11.

Be­lez­nay Gá­bor őr­nagy több­ször vé­gig­ol­vas­ta fel­de­rí­tő­i­nek je­len­té­se­it. Csa­ló­dot­tan vet­te tu­do­má­sul, hogy egy lé­pést sem tet­tek elő­re. Ma­gá­nak sem si­ke­rült egyet­len­egy ér­dem­le­ges tényt vagy jel­zést ki­bá­nyász­nia az ada­tok hal­ma­zá­ból.

Kel­lő ti­tok­tar­tás­sal el­jár­tak az il­le­té­ke­sek­nél, hogy meg­ál­la­pít­sák, va­jon kik bé­rel­tek sze­mély­gép­ko­csit azon a na­pon, ami­kor a Ba­la­ton­nál fi­gye­lést foly­tat­tak, és a szö­vet­ke­zet tit­kár­nő­je meg­je­lent a kul­csért Bá­lint Gé­zá­nál. Egy cso­mó adat ér­ke­zett. Kü­lön­fé­le már­ká­jú gép­ko­csi­kat ad­tak bér­be, de még vé­let­le­nül sem ta­lál­tak olyan kék Zsi­gu­li­ra, amely ér­de­kel­te őket. Azon a na­pon csu­pán két Zsi­gu­lit köl­csö­nöz­tek. Egyik ko­csi sem volt kék szí­nű.

Gon­dol­tak arra, hát­ha a bér­be vevő más­nak adta át a ko­csit. A fel­té­te­le­zést el­len­őriz­ték, de itt sem ju­tot­tak előbb­re. A két Zsi­gu­li az­na­pi út­ját tel­jes mér­té­kig si­ke­rült re­konst­ru­ál­ni­uk. Szó­ba sem jö­he­tett, hogy bár­me­lyik is köz­re­ját­szott vol­na, an­nak el­le­né­re, hogy szí­nük más volt.

Az őr­nagy­nak mind­ez ért­he­tet­len­nek tűnt. Mert tény, hogy vi­lá­gos­kék Zsi­gu­li té­vesz­tet­te meg em­be­re­it, és ez XX-es rend­szá­mot vi­selt. Vi­szont az il­le­té­ke­sek ál­tal ve­ze­tett, pon­to­san el­köny­velt ad­mi­niszt­rá­ció el­len­té­tes ál­lí­tá­sát nem tud­ták meg­dön­te­ni. A kér­dé­ses na­pon te­hát nem bé­rel­tek vi­lá­gos­kék szí­nű Zsi­gu­lit.

A Vol­vo kér­dé­sé­ben ugyan­csak ku­darc­ra ju­tot­tak. Azon a na­pon, ami­kor Bá­lint Géza fel­hoz­ta gép­ko­csi­já­val Pula Il­di­kót a Ba­la­ton­ról, egyet­len­egy Vol­vót sem köl­csö­nöz­tek. A vál­la­lat­nak csu­pán két ilyen ko­csi­ja volt, az el­len­őr­zés alap­ján mind­ket­tőt a ga­rázs­ban vesz­te­gelt.

Pin­tér al­ez­re­des lé­pett az őr­nagy szo­bá­já­ba.

– Tu­dod, hogy ti­zen­egy­kor kez­dő­dik a meg­be­szé­lés – cél­zott az el­há­rí­tó­fő­nök­nél tar­tan­dó ta­nács­ko­zás­ra.

Be­lez­nay bó­lin­tott. Az arca olyan volt, mint aki­nek a fo­gát húz­zák. Ke­se­rű sza­vak­kal tá­jé­koz­tat­ta az al­ez­re­dest a je­len­té­sek tar­tal­má­ról.

– Az öreg prüsz­köl­ni fog – je­gyez­te meg –, de va­rázs­ló nem va­gyok… Ez van, ezt ál­la­pí­tot­tuk meg.

– Va­la­hol té­ve­dés le­het – vé­le­ke­dett Pin­tér.

Be­lez­nay le­gyin­tett.

– Nem­hogy té­ve­dés, ha­nem té­ve­dé­sek so­ro­za­ta… Vagy ha­mis volt az XX-es rend­szám mind­két eset­ben, vagy a vál­la­la­ti ad­mi­niszt­rá­ció va­cak.

– Le­het…

Be­lez­nay hosszan fej­te­get­te vé­le­mé­nyét er­ről. A tűz­be tet­te vol­na a ke­zét, hogy em­be­rei jól lát­tak és a fel­forrt vizű gép­ko­csi Zsi­gu­li volt, még­pe­dig vi­lá­gos­kék, és XX-es for­gal­mi rend­szá­mot vi­selt.

– Ak­kor mi­ként le­het­sé­ges ez? – tet­te fel a kér­dést.

– Ad­mi­niszt­rá­ci­ós hiba… Ha­mis rend­szám – so­rol­ta Pin­tér.

– Úgy van…

– És a má­sik vo­na­lon mi a hely­zet?

Be­lez­nay tud­ta, mire cé­loz Pin­tér. Már na­pok óta fi­gyel­ték a szö­vet­ke­zet tit­kár­nő­jé­nek, Vil­lá­nyi Jó­zsef­né­nak min­den lé­pé­sét. A csi­nos asszony mun­ka­he­lyén kí­vül sen­ki­vel sem érint­ke­zett. A fi­gye­lést vég­ző fel­de­rí­tők a nő la­ká­sa és mun­ka­he­lye kö­zött in­gáz­tak. Se­ho­va sem ment, szin­te ki sem moz­dult a la­ká­sá­ból. Lá­to­ga­tó sem ke­res­te fel.

– Tel­jes pan­gás… Még csak a ház­fel­ügye­lő­vel sem vált szót – mond­ta az őr­nagy.

– Egy­ál­ta­lán ki ez a nő? Van csa­lád­ja?

– Csa­lád nincs… Jó­for­mán fér­je sem.

– Hogy­hogy?… El­vált?

Be­lez­nay a fe­jét in­gat­ta.

– A fér­je tü­dő­be­teg, nem­egy­szer állt már hosszú ke­ze­lés alatt. Je­len­leg hó­na­pok óta sza­na­tó­ri­um­ban van a Mát­rá­ban. Tu­do­má­sunk sze­rint vagy fél évig még ott ma­rad – mond­ta.

– A nő­nek nincs sen­ki­je?

– Hát meg le­het ezt ál­la­pí­ta­ni? – csat­tant fel az őr­nagy, – Egy­sze­rű­en be­gu­bó­zott. Nem megy se­ho­va.

Pin­tér­nek ez a moz­du­lat­lan­ság nem tet­szett. A nő hir­te­len meg­vál­to­zott vi­sel­ke­dé­se arra utalt, hogy vagy szá­mít a nyo­mon kö­ve­té­sé­re, vagy pe­dig óva­tos­ság­ból vi­sel­ke­dik ily vissza­hú­zó­dó­an. Az őr­nagy in­kább haj­lott az utób­bi­ra. A fi­gye­lők nem je­len­tet­ték, hogy a nő az ut­cán me­net köz­ben va­la­mi­fé­le ön­el­len­őr­zést vé­gez­ne: meg­győ­ződ­jön, kö­ve­tik-e vagy nem. Már­pe­dig a ta­pasz­ta­lat azt mu­tat­ta, hogy gya­nú ese­té­nél ép­pen en­nek az el­len­ke­ző­je tör­tén­ne. Eb­ben az eset­ben Vil­lá­nyi­né ku­tat­ná a nyo­má­ban ha­la­dó­kat.

– Vár­ni kell – vé­le­ke­dett Pin­tér. – Tü­re­lem kér­dé­se… Egy­szer majd csak ki­moz­dul.

– Mi­kor?

– Majd ha meg­pisz­kál­juk ezt a tár­sa­sá­got, lesz sza­lad­gá­lás.

Be­lez­nay le­gyin­tett.

– Bár­csak ott tar­ta­nánk már!

Az al­ez­re­des órá­já­ra né­zett. Pár perc hi­ány­zott a meg­be­szélt idő­pont­hoz. Be­lez­nay el­rak­ta az ira­ta­it, és hóna alá kap­ta vas­kos dosszi­é­ját, je­lez­ve, kész az in­du­lás­ra.

Bana Dé­nes min­den moz­du­la­ta élénk volt. Sem­mi jel nem utalt arra, hogy rossz han­gu­lat­ban len­ne. Sőt, mi­köz­ben a min­dig utol­só­nak ér­ke­ző Zi­mo­nyi al­ez­re­dest vár­ták, kö­zöm­bös dol­gok­ról cse­ve­gett. Ké­sőbb fi­gyel­me­sen hall­gat­ta Be­lez­nay be­szá­mo­ló­ját a bé­relt sze­mély­gép­ko­csi fel­ku­ta­tá­sá­ra és a ve­ze­tő ki­lé­té­nek a meg­ál­la­pí­tá­sá­ra tett in­téz­ke­dé­sek­ről. Csend­ben volt ak­kor is, ami­kor az őr­nagy rész­le­te­sen tag­lal­ta az ered­mény­te­len nyo­mo­zást. Pe­dig, szo­ká­sá­hoz hí­ven, ilyen ese­tek­ben min­dig köz­be­szúrt né­hány csí­pős meg­jegy­zést, de most nem.

Be­lez­nayt Zi­mo­nyi kö­vet­te. A tech­ni­kai osz­tály ve­ze­tő­je az el­ma­rad­ha­tat­lan map­pá­ból újabb fény­kép­fel­vé­te­le­ket vett elő. Rö­vi­den is­mer­tet­te, hogy a Bá­lint Géza pes­ti la­ká­sá­ban tör­tént be­tö­rés so­rán a bűn­ügyi tech­ni­ku­sok a tet­tes ál­tal meg­fo­gott tár­gya­kon nyo­mo­kat rög­zí­tet­tek. Ezek a nyo­mok ar­ról ta­nús­kod­tak, hogy az is­me­ret­len be­tö­rő kesz­tyű­ben te­vé­keny­ke­dett. A ta­lált kesz­tyű­nyo­mo­kat le­fény­ké­pez­ték, össze­ha­son­lí­tot­ták a Pula Il­di­kó és Sós­kú­ti Ar­nold la­ká­sá­ban ta­lált nyo­mok­kal.

Az ez­re­des most első íz­ben szólt köz­be.

– Mind­há­rom mik­ro­nyom azo­nos – mond­ta.

– Igen, két­sé­get ki­zá­ró­an azo­nos – lo­bog­tat­ta meg a ki­na­gyí­tott fény­ké­pe­ket Zi­mo­nyi. – Ugyan­az az em­ber, aki át­ku­tat­ta Pula Il­di­kó la­ká­sát, meg­öl­te Sós­kú­tit, most be­tört a jog­ta­ná­csos la­ká­sá­ba.

– Hi­ány­zik va­la­mi­je? – kér­dez­te az ez­re­des.

Pin­tér Béla vet­te át a szót Zi­mony­i­tól. Ő volt a leg­job­ban tá­jé­koz­tat­va a rend­őri bi­zott­ság mun­ká­já­ról.

– Bá­lint azon­nal fel­uta­zott Pest­re… Át­néz­te a la­ká­sát, de sem­mi sem hi­ány­zik.

– Gon­do­lom, volt ab­ban a la­kás­ban épp elég ér­té­kes tárgy is.

– Több jel­igés be­tét­könyv, ame­lyek­ben ko­moly össze­gek vol­tak el­he­lyez­ve. A tet­tes egyet­len köny­vet sem vitt el. Nem be­szél­ve az ér­té­kes ru­hák­ról, kü­lön­fé­le tár­gyak­ról. Nem­csak a rend­őrök, de még maga Bá­lint is cso­dál­ko­zott ezen. Nem tud­ták el­kép­zel­ni, mi­lyen be­tö­rő le­he­tett… Azt hi­szik, hogy va­la­mi meg­za­var­ta és gyor­san ke­re­ket ol­dott.

– Ez fel­te­he­tő – vé­le­ke­dett az ez­re­des.

– Egy­ál­ta­lán nem, mert min­dent át­ku­ta­tott, te­hát min­den­re bő­ven volt ide­je.

– Ta­lán nem buk­kant rá a be­tét­köny­vek­re…

Pin­tér a fe­jét ráz­ta.

– Azt a fi­ó­kot, ahol a be­tét­köny­vek he­ver­tek, fel­dúl­ta. Lát­nia kel­lett a köny­ve­ket. Ezen­kí­vül az egyik kesz­tyű­nyo­mot ép­pen az ék­sze­res ka­zet­tán ta­lál­tuk meg. Ab­ban leg­alább het­ven­ezer fo­rint ér­té­kű tár­gyak he­ver­tek. Egyet­len da­rab sem hi­ány­zik.

– Ezek sze­rint min­den jel arra utal, hogy Bá­lint la­ká­sá­ba nem köz­vet­le­nül anya­gi ha­szon­szer­zés mi­att ha­tolt be ez a be­tö­rő – je­gyez­te meg az ez­re­des.

– Sem­mi­kép­pen sem.

Bana ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és a töb­bi­e­ket is meg­kí­nál­ta.

– Így hát csak a mi el­len­fe­le­ink­re kell gon­dol­nunk – szö­gez­te le. – Arra szá­mí­tot­tak, hogy mi­vel ez a Bá­lint, még ha al­kal­mi­lag is, de kap­cso­lat­ba ke­rült Pula Il­di­kó­val, va­la­mit ta­lán át­ve­he­tett meg­őr­zés­re a lány­tól… Nos, ezt ke­res­het­ték.

Ké­sőbb az el­há­rí­tó fő­nök össze­fog­lal­ta a té­nye­ket. Ezek arra utal­tak, hogy Pula Il­di­kó, az Ál­ta­lá­nos Me­cha­ni­kai Szö­vet­ke­zet an­gol-né­met nyel­vű le­ve­le­ző­je, kém­te­vé­keny­sé­get foly­ta­tott. En­nek so­rán meg­sze­rez­te az új kom­pu­ter ter­ve­it, mű­sza­ki le­írá­sát. Ek­kor azon­ban el­ha­tá­roz­ta, hogy mind­ezt nem to­váb­bít­ja meg­bí­zó­i­nak, ha­nem a sa­ját hasz­ná­ra for­dít­ja. Tud­ta, hogy az új kom­pu­ter ko­moly ér­dek­lő­dés­re tart szá­mot a vi­lág­pi­a­con te­vé­keny­ke­dő cé­gek­nél. Sej­tet­te azt is, hogy bár­me­lyik cég a kész ter­ve­kért, je­len­tős anya­gi­ak­ra ké­pes.

Mind­er­re Pula Il­di­kót az in­dít­hat­ta, hogy az el­múlt nyá­ron is­me­ret­sé­get kö­tött egy Vel­in­ger Ti­bor ne­ve­ze­tű ma­gyar szár­ma­zá­sú fi­a­tal­em­ber­rel, aki Bel­gi­um­ból lá­to­ga­tott Bu­da­pest­re. A fér­fi­val fel­te­he­tő­en meg­tár­gyal­ta, hogy egy ilyen új kom­pu­ter ter­ve­i­ért va­jon mennyit le­het­ne oda­kint be­zse­bel­ni. A lány ér­zel­mi­leg is kö­ze­li kap­cso­lat­ba ke­rült Vel­in­ger­rel, és a há­zas­ság­kö­tés gon­do­la­ta is fel­me­rült. Pula Il­di­kó arra szá­mí­tott, hogy há­zas­sá­gát oda­kint a meg­szer­zett ter­ve­kért ka­pott anya­gi­ak­kal ala­poz­za meg. Eh­hez azon­ban el kel­lett tit­kol­nia meg­bí­zói elől azt, hogy a ter­ve­ket az uta­sí­tás­nak meg­fe­le­lő­en meg­sze­rez­te.

Fel­te­he­tő­en a lány húz­ta-ha­lasz­tot­ta az időt, ez­zel a ter­vek át­adá­sát is. Ez ké­sőbb már nem si­ke­rült, mert a szö­vet­ke­zet nyil­vá­nos­ság­ra hoz­ta, hogy be­fe­jez­te a pro­to­tí­pus gyár­tá­sát. Ez­u­tán Pula Il­di­kó úgy akar­ta meg­aka­dá­lyoz­ni a ter­vek át­adá­sát, hogy for­má­li­san il­le­ga­li­tás­ba vo­nult, buj­kál­ni kez­dett meg­bí­zói elől. Bé­relt egy ví­kend­há­zat, és ott la­kott. A szö­vet­ke­zet­nél fel­bon­tot­ta mun­ka­vi­szo­nyát. Hogy ti­tok­ban ma­rad­jon férj­hez me­né­si szán­dé­ka, Vel­in­ger Ti­bor le­ve­le­it az ál­ta­la bé­relt pos­ta­fi­ók­ba irá­nyít­tat­ta, ahol le­vél­szek­rényt bé­relt.

A meg­bí­zók azon­ban sej­tet­ték, hogy a lány va­la­mi­lyen ok­ból ki­fo­lyó­lag fél­re­ve­zet­te őket. A nyo­mát ku­tat­ták. Így ju­tot­tak el a Ba­la­ton­hoz, a szö­vet­ke­zet üdü­lő­jé­be.

– Itt kez­dő­dött a drá­mai ese­mény­so­ro­zat – emel­te fel hang­ját az ez­re­des. – Pula Il­di­kó ész­re­vet­te az ér­ke­zőt, és tud­ta, hogy a nyo­má­ra akad­tak – foly­tat­ta. – Meg­szö­kött, és Bá­lint Pest­re hoz­ta. Más­nap fon­dor­la­tos mó­don meg­gyil­kol­ták. Az­tán kö­vet­te Sós­kú­ti Ar­nold ese­te. A fér­fit azért tet­ték el láb alól, mert at­tól tar­tot­tak: szem­ta­nú­ja volt a gyil­kos­ság­nak, hi­szen más­nap ér­te­sí­tet­te a rend­őr­sé­get… Hogy ál­lunk je­len­leg az ügy­ben? Tud­juk azt, hogy egy jól szer­ve­zett kém­há­ló­zat­tal ál­lunk szem­ben, amely már ko­ráb­ban azt a célt tűz­te maga elé: meg­szer­zi az új kom­pu­ter ter­ve­it. Ügy­nö­kük, Pula Il­di­kó azon­ban meg­kí­sé­rel­te ki­ját­sza­ni őket, erre lik­vi­dál­ták, de a lány ál­tal meg­szer­zett ter­vek nin­cse­nek meg. Ezt ke­re­sik most lá­za­san. Mi úgy­szin­tén arra tö­rek­szünk, az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy fel­de­rít­sük és le­lep­lezzük a kém­há­ló­za­tot is… Mit tu­dunk a részt­ve­vők­ről? El­ső­sor­ban azt, hogy Vil­lá­nyi Jó­zsef­né­nak köze van az ügy­höz. Bi­zo­nyít­ja ezt a kulcs át­vé­te­le, át­ját­szá­sa a má­so­lat­ké­szí­tés­hez. Az­tán itt van az a va­la­ki, aki Pula Il­di­kó lak­he­lyé­ről tá­jé­koz­ta­tást vagy je­len­tést ad en­nek a kém­há­ló­zat­nak. Erre utal Sós­kú­ti meg­gyil­ko­lá­sa, le­sel­ke­dé­se mi­att. Ez már két sze­mély. Az­tán itt van a har­ma­dik: maga a gyil­kos. Annyit tu­dunk róla, hogy erős test­al­ka­tú, bal­ke­zes és bűn­té­nye­i­nek el­kö­ve­té­sé­nél ko­pott bőr­kesz­tyűt vi­sel. Min­dig ugyan­azt a bőr­kesz­tyűt… Ez ide­ig lé­pés­hát­rány­ban vol­tunk el­len­fe­le­ink­kel szem­ben, azon­ban most si­ke­rült vég­re meg­előz­nünk őket. Hód meg­ta­lál­ta a lány bú­vó­he­lyét. Egy ví­kend­há­zat bé­relt Sas­hal­mon. Sze­ren­csé­re ott érin­tet­len volt min­den. Rá­buk­kant az el­rej­tett mik­ro­fény­ké­pe­ző­gép­re, ame­lyet a lány hasz­nált a ter­vek meg­szer­zé­sé­hez, és több más tárgy­ra is. An­nak a film­nek a ne­ga­tív­ja azon­ban nem ke­rült elő, amely a ter­ve­ket tar­tal­maz­za. Fel­té­te­lez­he­tő, hogy azt a lány más­hol rej­tet­te el. A leg­sür­gő­seb­ben arra kell tö­re­ked­nünk, hogy meg­ta­lál­juk ezt a rej­tek­he­lyet, ez­zel együtt a ter­ve­ket. Ha ez nem si­ke­rül, a kém­há­ló­zat meg­ka­pa­rint­hat­ja. En­nek sú­lyos kö­vet­kez­mé­nye­it gaz­da­sá­gi ér­de­ke­ink­re nem kell rész­le­tez­nem… Más­részt, ha meg­előz­nek min­ket, ak­kor a kém­há­ló­zat be­szün­te­ti min­den te­vé­keny­sé­gét, és nem lesz több le­he­tő­sé­günk a fel­de­rí­tés­re.

Az el­há­rí­tó­fő­nök be­szá­mo­ló­ját kö­ve­tő­en Be­lez­nay és Pin­tér ki­fej­tet­ték vé­le­mé­nyü­ket a to­váb­bi in­téz­ke­dé­sek­ről. Egyet­ér­tet­tek az­zal, hogy Vil­lá­nyi­né szo­ros fi­gye­lé­se, el­len­őr­zé­se kulcs­fon­tos­sá­gú az el­há­rí­tás szá­má­ra. El­ső­sor­ban itt vár­ha­tó an­nak a va­ló­szí­nű­sé­ge, hogy si­ke­rül va­la­mi­lyen kap­cso­la­tá­ra rá­ta­lál­ni és a meg­ta­lált szá­lat to­vább­gom­bo­lyí­ta­ni. A nő moz­du­lat­lan­sá­gát, hogy nem megy se­ho­vá, an­nak tu­laj­do­ní­tot­ták, csu­pán biz­ton­sá­gi okok­ból kor­lá­tóz­za moz­gá­sát. Ez arra utalt, hogy a nő gya­nút fo­gott. Te­hát tü­rel­me­sen vár­ni kell, míg amaz új­ból fel­bá­to­ro­dik.

A be­szél­ge­tést a te­le­fon csen­gé­se sza­kí­tot­ta meg. Bana fel­vet­te a kagy­lót, majd te­kin­te­te Pin­tér­re esett.

– Sür­gős je­len­tést kap­tál – kö­zöl­te. – Vedd át, és gye­re vissza.

Az al­ez­re­des ki­si­e­tett a szo­bá­ból. Kis­vár­tat­va már jött is vissza.

– Mi a hely­zet? – kí­ván­csis­ko­dott az ez­re­des. – Va­la­mi új ese­mény tör­tént?

– Je­len­tem, Pula Il­di­kó szá­má­ra le­vél ér­ke­zett Brüsszel­ből. Vel­in­ger Ti­bor eb­ben köz­li, hogy Bu­da­pest­re ér­ke­zik há­zas­ság­kö­tés cél­já­ból. Kéri a lányt, hogy sze­rez­ze be az eh­hez szük­sé­ges ira­to­kat.

A hír fel­vil­la­nyoz­ta az el­há­rí­tó fő­nö­köt.

– Mi­kor ér­ke­zik? – kér­dez­te.

– Két hét múl­va.

– Ti­zen­négy nap.

Pin­tér bó­lin­tott. Maga is tud­ta, akár a töb­bi­ek, hogy ez fel­boly­gat­ja majd mun­ká­ju­kat. Vel­in­ger sze­re­pét nem lát­ták tisz­tán, csak ho­má­lyos ta­po­ga­tó­dzá­sok­ra vol­tak utal­va. A kö­vet­kez­te­té­sek arra utal­tak, hogy a fér­fi nem tud Pula Il­di­kó kém­te­vé­keny­sé­gé­ről, sőt azt sem sej­ti, hogy a lány mit akart “nász­aján­dék­ként” ki­csem­pész­ni ma­gá­val. De mi van ak­kor, ha mind­ez nem áll fenn és Vel­in­ger igen­is tud ar­ról, hogy a lány mit akar ma­gá­val vin­ni. Le­het az is, hogy fel­aján­lot­ta eh­hez a se­gít­sé­gét, és a ter­ve­ket maga fog­ja el­ad­ni. Bi­zo­nyos­sá­got eb­ben a kér­dés­ben nem tud­tak. Azt vi­szont tud­ták, hogy Vel­in­ger Ti­bor Bu­da­pes­ten tör­té­nő meg­je­le­né­se az ese­mé­nyek zu­ha­ta­gát in­dít­hat­ja el, és ez­zel meg­ne­he­zí­ti az el­há­rí­tás mun­ká­ját. Könnyen elő­for­dul­hat az is, hogy az ed­dig meg­tett in­téz­ke­dé­sek mind fel­bo­rul­nak.

Bana Dé­nes hosszan fej­te­get­te a vár­ha­tó kö­vet­kez­mé­nye­ket.

– Nem sza­bad fi­gyel­men kí­vül hagy­ni azt, hogy a kém­há­ló­zat előtt im­már nem ti­tok a lány kap­cso­la­ta Vel­in­ger Ti­bor­ral – mond­ta ké­sőbb. – Sőt az sem, hogy Pula Il­di­kó férj­hez akart men­ni. Ugyan­is meg­sze­rez­ték a le­ve­le­ket. Ezek­ből ugyan­ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tak, mint mi… Most már azt is tud­ják, hogy a lány mi­ért nem akar­ta át­ad­ni az uta­sí­tá­suk­ra meg­szer­zett ter­ve­ket… Ért­he­tő?

Be­lez­nay Gá­bor­nak az volt a vé­le­mé­nye, hogy en­nek el­le­né­re hely­ze­ti előny­ben van­nak, mert az el­len­fél nem tud­ja Vel­in­ger Ti­bor szán­dé­kát. A pos­tán szo­ros fi­gye­lés alatt tart­ják a száz­hu­szon­né­gyes szek­rényt.

Az ez­re­des le­gyin­tett.

– Majd ak­kor meg­tud­ják, ami­kor Vel­in­ger Bu­da­pest­re ér­ke­zik és ku­tat­ni kezd a lány után – mond­ta. – Hi­szen a fér­fi még nem tud­ja, hogy meg­halt…

– Ak­kor va­ló­ban bo­nyo­dal­mak­nak né­zünk elé­be.

– Eze­ket a bo­nyo­dal­ma­kat jó len­ne a ma­gunk ja­vá­ra for­dí­ta­ni. Ta­lán le­het­sé­ges irá­nyí­ta­nunk is eze­ket a bo­nyo­dal­ma­kat… Ki­hasz­nál­ni a meg­le­pe­tés ere­jét, ami­kor ez a Vel­in­ger be­top­pan – mond­ta az ez­re­des, és hosszan né­zett maga elé. Kis­vár­tat­va foly­tat­ta: – A leg­na­gyobb va­ló­szí­nű­ség amel­lett szól, hogy a kém­há­ló­zat Vel­in­ger nyo­má­ba akasz­ko­dik… Mert ab­ból a kö­vet­kez­te­tés­ből kell ki­in­dul­ni­uk: hát­ha a vő­le­gény tisz­tá­ban van min­den­nel, egy­ben is­me­ri a ne­ga­tív rej­tek­he­lyét. Jo­go­san gon­dol­hat­ják, hogy a vő­le­gény el­ve­ze­ti őket a rej­tek­hely­hez, és az­tán meg­ka­pa­rint­hat­ják ma­guk­nak a ter­ve­ket.

– Mi meg Vel­in­gert fi­gyel­jük, és két le­gyet üt­he­tünk egy csa­pás­ra – ve­tet­te köz­be Pin­tér.

Be­lez­nay nem volt ilyen ma­ga­biz­tos. Tud­ta, mi­lyen gon­dot je­lent és mi­lyen koc­ká­zat­tal jár a két­ol­da­lú fi­gye­lés. Az ér­dek­lő­dé­sü­ket nem­csak Vel­in­ger Ti­bor előtt kell tit­kol­ni, ha­nem olyan is­me­ret­le­nek előtt is, akik úgy­szin­tén fi­gye­lem­mel kí­sé­rik a fér­fi te­vé­keny­sé­gét. Rá­adá­sul: azt fel­de­rí­te­ni, hogy raj­tuk kí­vül ki fi­gyel­he­ti Vel­in­gert, igen ne­héz fel­adat­nak tűnt.

– Egyet­ér­tek Gá­bor ag­go­dal­má­val – je­len­tet­te ki az ez­re­des, mi­után az őr­nagy be­fe­jez­te. – Egy­sze­rűbb utat kell ta­lál­nunk, hogy je­len le­gyünk, ami­kor a róka ki­ug­rik a bo­kor­ból.

Pin­tér fel­kap­ta fe­jét.

– Le­mon­dunk ar­ról, hogy Vel­in­gert szem­mel tart­suk? – kér­dez­te.

Bana Dé­nes­nek egy vá­rat­lan gon­do­lat to­la­ko­dott az agyá­ba. Annyi­ra bi­zarr­nak tűnt ez az öt­let, hogy több­ször is meg­for­gat­ta ma­gá­ban. Csak nagy so­ká­ra szó­lalt meg:

– Van egy le­he­tő­sé­günk… A tét nagy. So­kat veszt­he­tünk, de egy­ben min­dent meg­nyer­he­tünk.