9.

Ké­sőbb Kraus meg­kér­te a sváj­cit, ha ne­tán a ti­ha­nyi rév-felé jár ko­csi­val, hoz­zon Agfa-fil­met a gé­pé­hez. Nyílt a gond­no­ki la­kás aj­ta­ja, Schul­ze lé­pett ki, nyo­má­ban Sas­sal. A ko­csi­ban levő cso­ma­go­kért men­tek. A lép­csőn zö­mök test­al­ka­tú, iz­mos fér­fi ro­bo­gott le, és se­gít­sé­gé­re si­e­tett az idős em­ber­nek a ci­pe­ke­dés­ben.

– Ügy lát­szik, újabb ven­dé­get ka­punk – je­gyez­te meg Kraus.

– Roz­zant egy kis­öreg, akár­csak a bár­ká­ja. Biz­tos lát­ta Na­pó­le­ont. Az ud­va­ri­as fic­kó meg az is­me­rő­se.

Kraus vál­lat vont.

– Né­me­tek – mond­ta.

– A fic­kó is régi ven­dég itt, de na­gyon hall­ga­tag. A jó múlt­kor be­szél­get­ni akar­tam vele, de nem bír­ta a szö­ve­get, a tej majd meg­aludt a szá­já­ban. Igaz, így ki­né­zet­re száz fran­kot sem bíz­nék rá. Ügy fest, akár egy ki­fu­se­rált bok­szo­ló.

-. És rám mennyit bíz­na, így ki­né­zés­re? Freddy le­gyin­tett.

– Két­szá­zat – mond­ta. – Meg­tisz­te­lő…

– Nyu­godt len­nék, mert nem tud­ná el­köl­te­ni Agfa-fil­mek­re, mi­vel azo­kat nem le­het kap­ni.

Ugyan­eb­ben az idő­ben a tá­vo­labb levő vil­lá­ban iz­ga­tott tár­gya­lás folyt. Meg­ér­ke­zett Pin­tér Béla al­ez­re­des is, és be­szá­mol­tat­ta a rá­di­ó­so­kat. A zö­mök ter­me­tű osz­tály­ve­ze­tő gond­ta­lan nya­ra­ló ki­né­ze­tét kel­tet­te. Arc­bő­re bar­ná­ra sült, könnyű vá­szon­nad­rá­got, lyu­ka­csos in­get vi­selt. Te­kin­te­te azon­ban ag­gó­dó volt.

– Egy­szó­val za­va­ró­ké­szü­lé­ket he­lyez­tek üzem­be – ál­la­pí­tot­ta meg.

A két em­ber bó­lin­tott.

– A jel­ző­ké­szü­lé­ken a né­gyes csa­tor­na iga­zol­ta a vé­telt, il­let­ve a je­let? – kér­dez­te.

– Igen, vet­te…

Pin­tér tud­ta, hogy az üze­net alap­ján mi­lyen fel­adat vár. Hód­ra, et­től füg­get­le­nül ag­gasz­tot­ta a kö­rül­mény. Ami­kor az ak­ció­köz­pont­ban ér­te­sült a tör­tén­tek­ről, azon­nal kap­cso­lat­ba lé­pett fő­nö­ké­vel, Bana Dé­nes ez­re­des­sel, akit tá­jé­koz­ta­tott. Az, el­há­rí­tó­fő­nök nyu­ga­lom­ra in­tet­te. Kö­zöl­te, hogy Hód­dal sze­mé­lyes ta­lál­ko­zót bo­nyo­lít le a na­pok­ban. A lé­nyeg az, hogy meg­tud­ják, mi­kor és mi­ért he­lye­zik oly­kor üzem­be a za­va­ró­ké­szü­lé­ket. Kik van­nak ak­kor a szo­bá­ban. Mi­köz­ben az al­ez­re­des töp­ren­gett, újabb for­du­lat kö­vet­ke­zett.

– Je­len­tem, is­mét vesszük az adást – ki­ál­tott fel a fi­a­ta­labb rá­di­ós. – El­múlt a sí­po­lás, te­hát nincs be­kap­csol­va a za­va­ró­ké­szü­lék.

Is­mét a szá­raz, re­cse­gő fér­fi­hang hal­lat­szott:

„Pis­tu­kám! Kel­le­ne vagy há­rom kiló ka­raj hol­nap­ra, ki­cson­to­zott, zsír nél­kü­li. Ven­dé­gek­nek.

Rend­ben van, fő­nö­köm. Ak­kor jó, hogy be­ug­rot­tam, leg­alább nem kell sen­kit hoz­zám el­sza­laj­ta­nia.

De szép le­gyen…

Efe­lől biz­tos le­het.;. Visz­lát.

Itt van há­rom­száz fo­rint, a töb­bit te­gye el…”

Csend.

Pin­tér al­ez­re­des ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Le­gye­nek ál­lan­dó ké­szen­lét­ben – mond­ta. – Ezek csak az ér­de­kes be­szél­ge­té­sek­nél he­lye­zik üzem­be a za­va­ró­ké­szü­lé­ket. Csak arra vol­nék kí­ván­csi, ho­gyan? Per­sze, ezek a be­szél­ge­té­sek ér­de­kel­né­nek min­ket a leg­job­ban… Amit így le­hall­gat­ha­tunk, mind sem­le­ges szö­veg lesz, sem­mit sem érünk vele. – Az volt az ér­zé­se, hogy be­kö­vet­ke­zett az első ku­darc, és erre nem is so­kat kel­lett vár­ni­uk.

Sö­tét szí­nű BMW gép­ko­csi fé­ke­zett a Mar­git­szi­ge­ti Nagy­szál­ló előtt. Dél volt, erő­sen tű­zött a nap. A ko­csi­ból csi­nos, fi­a­tal nő szállt ki, és ru­ga­nyos lép­tek­kel be­si­e­tett a ki­tárt aj­tón.

A por­tás egy pil­lan­tást ve­tett a gép­ko­csi rend­szá­má­ra, és sze­mé­vel in­tett a kö­zel­ben tar­tóz­ko­dó lon­di­ner­nek. Az már­is to­vább­ad­ta egy bic­cen­tés­sel a pult mö­gött levő fő­por­tás­nak. A fő­por­tás mind­eb­ből tud­ta: nyu­ga­ti ven­dég ér­ke­zett, ar­cá­ról szem­vil­la­nás alatt el­tűnt a kö­zö­nyös ki­fe­je­zés.

Ruth Evely né­me­tül szó­lalt meg:

– Van szo­bá­juk?

– Mennyi idő­re óhaj­ta­ná, höl­gyem?

– Egy hét­re …

– Nyom­ban meg­nézzük – mond­ta a fő­por­tás, és fel­ütöt­te a nyil­ván­tar­tó­köny­vet.

– Ügy tá­jé­koz­tat­tak, hogy szép szo­bá­ik van­nak. A fő­por­tás fel­emel­te a fe­jét.

– Első eme­let ket­tő – mond­ta.

Ruth bó­lin­tott és át­nyúj­tot­ta az út­le­ve­lét. Mi­köz­ben ada­ta­it je­gyez­ték a könyv­be, kí­ván­csi­an for­gat­ta kör­be a fe­jét. Még nem járt itt. Ere­de­ti­leg a Gel­lért­ben akart meg­száll­ni, de er­ről a szán­dé­ká­ról kény­te­len volt le­mon­da­ni. Olyan hir­te­len jött az el­uta­zá­sa, hogy már csak Bécs­ből tu­dott hely után ér­dek­lőd­ni. A Gel­lért nem tud­ta fo­gad­ni, min­den szo­ba fog­lalt volt, de a Mar­git­szi­ge­ti Nagy­szál­lót aján­lot­ta.

Elég ren­des és tisz­ta, ál­la­pí­tot­ta meg, ami­kor ki­rá­mol­ta bő­rönd­jét a szo­bá­já­ban. A nyi­tott ab­lak­ból a Du­nát lát­ta. Az át­el­len­ben levő par­ton ma­gas ka­vics­he­gyek me­re­dez­tek, egy kot­ró­ha­jó állt a ví­zen több uszály tár­sa­sá­gá­ban.

Lan­gyos für­dőt vett, és mez­te­le­nül el­nyúlt az ágyon. A ve­ze­tés és a me­leg ki­szi­po­lyoz­ta min­den ere­jét. Reg­gel óta sem­mit sem evett, en­nek el­le­né­re nem volt éhes. Ügy dön­tött, majd este ki­adó­sán meg­va­cso­rá­zik. A Gel­lért­be is át kell majd szól­nia, ha ne­tán ke­re­sik, itt meg­ta­lál­ják. Tud­ta, hogy ke­res­ni fog­ják, még­pe­dig pon­to­san hol­nap. így tá­jé­koz­tat­ta őt Rich­ter. Va­jon ki le­het az a herr Schul­ze? Mind­össze csak annyi vele a dol­ga, hogy össze­hoz­za a so­vány mér­nök­kel. Be­mu­tat­ja őket egy­más­nak és kész. Mind­ez nem sok és nem tel­je­sít­he­tet­len fel­adat. A töb­bi már nem az ő dol­ga. Nem ké­tel­ke­dett, hogy Rich­ter áll­ja majd a sza­vát, és meg­kap­ja ta­lán még most, ezen az őszön a ki­ne­ve­zé­sét a cég pá­ri­zsi ki­ren­delt­sé­gé­re. Elég egy, más­fél év ott, és hi­á­nyos fran­cia nyelv­tu­dá­sa tel­jes ér­té­kű­vé erő­sö­dik. Ez annyit je­lent majd, hogy for­ma­i­lag azon nyom­ban be­tölt­het­ne a má­sod­tit­kár­női ál­lást, ami ha­von­ta há­rom­száz már­ká­val töb­bet je­len­te­ne.

Aka­rat­la­nul is szé­gyen­ke­zett, ami­kor eszé­be ju­tott, hogy kora ta­va­szi út­já­ról vissza­té­rő­en mennyi­re más­ra kö­vet­kez­te­tett Rich­ter vi­sel­ke­dé­sé­ből. Azt hit­te, az igaz­ga­tó arra cé­loz, hogy le­gyen a sze­re­tő­je. Leg­alább­is ezt ol­vas­ta ki a sze­mé­ből, a tes­tét szem­re­vé­te­le­ző te­kin­te­té­ből. Erre buta li­ba­ként fel­aján­lot­ta ma­gát. Mert mi más­ra gon­dol­ha­tott Rich­ter? – vé­le­ke­dett ak­kor ő. És íme, újabb uta­zá­sa lett a bi­za­lom mér­föld­kö­ve. Utá­na hó­na­po­kig ke­rül­te az igaz­ga­tót a hi­va­tal­ban, ne­hogy ta­lál­koz­za­nak. Bi­zo­nyos volt ben­ne: Rich­ter tud­ta, hogy ő az adott hely­zet­ben más ma­lom­ban őröl, és ez a tu­dat a meg­alá­zott­ság ér­zé­sét kel­tet­te ben­ne.

A kora esti va­cso­rá­nál Frank Bi­a­lon ju­tott az eszé­be. Hi­á­ba akar­ta a fér­fit el­hes­se­get­ni gon­do­la­tá­ból, a tör­tén­tek gyö­ke­ret ver­tek ben­ne. Be­csap­ta őt? Ta­lán, ha egy­ál­ta­lán volt ab­ban a két for­ró éj­sza­ká­ban vesz­tes fél. Min­den­eset­re azt ígér­te el­vá­lá­suk­nál, hogy fel­ke­re­si Mün­chen­ben, el­tet­te a név­je­gyét is. De el­tűnt, mint­ha a föld nyel­te vol­na el. Egyet­len­egy­szer sem te­le­fo­nált, még csak hírt , sem adott ma­gá­ról. Hó­na­po­kig re­mény­ke­dett, hát­ha je­lent­ke­zik, de sem­mi sem tör­tént. Le­het, va­la­ho­vá a ten­ge­ren­túl­ra uta­zott. Vagy azért ma­radt el, mert félt a ra­gasz­ko­dá­sá­tól. De hi­szen ilyen­ről szó sem volt köz­tük, még csak cél­zás for­má­já­ban sem. Nem fir­tat­ta, hogy nős-e, van vagy nincs csa­lád­ja. Úgy fo­gad­ta el a fér­fit, ahogy az jött, min­den ko­mo­lyabb szán­dék nél­kül. Azt sem ő ve­tet­te fel, hogy lá­to­gas­sa majd meg Mün­chen­ben, ha ne­tán arra jár. Ezt mind Frank Bi­a­lon kez­de­mé­nyez­te.

A va­cso­rát kö­ve­tő­en a fő­por­tás­nál in­téz­ke­dett, hogy a Gel­lért­szál­ló­ban tud­ja­nak róla. A hall­ban tét­len­ke­dett. Azt fon­tol­gat­ta, hogy sé­tál egyet a szi­ge­ten le­fek­vés előtt, de sem­mi ked­ve sem volt eh­hez át­öl­töz­ni. Ép­pen egy vit­rint né­ze­ge­tett fél­re­hú­zód­va, ami­kor egy ven­dég lé­pett be az aj­tón, és át­vá­gott a ha­li­on.

Ma­gas, meg­nye­rő kül­se­jű fér­fi volt, dús gesz­te­nye­bar­na haja elöl ra­kon­cát­la­nul a hom­lo­ká­ba ló­gott. Ru­ga­nyos lép­tek­kel ment a por­tás­hoz és szo­bá­ja kul­csát kér­te.

Ruth Evely döb­ben­ten bá­mul­ta. Eny­he szé­dü­lést ér­zett, aka­rat­la­nul is meg­tá­masz­ko­dott egyik ke­zé­vel a vit­rin üveg­fa­lán. Is­mer­te eze­ket a ru­ga­nyos lép­te­ket, a ma­gas, vál­las ter­me­tet, az erős ka­ro­kat, ame­lyek kö­zött meg­sem­mi­sül­ve ver­gő­dött ak­kor. Szin­te meg­csap­ta őt a fér­fi dús ha­já­nak kel­le­mes il­la­ta. Alig akart hin­ni a sze­mé­nek, hogy Frank Bi­a­lont lát­ja.

Mi­kor­ra va­la­mennyi­re ma­gá­hoz tért, a fér­fi már el­tűnt az eme­let­re ve­ze­tő lép­cső for­du­ló­já­ban.

Ruth re­me­gő kéz­zel ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és a por­tás­hoz ment. Igye­ke­zett, hogy hang­já­nak nyu­godt csen­gé­se le­gyen.

– Há­nyas szo­bá­ban la­kik ez az úr, aki az előbb fel­ment? – kér­dez­te.

– Len­on úr a hu­szon­né­gyes­ben la­kik – mond­ta a fő­por­tás.

– Én nem Len­on úr szo­bá­ját kér­dez­tem, ha­nem Frank Bi­a­lon úrét.

– Frank Bi­a­lon urat nem is­me­rek, kis­asszony. Ruth csak né­zett.

– Ez le­he­tet­len – nyög­te.

– Biz­tos­ra ve­he­ti, kis­asszony, hogy Frank Bi­a­lon nevű úr nem szállt meg ná­lunk.

– Aki az előbb a szo­bá­ja kul­csát kér­te… A fő­por­tás ud­va­ri­a­san mo­soly­gott.

– Az Len­on úr volt, kis­asszony – mond­ta.

– Kö­szö­nöm…

– Nincs mit, kis­asszony.

Ruth a szo­bá­já­ba ment, és ahe­lyett hogy le­csil­la­po­dott vol­na, nyug­ta­lan­sá­ga nőt­tön-nőtt. A fér­fi meg­pil­lan­tá­sa tel­je­sen fel­zak­lat­ta. Ta­lán nem tett vol­na rá ilyen ha­tást, ha ez más­hol tör­té­nik: Mün­chen­ben, Bécs­ben vagy bár­hol. De pont itt, Bu­da­pes­ten, ahol a vé­let­len já­té­ka egy­más kar­já­ba dob­ta őket, ez fel­ka­var­ta ér­zé­se­it.

Ki­ment a fo­lyo­só­ra, és meg­ke­res­te a hu­szon­né­gyes szá­mú szo­bát. Egy pil­la­na­tig még gon­dol­ko­zott, hogy ko­pog és meg­vár­ja, míg szól­nak oda­bent, de meg­ráz­ta a fe­jét, az­tán be­nyi­tott az aj­tón.

– Frank – mond­ta.

A fér­fi a szo­ba kö­ze­pén állt, hát­tal az aj­tó­nak, ép­pen a za­kó­ját húz­ta le­fe­lé. Ne­vé­nek hal­la­tá­ra, mint­ha for­ró va­sat döf­tek vol­na a há­tá­ba, sar­kon pen­de­rült. A meg­le­pe­tés­től ki­ke­re­ke­dett a sze­me, me­red­ten állt, a kar­ján lógó zakó a föl­det érte.

– Frank – mond­ta is­mét Ruth, fél­szeg mo­sollyal az aj­kán. Amaz ma­gá­hoz tért, le­tet­te za­kó­ját az ágy­ra, az aj­tó­hoz ment és be­csuk­ta.

– Mit ke­re­sel itt? – kér­dez­te szá­ra­zon.

– Ezt a kér­dést én is fel­te­het­ném ne­ked…

– Itt mit ke­re­sel? Mi­ért nem vagy a Gel­lért­ben? Ruth­nak fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke.

– Frank… Te tud­tad, hogy én Bu­da­pest­re jö­vök? – kér­dez­te. A fér­fi ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott:

– Hon­nan tud­tam vol­na?

– Ak­kor mi­ért cso­dál­ko­zol?

– Mert min­dig a Gel­lért­ben szok­tál meg­száll­ni.

– De most nem kap­tam he­lyet…

Frank Bi­a­lon egy ká­rom­ko­dást mor­zsolt szét a foga kö­zött. Lát­ha­tó volt, hogy nem örül a vá­rat­lan ta­lál­ko­zás­nak, sőt egye­ne­sen kel­le­met­len neki.

– És mi ez a já­ték? – kér­dez­te Ruth. A fér­fi hi­de­gen né­zett.

– Mi­fé­le já­ték? – ta­gol­ta a sza­va­kat.

– Hogy itt Len­on­nak is­mer­nek. – Már azt is tu­dod?

– Mi az, hogy ezt is?… Ta­lán mást is kel­le­ne tud­nom? A por­tás Len­on ne­vet mon­dott. Kö­zöl­te, hogy Frank Bi­a­lont nem is­mer, és té­ged Len­on­nak hív­nak… Va­la­mi tör­tént ve­led, olyan fur­csa vagy. Ami­kor meg­pil­lan­tot­ta­lak az előbb a hall­ban, még nem gon­dol­tam, hogy kel­le­met­len per­ce­ket szer­zek a meg­je­le­né­sem­mel. Kü­lön­ben ne hidd, hogy akar­tam tő­led va­la­mit. Az, hogy nem je­lent­kez­tél, nem ke­res­tél meg Mün­chen­ben, min­den­nél be­szé­de­sebb.

A fér­fi kis ide­ig hall­ga­tott. Lát­szott az ar­cán, hogy töp­reng va­la­min. Ké­sőbb meg­szó­lalt:

– Len­ne egy aján­la­tom…

– És­pe­dig?

Vá­lasz­ra már nem ma­radt idő. Nyílt az ajtó, két kre­ol képű fér­fi lé­pett a szo­bá­ba. Meg­hök­ken­ve tor­pan­tak meg. Frank Bi­a­lon hoz­zá­juk lé­pett és per­gő olasz nyel­ven mon­dott va­la­mit. Azok Ruth­ra bá­mul­tak, és fe­jü­ket bic­cent­ve felé, ki­vo­nul­tak a szo­bá­ból.

A fér­fi is­mét ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és ko­mor arc­cal azt mond­ta:

– Most menj.

– Va­la­mit mon­da­ni akar­tál…

– Sem­mit sem akar­tam mon­da­ni, ne­ked.

– Va­la­mi aján­lat­ról be­szél­tél.

– Késő, már nem ak­tu­á­lis – ráz­ta a fe­jét Frank Bi­a­lon. – Menj és hagy­jál bé­kén. Nincs sem­mi dol­gom ve­led, és még azt is ta­gadd le, hogy va­la­ha is­mer­tél.

Ruth Evely kö­szö­nés nél­kül vo­nult ki a szo­bá­ból. A fo­lyo­só üres volt, a két olasz­nak nyo­mát sem lát­ta. Maga sem tud­ta mi­ért, de amint át­lép­te szo­bá­já­nak a kü­szö­bét, ki­tört raj­ta a sí­rás. Nem az el­múlt fel­lán­go­lás em­lé­két si­rat­ta, ha­nem a vé­let­len ta­lál­ko­zás fo­gad­ta­tá­sa bán­tot­ta.

Csak nagy so­ká­ra nyu­go­dott meg annyi­ra, hogy gon­do­lat­ban vé­gig­per­get­te a tör­tén­te­ket: a meg­bí­za­tást, az uta­zá­sát, a be­szél­ge­té­se­ket. Nem ta­lált ma­gya­rá­za­tot Frank Bi­a­lon el­uta­sí­tó ma­ga­tar­tá­sá­nak az oká­ra. Va­jon mi­ért mind­ez? Mert hogy nem vé­let­le­nül bánt így vele a fér­fi, ab­ban biz­tos volt. Az okot ku­tat­va fel­me­rült ben­ne Rich­ter fi­gyel­mez­te­tő sza­va. Az igaz­ga­tó óvta őt bár­mi­fé­le is­me­ret­ség­től. Amint vissza­tért és be­szá­molt út­já­ról, nem em­lí­tet­te Frank Bi­a­lont, a tör­tén­te­ket ma­gán­ügy­nek köny­vel­te el. Rich­ter vi­szont ek­kor már el­árul­ta, hogy bu­da­pes­ti uta­zá­sá­nak konk­rét cél­ja má­so­kat is ér­de­kel­het. Em­lí­tet­te az igaz­ga­tó azt is, hogy er­ről a gya­nú­ról má­sok in­for­mál­ták. Most mind­ezt össze­vet­ve Frank Bi­a­lon fur­csa vi­sel­ke­dé­sé­vel, meg­ré­mült. Le­het, hogy Frank Bi­a­lont nem is az ő sze­mé­lye ér­de­kel­te, ha­nem uta­zá­sá­nak a cél­ja? Csu­pán en­nek kö­szön­het min­dent? Azért nincs rá szük­sé­ge a fér­fi­nak már? Ezért ez az el­uta­sí­tó ma­ga­tar­tás? Ezek sze­rint ő csal­étek volt a hor­gon.

Ruth Evelyt tel­je­sen fel­zak­lat­ta a vég­ső kö­vet­kez­te­tés. Most már bán­ta, hogy ak­kor en­ge­dett a fér­fi­nak. Csak meg ne tud­ja Rich­ter, hogy ha­zu­dott neki. Igen, ki­kez­dett egy fér­fi­val, a sze­re­tő­je lett. és az min­dent ki­sze­dett be­lő­le. Mind­egy. Meg kell mon­da­nia, míg nem késő. De Rich­tert nem éri el, te­le­fo­non ezt nem kö­zöl­he­ti vele Mün­chen­ben. Gya­nú­já­ról leg­fel­jebb majd an­nak szá­mol be, aki meg­ke­re­si őt. En­nek a herr Schul­zé­nak.

Majd­nem az egész éj­sza­kát éb­ren töl­töt­te, alig aludt va­la­mit. A reg­ge­lit fel­kér­te a szo­bá­já­ba. Nem akart még vé­let­le­nül sem szem­be­ke­rül­ni Frank Bi­a­lon­nal. El­ha­tá­roz­ta, ha kell, egész nap­ját a szo­bá­já­ban töl­ti, itt vár­ja meg a hí­vást.

Ruth Evely arra ri­adt, hogy hal­kan meg­ko­pog­tat­ták szo­bá­já­nak aj­ta­ját. Pont tíz óra volt. Azt hit­te, a ta­ka­rí­tó­nő vagy a szo­ba­lány, és azt mond­ta:

– Igen…

Egy ala­csony, szin­te fi­lig­rán ter­me­tű, idős fér­fi lé­pett be, ar­cán fü­lig érő mo­sollyal.

– Ruth Evely kis­asszony? – tu­da­kol­ta.

– Igen.

– Én va­gyok a Schul­ze, az a bi­zo­nyos Schul­ze, akit ön vár.

– Pa­ran­csol­jon.

Az idős em­ber he­lyet fog­lalt a fel­kí­nált fo­tel­ban, apró sze­mét a lány­ra füg­gesz­tet­te.

– Te­le­fo­noz­tam a Gel­lért­be, ott mond­ták, hogy itt ka­pott szo­bát. Kis­asszony, még ma nyél­be üt­jük azt a ta­lál­ko­zást – mond­ta.

Ruth fá­rad­tan bó­lin­tott, és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. A kis­öreg gyű­rött szi­vart va­rá­zsolt elő a zse­bé­ből, és füst­fel­hő­be bur­ko­ló­dzott. Nem ke­rül­te el fi­gyel­mét a lány ag­gó­dó te­kin­te­te.

– Va­la­mi nyug­ta­la­nít­ja, kis­asszony? – húz­ta össze még job­ban apró sze­mét. – Ta­lán tör­tént va­la­mi?

– Nem tu­dom, mi­nek ne­vez­zem – vont vál­lat Ruth. Schul­ze le­tom­pí­tot­ta a hang­ját.

– Te­hát tör­tént va­la­mi – ál­la­pí­tot­ta meg. – Gon­do­lom, Rich­ter úr is em­lí­tést tett ma­gá­nak bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek­ről, gya­nú­ra uta­ló okok­ról.

– Hát igen… Be­szél­jen.

Ruth Evely el­mon­dott min­dent. Frank Bi­a­lon­nal tör­té­nő is­me­ret­sé­gét, ka­land­ját, és a teg­na­pi ta­lál­ko­zás min­den moz­za­na­tát. Ami­kor el­hall­ga­tott, úgy érez­te, meg­könnyeb­bült.

Az idős em­ber bús te­kin­te­tet ve­tett rá.

– Nagy baj, na­gyon nagy­baj – mor­mog­ta maga elé. – Gon­dol­ja?

– Nem gon­do­lom, ha­nem biz­tos­ra ve­szem a bajt.

Rut­hot meg­lep­te az a vad, sár­ga fény, amely a má­sik sze­mé­ből elő­vil­lant. Mint­ha arra ké­szül­ne, hogy át­ha­rap­ja,a tor­kát. A te­he­tet­len dü­höt lát­ta ben­ne. Aka­rat­la­nul is össze­rez­zent.

Schul­ze hang­szí­ne azon­ban mit sem vál­to­zott, ami­kor meg­szó­lalt:

– így kezd­jen az em­ber nők­kel, kis­asszony… De hi­á­ba, nők­kel va­gyunk kö­rül­vé­ve, és sok min­den­ben rá­juk va­gyunk utal­va… Per­sze, a vészt még meg­előz­het­jük.

– Vészt?

– Gon­dol­ja, hogy ez va­la­mi­fé­le já­ték? – mond­ta az idős em­ber szi­var­já­nak bo­dor füst­fel­hő­je mö­gött. – Sok­kal ko­mo­lyabb do­log­ról van szó. Me­lyik szo­bá­ban szállt meg az a Frank Bi­a­lon vagy ki­cso­da?

Ruth meg­mond­ta a szo­ba­szá­mot, az­tán a fér­fi sze­mély­le­írá­sát rész­le­tez­te, mert Schul­ze erre is kí­ván­csi volt.

– És a két má­sik fér­fi? – jött a hang a füst­fel­hő­ből.

– Nem néz­tem meg őket ala­po­san, de az biz­tos, ola­szok vol­tak.

– Csak úgy ko­pog­ta­tás nél­kül ér­kez­tek?

– Igen, seb­bel-lob­ball Schul­ze bó­lin­tott.

– Ezek együtt van­nak – mond­ta. – Itt már bőr­re megy a do­log.

– Bőr­re?

– Em­ber­bőr­re.

Ruth Evely két­ség­be­eset­ten né­zett.

– Most mit te­gyek? – kér­dez­te. – Min­den­nek én va­gyok az oka.

– Csak rész­ben, kis­asszony, csak rész­ben – ver­te le szi­var­já­ról a ha­mut a fi­lig­rán em­ber. – Ezt azon­ban még hely­re tud­juk hoz­ni. – Uj­já­val a fe­jé­re bö­kött. – Van itt még egy ke­vés… Adja ide a cí­mét an­nak az em­ber­nek.

Ruth elő­ko­tor­ta tás­ká­já­nak tit­kos re­ke­szé­ből a cí­met a te­le­fon­szám­mal, és át­ad­ta.

Schul­ze a zse­bé­be süllyesz­tet­te.

– Nos, nem kell sze­mé­lye­sen össze­hoz­nia min­ket – foly­tat­ta az. – Vál­toz­ta­tunk a ter­vünk me­ne­tén Frank Bi­a­lon és ba­rá­tai mi­att.

– De hát mit akar­nak ők?

– An­nak a fe­lét, ami a herr di­rek­tort ér­dek­li.

– A ma­gyar mér­nö­köt? Az idős em­ber a fe­jét ráz­ta.

– Nem a ma­gyar mér­nö­köt, ha­nem csak azt, ami- majd nála lesz .- mond­ta. – És ugye­bár itt üt­köz­nek a mi ér­de­ke­ink, mert mi a tel­jes mun­kát sze­ret­jük… Min­den­eset­re a kis­asszony se­gí­te­ni kény­sze­rül most ne­künk. Biz­to­sít­ha­tom, a di­rek­tor úr meg fog­ja ne­künk bo­csá­ta­ni, hogy igény­be vesszük fá­ra­do­zá­sát. Ugye­bár, kö­zös cél­ról van szó.

– Te­hát ma­guk el­vi­szik a mér­nö­köt.

– Igen, meg­lát­ja Ba­la­ton­al­má­dit, per­sze csak na­pok múl­va. Ad­dig ne­künk cse­le­ked­nünk kell.

Ruth élén­ken pis­lo­gott.

– Mit te­gyek? – kér­dez­te.

– Hol­nap dél­előtt ti­zen­egy órá­ig sem­mit… Ad­dig fent lesz a szo­bá­ban. Még egy perc­re sem moz­dul­jon ki in­nen. Kér­je fel az ételt min­den al­ka­lom­mal… Az a lé­nyeg, hogy ne mu­tat­koz­zon.

– És en­nek lesz ér­tel­me?

– Na­gyon sok ér­tel­me lesz. Frank Bi­a­lon úr és ba­rá­tai ma­gá­ra ha­rap­tak, ha meg­en­ge­di, hogy ezt a ki­fe­je­zést hasz­nál­jam. In­dul­jon ki az ő szem­szö­gük­ből… A por­tu­gál úr Len­on né­ven ér­ke­zett, és neki volt a leg­kel­le­met­le­nebb, hogy ma­gá­val ta­lál­ko­zott. Erre nem szá­mí­tott, de a ba­rá­tai sem. Te­hát ők most leg­alább olyan pác­ban van­nak, mint mi. És mi­ért? Mert tar­ta­nak tőle, hogy maga gya­nút fog, már­pe­dig-fo­gott, hi­szen cso­dál­ko­zott, ami­ért Frank Bi­a­lon Len­on né­ven ér­ke­zett, s ér­te­sí­ti majd gya­nú­já­ról a ba­rá­ta­it, ők ezt min­den­kép­pen meg akar­ják aka­dá­lyoz­ni, le­gyen az bár­mi­lyen ár is… Itt a vész, amely ma­gá­ra le­sel­ke­dik. Aka­dály, bár­mi áron!

– Ké­pe­sek len­né­nek eset­leg…

– Bi­zony ké­pe­sek – ve­tet­te köz­be Schul­ze, és a fe­jét in­gat­ta. – Leg­alább annyi­ra, mint mi… És mi pon­to­san erre épí­tünk. Az ő cse­lek­vé­sük­re. Csak mire ész­be kap­ná­nak, mi már előny­ben le­szünk.

Kis­asszony! ön hol­nap pont­ban dél­előtt ti­zen­egy­kor le­sza­lad a pori tára, és elő­re ki­fi­ze­ti szám­lá­ját.

– El­uta­zom?

– Elv­ben nem, de gya­kor­lat­ban igen…

– Ez azt je­len­ti…

– Hall­gas­son vé­gig – csat­tant fel Schul­ze ha­rag­tól szik­rá­zó szem­mel. – Ha már el­ron­tott egy sor dol­got, ak­kor leg­alább te­gye azt, amit mon­dok.

Ruth Evely meg­szep­pen­ve ült. Az idős em­ber sza­va­i­ból fe­nye­ge­tés áradt.

– Te­hát ki­fi­ze­ti a szám­lá­ját – foly­tat­ta Schul­ze. – Le­he­tő­leg le­gyen ide­ges. Amint el­né­zem, ez nem lesz kü­lö­nö­seb­ben ne­héz fel­adat. Kér­dez­ze meg, mennyi a pon­tos idő. Ez na­gyon fon­tos. Bí­be­lőd­jön az órá­já­val is. Ezt kö­ve­tő­en ül­jön be a ko­csi­já­ba, és in­dít­son… Jól ve­zet?

– Hát, igen…

– Szük­sé­ge lesz rá, fő­ként egy bi­zo­nyos út­sza­ka­szon. Itt gyor­sí­ta­ni kell… Egy­szó­val, min­den ma­gán mú­lik. Ezen a kö­ze­li hí­don itt a szi­get vé­gé­ben át­hajt nyu­gat­nak, és nyom­ban jobb­ra for­dul, a Du­ná­val pár­hu­za­mo­san ha­lad ki­fe­lé a vá­ros­ból – ma­gya­ráz­ta Schul­ze. Az­tán tér­ké­pet vett elő a zse­bé­ből, és meg­mu­tat­ta az út­vo­na­lat. – Do­bo­gó­kő­nek ha­lad… Mi­előtt azon­ban a he­gyen át­ér­ne, itt, eb­ben a ka­nyar­ban – mu­ta­tott uj­já­val a tér­kép­re –, amennyi­re csak tud, fel­gyor­sít, éles ka­nya­rok kö­vet­kez­nek, gyors egy­más­után­ban több is…. A hegy túl­só ol­da­lán is­mét ki­jut a Du­ná­hoz egy kis­vá­ros­nál.

Esz­ter­gom­nak hív­ják. Itt Bécs­nek for­dul, és meg sem áll a ha­tá­rig. Ennyi az egész.

Ruth sza­po­rán szed­te a le­ve­gőt.

– És a hol­mi­ja­im? – kér­dez­te.

– Azok ter­mé­sze­te­sen itt ma­rad­nak.

- Mi­ért nem vi­he­tem ma­gam­mal?

– Mert ezek, akik most már fi­gyel­ni fog­ják min­den lé­pé­sét, ész­be kap­nak, és mi el­veszt­jük az elő­nyün­ket. Tud­ják, hogy el­hagy­ja az or­szá­got, tá­vo­zik… Ha vi­szont csak azt lát­ják, hogy va­la­ho­vá siet, ak­kor nyert ügyünk van. Csak így le­het meg­té­vesz­te­ni őket. Mit saj­nál­ja ezt a pár hol­mit meg a bő­rön­dö­ket, ha a bő­ré­ről van szó. Nem hi­szem, hogy a fő­nö­ke sze­met huny­na, ha vál­lal­ko­zá­sunk a maga os­to­ba ka­land­ja mi­att zá­tony­ra fut­na.

– Kö­szö­nöm, hogy ilyen szé­pen fe­jez­te ki.

Schul­ze el­húz­ta a szá­ját, ar­cán össze­fu­tot­tak a rán­cok.

– Nincs mit, kis­asszony. Min­den azon mú­lik, hogy maga mennyi­re ügye­sen tud­ja ezt vég­hez­vin­ni.

– Úgy te­szek, ahogy mond­ta.

– Te­hát pont­ban dél­előtt ti­zen­egy­kor… Egy perc­cel sem előbb, sem ké­sőbb.

– De most ma­gát is ész­re­vet­ték, hogy meg­ke­re­sett en­gem. Az idős em­ber le­gyin­tett:

– Efe­lől nyu­godt le­het, nem vet­tek ész­re… Sen­ki sem lá­tott, ami­kor be­lép­tem ebbe a szo­bá­ba. A ko­csi­mat is más­hol hagy­tam, ta­xi­val jöt­tem, az­tán gya­log. A por­tás­fül­ke mel­lett a fo­tel­ban egy fic­kó ter­pesz­ke­dik és nyúj­to­gat­ja a nya­kát a pult felé, ha va­la­ki oda­megy ér­dek­lőd­ni. A maga ba­rát­já­nak az egyik em­be­re le­het… Én vi­szont nem men­tem a fő­por­tás­hoz. Mi­nek men­tem vol­na? Tud­tam a szo­ba­szá­mát, a Gel­lért­ben meg­ad­ták. Egye­ne­sen az ét­te­rem­be men­tem és meg­reg­ge­liz­tem. In­nen ki­les­tem a pil­la­na­tot és fel­sur­ran­tam a lép­csőn anél­kül, hogy bár­ki is lá­tott vol­na… Hát ak­kor bú­csú­zom, és ne fe­lejt­se a dol­go­kat.

Mi­után az ala­csony em­ber­ke tá­vo­zott, Ruth­nak hosszú idő­re volt szük­sé­ge, hogy ma­gá­hoz tér­jen meg­le­pe­té­sé­ből. Az új for­du­lat nyug­ta­la­ní­tot­ta. Csu­pán az csil­la­pí­tot­ta le va­la­mennyi­re, hogy mi­nél gyor­sab­ban tá­voz­hat in­nen. Be­tar­tot­ta a meg­ál­la­po­dást: egy perc­re sem hagy­ta el szo­bá­ját. Oly­kor fe­szült fi­gye­lem­mel hall­gat­ta a fo­lyo­só­ról be­szü­rem­lő za­jo­kat. Több­ször is úgy vél­te, hogy az ajtó előtt va­la­ki meg­állt, az­tán to­vább­megy.

Az éj­sza­ka hosszú gyöt­rel­mek­kel telt el.

Ruth Evely más­nap pont­ban ti­zen­egy­kor el­hagy­ta a szo­bá­ját. Csak a ké­zi­tás­ká­ját vit­te ma­gá­val. Hol­mi­ja sza­na­szét he­vert, szé­pí­tő­sze­rei is ott so­ra­koz­tak a für­dő­szo­bá­ban a tü­kör előt­ti pol­con. A szál­ló ha­li­já­ban hi­á­ba né­zett óva­to­san kör­be, nem ta­pasz­tal­ta, hogy va­la­ki fi­gyel­te vol­na. Min­den a szo­kott me­der­ben folyt. Em­be­rek ér­kez­tek, tá­voz­tak, a hall sar­ká­ban egy tu­ris­ta­cso­port gyü­le­ke­zett.

Kint va­kí­tó­an sü­tött a nap, a le­ve­gő for­ró volt.

Ruth ren­dez­te a szám­lá­ját, az­tán a par­ko­ló­he­lyen levő ko­csi­já­hoz ment. Át­haj­tott a hí­don és a meg­je­lölt útra ka­nya­ro­dott. Nem haj­tott gyor­san, így hosszabb ide­ig fi­gyel­het­te a vissza­pil­lan­tó tü­kör­ből a mö­göt­te ha­la­dó gép­ko­csi­kat. Sem­mi kü­lö­nö­set nem ta­pasz­talt. Egyet­len­egy ko­csi sem ra­gadt a nyo­má­ba. Érez­te, hogy nyug­ta­lan­sá­ga mú­ló­ban van, és ked­ve is kezd vissza­tér­ni.

Már el­hagy­ta a kül­vá­rost és egy fa­lun haj­tott át, ami­kor ész­re­vet­te a la­pos orrú gép­ko­csit. Tisz­tes tá­vol­ban ma­rad­va, ott jött a nyo­má­ban. Kis­sé gyor­sí­tot­ta a tem­pót, 32 el­ma­radt mö­göt­te, de egy ka­nyar után is­mét fel­tűnt a vissza­pil­lan­tó tü­kör­ben.

Iga­za volt Schul­zé­nak, ál­la­pí­tot­ta meg Ruth. Mind job­ban fo­koz­ta a se­bes­sé­get. Két­ol­dalt dim­bes-dom­bos táj volt, előt­te hegy ma­ga­so­dott. Az üt emel­ked­ni kez­dett, előbb fo­ko­za­to­san, az­tán mind job­ban. A hegy­ol­dalt erdő bo­rí­tot­ta. Is­mét egy kis falu kö­vet­ke­zett, az­tán az út ka­nyar­gós­sá vált.

Ruth fe­szül­ten fi­gyelt, azt a bi­zo­nyos he­lyet ku­tat­ta, ahol a le­he­tő leg­gyor­sabb se­bes­ség­re kell vál­ta­nia. A tér­kép­ről tud­ta, hogy ezt majd egy be­kö­tő­út jel­zi. Ol­dalt pil­lan­tott. A nyo­má­ban levő ko­csi lent jött a ka­nyar­gós szer­pen­ti­nen. Már­is fel­buk­kant a be­kö­tő­út.

Ruth Evely vissza­kap­csolt és be­nyom­ta a gáz­pe­dált. A mo­tor fel­pör­gött, í ne­héz ko­csi meg­ló­dult a me­re­dek­nek. Egyik ka­nyar jött a má­sik után, csi­ko­rog­tak a gu­mik. Ruth min­den ideg­szá­lát le­kö­töt­te a szá­gul­dás, csak egy szem­vil­la­nás­ra lát­ta a tü­kör­ből, hogy a má­sik szin­tén fo­koz­za a se­bes­sé­get és a nyo­má­ban ma­rad. Vá­rat­la­nul vége lett az emel­ke­dő­nek, az út lej­te­ni kez­dett, a ka­nya­rok is éle­seb­bek­ké vál­tak. Ruth még na­gyobb se­bes­sé­get dik­tált, gör­csö­sen mar­kol­ta a kor­mányt; így is lát­ta, hogy ko­csi­ja a ka­nya­rok­ban kezd mind job­ban át­csúsz­ni az út­test má­sik ol­da­lá­ra.

Még két ka­nyar és vé­gem – ál­la­pí­tot­ta meg. Ment­he­tet­le­nül le­sod­ró­dik az út­ról. Ép­pen el­ma­radt mö­göt­te egy ka­nyar, rö­vid egye­nes kö­vet­ke­zett, ami­kor há­tul tom­pa csat­ta­nás, az­tán dü­bör­gés hal­lat­szott. Az őt kö­ve­tő ko­csit el­ér­te a szá­gul­dás vég­ze­te, le­sod­ró­dott az út­ról, le a me­re­de­ken. Ez volt hát Schul­ze ter­ve. De eh­hez köz­re kel­lett ját­sza­nia, hogy így tör­tén­jen, és Schul­ze biz­tos volt, hogy ez így is fog tör­tén­ni. Nem csök­ken­tet­te a ko­csi se­bes­sé­gét, ve­szet­ten szá­gul­dott to­vább. Csak mi­nél tá­vo­labb ke­rül­ni in­nen, mi­nél messzebb. Haj­tot­ta a me­ne­kü­lés vá­gya.

Köz­ben a bal­eset he­lyén a ka­nyar­ban egy Alfa Ro­meo fé­ke­zett. Két olasz szállt ki be­lő­le, és az át­sza­kí­tott kor­lát­hoz fu­tot­tak. Lent a me­re­dek al­já­ban, ég­nek álló ke­re­kek­kel ott he­vert az, ami a gép­ko­csi­ból meg­ma­radt. Egyi­kük le­má­szott a me­re­de­ken, be­né­zett a ron­csok közé, és ke­zé­vel le­gyin­tett a má­sik­nak. Az­tán gyor­san fel­kap­ta­tott, be­ül­tek a ko­csi­ba, meg­for­dul­tak az úton, és vil­lám­gyor­san el­tűn­tek, amer­ről ér­kez­tek.

Ruth Evely a leg­kö­ze­leb­bi kis­vá­ros szé­lén meg­állt. Min­den tag­ja re­me­gett az iz­ga­lom­tól. Egy­más után két ci­ga­ret­tát szí­vott el, mi­köz­ben az utat fi­gyel­te, de egyet­len­egy gép­ko­csi sem ér­ke­zett ab­ból az irány­ból, ahol a hegy ma­ga­so­dott. Új­ból el­in­dult, egé­szen las­san ment, mert alig bírt haj­ta­ni. Egy út­el­ága­zás­nál meg­állt és a táb­lá­kat néz­te, me­lyik mu­tat Győr felé, ami­kor belé­vil­lant a fel­is­me­rés: a szál­lo­dá­ban fe­lej­tet­te ék­sze­re­it, a ki­seb­bik bő­rönd­ben. Ezt is hagy­ja itt? Azt már nem, hi­szen ér­té­kük több ezer már­ka. Schul­ze fi­gyel­mez­te­tő sza­vai ju­tot­tak az eszé­be, de el­hes­se­get­te őket, és vissza­ka­nya­ro­dott Bu­da­pest­nek. Az­zal nyug­tat­ta ma­gát, hogy nem tör­tén­het sem­mi, ez mind­össze más­fél órai idő­vesz­te­ség. Csak az ék­sze­re­it ve­szi ma­gá­hoz és már­is in­dul.

A szál­ló­ban egye­ne­sen fel­ro­hant a szo­bá­já­ba, és tás­ká­já­ba gyö­mö­szöl­te az ék­sze­re­it. Nem nyúlt más­hoz. A hall­ban nem ta­pasz­talt gya­nús kö­rül­ményt. Frank Bi­a­lon­nak és két tár­sá­nak nyo­ma sem volt.

Ruth Evely alig egy órá­val ké­sőbb már a ta­ta­bá­nyai mű­ú­ton ha­ladt Győr felé. Di­csér­te ma­gát, ami­ért nem hagy­ta hát­ra ék­sze­re­it. Eze­ket nem tud­ta vol­na pó­tol­ni. Azt pe­dig, hogy vissza­for­dult Esz­ter­gom­ból, Schul­ze soha nem fog­ja meg­tud­ni. Csak az az egy do­log ma­radt ez­u­tán hát­ra, hogy Rich­ter tel­je­sít­se az ígé­re­tét.

Arra ri­adt, hogy gép­ko­csi­já­nak mo­tor­ja ful­la­do­zik. Egy pil­lan­tást ve­tett a mű­szer­fal­ra és el­sá­padt. A ben­zi­n­ál­lást mu­ta­tó kar a nul­lán vesz­te­gelt.

Nyílt or­szág­úton volt, két­ol­dalt bok­ros li­ge­tek hú­zód­tak. Hol tud itt tan­kol­ni? Se­hol. Va­jon hová lett a ben­zin a tar­tály­ból? Em­lé­ke­zett, hogy na­pok­kal előbb szí­nül­tig töl­töt­te a tar­tályt, ez öt­ven li­ter szu­per­ben­zin. Az­óta nem tett meg öt­száz ki­lo­mé­tert, de nem is te­he­tett, mert a szo­bá­já­ba zár­kóz­va la­pult.

Köz­ben a mo­tor le­állt.

Ruth az út­pad­ká­ra haj­tott és meg­állt. Fel­nyi­tot­ta a cso­mag­tar­tót és meg­ko­pog­tat­ta az üzem­anyag­tar­tályt. Kon­gott az üres­ség­től. Le­ha­jolt és be­né­zett a ko­csi alá. Te­nyér­nyi szé­les ben­zin­folt ter­jen­gett a be­to­non. Arra gon­dolt, hogy a ke­rék ál­tal fel­vert kő meg­sért­het­te az al­váz ol­da­lán hú­zó­dó ve­ze­té­ket. El­ha­tá­roz­ta, le­ál­lít egy ko­csit, és ben­zint kér, az­tán va­la­ho­gyan el­ver­gő­dik Győ­rig, ott majd meg­ja­vít­tat­ja a ve­ze­té­ket.

Ki­állt az út szé­lé­re és in­tett az első ér­ke­ző ko­csi­nak. Amint az kö­ze­le­dett, csök­kent­ve a se­bes­sé­get, ki­ve­he­tő lett a már­ká­ja. Egy Alfa Ro­meo volt.

Ruth­nak bal­jós ér­zé­se tá­madt, ma­gas­ba emelt keze le­hul­lott. A ko­csi­ban két fér­fi ült. Az ola­szok vol­tak, akik olyan hir­te­len be­ál­lí­tot­tak Frank Bi­a­lon szo­bá­já­ba azon a kér­dé­ses es­tén. Hir­te­len páni fé­le­lem ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba. Most döb­bent rá, hogy a ben­zin el­fo­lyá­sa nem le­he­tett a vé­let­len műve. Ezek utol akar­ták érni.

Az út kö­ze­pé­re sza­ladt, hogy int­sen a leg­kö­ze­leb­bi ko­csi­nak, de az or­szág­út ki­halt volt. Még hal­lot­ta a fé­kek csi­kor­gá­sát, az aj­tó­csa­pó­dást, az­tán fut­ni kez­dett. Egy pil­la­nat múl­va erős ka­rok ra­gad­ták meg. Érez­te, hogy fel­eme­lik, szá­ját be­fog­ják. Hi­á­ba ka­pá­ló­dzott, nem bírt sza­ba­dul­ni a szo­rí­tás­ból. Azok le­ci­pel­ték az út­ról, be a bok­ros li­get cser­jéi közé.

Ruth Evely arra esz­mélt, hogy ha­nyatt dönt­ve he­ver a fü­vön.

Moc­can­ni sem bírt. Egy fér­fi fe­küdt raj­ta, re­vol­vert tar­tott a ke­zé­ben, amely­nek csö­ve a hom­lo­ká­ra irá­nyult.

– Egy szót se – sut­tog­ta rossz né­met ki­ej­tés­sel.

A má­sik is ott tér­delt mel­let­te, s ke­zé­vel a ha­ját mar­kol­va, föld­höz szo­rí­tot­ta a fe­jét.

– Mit akar­nak tő­lem? – nyög­te Ruth.

– Ki­nek szólt, hogy ta­lál­ko­zott ve­lünk, il­let­ve Frank­kal?

– Sen­ki­nek.

A fér­fi Ruth szem­hé­já­ra tet­te két uj­ját.

– Te­hát nem tud­ja? – kér­dez­te.

– Ki­nek szól­hat­tam vol­na?

Amaz meg­fe­szí­tet­te uj­ját. Ruth­nak éles fáj­da­lom ha­tolt a tes­té­be, úgy érez­te, agya men­ten szét­pat­tan, mint­ha a sze­mét ki­nyom­ták vol­na. Ki­ál­ta­ni akart, de nem bírt. Egy sö­tét kút­ba zu­hant le­fe­lé.

Egy­szer csak vége lett a zu­ha­nás­nak, fent a ma­gas­ban vi­lá­gos­ság tá­madt, és lát­ha­tat­lan ka­rok vissza­re­pí­tet­ték a fény­re.

A fér­fi hang­ja tá­vol­ról ér­ke­zett:

– Ki­nek szólt, hogy ta­lál­ko­zott ve­lünk?

– Frank­kal aka­rok be­szél­ni, csak vele…

– Ve­lünk lesz kény­te­len be­szél­ni. Ki vele! Kit ér­te­sí­tett?

Ruth a fe­jét in­gat­ta. Is­mét éles fáj­da­lom ha­tolt az agyá­ba, is­mét zu­hant le­fe­lé a sö­tét kút­ba, de már las­sab­ban ér­ke­zett vissza a fény­be. Zi­hál­va lé­leg­zett, alig lá­tott va­la­mit, csak a fö­lé­je haj­ló arc kör­vo­na­lai vol­tak ki­ve­he­tők.

Egy hang meg­szó­lalt mel­let­te:

– Dol­gozd csak meg.

– Jaj, ne.

– Ak­kor be­szél­jen – mond­ta a má­sik.

Ruth előtt las­san ki­raj­zo­ló­dott a kék ég. Né­hány fel­hőt is lá­tott. Fur­csa mó­don olyan szé­dü­lést ér­zett, mint ami­kor Frank Bi­a­lon a kar­já­ban tar­tot­ta, csak ne­he­zen tu­dott be­szél­ni. A fáj­da­lom már el­múlt, és azt sem érez­te, hogy szo­ro­san a föld­höz szo­rít­ják. Las­san, na­gyon las­san buk­tak ki be­lő­le a sza­vak. El­mon­dott min­dent, kezd­ve Schul­ze lá­to­ga­tá­sá­tól a meg­ál­la­po­dá­su­kig, a dél­előt­ti szá­gul­dást ott fent a he­gyen, a ka­nya­rok­kal te­li­tűz­delt úton, és vissza­té­ré­sét a szál­lo­dá­ba, az ék­sze­re­i­ért.

Ama­zok hall­gat­ták, de szo­rí­tá­suk nem eny­hült.

– Ennyi az egész – le­hel­te Ruth.

– Ki az a Schul­ze? – kér­dez­te a raj­ta fek­vő fér­fi ér­des han­gon.

– Nem tu­dom, most lát­tam éle­tem­ben elő­ször.

– Ez biz­tos?

– Igen – nyö­szö­rög­te Ruth. Hal­lot­ta a kö­ze­li or­szág­úton az el­ha­la­dó gép­ko­csik zú­gá­sát, de a sűrű cser­jés­ben sem­mi sem moz­dult.

– Hogy néz ki ez a Schul­ze? – kér­dez­te az ér­des hang.

– Na­gyon öreg, tö­pö­rö­dött, rán­cos arcú vén­em­ber,. Azt mond­ta, Ba­la­ton­al­má­di­ba megy. És a mér­nö­köt is oda­vi­szik majd. Ezt a ma­gyar mér­nö­köt… En­ged­je­nek el, Frank­kal aka­rok be­szél­ni.

– Ta­lál­koz­ni fog vele – mond­ta az ar­cá­ba ha­jo­ló fér­fi, az­tán hát­ra­szólt : – Add ide a tűt…

– Vá­laszd szét a ha­ját a fej­bő­rén – mond­ta a má­sik. – Csak vi­gyázz, ne mé­lyen kar­cold meg, csak épp egy pi­cit…

Ruth Evely még érez­te, hogy a fe­jét ol­dalt for­dít­ják, az­tán sö­tét­ség bo­rult rá.