22.

So­mo­di meg­ha­jolt.

– Jó es­tét kí­vá­nok, igaz­ga­tó úr.

– Jó es­tét. Ki maga? – kér­dez­te Mar­tos, a meg­le­pett­ség rez­gett a hang­já­ban.

– Én ké­rem… Ez nem is annyi­ra fon­tos.

– De­hogy­nem! – mond­ta most már éle­sen az igaz­ga­tó. – Na­gyon is fon­tos!

Mar­tos ki­csit maga is cso­dál­ko­zott, hogy egy pil­la­nat­ra sem gon­dol arra: ez egy mun­ká­sa, aki ezt vagy azt jött meg­ja­ví­ta­ni, vagy…

– Már be­szél­tünk ma – mond­ta So­mo­di. Nem moz­dult az aj­tó­ból. Mar­tos is az ab­lak­nál ma­radt.

– Mi?

– Igen. Tet­szik tud­ni, én va­gyon an­nak a bi­zo­nyos lány­nak a báty­ja.

– De hát…

Mar­tos az író­asz­ta­lá­hoz akart lép­ni, de So­mo­di meg­előz­te. Az egyik fo­telt az út­já­ba pen­de­rí­tet­te.

– Erre tes­sék szí­ves len­ni… Le­ül­ni… Ké­rem szé­pen. Az igaz­ga­tó le­ült.

– Tes­sék, maga is… Fog­lal­jon he­lyet.

Meg­vár­ta, amíg So­mo­di szé­ket húz maga alá, s ak­kor kér­dez­te.

– Mi­ért olyan sür­gős? Hol­nap­ra be­szél­tük meg. So­mo­di sza­bad­koz­va mo­soly­gott.

– Igen… De… Úgy gon­dol­tam, jobb az ön­nek, ha ha­ma­rabb túl­esünk a dol­gon… És nin­csen olyan messze ez a falu vagy vá­ros… Meg erre is jár­tam… Az ön ide­je is ér­té­kes… Mi­ért ha­lasz­tot­tuk vol­na?

– Na­gyon ked­ves – mond­ta nem kis iró­ni­á­val Mar­tos. – De ha már így esett, tes­sék, hall­ga­tom.

So­mo­di fel­állt, kör­be­jár­ta a szo­bát. Ki­húz­ta a te­le­fon­du­gót, meg­for­dí­tot­ta a rá­di­ót, egy rán­tás­sal ki­tép­te a tit­kár­nő szo­bá­já­ba szó­ló csen­gő zsi­nór­ját.

– Mit csi­nál? Meg­őrült? – há­bo­ro­dott fel az igaz­ga­tó.

So­mo­di, mint­ha ő len­ne a vi­lág leg­sze­ré­nyebb te­remt­mé­nye, újra meg­ha­jolt.

– Bo­csá­nat… Tet­szik tud­ni, az élet­ben en­gem már annyi meg­le­pe­tés ért…

Vissza­ült a szék­re. Úgy he­lyez­ke­dett, hogy lát­has­sa az ab­la­kot, az aj­tót és az igaz­ga­tót is. A sze­líd­ség el­tűnt az ar­cá­ról.

– Klá­ri ön mi­att baj­ba ju­tott – mond­ta hal­kan.

– És ha nem?

– Tes­sék hin­ni ne­kem – mond­ta ha­tá­ro­zott han­gon So­mo­di. – Így egy­sze­rűbb, s ha­ma­rabb is végzünk.

– Jó… Te­hát mit kí­ván?

– A gye­rek nem szü­let­het meg.

– Mi­ért nem? – kér­dez­te Mar­tos.

A kér­dés lát­ha­tó­an meg­lep­te So­mo­dit. Az igaz­ga­tó ész­re­vet­te, gyor­san foly­tat­ta.

– Úgy ha­tá­roz­tam, hogy a gye­re­ket el­vál­la­lom. Klá­rit pe­dig fe­le­sé­gül ve­szem. – Majd blöf­föl­ni kez­dett. – Mind­járt itt is lesz az ügy­véd. Be­szél­ge­té­sünk után fel­hív­tam, jöj­jön ide, tár­gyal­juk meg… Tud­ja, volt már egy lá­nyom, de meg­halt… Én nem bá­nom a gye­re­ket.

So­mo­di meg­le­he­tő­sen las­san küz­döt­te le a za­va­rát.

– Te­hát Klá­rit fe­le­sé­gül ven­né? – kér­dez­te.

– Igen, ez az el­ha­tá­ro­zá­som. A gye­re­ket is meg­tart­juk. Az a hely­zet, uram, hogy só­go­rok le­szünk…

– Klá­ri nem megy egy ilyen vén em­ber­hez fe­le­sé­gül. Ez egy. Ket­tő pe­dig, nem fog szül­ni, a maga ked­vé­ért sem.

– Pe­dig – foly­tat­ta mo­so­lyog­va Mar­tos – én azt sze­ret­ném… És hogy nem jön hoz­zám, ezt meg ő mond­ja a sze­mem­be. Jó? Azt ja­vas­lom, hogy hol­nap ta­lál­kozzunk este a lánnyal, és…

So­mo­di las­san elő­vet­te a re­vol­ve­rét.

– Vagy meg­egye­zünk úgy, ahogy én aka­rom – mond­ta, és a fegy­vert az igaz­ga­tó­ra tar­tot­ta –, vagy el­bú­csúz­hat et­től a szép iro­dá­tól… És még va­la­mi. Ve­lem ne vic­cel­jen az úr… Ha hi­szi, ha nem, a fel­té­te­le­ket én dik­tá­lom. A má­sik ser­pe­nyő­ben pe­dig az ön éle­te… Tet­szik ér­te­ni, ugye?

Mar­tos, aki már győz­tes­nek érez­te ma­gát, hir­te­len rá­döb­bent: itt a lány­nak vaj­mi ke­vés sze­re­pe van. Ez a fér­fi pénzt akar. Ta­lán csak hat­száz fo­rint van nála…

– Mit akar tu­laj­don­kép­pen? Gon­do­lom, pénzt.

So­mo­di újra és újra meg­cé­loz­ta az igaz­ga­tót, hol a fe­jét, hol a szí­vét, hol a lá­bát.

– Tet­szik tud­ni – mond­ta von­ta­tot­tan –, ne­kem nem pénz kell…

– Ha­nem?

– Én egy mér­nök va­gyok… Vé­let­le­nül két dip­lo­mám is van… Az egyik… Ér­de­kes ez?

Az igaz­ga­tó arra gon­dolt, hogy ál­lást akar ez a fiú. El­mo­so­lyo­dott.

– Tud­ja – mond­ta fej­csó­vál­va –, pisz­tollyal még nem kért tő­lem ál­lást sen­ki. De ha ezt így akar­ja, le­gyen.

So­mo­di most Mar­tos fe­jé­re cél­zott.

– Nem, uram… Csak azt akar­tam kö­zöl­ni, hogy ma­gas fo­kon ér­tek az elekt­ro­tech­ni­ká­hoz és a bio­ké­mi­á­hoz… Ugye, ezt fel­tet­szett fog­ni?

– Nem ér­tem… Ha nem ál­lást, ak­kor mit akar?

– Ne fél­jen – mond­ta So­mo­di, ami­kor lát­ta, hogy az igaz­ga­tó el­hú­zó­dik a re­vol­ver csö­ve elől –, még nem sü­töm el… Tet­szik tud­ni, mi van eb­ben a kis tás­ká­ban? – mu­ta­tott arra a tás­ká­ra, amit ma­gá­val ho­zott. – Nos?

– Nem tu­dom.

– Sok, na­gyon sok ér­té­kes do­log… Van ben­ne rob­ba­nó­anyag, pél­dá­ul. Ez sok min­den­re jó. Fel­rob­bant­ha­tom az egész in­té­ze­tet. De ki­nyit­ha­tok vele egy pán­cél­szek­rényt is. At­tól függ… És van ben­ne… Van ben­ne egy fény­ké­pe­ző­gép is. Ki­csi, de na­gyon hasz­nos jó­szág… Ha ezt hasz­ná­lom, ak­kor nem kell rob­ban­ta­nom… Mit tet­szett mon­da­ni, mi­kor jön az az ügy­véd úr?

– Hát…

– Még­is… Öt perc… Vagy tíz… Vagy… Eset­leg nem is jön?

– Jön­ni fog… Meg­ígér­te… Le­het, hogy már a por­tá­nál van…

– Tud­ja, igaz­ga­tó úr, én hi­szé­keny em­ber va­gyok… Me­lyik a házi te­le­fon­ja? Ez a fe­ke­te? Igen?

Mar­tos kény­sze­re­det­ten bó­lin­tott.

– Na, jó… Itt a kis köny­vecs­ké­ben az áll, hogy por­ta: 426. És most vissza­du­gom ezt a vac­kot… Fel­hí­vom a por­tát. Ön pe­dig uta­sít­ja az őrt, hogy ha az ügy­véd ke­re­si, mond­ja azt, már el­ment… Tes­sék ide­fá­rad­ni! És le­he­tő­leg… Tet­szik tud­ni, én lö­vök.

Az igaz­ga­tó las­san fel­állt. Az író­asz­tal­hoz ment, kéz­be vet­te a kagy­lót. So­mo­di tár­csá­zott, de a por­ta fog­lalt volt. Újra pró­bál­ko­zott, nem si­ke­rült.

– Ud­va­rol a por­tá­sa… Tes­sék vissza­ül­ni.

Mar­tos le­hup­pant a fo­tel­be. Most már gya­ní­tot­ta, mit akar a lá­to­ga­tó­ja. Meg­kér­dez­te.

– Meg­mon­da­ná, hogy tu­laj­don­kép­pen mit akar?

So­mo­di is le­ült.

– Ter­mé­sze­te­sen. Előbb vagy utóbb fa­kí­ta­ni kell. Egyéb­ként sin­csen sok időm… Ma még… Ju­go­szlá­vi­á­ba kell ér­nem… – A te­le­fon­ra né­zett, az­tán foly­tat­ta… – A bio­csip kell. Tet­szett hal­la­ni? A bio­csip.

Az igaz­ga­tó na­gyot nyelt. El­ön­töt­te a for­ró­ság.

– De hát – mond­ta hal­kan –, ilyen itt nin­csen…

So­mo­di hosszan ne­ve­tett.

– Ne tes­sék ilyet mon­da­ni! Nin­csen?

– Csak va­la­mi el­kép­ze­lés… De hát… So­mo­di bó­lo­ga­tott.

– Na, ugye… Az az el­kép­ze­lés kell ne­kem… És én nem ku­ko­ri­cá­zok. Ké­rem a ku­ta­tá­si ered­mé­nye­ket, vagy lö­vök… De – mond­ta en­ge­dé­ke­nyebb han­gon – gon­dol­tam, az igaz­ga­tó úrra is… Az ér­té­ke­sí­tés után lesz egy kis sum­má­ja va­la­me­lyik nyu­ga­ti bank­ban… Sőt, mi­vel én nem vi­szem el az anya­got, csak le­fény­ké­pe­zem, az igaz­ga­tó úr el­fe­lejt­he­ti az egé­szet… És dol­goz­hat­nak szép szor­gal­ma­san to­vább… Az­tán egy­szer majd újra jön va­la­ki, és azt mond­ja, tet­szik tud­ni, en­nek a Klá­ri lány­nak gye­re­ke lesz… Nos, meg­egye­zünk?

– És ha nem?

– Ak­kor lö­vök…

– Meg­hall­ják…

– Tud­ja, eb­ben a kis tás­ká­ban van egy kis kel­lék… Rá­te­szem a re­vol­ver­re, és már csak egy kis puk­ka­nás hal­lat­szik, olyan, mint ami­kor egy lég­gömb ki­re­ped… Önre zá­rom az aj­tót, ki­lo­pó­dzom… És hol­nap, ami­kor fel­fe­de­zik…

Mar­tos az iz­zad­ság­csep­pe­ket kéz­fe­jé­vel tö­röl­get­te a hom­lo­ká­ról. A zseb­ken­dő­jé­ért akart nyúl­ni, de So­mo­di rá­ki­ál­tott.

– Stop! Ne ko­to­rásszon a zse­bé­be!

– Csak a zseb­ken­dőm – da­dog­ta Mar­tos.

– Ak­kor sem… Hall­jam, mi a vá­la­sza! Ne húz­za az időt! Vagy arra gon­dol, majd csak jön az az ügy­véd?! Ne re­mény­ked­jen, az aj­tót be­zár­tam… Meg egyéb­ként is, jöj­jön a te­le­fon­hoz!

Az igaz­ga­tó fel­állt, újra az asz­tal­hoz lé­pett.

– Négy­száz… hú­szon… hat… Na, tes­sék, cseng is… Vi­gyáz­zon, mit mond! Én nem vic­ce­lek!

– Por­ta? – kér­dez­te el­csuk­ló han­gon az igaz­ga­tó. – Igen? Itt Mar­tos… Se­bők bá­csi?

So­mo­di szo­ro­san az igaz­ga­tó mel­lett állt. Fe­jét ő is a te­le­fon­kagy­ló­hoz dug­ta, hal­lott is min­den szót.

– Se­bők bá­csi, arra ké­rem, hogy… – Mar­tos nagy lé­leg­ze­tet vett, az­tán a kagy­ló­ba ki­ál­tot­ta – A rend­őr­sé­get hív­ja fel!

Töb­bet nem mond­ha­tott. So­mo­di nem ha­bo­zott. Előbb ütött, majd a zu­ha­nó test­re lőtt.

S ek­kor, mint­ha egy ár­nyék je­lent vol­na meg az eme­le­ti ab­lak előtt, a pár­ká­nyon. So­mo­di oda­kap­ta a fe­jét és azon­nal lőtt.