2.

Ami­kor Gran­de hul­lá­ját meg­ta­lál­ták az amsz­ter­da­mi csa­tor­ná­ban a rend­őrök, azt hit­ték, ön­gyil­kos­sá­got kö­ve­tett el. Erre utalt, hogy gyű­rűi, lán­ca, tár­cá­já­ban a pén­ze, az iga­zol­vá­nyai sem hi­á­nyoz­tak, s sem­mi erő­szak­ra uta­ló nyo­mot nem fe­dez­tek fel. Leg­alább­is az első gyors vizs­gá­lat­nál.

– Sze­rel­mes le­he­tett az öreg úr – vél­te az egyik nyo­mo­zó. – Vagy va­la­mi üz­le­ti ügy…

Gran­de nem volt öreg. S nem is akart meg­hal­ni.

A szo­ká­sos esti sé­tá­já­ra in­dult a sű­rűn füg­gö­nyö­zött szo­bá­já­ból. A kü­szöb­ről vissza­in­tett az író­asz­ta­la fö­lött el­he­lye­zett Ga­ri­bal­di-kép­nek, az egyik test­őre ki­nyi­tot­ta előt­te a lép­cső­ház­ba ve­ze­tő aj­tót, még meg is kö­szön­te, az­tán va­la­mi fur­csa sza­got ér­zett, s vissza­ha­nyat­lott a szo­bá­ba. Azt már nem ér­zé­kel­het­te, hogy erős fér­fi­ak gyor­san fel­kap­ják, vissza­ci­pe­lik a sa­ját kád­já­ba, s a víz alatt tart­ják fe­jét mind­ad­dig, amíg egy krá­ko­gó han­gú, alig húsz­éves­nek lát­szó, fi­a­tal fiú nem mond­ja: elég.

Gran­de iro­dá­ja mel­lett több fér­fi is fe­küdt ká­bul­tan. A ke­zü­ket sem kö­töz­ték meg, a ru­há­ju­kon sem lát­szott du­la­ko­dás­nak nyo­ma. Csak az il­la­tuk volt éme­lyí­tő, ta­lán a klór sza­gá­hoz ha­son­lí­tott leg­in­kább. Éj­sza­ka őket is be­ül­tet­ték egy au­tó­ba, s el­ko­csiz­tak ve­lük va­la­ho­vá a ten­ger­part­ra. Ott egy fur­csa ka­la­pú ha­lász vár­ta őket, com­big érő gu­mi­csiz­má­ban, fe­ke­te vi­har­ka­bát­ban. A négy ká­bult fér­fit be­ci­pel­ték a csó­nak­ba, a ha­lász el­in­dí­tot­ta a mo­tort, s né­hány pil­la­nat múl­tán már el is tűn­tek a mor­gó, zúgó ten­ger sö­tét­jé­ben. Az au­tók egy fél órá­nál is to­vább vá­ra­koz­tak, amíg vissza­tért a csó­nak. Uta­sok nél­kül. A ha­lász elé­ge­det­ten tet­te zseb­re a pénzt, két­szer is meg­szá­mol­ta ugyan, de bó­lin­tott, min­den rend­ben. Az au­tók el­ka­nya­rod­tak a part­tól, in­dul­tak vissza Amsz­ter­dam­ba.

A krá­ko­gó fi­a­tal­em­ber ült Gran­de he­lyén, a nagy író­asz­tal mö­gött. A pa­pír­vá­gó­kés­sel ját­szott, amíg hall­gat­ta a ten­ge­ri be­szá­mo­lót. Bó­lo­ga­tott az ar­cán una­lom tük­rö­ző­dött, vagy ta­lán ál­mos­ság.

– Rend­ben fiúk… Oké. Ezt meg – mu­ta­tott a für­dő­szo­ba felé – óva­to­san a csa­tor­ná­ba… – Az­tán hoz­zá­tet­te. – Még a gróf… Most a gróf kö­vet­ke­zik.

A gróf­fal nem volt könnyű dol­guk. Úgy ter­vez­ték, hogy a la­ká­sán le­pik meg. Be­csen­get­nek, s ha csak kis rést is nyit az aj­tón, rá­fúj­ják a gázt, a biz­to­sí­tó­lán­cot el­vág­ják, s kész… De az in­for­má­ci­ó­juk nem volt pon­tos. A gróf ugyan­is nem tar­tóz­ko­dott a la­ká­sá­ban. Hi­á­ba nyo­mo­gat­ták a csen­gőt. To­po­rog­tak az ajtó előtt. Mi­vel őrt nem hagy­tak a ház ka­pu­já­ban, meg­le­pe­té­sük­re a gróf a lép­cső al­já­ról szólt fel rá­juk.

– Kit ke­res­nek? – De a kér­dés­sel egy­ide­jű­leg már rá­juk is sze­ge­ző­dött a gróf re­vol­ve­re. – Nem moz­dul­nak! Fel­tart­ják a ke­zü­ket!

A gróf csak két lép­cső­fo­kot lé­pett fe­lé­jük, s meg­állt. – Kér­tem, hogy ne mo­zog­ja­nak! Én, is­ten­bi­zony, lö­vök. Nem já­ték­ból van ez a ke­zem­ben. Áll­ja­nak szé­pen sor­ba a fal mel­lé… Így, kö­szö­nöm… És most hall­juk, mi­nek kö­szön­he­tem a vi­zi­tet, s kik ma­guk?

Az egyik fér­fi za­var­tan mond­ta.

– Le­het, hogy el­té­vesz­tet­tük… A test­vé­re­met ke­res­sük… Igen, azt…

– A test­vé­rü­ket?

– Igen… Nem is­me­ri?

– Nem! És ma­rad­jon csak ott, ahol áll!

– Mi va­ló­ban – kezd­te újra a fér­fi. A gróf azon­ban le­in­tet­te.

– Én min­dent el­hi­szek… Ne­kem is van test­vé­rem, én is sze­re­tem meg­lá­to­gat­ni… Hár­mas­ban ugyan nem le­pem meg, de a szo­ká­sok, ugye… Van egy ja­vas­la­tom, ura­im – ke­mé­nye­dett meg a hang­ja. -

Ki­nyi­tom az aj­tót, s bent majd meg­be­szél­jük az ügyet… Ne itt a lép­cső­ház­ban… A há­rom fér­fi sze­me fel­csil­lant.

– Nem aka­runk za­var­ni – mond­ták mo­so­lyog­va.

– Nem, nem za­var­nak… Én sze­re­tem a lá­to­ga­tó­kat… És ha önök meg­gon­dol­nák ma­gu­kat, azt sér­tés­nek ven­ném, és ak­kor…

– Be­me­gyünk, ter­mé­sze­te­sen, uram…

A gróf egy táv­irá­nyí­tót szö­ge­zett az aj­tó­nak. Halk kat­ta­ná­sok hal­lat­szot­tak, s az ajtó las­san ki­tá­rult.

– Pa­ran­csol­ja­nak. De a ke­ze­ket a ma­gas­ba, mert azon­nal lö­vök!

A gróf nem moz­dult a lép­cső al­já­ról. Ami­kor­ra fér­fi­ak be­ju­tot­tak az elő­szo­bá­ba, a táv­irá­nyí­tó újra mű­kö­dött. S az ajtó be­zá­rult.

– In­nen nem jöt­tök ki egy­ha­mar…

Azon­nal meg­for­dult, vissza­ült az au­tó­já­ba, s in­dí­tott.

így tör­tént, hogy a krá­ko­gó fi­a­tal­em­ber meg­le­pet­ten ta­pasz­tal­ta: a gróf lép be Gran­de szo­bá­já­ba. A szo­ká­sos ko­pott far­mer­jét vi­sel­te, az arca is de­rű­sen csil­lo­gott, mint a re­vol­ver, amit a ke­zé­ben tar­tott, s ami­re rá­ve­tő­dött a szo­ba csil­lár­já­nak fe­hér fé­nye.

– Jó es­tét, Er­vin.

A fi­a­tal­em­ber za­var­tan kö­szönt.

– Jó es­tét, gróf úr.

A gróf be­zár­ta maga mö­gött az aj­tót, a kul­csot zseb­re vág­ta.

– Jöt­tem vi­szo­noz­ni a lá­to­ga­tást.

– Mi­lyen lá­to­ga­tást?

– Er­vin, Er­vin… Ne néz­zen en­gem hü­lyé­nek! És ha meg­kér­he­tem, hagy­ja csak a ke­zét az asz­ta­lon.

Er­vin, a krá­ko­gós fi­a­tal­em­ber va­ló­já­ban an­gol­nak szü­le­tett. A pon­tos neve Er­win Cal­ler volt. Azt re­bes­get­ték róla, hogy a vi­lág leg­ra­fi­nál­tabb bér­gyil­ko­sa. Az any­ját is meg­öl­te vol­na, ha pénzt kap érte. A gróf is­mer­te, egy­szer már tár­gyalt vele, ak­kor gyé­mánt­üz­let­ről volt szó, Er­vin­nek kel­lett vol­na el­in­téz­nie egy csem­pészt, aki Dél-Af­ri­ká­ból ér­ke­zett Amsz­ter­dam­ba. De va­la­ki meg­előz­te. A csem­pészt ki­ra­bol­ták és meg­öl­ték. A meg­bí­zás te­hát csak meg­bí­zás ma­radt. S Er­vin nem ka­pott egy fi­ty­in­get sem.

– Nem tu­dom, mi baja ve­lem? – kér­dez­te a fiú.

A gróf, aki az első szá­mú bi­zal­ma­sa volt Gran­dé­nak, csak le­gyin­tett. Fel­fe­dez­te a víz­nyo­mo­kat a pad­lón. Ami­kor Gran­dét ki­húz­ták a la­kás­ból, ak­kor ke­let­kez­het­tek. Sze­mé­vel vé­gig­kí­sér­te a fol­to­kat egé­szen a für­dő­szo­bá­ig.

– Lá­tom, a régi mód­szert al­kal­maz­ta… Is it so? – tet­te hoz­zá an­go­lul. – Vagy nem? Wa­ter-cure… Víz­kú­ra… En­gem is ez­zel akart örök­re meg­gyó­gyí­ta­ni?

Cal­ler fel­húz­ta a vál­lát. .

– Néz­ze, gróf úr, én azt te­szem…

– Tu­dom, ami­ért meg­fi­ze­tik. Ér­tem mennyit kap­na? És fő­kép­pen ki­től? Ki ren­del­te meg ma­gá­nál ezt a disz­nó­sá­got?

A fi­a­tal­em­ber hosszan krá­ko­gott. Mint aki már öt­ven ci­ga­ret­tát szí­vott el.

– Ha meg­öl – mond­ta csen­de­sen –, ak­kor sem áru­lom el… Ezt nem te­he­tem.

– Jó – bó­lin­tott a gróf. – Ak­kor meg­ölöm.

S hogy na­gyobb nyo­ma­té­kot ad­jon a ki­je­len­té­sé­nek, azon­nal tü­zelt is. Er­vin feje fölül a Ga­ri­bal­di-kép han­gos csör­re­nés­sel esett a pad­ló­ra.

Er­vin azon­ban nem volt ije­dős fiú, meg sem rez­zent.

– Sze­gény tá­bor­nok – je­gyez­te meg.

A gróf nem akar­ta so­ká­ig húz­ni az időt, at­tól félt, hogy a lá­to­ga­tói ki­tör­nek, hisz egy­sze­rű­en szét­lő­he­tik a zá­rat, s ide­jön­nek, nem ér­de­mes sza­po­rí­ta­ni az el­len­fe­lek szá­mát. Elég neki ez az egy is.

– Tu­laj­don­kép­pen mind­egy, hogy ki­től kap­ta a meg­bí­zást, Er­vin. Én úgy­is tu­dom. De még nem óhaj­tok – szü­ne­tet tar­tott, s csak kis idő múl­tán fe­jez­te be a mon­da­tot – meg­hal­ni… Re­mé­lem, ezt nem kell in­do­kol­nom. Vi­szont úgy ér­zem, ket­tőnk­nek ki­csi ez a szo­ba. Nem?

Er­vin to­vább­ra is úgy tar­tot­ta a ke­zét az író­asz­ta­lon, aho­gyan az eti­kett elő­ír­ja a te­rí­tett asz­tal­nál, még min­dig mo­soly­gott.

– Néz­ze, gróf úr, én el is me­he­tek… Ha annyi­ra ra­gasz­ko­dik eh­hez a szo­bá­hoz…

A gróf hal­kan vá­la­szolt.

– Én az éle­tem­hez ra­gasz­ko­dom. S ha nem ha­rag­szik, vé­get ve­tek en­nek a be­szél­ge­tés­nek. – Újra Er­vin­re emel­te a pisz­to­lyát.

A fi­a­tal­em­ber gyor­san mond­ta.

– Kös­sünk üz­le­tet, jó aján­la­tom van. Is­ten bi­zony, meg­ér­né ön­nek is, meg ne­kem is… Nem ta­ga­dom, ne­kem is.

A gróf hal­lot­ta, hogy va­la­ki be akar nyit­ni az aj­tón. A ki­lincs las­san moz­dult, az­tán vissza­ug­rott a he­lyé­re.

– Ki ez?

– Az em­be­re­im – mo­soly­gott Er­vin. – Dön­te­nie kell, gróf úr. Ezek még be­tö­rik az aj­tót.

– Annyi időm min­dig ma­rad, hogy ma­gát le­lő­jem. Jobb, ha tá­vol tart­ja a szo­bá­tól őket.

Er­vin bó­lin­tott. De nem szólt ki az aj­tón.

– El­kül­di őket?

A gróf el­hú­zó­dott az aj­tó­tól, ol­dal­ra, egé­szen a vas­tag füg­gönnyel el­fe­dett fa­lig. On­nan nem ér­he­ti tá­ma­dás, s hi­á­ba lő­nek be az aj­tón, leg­fel­jebb a be­já­rat­tal szem­ben ülő Er­vint ta­lál­hat­ják el. Ké­sőn vet­te ész­re, hogy azon a he­lyen vi­szont a für­dő­szo­bá­ból tá­mad­ha­tó. Már csak ak­kor esz­mélt erre, ami­kor egy gör­nyedt alak be­rúg­ta a für­dő­szo­ba aj­ta­ját, s azon­nal lőtt is.

A gróf vi­szo­noz­ta a tü­zet, s a má­so­dik go­lyó­ja Er­vint érte. A fi­a­tal­em­ber ugyan­is fel­ug­rott Gran­de fo­tel­já­ból, s már ke­zé­ben volt a re­vol­ve­re, ami­kor a gróf lőtt. Ha­tal­ma­sat or­dí­tott, s le­zu­hant a pad­ló­ra. Nem is moz­dult töb­bé.

A für­dő­szo­bá­ból még egyet­len lö­vés csat­tant, de hal­la­ni le­he­tett, hogy va­la­ki ne­héz cso­szo­gás­sal, szi­sze­gés­sel át­ván­szo­rog a kád mel­lett, s csa­pó­dott az ajtó is.

A gróf a ha­tal­mas bőr­fo­tel mö­gött gug­golt, fe­szül­ten fi­gyelt, az­tán las­san fel­emel­ke­dett. Erv­in­hez lé­pett.

A fi­a­tal­em­ber sze­me fény­te­le­nül me­redt rá. A za­kó­ján, a szí­ve fö­lött kis lyuk fe­ke­tél­lett, ud­vart fes­tett kö­ré­je a vér.

– Ez van – dör­mög­te a gróf. – Ilyen üz­let ez… Óva­to­san a für­dő­szo­bá­ba lép­delt. Mint a macs­ka. A puha sző­nye­gen nem ütött zajt. A für­dő­szo­ba fe­hér csem­pe­pad­ló­ján na­gyobb tó­csá­ban állt a vér, sőt az, aki meg­se­be­sült, bele is ta­po­sott, ci­pő­jé­nek nyo­ma pi­ros­ra fes­tet­te ván­szor­gá­sá­nak út­ját. A gróf arra gon­dolt, hogy ezt az ala­kot a tit­kos fo­lyo­són, pár mé­ter­re az aj­tó­tól ta­lál­ja majd, hol­tan. De nem így tör­tént. Már a vér­nyo­mok sem foly­ta­tód­tak az aj­tón kí­vül, mint­ha va­la­ki fel­tö­röl­te vol­na. A fo­lyo­són csend volt, a biz­ton­sá­gi lám­pa vi­lá­gí­tott, vé­gig le­he­tett te­kin­te­ni egész hosszá­ban. Egyet­len ár­nyék sem moz­dult, rez­ze­nés nél­kül, né­mán zár­ta ma­gá­ba tit­ka­it. A gróf tud­ta, hisz szám­ta­lan­szor hasz­nál­ta, hogy ez a fo­lyo­só át­ve­zet a szom­széd ház­ba, s on­nan ki a csa­tor­ná­hoz, me­lyen a Gold nevű mo­to­ros jacht ring, ha szük­sé­ges, me­ne­kít­se azt, akit a rend­őr­ség ke­res.

– Még nem – mor­mog­ta. – Hát­ha van va­la­mi irat Gran­de asz­ta­lá­ban…

Be­zár­ta a fo­lyo­só aj­ta­ját, vissza­ment az el­füg­gö­nyö­zött szo­bá­ba. Az író­asz­tal fi­ók­jai üre­sek vol­tak. Még tol­lat, ce­ru­zát sem ta­lált egyik­ben sem. Gran­de sem­mit sem bí­zott a vé­let­len­re. Min­dig min­dent el­tün­te­tett.

– He­lyes… Ez így he­lyes…

Le­tér­delt Er­vin mel­lé. Ki­sze­dett min­dent a zse­bé­ből. De csak je­len­ték­te­len tár­gya­kat ta­lált, zseb­ken­dőt, ket­tőt is, egy cso­mag óv­szert, a tár­cá­já­ban pénzt, va­la­mi iga­zol­ványt ar­ról, hogy Ham­burg­ban la­kik. S re­vol­ver­go­lyó­kat. Szé­pen sor­ban há­rom tár­ban. Vissza­tett min­dent oda, ahon­nan ki­vet­te. S újra Gran­de író­asz­ta­la mögé ült. Fel­nyi­tot­ta a map­pát, be­le­la­po­zott a nap­tár­ba. Sem­mi.

Gran­de há­ló­szo­bá­ját is meg le­he­tett kö­ze­lí­te­ni a für­dő­szo­bá­ból. A gróf azt is meg akar­ta néz­ni. Tu­laj­don­kép­pen at­tól félt, hogy va­la­hol olyan nyo­mot ta­lál­nak majd a rend­őrök, amely őrá utal. Bár bí­zott Gran­dé­ban, nem kö­vet­he­tett el mű­hi­bát, még­is jobb, ha ő meg­győ­ző­dik róla. Most úgy­is el kell tűn­nie né­hány hó­nap­ra Amsz­ter­dam­ból, ne le­gye­nek nyug­ta­lan éj­sza­kái ami­att, hogy nem vizs­gált meg min­dent.

Gran­de há­ló­szo­bá­já­ban a bú­to­rok nagy­mé­re­tű­ek vol­tak. Az ágy, a szek­rény, a tü­kör, a fo­tel, mint­ha két­mé­te­res óri­ás hasz­nál­ta vol­na őket. Pe­dig Gran­de, ne­vé­vel el­len­tét­ben, ala­csony­ra nőtt, hi­á­ba hor­dott dup­la tal­pú ci­pőt, alig ért má­sok vál­lá­ig. Nem sze­ret­te a ma­gas­nö­vé­sű­e­ket, a gró­fot sem, leg­szí­ve­seb­ben el­küld­te vol­na maga mel­lől, de a köz­pont ra­gasz­ko­dott hoz­zá. Igaz, jog­gal. Azt Gran­de is el­is­mer­te, ügyes, nél­kü­löz­he­tet­len mun­ka­társ. És meg­bíz­ha­tó. Ami eb­ben a szak­má­ban a leg­fon­to­sabb. Pe­dig gróf. Vagy­is… Azt ál­lít­ja ma­gá­ról, hogy év­szá­za­dok­kal ez­előtt az egyik gróf­nő fél­re­lé­pett, s az ő ősei e tit­kolt sze­re­lem ál­do­za­tai… Mert egy ide­ig a gró­fi csa­lád gon­dos­ko­dott ró­luk, er­ről pa­pírt is ta­lált a le­vél­tár­ban, ké­sőbb azon­ban min­den fe­le­dés­be me­rült. Csak­hogy ő nem hagy­ta annyi­ban. Nem kér sem­mit, csak a cí­met. Amit a kör­nye­ze­te, a ba­rá­tai elő­le­gez­nek is neki. A gróf­nak kü­lön­le­ges ter­vei van­nak: foly­tat­ni sze­ret­né Egyip­tom tit­ka­i­nak fel­tá­rá­sát, kin­cse­ket re­mél még az is­me­ret­len sí­rok­ban. Ar­ról ál­mo­do­zik, ha meg­fe­le­lő mennyi­sé­gű pénzt gyűjt össze a mos­ta­ni üz­le­tek­ből, meg­ren­de­zi sa­ját ha­lá­lát, hogy el­ke­rül­je az öre­ge­dő, fe­les­le­ges­nek tűnő se­gí­tő­tár­sak sor­sát, hisz ő tud­ja a leg­job­ban, hogy azo­kat, akik már túl sok tit­kot tud­nak, a maf­fia va­la­ho­gyan el­te­szi az út­ból: au­tó­sze­ren­csét­len­ség, ten­ge­ri bal­eset, gyógy­szer­mér­ge­zés, az „ön­gyil­kos­ság­nak” kü­lön­fé­le mód­jai. Ő ezt nem vár­ja meg. Meg­hal. Majd el is te­me­tik. Utá­na vesz egy vil­lát a Ka­ná­ri-szi­ge­te­ken, s on­nan re­pül Egyip­tom­ba. Biz­tos ab­ban, hogy fek­sze­nek még va­la­hol fá­ra­ók, hisz alig egy­pár­nak a sír­ját ta­lál­ták meg. De nincs együtt a pén­ze sem a vil­lá­ra, sem a ku­ta­tá­sok­ra… Foly­tat­ni kell ezt a ro­hadt dol­got to­vább. Leg­alább há­rom-négy évig.

Gran­de há­ló­szo­bá­ját nem túr­ták fel Er­vi­nék. Nyil­ván, előbb az em­be­re­ket kel­lett el­in­téz­ni­ük. A gróf mód­sze­res ku­ta­tás­ba kez­dett. A mű­ve­let kez­de­tén nem is gon­dolt arra, hogy Gran­de pán­cél­szek­ré­nyét is meg­ta­lál­hat­ja, va­ló­ban csak ar­ról akart meg­győ­ződ­ni, nincs-e va­la­mi fe­le­lőt­len adat róla vagy az üz­let­tár­sak­ról, ügy­nö­kök­ről. De ami­kor a nagy, be­épí­tett szek­rény rej­tett zu­gá­ban, a ru­hák mö­gött meg­ta­lál­ta a pán­cél­szek­rény aj­tócs­ká­ját, fel­csil­lant előt­te: hát­ha ta­lál annyi pénzt, ami már szük­ség­te­len­né te­szi a to­váb­bi küsz­kö­dé­sét. En­nél jobb al­kal­mat nem tud­na te­rem­te­ni sa­ját ha­lá­lá­ra, az ola­szok azt hi­het­nék: ő is gyil­kos­ság ál­do­za­tá­ul esett, s va­la­hol a ten­ger mé­lyén úsz­kál a ha­lak­kal. A kis pán­cél­szek­rényt szám­kom­bi­ná­ci­ós zár véd­te. A gróf­nak azon­ban eszé­be ju­tott, hogy Gran­de egy­szer em­lí­tet­te, az a leg­biz­to­sabb, ha az em­ber a sa­ját szü­le­té­sé­nek dá­tu­mát táp­lál­ja be a ké­szü­lé­kek­be, mert azt nem fe­lej­ti el soha.

– Mi­kor szü­le­tett Gran­de?

Va­la­mi­kor áp­ri­lis­ban pezs­gőz­tek a szü­le­tés­nap­ján. Ked­den. Igen, kedd volt, mert… S em­le­get­ték, hogy a kö­vet­ke­ző hét már má­jus. S ta­valy volt Gran­de öt­ven­éves. Te­hát egy­sze­rű.

A gróf na­gyot lé­leg­zett, s las­san nyom­kod­ni kezd­te az elekt­ro­mos szám­táb­la gomb­ja­it. A cso­da azon­ban ké­sett. Az aj­tócs­ka nem nyí­lott.

– Még egy­szer… Te­hát…

Hi­á­ba csi­nál­ta a leg­gon­do­sab­ban, ered­ményt nem ért el. Sőt a szám­sor vé­gén őrült si­ví­tás­ba kez­dett a pán­cél­szek­rény biz­ton­sá­gi be­ren­de­zé­se. Vij­jo­gott, üvöl­tött, mint a men­tő­au­tók szi­ré­ná­ja.

– Hall­gass!

A ké­szü­lék nem re­a­gált a pa­rancs­szó­ra. A gróf te­he­tet­len dü­hé­be be­le­lőtt. S ek­kor meg­szűnt a vij­jo­gás.

– Na­hát… Azért… Ne­hogy újra kezd – fe­nye­get­te meg a re­vol­ve­ré­vel a ké­szü­lé­ket. Újra nyom­kod­ta a szá­mo­kat. De az ajtó nem nyí­lott. – Va­la­me­lyik szám nem stim­mel… Az év jó, ez biz­tos… A hó­nap is… Ta­lán a nap… De kedd, az… És ha szer­da? Le­het a szü­le­tés­na­pot előt­te való este is ün­ne­pel­ni…

A szer­da he­lyes­nek bi­zo­nyult. Az ajtó könnye­dén ki­nyí­lott. A szek­rény bel­se­je olyan ki­csi, szűk volt, hogy két kéz­zel nem is le­he­tett be­le­nyúl­ni. Csekk­fü­zet, ta­lán száz­ezer gul­den, há­tul egy kék do­boz­ká­ban egy szé­pen csi­szolt gyé­mánt.

– Jobb, mint sem­mi…

El­tet­te a pénzt, a gyé­mán­tot. A csekk­fü­ze­tet rö­vid gon­dol­ko­dás után, vissza­rak­ta a szek­rény­be. Az aj­tót be­zár­ta, s a kó­dot is újra be­ütöt­te. Az ujj­nyo­mo­kat a zseb­ken­dő­jé­vel gon­do­san le­tö­rül­te. De a ri­asz­tón ott ma­radt a lö­vés nyo­ma.

– Egyen meg a fene… – dör­mög­te, az­tán a szek­rény­ben lógó öl­tö­nyök zse­be­it kezd­te vizs­gál­gat­ni. Mind­egyik­be be­le­nyúlt. Csak a szmo­king zse­bé­ben ta­lált egy le­té­pett új­ság­szélt. Va­la­ki rá­ír­ta, fur­csa, gör­be be­tűk­kel: Hód, Bu­da­pest.