22.
Somodi meghajolt.
– Jó estét kívánok, igazgató úr.
– Jó estét. Ki maga? – kérdezte Martos, a meglepettség rezgett a hangjában.
– Én kérem… Ez nem is annyira fontos.
– Dehogynem! – mondta most már élesen az igazgató. – Nagyon is fontos!
Martos kicsit maga is csodálkozott, hogy egy pillanatra sem gondol arra: ez egy munkása, aki ezt vagy azt jött megjavítani, vagy…
– Már beszéltünk ma – mondta Somodi. Nem mozdult az ajtóból. Martos is az ablaknál maradt.
– Mi?
– Igen. Tetszik tudni, én vagyon annak a bizonyos lánynak a bátyja.
– De hát…
Martos az íróasztalához akart lépni, de Somodi megelőzte. Az egyik fotelt az útjába penderítette.
– Erre tessék szíves lenni… Leülni… Kérem szépen. Az igazgató leült.
– Tessék, maga is… Foglaljon helyet.
Megvárta, amíg Somodi széket húz maga alá, s akkor kérdezte.
– Miért olyan sürgős? Holnapra beszéltük meg. Somodi szabadkozva mosolygott.
– Igen… De… Úgy gondoltam, jobb az önnek, ha hamarabb túlesünk a dolgon… És nincsen olyan messze ez a falu vagy város… Meg erre is jártam… Az ön ideje is értékes… Miért halasztottuk volna?
– Nagyon kedves – mondta nem kis iróniával Martos. – De ha már így esett, tessék, hallgatom.
Somodi felállt, körbejárta a szobát. Kihúzta a telefondugót, megfordította a rádiót, egy rántással kitépte a titkárnő szobájába szóló csengő zsinórját.
– Mit csinál? Megőrült? – háborodott fel az igazgató.
Somodi, mintha ő lenne a világ legszerényebb teremtménye, újra meghajolt.
– Bocsánat… Tetszik tudni, az életben engem már annyi meglepetés ért…
Visszaült a székre. Úgy helyezkedett, hogy láthassa az ablakot, az ajtót és az igazgatót is. A szelídség eltűnt az arcáról.
– Klári ön miatt bajba jutott – mondta halkan.
– És ha nem?
– Tessék hinni nekem – mondta határozott hangon Somodi. – Így egyszerűbb, s hamarabb is végzünk.
– Jó… Tehát mit kíván?
– A gyerek nem születhet meg.
– Miért nem? – kérdezte Martos.
A kérdés láthatóan meglepte Somodit. Az igazgató észrevette, gyorsan folytatta.
– Úgy határoztam, hogy a gyereket elvállalom. Klárit pedig feleségül veszem. – Majd blöffölni kezdett. – Mindjárt itt is lesz az ügyvéd. Beszélgetésünk után felhívtam, jöjjön ide, tárgyaljuk meg… Tudja, volt már egy lányom, de meghalt… Én nem bánom a gyereket.
Somodi meglehetősen lassan küzdötte le a zavarát.
– Tehát Klárit feleségül venné? – kérdezte.
– Igen, ez az elhatározásom. A gyereket is megtartjuk. Az a helyzet, uram, hogy sógorok leszünk…
– Klári nem megy egy ilyen vén emberhez feleségül. Ez egy. Kettő pedig, nem fog szülni, a maga kedvéért sem.
– Pedig – folytatta mosolyogva Martos – én azt szeretném… És hogy nem jön hozzám, ezt meg ő mondja a szemembe. Jó? Azt javaslom, hogy holnap találkozzunk este a lánnyal, és…
Somodi lassan elővette a revolverét.
– Vagy megegyezünk úgy, ahogy én akarom – mondta, és a fegyvert az igazgatóra tartotta –, vagy elbúcsúzhat ettől a szép irodától… És még valami. Velem ne vicceljen az úr… Ha hiszi, ha nem, a feltételeket én diktálom. A másik serpenyőben pedig az ön élete… Tetszik érteni, ugye?
Martos, aki már győztesnek érezte magát, hirtelen rádöbbent: itt a lánynak vajmi kevés szerepe van. Ez a férfi pénzt akar. Talán csak hatszáz forint van nála…
– Mit akar tulajdonképpen? Gondolom, pénzt.
Somodi újra és újra megcélozta az igazgatót, hol a fejét, hol a szívét, hol a lábát.
– Tetszik tudni – mondta vontatottan –, nekem nem pénz kell…
– Hanem?
– Én egy mérnök vagyok… Véletlenül két diplomám is van… Az egyik… Érdekes ez?
Az igazgató arra gondolt, hogy állást akar ez a fiú. Elmosolyodott.
– Tudja – mondta fejcsóválva –, pisztollyal még nem kért tőlem állást senki. De ha ezt így akarja, legyen.
Somodi most Martos fejére célzott.
– Nem, uram… Csak azt akartam közölni, hogy magas fokon értek az elektrotechnikához és a biokémiához… Ugye, ezt feltetszett fogni?
– Nem értem… Ha nem állást, akkor mit akar?
– Ne féljen – mondta Somodi, amikor látta, hogy az igazgató elhúzódik a revolver csöve elől –, még nem sütöm el… Tetszik tudni, mi van ebben a kis táskában? – mutatott arra a táskára, amit magával hozott. – Nos?
– Nem tudom.
– Sok, nagyon sok értékes dolog… Van benne robbanóanyag, például. Ez sok mindenre jó. Felrobbanthatom az egész intézetet. De kinyithatok vele egy páncélszekrényt is. Attól függ… És van benne… Van benne egy fényképezőgép is. Kicsi, de nagyon hasznos jószág… Ha ezt használom, akkor nem kell robbantanom… Mit tetszett mondani, mikor jön az az ügyvéd úr?
– Hát…
– Mégis… Öt perc… Vagy tíz… Vagy… Esetleg nem is jön?
– Jönni fog… Megígérte… Lehet, hogy már a portánál van…
– Tudja, igazgató úr, én hiszékeny ember vagyok… Melyik a házi telefonja? Ez a fekete? Igen?
Martos kényszeredetten bólintott.
– Na, jó… Itt a kis könyvecskében az áll, hogy porta: 426. És most visszadugom ezt a vackot… Felhívom a portát. Ön pedig utasítja az őrt, hogy ha az ügyvéd keresi, mondja azt, már elment… Tessék idefáradni! És lehetőleg… Tetszik tudni, én lövök.
Az igazgató lassan felállt. Az íróasztalhoz ment, kézbe vette a kagylót. Somodi tárcsázott, de a porta foglalt volt. Újra próbálkozott, nem sikerült.
– Udvarol a portása… Tessék visszaülni.
Martos lehuppant a fotelbe. Most már gyanította, mit akar a látogatója. Megkérdezte.
– Megmondaná, hogy tulajdonképpen mit akar?
Somodi is leült.
– Természetesen. Előbb vagy utóbb fakítani kell. Egyébként sincsen sok időm… Ma még… Jugoszláviába kell érnem… – A telefonra nézett, aztán folytatta… – A biocsip kell. Tetszett hallani? A biocsip.
Az igazgató nagyot nyelt. Elöntötte a forróság.
– De hát – mondta halkan –, ilyen itt nincsen…
Somodi hosszan nevetett.
– Ne tessék ilyet mondani! Nincsen?
– Csak valami elképzelés… De hát… Somodi bólogatott.
– Na, ugye… Az az elképzelés kell nekem… És én nem kukoricázok. Kérem a kutatási eredményeket, vagy lövök… De – mondta engedékenyebb hangon – gondoltam, az igazgató úrra is… Az értékesítés után lesz egy kis summája valamelyik nyugati bankban… Sőt, mivel én nem viszem el az anyagot, csak lefényképezem, az igazgató úr elfelejtheti az egészet… És dolgozhatnak szép szorgalmasan tovább… Aztán egyszer majd újra jön valaki, és azt mondja, tetszik tudni, ennek a Klári lánynak gyereke lesz… Nos, megegyezünk?
– És ha nem?
– Akkor lövök…
– Meghallják…
– Tudja, ebben a kis táskában van egy kis kellék… Ráteszem a revolverre, és már csak egy kis pukkanás hallatszik, olyan, mint amikor egy léggömb kireped… Önre zárom az ajtót, kilopódzom… És holnap, amikor felfedezik…
Martos az izzadságcseppeket kézfejével törölgette a homlokáról. A zsebkendőjéért akart nyúlni, de Somodi rákiáltott.
– Stop! Ne kotorásszon a zsebébe!
– Csak a zsebkendőm – dadogta Martos.
– Akkor sem… Halljam, mi a válasza! Ne húzza az időt! Vagy arra gondol, majd csak jön az az ügyvéd?! Ne reménykedjen, az ajtót bezártam… Meg egyébként is, jöjjön a telefonhoz!
Az igazgató felállt, újra az asztalhoz lépett.
– Négyszáz… húszon… hat… Na, tessék, cseng is… Vigyázzon, mit mond! Én nem viccelek!
– Porta? – kérdezte elcsukló hangon az igazgató. – Igen? Itt Martos… Sebők bácsi?
Somodi szorosan az igazgató mellett állt. Fejét ő is a telefonkagylóhoz dugta, hallott is minden szót.
– Sebők bácsi, arra kérem, hogy… – Martos nagy lélegzetet vett, aztán a kagylóba kiáltotta – A rendőrséget hívja fel!
Többet nem mondhatott. Somodi nem habozott. Előbb ütött, majd a zuhanó testre lőtt.
S ekkor, mintha egy árnyék jelent volna meg az emeleti ablak előtt, a párkányon. Somodi odakapta a fejét és azonnal lőtt.