ja a nyi­tott ab­la­kok füg­gö­nye­it, a fák fa­kó­zöld le­ve­le­it, a nők bő­sé­ge­sen re­dő­ző szok­nyá­it. Nin­csen hő­ség. Es­té­re pe­dig a sö­tét­ség­gel di­der­gős hi­deg is eresz­ke­dik a vá­ros­ra, s ilyen­kor a lo­vak­ra is rá­te­rí­tik a ne­héz pok­ró­cot. Mert ez olyan vi­dék, ahol még lo­vak áll­nak az is­tál­lók­ban, s ha nem is szán­ta­nak-vet­nek ve­lük, de ál­mos bak­ta­tás­sal von­szol­ják a sze­ke­ret, vagy az ide­ge­nek hin­tó­ját. Kis vá­ros­ka az Al­pok lá­bá­nál, egy kacs­ka­rin­gós völgy­ben, ta­lán egyet­len hosszú utca az egész. Kór­há­za azon­ban hí­res­sé vált az egész or­szág­ban. Az elő­ke­lő em­be­rek, ha te­he­tik, ide­hoz­zák ro­ko­na­i­kat, amo­lyan Va­rázs­hegy-féle, sza­na­tó­ri­um is, kór­ház is. Fő­kép­pen nő­gyó­gyá­sza­i­kat ked­ve­lik, mo­soly­gós arcú, ked­ves mo­do­rú or­vo­sok, s mind leg­alább öt­ven­éves. Úgy gon­dol­ják, ez ad biz­ton­sá­got a nők­nek és nyu­gal­mat a fér­je­ik­nek. A vá­ros­ka fö­lött vár őr­kö­dik, ma­gas szür­ke tor­nya, ki­rí­vó el­len­té­te a moz­gal­mas, sok­szí­nű táj­nak. De a rege sze­rint, amíg a vár tor­nya áll­ja a vi­ha­ro­kat, a ha­vas, csap­ko­dó sze­let, s rez­dü­let­le­nül me­red a nagy sem­mi­be, nem ér­he­ti baj sem a vö­rös­cse­re­pes há­zak la­kó­it, sem a kór­ház be­te­ge­it. A vár rég ha­lott úr­nő­je, min­den éj­fél­kor fel­má­szik a to­rony te­te­jé­re, fel­öl­tö­zik a hold su­ga­ra­i­ba, ki­tár­ja kar­ját a vá­ros­ka fölé, s olyan cso­da­su­ga­rat bo­csát ki, amely ol­tal­maz­za a kö­vet­ke­ző hu­szon­négy órá­ra a vi­dé­ket. A to­rony­ban nem­ré­gi­ben szál­lo­dát akar­tak be­ren­dez­ni, de olyan tisz­tán le­he­tett hal­la­ni a fa­lak­ból ára­dó sí­rást, nyö­ször­gést, hogy el kel­lett vet­ni a ter­vet. A vá­ros ős­la­kói cin­ko­sán mo­so­lyog­tak egy­más­ra: ők tud­ták, hogy az úrnő nem en­ge­di…

És még va­la­mi: az hír­lik az egész or­szág­ban, aki en­nek a vá­ros­ká­nak kór­há­zá­ban szü­le­tik, ab­ból nagy em­ber lesz. Pél­dá­kat is mon­da­nak erre, van No­bel-dí­ja­suk, püs­pö­kük, sőt – is­ten bo­csás­sa meg – az ál­la­mi íté­let­vég­re­haj­tó is itt szü­le­tett. Ami­kor az anyá­nak elő­ször ad­ják a ke­zé­be az ápo­ló­nő­vé­rek a cse­cse­mőt, nem is a ne­vét mond­ják, ha­nem ezt: íme, anyu­ka, a kis re­mény­su­ga­runk… Eb­ben a kór­ház­ban szü­let­ni ran­got je­lent. És azt, hogy a szü­lők gaz­da­gok. Nem kelt te­hát fel­tű­nést, ha egy ele­gáns úr száll ki a kór­ház be­já­ra­ta előtt a szép­sé­ges au­tó­já­ból. És az sem, hogy mö­göt­te egy má­sik, sze­ré­nyebb ko­csi áll. ír­hat­nánk azt is, így van rend­jén.

A fe­ke­te au­tó­ból óva­to­san ki­ká­szá­ló­dott egy fér­fi, fény­ké­pe­ző­gé­pét maga elé tar­tot­ta, mint­ha azt sze­ret­né meg­men­te­ni min­den rossz­tól. A má­sik au­tó­hoz sé­tált, s gyors egy­más­után­ban fel­vé­te­le­ket ké­szí­tett róla. Azt hi­het­né az em­ber, hogy fo­tó­ri­por­ter. Ami­kor – ta­lán egy óra múl­tán – új­ból meg­je­lent az ele­gáns fér­fi a kór­ház aj­ta­já­ban, s kar­ját tá­ma­szul nyújt­va, se­gí­tett le egy óva­to­san lép­ke­dő nőt, az­tán azt, ame­lyik­kel együtt ér­ke­zett, de aki­nek a kar­já­ban már egy fe­hér, csip­kés pó­lyá­ba csa­vart cse­cse­mő aludt. A fény­ké­pész újra kat­tint­gat­ni kezd­te a gé­pét. A fér­fi in­tett neki, hogy tűn­jön el, de ez a fo­tóst nem za­var­ta. Az utol­só fel­vé­tel ak­kor ké­szült, ami­kor a Mer­ce­des el­in­dult. A fény­ké­pész az­tán a sa­ját ko­csi­já­hoz sza­ladt, le­hup­pant az ülés­re, mon­dott va­la­mit a tár­sá­nak, s ők is in­dul­tak ki a vá­ros­ból, a néma he­gyek közé, a sö­tét­kék Mer­ce­des után. Kö­vet­ték a ka­nyar­gós uta­kon, a fe­nyők sor­fa­la kö­zött, az au­tó­pá­lyá­ig, s on­nan egé­szen Bécs­be. De a fő­vá­ro­son is ke­resz­tül­haj­tot­tak, s a Duna túl­só ol­da­lán, egy szép vil­la­sor egyik háza előtt áll­tak meg. A fo­tós ezt mond­ta a tár­sá­nak.

– Még­is ha­za­hoz­ták…

– Nem olyan nagy baj – vá­la­szolt a má­sik.

– Nem, csak… Ne­künk jobb lett vol­na a nya­ra­ló… Állj va­la­ho­vá fél­re, te­le­fo­ná­lok a Pró­fé­tá­nak.

– Jó – bó­lo­ga­tott a vo­lán mö­gött ülő, kes­keny ba­ju­szú, fe­ke­te sze­mű fér­fi. – De ne fe­lejtsd el, hogy a jó tu­ris­ta…

– Mit akarsz a jó tu­ris­tá­val?

Az autó las­san el­in­dult.

– Is­me­red a mon­dást, nem?

– Me­lyi­ket?

– Hát, hogy a jó tu­ris­ta a he­gyet alul­ról, a temp­lo­mot kí­vül­ről, de a kocs­mát be­lül­ről nézi meg… Ezt csak azért mon­dom, mert éhes is va­gyok, meg… Jobb, ha az ital­ról nem is be­szé­lünk…

A fo­tós ne­ve­tett.

– Jó, ke­ress egy meg­fe­le­lő he­lyet… Ne­kem is ki­szá­radt a tor­kom. És – tet­te hoz­zá – ezek egy­ha­mar nem moz­dul­nak ki…

– Nagy­sze­rű… Te­le­fo­nálj… Itt egy fül­ke.

Az autó meg­állt, a fo­tós fér­fi ki­szállt, fény­ké­pe­ző­gé­pét azon­ban ma­gá­val vit­te. A tár­sa nem hal­lot­ta, hogy mit be­szél. Ki­csit meg­le­pő­dött, ami­kor a fér­fi vissza­ült az au­tó­ba, s ko­mor han­gon mond­ta.

– A vil­lá­hoz.

– A vil­lá­hoz? Vissza?

– Igen. Majd kül­de­nek vál­tást, de ad­dig…

Az autó ve­ze­tő­je ká­rom­ko­dás­fé­lét szi­sze­gett, de azon­nal in­dí­tott. Las­san el­gör­dül­tek a vil­la előtt, az egyik ke­reszt­ut­cá­ban meg­for­dul­tak, s in­dul­tak vissza.

– Hova áll­jak?

Ne­héz volt a he­lyet ki­vá­lasz­ta­ni, mert a há­zak gon­do­san, rend­ben tar­tott kert­jei egy­mást ér­ték, s bár­hol állt vol­na is meg az autó, a ke­rí­té­sek előtt, az ott la­kók jog­gal hi­het­ték vol­na, hogy hoz­zá­juk ér­ke­zett va­la­ki.

– Fel­tű­nés nél­kül – mor­mog­ta a fo­tós, s köz­ben ta­nács­ta­la­nul né­ze­get­te az ut­cát –, könnyű azt mon­da­ni, fel­tű­nés nél­kül…

– Újra meg­for­dul­jak?

A fo­tós a fe­jét ráz­ta.

– Ne… Ha­nem állj meg itt! Most!

– Itt? – kér­de­zett cso­dál­koz­va a gép­ko­csi ve­ze­tő­je. – Itt nin­csen sem­mi! Sem­mi, ami ta­kar­na.

– Más­hol sincs. De eb­ben a ház­ban min­den re­dőnyt le­eresz­tet­ték… Le­het, hogy nya­ral­nak…

– Va­ló­ban. Iga­zad van, – Az autó meg­állt, a mo­tor el­hall­ga­tott. – És itt ma­ra­dunk?

A fo­tós fér­fi bó­lin­tott.

– Itt.

– Így hát­tal?

– Így. – Az­tán hoz­zá­tet­te, bár nem sok meg­győ­ző­dés­sel. – Ez a hely­zet az álca… Nem a leg­ké­nyel­me­sebb ugyan…

Úgy he­lyez­ke­dett, hogy az autó hát­só üve­gén ki­lát­has­son.

– Ki­tö­rik az em­ber de­re­ka meg a nya­ka, de ha más nin­csen…

– Ne­kem jó… Leg­alább egy kó­lát hoz­tam vol­na…

A fo­tós nem szólt, alig te­nyér­nyi mag­ne­to­font vett elő, be­lek­rá­ko­gott, in­tett a tár­sá­nak, hogy hall­gas­son, s hal­kan be­szél­ni kez­dett.

– Au­gusz­tus nyol­ca­di­ka… Most ti­zen­öt óra hu­szon­két perc… A Stöckl­gas­sén ál­lunk, a negy­ven­ket­tes ház előtt… A gép­ko­csi ve­ze­tő­je Silz, és aki be­szél, Ros­en­bach… Reg­gel óta kö­vet­jük a ko­csit. Min­den a szo­ká­sos mó­don zaj­lott. A fér­fi ve­zet, mel­let­te ült a fe­le­sé­ge. A hát­só ülé­sen a dada, a gye­rek­kel. A fény­ké­pe­ket meg­csi­nál­tam. A fér­fi ugyan til­ta­ko­zott, de hi­het­te, hogy ez a mes­ter­sé­gem. Más fo­tós nem volt. Az úton a fe­le­ség több­ször is vissza­for­dult a gye­rek­hez, hát­ra­nyúl­va igaz­ga­tott va­la­mit. A dada kö­vér­kés al­kat, elég jól öl­tö­zött, a kar­ján, a nya­ká­ban is arany. Aho­gyan én meg tu­dom ítél­ni, va­la­mi­lyen szak­ma­be­li, mert nagy biz­ton­ság­gal fog­ta a pó­lyát, amíg az au­tó­hoz ér­tek, fél kéz­zel két­szer be­le­nyúlt a tás­ká­já­ba, azt nem tu­dom, mit ke­res­he­tett, de a gye­rek meg sem bil­lent a kar­ján. Az autó hát­só aj­ta­ját is ő nyi­tot­ta ki, bár a fér­fi igye­ke­zett, hogy oda­ér­jen. A vil­lá­ba au­tó­val haj­tot­tak be, táv­irá­nyí­tá­sú kapu van. A ga­rázs­ból be le­het jut­ni a ház­ba, mert nem lát­tam sen­kit meg­je­len­ni újra az ud­va­ron. A ke­rí­tés ala­csony, át le­het lép­ni. Egy be­to­nút ve­zet a ga­rázs­hoz, ez cir­ka húsz mé­ter hosszú. A gya­lo­go­s­út ka­vi­csos, a ka­pu­nál azon­nal el­vá­lik az au­tó­út­tól, a fü­ves ré­szen át egye­ne­sen megy a ház fő­be­já­ra­tá­ig. Az épü­let két­szin­tes, a fel­ső ab­la­kok az ut­cá­ra nyíl­nak, össze­sen hat. Alul két hosszú ab­lak van, a kapu két ol­da­lán. Mind a ket­tő rá­csos. A kert foly­ta­tó­dik a ház há­tá­nál. Az ut­cá­ról csak az lát­szik, hogy va­la­mi te­rasz­fé­le is le­het, mert egy kor­lát sar­ka tű­nik elő a haj­la­do­zó bok­rok mö­gül. Egye­lő­re min­den csen­des. Ennyit tud­tunk meg­ál­la­pí­ta­ni. Vége.

A gép­ko­csi ve­ze­tő­je, vagy­is Silz vál­las, bo­zon­tos hajú, bar­na bőrű fér­fi, ké­nyel­me­sen hát­ra­dőlt az ülé­sen.

– Éb­ressz fel, ha van va­la­mi… Eb­ben a ro­hadt hő­ség­ben el­száll az em­ber ere­je… leg­alább a za­kó­mat le­ve­het­ném…

– Ma­radj nyug­ton…

– Én ma­ra­dok – mond­ta le­mon­dó­an –, de ha arra gon­do­lok, hogy a ba­rá­ta­ink kon­di­ci­o­nált szo­bá­ban iszo­gat­ják a cit­ro­mos Mar­ti­nit, el­hi­he­ted, nem sok ked­vem van itt meg­fő­ni…

– Én nem sze­re­tem a Mar­ti­nit.

Silz nem vá­la­szolt. Be­huny­ta a sze­mét, úgy tett, mint­ha alud­na.

A fo­tós, Ros­en­bach el­tet­te a mag­nót, a hát­só ülés­re dob­ta a fény­ké­pe­ző­gé­pet is. Nem for­dult meg, néz­te a vil­lát. Rez­dü­let­len arc­cal, me­red­ten.

Silz fész­ke­lő­dött az ülé­sen.

– Nyom ez a va­cak – a za­kó­ja alá nyúlt, va­la­mit igaz­ga­tott, hol jobb­ra for­dult, hol bal­ra. – Látsz va­la­mit? – kér­dez­te.

– Azt, hogy pisz­kos az au­tód hát­só üve­ge…

– Nem volt időm mo­sat­ni, hú­szan is áll­tak a mű­hely előtt. Re­mé­lem, nem kép­ze­led, hogy már ezt is én fo­gom csi­nál­ni? – Ké­sőbb szá­raz han­gon hoz­zá­tet­te: – Én épp olyan mun­ka­társ va­gyok, mint te…

Ros­en­bach az órá­já­ra né­zett. Még reg­gel vett a macs­ká­i­nak egy cso­mó csir­ke­nya­kat, be­dob­ta az autó cso­mag­tar­tó­já­ba. Arra gon­dolt, hogy a nagy me­leg­ben már biz­to­san szag­la­nak. Jön­nek majd a macs­kák este, kör­be­ülik a kis ud­va­ron levő ete­tőt, s nem kap­hat­nak sem­mit. Pe­dig ott szok­ta előt­tük egy kis bárd­dal da­ra­bol­ni a nya­ka­kat, s kü­lön dob mind­egyik macs­ká­nak. Azok már annyi­ra jól ne­vel­tek, hogy nem nyúl­nak ah­hoz a hús­hoz, ame­lyik nem elé­jük esik.

– Meg­bü­dö­sö­dik – mond­ta han­go­san.

Silz össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Mi a bü­dös?

– A hús!… A cso­mag­tar­tó­ban.

– Ja. Az le­het.

Ros­en­bach ko­mo­ran né­ze­get­te a vil­la­sort.

– Ide kel­le­ne köl­töz­ni, mi?

Silz nem vá­la­szolt. Újra be­huny­ta a sze­mét, s úgy tett, mint­ha alud­na. A fo­tós a fény­ké­pe­ző­gé­pét pisz­kál­gat­ta. A sze­me elé emel­te a ke­re­sőt, s azon át les­te, moz­dul-e va­la­hol, va­la­mi. Hosszabb csend után Silz szó­lalt meg.

– És ha nem vál­ta­nak le? Már az is hely­te­len volt, hogy mi kí­sér­tük őket egész úton… Ha van egy kis esze a pa­sas­nak, ész­re­vett ben­nün­ket… Tu­laj­don­kép­pen mi a bűne?

Ros­en­bach va­la­mi­kor rend­őr volt, de ti­tok­ban akt­fo­tó­kat ké­szí­tett egy por­nó­lap­nak, s ami­kor erre fény de­rült, el­ta­ná­csol­ták a tes­tü­let­ből. Né­hány évig ma­gán­de­tek­tí­ves­ke­dett, de meg­él­he­té­si gond­jai ke­let­kez­tek, s ak­kor egyik ba­rát­ja ezt az új he­lyet aján­lot­ta. Itt ugyan jó fi­ze­tést ka­pott, de na­gyobb volt a fe­gye­lem és a szi­gor, mint a rend­őr­sé­gen. De a fény­ké­pe­zést nem til­tot­ták, sőt több­nyi­re olyan fel­ada­tot ka­pott, ahol gya­ko­rol­hat­ta szen­ve­dé­lyét.

– Bűne? Egy­ál­ta­lán bű­nös? Hon­nan ve­szed, hogy bűne van?

Silz a má­sik ol­da­lá­ra for­dult.

– Ko­mé­di­ázz az öreg­anyád­nak – mond­ta csen­de­sen. – Egyéb­ként pe­dig, én tő­lem le­het a ró­mai pápa is… Las­san ki­ké­szí­ti az em­bert ez a ro­hadt me­leg…

A be­szél­ge­tés újra el­akadt. Ros­en­bach le­tet­te a fény­ké­pe­ző­gé­pét, s az­zal szó­ra­ko­zott, hogy az ajtó au­to­ma­ta ab­la­ká­nak kap­cso­ló­gomb­ját nyo­mo­gat­ta. Az üveg halk mor­du­lás­sal sza­ladt le, fel. Silz fél­szem­mel néz­te, de nem szólt.

Egy autó ka­nya­ro­dott az ut­cá­ba. Pí­ros Jet­ta volt. Las­san jött, mint­ha min­den pil­la­nat­ban meg akar­na áll­ni. Egy nő ve­zet­te. Ami­kor a vá­ra­ko­zó autó mel­lé ért, a nő az ab­lak­hoz emel­te a re­vol­ve­rét, cél­zott és lőtt. Négy­szer.