15.

Már ak­kor ló­gott az eső lába, ami­kor a rend­őr­au­tók el­in­dul­tak a Tol­nai ut­cá­ból. Ami­kor be­ka­nya­rod­tak a Vil­la Bel­la elé, már zu­ho­gott. Va­ló­sá­gos nyá­ri zi­va­tart ka­vart a szél, nem is szállt ki sen­ki az au­tó­ból.

– Agyon­ra ázunk… Ma­rad­ja­tok a ko­csi­ban – adta ki rá­di­ón az uta­sí­tást a cso­port pa­rancs­no­ka, Szeg­vá­ri szá­za­dos.

Ta­tár a sor­ban má­so­dik ko­csi­ban ült. Ke­zén bi­lincs volt. Nyo­mo­zó­tiszt­je ci­ga­ret­tát vett elő, s meg­kér­dez­te.

– Rá­gyújt?

Ta­tár ne­met in­tett. Do­hány­zott, de most nem kí­ván­ta a ci­ga­ret­tát.

Az eső to­vább zu­ho­gott, olya­no­kat kop­pant az autó te­te­jén, mint­ha jég is lett vol­na a csep­pek kö­zött.

– Ezt jól ki­vá­lasz­tot­tuk… Az is­ten ver­je meg… A fiam tan­év­zá­ró­já­ra kel­lett vol­na men­nem…

Csak a nyo­mo­zó­tiszt be­szélt. Maga elé mond­ta a szö­ve­gét, nem né­zett sen­ki­re. A cso­port pa­rancs­no­ka meg­un­hat­ta a tét­len­sé­get, mert kö­zöl­te rá­di­ó­ján, hogy néz­ze meg min­den­ki az órá­ját, s pon­to­san tíz perc múl­tán el­kez­dik a mű­ve­le­tet. Úgy hang­zott, mint­ha had­gya­kor­la­ton len­né­nek. Ta­tár mo­soly­gott is, s kez­dett meg­nyu­god­ni. Olyan ter­mé­sze­te volt, hogy a cse­lek­vés, és csak­is a cse­lek­vés nyug­tat­ta meg. A tét­len­sé­get nem bír­ta. A fog­dá­ban is ez ide­ge­sí­tet­te leg­job­ban. Hi­á­ba sé­tált egyik fal­tól a má­si­kig vagy tor­ná­szott, egy­re rosszabb ideg­ál­la­pot­ba ke­rült.

– A ros­seb! Itt kell ros­to­kol­nom!

De tíz perc, az már sem­mi! At­tól félt, hogy az eső meg­aka­dá­lyoz­za a bi­zo­nyí­tá­si kí­sér­le­tet, s vár­hat megint hol­na­pig vagy ki tud­ja, med­dig… De így már oké! Kez­dőd­het a ko­mé­dia…

Egy­szer­re nyíl­tak ki az au­tók aj­tói, ci­vil– és egyen­ru­hás rend­őrök száll­tak ki, s na­gyo­kat ug­rál­va sza­lad­tak a vil­la be­já­ra­tá­hoz. Az öreg Tóni már ott állt. Fog­ta az aj­tót, amíg rend­őrök a hall­ba ér­kez­tek. Ta­tá­rék száll­tak ki utol­já­ra. Ami­kor ki­bújt az au­tó­ból, gyor­san, de ala­po­san kö­rül­né­zett. A Bel­la vil­la hegy­re néző ol­da­la fe­lől au­tó­lám­pa vil­lant. Két­szer is.

Ta­tár las­san sé­tált a ka­pu­hoz. Kí­sé­rői nó­gat­ták, de nem te­het­tek mást, vele áz­tak. A hall­ban őt ál­lí­tot­ták kö­zép­re. Csur­gott a víz a ha­já­ból. Az ügyész adta a ke­zé­be a zseb­ken­dő­jét.

– Tö­rül­je meg ma­gát…

– Jöj­jön be min­den­ki, aki ide­tar­to­zik! – adta ki az uta­sí­tást a nyo­mo­zó­tiszt. – Min­den­ki, aki itt volt ak­kor… A ven­dé­gek is.

Az öreg Tóni azt haj­to­gat­ta :

– Igen­is, ké­rem, igen­is…

– Há­rom perc alatt itt le­gyen min­den­ki!

Ta­tár meg­le­pet­ten lát­ta, hogy he­ten-nyol­can is jön­nek be a hall­ba. Né­há­nyat is­mert már. A vé­kony, fe­hér arcú fér­fi ke­zé­ben most is ott volt a gally­ból ké­szí­tett ke­reszt. Szá­ja szög­le­té­ben gú­nyos mo­soly, őt néz­te Ta­tár, el­ső­sor­ban őt, mert úgy gon­dol­ta, ő le­het az iga­zi gyil­kos. De a nyo­mo­zó­tiszt szin­te ki­do­bol­ta.

– Itt van újra az őri­ze­tes, aki meg­gyil­kol­ta a ház tu­laj­do­no­sát. Ta­gad még ugyan, de en­nek nincs sok ér­tel­me… Mi tud­juk, hogy ő tet­te… Most re­konst­ru­ál­juk a tör­tén­te­ket. Min­den­ki se­gít­sé­gé­re szá­mí­tunk. Le­me­gyünk majd a pin­cé­be, és… – Ta­tár ke­zé­re né­zett. Ott fény­lett a bi­lincs. – És ez a fi­a­tal­em­ber el­játssza, amit tett. Sza­kasz­ve­ze­tő elv­társ, ve­gye le a bi­lin­cset!

A fény­ké­pész sű­rűn vil­lo­gott a vaku­já­val. Leg­in­kább a há­zi­ak cso­port­ját fény­ké­pez­te. Az ada­ta­i­kat is fel­ír­ták.

– Men­jen elő­re á pin­cé­be – pa­ran­csol­ta a tiszt Ta­tár­nak. -S jöj­jön min­den­ki utá­nunk!

Ta­tár ki­lé­pett az aj­tón, s hir­te­len be­vág­ta maga mö­gött. Még egy aj­tót lá­tott, a ki­csi­ke, elő­szo­bá­ét, in­nen le­he­tett az ud­var­ra jut­ni. Ami­kor azt ki­lök­te, már nyílt mö­göt­te a hall aj­ta­ja is, és ki­ál­toz­tak.

– Áll­jon meg! Áll­jon meg, mert lö­vünk!

Ki­ug­rott a kert­be. Az ajtó zár­já­ba a kul­csot kí­vül­ről dug­ták be. Egy moz­du­lat­tal el­for­dí­tot­ta, s sza­ladt a bok­ro­kon, vi­rá­gon át a hegy fe­lő­li ke­rí­tés felé. Ép­pen a kő­ke­rí­tés te­te­jé­re ka­pasz­ko­dott, ami­kor el­hang­zott az első lö­vés. Már le­ug­rott a túl­ol­dal­ra, az ut­cá­ra, ami­kor sű­rűn dö­rög­ni kezd­tek a re­vol­ve­rek.

Egy fe­ke­te Mer­ce­des állt alig pár mé­ter­nyi­re a sa­rok­tól. Mire Ta­tár oda­ért, már nyit­va ta­lál­ta a hát­só ülés aj­ta­ját.

– Le­hú­zód­ni! – hal­lat­szott a pa­rancs.

S a Mer­ce­des bőg­ve-dur­rog­va ló­dult a sá­ros he­gyi út­nak. Az eső már el­mos­ta az autó nyo­mát is, mire a rend­őrök az ut­cá­nak erre a fe­lé­re ér­tek. Rá­adá­sul Szeg­vá­ri szá­za­dos a vá­ros felé mu­tat­va üvöl­töt­te.

– Ott sza­lad! Utá­na!

Egy má­sik, hig­gad­tabb han­gú pa­rancs is el­hang­zott.

– Fegy­ver­hasz­ná­lat ti­los! Ér­tet­ték?!

A há­zi­ak a vil­la ka­pu­já­nak fe­dett elő­te­ré­ben áll­tak. Száj­tát­va fi­gyel­ték a tör­tén­te­ket.

– Meg­ló­gott… Fo­gad­junk, hogy meg­ló­gott – mond­ta iz­ga­tot­tan Ne­mes.

– Majd el­fog­ják…

– Ezt nem…

Egy szür­ke Maz­da állt meg a sar­kon. Csak egy pil­la­nat­ra. Az­tán szép las­san át­haj­tott az utca tor­ko­la­tán, mint­ha bi­zony­ta­lan­ko­dott vol­na a ve­ze­tő­je, mer­re in­dul­jon.

A Vil­la Bel­la pen­zió ka­pu­já­ban hir­te­len fel­hang­zott az ének.

– Az id­vö­zül­tek, az id­vö­zül­tek jár­ják kör­be a he­gyet! A fény­ké­pész még ott téb­lá­bolt.

– Frászt kap az em­ber – mond­ta ijed­ten. – Ki ez? – for­dult az öreg­hez.

Ne­mes nem vá­la­szolt. Ka­ron ra­gad­ta a sá­padt arcú fér­fit, és be­tusz­kol­ta a hall­ba.

Né­hány rend­őr tért vissza. Sap­ká­juk­ról, ha­juk­ból csur­gott a víz.

– Meg­fog­ták? – kér­dez­ték töb­ben is.

– El­sze­lelt – mond­ta az egyik ci­vil ru­hás, és a fe­jét csó­vál­ta. – Az is­ten tud­ja, hová lett… Egy da­ra­big még lát­tuk a há­tát, az­tán mint­ha a föld nyel­te vol­na el.

– Fel­me­he­tünk már a szo­bánk­ba? – kér­dez­te egy sö­tét ru­hás fér­fi, áradt róla a köl­ni.

– Ter­mé­sze­te­sen – mond­ta a ci­vil ru­hás. – Saj­nos, nincs to­vább szük­sé­günk önök­re. Kö­szön­jük a szí­ves­sé­gü­ket.

A sö­tét ru­hás fér­fi in­dult el el­ső­nek a lép­csők felé. Egy pil­la­na­tig min­den­ki őt néz­te. Erő­sen bi­ce­gett a bal lá­bá­ra.

A rend­őr­au­tók is el­szi­ré­náz­tak. Egyet­len egy ma­radt csak a ház előtt. Hár­man ül­tek ben­ne, fi­gyel­ték az ut­cát, a kör­nyé­ket. Pár óra múl­tán, ak­kor már el­állt az eső, el­in­dult ez is a vá­ros felé.

A fel­hős ég­bolt mi­att ha­mar sö­té­te­dett. Más­kor eb­ben az órá­ban még vi­lá­gos volt, most már be­kap­csol­ták az ut­cai vi­lá­gí­tást is. A pen­zi­ó­ban sor­ra gyúl­tak ki a lám­pák, az egyik szo­bá­ban a te­le­ví­zió ké­kes­szür­ke fé­nye vib­rált. Ne­mes­né már har­ma­dik nap­ja volt ha­lott. A fér­je min­den­ki­nek mon­do­gat­ta.

– Na­gyon jó asszony volt… sze­gény… De az élet nem áll­hat meg… Dol­goz­nunk kell… A pen­zió, az pen­zió…

Azt is mond­ta:

– Úgy él­tünk, mint a ga­lam­bok… A mi­enk sze­rel­mi há­zas­ság volt, ké­rem… Tel­je­sen oda­va­gyok… De a ven­dé­gek jön­nek… Dol­goz­nunk kell, aho­gyan ő tet­te… Pó­tol­ha­tat­lan, sze­gény…

Más­kor:

– Az ék­sze­re­it akar­ta el­ra­bol­ni a bi­tang… Ami a nya­kán volt, azt is le­tép­te… El­dug­ta… Meg a bri­li­áns­gyű­rűt is… De a rend­őr elv­tár­sak meg­ta­lál­ták… Fel fog­ják akasz­ta­ni! De meg is ér­dem­li!

A gyil­kos­ság es­té­jén már le­ré­sze­ge­dett. Ven­dé­ge jött, egy fi­a­tal sző­ke nő, együtt it­tak. De a nő nem ma­radt ott éj­sza­ká­ra, tíz óra is el­múlt már, ami­kor ki­sur­rant a ka­pun. Az öreg más­nap is ivott. Ami­kor a rend­őr­ség­re kel­lett be­men­nie, ak­kor is ré­szeg volt. Be­ül­tet­ték egy au­tó­ba és ha­za­küld­ték. A sző­ke nő is el­jött újra. Nem tud­ni, mit csi­nált az öreg­gel, de es­té­re már ki­jó­za­no­dott, s nem nyúlt sem az­nap, sem az­óta a po­hár után. A nyo­mo­zó­tiszt meg­kér­dez­te tőle.

– Nos, Ne­mes úr, mi­kor be­szél­get­he­tünk?

– Hát… Ami­kor tet­szik pa­ran­csol­ni…

– De jó­za­nul, igaz?

– Hát – mo­soly­gott sze­lí­den az öreg. – Tet­szik tud­ni, na­gyon el­ke­se­red­tem… Mert mi ma­radt most már ne­kem vén­sé­gem­re? Ha nincs az em­ber mel­lett a tár­sa… Nem ér ez már egy fa­bat­kát sem…

Este, ami­kor már az utol­só rend­őr­au­tó is el­ment a ház elől, az öreg ki­nyi­tott egy üveg pá­lin­kát. Po­ha­rat vett elő, a pa­lack­ból ivott né­hány kor­tyot. Az­tán le­dőlt a re­ka­mi­é­ra, nyúlt a ci­pő­je után, hogy le­ve­gye, de meg­gon­dol­ta ma­gát.

– A fran­cot… Nem él már az a dög! Nem or­dít­hat ve­lem, hogy ne tedd a pa­tá­dat a bú­tor­ra! Még­is­csak ren­des fiú ez a Feri…

Ha­nyatt fe­küdt, uj­ja­it össze­kul­csol­ta a feje alatt. A pla­font néz­te. S újra ivott.

– Eh, ez jól­esett…

A mennye­ze­ti ta­pé­ta apró vo­nal­kái mo­zog­ni kezd­tek. Az öreg tág­ra nyílt szem­mel bá­mul­ta. Meg­dör­zsöl­te a sze­mét, a vo­na­lak meg­der­med­tek, moz­du­lat­lan­ná vál­tak. De az újabb kor­tyol­ga­tás után már va­ló­sá­gos tán­cot jár­tak. S egy­szer­re csak hir­te­len össze­ren­de­ződ­tek. Egy mér­ges ar­cot for­mál­tak ma­guk­ból, egy nő ar­cát, még a pat­ta­ná­sok is a he­lyük­re ke­rül­tek. Az öreg óva­to­san fel­ült, nem vet­te le a te­kin­te­tét a kép­ről, s las­san le­húz­ta mind a két ci­pő­jét.

– Hát… Csak vé­let­le­nül… Le­húz­tam vol­na, csak…

Vissza­fe­küdt, s na­gyo­kat szusszant­va, ki­csit össze­gör­nyed­ve, össze­ku­po­rod­va fi­gyel­te a mennye­ze­tet. De már nem lát­szott sem­mi kü­lö­nös, csak a kis­sé tö­re­de­zett ta­pé­ta. Újra nyúlt az üve­g­ért, inni azon­ban már nem volt ide­je, mert ko­pog­tat­tak az aj­tón.

– Ki az? – kér­dez­te re­kedt han­gon.

A vá­lasz­ra nem volt szük­ség, mert Ta­tár állt a kü­szö­bön. Vi­ze­sen, csap­zot­tan. Óva­to­san be­húz­ta maga mö­gött az aj­tót. A szá­já­hoz tet­te a mu­ta­tó­uj­ját, úgy in­tet­te csend­re Ne­mest.

– Ne fél­jen – sut­tog­ta. – Csak én va­gyok…

– Elég az – mond­ta ijed­ten az öreg. – Mit akar?

Ta­tár kulcs­ra zár­ta az aj­tót. Le­dob­ta ma­gá­ról a za­kó­ját, az ab­rosszal meg­tö­rül­te a fe­jét.

– El­né­zést… Csu­rom­víz va­gyok…

Ne­mes még összébb húz­ta ma­gát, s ri­ad­tan fi­gyel­te a fi­a­tal­em­bert, aki, ami­kor meg­lát­ta a pá­lin­kás­üve­get, pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után fel­kap­ta és jól meg­húz­ta.

– Most ez or­vos­ság… Nem sze­ret­nék meg­fáz­ni – mond­ta, s le­ült az egyik fo­tel­ba. – Csak nem fél tő­lem, öreg?

– Hát…

– Hát, hát… – mond­ta könnyed han­gon Ta­tár. – Én is azt mon­dom, mint a fe­le­sé­ge, ne ha­tol­jon…

Hal­la­ni le­he­tett, hogy újra el­ered az eső. Az ab­lak­üve­get ver­te, mint­ha a víz­csep­pek me­ne­kül­ni sze­ret­tek vol­na a szél, elől, be a szo­bá­ba.

– Lát­ja, öreg, itt va­gyok… – Ta­tár érez­te, hogy ma­gya­ráz­kod­nia kell. – Nem fog­tak el… Nem tud­tam hová men­ni, ide­jöt­tem, ma­gá­hoz… Utó­vég­re maga na­gyon jól tud­ja, hogy nem én öl­tem meg a fe­le­sé­gét.

Ne­mes a fe­jét ráz­ta.

– Én sem­mit sem tu­dok… – Gyor­san hoz­zá­tet­te. – Azt sem, hogy maga ölte meg… Meg azt sem, hogy… El­hall­ga­tott. Néz­te Ta­tárt, ho­gyan he­lye­zi ma­gát ké­nye­lem­be. A ci­ga­ret­tás­do­boz után nyúlt, rá­gyúj­tott. Fé­lénk moz­du­lat­tal kí­nál­ta a hí­vat­lan ven­dé­get is.

– Kö­szö­nöm, el­fo­ga­dom – mond­ta Ta­tár. – A bör­tön­ben nem en­ged­tek… Kép­zel­je, har­ma­dik nap­ja, hogy nem gyújt­hat­tam rá… – Él­ve­zet­tel fúj­ta a füs­töt. Há­rom-négy szip­pan­tás után fel­állt, s az öreg ré­mü­le­té­re, mel­lé ült a re­ka­mi­é­ra. – Fi­gyel­jen, Ne­mes úr, vagy ha újra meg­en­ge­di, Tóni bá­csi… Én nem öl­tem meg a nagysasszonyt… Vi­szont olyan hely­zet­be ke­rül­tem, hogy rám akar­ják ken­ni… Te­hát me­ne­kül­nöm kel­lett… Ed­dig si­ke­rült… Ma­gá­nak kell se­gí­te­nie, hogy va­la­mi jó hely­re búj­has­sak… Ad­dig itt ma­ra­dok… És na­gyon ké­rem, ne maj­réz­zon tő­lem… Ed­dig sem bán­tot­tam ma­gát, ezen­túl sem fo­gom… Meg­ér­tet­te?

Az öreg bó­lin­tott.

– Hát…, en­gem nincs is mi­ért bán­ta­ni…

– Ak­kor ad­jon va­la­mi ka­ját, s be­szél­jük meg, mit le­het ten­ni… Eszé­be se jus­son a rend­őr­ség­re te­le­fo­nál­ni, mert ak­kor na­gyon meg­ha­rag­szom! Ön­vé­de­lem­ből min­den­re ké­pes va­gyok. Re­mé­lem, ezt is meg­ér­tet­te.

– Meg… Eszem­be sem ju­tott ilyes­mi… Ak­kor le­me­gyek a kony­há­ba… Ho­zok va­la­mit.

Ta­tár in­tett, hogy ma­rad­jon. Egy do­boz kek­szet fe­de­zett fel a sub­ló­ton, az öreg esze­get­te a gyo­mor­sa­va mi­att.

– Vár­jon még… A keksz­ből ké­rek, egye­lő­re… Majd ké­sőbb együtt le­me­gyünk a kony­há­ba. Ami­kor már le­fe­küd­tek a ven­dé­gek…

Az öreg kí­no­san mo­soly­gott.

– Itt már hó­na­pok óta egy ven­dég sincs…

Ta­tár úgy tett, mint­ha nem is hal­lot­ta vol­na, amit az öreg mon­dott. Még egy­szer meg­erő­sí­tet­te.

– Majd ha le­fek­sze­nek a ven­dé­gek.

Ki­nyi­tot­ta a kek­szes­do­bozt, há­rom-négy kek­szet a mar­ká­ba fo­gott, s egy­más után do­bál­ta be a szá­já­ba.

– Al­bert – ol­vas­ta el az egyik fel­ira­tát. – Sze­ret­te maga a fo­cit, öreg?

– Pus­kást… Meg Ko­csist… És a kis Var­gát…

– Ki­cso­dát?

– Hát… Var­gát… A Zo­lit…

– Ja – le­gyin­tett Ta­tár –, aki disszi­dált…

– Pus­kás is… Zoli volt a ked­ven­cem – foly­tat­ta Ne­mes, aki örült, hogy va­la­mi té­mát ta­lál­tak, húz­hat­ja az időt, hát­ha va­la­mi cso­da foly­tán ki­ke­rül­het eb­ből a ré­mes hely­zet­ből. – Kár azért a gye­re­kért… Nem lett be­lő­le sem­mi…

Ta­tár evett még a keksz­ből, az­tán el­tol­ta maga elől a do­bozt.

– Eb­ből elég… – Ivott egy korty pá­lin­kát, meg­tö­rül­te a szá­ját és hát­ra­dőlt a fo­tel­ban. – Na, öreg úr… Most be­szél­jünk ko­mo­lyan… Tud ne­kem se­gí­te­ni?

– Hát – tár­ta szét a kar­ját Ne­mes.

– Nézzük tár­gyi­la­go­san az ügyet – foly­tat­ta Ta­tár, s újra ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. – Azt sze­ret­ném be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy mi­ért áll ma­gá­nak ér­de­ké­ben, hogy en­gem el­buj­tas­son, hogy ne­kem se­gít­sen… Fi­gyel­jen! Én pon­to­san tu­dom, hogy nem én öl­tem meg a fe­le­sé­gét. Vi­szont va­la­ki meg­tet­te. Nem mon­dom azt, hogy maga, pe­dig ér­de­ké­ben állt vol­na! De va­la­ki… Itt a ház­ból… Eset­leg az, aki olyan ész­re­vét­le­nül tu­dott köz­le­ked­ni a pin­cé­ben… Em­lék­szik, ugye? És ez az em­ber ugyan­az volt, aki rám zár­ta az aj­tót… Vagy­is, aki meg­öl­te a nagysasszonyt, ugyan­az zár­ta rám az aj­tót… Már ne ha­ra­gud­jon, de a nagysasszony ha­lá­la, hát jó, saj­ná­lom, mert min­den­kit saj­nál­nék, de ne­kem nyolc… Érti, ugye? Ne néz­zen úgy rám, mint­ha nem ér­te­né…

– Nem né­zek én, de­hogy né­zek – mond­ta gyor­san Ne­mes. – És ér­tem is…

– He­lyes… Vagy­is, ha en­gem el­fog a rend­őr­ség, előbb-utóbb be­bi­zo­nyo­so­dik, hogy nem én va­gyok a gyil­kos, és ak­kor el­kez­dő­dik a ku­ta­tás: ha nem én, ak­kor ki­cso­da? Vi­szont, ha en­gem nem tud­nak el­fog­ni, ak­kor Ta­tár ma­rad a gyil­kos… Tet­szik ér­te­ni, hogy mi­ért kell en­gem se­gí­te­ni­ük?

Az öreg hall­ga­tott. Ké­sőbb hal­kan meg­kér­dez­te.

– Mennyi pénz­re gon­dol?

– Pénz is kell… Nem is ke­vés… De el­ső­sor­ban bú­vó­hely.

Ne­mes a vál­lát vo­no­gat­ta.

– Hir­te­len nem tu­dok… Tény­leg nem tu­dok… Sem­mit sem tu­dok…

Ta­tár alig ész­re­ve­he­tő­en el­mo­so­lyo­dott.

– Tud­ja mit, öreg? Ta­nács­koz­za meg, aki­vel akar­ja. De itt ma­guk­nál nem he­tel­he­tek, ez ért­he­tő. – Fel­állt, az ab­lak­hoz lé­pett, s ki­né­zett az ut­cá­ra. – Mit tu­dom én, mi­kor jön­nek megint a rend­őrök! – Vissza­ült a he­lyé­re. – Most, ami­kor ker­get­tek, át­ve­tet­tem ma­gam itt a szom­széd kő­ke­rí­té­sén, s fel­mász­tam egy fára. Jó­for­mán alat­tam sza­lad­tak el, de nem le­het min­dig ilyen sze­ren­csém. Ne­kem vá­lasz kell. Mi­nél ha­ma­rabb. Egy óra, két óra… Éj­fél, mond­juk, éj­fél…

Az öreg le­má­szott a re­ka­mi­é­ról. A fe­jét va­kar­gat­ta, és só­haj­to­zott.

– Hát… meg­pró­bál­ha­tom, de eh­hez több idő kell…

– Mennyi?

– Le­het, hogy… Nem tu­dom.

– Én csak azt mond­ha­tom, öreg, igye­kez­zen! Mert az­tán tu­dok én más­kép­pen is be­szél­ni… És vi­gyáz­za­nak, ha egy rend­őr­au­tó meg­áll a ház előtt, az első, aki meg­hal, maga lesz… Is­ten bi­zony!

Ne­mes An­tal fel­húz­ta a ci­pő­jét. Az aj­tó­nál járt, ami­kor Ta­tár utá­na­szólt.

– Arra gon­dol­tam, ha len­ne eset­leg va­la­hol egy nya­ra­ló­juk vagy ilyes­mi… Az is jó len­ne pár na­pig… Vi­lá­gos?

Az öreg nem szólt. Ki­lé­pett az aj­tón. Ta­tár hal­lot­ta, hogy szin­te ug­rál­va sza­lad le a lép­csőn.

– Ki­tö­ri a nya­kát az igye­ke­zet­től – ne­ve­tett, s na­gyot nyúj­tó­zott. Pil­lan­tá­sa a re­ka­mi­é­ra esett, fel­állt, meg­iga­zí­tot­ta a dísz­pár­nát s le­fe­küdt. A sá­ros ci­pő­jé­re né­zett, az­tán mor­mog­va fel­ült.

– Bo­csá­nat, bo­csá­nat…

Le­húz­ta a ci­pő­jét, szé­pen egy­más mel­lé ál­lí­tot­ta, s vissza­dőlt a pár­ná­ra. Arra gon­dolt, mi­lyen jó len­ne, ha el­alud­hat­na. Nem, azt nem sza­bad… Erőt vett ma­gán, újra fel­kelt, s vissza­ült a fo­tel­ba. Be­le­nyúlt a do­boz­ba, s egy kek­szet emelt a szá­já­hoz. Be­le­ha­ra­pott, rág­csál­ni kezd­te. Köz­ben szin­te cen­ti­ről cen­ti­re vé­gig­néz­te a szo­bát. A füg­gönyt, a ké­pet a fa­lon, a szek­rényt, a sub­ló­tot, a kis író­asz­talt. Lát­ta, hogy az egyik fi­ók­ja nyit­va van. Fel­állt, az aj­tó­hoz ment, s ki­fü­lelt. Az­tán az író­asz­tal­hoz lé­pett. Még job­ban ki­húz­ta a fi­ó­kot.

S eb­ben a pil­la­nat­ban az egész ház­ban el­aludt a vil­lany.