3.

Bana Dé­nes ez­re­des a szom­ba­tot és a va­sár­na­pot rend­sze­rint csa­lád­ja kö­ré­ben töl­töt­te. Csak fe­le­sé­ge és a csa­lád nyúj­tott neki a hét­köz­na­pok­tól el­té­rő han­gu­la­tot és pi­he­nést. De va­ló­já­ban ilyen­kor sem pi­hent va­la­mi so­kat. Sok­szor vo­nult be a szo­bá­já­ba, a nagy könyv­szek­rény, a szu­nyó­ká­lás­ra is al­kal­mas, ké­nyel­mes bőr­fo­tel és az in­tar­zi­ás fa­ra­gott író­asz­tal mel­lé.

Mun­ká­já­val kap­cso­la­tos hi­va­ta­los ira­tot nem tar­tott oda­ha­za. Em­lé­ke­ze­té­ben rak­tá­roz­ta el a „jegy­ze­te­it”. Egy-egy mun­ká­já­val össze­füg­gés­ben négy-öt rö­vid mon­dat­ból állt a váz­lat, amit az­tán hét­fő reg­gel hi­va­ta­lá­ban ve­tett pa­pír­ra. Most már kér­dé­sek­kel, uta­sí­tá­sok­kal és ne­vek­kel, akik­nek a fel­ada­tot szán­ta.

Ki­vá­ló meg­fi­gye­lő és em­lé­ke­ző­te­het­sé­ge volt. Tár­sa­ság­ban vagy a hely­szí­nen szem­vil­la­nás alatt rög­zí­tet­te a ké­pe­ket, és a leg­ki­sebb rész­le­te­ket is azon­nal fel­idéz­te ma­gá­nak. Ez­zel a ké­pes­sé­gé­vel szed­te rend­be egy-egy fel­de­rí­tés is­me­ret­anya­gát, amely­ben a hi­ány­zó rész­le­tek szin­te ön­ma­gu­kat mu­tat­ták meg. Az ilyen, ön­ma­gu­kat ér­zé­kel­te­tő rész­le­te­ket ne­vez­te kö­vet­kez­te­tés­nek, ami­nek fel­de­rí­té­sét az­tán mun­ka­tár­sa­i­ra bíz­ta vagy ma­gá­ra vál­lal­ta.

Az ügy­nek bo­nyo­lult­sá­ga sok­szor a kö­vet­kez­te­té­sek va­ri­á­ci­ó­it is meg­kí­ván­ta. A va­ri­á­ci­ók sze­lek­tá­lá­sa rejt­vény­fej­tés mód­já­ra szó­ra­koz­tat­ta Bana ez­re­dest, ezért a leg­na­gyobb mun­ka kö­ze­pet­te is fá­rad­ha­tat­la­nul éber tu­dott len­ni.

Hi­va­ta­lá­ban ez a hét­fő is jegy­ze­te­lés­sel kez­dő­dött. Pén­te­ken, késő dél­után fu­tár­pos­tát ka­pott, ma­gán­jel­le­gű kí­sé­rő le­vél­lel. A le­vél­ben Sze­ret­ne­ki György őr­nagy imi­gyen ér­te­sí­tet­te az ez­re­dest:

„Egy kis sza­gos bors az or­rod alá, vi­szon­zá­sul a vá­lasz nél­kül ha­gyott új­évi üd­vöz­le­tért.”

A le­vél rö­vid volt, Bana kun­cog­va ol­vas­ta vé­gig. Tíz éve is van már, hogy hi­va­ta­los ügy­ben kap­cso­la­ta volt Sze­ret­ne­ki­vel. Az­óta sem ta­lál­koz­tak. Bana Dé­nes szí­ve­sen hagy­ta nyit­va a tit­kár­sá­gi szo­ba aj­ta­ját. Ha va­la­mi­re szük­sé­ge volt, csak ki­szólt Etu­ká­nak, mint ezen a reg­ge­len is.

– Etu­ka! Ké­rem, kap­csol­ja ne­kem a He­ves Me­gyei Fő­ka­pi­tány­ság­ról Sze­ret­ne­ki őr­na­gyot.

A kap­cso­lat azon­nal lét­re­jött.

– Sze­ret­ne­ki elv­társ a vo­nal­ban.

Bana anél­kül, hogy a ne­vét mond­ta vol­na, már­is él­ce­lő­dött:

– Maga az, Eret­ne­ki elv­társ?

Az őr­nagy fel­is­mer­te Bana Dé­nes hang­ját.

– Én va­gyok, te po­gány. Nem aka­rod tán a se­gít­sé­ge­met?

Bana ko­moly­ra for­dí­tot­ta a szót:

– Ne félj, nem ma­ra­dok adó­sod. Azt hi­szem: ta­lál­koz­nunk kell. Mondd, hon­nan ve­szed, hogy ez a Mó­zes az el­há­rí­tás ese­te? Leg­alább in­do­kol­tál vol­na va­la­mit! Mi a fe­né­re kö­vet­kez­tet­he­tek ab­ból, hogy Mó­zes má­sod­szor jött va­dász­ni a Bükk­be, de még csak a tá­jé­ká­ra sem ment a va­dász­te­rü­let­nek?

– El­né­zé­se­det ké­rem, ez­re­des elv­társ – mond­ta az őr­nagy –, úgy ve­szem ész­re: nem vol­tam elég fi­gyel­mes, ami­kor alá­ír­tam a tit­kár­nőm­nek két­szer is vissza­adott le­ve­let. Nem Mó­zes a sér­tett, ha­nem Mos­er.

– Ak­kor te­hát Mos­er. Sze­ren­cse, hogy a nyo­mo­za­ti anyag­ban is így van – ne­ve­tett Bana. – És mi­ért aján­lod a fi­gyel­mem­be?

– Ne­kem gya­nús az a kö­rül­mény, hogy a leg­utób­bi hó­na­pok­ban a har­ma­dik NSZK ál­lam­pol­gár­sá­gú sze­mély kap szív­gör­csöt Ma­gyar­or­szá­gon. És fo­gódz­kodj meg, mind a hár­man Düs­sel­dor­fi­ak. Sze­rin­tem ez nem le­het vé­let­len.

– Ta­lál­tál va­la­mi gya­nú­sat a hely­szí­nen vagy a kö­rül­mé­nyek­ben?

– Sem­mit. És ez a má­so­dik in­do­kom. Ve­sze­del­mes szak­ma­be­li tet­tes­sel le­het dol­gunk. Elő­ször Veszp­rém­ben, az­u­tán Sze­ge­den és most ná­lunk, Eger­ben. Ez a há­rom vi­dé­ki vá­ros nem le­het vé­let­len.

– Paj­tás, te fej­lődsz… – ál­mél­ko­dott vi­dá­man az el­há­rí­tás ve­ze­tő­je. – A töb­bit majd szó­ban, most rö­vi­den: van va­la­mi to­váb­bi köz­len­dőd azon­kí­vül, ami az anyag­ban van?

A rend­őri mun­ká­ban ter­mé­sze­tes volt, hogy a tény­ál­lás­ban nem ír­nak le fel­te­vé­se­ket. De a fel­te­vé­sek is­me­re­te nél­kül Bana Dé­nes rit­kán in­dí­tott nyo­mo­zást.

– Van, ez­re­des elv­társ.

– Ak­kor mi­kor jössz fel?

– Nem tud­nál te le­jön­ni? Csi­nál­hat­nánk egy kis össze­röf­fe­nést a kör­nyék­be­li év­fo­lyam­tár­sak­kal. Las­san már meg sem is­mer­jük egy­mást, olyan rit­kán ta­lál­kozunk.

– Most elég zű­rös a cég, és még te is ilyen ak­ták­kal trak­tálsz.

– Ak­kor in­téz­kedj, és fel­me­gyek.

Bana a szol­gá­la­ti út igény­be­vé­te­lé­vel már más­nap­ra fel­hí­vat­ta az őr­na­gyot. Ve­zér­ka­rá­nak egyes tag­jai a fel­ada­tot már meg­kap­ták, és úton vol­tak Eger­be. He­lyet­te­sét, Pin­tér Béla al­ez­re­dest vissza­tar­tot­ta Sze­ret­ne­ki meg­hall­ga­tá­sá­hoz.

Pin­tér Béla köp­cös, ke­rek arcú, bar­na em­ber. Rö­vid­re nyírt ba­ju­sza és dús szem­öl­dö­ke azt az ér­zést kel­tet­te szem­lé­lő­jé­ben, hogy kí­mé­let­len erő gyúr­ta ilyen tö­mör­re. Te­het­sé­ges mun­ka­tár­sa volt Ba­ná­nak, aki­hez ba­rá­ti szá­lak is fűz­ték. Az al­ez­re­des és be­osz­tott­jai az el­há­rí­tó mun­ka sok­ré­tű és igen bo­nyo­lult fel­ada­ta­it min­dig ön­ál­ló­an ol­dot­ták meg. Az el­há­rí­tás ve­ze­tő­jé­nek tel­jes bi­zal­mát él­vez­ték.

Pin­tér al­ez­re­des a tit­kár­sá­gon vá­ra­ko­zott. Irat­tá­ri anya­got szo­ron­ga­tott ke­zé­ben, amit Ba­ná­tól ka­pott. A dosszi­é­ban két NSZK-beli ál­lam­pol­gár rö­vid ira­tanya­ga fe­küdt, akik szál­lo­dá­ban hal­tak meg. A hely­szí­ne­lő rend­őri bi­zott­sá­gok a ha­lál­ese­tek fel­fe­de­zé­sét kö­ve­tő­en ta­nú­val­lo­má­sok alap­ján jegy­ző­köny­ve­ket ké­szí­tet­tek. Meg­vol­tak a bon­co­lá­sok­ról ké­szült jegy­ző­köny­vek is. Ezek alap­ján a rend­őr­sé­gi el­já­rást meg­szün­tet­ték. Az ira­tanya­go­kat Bana a me­gyei fő­ka­pi­tány­sá­gok­tól kér­te át, és adta oda az al­ez­re­des­nek ta­nul­má­nyo­zás­ra az­zal, hogy te­gyen je­len­tést az ész­re­vé­te­le­i­ről. De Pin­tér­nek vol­ta­kép­pen nem volt mit je­len­te­nie. A ha­lál­ese­tek­kel az el­há­rí­tás nem fog­lal­ko­zott, Bana Dé­nes az ira­to­kat nem ol­vas­ta, és út­ba­iga­zí­tást sem adott.

Meg­jött Be­lez­nai is, a fel­de­rí­tők osz­tály­ve­ze­tő­je. Idő­re ér­ke­zett, aho­gyan a tit­kár­nő je­lez­te. Le­zse­ren, gond­ta­la­nul jár­kált.

– Te nem kap­tál sem­mi­lyen fel­ada­tot? – kér­dez­te tőle Pin­tér.

– Mi­ért? Kel­lett vol­na kap­nom?

– Arra gon­dol­tam, hogy té­ged is eb­ben az egri ügy­ben hí­vott a fő­nök.

– Stim­mel. Ha jól tu­dom, most a me­gyei fő­ka­pi­tány­ság­tól van nála va­la­ki, aki­vel meg­be­szé­lé­sünk lesz.

A tit­kár­nő asz­ta­lán a mik­ro­fo­nos ké­szü­lék­ből Bana hang­ja hal­lat­szott:

– Jöj­je­nek be, elv­tár­sak! Pin­tér és Be­lez­nai be­nyi­tot­tak.

Bana Dé­nes meg­szo­kott he­lyén, a tár­gya­ló­asz­tal­nál ült. Vele szem­ben egyen­ru­hás, nyú­lánk, eny­hén őszü­lő tiszt, aki fel­állt és be­mu­tat­ko­zott:

– Sze­ret­ne­ki György, rend­őr őr­nagy.

– Fog­lal­ja­tok he­lyet, elv­tár­sak – kö­szön­töt­te őket az ez­re­des. – Én ma már ele­get mér­gez­tem ma­gam, a kö­vet­ke­ző ci­ga­ret­tát ki­ha­gyom. De ti ne kor­lá­toz­zá­tok ma­ga­to­kat. Pin­tér elv­társ, nézd meg, van-e ne­ked való. Ott a re­pi­do­boz… – Az­tán de­rű­sen kez­dett az el­iga­zí­tás­hoz. – Elv­tár­sak, nem volt va­sár­nap más dol­gom, hát ki­ta­lál­tam nek­tek egy nagy­sze­rű mun­kát. Igen­is, nagy­sze­rűt. Ker­ges­sünk egy li­dér­cet!

Pin­tér és Be­lez­nai egy­más­ra néz­tek. Mi tör­tén­he­tett a fő­nö­kük­kel? Na­gyon já­té­kos ked­vé­ben van. Bana lát­ta a je­len­lé­vők meg­le­pe­té­sét. Bi­zony­gat­ta is:

– Igen, li­dér­cet. Csak annyit tu­dunk: tör­tént va­la­mi, te­hát kell, hogy le­gyen, aki csi­nál­ta. Azt még nem tud­juk, hogy ki az. Mi­előtt azon­ban to­vább foly­tat­nám, Pin­tér elv­társ, szá­molj be a ka­pott fel­adat­ról.

Pin­tér ké­nyel­met­le­nül húz­ta a nya­kát, mint­ha nyom­ná a gal­lér. Pil­la­nat­nyi hall­ga­tá­sa is hosszú­nak tűnt, amíg meg­szó­lalt.

– Je­len­tem, sem­mi­ről nem tu­dok re­fe­rál­ni.

– Mi­cso­da? – hi­tet­len­ke­dett Bana. – Kap­tál egy fel­ada­tot, te­hát je­len­tést ké­rek.

A ko­moly hang pa­ran­cso­ló­lag ha­tott. Pin­tér elő­vet­te a dosszi­ét, be­le­la­po­zott és men­te­ge­tőz­ni kez­dett.

– Nem szí­ve­sen mon­dom, ez­re­des elv­társ, de va­ló­ban nem tu­dok re­fe­rál­ni… Van ná­lam két ügy­irat. Az egyik sze­rint 1977. jú­ni­us 14-én Wal­ter Koch NSZK ál­lam­pol­gárt Veszp­rém­ben, szál­lo­dai szo­bá­já­ban hol­tan ta­lál­ták. A hely­szí­ne­lő rend­őri bi­zott­ság a ha­lot­tat meg­ta­lá­ló szo­ba­pin­cér ta­nú­val­lo­má­sa alap­ján le­ír­ta, hogy este tíz óra­kor a ven­dég egy po­hár ver­mu­tot kért, ami­kor azon­ban a pin­cér fel­vit­te az italt, a ven­dé­get hol­tan ta­lál­ta. A bon­co­lás meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a ha­lál oka szív­görcs. A hely­szí­nelők a jegy­ző­könyv­ben le­ír­ták, hogy bal­eset vagy gyil­kos­ság ki­zárt.

– És a má­sik? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Wil­li Stern, szin­tén NSZK ál­lam­pol­gár 1977. jú­li­us 4-én, Sze­ge­den, szál­lo­dai szo­bá­já­ban meg­halt.

– A ha­lál oka?

Pin­tér em­lé­ke­zet­ből mond­ta: szív­görcs.

– És ho­gyan ta­lál­tak rá?

– Ran­de­vú­ja volt egy he­lyi is­me­rő­sé­vel. Stern üze­ne­tet ha­gyott a por­tán, hogy ha je­lent­ke­zik a hölgy, kí­sér­jék fel hoz­zá. A lon­di­ner maga ve­zet­te fel a lá­to­ga­tót, aki, ami­kor be­lé­pett a szo­bá­ba, hir­te­len fel­si­kol­tott. Stern nem messze az asz­tal­tól, üve­ges sze­mek­kel, hol­tan fe­küdt a sző­nye­gen.

– A töb­bit már sej­tem… – vet­te át a szót Bana. – A hely­szí­ne­lő rend­őri bi­zott­ság meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy bal­eset vagy gyil­kos­ság ese­te ki­zárt, a pa­sas­sal szív­görcs vég­zett. Nem is kell, hogy töb­bet mondj, Pin­tér elv­társ. – A ven­dég felé for­dult. – Sze­ret­ne­ki elv­társ, té­ged kér­lek, mondd el, hogy mi já­rat­ban vagy ná­lunk.

Az őr­nagy rö­vi­den és tö­mö­ren fog­lal­ta össze mon­da­ni­va­ló­ját.

– 1977. au­gusz­tus 2-án Eger­ben, szál­lo­dai szo­bá­já­ban hol­tan ta­lál­ták Vik­tor Mos­er NSZK-beli ál­lam­pol­gárt. Az ez­re­des elv­társ­hoz kül­dött rend­őr­or­vo­si jegy­ző­könyv rög­zí­ti, hogy a ha­lál oka ez­út­tal is szív­görcs. A hely­szí­nelők két­ség­te­le­nül meg­ál­la­pít­hat­ták, hogy erő­sza­kos cse­lek­mény­nek nyo­ma sincs, ön­gyil­kos­ság­ra sem le­het kö­vet­kez­tet­ni. Igaz le­het, amit a bon­co­ló rend­őr­or­vos meg­ál­la­pí­tott…

– He­lye­sen fo­gal­maz­tál, Sze­ret­ne­ki elv­társ… – szólt köz­be Bana Dé­nes. – Kö­szö­nöm az igen ta­lá­ló meg­fo­gal­ma­zást: igaz le­het… De, hogy igaz-e, azt itt most mind­annyi­an meg­ál­la­pít­hat­já­tok. Azt hi­szem, nem mond el­lent sen­ki, ha ki­je­len­tem, hogy a rend­őr­or­vos meg­ál­la­pí­tá­sá­ból is csak a szív­görcs igaz. Min­den más… hogy is fo­gal­maz­zak… Nos, leg­jobb, ha most el­iga­zí­tás­ként el­mon­dom, hogy meg kell ke­res­nünk egy li­dér­cet. Egy li­dér­cet vagy fan­to­mot, eset­leg li­dér­ce­ket vagy fan­to­mo­kat, aki­nek, vagy akik­nek nem tet­sze­nek egyes NSZK ál­lam­pol­gá­rok. Hová va­ló­si volt ez a Koch és Stern?

Pin­tér men­ten vá­la­szolt:

– Mind­ket­tő Düs­sel­dor­fi.

– És a te pa­ci­en­sed, Sze­ret­ne­ki elv­társ?

– Szin­tén Düs­sel­dor­fi. Bana foly­tat­ta:

– És ez nem tet­szik Sze­ret­ne­ki elv­társ­nak. Ezért jött fel hoz­zám. Azt hi­szem, bár­mennyi­re is nem örü­lünk az ügy­nek, éber­sé­ge és lá­to­ga­tá­sa di­csé­re­tet ér­de­mel. Ha vé­let­le­nül ta­lál­ko­zom a mi­nisz­ter­rel, bá­tor­ko­dom neki is han­goz­tat­ni ezt a vé­le­mé­nye­met. Gyu­ri­kám már­is gra­tu­lál­hat­nék a mi­nisz­te­ri di­csé­ret­hez, de nem te­szem. Gra­tu­lál­jon előbb a mi­nisz­ter… – mo­soly­gott Bana a sa­ját öt­le­tén. Az­tán: – Elv­tár­sak, ma már biz­tos nem le­szünk oko­sab­bak eb­ben az ügy­ben. Hol­nap, Sze­ret­ne­ki elv­társ ki­vé­te­lé­vel, ta­lál­kozunk. Re­mé­lem, már fo­gok tud­ni fel­ada­tot adni. – A ven­dég őr­nagy felé for­dult. – Ve­zér­ka­rom­ból hi­ány­zik Zi­mo­nyi al­ez­re­des. Hal­la­ni fogsz róla. Reg­gel a hely­szín­re in­dult, gon­do­lom, az­óta már vég­zi a mun­ká­ját. El ne fe­lejt­sem: va­la­mennyi­ünk­re vo­nat­ko­zik az a kö­ve­tel­mény, hogy tel­je­sen ti­tok­ban kell dol­goz­ni. Ha ha­za­mégy, Gyu­ri, zárd le az ügyet, és kö­vess el min­dent, hogy kel­lő­en fed­ve le­gyen szer­ve­ze­tünk ér­dek­lő­dé­se. Kri­mi­nál-tak­ti­kai okok­ra való hi­vat­ko­zás­sal min­den tá­jé­koz­ta­tást és adat­köz­lést meg­til­tok.

Bana fel­emel­te hang­ját és fel­emel­te uj­ját is, ami nála a leg­sú­lyo­sabb fi­gyel­mez­te­tést je­len­tet­te. Az író­asz­ta­lon hal­kan ber­reg­ni kez­dett a tit­kár­sá­gi te­le­fon.

– Tes­sék… – szólt bele az ez­re­des. Etu­ka:

– Zi­mo­nyi elv­társ rend­kí­vül fon­tos ügyet akar je­len­te­ni.

– Itt van? – le­pő­dött meg Bana.

– Nem sze­mé­lye­sen, te­le­fo­non. Kap­cso­lom.

A tech­ni­kai la­bo­ra­tó­ri­um ve­ze­tő­je Eger­ből je­lent­ke­zett. Bana hall­gat­ta, hall­gat­ta, és szo­li­dan el­mo­so­lyo­dott.

– Rend­ben van, Zi­mo­nyi elv­társ, ne tö­rőd­je­tek vele, foly­tas­sá­tok to­vább a mun­kát. – Ki­kap­csol­ta a ké­szü­lé­ket. – Zi­mo­nyi je­lent­ke­zett. Tá­jé­koz­ta­tott, hogy a hely­szín­re ér­ke­zés­kor az egri kol­lé­gák meg­le­pet­ten ál­la­pí­tot­ták meg, hogy a le­zárt szál­lo­dai szo­bá­ban járt va­la­ki.

Sze­ret­ne­ki meg­hök­kent.

– És te, ez­re­des elv­társ, ezen mo­so­lyogsz? Bana sze­me de­rű­sen csil­lo­gott.

– Mi a fe­nét ten­nék egye­bet? Én en­nek nem tu­laj­do­ní­tok kü­lö­nö­sebb fon­tos­sá­got. – Meg­ve­re­get­te az őr­nagy vál­lát. – Ne bosszan­kodj te se, paj­tás. Leg­te­het­sé­ge­sebb fel­de­rí­tő­met bíz­tam meg, hogy néz­zen kö­rül a hely­szí­nen, mi­előtt a tech­ni­kai osz­tály mun­ka­tár­sai ott jár­ná­nak. A li­dérc vagy a li­dér­cek fel­de­rí­té­sé­ben neki orosz­lán­sze­rep jut, az biz­tos. Ber­ke­ink­ben in­kább csak a fe­dő­ne­vén is­me­rik. A fe­dő­ne­ve pe­dig: Hód…