3.
Bana Dénes ezredes a szombatot és a vasárnapot rendszerint családja körében töltötte. Csak felesége és a család nyújtott neki a hétköznapoktól eltérő hangulatot és pihenést. De valójában ilyenkor sem pihent valami sokat. Sokszor vonult be a szobájába, a nagy könyvszekrény, a szunyókálásra is alkalmas, kényelmes bőrfotel és az intarziás faragott íróasztal mellé.
Munkájával kapcsolatos hivatalos iratot nem tartott odahaza. Emlékezetében raktározta el a „jegyzeteit”. Egy-egy munkájával összefüggésben négy-öt rövid mondatból állt a vázlat, amit aztán hétfő reggel hivatalában vetett papírra. Most már kérdésekkel, utasításokkal és nevekkel, akiknek a feladatot szánta.
Kiváló megfigyelő és emlékezőtehetsége volt. Társaságban vagy a helyszínen szemvillanás alatt rögzítette a képeket, és a legkisebb részleteket is azonnal felidézte magának. Ezzel a képességével szedte rendbe egy-egy felderítés ismeretanyagát, amelyben a hiányzó részletek szinte önmagukat mutatták meg. Az ilyen, önmagukat érzékeltető részleteket nevezte következtetésnek, aminek felderítését aztán munkatársaira bízta vagy magára vállalta.
Az ügynek bonyolultsága sokszor a következtetések variációit is megkívánta. A variációk szelektálása rejtvényfejtés módjára szórakoztatta Bana ezredest, ezért a legnagyobb munka közepette is fáradhatatlanul éber tudott lenni.
Hivatalában ez a hétfő is jegyzeteléssel kezdődött. Pénteken, késő délután futárpostát kapott, magánjellegű kísérő levéllel. A levélben Szeretneki György őrnagy imigyen értesítette az ezredest:
„Egy kis szagos bors az orrod alá, viszonzásul a válasz nélkül hagyott újévi üdvözletért.”
A levél rövid volt, Bana kuncogva olvasta végig. Tíz éve is van már, hogy hivatalos ügyben kapcsolata volt Szeretnekivel. Azóta sem találkoztak. Bana Dénes szívesen hagyta nyitva a titkársági szoba ajtaját. Ha valamire szüksége volt, csak kiszólt Etukának, mint ezen a reggelen is.
– Etuka! Kérem, kapcsolja nekem a Heves Megyei Főkapitányságról Szeretneki őrnagyot.
A kapcsolat azonnal létrejött.
– Szeretneki elvtárs a vonalban.
Bana anélkül, hogy a nevét mondta volna, máris élcelődött:
– Maga az, Eretneki elvtárs?
Az őrnagy felismerte Bana Dénes hangját.
– Én vagyok, te pogány. Nem akarod tán a segítségemet?
Bana komolyra fordította a szót:
– Ne félj, nem maradok adósod. Azt hiszem: találkoznunk kell. Mondd, honnan veszed, hogy ez a Mózes az elhárítás esete? Legalább indokoltál volna valamit! Mi a fenére következtethetek abból, hogy Mózes másodszor jött vadászni a Bükkbe, de még csak a tájékára sem ment a vadászterületnek?
– Elnézésedet kérem, ezredes elvtárs – mondta az őrnagy –, úgy veszem észre: nem voltam elég figyelmes, amikor aláírtam a titkárnőmnek kétszer is visszaadott levelet. Nem Mózes a sértett, hanem Moser.
– Akkor tehát Moser. Szerencse, hogy a nyomozati anyagban is így van – nevetett Bana. – És miért ajánlod a figyelmembe?
– Nekem gyanús az a körülmény, hogy a legutóbbi hónapokban a harmadik NSZK állampolgárságú személy kap szívgörcsöt Magyarországon. És fogódzkodj meg, mind a hárman Düsseldorfiak. Szerintem ez nem lehet véletlen.
– Találtál valami gyanúsat a helyszínen vagy a körülményekben?
– Semmit. És ez a második indokom. Veszedelmes szakmabeli tettessel lehet dolgunk. Először Veszprémben, azután Szegeden és most nálunk, Egerben. Ez a három vidéki város nem lehet véletlen.
– Pajtás, te fejlődsz… – álmélkodott vidáman az elhárítás vezetője. – A többit majd szóban, most röviden: van valami további közlendőd azonkívül, ami az anyagban van?
A rendőri munkában természetes volt, hogy a tényállásban nem írnak le feltevéseket. De a feltevések ismerete nélkül Bana Dénes ritkán indított nyomozást.
– Van, ezredes elvtárs.
– Akkor mikor jössz fel?
– Nem tudnál te lejönni? Csinálhatnánk egy kis összeröffenést a környékbeli évfolyamtársakkal. Lassan már meg sem ismerjük egymást, olyan ritkán találkozunk.
– Most elég zűrös a cég, és még te is ilyen aktákkal traktálsz.
– Akkor intézkedj, és felmegyek.
Bana a szolgálati út igénybevételével már másnapra felhívatta az őrnagyot. Vezérkarának egyes tagjai a feladatot már megkapták, és úton voltak Egerbe. Helyettesét, Pintér Béla alezredest visszatartotta Szeretneki meghallgatásához.
Pintér Béla köpcös, kerek arcú, barna ember. Rövidre nyírt bajusza és dús szemöldöke azt az érzést keltette szemlélőjében, hogy kíméletlen erő gyúrta ilyen tömörre. Tehetséges munkatársa volt Banának, akihez baráti szálak is fűzték. Az alezredes és beosztottjai az elhárító munka sokrétű és igen bonyolult feladatait mindig önállóan oldották meg. Az elhárítás vezetőjének teljes bizalmát élvezték.
Pintér alezredes a titkárságon várakozott. Irattári anyagot szorongatott kezében, amit Banától kapott. A dossziéban két NSZK-beli állampolgár rövid iratanyaga feküdt, akik szállodában haltak meg. A helyszínelő rendőri bizottságok a halálesetek felfedezését követően tanúvallomások alapján jegyzőkönyveket készítettek. Megvoltak a boncolásokról készült jegyzőkönyvek is. Ezek alapján a rendőrségi eljárást megszüntették. Az iratanyagokat Bana a megyei főkapitányságoktól kérte át, és adta oda az alezredesnek tanulmányozásra azzal, hogy tegyen jelentést az észrevételeiről. De Pintérnek voltaképpen nem volt mit jelentenie. A halálesetekkel az elhárítás nem foglalkozott, Bana Dénes az iratokat nem olvasta, és útbaigazítást sem adott.
Megjött Beleznai is, a felderítők osztályvezetője. Időre érkezett, ahogyan a titkárnő jelezte. Lezseren, gondtalanul járkált.
– Te nem kaptál semmilyen feladatot? – kérdezte tőle Pintér.
– Miért? Kellett volna kapnom?
– Arra gondoltam, hogy téged is ebben az egri ügyben hívott a főnök.
– Stimmel. Ha jól tudom, most a megyei főkapitányságtól van nála valaki, akivel megbeszélésünk lesz.
A titkárnő asztalán a mikrofonos készülékből Bana hangja hallatszott:
– Jöjjenek be, elvtársak! Pintér és Beleznai benyitottak.
Bana Dénes megszokott helyén, a tárgyalóasztalnál ült. Vele szemben egyenruhás, nyúlánk, enyhén őszülő tiszt, aki felállt és bemutatkozott:
– Szeretneki György, rendőr őrnagy.
– Foglaljatok helyet, elvtársak – köszöntötte őket az ezredes. – Én ma már eleget mérgeztem magam, a következő cigarettát kihagyom. De ti ne korlátozzátok magatokat. Pintér elvtárs, nézd meg, van-e neked való. Ott a repidoboz… – Aztán derűsen kezdett az eligazításhoz. – Elvtársak, nem volt vasárnap más dolgom, hát kitaláltam nektek egy nagyszerű munkát. Igenis, nagyszerűt. Kergessünk egy lidércet!
Pintér és Beleznai egymásra néztek. Mi történhetett a főnökükkel? Nagyon játékos kedvében van. Bana látta a jelenlévők meglepetését. Bizonygatta is:
– Igen, lidércet. Csak annyit tudunk: történt valami, tehát kell, hogy legyen, aki csinálta. Azt még nem tudjuk, hogy ki az. Mielőtt azonban tovább folytatnám, Pintér elvtárs, számolj be a kapott feladatról.
Pintér kényelmetlenül húzta a nyakát, mintha nyomná a gallér. Pillanatnyi hallgatása is hosszúnak tűnt, amíg megszólalt.
– Jelentem, semmiről nem tudok referálni.
– Micsoda? – hitetlenkedett Bana. – Kaptál egy feladatot, tehát jelentést kérek.
A komoly hang parancsolólag hatott. Pintér elővette a dossziét, belelapozott és mentegetőzni kezdett.
– Nem szívesen mondom, ezredes elvtárs, de valóban nem tudok referálni… Van nálam két ügyirat. Az egyik szerint 1977. június 14-én Walter Koch NSZK állampolgárt Veszprémben, szállodai szobájában holtan találták. A helyszínelő rendőri bizottság a halottat megtaláló szobapincér tanúvallomása alapján leírta, hogy este tíz órakor a vendég egy pohár vermutot kért, amikor azonban a pincér felvitte az italt, a vendéget holtan találta. A boncolás megállapította, hogy a halál oka szívgörcs. A helyszínelők a jegyzőkönyvben leírták, hogy baleset vagy gyilkosság kizárt.
– És a másik? – kérdezte az ezredes.
– Willi Stern, szintén NSZK állampolgár 1977. július 4-én, Szegeden, szállodai szobájában meghalt.
– A halál oka?
Pintér emlékezetből mondta: szívgörcs.
– És hogyan találtak rá?
– Randevúja volt egy helyi ismerősével. Stern üzenetet hagyott a portán, hogy ha jelentkezik a hölgy, kísérjék fel hozzá. A londiner maga vezette fel a látogatót, aki, amikor belépett a szobába, hirtelen felsikoltott. Stern nem messze az asztaltól, üveges szemekkel, holtan feküdt a szőnyegen.
– A többit már sejtem… – vette át a szót Bana. – A helyszínelő rendőri bizottság megállapította, hogy baleset vagy gyilkosság esete kizárt, a pasassal szívgörcs végzett. Nem is kell, hogy többet mondj, Pintér elvtárs. – A vendég felé fordult. – Szeretneki elvtárs, téged kérlek, mondd el, hogy mi járatban vagy nálunk.
Az őrnagy röviden és tömören foglalta össze mondanivalóját.
– 1977. augusztus 2-án Egerben, szállodai szobájában holtan találták Viktor Moser NSZK-beli állampolgárt. Az ezredes elvtárshoz küldött rendőrorvosi jegyzőkönyv rögzíti, hogy a halál oka ezúttal is szívgörcs. A helyszínelők kétségtelenül megállapíthatták, hogy erőszakos cselekménynek nyoma sincs, öngyilkosságra sem lehet következtetni. Igaz lehet, amit a boncoló rendőrorvos megállapított…
– Helyesen fogalmaztál, Szeretneki elvtárs… – szólt közbe Bana Dénes. – Köszönöm az igen találó megfogalmazást: igaz lehet… De, hogy igaz-e, azt itt most mindannyian megállapíthatjátok. Azt hiszem, nem mond ellent senki, ha kijelentem, hogy a rendőrorvos megállapításából is csak a szívgörcs igaz. Minden más… hogy is fogalmazzak… Nos, legjobb, ha most eligazításként elmondom, hogy meg kell keresnünk egy lidércet. Egy lidércet vagy fantomot, esetleg lidérceket vagy fantomokat, akinek, vagy akiknek nem tetszenek egyes NSZK állampolgárok. Hová valósi volt ez a Koch és Stern?
Pintér menten válaszolt:
– Mindkettő Düsseldorfi.
– És a te paciensed, Szeretneki elvtárs?
– Szintén Düsseldorfi. Bana folytatta:
– És ez nem tetszik Szeretneki elvtársnak. Ezért jött fel hozzám. Azt hiszem, bármennyire is nem örülünk az ügynek, ébersége és látogatása dicséretet érdemel. Ha véletlenül találkozom a miniszterrel, bátorkodom neki is hangoztatni ezt a véleményemet. Gyurikám máris gratulálhatnék a miniszteri dicsérethez, de nem teszem. Gratuláljon előbb a miniszter… – mosolygott Bana a saját ötletén. Aztán: – Elvtársak, ma már biztos nem leszünk okosabbak ebben az ügyben. Holnap, Szeretneki elvtárs kivételével, találkozunk. Remélem, már fogok tudni feladatot adni. – A vendég őrnagy felé fordult. – Vezérkaromból hiányzik Zimonyi alezredes. Hallani fogsz róla. Reggel a helyszínre indult, gondolom, azóta már végzi a munkáját. El ne felejtsem: valamennyiünkre vonatkozik az a követelmény, hogy teljesen titokban kell dolgozni. Ha hazamégy, Gyuri, zárd le az ügyet, és kövess el mindent, hogy kellően fedve legyen szervezetünk érdeklődése. Kriminál-taktikai okokra való hivatkozással minden tájékoztatást és adatközlést megtiltok.
Bana felemelte hangját és felemelte ujját is, ami nála a legsúlyosabb figyelmeztetést jelentette. Az íróasztalon halkan berregni kezdett a titkársági telefon.
– Tessék… – szólt bele az ezredes. Etuka:
– Zimonyi elvtárs rendkívül fontos ügyet akar jelenteni.
– Itt van? – lepődött meg Bana.
– Nem személyesen, telefonon. Kapcsolom.
A technikai laboratórium vezetője Egerből jelentkezett. Bana hallgatta, hallgatta, és szolidan elmosolyodott.
– Rendben van, Zimonyi elvtárs, ne törődjetek vele, folytassátok tovább a munkát. – Kikapcsolta a készüléket. – Zimonyi jelentkezett. Tájékoztatott, hogy a helyszínre érkezéskor az egri kollégák meglepetten állapították meg, hogy a lezárt szállodai szobában járt valaki.
Szeretneki meghökkent.
– És te, ezredes elvtárs, ezen mosolyogsz? Bana szeme derűsen csillogott.
– Mi a fenét tennék egyebet? Én ennek nem tulajdonítok különösebb fontosságot. – Megveregette az őrnagy vállát. – Ne bosszankodj te se, pajtás. Legtehetségesebb felderítőmet bíztam meg, hogy nézzen körül a helyszínen, mielőtt a technikai osztály munkatársai ott járnának. A lidérc vagy a lidércek felderítésében neki oroszlánszerep jut, az biztos. Berkeinkben inkább csak a fedőnevén ismerik. A fedőneve pedig: Hód…