7.

Sza­bó ká­bu­la­ta nem tar­tott so­ká­ig. De mire újra ki­raj­zo­lód­tak sze­mei előtt a tár­gyak kör­vo­na­lai, már egye­dül volt a szo­bá­ban. Fel akart tá­pász­kod­ni, hogy az ab­lak­hoz men­jen, leg­alább egy pil­la­nat­ra lát­ni sze­ret­te vol­na a tá­ma­dó­ját, de csak az egyik fo­te­lig tud­ta von­szol­ni ma­gát. Az­tán újra szé­dül­ni kez­dett, erőt­le­nül ha­nyat­lott a sző­nyeg­re. A sze­mét is be­huny­ta. Egy ré­mült gon­do­lat sza­ladt vé­gig az agyán.

– Meg­ölt… Meg­ha­lok…

Mé­lyet lé­leg­zett. S ki­buggyant a szá­ján.

– Nem!

Arra esz­mélt, hogy va­la­ki az ar­cát ütö­ge­ti.

Az or­vos­nő volt.

Sára ijed­ten ha­jolt fö­lé­je.

– Lát­tam, lát­tam – ezt haj­to­gat­ta. Ami­kor Sza­bó ki­nyi­tot­ta a sze­mét, még hoz­zá­tet­te. – Tur­csá­nyi volt… Tur­csá­nyi.

Sza­bó ta­lán nem is hal­lot­ta. Pe­dig egy­re tisz­táb­ban ér­kez­tek hoz­zá a han­gok, s éle­seb­ben is lá­tott. Elő­ször a sár­gás fényt su­gár­zó vil­lany­égő­re né­zett, az­tán az or­vos­nő szenv­te­len ar­cát lát­ta, vé­gül már min­dent. A szek­rényt, a ké­pet a fa­lon, Sá­rát, aki egy víz­től csö­pö­gő tö­rül­kö­zőt nyúj­tott a dok­tor­nő­nek.

– Mi tör­tént ma­gá­val?

– Sem­mi – ráz­ta meg a fe­jét Sza­bó. Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – El­es­tem…

Sára szin­te esze­lő­sen is­mé­tel­get­te.

– Tur­csá­nyi volt… Lát­tam… Jött ki a ház­ból…

– Pi­hen­jen – mon­dot­ta a dok­tor­nő. – Az sem baj, ha al­szik.

– Tur­csá­nyi volt… Igaz, hogy Tur­csá­nyi volt?

Sza­bó nem vá­la­szolt.

– Tur­csá­nyi… Hidd el, La­jos… Én lát­tam.

Sza­bó mo­solyt eről­te­tett ma­gá­ra.

– A kí­sér­te­te, mi?

Eb­ben a pil­la­nat­ban na­gyot csat­tant az ég. Mind a hár­man az ab­lak­ra néz­tek. Az­tán még egy vil­lám ci­ká­zott vé­gig a sö­tét fel­hők kö­zött, s a dör­re­nés­sel egy­ide­jű­leg, hir­te­len sza­kad­ni kez­dett az eső.

Az or­vos­nő vissza­nyom­ta a fel­ül­ni ké­szü­lő Sza­bót az ágy­ra.

– Maga alud­jon…

Sza­bó újra be­huny­ta a sze­mét. Va­ló­ban, jó len­ne el­alud­ni. Erre gon­dolt, de mint­ha va­rázs­lat tör­tént vol­na, a messzi­ség­ből Tur­csá­nyi lé­pett elé­je.

– Eredj in­nen – da­dog­ta Sza­bó.

Tur­csá­nyi azon­ban le­ült az ágya szé­lé­re, s hal­kan ne­vet­gél­ve, kun­cog­va néz­te.

– Küld­jé­tek el! – Eről­köd­ve mond­ta a sza­va­kat Sza­bó. Tur­csá­nyi to­vább kun­co­gott. A fe­hér, mész szí­nű mar­ká­ban egy ma­da­rat szo­ron­ga­tott, azt nyúj­tot­ta Sza­bó felé.

– Hu­szon­hét – sut­tog­ta. – Hu­szon­hét. Sza­bót hány­in­ger ke­rül­get­te. Tur­csá­nyi vissza­csú­szott a sem­mi­be.

Az or­vos­nő halk, ha­tá­ro­zott han­gon, hosszan ma­gya­rá­zott va­la­mit Sá­rá­nak. Olyan volt, mint a mo­tor­ber­re­gés.

Sza­bó el­aludt. Ami­kor fel­éb­redt, egyik nő sem volt a szo­bá­ban. A zu­hany hang­ja azon­ban el­árul­ta, hogy für­de­nek. Ru­há­ik szét­do­bál­va fe­küd­tek a fo­te­lo­kon, a pad­lón is.

Sza­bó feje tel­je­sen ki­tisz­tult, s egy pil­la­nat alatt újra vé­gig­ját­szó­dott ben­ne min­den. A vi­lá­gos­ság a szo­bá­ban, a szek­rény reccse­né­se, az ütés, még Tur­csá­nyi lá­to­ga­tá­sá­ra is em­lé­ke­zett. Las­san fel­kelt, a nők ép­pen csak a ci­pő­jét húz­ták le, ami­kor le­fek­tet­ték. A szek­rény­hez lé­pett, ki­nyi­tot­ta, a ru­hák közé túrt, mint­ha a tá­ma­dó­ját ke­res­né. Még mond­ta is.

– Gye­re ki…

De ez már nem hang­zott pa­rancs­ként. In­kább ké­rés­ként. Sára nyi­tott be a szo­bá­ba. Csak a vál­lá­ra ve­tett egy tö­rül­kö­zőt, mez­te­len volt.

– Fel­kel­tél? Job­ban vagy?

– Sem­mi ba­jom.

Sára össze­szed­te a ru­há­kat, s ki­sza­ladt vele a für­dő­szo­bá­ba.

Sza­bó az ab­lak­nál állt, néz­te a sö­tét ut­cát, a kis te­ret, ami­kor a két nő vissza­jött a szo­bá­ba.

– Jót tett az al­vás, ugye? – kér­dez­te az or­vos­nő, aki­nek az arca meg­le­pő­en nyu­godt­nak lát­szott, szin­te ránc nél­kü­li­nek. – Szé­pen fej­be kó­lin­tot­ták.

Le­ül­tek, Sára töl­tött ko­nya­kot, it­tak.

– Ki volt az? Va­la­mi be­tö­rő le­he­tett, maga meg­lep­te…

Sára a fe­jét ráz­ta.

– Nem… Tur­csá­nyi volt – erős­get­te. – Én lát­tam. Tur­csá­nyi volt.

– Ő ki­cso­da? – kér­dez­te az or­vos­nő.

– Hát… Egy is­me­rő­sünk… – mond­ta Sára bi­zony­ta­lan han­gon, mert Sza­bó mér­ge­sen szisszent rá. Az­tán gyor­san té­mát is vál­tott. A te­le­ví­zió te­te­jé­ről fel­emelt egy vas­kos arany­lán­cot.

– Nézd, La­jos­ka, ezt kap­tam Mag­dá­tól… Szép?

Sza­bó a te­nye­ré­ben mé­re­get­te, de csak ím­mel-ám­mal, lát­szott, most nem na­gyon ér­dek­li a lánc. Va­ló­ban egyet­len kér­dés fog­lal­koz­tat­ta, ki üt­het­te le. Amíg a nők be nem jöt­tek a szo­bá­ba, egy bi­zo­nyos­sá­got szer­zett. Pro­fi nem le­he­tett az il­le­tő, mert ak­kor nem gyúj­tot­ta vol­na fel a vil­lanyt, hisz így is az egész utca lát­hat­ta, hogy van va­la­ki a la­kás­ban. Bár az is le­het, hogy tu­da­to­san tet­te, hogy őt tá­vol tart­sa. De en­nek ke­vés a va­ló­szí­nű­sé­ge.

– Ha nem az volt, akit Sára mond, ak­kor ki le­he­tett? – kér­dez­te az or­vos­nő.

Sza­bó vál­lat vont. Vissza­ad­ta az ara­nyat Sá­rá­nak, aki apró pu­szit adott az or­vos­nő­nek.

– Kö­szö­nöm… Még egy­szer kö­szö­nöm, Mag­di­ka…

Az or­vos­nő vissza­csu­cso­rí­tott, s lát­ha­tó elé­ge­dett­ség­gel néz­te a lányt, aho­gyan vissza­tet­te az arany­lán­cot a te­le­ví­zió te­te­jén fe­hér­lő üveg­tál­ká­ba.

– Ami az enyém – mond­ta szin­te el­ér­zé­ke­nyül­ve –, az a ba­rát­nő­mé is.

Sza­bó más­kor na­gyon elé­ge­dett lett vol­na ez­zel az ered­ménnyel, de most nem ezt tar­tot­ta a leg­fon­to­sabb­nak. Nyug­ta­lan­sá­ga egy­re erő­sö­dött. Fel is ug­rott, az ab­lak­hoz ment, utá­na vissza­ült a fo­tel­ba, újra inni akart, de csak a szá­já­hoz emel­te a po­ha­rat.

A zse­bé­re ta­pin­tott. Két­szer, há­rom­szor is. Az­tán az ágy­ra né­zett, a pad­ló­ra. Fel­állt, el­moz­dí­tot­ta a fo­te­lo­kat, be­né­zett az ágy alá.

– Egy pil­la­nat! Csak egy pil­la­nat­ra áll­ja­tok fel! – kér­te a nő­ket.

Meg­néz­te azo­kat a fo­te­lo­kat is, ami­ben ők ül­tek, az­tán in­tett. – Fog­lal­ja­tok he­lyet!

– Mit ke­re­sel? – kér­dez­te Sára.

Sza­bó a lány­ra né­zett. Szi­go­rú­an, mo­soly nél­kül.

– El­tet­te­tek va­la­mit?

– Mit?

Sza­bó még egy­szer meg­kér­dez­te ugyan­azt.

– El­tet­te­tek va­la­mit?

Sára za­var­tan né­zett az or­vos­nő­re. Mag­da nyu­god­tan ült, mint­ha a kér­dést sem hal­lot­ta vol­na. Sza­bó más­kép­pen kér­de­zett.

– Ta­lál­ta­tok va­la­mit itt a szo­bá­ban, a föl­dön vagy a ke­zem­ben?

– Nem… Nem tu­dom, mire gon­dolsz?

Az or­vos­nő fel­állt. A tás­ká­ja az ágy­ne­mű­tar­tón volt. El­vet­te. Kö­rül­mé­nye­sen ki­nyi­tot­ta. Be­le­nyúlt. Egy re­vol­vert emelt ki be­lő­le. A csö­vét Sza­bó­ra irá­nyí­tot­ta. Hal­kan meg­kér­dez­te.

– Erre gon­dolt?

Sza­bó las­san fel­emel­te a ke­zét.