15.

Zán­tai Fe­renc ta­xi­val ér­ke­zett az In­ter-Con­ti­nen­tal­hoz. Be­lé­pett a hall­ba és egye­ne­sen ne­ki­in­dult a lép­csők­nek. Az egyik por­tás utá­na­lé­pett, és ud­va­ri­a­san fel­tar­tóz­tat­ta.

– Ki­hez tet­szik men­ni?

– Kurt Hal­ler úr­hoz – nyom­ta meg a sza­va­kat Zán­tai. – Meg­be­szél­tük.

– El­né­zést – mond­ta a por­tás.

Zán­tai ke­res­gé­lés nél­kül meg­ta­lál­ta a jel­zett szo­bát, és le­nyom­ta a ki­lin­cset. A ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos ép­pen va­la­mi köny­vet ol­va­sott a fo­tel­ban. Ami­kor meg­lát­ta az ér­ke­zőt, úgy né­zett, mint aki ré­me­ket lát.

– Mit ke­re­sel itt? – ámult el. Az­tán te­kin­te­tét Zán­ta­i­ra sze­gez­te, és meg­ér­tet­te, hogy va­la­mi rend­kí­vü­li tör­tént. Für­gén fel­pat­tant a fo­tel­ból. – Egy szót sem – szi­szeg­te.

El­ké­sett…

– Te sze­mét – tört ki Zán­tai. – Mi­ért tet­ted?

Kurt Hal­ler aka­rat­la­nul is fel­ka­pott egy keze ügyé­ben levő Szi­vart, rá­gyúj­tott, majd a föld­höz vág­ta, mert rá­döb­bent, hogy mit sem ér az egész. Zán­ta­i­hoz lé­pett, és te­nye­rét rá­ta­pasz­tot­ta a fér­fi szá­já­ra.

– Egy szót sem, te mar­ha – súg­ta a fü­lé­be, majd a te­he­tet­len fér­fit ki­von­szol­ta az er­kély­re, de te­nye­ré­vel to­vább­ra is be­fog­ta szá­ját. – Mi­nek jöt­tél ide?… És mi­ről be­szélsz? – szi­szeg­te.

– Zsó­ká­ról – pré­sel­te ki ma­gá­ból a sza­va­kat Zán­tai. – Meg­hal, biz­tos meg­hal… Meg­mér­gez­ted az­zal az át­ko­zott whis­kyd­del.

Kurt Hal­ler ér­tet­le­nül né­zett.

– Ígérd meg, hogy sut­tog­ni fogsz – mond­ta foj­tott han­gon. – Ígérd meg, más­kü­lön­ben tor­kunk­ra te­szik a kést…

Zán­tai meg­adó­an in­tett a sze­mé­vel. A ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos le­ej­tet­te kar­ját, és a fü­lé­re mu­ta­tott. Zán­tai, ha össze­füg­gés­te­le­nül is, de kör­vo­na­laz­ta a tör­tén­te­ket.

Kurt Hal­ler a fo­gát csi­kor­gat­ta. Vil­lám­gyor­san fel­mér­te a le­he­tő­sé­ge­ket. Tud­ta, im­már La­bá­nyi Zol­tán­nal kap­cso­lat­ban nem si­ke­rült fél­re­ve­zet­nie az il­le­té­ke­se­ket, sőt a pus­ka for­dít­va sült el. Tisz­tá­ban volt vi­szont az­zal is, hogy Hor­váth Zsó­ká­nak ku­tya baja, ezt az egész me­sét az el­há­rí­tás ta­lál­ta ki és etet­te meg Zán­tai dok­tor­ral, majd kí­ván­csi­an les­tek, hová is fut. Most már át­ko­zó­dott ma­gá­ban, mi­ért is nem si­ke­rült a bal­eset, ak­kor ezt a csap­dát el­ke­rül­het­ték vol­na.

– Te mar­ha – li­heg­te alig hall­ha­tó­an. – Te ezt el­hit­ted? Egy idő­zí­tett akna volt az egész, és most vár­ják, hogy rob­ban­jon… Azon­nal cse­le­ked­nünk kell.

Zán­ta­i­nak könny­be lá­badt a sze­me.

– Meg akar­tad ölni Zsó­kát már előbb is… És most si­ke­rült – mor­mog­ta.

– Mon­dom, hogy nem…

– De igen, igen, igen – is­mé­tel­te mo­no­ton han­gon, az­tán mind erő­seb­ben Zán­tai. – Igen… igen… ig…

Kurt Hal­ler is­mét rá­ta­pasz­tot­ta, te­nye­rét a fér­fi szá­já­ra.

– Fogd be a po­fád, te mar­ha, mert meg­já­rod – sut­tog­ta.

– Te­hetsz, amit akarsz – nyög­te ki a sza­va­kat Zán­tai. – A cé­lod nem ér­ted el… Hi­szed csak, de nem ka­pa­rin­tot­tad meg az új hor­mont.

– Mit be­szélsz? – le­pő­dött meg a né­met, és kar­já­nak izma egy pil­la­nat­ra el­er­nyedt.

Zán­tai egy fej­rán­dí­tás­sal sza­bad­dá tet­te a szá­ját.

– Csak egy rész­kí­sér­let ered­mé­nyét sze­rez­ted meg, csak az volt a pán­cél­szek­rény­ben… A vég­ső le­írás azon az éj­je­len La­bá­nyi író­asz­ta­lá­ban ma­radt – mond­ta el­szán­tan.

– Ha­zudsz!

– Nem sze­rez­ted meg…

– Ha­zudsz, mert ak­kor nem mer­ted vol­na át­ven­ni a ré­szed, a száz da­rab ez­rest.

– Oda­kint majd el­len­őriz­tesd, hi­á­ba volt min­den.

Kurt Hal­ler arca meg­nyúlt, te­kin­te­te va­dul vil­lo­gott.

– Te ré­szeg vagy, Franz – mond­ta han­go­san, mi­köz­ben fe­jé­ben vil­lám­gyor­san szá­gul­dot­tak a gon­do­la­tok. Fel­mér­te a le­he­tő­sé­ge­it és az esé­lye­ket. Min­den jel arra mu­ta­tott, hogy le­hall­gat­ták a be­szél­ge­tést. Ki­pró­bált hír­szer­ző volt, és min­den­nel szá­molt. Tud­ta, itt már csak leg­fel­jebb időt nyer­het, időt a me­ne­kü­lés­hez, időt, amely éle­tet je­lent, és mind­ezt füg­get­le­nül at­tól, hogy Zán­tai iga­zat mon­dott-e vagy sem.

A ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos vi­dám han­got eről­tet­ve meg­szó­lalt:

– Tu­dod mit, Franz?… Meg­va­cso­rázunk, és el­be­szél­ge­tünk min­den­ről, majd fel­ren­de­lem a va­cso­rát a szo­bá­ba…

Az egész egy vil­lám­gyors moz­du­lat volt. Kurt Hal­ler kö­zel lé­pett, és te­nye­ré­nek élé­vel vá­rat­la­nul erős ütést mért Zán­tai tor­ká­ra. A fér­fi muk­ka­nás nél­kül, üres zsák­ként om­lott a föld­re. A né­met le­tér­delt, és a te­he­tet­len em­ber ar­cá­ba né­zett. A fé­lig csu­kott szem­hé­jak pi­ciny rán­ga­tó­zá­sa el­árul­ta az ütés kö­vet­kez­mé­nyét. Ezt kö­ve­tő­en meg­ra­gad­ta az el­er­nyedt tes­tet, és a mos­dó­he­lyi­ség­be húz­ta.

A ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos pil­la­na­tok alatt fel­öl­tö­zött. Ma­gá­hoz vet­te ira­ta­it, pén­zét, és fel­öl­tő­jé­be bújt. A ka­lap­ját mé­lyen sze­mé­re húz­ta. Órá­já­ra né­zett. Ki­lenc múlt pár perc­cel. Ha két órát nyer, túl lesz a ha­tá­ron, bot­tal üt­he­tik a nyo­mát. Fel­emel­te szo­bá­já­ban a te­le­font, a por­ta nyom­ban je­lent­ke­zett.

– Két sze­mély­re va­cso­rát ren­de­lek a szo­bám­ba, és va­la­mi itó­kát is – szólt a kagy­ló­ba.

A ren­de­lést fel­ve­vő­nek olyan me­nüt ál­lí­tott össze, amely­ről tud­ta, hogy an­nak el­ké­szí­té­se hosszú időt vesz igény­be.

– Re­mé­lem, még éj­fél előtt meg­kap­juk – pró­bált ke­dé­lyes­ked­ni, az­tán le­tet­te a kagy­lót.

Mi­előtt a szo­bá­ját el­hagy­ta vol­na, be­kap­csol­ta a rá­di­ót, az­tán ki­le­sett az aj­tón. A fo­lyo­só üres volt. Für­gén le­ment a lép­csőn az első eme­let­re. Tud­ta, a fő­be­já­ra­ton el­hagy­ni a szál­lót kész élet­ve­szély. Ott azon­nal a nyo­má­ba akasz­kod­nak. Nem ma­radt más vá­lasz­tá­sa, mint a fo­lyo­só vé­gén levő sze­mély­ze­ti lép­cső­ház, amely a rak­tá­rak­ba ve­ze­tett. Az aj­tót azon­ban zár­va ta­lál­ta. Töp­ren­gés­re nem volt idő, a szo­bák­ból min­den pil­la­nat­ban ki­lép­he­tett va­la­ki, nem be­szél­ve a sze­mély­zet­ről. Vál­lá­val az aj­tó­nak fe­szült, a fo­lyo­só csend­jét rop­pa­nás zaja tör­te meg: a zár ki­for­dult he­lyé­ből.

Kurt Hal­ler be­lé­pett a lép­cső­ház­ba, és amennyi­re le­he­tett, vissza­haj­tot­ta az aj­tót. A ré­sen szo­rong­va le­sett vissza az eme­le­ti fo­lyo­só­ra, de ott egy lé­lek sem moc­cant a zaj­ra. A sö­tét sze­mély­ze­ti lép­csőn le­osont a rak­tár­ba. Sej­tet­te, hogy itt több ki­já­rat is ve­zet az ut­cá­ra. Re­mél­te, egyi­ken ki­jut­hat. Hosszú alag­so­ri fo­lyo­són át a kony­ha rak­tá­rá­ba ju­tott. Vá­rat­la­nul han­gok ütöt­ték meg a fü­lét. Meg­tor­pant és a fal­hoz la­pult.

Töb­ben be­szél­tek, lá­dák csa­pód­tak a föld­höz. Kö­ze­lé­ben szek­rény­sor hú­zó­dott. A nyi­tott aj­tók mö­gött kö­pe­nyek lóg­tak. Nem té­to­vá­zott so­kat. Ki­bújt fel­öl­tő­jé­ből, ka­bát­ját, ka­lap­ját a szek­rény mé­lyé­re dob­ta. Kö­penyt vett fel, el­len­zős sap­kát nyo­mott a fe­jé­be, mint ami­lyent a szál­lo­dai mun­ká­sok vi­sel­tek. Kis­vár­tat­va óva­to­san ki­le­sett a fo­lyo­só sö­tét­jé­ből. Pár lé­pés­re mun­ká­sok, ra­kod­tak, a nagy vas­aj­tó nyit­va volt, az ut­cán te­her­au­tó vá­ra­ko­zott. Per­cek­kel ké­sőbb az autó el­in­dult, a rak­tár elő­te­re üres lett.

Kurt Hal­ler egy könnyű gyü­möl­csös­lá­dát vett a vál­lá­ra, és ki­lé­pett rej­tek­he­lyé­ről. Sen­ki­be sem üt­kö­zött, a nyi­tott aj­tón át ki­sé­tált az ut­cá­ra. Ha­tá­ro­zot­tan ha­ladt, min­den se­gít­ség nél­kül, mint aki a dol­gát vég­zi.

A mel­lék­ut­cá­ban sá­padt fé­nyű lám­pák ég­tek, alig volt já­ró­ke­lő…

Kurt Hal­ler, anél­kül hogy las­sí­tot­ta vol­na lép­te­it, a vál­la fö­lött hát­ra­te­kin­tett. Sen­ki sem volt a nyo­má­ban. A leg­kö­ze­leb­bi sar­kon be­for­dult és egy kapu alá ha­jí­tot­ta a gyü­möl­csös­lá­dát, az el­len­zős sap­kát pe­dig a zse­bé­be gyűr­te. A fé­nye­sen ki­vi­lá­gí­tott Váci ut­cát el­ke­rül­te, igye­ke­zett a mel­lék­ut­cák­ban ma­rad­ni. Már jó tá­vol volt az In­ter-Con­ti­nen­tal­tól, ami­kor meg­néz­te az órá­ját. Ész­re­vét­len tá­vo­zá­sa óta húsz perc telt el. Ez meg­nyug­tat­ta. A va­cso­ra el­ké­szí­té­se, bár­mennyi­re is igye­kez­tek, igény­be vesz két órát. Csak ak­kor fe­de­zik majd fel hűlt he­lyét. Ezt kö­ve­tő­en már te­le­fo­nál­hat­nak a ha­tár­át­ke­lő­hely­re, túl lesz azon.

Egy nyil­vá­nos te­le­fon­fül­ké­ből tár­csá­zott. Vár­nia kel­lett, míg a kem­ping­ben elő­ke­rí­tet­ték a né­met nyel­vet be­szé­lő al­kal­ma­zot­tat, és az ér­te­sí­tet­te a hí­vott fe­let.

Kurt Hal­ler meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott, ami­kor a vo­nal túl­só vé­gén rá­is­mert Josef Schütz hang­já­ra.

– Ne kér­dezz sem­mit, azon­nal in­dul­nunk kell – mond­ta. – A la­kó­ko­csit hagyd ott, mint­ha csak a vá­ros­ba jön­nél. A por­tás­nak mondd meg, hogy lá­to­ga­tót vársz, ha meg­ér­kez­ne, vár­jon rád, mert egy óra múl­va vissza­térsz… A szo­kott hely­re gye­re, és vá­ra­kozz, míg oda­érek…

– Rend­ben.

A ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos he­lyé­re tet­te a kagy­lót, ki­jött a fül­ké­ből, és si­e­tős­re fog­ta lép­te­it…

Az el­há­rí­tó­fő­nök szo­bá­já­ban csil­lá­rok on­tot­ták a fényt, a le­ve­gő­ben ci­ga­ret­ta­füst ter­jen­gett. Bana Dé­nes iz­ga­tot­tan járt fel s alá. Ál­lan­dó­an ér­kez­tek a je­len­té­sek az ak­ció­cso­por­tok­tól. Pin­tér Béla al­ez­re­dest hív­ták ki a szo­bá­ból. Az osz­tály­ve­ze­tő kis­vár­tat­va vissza­tért.

– Tör­tént va­la­mi? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Je­len­tem, a kem­ping­ben levő ven­dé­günk az előbb ka­pott te­le­fon­hí­vást, és el­hagy­ni ké­szül a he­lyét… Csak idő­le­ge­sen, mert nem cso­ma­golt.

Bana meg­állt a szo­ba kö­ze­pén, és gond­ter­hel­ten töp­ren­gett.

– Va­jon ki hív­ta fel?… Be­lez­nay ék nem je­len­tet­tek hí­vást? – kér­dez­te.

– Nem… Fi­gye­lés­ben van­nak. A cso­port kö­ve­ti ezt a Josef Schüt­zöt, és fo­lya­ma­to­san je­len­tést tesz­nek.

– Kap­csold őket a szo­bám­ba – mond­ta az ez­re­des. Az író­asz­tal­hoz lé­pett és tár­csá­zott. A vo­nal vé­gén Be­lez­nay je­lent­ke­zett. – Mi a hely­zet a szál­ló­ban?

A fel­de­rí­tők ve­ze­tő­je rö­vi­den be­szá­molt a rög­zí­tett be­szél­ge­tés­ről. Az el­há­rí­tó­fő­nök arc­vo­ná­sai ki­si­mul­tak. Vég­re si­ke­rült bi­zo­nyos­sá­got sze­rez­nie Kurt Hal­ler ké­tes hírű te­vé­keny­sé­gé­ről.

– Je­len­leg a szo­bá­ban szól a rá­dió, be­szél­ge­tés vi­szont nincs… A né­met két­sze­mé­lyes va­cso­rát ren­delt – mond­ta Be­lez­nay.

– Kurt Hal­ler nem te­le­fo­nált?

– Sen­ki­nek sem…

– Ért­he­tet­len – dünnyög­te az ez­re­des. Éber­ség­re in­tet­te az őr­na­gyot, és le­tet­te a kagy­lót. A ka­pott je­len­tést kö­zöl­te Pin­tér­rel.

– Fura a csend – je­gyez­te meg az al­ez­re­des.

– Több, mint fura… Egy­sze­rű­en ért­he­tet­len. Bom­ba­rob­ba­nás, az­tán hir­te­len sü­ket csend. Bár va­cso­rát ren­del­tek, de mind­ez va­la­hogy nem tet­szik ne­kem – mond­ta fej­csó­vál­va az el­há­rí­tó­fő­nök, és a fa­li­órá­ra pil­lan­tott.

Há­rom­ne­gyed tíz volt…

Az író­asz­ta­lon fel­bú­gott egy ké­szü­lék. A Josef Schüt­zöt fi­gye­lő cso­port ve­ze­tő­je je­len­tet­te, hogy a tes­tes né­met Opel­já­val Bu­dán, a Lu­kács Gyógy­für­dő előtt par­kol. Bent ül a ko­csi­já­ban, és vár va­la­ki­re.

Bana Dé­nes ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és ér­tet­le­nül tár­ta szét a ke­zét.

– Eh­hez mit szólsz, Béla? – kér­dez­te.

– A vá­laszt rö­vi­de­sen meg­tud­juk, amint az il­le­tő meg­ér­ke­zik.

– Az mind rend­ben van, de ki le­het ez az il­le­tő?… Kurt Hal­ler és Zán­tai az In­ter-Con­ti­nen­tal­ban… Hor­váth Zsó­ka itt bent vá­ra­ko­zik, és azt sem tud­ja, mi­ért fag­gat­juk kora este óta. La­bá­nyi Zol­tán­nal mi van?

– Je­len­leg szín­ház­ban ül a csa­lád­já­val… Ezt je­len­tet­ték em­be­re­ink.

Az ez­re­des gyor­sa­kat szip­pan­tott ci­ga­ret­tá­já­ból.

– Hát ak­kor kire vár az a Schütz ott a sö­tét­ben? – prob­lé­má­zott. – Le­het, hogy új sze­méllyel bő­vül a kö­rünk?

– Elő­for­dul­hat…

Bana Dé­nes is­mé­tel­ten fel­hív­ta a szál­ló­nál les­ben álló Be­lez­nayt.

– Je­len­tem, még se­hol sem­mi – kö­zöl­te az őr­nagy. – Az em­be­re­im a he­lyü­kön van­nak.

– Te­hát nem moz­dul Kurt Hal­ler…

– Mint­ha el sem akar­na men­ni.

Az ez­re­des csa­ló­dott volt. Nem ér­tet­te: mi­ért nincs moz­go­ló­dás. Kurt Hal­ler­nak tisz­tá­ban kel­le­ne len­nie, hogy a játsz­mát el­vesz­tet­te, hi­szen tud­ja, a whis­ky nem tar­tal­ma­zott sem­mi­fé­le mér­get, és Zán­tai pá­nik­ja lé­nye­gé­ben egy csap­da kö­vet­kez­mé­nye. En­nek el­le­né­re az em­be­rek­től nincs jel­zés. Bana haj­lott arra, be­fe­je­zi az ak­ci­ót, és azon­nal uta­sí­tást ad, hogy fog­ják el és tar­tóz­tas­sák le mind Kurt Hal­lert, mind Zán­tai Fe­ren­cet, és ter­mé­sze­te­sen Josef Schüt­zöt.

Az el­há­rí­tó­mun­ka írat­lan sza­bá­lyai azon­ban nem is­mer­ték a tü­rel­met­len­sé­get. Itt min­den lé­pés óva­tos meg­fon­to­lás tár­gya volt. Bi­zo­nyos mér­té­kig hagy­ni kel­lett az ese­mé­nye­ket ki­bon­ta­koz­ni, még ak­kor is, ha az kü­lö­nös ve­szélyt rej­tett ma­gá­ban. A kap­cso­la­to­kat, az el­len­ség egy­más­ba fo­nó­dá­sát nem volt elég sej­te­ni, sőt tud­ni, ha­nem vég­ső so­ron bi­zo­nyí­ta­ni kel­lett. És eb­ben tü­rel­met­len­ség­nek, kap­ko­dás­nak nem volt he­lye.

– Va­la­mi mó­don oko­san tud­já­tok meg, mit is csi­nál­nak most azok ket­ten a szo­bá­ban – uta­sí­tot­ta az őr­na­gyot. – Előbb va­la­mi ürüggyel te­le­fo­nál­ja­tok fel, mond­já­tok azt, hogy nincs már­tás a va­cso­rá­hoz, vagy bár­mit, de tisz­táb­ban kell lát­nunk a dol­go­kat…

És még egy! Ne­hogy va­la­ki fel­men­jen, ha a te­le­fon­ban vá­laszt kap­tok… Nyom­ban je­lent­sé­tek.

Alig tet­te le a kagy­lót az el­há­rí­tó­fő­nök, már­is fel­bú­gott az író­asz­ta­lon levő ké­szü­lék…

A Lu­kács-für­dő­től ér­ke­zett je­len­tés. A nagy Opel­ba egy fér­fi szállt be. Je­len pil­la­nat­ban a ko­csi­ban be­szél­get­nek. Az ez­re­des az is­me­ret­len fér­fi sze­mély­le­írá­sát tu­da­kol­ta. A fi­gye­lők tá­vol­ról lát­ták az ese­tet, csak nagy vo­na­lak­ban tud­ták jel­le­mez­ni az ér­ke­ző fér­fit. Bana aka­rat­la­nul is Zán­tai dok­tort vél­te fel­fe­dez­ni az is­me­ret­len­ben. Nem sza­kí­tot­ta meg a be­szél­ge­tést, tü­rel­met kért a fi­gye­lő­cso­port ve­ze­tő­jé­től, és in­tett Pin­tér al­ez­re­des­nek, hogy hív­ja Be­lez­nay őr­na­gyot.

– Kér­dezd meg, mi ott a hely­zet – mond­ta. – Es ho­gyan jut­ha­tott ki ész­re­vét­le­nül Zán­tai a szál­ló­ból, ha ők ott a sze­mü­ket me­resz­tik…

– Hal­ló! – bú­gott fel is­mét a ké­szü­lék.

– Igén – mond­ta az ez­re­des.

– Az Opel nagy se­bes­ség­gel meg­in­dult a Már­tí­rok útja felé… A nyo­muk­ban va­gyunk tá­vol­ról… Most for­dul­tak be a Mar­git ut­cá­ba…

– A Ró­zsa­domb­ra men­nek – ki­ál­tott fel az ez­re­des. – És Hód egye­dül van Zán­tai la­ká­sá­ban.

Pin­tér al­ez­re­des, ke­zé­ben a te­le­fon­kagy­ló­val, der­med­ten állt az Író­asz­tal­nál, mint aki­nek gyö­ke­ret eresz­tett a lába. Az arca fal­fe­hér volt.

– Mit mond Be­lez­nay? – ve­tet­te felé Bóna.

– A szo­ba üres – ta­gol­ta a sza­va­kat az osz­tály­ve­ze­tő –, és Zán­tai hol­tan fek­szik a mos­dó kö­ve­ze­tén…

Az el­há­rí­tó­fő­nök az el­múlt év­ti­zed so­rán már nem egy meg­döb­ben­tő ese­mény­nek volt a ré­sze­se, de ez a vá­rat­lan hely­zet vil­lám­csa­pás­ként érte. Egy pil­la­na­tig ér­tet­le­nül me­redt maga elé, az­tán meg­ráz­ta a fe­jét.

– Az is­me­ret­len utas az Opel­ban Kurt Hal­ler – csat­tant fel. – Zán­tai la­ká­sá­hoz tar­ta­nak. Ügy lát­szik, va­la­mit ma­guk­hoz akar­nak ven­ni… Azon­nal oda­me­gyünk – dön­tött. Az Opelt kö­ve­tő fi­gye­lők­nek azt az uta­sí­tást adta, hogy ma­rad­ja­nak a gép­ko­csi nyo­má­ban. Ha azok tá­voz­ni akar­nak a Ró­zsa­domb­ról, tar­tóz­tas­sák fel őket. In­tet­te az em­be­re­ket: vi­gyáz­za­nak, azok­nál fegy­ver le­het, és fel­te­he­tő­en el­len­ál­lást fej­te­nek majd ki. Ezt kö­ve­tő­en át­vet­te a te­le­font Pin­tér­től. – Két em­ber ma­rad­jon a szál­ló­ban, ku­tas­sa át a szo­bát… Te pe­dig si­ess a töb­bi­ek­kel együtt Zán­tai la­ká­sá­hoz… Ott ta­lál­kozunk.

– Ér­tet­tem – ér­ke­zett Be­lez­nay vá­la­sza nem ép­pen öröm­te­li han­gon.

Pin­tér­nek tá­madt egy öt­le­te. Hív­juk fel Zán­tai la­ká­sát – mond­ta.

– Csak fe­csé­rel­nénk vele az időt, Hód nem ve­szi fel a kagy­lót… Si­es­sünk!

Eköz­ben Hód a ró­zsa­dom­bi la­kás­ban tét­len­ke­dett. Az aj­tót Hor­váth Zsó­ka kul­csá­val nyi­tot­ta ki. Mind­ez az el­há­rí­tó­fő­nök uta­sí­tá­sa sze­rint tör­tént. Az el­há­rí­tó­tiszt­re az a fel­adat há­rult, ha ne­tán Zán­tai dok­tor vissza­tér a la­ká­sá­ba, aka­dá­lyoz­za meg, hogy eset­leg ira­to­kat vagy bár­mi­lyen más tár­gyat meg­sem­mi­sít­sen. Most már nem kel­lett tit­ko­lóz­nia, ki­lé­tét fel­fed­he­ti, ha erre sor ke­rül.

A fi­a­tal­em­ber zárt aj­tók mö­gött, a sö­tét la­kás­ban ült, és gon­do­la­ta­i­val volt el­fog­lal­va. Te­het­te, hi­szen a kulcs­csör­gés amúgy is fi­gyel­mez­te­ti az ér­ke­ző­re. Ké­sőbb fel­állt a fo­tel­ból, és az üve­ge­zett er­kély­aj­tó­hoz lé­pett. A kert sö­tét­jét für­kész­te, de kint sem­mi sem moz­dult.

Messze lent a vá­ros fé­nyei vil­lódz­tak…

Hód tud­ta az ak­ció min­den rész­le­tét. Sej­tet­te, hogy az In­ter-Con­ti­nen­tal­ban Kurt Hal­ler most igen nagy pác­ban van. A drá­ma ott zaj­lik vagy a ró­mai-par­ti kem­ping­ben, Josef Schütz el­fo­gá­sá­nak pil­la­na­tá­ban.

A szo­bá­ban ne­héz volt a le­ve­gő…

Az el­há­rí­tó­tiszt óva­to­san ki­nyi­tot­ta egy te­nyér­nyi szé­les­ség­ben az üve­ge­zett er­kély­aj­tót. A ré­sen friss le­ve­gő áram­lott be. Ép­pen azt tag­lal­ta ma­gá­ban, hogy az ak­ció je­len­leg mi­lyen stá­di­um­ban le­het, ami­kor neszt hal­lott, óva­to­san ki­le­sett, de sem­mit sem lá­tott, Lé­leg­ze­tét vissza­fojt­va hall­ga­tó­zott. Kis­vár­tat­va a nesz meg­is­mét­lő­dött.

Hód most már sej­tet­te, hon­nan a zaj. A szu­te­rén­he­lyi­ség­ben mo­tosz­kált va­la­ki, ahol a ga­rá­zsok vol­tak. Fél­re­haj­tot­ta az aj­tót, és ki­lé­pett a sö­tét er­kély­re. In­nen jól lát­ta mind­egyik ga­rázs­nak a szel­lő­ző­ab­la­kát.

Ho­má­lyos fény vil­lant az egyik ab­lak mö­gött.

A fi­a­tal­em­ber tud­ta, hogy ez Zán­tai ga­rá­zsa, ahol a Volks­wa­gen áll. Első pil­la­nat­ban azt hit­te, a fér­fi ér­ke­zett va­la­mi mó­don haza, és most ko­csi­já­val akar csend­ben tá­voz­ni, de az­tán eszé­be ju­tott, hogy ez le­he­tet­len. Zán­ta­it maga vit­te le ko­csi­val. Ha ő len­ne, ak­kor előbb a la­kás­ba jött vol­na az in­dí­tó­kul­csért.

Töp­ren­gés­re nem volt idő, cse­le­ked­ni kel­lett.

Ki­bújt az er­kély­rá­cson, és le­ug­rott a kert­be. A puha ta­laj el­nyel­te a hup­pa­nás za­ját. A fal­hoz la­pul­va a ga­rá­zsab­lak alá osont. Sem­mi két­sé­ge nem tá­madt afe­lől, hogy oda­bent va­la­ki se­ré­nyen ku­tat. A szom­széd kert fe­lől meg­ke­rül­te az épü­le­tet, majd el­sur­rant a ház be­já­ra­ti aj­ta­ja előtt, és már­is a ga­rá­zsok­nál volt.

A kert­ben egy lé­lek sem moc­cant…

Az utca felé pil­lan­tott. A kert­ka­pu, mint min­dig, sar­kig nyit­va volt, egyet­len já­ró­ke­lőt sem lá­tott. Zán­tai ga­rá­zsa csuk­va volt. Az aj­tó­hoz lé­pett, és le­ha­jolt, hogy fü­lét a desz­ká­hoz ta­paszt­va meg­győ­ződ­jön a zaj­ról…

Ez a moz­du­lat men­tet­te meg az éle­tét.

Ir­tó­za­tos ütés zú­gott el a feje mel­lett, a vál­lát sú­rol­va ne­héz tárgy kop­pant az ajtó lap­ján. Ki­bil­lent egyen­sú­lyá­ból, de nyom­ban fel­egye­ne­se­dett. Egy ha­tal­mas ár­nyék ma­ga­so­dott előt­te… Ol­dalt ve­tet­te ma­gát, így ki­ke­rül­te a má­so­dik ütést is.

A ga­rázs­aj­tó ki­pat­tant, egy má­sik alak ug­rott elő, szisszen­tett, és fut­ni kez­dett a kert­ka­pu felé.

Az el­há­rí­tó­tiszt lát­ta, hogy tá­ma­dó­já­nak is­mét meg­len­dül a keze. A rö­vid, de sú­lyos ól­mos­bot le­csap­ni ké­szül. Fel­dob­ta tes­tét a le­ve­gő­be, és lá­bá­nak egy vil­lám­gyors moz­du­la­tá­val erős ka­ra­te­rú­gást he­lye­zett el a má­sik gyom­rá­nak tá­jé­kán. A ha­tal­mas test meg­tor­pant, mint­ha fal­nak ro­hant vol­na, az ól­mos­bo­tot tar­tó kéz le­ha­nyat­lott.

Hód ha­bo­zás nél­kül a fér­fi­nak ron­tott és meg­ra­gad­ta, hogy le­dönt­se. Akár egy ele­fánt­nak ug­rott vol­na. Mar­ko­lá­szó uj­jai min­de­nütt ke­mény hús­ba üt­köz­tek egyet­len puha he­lyet sem ta­lált. Gon­dol­ko­zás­ra nem volt idő, mert amaz már­is fúj­tat­ni kez­dett, hu­sáng­nak be­il­lő kar­ja csép­ha­da­ró­ként kez­dett dol­goz­ni.

A fi­a­tal­em­ber is­mé­tel­ten egy ka­ra­te­rú­gást al­kal­ma­zott. Most a hús­to­rony síp­csont­ját cé­loz­ta meg. Mint­ha be­ton­ba rú­gott vol­na, de en­nek már ered­mé­nye lett. Rop­pa­nás hal­lat­szott, és a tes­tes fér­fi fáj­dal­mas ki­ál­tás­sal a föld­re om­lott. Hód moz­dult vol­na, hogy rá­ves­se ma­gát, de mind­ez már szük­ség­te­len volt.

Az ut­cán gyors egy­más­után­ban gép­ko­csik fé­kez­tek, a kert­ka­pun em­be­rek özön­löt­tek be. A fi­a­tal­em­bert is meg­ra­gad­ták.

– Őt hagy­ják! – csat­tant fel egy pa­ran­cso­ló hang. Bana Dé­nes buk­kant fel a sö­tét­ből. – In­kább bi­lin­csel­jék meg a má­si­kat.

Kint az ut­cán, a lám­pák fény­kö­ré­ben, sá­pad­tan állt Kurt Hal­ler, csuk­ló­ján bi­linccsel. Még min­dig ugyan­az a kö­peny volt raj­ta, amely­ben si­ke­rült a szál­ló­ból ész­re­vét­le­nül egér­utat nyer­nie.

Az el­há­rí­tó­fő­nök fél­re­von­ta a fi­a­tal­em­bert.

– Nem tör­tént baja, Hód? – kér­dez­te ag­go­dal­ma­san.

– Sem­mi… Csak egy ki­csit ki­ful­lad­tam.

– An­nak a de­bel­lá­nak el­tör­te a síp­csont­ját – in­tett sze­mé­vel a fél lá­bon álló Josef Schütz­re, akit töb­ben tá­mo­gat­tak.

– Kis hí­ján szét­ver­te a ko­ba­ko­mat az ól­mos­bot­já­val.

– Volt kul­csuk a la­kás­hoz? Hód a fe­jét ráz­ta.

– Nem a la­kás­ba jöt­tek – mond­ta. – A ga­rázs­ban ku­ta­tott Kurt Hal­ler. A má­sik kint ma­radt, és nem vet­tem ész­re, csak ami­kor ne­kem ron­tott.

Az ez­re­des pár szó­val ecse­tel­te az In­ter-Con­ti­nen­tal­ban tör­tén­te­ket.

– Ha még nem tud­tuk vol­na en­nek a Josef Schütz­nek a ki­lé­tét, most bot­tal üt­het­nénk Kurt Hal­ler nyo­mát. Schütz fi­gyel­te­té­se ve­ze­tett min­ket ah­hoz a fel­is­me­rés­hez, hogy Kurt Hal­ler meg­ug­rott a szál­ló­ból. El­len­ke­ző eset­ben Be­lez­nayék még most is ott áll­ná­nak – mond­ta.

Ké­sőbb az el­há­rí­tó­fő­nök uta­sí­tást adott Zán­tai ga­rá­zsá­nak az át­ku­ta­tá­sá­hoz. Egy ola­jos­do­boz­ban meg­ta­lál­ták azt a száz­ezer fo­rin­tot, ame­lyet Zán­tai a ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos­tól ka­pott. Kurt Hal­ler ezt a pénzt akar­ta vissza­ka­pa­rin­ta­ni, hogy ment­se a ment­he­tőt, ha már nem si­ke­rült az új hor­mon­ké­szít­ményt meg­sze­rez­nie.

Idő­köz­ben a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um tech­ni­kai la­bo­ra­tó­ri­u­má­nak szak­em­be­rei a ró­mai-par­ti au­tós­kem­ping­ben át­vizs­gál­ták Josef Schütz vissza­ha­gyott la­kó­ko­csi­ját. Meg­ta­lál­ták a kis­mé­re­tű pa­lac­ko­kat is. Az egyik­ben gáz he­lyett oxi­gén volt. Az ered­mény­ről még az éj­sza­ka be­szá­molt Zi­mo­nyi al­ez­re­des.

– Na­gyon jó – he­lye­selt az el­há­rí­tó­fő­nök. – A bi­zo­nyí­ték hűen do­ku­men­tál­ja a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban el­kö­ve­tett sú­lyos bűn­cse­lek­ményt.

Zi­mo­nyi­nak még más is volt a tar­so­lyá­ban.

– A pa­lac­ko­kon vég­zett vizs­gá­lat so­rán meg­ta­lál­tuk an­nak a jel­leg­ze­tes kö­tött kesz­tyű­nek a nyo­mát, ame­lyet Göde Imre vi­selt – mond­ta.

Az ak­ci­ó­ban részt vett el­há­rí­tó­tisz­tek elé­ge­det­tek vol­tak. Tud­ták, hogy egy igen bo­nyo­lult és ve­szé­lyes kém­te­vé­keny­ség vé­gé­re tet­tek pon­tot. Egye­dül Be­lez­nay Gá­bor őr­nagy­nak, a fel­de­rí­tők osz­tály­ve­ze­tő­jé­nek volt bo­rús a te­kin­te­te. Na­gyon bán­tot­ta, hogy Kurt Hal­ler­nak si­ke­rült meg­szök­nie a szál­ló­ból, ami­kor les­ben áll­va vár­tak rá. Órák­kal ké­sőbb eny­hült az el­há­rí­tó­fő­nök szi­go­rú­sá­ga is. Mi­után Bana Dé­nes meg­tud­ta Kurt Hal­ler­tól az ész­re­vét­len tá­vo­zás kö­rül­mé­nye­it, be­lát­ta, kü­lö­nö­seb­ben nincs oka hi­báz­tat­nia em­be­re­it. Való igaz, a fon­dor­la­tos tá­vo­zás­nak ez­zel a le­he­tő­sé­gé­vel nem szá­mol­tak. Mind­ez azon­ban ke­vés volt Be­lez­nay meg­vi­gasz­ta­lá­sá­hoz. A lel­ki­is­me­re­tes el­há­rí­tó­tisz­tet igen bán­tot­ta, hogy ki­ját­szot­ták.

A ki­hall­ga­tá­sok még azon az éj­je­len el­kez­dőd­tek, de így is több nap­ba telt, míg tel­jes mér­té­kig ki­raj­zo­ló­dott bi­zo­nyít­ha­tó­an a vét­ke­sek bű­nös­sé­ge.

Ki­de­rült, hogy Kurt Hal­ler, a Gyógy­szer­kon­szern ke­res­ke­del­mi ta­ná­cso­sa már év­ti­ze­dek óta egyik dél-ame­ri­kai gyógy­szer­cég bi­zal­mas in­for­má­to­ra, ügy­nö­ke volt, és ipa­ri kém­te­vé­keny­sé­get foly­ta­tott, több eset­ben ki­ját­szot­ta a kon­szernt is.

Kurt Hal­ler már évek­kel ez­előtt be­szer­vez­te in­for­má­to­rá­nak Zán­tai Fe­renc dok­tort, a Gyógy­szer­gyár ügy­in­té­ző­jét. Zán­tai tud­ta, mit vál­lalt, és en­nek ér­de­ké­ben ma­xi­má­li­san Kurt Hal­ler ke­zé­re ját­szott. Nem egy al­ka­lom­mal gyár­tá­si tit­ko­kat, szi­go­rú­an bi­zal­mas gaz­da­sá­gi in­for­má­ci­ó­kat szol­gál­ta­tott ki, ame­lye­ket az­tán a ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos to­váb­bí­tott meg­bí­zó­i­nak.

Kurt Hal­ler min­den­áron meg akar­ta sze­rez­ni az új hor­mon­ké­szít­ményt, erre fel­ha­tal­ma­zást ka­pott meg­bí­zó­i­tól is. Az volt a ter­vük, hogy fel­tö­rik a pán­cél­szek­rényt, és úgy lop­ják el az új hor­mon­ké­szít­mény gyár­tá­si tit­kát. Itt lé­pett be a tár­sa­ság­ba Ká­lóz Mi­hály volt la­ka­tos. Zán­tai meg­tud­ta, hogy Ká­lóz az el­len­for­ra­dal­mi ese­mé­nyek alatt a Cor­vin közi tár­sa­ság­ban tar­tóz­ko­dott, on­nan nem egy is­me­rő­se ké­sőbb Nyu­gat­ra szö­kött. Ezek kö­zött volt Szűcs Jó­zsef is, aki már fi­a­tal ko­rá­ban hét­pró­bás gaz­em­ber­nek szá­mí­tott. A né­met ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos a be­szer­zett cím alap­ján fel­ku­tat­ta Ham­burg­ban Szűcs Jó­zse­fet, aki ott, Josef Schütz­ként, ké­tes hírű te­vé­keny­sé­get foly­ta­tott a ki­kö­tői ne­gyed­ben. Ér­dek­lő­dött Schütz után, és nem volt ne­héz meg­ál­la­pí­ta­nia, hogy a tes­tes fér­fi jó pén­zért min­den­re kap­ha­tó, sőt gyil­kos­ság gya­nú­já­val egy íz­ben vád alá is he­lyez­ték, de bi­zo­nyí­té­kok hi­á­nyá­ban kény­te­le­nek vol­tak fel­men­te­ni.

Kurt Hal­ler két kéz­zel ka­pott az el­szánt Schütz után, és be­avat­ta ter­vé­be. Amint a ke­res­ke­del­mi ta­ná­csos meg­kap­ta a hírt Zán­ta­i­tól, hogy már csak na­pok kér­dé­se, és a kí­sér­let ered­mé­nye­sen be­fe­je­ző­dik, ak­ci­ó­ba lé­pett.

Ezt meg­elő­ző­en az uta­sí­tás ér­tel­mé­ben Josef Schütz mint tu­ris­ta be­uta­zott az or­szág­ba, és a fő­vá­ros­ban fel­ke­res­te régi is­me­rő­sét, Ká­lóz Mi­hályt, aki la­ka­tos­ként dol­go­zott ak­kor még a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban.

A zsák meg­ta­lál­ta a folt­ját. Ká­lóz kész­nek mu­tat­ko­zott min­den­re, csak pénzt kap­jon. Az ő fel­ada­ta volt meg­fe­le­lő em­bert ta­lál­ni, aki meg­bir­kó­zik a pán­cél­szek­rény fel­nyi­tá­sá­val. Schütz vál­lal­ta az oxi­gén-gáz­pa­lack szál­lí­tá­sát ko­csi­já­val, amely nem volt fel­tű­nő, hi­szen ab­ban fű­tés­re, fő­zés­re rend­sze­re­sí­tett kis mé­re­tű pa­lac­kok vol­tak. Csu­pán az egyik he­lyett kel­lett oxi­gént hoz­nia.

A ke­gyet­len terv­ben csu­pán az idős éj­je­li­őr meg­gyil­ko­lá­sa nem sze­re­pelt. Ezt szá­mí­tá­son kí­vül hagy­ták, nem is gon­dol­tak sem­mi rend­kí­vü­li meg­le­pe­tés­re. Pe­dig meg­le­pe­tés tör­tént A meg­be­szél­tek alap­ján Göde Imre fel­nyi­tot­ta a pán­cél­szek­rényt az adott idő­pont­ban, és csa­ló­dot­tan tá­vo­zott. Ek­kor lé­pett szín­re a les­ben álló Schütz. A be­tö­rő út­ján pár perc el­tel­té­vel bent volt az épü­let­ben, és meg­kezd­te az iro­da­he­lyi­ség­ben a D-4-kí­sér­let ak­tá­i­nak mik­ro­fény­ké­pe­zé­sét. Nem szá­mí­tott azon­ban arra, hogy Göde bár­mi­lyen gon­do­san is ta­kar­ta be az ab­la­kot, a láng­vá­gó pisz­toly fé­nyét egy tanú ész­lel­te, és ké­sőbb szólt a por­tás­nak.

Schütz ép­pen vég­zett a fény­ké­pe­zés­sel, ami­kor meg­hal­lot­ta, hogy va­la­ki jön. Az éj­je­li­őr ép­pen le­akasz­tot­ta a por­ol­tót, és be­lép­ni ké­szült a he­lyi­ség­be, ami­kor Schütz egy ütés­sel le­te­rí­tet­te, majd a nyö­ször­gő em­ber fe­jé­re sú­lyos csa­pá­so­kat mért a por­ol­tó ké­szü­lék­kel.

Ezt kö­ve­tő­en Schütz a meg­be­szélt sze­mét­tar­tály­ból ki­emel­te a Göde ál­tal el­rej­tett tás­kát, és ko­csi­ján tá­vo­zott. Azt per­sze nem sej­tet­te, hogy a be­tö­rő aka­rat­la­nul is szem­ta­nú­ja lesz en­nek.

Más­nap kora este Schütz a meg­be­szé­lés ér­tel­mé­ben fel­ke­res­te Gy­álon Ká­lóz Mi­hályt. Meg­tud­ta, hogy a la­ka­tos nem ment ki Új­pest­re Göde Im­ré­hez, így a mér­ge­zett ko­nyak­ból nem it­tak. Ká­lóz félt Gö­dé­től, ami­ért azt be­ug­rat­ta, sem­mi ked­ve sem volt a ta­lál­ko­zás­hoz. Vita tá­madt ket­tő­jük kö­zött, és Schütz úgy vél­te, cse­le­ked­nie kell. Ká­lóz ve­szé­lyes le­het, mi­vel sze­mé­lye­sen is­mer­te őt. Meg­öl­te a volt la­ka­tost, és tá­vo­zott Gyál­ról.