19.

Az el­há­rí­tás Su­gár min­den lé­pé­sét fi­gyel­te Sió­fo­kon. A bar­kós fér­fit lát­ha­tat­lan te­kin­te­tek kí­sér­ték. Mi­után vissza­ér­ke­zett Ka­pos­vár­ról, már a má­so­dik nap es­té­jén te­le­fon­hí­vást ka­pott.

„Itt Bit­ter” hang­zott né­me­tül a kagy­ló­ban. Su­gár azt vá­la­szol­ta: „Min­den rend­ben.” A né­met ba­jor táj­szó­lás­sal be­szélt: „A stran­don ti­zen­egy­kor.” A pin­cér azt fe­lel­te: „Igen, hol­nap.”

Más­nap dél­előtt Su­gár rá­érő­sen meg­je­lent a sió­fo­ki stran­don. Ha­tal­mas tö­meg volt. Előbb egy ká­vét ivott a bü­fé­nél, majd hossza­san he­lyet ke­re­sett a na­po­zás­hoz. Egy fér­fi kö­ze­lé­ben kö­tött ki, aki tar­ka­koc­kás tö­rül­kö­ző­jén he­ve­ré­szett, mel­let­te tás­ka­rá­dió, ci­ga­ret­ta, ön­gyúj­tó. Su­gár is ki­rak­ta tás­ká­já­ból hol­mi­ját és le­he­ve­re­dett. Ké­sőbb el­ment és für­dött egyet, majd vissza­tért, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott és né­ze­lő­dött. Egyet­len szót sem vál­tott a mel­let­te na­po­zó fér­fi­val.

A fi­gye­lők­nek fel­tűnt, hogy mind­ket­tő Marl­bo­ro ci­ga­ret­tát szív, s a do­bo­zok mel­let­tük he­ver­nek a fű­ben. Sej­tet­ték, ez nem vé­let­len, s fi­gyel­mü­ket a do­bo­zok­ra irá­nyí­tot­ták. Nem té­ved­tek. Ké­sőbb Su­gár sze­de­lőz­köd­ni kez­dett, tás­ká­já­ba pa­kol­ta hol­mi­ját, de nem a sa­ját ci­ga­ret­tá­ját emel­te fel a fű­ből, ha­nem a má­si­két. A ma­gá­ét vissza­hagy­ta.

Er­ről a „té­ve­dés­ről” né­hány gyors fény­kép­fel­vé­tel ké­szült.

A na­po­zó fér­fi­ről meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy az Eu­ró­pa szál­ló la­kó­ja, Jo­hann Bit­ter, har­minc­éves stutt­gar­ti tiszt­vi­se­lő, aki már há­rom hete nya­ral Sió­fo­kon, és a ju­go­szláv ten­ger­part­ra ké­szü­lő­dik. A kö­vet­ke­ző nap a né­met be­pa­kolt ko­csi­já­ba, de a szál­lo­dá­ban szo­bát ren­delt két hét­tel ké­sőbb­re. A por­tás­nak azt mond­ta, út­ban vissza még né­hány na­pot a Ba­la­ton­nál akar töl­te­ni.

A je­len­tést gyor­san to­váb­bí­tot­ták Nagy­ka­ni­zsá­ra, ahol Pin­tér és Be­lez­nay te­vé­keny­ked­tek egy tu­cat be­osz­tot­tal.

Idő­köz­ben a Sa­tur­nus meg­kezd­te mű­so­rát a vá­ros­ban. Mint min­den kez­dés­nél, itt is na­pok­kal előbb el­kelt az összes jegy. Rán­ki elé­ge­det­ten dör­zsöl­te te­nye­rét. Csu­pán Ama­de­usz­né szo­kott lá­to­ga­tá­sa ma­radt el, mint­ha ha­nya­gol­ta vol­na a cir­kusz ügye­it. Oly­kor az igaz­ga­tó maga ro­hant a ta­nács­hoz, és más hi­va­tal­hoz a cir­kusz tar­ká­ra má­zolt War­sza­vá­ján.

Far­kas nem tud­ta, hogy a nő mi­ért ma­radt el. Egy ta­lál­ko­zás al­kal­má­val az el­há­rí­tó fő­nök vá­laszt adott erre a kér­dés­re. Ama­de­usz­né dol­go­zik a köz­pont­ban, de hogy mi­ért nem jön Ka­ni­zsá­ra, azt nem tud­ják.

Far­kas min­den pil­la­nat­ban vár­ta, mi­kor kap üze­ne­tet. Ez azt je­len­tet­te, hogy Su­gár fel­ke­re­ke­dett Sió­fok­ról és vár­ha­tó meg­ér­ke­zé­se az esti elő­adás­ra. A cir­kusz­ban a fi­a­tal­em­ber­nek kel­lett szem­mel tar­ta­nia a pin­cért. Az el­há­rí­tó fő­nök az ak­ció kez­de­tét köz­vet­len az elő­adás vé­gé­re idő­zí­tet­te, ami­kor Su­gár ki­lép a be­já­ra­ton és ko­csi­já­hoz megy. A Czu­kor-trió le­lep­le­zé­sé­re a ki­seb­bik sá­tor­ban ke­rül majd sor, aho­vá a fi­ná­lét kö­ve­tő­en a sze­rep­lők be­vo­nul­nak és meg­vár­ják, míg a kö­zön­ség el­hagy­ja a cir­kusz te­rü­le­tét.

Egy hét is el­múlt már, jel­zés nem ér­ke­zett. Far­kas kez­dett ide­ges len­ni. Vé­gül egy ked­di na­pon be­kö­vet­ke­zett az, ami­re szá­mí­tott. Dél­tájt üze­ne­tet ho­zott az ál­lan­dó por­tás, aki a be­já­rat­nál tar­tóz­ko­dott. A fi­a­tal­em­ber ép­pen a la­kó­ko­csi előtt be­szél­ge­tett Ká­sás­sal, Béni tár­sa­sá­gá­ban.

– Egy hölgy volt itt, Laci, ma­gát ke­res­te. Azt az üze­ne­tet hagy­ta, hogy es­té­re sze­rez­zen je­gyet a nagy­nén­jé­nek – tol­má­csol­ta.

– Kö­szö­nöm, Fri­ci bá­csi…

– Nincs mit.

Béni vi­gyor­gott.

– Majd el­in­té­zem ne­ked a dísz­pá­holyt – mond­ta.

Késő dél­után za­var tá­madt az áram­el­lá­tás­ban. Az igaz­ga­tó in­téz­ke­dé­sé­re két sze­re­lő ér­ke­zett a vá­ro­si elekt­ro­mo­sok­tól. Fel­mász­tak az osz­lo­pok­ra, szösz­mö­töl­tek a csat­la­ko­zó­kon, az­tán el­men­tek. A za­var meg­szűnt.

Az esti elő­adás­ra már egy órá­val ko­ráb­ban szál­lin­góz­ni kezd­tek az em­be­rek.

Far­kas a be­já­rat kö­ze­lé­ben tén­fer­gett, s szem­mel tar­tot­ta az ér­ke­ző­ket. A ko­ráb­ban ka­pott üze­net azt je­len­tet­te: biz­tos­ra ve­he­tő a pin­cér ér­ke­zé­se. A bar­kós fér­fi azon­ban nem akart fel­tűn­ni. Már csak egy jó ne­gyed­óra hi­ány­zott a kez­dés­hez, ami­kor sze­mély­gép­ko­csi fé­ke­zett a cir­kusz kö­ze­lé­ben levő al­kal­mi par­ko­ló­he­lyen. Su­gár ér­ke­zett meg. Le­zár­ta a ko­csit, és in­dult be­fe­lé a cir­kusz­ba. Alig tűnt el a sá­tor alatt újabb gép­ko­csi ér­ke­zett. Két nő és egy fér­fi volt ben­ne, ők is le­zár­ták a ko­csit, és el­ve­gyül­tek a be­fe­lé igyek­vők kö­zött.

Far­kas kö­vet­te a fő­pin­cért. Lát­ta, amint el­fog­lal­ja he­lyét. Most is a má­so­dik sor­ban ült, a szél­ső szé­ken, köz­vet­le­nül az egyik le­já­rat­nál, amely arra szol­gált, hogy a kö­zön­ség meg­kö­ze­lít­hes­se a szék­so­ro­kat. Ezt a he­lyet nyil­ván­va­ló­an azért vá­lasz­tot­ta, mert in­nen egy pil­la­nat alatt fel­áll­hat és kü­lö­nö­sebb fel­tű­nés nél­kül még mű­sor köz­ben is el­hagy­hat­ja a cir­kuszt.

A fi­a­tal­em­ber sej­tet­te, hogy a kö­zön­ség so­ra­i­ban leg­alább fél­tu­cat el­há­rí­tó­tiszt van je­len, akik az elő­adás vé­gez­té­vel ak­ci­ó­ba lép­nek.

Ká­sás igye­ke­zett a kö­tél­lét­rá­hoz, hogy el­fog­lal­ja he­lyét a ma­gas­ban.

– Laci! Nem jössz se­gí­te­ni? – kér­dez­te.

– Megy az ne­ked egye­dül is.

– Rá­érsz? Nem?

– Ép­pen­ség­gel… Csak­hogy nincs ma ked­vem ott fent iz­zad­ni. Ne ha­ra­gudj – mond­ta Far­kas.

– Ugyan…

Mi­után a vi­lá­go­sí­tó fel­má­szott, a fi­a­tal­em­ber a kö­ze­li mel­lék­be­já­rat­hoz hú­zó­dott a pony­va mel­lé. A ma­nézst kö­rül­ve­vő négy­so­ros ka­kas­ülő ré­sei kö­zött lát­ta a po­rond egy ré­szét és a fő­be­já­ra­tot, ame­lyen át a sze­rep­lők ér­kez­nek. A bár­sony­füg­göny mö­gül Rán­ki feje kan­di­kált ki, elé­ge­dett pil­lan­tás­sal nyug­táz­ta a telt há­zat.

Béni ér­ke­zett, aki­nek be­fe­je­ző­dött jegy­sze­dői te­vé­keny­sé­ge.

– Ta­lál­koz­ta­tok? – ér­dek­lő­dött a fiú. Far­kas ér­tet­le­nül né­zett.

– Ki­vel kel­lett vol­na ta­lál­koz­nom? A nagy­né­ném nem jött el…

– Kit ér­de­kel a ro­kon­sá­god? Én a szex­bom­bá­ra gon­do­lok. Far­kas meg­le­pő­dött. Egy sor kér­dés öt­lött fel ben­ne. Ama­de­usz­né meg­ér­ke­zett vol­na? Pont most? Ép­pen ezen a na­pon, mi­kor Su­gár is itt van?

– Nem lát­tam – mond­ta kö­zöm­bö­sen. – Egy­ál­ta­lán, mi­kor ér­ke­zett?

A ze­ne­kar tust hú­zott. A mű­sor­ve­ze­tő lakk­csiz­má­ban, fe­ke­te zsa­kett­ben a po­rond kö­ze­pé­re jött és üd­vö­zöl­te a kö­zön­sé­get. Ki­gyul­lad­tak a ref­lek­to­rok, a ze­ne­kar át­vál­tott a nyi­tány­ra. A sze­rep­lők sor­ban vo­nul­tak be a pat­to­gó in­du­ló üte­mé­re.

– A szex­bom­ba az előbb ér­ke­zett, majd­nem el­sö­pört a be­já­rat­nál. Biz­tos az esti gyors­sal jött. Az öre­get ke­res­te – cél­zott a fiú Rán­ki­ra. – Az­tán már­is húz­ta be­fe­lé a csí­kot.

– Itt nem lát­tam… Rán­ki vi­szont a ki­seb­bik sá­tor­ban van, ahol a mű­vé­szek vá­ra­koz­nak.

Béni csa­ló­dot­tan le­gyin­tett.

– Már azt hit­tem, túl vagy­tok az első össze­bo­ru­lá­son – mond­ta. Far­kas­nak igen rossz elő­ér­ze­te tá­madt. Nem tar­tot­ta vé­let­len­nek Ama­de­usz­né vá­rat­lan meg­je­le­né­sét.

– Hol le­het va­jon?

– Kör­be­szi­ma­to­lok és meg­ta­lá­lom – kö­zöl­te a fiú, az­zal el­ment. Jó húsz perc után tért vissza.

– Meg­ta­lál­tad? – ér­dek­lő­dött Far­kas.

– Nem lát­tam, de biz­tos Rán­ki­val tár­gyal az iro­da­ko­csi­ban, mert vi­lá­go­sak az ab­la­kok. Az öreg nincs a má­sik sá­tor­ban.

Far­kas meg­nyu­go­dott, mert tud­ta, hogy a be­szél­ge­tés­nek nyo­ma ma­rad, nem messze egy vil­la szo­bá­já­ban, szin­te egye­nes köz­ve­tí­tés­ben hall­ják. Eb­ből majd ki­de­rül, mi­ért is ér­ke­zett oly vá­rat­la­nul az asszony.

Né­há­nyat hu­nyo­rog­tak a cir­kusz lám­pái.

– Megint az áram­mal le­het baj – ál­la­pí­tot­ta meg a fiú és el­ro­bo­gott, hogy er­ről hírt vi­gyen.

Far­kas ki­ment a sá­tor­ból a friss le­ve­gő­re. A la­kó­ko­csik kö­zött sen­ki sem tar­tóz­ko­dott. Lát­ta, hogy az iro­da­ko­csi­ban ég a vil­lany. Fél­re­hú­zó­dott és a gyu­fás­do­boz nagy­sá­gú rá­di­ón le­ad­ta je­len­té­sét, hogy min­den rend­ben in­dult, csak a nő meg­ér­ke­zé­se volt vá­rat­lan. Kis­vár­tat­va-Bé­ni­be üt­kö­zött. A fiú egy mun­kás­sal lo­holt.

– Az öreg ott lóg a vil­lany­sze­re­lő nya­kán a transz­for­má­to­ros ko­csi­nál – ve­tet­te felé. – Büty­kö­lik a csat­la­ko­zó­kat. Csak ki­tart­son a vil­lany az elő­adás vé­gé­ig.

A jel­zett he­lyen töb­ben nyü­zsög­tek. A cir­kusz fé­nyei oly­kor meg­re­meg­tek.

Far­kas is­mét iz­ga­tott lett. Még csak az hi­ány­zik, hogy vég­leg be­dö­göl­jön az áram. Ez tel­je­sen meg­hi­ú­sí­ta­ná az ak­ci­ót. Ugyan­is Su­gár nem tud­ja át­ven­ni a ké­ma­nya­got, mi­vel nem ke­rül sor Czu­ko­rék pro­duk­ci­ó­já­ra. Vár­hat­ná­nak hol­na­pig, a má­sik elő­adás­ra.

Vissza­ment a sá­tor alá, az előb­bi he­lyé­re. A sze­rep­lők és a kö­zön­ség is ész­re­vet­te már a lám­pák ma­kacs­ko­dá­sát, de azért folyt to­vább az elő­adás.

Szü­net kö­vet­ke­zett…

Far­kas kö­vet­te a kö­zön­sé­get a sza­bad le­ve­gő­re, és a pin­cért fi­gyel­te. Su­gár sen­ki­vel sem vál­tott szót, el­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, majd ami­kor a né­zők zöme kez­dett vissza­szál­lin­góz­ni, el­fog­lal­ta a he­lyét.

A fi­a­tal­em­ber meg­vár­ta, míg az em­be­re­ket is­mét el­nyel­te a sá­tor, az­tán át­vá­gott a la­kó­ko­csik kö­zött, s a cir­kusz te­rü­le­tét öve­ző ka­rám­ke­rí­tés­hez ment. Itt volt a meg­be­szélt ta­lál­ko­zó fő­nö­ké­vel.

A nap már ré­gen le­bu­kott, erő­sen al­ko­nyo­dott.

A cir­kusz­nak ez a te­rü­le­te egy fél­re­eső hely volt. At­tól nem kel­lett tar­ta­nia, hogy va­la­me­lyik csel­len­gő ész­re­ve­szi tét­len­ke­dé­sét. A ke­rí­tés kö­ze­lé­ben ha­tal­mas szál­lí­tó­ko­csi állt, és ez ta­kar­ta a ki­lá­tást a la­kó­ko­csik irá­nyá­ba.

Az el­há­rí­tó­fő­nök jó ne­gyed­órát ké­sett. A kö­ze­li ut­cá­ból ér­ke­zett gyors lép­tek­kel, szin­te fut­va ment a ke­rí­tés­hez. Arca fel­dúlt volt.

– Azon­nal az iro­da­ko­csi­hoz kell men­nie – kö­zöl­te iz­ga­tot­tak. – Min­den szót hal­lot­tunk. Az a gya­núnk, hogy ott va­la­mi tör­tént.

– Ama­de­usz­né?

– Igen, igen… Az asszony fel­tű­nő­en iz­ga­tott volt, ezt el­árul­ta a hang­ja. Rán­ki­val vál­tott szót. Azt mond­ta: most már min­dent tud, és Rán­ki maga is meg fog le­pőd­ni, amit Czu­ko­rék­ról ki­tá­lal – ha­dar­ta az ez­re­des ki­ful­lad­va a si­et­ség­től.

– Az­tán ma­kacs­kod­ni kez­dett a vil­la­nyuk – foly­tat­ta. – Rán­ki el­ro­hant, azt mond­ta az asszony­nak, vár­jon, mind­járt jön. Majd tel­jes csend, az­tán aj­tó­nyi­tás zaja, egy el­fú­ló nyö­gés hang­ja és olyan zaj, mint mi­kor el­zu­han va­la­ki… Az­óta egy szó sincs a ko­csi­ban.

– Rán­ki a vil­lany­sze­re­lők­kel ma­tat a transz­for­má­tor-ko­csi­nál – ve­tet­te köz­be Far­kas.

– Néz­ze meg, mi van a ko­csi­ban, le­he­tő­leg ész­re­vét­le­nül. Si­es­sen. A fi­a­tal­em­ber egy pil­la­nat alatt ott volt. Előbb meg­győ­ző­dött, hogy nincs-e va­la­ki a kö­zel­ben, az­tán a ko­csi­hoz osont. Bent égett a vil­lany, a nyi­tott ab­la­kon sem­mi zajt nem hal­lott oda­bent­ről. A be­já­ra­ti ajtó te­nyér­nyi szé­les­ség­ben nyit­va volt. Óva­to­san fél­re­tol­ta az aj­tó­szár­nyat és be­le­sett. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban sze­me a ré­mü­let­től ke­rek­re tá­gult, a tes­te szin­te meg­me­re­ve­dett.

Ama­de­usz­né szét­ve­tett ka­rok­kal a há­tán fe­küdt a ko­csi pad­ló­ján és mel­lé­ből ha­tal­mas kés állt ki. Pe­dró vad­nyu­ga­ti pro­duk­ci­ó­já­nak egyik szer­szá­ma.

Far­kas egy ug­rás­sal bent ter­mett és a ha­nyatt fek­vő asszony mel­lé tér­delt. Blú­za merő vér volt. Le­hunyt szem­mel fe­küdt, az élet­nek nyo­ma sem volt ben­ne. A fi­a­tal­em­ber már ma­gá­hoz tért, s men­ni ké­szült, mi­kor alig ész­re­ve­he­tő­en az asszony szem­pil­lá­ja meg­re­me­gett.

Lé­lek­sza­kad­va ro­hant vissza a ke­rí­tés­hez.

– Le­szúr­ták a kés­do­bá­ló szer­szá­má­val – mond­ta.

Bana lát­ha­tó­an szá­mí­tott va­la­mi­fé­le ha­son­ló tra­gé­di­á­ra, mert bó­lin­tott.

– Min­dent hagy­jon úgy, az ak­ci­ót-a terv sze­rint foly­tat­juk. Su­gár már biz­tos meg­kap­ta az ezüst­göm­böt Czu­kor­tól. Kí­ván­csi va­gyok, ki kö­vet­te el ezt az ot­rom­ba gyil­kos­sá­got.

– Ez­re­des elv­társ, a nő még él.

– Igen, a szem­pil­lá­já­ról lát­ni – ha­dar­ta két­ség­be­eset­ten a fi­a­tal­em­ber. – Se­gí­te­nünk kell, min­den perc élet­ve­szély.

Bana vil­lám­gyor­san fel­mér­te, hogy ez mit je­lent. A men­tők ér­ke­zé­se tel­jes­ség­gel fel­bo­rít­hat­ja az ak­ció si­ke­rét, ép­pen a leg­fon­to­sabb pil­la­nat­ban. Cső­dü­let tá­mad, maga az elő­adás is fél­be­sza­kad­hat.

– Él?

Vi­szont em­ber­élet­ről volt szó, csak ez ke­rül­het a mér­leg ser­pe­nyő­jé­be.

A fi­a­tal el­há­rí­tó­tiszt tud­ta, mi­lyen prob­lé­ma elé ke­rül­tek.

– Nem lesz sem­mi koc­ká­zat – mond­ta se­be­sen. – Ér­te­sít­sék a men­tő­ket, hogy min­den meg­kü­lön­böz­te­tő jel­zés nél­kül jöj­je­nek sür­gő­sen ide a kö­ze­li ut­cá­ba. Ad­dig óva­to­san ide­ho­zom az asszonyt, és ők át­ve­szik. Most zaj­lik az elő­adás csúcs­pont­ja, Kris­to­phen szá­ma a tig­ri­sek­kel. Ezt az egész sze­mély­zet nézi. Így ta­lán meg­ment­het­jük a nő éle­tét és az ak­ció is rend­ben le­zaj­lik.

– Itt van az ut­cá­ban az egyik ko­csink rá­di­ó­val. Ér­te­sít­jük Pin­tért, ők meg a men­tő­ket.

Far­kas ro­hant vol­na vissza, de fő­nö­ké­nek sza­va meg­ál­lí­tot­ta.

– Egye­dül nem hoz­hat­ja – mond­ta foj­tot­tan az ez­re­des. – A leg­cse­ké­lyebb moz­dí­tás is az­zal a ve­széllyel jár, hogy a be­le­vá­gott kés el­moz­dul… Min­den em­be­rünk­nek ki­je­lölt he­lye van. Kit tud a cir­kusz­ban kö­zü­lük ér­te­sí­te­ni?

– Fel­tű­nés nél­kül sen­kit sem hív­ha­tok ki, nem is­me­rem annyi­ra őket, azo­no­sí­tás­ra nincs idő… Van egy al­kal­mi se­gí­tő­tár­sam, őt el­ér­he­tem. Bíz­hat ben­ne, ez­re­des elv­társ.

A cir­kusz kör­nyé­kén alig volt já­ró­ke­lő. Sen­ki­nek sem tűnt fel a két fér­fi iz­ga­tott be­szél­ge­té­se, sem az, hogy szét­vál­tak, s az egyik fut­va in­dult a leg­kö­ze­leb­bi mel­lék­ut­ca felé, a má­sik egy szem­vil­la­nás alatt el­tűnt a cir­kusz­ko­csik sű­rű­jé­ben.

Far­kas lé­lek­sza­kad­va ro­hant a sá­tor­hoz. Ab­ban re­mény­ke­dett, hogy Bé­nit a he­lyén ta­lál­ja. Min­dig az első mel­lék­be­já­rat­nál ácso­rog­tak, ami­kor jobb hí­ján az elő­adást néz­ték. Meg­könnyeb­bü­lé­sé­re a hosszú hajú fiú ott tét­len­ke­dett.

– Gye­re gyor­san – ra­gad­ta meg a kar­ját, és ki­pen­de­rí­tet­te a ki­já­ra­ton. – Si­ess, nincs időnk!

– Mi a fene esett be­léd? – cso­dál­ko­zott amaz, de lé­pést tar­tott vele.

– Rán­ki hol van?

– Meg­büty­köl­ték a vil­lanyt és az em­be­re­ket nyug­tat­ja a kis sá­tor­ban. Hová ro­hansz?

Be­for­dul­tak a la­kó­ko­csik közé.

– Most az egy­szer öt per­cig ne kér­dezz sem­mit, csak tartsd a szád. Még ak­kor is, ha va­la­mi ször­nyű­ség­ben lesz ré­szed – mond­ta Far­kas. Fu­tás köz­ben egy szé­les, két mé­ter hosszú desz­kát emelt fel a föld­ről.

– Mi az Is­ten? Hin­ta-pa­lin­tát akarsz ve­lem ját­sza­ni?

– Gye­re csak…

Az iro­da­ko­csi kö­ze­lé­ben sen­ki sem tar­tóz­ko­dott. Az ajtó ugyan­úgy nyit­va volt, mint mi­kor a fi­a­tal­em­ber fel­fe­dez­te a tör­tén­te­ket.

Mi­kor be­lép­tek, a fi­ú­nak föld­be gyö­ke­re­zett a lába. Csak bá­mul­ta a föl­dön he­ve­rő tes­tet, mel­lé­ben a kés­sel.

– Úr­is­ten!… Mi tör­tént?

Far­kas a pad­ló­ra tet­te a desz­kát, köz­vet­len az asszony tes­te mel­lé.

– Hi­szen ez Pe­dró kése – sut­tog­ta a fiú.

– Se­gíts, óva­to­san csúsz­tas­suk a desz­ká­ra. Na­gyon óva­to­san… Moz­dulj már, a szent­sé­git! Nincs időnk bá­mu­lás­ra, ha azt akar­juk, hogy élet­ben ma­rad­jon.

– Él még?

– Raj­tunk mú­lik, hogy med­dig. Gye­rünk! Nyúlj a lába alá, és told be a ke­zed a há­tá­hoz. Óva­to­san – di­ri­gált Far­kas.

Si­ke­rült az asszony tes­tét a leg­ke­ve­sebb moz­dí­tás­sal a desz­ká­ra csúsz­tat­ni. Ez­u­tán meg­ra­gad­ták a desz­ka két vé­gét és vi­gyáz­va fel­emel­ték.

Far­kas ment elöl. Mi­előtt ki­lép­tek vol­na az iro­da­ko­csi­ból, kör­be­le­sett. Egy lel­ket sem lá­tott. A ma­nézs fe­lől a tig­ri­sek mor­gá­sa, és Kris­to­phen os­to­rá­nak a pat­to­gá­sa hal­lat­szott.

Úgy lép­ked­tek, mint­ha to­já­so­kon men­tek vol­na. Vi­gyáz­tak a desz­ka leg­ki­sebb rez­gé­sé­re is. A szál­lí­tó­ko­csi mö­gött levő ke­rí­tés­nél még sen­ki sem volt. Far­kas in­té­sé­re óva­to­san le­tet­ték ter­hü­ket. Az asszony arca fe­hér volt, az élet­nek nem mu­tat­ta je­lét.

Béni meg­nyal­ta cse­re­pes aj­kát.

– Ki vagy te? – kér­dez­te.

– Ez most nem ér­de­kes… Még öt per­cig hall­gass, ne kér­dezz sem­mit. Amúgy is min­dent meg­tudsz – mond­ta és iz­ga­tot­tan le­sett a kö­ze­li mel­lék­ut­ca irá­nyá­ba.

– Most már tu­dom, mi­ért bal­héz­ott Pe­dró pro­duk­ci­ó­ja előtt – je­gyez­te meg a fiú.

– A kés mi­att?

– Igen, hi­ány­zott a so­ro­zat­ból.

Far­kas tud­ta, hogy ez csak a szü­net előtt tör­tén­he­tett, hi­szen a kés­do­bá­ló utol­só­ként lé­pett fel. Vá­la­szol­ni akart, de el­hall­ga­tott, a kö­ze­li mel­lék­ut­cá­ból né­gyen ér­kez­tek fut­va. Hár­man a men­tők egyen­ru­há­ját vi­sel­ték, hord­ágyat hoz­tak ma­guk­kal.

– Erre, erre – mu­tat­ta ne­kik az irányt az el­há­rí­tó­fő­nök.

Or­vos is volt köz­tük. Az gyor­san át­bújt a ka­rám­ke­rí­tés ré­sén, és le­ha­jolt a desz­kán fek­vő asszony­hoz.

– Van ben­ne élet – egye­ne­se­dett fel. – Gye­rünk, a desz­ká­val együtt tol­ják ki a ré­sen, az­zal együtt tesszük a hord­ágy­ra… Na­gyon oko­san tet­ték, hogy így hoz­ták és nem nyúl­tak a kés­hez.

Egy pil­la­na­tig tar­tott az egész, a men­tők si­e­tős lép­tek­kel tá­voz­tak ter­hük­kel. A fiú hosszan né­zett utá­nuk. Bana te­kin­te­te össze­vil­lant Far­kas­éval.

– Ő a mi em­be­rünk? – kér­dez­te.

– Igen – bó­lin­tott a fi­a­tal­em­ber.

Béni kez­dett fel­ocsúd­ni meg­le­pe­té­sé­ből.

– És maga ki­cso­da? – tu­da­kol­ta.

– Most én ké­rem egy szí­ves­ség­re – kö­zöl­te az el­há­rí­tó­fő­nök. – Jöj­jön ve­lem, csu­pán né­hány órá­ról van szó. Jobb, ha most nem ma­rad itt a cir­kusz­nál. A ven­dé­gem lesz pár po­hár ko­nyak ere­jé­ig, s a tár­sa­ság sem lesz meg­ve­ten­dő. Ha úgy tet­szik, ve­gye ezt hi­va­ta­los meg­hí­vás­nak.

Béni ku­ta­tó­an né­zett Far­kas­ra. A fi­a­tal­em­ber in­tett a sze­mé­vel, hogy fo­gad­ja el a meg­hí­vást.

– A te ked­ve­dért meg­te­szem – bó­lin­tott a fiú, az­tán Ba­ná­hoz for­dult. – Bár maga sem un­szim­pa­ti­kus ne­kem.

– Kösz, Béni – mond­ta Far­kas.

Az el­há­rí­tó­fő­nök a mel­lék­ut­cá­ban álló ko­csi­já­hoz kí­sér­te a fiút, az­tán gyor­san vissza­tért be­osz­tott­já­hoz.

-. A vil­lá­ba vit­tük, meg­ven­dé­gel­jük. Csak za­var­hat­ta vol­na itt az ak­ci­ót, mi­vel lát­ta, hogy mi tör­tént Ama­de­usz­né­val. Ma­gá­ra vi­szont most más fel­adat vár… A Czu­kor-tri­ót és Su­gárt pil­la­na­tok alatt le­kap­csol­juk az elő­adás vé­gez­té­vel. A pin­cért, mi­előtt a ko­csi­já­ba száll, a lá­nyo­kat és Czu­kort azon­ban csak ké­sőbb. El­csúsz­tat­juk az ak­ci­ót… Előbb a gyil­kos­nak kell el­árul­nia ma­gát, az­tán a fő­kém­re tesszük a ke­zün­ket.

Far­kas egy pil­la­na­tig sem hit­te, hogy a gyil­kos a kés­do­bá­ló, füg­get­le­nül at­tól, hogy an­nak a kése volt Ama­de­usz­né mel­lé­ben.

– A gyil­kos ta­lán egyi­ke a ké­mek­nek?

– Min­den le­het­sé­ges.

– Ez­re­des elv­társ te­hát tud­ja, ki vág­ta bele a kést az asszony­ba.

Bana ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, s rá­tá­masz­ko­dott a ke­rí­tés­re.

– A le­hall­ga­tott be­szél­ge­tés­ből, va­la­mint a za­jok­ból kö­vet­kez­tet­ve ha­tá­ro­zott meg­győ­ző­dé­sem van… Men­jen az iro­da­ko­csi­hoz, csuk­ja be az aj­tót, majd ke­res­se meg Rán­kit és ne moz­dul­jon mel­lő­le. Az igaz­ga­tó el­árul­ja majd, ki a gyil­kos – mond­ta.

És még né­hány uta­sí­tást adott, fi­gyel­mez­te­tés­ként.

– Így lesz – bó­lin­tott a fi­a­tal­em­ber.

Far­kas vissza­ment az iro­da­ko­csi­hoz. Bent a pad­lón vér­tó­csa ék­te­len­ke­dett. A fi­a­tal­em­ber az író­asz­tal előtt levő sző­nye­get rá­húz­ta a vér­rel szennye­zett pad­ló­ra, amely el­ta­kar­ta a tra­gé­dia nyo­ma­it. Az­tán le­ol­tot­ta a vil­lanyt és be­csuk­ta maga után az aj­tót.

A sze­rep­lők ré­szé­re fenn­tar­tott sá­tor­ban nagy volt a nyüzs­gés. Pár perc, s a fi­ná­lé kö­vet­ke­zett: be­vo­nu­lás a kö­zön­ség­től való el­bú­csú­zás­hoz.

Rán­ki ott sür­gö­lő­dött ve­rej­ték­től ned­ve­sen a nagy me­leg­ben, és in­téz­ke­dett. A fi­a­tal­em­ber fél­re­hú­zó­dott az egyik sa­rok­ba, a Kol­ler há­zas­pár mel­lé.

– Majd­nem be­dög­lött a vil­la­nyunk – for­dult a fér­fi Far­kas­hoz. – Nem tud­ja, mi­től tá­madt a baj?

– Az öreg tud­ja, ő volt a vil­lany­sze­re­lő­vel a tra­fó­ko­csi­nál.

– Lé­nyeg, hogy túl va­gyunk raj­ta – le­gyin­tett Kol­ler­né. Far­kas a cir­kusz­igaz­ga­tót fi­gyel­te. Rán­ki vá­rat­la­nul át­szólt a fel­so­ra­ko­zott mű­vé­szek feje fe­lett az egyik ki­se­gí­tő mun­kás­nak.

– Bá­lint!… Men­jen az iro­dá­ba, és mond­ja meg Etel­ká­nak, hogy azon­nal jö­vök.

A je­len­le­vők zsi­bon­ga­ni kezd­tek. So­kan vár­ták Ama­de­usz­né ér­ke­zé­sét. Bíz­tak a jó hír­ben, hogy si­ke­rült az új imp­resszá­ri­ó­val, a fran­cia cir­kusz­igaz­ga­tó­val né­hány szer­ző­dést nyél­be­üt­nie.

Idő­köz­ben a sze­rep­lők be­vo­nul­tak a cir­kusz­ba, a né­zők dör­gő tap­sa és a fi­ná­lé ze­né­jé­re kör­be­jár­ták a ma­nézst. Rán­ki a füg­göny­nél állt és sor­ban ke­zet rá­zott a ki­vo­nu­lók­kal. Ezt a szo­ká­sát, igaz­ga­tói gesz­tus­ként, min­dig meg­tar­tot­ta, meg­kö­szön­ve vele a pro­duk­ci­ót.

Kis­vár­tat­va meg­jött a kül­dönc.

– Az iro­dá­ban nincs sen­ki, igaz­ga­tó úr – mond­ta kö­zöm­bö­sen.

– Hogy­hogy nincs?

– Zár­va az ajtó is.

Az idős em­ber még a kézszo­rí­tá­sok­ról is meg­fe­led­ke­zett. Meg­vár­ta, míg az utol­só sze­rep­lő is ki­jön a ma­nézs­ból, már­is in­dult. A mű­vé­szek kö­zül töb­ben kö­vet­ték, mert nem akar­ták el­sza­lasz­ta­ni az al­kal­mat, hogy szót vált­sa­nak Ama­de­usz­né­val.

Far­kas is a tár­sa­ság­gal tar­tott. A zse­bét szin­te éget­te az iro­da­ko­csi kul­csa.

Eb­ben az idő­pont­ban érte a meg­le­pe­tés a Sió­fok­ról ér­ke­zett Su­gárt. Mi­köz­ben ko­csi­já­nak zá­rá­val bí­be­lő­dött, hár­man lép­tek mel­lé. Mire fel­ocsú­dott, be­tusz­kol­ták egy má­sik ko­csi­ba, amely gyors iram­ban el­haj­tott. A pin­cér ko­csi­ját egy má­sik fér­fi vit­te el a cir­kusz elől.

Mind­két sze­mély­gép­ko­csi a vá­ros vil­la­ne­gye­dé­nek is­mert ré­szén, egy ház előtt fé­ke­zett.

A cir­kuszt csak na­gyon las­san hagy­ták el a né­zők. Kel­le­mes este volt. Töb­ben, mint­ha sem­mi ked­vük sem len­ne a tá­vo­zás­hoz, a sá­tor előtt ci­ga­ret­táz­tak, be­szél­get­tek. A por­tás az iro­da­ko­csi­hoz ment, ahol már ku­pac­ba ve­rőd­ve áll­do­gál­tak a mű­vé­szek, élü­kön az igaz­ga­tó­val.

Rán­ki az aj­tó­hoz lé­pett, le­nyom­ta a ki­lin­cset. Mi­után meg­győ­ző­dött, hogy a mun­kás iga­zat mon­dott, bam­bán bá­mult maga elé. Nagy­so­ká­ra esz­mélt csak fel.

– Bent kell len­nie – mond­ta re­ked­ten. – Hi­szen bent volt, ami­kor el­jöt­tem.

Czu­kor lé­pett mel­lé és meg­rán­gat­ta a ki­lin­cset. Far­kas ek­kor köz­be­avat­ko­zott. Fél­re­tol­ta az út­já­ban le­vő­ket és meg­állt a ko­csi­ba fel­ve­ze­tő lép­cső al­já­ban.

– Ama­de­usz­né már nincs itt – mond­ta.

– Hogy­hogy nincs itt? – kér­dez­te Rán­ki.

– Az előbb lát­tam el­men­ni… Igen­csak si­e­tett.

Az idős em­ber­nek meg­nyúlt az arca.

– Lát­ta el­men­ni? – mo­tyog­ta, az­tán or­di­bál­ni kez­dett, mint aki eszét vesz­tet­te. – Le­he­tet­len. Az nem tu­dott el­men­ni. Kép­te­len volt el­men­ni… Mit be­szél itt maga össze­vissza?

Né­há­nyan meg­kí­sé­rel­ték csi­tí­ta­ni, de hi­á­ba, mert az igaz­ga­tó még job­ban el­vesz­tet­te a fe­jét. Hir­te­len moz­du­lat­tal ne­ki­ve­tet­te vál­lát az aj­tó­nak. Egy reccse­nés, az ajtó ki­for­dult a sar­ká­ból.

– Itt van! – ki­ál­tot­ta Rán­ki és be­ron­tott a ko­csi­ba.

Né­há­nyan kö­vet­ték, maga Czu­kor is. Far­kas nem ment be. Kis­vár­tat­va Peti bo­hóc lé­pett ki az aj­tón, utá­na Czu­kor, aki nyom­ban el­si­e­tett la­kó­ko­csi­ja irá­nyá­ba.

– Nincs bent sen­ki – tár­ta szét ke­zét a ze­ne­bo­hóc. – Úgy lát­szik, az öreg tel­je­sen be­csa­va­ro­dott.

Bent­ről csap­ko­dás, bú­to­rok hú­zo­ga­tá­sá­nak zaja hal­lat­szott.

Far­kas fel­ment a lép­csőn és be­lé­pett a ko­csi­ba. Rán­ki esze­lős­ként to­por­zé­kolt. Min­dent össze­vissza do­bált, ami a ke­ze­ügyé­be ke­rült. Ki­nyi­tot­ta a szek­rényt, be­né­zett a he­ve­rő alá, majd fá­rad­tan ki­egye­ne­se­dett.

– El­ment – mo­tyog­ta. – El­ment a kés­sel együtt…

– Jöj­jön, igaz­ga­tó úr… Én tu­dom, hová ment, majd meg­ke­res­sük – mond­ta Far­kas.

Egy moz­du­lat­tal be­le­ka­rolt az idős fér­fi­ba és le­ve­zet­te a lép­csőn.

– Jöj­jön csak… Meg­lát­ja, ta­lál­ko­zik vele.

A je­len­le­vők döb­ben­ten néz­tek, és utat en­ged­tek ne­kik. Pár lé­pés után Rán­ki meg­ráz­ta fe­jét, a lába gyö­ke­ret vert. Vá­rat­lan meg­le­pe­té­se, sok­kos ál­la­po­ta vé­get ért, te­kin­te­te ki­tisz­tult. Most már föl­de­ren­gett ben­ne min­den.

– En­ged­jen el – rán­tot­ta el a kar­ját, majd du­la­kod­ni kez­dett, hogy sza­ba­dul­jon a fi­a­tal­em­ber szo­rí­tá­sá­ból. – Azon­nal en­ged­jen el, hová ci­pel? – or­dí­tot­ta.

Egy kis cso­port ide­gen jött ve­lük szem­ben, ha­tá­ro­zott lép­tek­kel. Né­gyen nyom­ban oda­lép­tek. Rán­ki hi­á­ba ka­pá­ló­dzott, a mar­kos ke­zek meg­emel­ték, és vit­ték a ki­já­rat­hoz.

Az ér­ke­zők meg­ma­radt ré­sze egye­ne­sen Czu­ko­rék la­kó­ko­csi­já­hoz tar­tott. Ve­ze­tő­jük be­nyo­mult az aj­tón. A kint ál­lók jól hal­lot­ták, amint meg­szó­lalt:

– Czu­kor úr! Önt és a két lá­nyát le­tar­tóz­tat­juk.

Kis­vár­tat­va újabb ide­ge­nek ér­kez­tek, össze­pa­kol­ták a Czu­kor-trió hol­mi­ját, va­la­mint Rán­ki­ét és mind­ket­tő la­kó­ko­csi­ját el­vit­ték sze­mély­gép­ko­csi­juk­kal együtt. Csu­pán a mű­sor­ve­ze­tő­nek ad­tak né­hány fel­vi­lá­go­sí­tást, aki kö­zöl­te a meg­döb­bent mű­vé­szek­kel és cir­ku­szi dol­go­zók­kal, hogy a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um fo­ga­na­to­sí­tot­ta a le­tar­tóz­ta­tást.

Ezen az éj­sza­kán sen­ki sem aludt a cir­kusz­nál. Az em­be­rek cso­por­tok­ba ve­rőd­ve tár­gyal­ták az ese­tet. Konk­ré­tu­mot sen­ki sem tu­dott, csak ta­lál­gat­tak. A leg­több­jük Far­kast ke­res­te, mint­ha tőle vár­tak vol­na vá­laszt kér­dé­se­ik­re.

– Nem tu­dok töb­bet, mint ami tör­tént – ma­gya­ráz­ta a fi­a­tal­em­ber. – Ne­kem csak az volt a szán­dé­kom, hogy az öre­get fél­re­vi­gyem, mert lát­tam, tel­je­sen el­vesz­tet­te az eszét. Egy mar­ha­sá­gért, hogy Ama­de­usz­né szó nél­kül itt hagy­ta őt.

– Azt hi­szem, ő már tud­ta, hogy érte fog­nak jön­ni – je­gyez­te meg Peti. – Ezért rop­pant össze… De mit te­he­tett? Mit tett Czu­kor meg a lá­nyok?

Ezt egye­dül csak Far­kas tud­ta, ő pe­dig hall­ga­tott.

Béni jó­val éj­fél után ér­ke­zett vissza. A fi­a­tal­em­ber Ká­sás és Blin­ker ál­lat­gon­do­zó tár­sa­sá­gá­ban kint ült a la­kó­ko­csi lép­cső­jén és ci­ga­ret­tá­ját szív­ta.

– Hát te hol vol­tál? – tá­tot­ta el szá­ját a vi­lá­go­sí­tó. Béni vál­lat vont.

– A vá­ros­ban a nagy­bá­tyá­mat lá­to­gat­tam meg – mond­ta kö­zöm­bö­sen. – A ka­pu­nál me­sé­lik, mi­lyen bal­hé volt itt… Czu­ko­ré­kat, meg az öre­get el­vit­ték. Gon­do­lom, sok víz le­fo­lyik a Du­nán, míg vissza­tér­nek. Így hát nél­kü­lözzük tár­sa­sá­gu­kat.

Ká­sás gyors pil­lan­tást ve­tett Far­kas­ra.

– Ti mind a ket­ten tele vagy­tok ro­kon­ság­gal – vé­le­ke­dett. – Ne­ked a nagy­né­néd, a kö­lyök­nek a nagy­báty­ja.

– Na hal­lod, aki­nek nagy a csa­lád­ja – rö­hö­gött a fiú. Órák­kal ké­sőbb Far­kas egye­dül ma­radt a fi­ú­val.

– Szim­pa­ti­kus fic­kók ezek a hi­va­ta­los elv­tár­sak – mond­ta a fiú. – És mi­cso­da ko­nyak­juk van, még most is me­len­ge­ti a tor­ko­mat… Kér­tek, ne mond­jak sen­ki­nek sem­mit a dol­gok­ról. Meg­ígér­tem, hi­szen ál­lam­ügy­ről van szó.

Far­kas el­foj­tot­ta mo­so­lyát a sö­tét­ben.

– Az az ősz hajú öreg – foly­tat­ta a fiú –, aki rá­be­szélt a tár­sa­sá­gá­ra, na­gyon ren­des fic­kó… Kér­te, hogy té­ged se abaj­gas­sa­lak kí­ván­csi­sá­gom­mal. Nos, ezt is meg­ígér­tem. Ígé­re­tek­ből állt ez az egész este… Ki vág­ta bele a kést a nőbe?

– Rán­ki na­gyon ki­bo­rult, ami­kor nem ta­lál­ta ko­csi­já­ban Ama­de­usz­nét – mond­ta Far­kas. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott és la­pos pil­lan­tást ve­tett.

– Ér­tem – bó­lin­tott a fiú.

– Rá­gyúj­tasz?

Amaz el­vett egy ci­ga­ret­tát és meg­gyúj­tot­ta.

– Szó­val, jól érez­tem ma­gam – fúj­ta ki a füs­töt. – Igaz, min­den­ki ro­han­gált ott, de az ősz hajú öreg min­dig vissza­jött és be­szél­ge­tett ve­lem. Kér­dez­ge­tett a su­li­ról, mi­lyen lesz a bi­zo­nyít­vány, mi aka­rok len­ni, meg ha­son­ló hü­lye­sé­ge­ket. Köz­ben töl­tö­ge­tett a ko­nya­kos­üveg­ből. Egy­szó­val min­den­ki ren­des volt hoz­zám, csak a hosszú ha­jam­mal nem vol­tak ki­bé­kül­ve… Ezek a hi­va­ta­los fic­kók nem ra­jong­nak a di­vat­ért.

– De tu­do­má­sul ve­szik és meg­ér­tik – ne­ve­tett Far­kas. – Ez már ha­la­dás.

– Most mi lesz a cir­kusszal?

– Mi len­ne? Sem­mi. Hol­nap majd jön egy meg­bí­zott igaz­ga­tó a köz­pont­ból. Czu­ko­rék szá­ma ki­ma­rad és foly­ta­tó­dik to­vább a tur­né.

Béni el­ta­pos­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– És te? – kér­dez­te.

– Na­gyon hi­ány­zik Pest, hon­vá­gyam van. Azt hi­szem, a hét vé­gén fel­mon­dom az ál­lá­so­mat.

Béni úgy ka­ca­gott, hogy a könnye ki­csor­dult.

– Erre meg mer­tem vol­na es­küd­ni. Bár így üt­ném meg a lot­tón a fő­nye­re­ményt.

Na­pok­kal ké­sőbb új igaz­ga­tó ér­ke­zett és át­vet­te az ügyek in­té­zé­sét a mű­sor­ve­ze­tő­től. Bár az ese­mé­nyek min­den­ki­ben mély nyo­mot hagy­tak, a cir­kusz éle­te a meg­szo­kott ke­rék­vá­gás­ban foly­ta­tó­dott.

Min­den este fel­csen­dült a nyi­tány, ki­gyúl­tak a fé­nyek, be­vo­nul­tak a sze­rep­lők a ma­nézs­ba, hogy üd­vö­zöl­jék a kö­zön­sé­get. Ká­sás oda­fent ku­por­gott a ma­gas­ban, és a ref­lek­to­ro­kat ke­zel­te, míg dél­előt­tön­ként a la­kó­ko­csi ab­la­ká­ból táv­csö­vez­te a kés­do­bá­ló jó ala­kú part­ner­nő­jét.

~Min­den­ki élte a sa­ját, meg­szo­kott vi­lá­gát.

Far­kas tá­vo­zá­sát sem vet­ték na­gyon ész­re. A gép­ko­csi­ve­ze­tő csu­pán la­kó­tár­sa­i­tól vett bú­csút, és a Kol­ler há­zas­pár­tól, va­la­mint kis­lá­nyuk­tól, Ri­tá­tól. Béni kí­sér­té ki a be­já­ra­tig, mint­ha ne­he­zen akar­na el­vál­ni tőle.

– Meg­ígér­ted, hogy Pes­ten majd össze­fu­tunk – emel­te uj­ját a ma­gas­ba a fiú.

– Így lesz.

– És ő, hogy van? – cél­zott a fiú Ama­de­usz­né­ra.

– Túl van a má­so­dik mű­tét­jén, fel­épül. Ke­zet ráz­tak.

– Sok sze­ren­csét, ba­rá­tom – mond­ta a fiú.