10.

Kurt Lo­chot va­la­mi kény­szer haj­tot­ta, hogy mi­ha­ma­rabb fent le­gyen a ne­gye­dik eme­le­ten. Biz­tos volt ab­ban, hogy je­len­lé­te majd egy sor kér­dést tisz­táz. Mind­ez per­sze at­tól is füg­gött, hogy a kí­ván­csis­ko­dó fi­a­tal­em­ber va­jon ki­hez tar­to­zik. Még az is meg­for­dult a fe­jé­ben, hogy az ügy­nök ér­de­ké­ben és meg­bí­zá­sá­ból meg­pró­bál in­for­má­lód­ni.

A má­so­dik eme­let­től már ket­te­sé­vel vet­te a lép­cső­ket. Gu­mi­tal­pú ci­pő­jé­ben nesz­te­le­nül moz­gott. Gyors volt, de óva­tos is. Ez, utób­bi­ról soha nem fe­led­ke­zett meg. A ta­pasz­ta­lat meg­ta­ní­tot­ta, hogy a ké­sés és a hát­rány sok­szor be­hoz­ha­tó, de az óva­tos­ság vagy kö­rül­te­kin­tés el­mu­lasz­tá­sát soha nem le­het pó­tol­ni. Fent a ne­gye­di­ken mély csend fo­gad­ta.

A be­já­ra­ti ajtó rés­nyi­re nyit­va volt.

Loch der­med­ten állt, még a lé­leg­ze­tét is vissza­foj­tot­ta. Egy halk szó, kö­hin­tés vagy va­la­mi más zaj, sem­mi sem szű­rő­dött ki a la­kás­ból. El­kép­zel­he­tet­len­nek tar­tot­ta, hogy bent há­rom em­ber csend­ben far­kas­sze­met néz­zen egy­más­sal. Fő­ként, ha mind­há­rom a má­sik­tól vár ma­gya­rá­za­tot. Az aj­tó­hoz lo­pa­ko­dott, és ek­kor meg­hal­lot­ta azt a fura ne­sze­zést.

Olyan volt, mint ami­kor va­la­ki­nek a gyom­rát gyö­mö­szöl­nék és az össze­szo­rí­tott száj­jal tűr­né.

Loch te­nye­ré­nek az élét mu­tat­va fel­emel­te a kar­ját és min­den es­he­tő­ség­re ké­szen be­lök­te az aj­tót. Ép­pen ide­jé­ben ér­ke­zett. A mar­káns arcú fi­a­tal­em­ber az elő­szo­ba­fal­hoz szo­rít­va tér­delt vér­ző fej­jel. Egy szé­les vál­lú fér­fi ma­ga­so­dott fö­lé­je, és azon szor­gos­ko­dott, hogy meg­fojt­sa.

A zaj­ra a fér­fi hát­ra­né­zett. A fe­jé­re hú­zott női ha­ris­nyán át szin­te vi­lá­gí­ta­ni lát­szott a sze­me fe­hér­je. Fel­is­mer­te, hon­nan fe­nye­ge­ti ve­szély. El­lök­te ma­gá­tól a tér­de­lő fi­a­tal­em­bert és már­is tá­ma­dott.

Loch a te­nye­ré­nek élé­vel a tá­ma­dó orr­nyer­gét cé­loz­ta meg. Már el­in­dí­tot­ta az ütést, ami­kor va­la­mi­re rá­lé­pett a pad­lón és a lába meg­bi­csak­lott. Ez csök­ken­tet­te üté­sé­nek ere­jét és célt té­vesz­tett, mert a ma­gas fér­fit a vál­lán ta­lál­ta el, így is meg­tor­pant és a szűk elő­szo­ba fa­lá­nak tán­to­ro­dott.

Loch egy szem­vil­la­nás alatt vissza­nyer­te egyen­sú­lyát és ké­szen állt a tá­ma­dás­ra. Amaz meg­érez­te az ütés­ből, hogy em­be­ré­re akadt, mert gon­dolt egyet, és hir­te­len ki­vi­har­zott az aj­tón. Lé­pé­sei dü­bö­rög­tek a lép­csőn, majd tel­je­sen el­hal­tak.

Loch meg­ke­res­te a vil­lany­kap­cso­lót és fel­kat­tin­tot­ta. A fi­a­tal­em­ber va­la­me­lyest ma­gá­hoz tért, há­tát a fal­nak vet­ve állt és a le­ve­gőt kap­kod­ta. Fe­jén, a ha­lán­ték fe­lett, ha­tal­mas zú­zó­dás lát­szott, fél arca csu­pa vér volt.

Va­la­mit mon­dott, de nem le­he­tett ér­te­ni.

Loch meg­ke­res­te, amin, kis hí­ján el­esett. Egy da­rab­ka vas­cső volt. Ép­pen ak­ko­ra, hogy el­fér­jen egy ka­bát­ujj­ban, és ku­pán le­hes­sen vág­ni vele va­la­kit.

– Be­szél né­me­tül? – ér­dek­lő­dött Loch.

Amaz a nya­kát ta­po­gat­ta, mint­ha a me­ne­tet ke­res­né csa­va­ron járó fe­jé­hez, majd meg­tö­röl­te keze fe­jé­vel vé­res aj­kát. Csak ez­u­tán bó­lin­tott. Loch is­mét kí­ván­csis­ko­dott.

– Mon­dott va­la­mit az előbb? – ta­gol­ta a sza­va­kat.

– Szép volt – nyög­te a fi­a­tal­em­ber.

– Mi volt szép?

– Az ütés – mond­ta amaz és a sze­me el­is­me­rő­en vil­lant. – Biz­tos sok órát ve­he­tett, míg ennyi­re ki­csi­szo­ló­dott a moz­du­lat.

Kurt Loch most már sej­tet­te, hogy nem vé­let­len ez az éles­lá­tás. Itt ko­mo­lyabb ala­pok­ról van szó, nem hol­mi ama­tő­rös­kö­dés­ről vagy va­la­mi­fé­le ma­gán­meg­bí­za­tás­ról.

– Nem ment könnyen a be­gya­kor­lá­sa – je­gyez­te meg.

– Ha ott ta­lál­ja el, aho­va szán­ta, most itt fe­küd­ne ki­te­rít­ve. Loch fél­re­rúg­ta a cső­da­ra­bot.

– Ez volt a vét­kes – mond­ta. – Rá­lép­tem. Gon­do­lom, ma­gát is ez­zel dol­goz­ta meg. Amaz bó­lin­tott, úgy tűnt hir­te­len le­esik a feje, de az­tán fel­emel­te.

– Amint be­lép­tem egy vil­la­nás volt az egész. Sze­ren­csé­re fél­re­kap­tam kis­sé a fe­jem, és ol­dalt ért, így is azt hit­tem, hogy a mennye­zet sza­kadt rám.

– Maga be­csen­ge­tett, mint a jó ház­ból való úri­fi­úk – vet­te át a szót s Loch. – Az pe­dig aj­tót nyi­tott, és maga be­sé­tált. A sö­tét elő­szo­bá­ban még az ar­cát sem lát­ta, azt hit­te biz­to­san, hogy Ber­ta­lan az. A fi­a­tal­em­ber fáj­dal­mas arc­cal né­zett.

– Ha más­kor ilyen cser­kész­úton lesz, ne adja fel az óva­tos­sá­gát a jól­ne­velt­ség ér­de­ké­ben – foly­tat­ta Loch. – Jobb szem­te­len élő­nek len­ni, mint ud­va­ri­as ha­lott­nak.

Nyit­va volt a fő­ző­fül­ke aj­ta­ja. A fi­a­tal­em­ber be­nyúlt, és meg­en­ged­te a víz­csa­pot a mo­so­ga­tó­ban. Az­tán be­ned­ve­sí­tet­te zseb­ken­dő­jét és a zú­zó­dás­ra szo­rí­tot­ta.

– Ha nem té­ve­dek, Kurt Loch úr­hoz van sze­ren­csém! – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan.

– Nem té­ved.

– Bé­ké­si Gá­bor va­gyok. Loch a fe­jét bic­cen­tet­te.

– Ör­ven­dek – mond­ta. – Már hal­lot­tam ma­gá­ról.

– Úgy in­téz­tem a dol­go­kat.

– Pon­to­san erre gon­dol­tam.

– Biz­tos va­gyok ab­ban, hogy nem vé­let­le­nül ke­rült ide.

– Ör­dö­ge van, hogy min­dent ki­ta­lál. Maga mel­lé csak két gép­író­nő kel­le­ne fel­vált­va, hogy ál­lan­dó­an rög­zít­sék a sza­va­it.

Amaz ne­héz­ke­sen a zse­bé­be nyúlt, és rá akart gyúj­ta­ni. Loch a ma­gá­é­ból meg­gyúj­tott ket­tőt, és az egyi­ket át­ad­ta. A fi­a­tal­em­ber gyors egy­más­után­ban mo­hón meg­szív­ta.

– Kö­szö­nöm – mond­ta. – Nem ve­szi sér­tés­nek, ha meg­kér­de­zem: mi ok­ból jött Ber­ta­lan la­ká­sá­ra? Kurt Loch azon töp­ren­gett, hol a má­sik két em­ber.

– Hogy mi­ért jöt­tem? – esz­mélt fel. – Nos, egy hi­he­tő és egy ab­szurd do­log mi­att.

– Mi az egyik és mi a má­sik?

– A hi­he­tő – foly­tat­ta Loch –, hogy lát­tam, mi tör­tént ide­fent.

Ugyan­is a ja­pán kar­órám lé­nye­gé­ben egy mini te­le­ví­zió, a vil­lany­kör­te az elő­szo­bá­ban a ka­me­ra. Se­gí­te­ni akar­tam, mert az üzen­ge­té­se alap­ján szim­pa­ti­kus volt ne­kem. Kár lett vol­na el­vesz­te­nem egy ilyen tö­rő­dő em­bert. Az ab­szurd do­log, hogy lát­tam be­jön­ni az épü­let­be. Sej­tet­tem, hová igyek­szik. Arra gon­dol­tam, nyu­god­tan el­tár­sa­log­ha­tunk a prob­lé­mánk­ról min­den üzen­ge­tés nél­kül így né­gyes­ben. Bé­ké­si cso­dál­ko­zott.

– Hogy érti azt, hogy né­gyes­ben? – kér­dez­te.

A szo­ba­aj­tó nyit­va volt. Lát­ni le­he­tett a ha­tal­mas réz­ágy fe­lét. Loch tud­ta, hogy itt már min­den si­et­ség fe­les­le­ges. Egy szik­ra re­mé­nye még akadt. Le­het, hogy mind­ket­tőt csak le­ütöt­te a tá­ma­dó, más­kü­lön­ben mi­ért hú­zott vol­na a fe­jé­re nej­lon­ha­ris­nyát? Nem akar­ta, hogy ké­sőbb fel­is­mer­jék.

– Ber­ta­lan­nak és Mé­rey Ju­dit­nak itt kell len­ni­ük – mond­ta. Bé­ké­si le­ej­tet­te mind­két ke­zét, és a fe­jét ráz­ta.

– Az le­he­tet­len – da­dog­ta. – Hi­szen raj­tunk kí­vül nincs sen­ki.

– Kö­rül­né­zett már?

– Hogy néz­tem vol­na kö­rül, mi­kor itt, az elő­szo­bá­ban várt rám a fic­kó a vas­cső­vel. De nagy sze­ren­csém volt, hogy nem te­li­be kap­tam az ütést.

– Az ut­cán Mé­rey Ju­di­tot vár­tam, aki ide­jött – mond­ta. – Ért en­gem?

Be­ment a szo­bá­ba, és fel­gyúj­tot­ta a vil­lanyt.

A hely­ség úgy né­zett ki, mint­ha for­gó­szél szá­gul­dott vol­na raj­ta ke­resz­tül. A szek­ré­nyek nyit­va, a fi­ó­kok ki­hu­zi­gál­va, tar­tal­muk a föl­dön szét­do­bál­va he­vert.

– Biz­tos a fil­me­ket ke­res­te – szó­lalt meg a háta mö­gött a fi­a­tal­em­ber.

– Mi­lyen fil­me­ket?

Bé­ké­si vá­lasz nél­kül hagy­ta a kér­dést, és a fü­lét he­gyez­te. Most már Loch is meg­hal­lot­ta a zajt. A für­dő­szo­bá­ból jött. Je­len­ték­te­len­nek tűnő zaj volt, hal­kan gur­gu­lá­zó mint­ha ha­sas de­mi­zson­ból gon­dos las­sú­ság­gal fo­lya­dé­kot ön­te­né­nek ki.

El­ső­nek Loch moz­dult. Fel­tép­te az aj­tót és be­né­zett. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a ré­mü­let­től ki­ke­re­ke­dett a sze­me. Sok min­den­nek szem­ta­nú­ja volt már, de amit most lá­tott, az fe­lül­múl­ta min­det. A für­dő­szo­ba merő vér volt. Mé­rey Ju­dit has­mánt fe­küdt a kö­vön, fé­lig át­vá­gott to­rok­kal. Még hör­gött, és ap­ró­kat rán­gott, mint­ha mász­ni akar­na, de a vér már csak szi­vár­gott be­lő­le. Egy pil­la­nat múl­va moz­du­lat­lan ma­radt, csend lett. Bé­ké­si kí­ván­csi­an be­te­kin­tett.

– Ez ret­te­ne­tes – tán­to­ro­dott hát­ra. – Szól­ni kell a men­tők­nek, or­vost ide!

Loch be­csuk­ta az aj­tót.

– Kár min­de­nért! – szö­gez­te le. – Már nem le­het raj­ta se­gí­te­ni.

– És Ber­ta­lan? Az is oda­bent van? Loch fe­jét ráz­ta.

– Ő va­jon hol le­het? – kér­dez­te a fi­a­tal­em­ber.

– Néz­zen szét és egyet ta­lál­hat. Amaz kör­be né­zett, majd azt mond­ta:

– Csak a fel­for­du­lás…

Loch már ré­geb­ben lát­ta, hogy a fény­ké­pész szá­má­ra csak egyet­len egy hely kí­nál­ko­zik a la­kás­ban.

– Néz­zen be az ágy alá – mond­ta. Elő­vet­te a ci­ga­ret­tá­ját és ket­tőt is­mét meg­gyúj­tott. Oda sem né­zett, mi­kor a fi­a­tal­em­ber ki­húz­ta Ber­ta­lant a szé­les ágy alól. A fe­jén lyuk tá­ton­gott. Már nem volt ben­ne élet. Loch a ci­ga­ret­tát nyúj­tot­ta.

Bé­ké­si fá­rad­tan fel­egye­ne­se­dett.

– Mind­ket­tő­vel vég­zett! – ál­la­pí­tot­ta meg. Előbb Ber­ta­lan­nal, majd ami­kor a lány jött, vele is. Va­jon mi­ért mé­szá­rol­ta le őket? A fil­mért, ame­lyet Ber­ta­lan meg­szer­zett?

Loch hall­ga­tott. Ami Ber­ta­lant il­let­te, a fény­ké­pért öl­ték meg. A lány már en­nek a kö­vet­kez­mé­nye volt, de neki fő­kép­pen az sze­re­pelt a szám­lá­ján, hogy a ke­res­ke­del­mi iro­dá­ban fel­is­mer­te azt a fér­fit, aki azon a gu­lyás­par­tin Franz Baum tár­sa volt.

– Loch úr! – for­dult hoz­zá a fi­a­tal­em­ber. – Ma­gá­nak kel­let­tek azok a fil­mek vagy ta­lán a fény­ké­pek?

Loch a fe­jét ráz­ta.

– Nem volt szük­sé­gem sem­mi­lyen kép­re és sem­mi­fé­le film­re – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan.

– Pe­dig es­küd­ni mer­tem vol­na rá.

– Té­ved. Na­gyon jól is­mer­tem egy em­bert, aki itt volt önök­nél és…

– Meg­halt! – vet­te át a szót a fi­a­tal­em­ber. A szo­ba­tü­kör előtt állt, és a vért tö­röl­te zseb­ken­dő­jé­vel az ar­cá­ról. Vi­szony­lag elég ha­mar rend­be jött. – Tu­dom, hogy ér­dek­lő­dött utá­na, pél­dá­ul nála is – in­tett fe­jé­vel a für­dő­szo­ba aj­ta­já­ra.

Kurt Loch meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, és a csik­ket el­nyom­ta a ci­pő­tal­pán, majd a zse­bé­be süllyesz­tet­te. Bé­ké­si mind­ezt fi­gye­lem­mel kí­sér­te a tü­kör­ből.

– Lám mi­lyen elő­re­lá­tó! – je­gyez­te meg. Loch el­mo­so­lyo­dott.

– Na, hall­ja – mond­ta. – Bár az is igaz, hogy le­het a bi­zo­nyí­té­kot más­ként is pro­du­kál­ni. De itt a ket­tős gyil­kos­ság hely­szí­nén mi­ért ad­jak fel ta­lányt a rend­őrök­nek egy kül­föl­di csik­kel. A mo­so­ga­tó­ból is ki kell majd szed­nem az előb­bit. Egyet árul­jon el ne­kem, ha már ilyen szé­pen össze­jöt­tünk.

Bé­ké­si el­tet­te zseb­ken­dő­jét. Úgy-ahogy meg­em­be­rült, és fő­ként nem volt vé­res a fél arca.

– Mire kí­ván­csi? – kér­dez­te.

– Maga min­dig ön­ál­ló­an dönt?

– Oly­kor. Loch bó­lin­tott.

– A lé­nye­ges kér­dé­sek­ben pe­dig nem – fe­jez­te be a mon­da­tot. Most már tud­ta, hon­nan fuj a szél. A kém­el­há­rí­tás! Szét­tet­te a kar­ját.

– Ha­csak nem pro­du­kál­nak, ná­lam sem­mi bi­zo­nyí­té­kot nem ta­lál­nak. Igaz, is­mer­tem Franz Ba­u­mot, ennyi az egész. Csak ennyi, érti? Az­tán…

Bé­ké­si fe­szül­ten fi­gyelt.

– Nos, mi­ért nem foly­tat­ja? – kér­dez­te.

Kurt Loch egy pil­la­nat alatt össze­ve­tett ma­gá­ban min­dent. Azt, amit a kö­vér Her­man­tól el­vál­lalt, tel­je­sí­tet­te. Ré­szé­ről az ügy be­fe­je­ző­dött. Az már most más kér­dés, ha a maga mód­ján va­la­hogy oda­csap Ba­u­mért! Sen­ki sem vet­het a sze­mé­re sem­mit, még ak­kor sem, ha tisz­tá­ban vol­ná­nak a hely­zet­tel. De itt ki is­me­ri a tény­le­ges hely­ze­tet? A kém­el­há­rí­tás is csak sej­ti. Itt ő az erő­nye­rő! Az ő ke­zé­ben fut­nak össze a szá­lak. Dön­tött!

– Néz­ze! – kezd­te. Az a hely­zet, hogy Ba­u­mot meg­gyil­kol­ták, ha… úgy tet­szik, meg­mér­gez­ték. Ez ter­mé­sze­te­sen az ő baja volt vég­ső so­ron. Gon­dol­tam, meg­tu­dom az okát, és lát­hat­ja, mibe ke­ve­red­tem.

– A bon­co­lás mást ál­la­pí­tott meg. Sima szív­szél­hű­dést rög­zí­tet­tek.

– Fü­tyü­lök a di­ag­nó­zis­ra! Szív­szél­hű­dés? Ilyet elő le­het idéz­ni. Kér­dez­zen csak meg egy or­vost. Rá­adá­sul van, ame­lyi­ket nem le­het utó­lag ki­mu­tat­ni, mert a szer fel­szí­vó­dik. Nem ma­rad nyom.

Bé­ké­si csak né­zett, az­tán ugyan­azt tet­te az el­szí­vott ci­ga­ret­tá­já­val, mint az előbb a má­sik.

– Mond­jon egy ilyen szert, és meg­győ­zött – mond­ta. Loch a fa­lat bá­mul­ta. Egy pil­la­na­tig sem akar­ta ma­gát: va­la­mi­fé­le áru­ló bő­ré­ben érez­ni. Azok a dol­gok, ame­lyek tör­tén­tek, már nem tar­toz­tak rá.

Kis­vár­tat­va vissza­hoz­ta te­kin­te­tét a szo­ba fa­lá­ról, és meg­szó­lalt:

– Fel­is­mer­te a fej­be ve­rős de­lik­ven­sét? Da­cá­ra, hogy azt a női ha­ris­nyát a fe­jé­re húz­ta?

Bé­ké­si ha­bo­zás nél­kül bó­lin­tott.

– Akar­ja, hogy meg­ne­vez­zem? – kér­dez­te. Loch a fe­jét ráz­ta.

– Hi­szek ma­gá­nak – mond­ta. – Te­hát úgy ve­szem: min­dent tud! Mi most csak el­be­szél­ge­tünk ezek­ről. Te­hát azt akar­ja, hogy mond­jak egy szert, ami szív­szél­hű­dést okoz­hat?

Bé­ké­si a ha­lott fény­ké­pész te­te­mét néz­te, mint­ha at­tól vár­na vá­laszt.

– Mond­jon – kér­te.

– Ket­tőt mon­dok… Ve­gye a má­so­di­kat rá­adás­nak. Itt van pél­dá­ul a Klo­ral­hid­rát.

– Klo­ral­hid­rát!

– Az bi­zony, egy pil­la­nat alatt fel­szí­vó­dik, és a bon­co­ló­or­vos csak a fe­jét va­kar­hat­ja. Meg­áll a szív­mű­kö­dés. A má­sik a Stro­fan­tin, amely kris­tá­lyos alak­ban is lé­te­zik, old­ha­tó és nem szük­sé­ges egye­ne­sen a vé­ná­ba jut­tat­ni, gyo­mor­ból ugyan­csak fel­szí­vód­hat. Elé­ge­dett?

– Ér­de­kes.

Loch csak bá­mult.

– Ez nem ér­de­kes, ha­nem tény – mond­ta. Bé­ké­si a fe­jét ráz­ta.

– Nem a sze­rek­re mond­tam, hogy ér­de­kes – ma­gya­ráz­ta. – Ha­nem az, hogy mi­ért öl­ték vol­na meg Franz Ba­u­mot?

Kurt Loch fel­ne­ve­tett.

– Na­hát! – mond­ta el­ké­ped­ten.

– Most mit cso­dál­ko­zik?

– Kép­zel­je csak el, ha az ut­cán maga mel­lett le­fé­kez egy au­tó­busz, és a so­főr azt kér­de­zi, ho­gyan kell se­bes­sé­get vál­ta­ni? Em­ber! Ugyan­azon az ös­vé­nyen ta­lál­kozunk a dzsun­gel­ban, és el­vár­ja tő­lem an­nak a ma­gya­rá­za­tát, hogy maga mit ke­res ott.

Bé­ké­si hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott.

– Rend­ben van – mond­ta bé­kí­tő­en. – Mit nyer­tek, ha meg­öl­ték Ba­u­mot, és ki nyert ez­zel?

Loch egy pil­la­na­tig für­kész­ve né­zett, mint­ha at­tól tar­tott vol­na, hogy a má­sik min­den­áron bo­lon­dot akar csi­nál­ni be­lő­le, az­tán meg­szó­lalt:

– Kér­dez­zen meg egy gyil­kos fér­jet, hogy mi­ért sza­ba­dult meg a fe­le­sé­gé­től, ha ott a szép sze­re­tő.

– Hogy el­ve­gye a má­si­kat.

– Vagy pe­dig a nő hely­ze­té­ből ítél­ve, ha el­te­szi láb alól a fér­jet?

– Hoz­zá­men­jen ah­hoz a má­sik­hoz. Loch elő­vet­te ci­ga­ret­tá­ját. Rá­gyúj­tot­tak.

– Na, lát­ja – mond­ta, – Ilyen egy­sze­rű a ma­gya­rá­zat.

Bé­ké­si szét­né­zett a fel­dúlt szo­bá­ban. Azt ta­lál­gat­ta, hogy a gyil­kos va­jon meg­sze­rez­te a fil­met, eset­leg a fény­ké­pe­ket vagy sem. Loch­nak az volt a vé­le­mé­nye, hogy si­ke­rült neki. El­ha­tá­roz­ták, és kö­zö­sen át­néz­ték a szét­szórt hol­mi­kat. Kis­vár­tat­va Loch egy fény­ké­pet emelt fel a sub­lót alól, amely vé­let­le­nül csúsz­ha­tott oda.

– Csu­pán ez ma­radt – lo­bog­tat­ta meg. – Te­hát a töb­bit el­vit­te. A ké­pen két fér­fi volt lát­ha­tó, amint egy­más mel­lett ül­tek egy asz­tal­nál. Egyik­nek tel­je­sen lát­szó­dott az arca, míg a má­sik annyi­ra el­for­dult, szin­te ki­te­ke­re­dett a nya­ka.

– Ez az én Baum ba­rá­tom – mu­ta­tott rá Loch a jól lát­ha­tó fér­fi­ra. – Ez a má­sik a fej­be kó­lin­tós de­lik­ven­se, csak itt nincs ha­ris­nya a fe­jén, vi­szont az arca sem lát­ha­tó.

– Rá­is­me­rek.

– Hon­nan?

Bé­ké­si a kép­re bö­kött. An­nak a fér­fi­nak az uj­ján, ame­lyik el­for­dí­tot­ta a fe­jét, ci­rá­dás pe­csét­gyű­rű volt lát­ha­tó.

– Er­ről meg­is­me­rem – mond­ta. Loch őszin­te meg­le­pe­tést mu­ta­tott.

– Na­hát! – mond­ta. – Na­gyon ügyes. Ha nem sé­tált vol­na ide be kis­cser­kész mód­já­ra, még a ka­la­po­mat is meg­emel­ném maga előtt, de be­lát­hat­ja, hogy nem te­he­tem. – Le­né­zett Ber­ta­lan­ra. Va­la­mit mon­da­ni akart, de el­ha­rap­ta sza­va­it. – Néz­ze csak a nad­rág­ját. Bé­ké­si sem­mit sem lá­tott a nad­rá­gon.

– Ott néz­ze az övé­nél – foly­tat­ta Loch. – Nos, mi hi­á­nyoz­hat on­nan?

Ber­ta­lan nad­rág­já­nak egyik öv­tar­tó­ja elöl le­sza­kadt. Mint­ha erő­szak­kal ci­bál­ták vol­na le a szö­vet­da­rab­kát.

– Va­la­mi lóg­ha­tott ott – vé­le­ke­dett a fi­a­tal­em­ber.

– Pél­dá­ul egy slussz­kulcs!

– Tra­bant­ja tény­leg van.

– Ha itt slussz­kulcs volt, ez a ha­ris­nyás fejű vit­te el. Ok­kal tet­te! Csak ta­lál­juk ki, mi­ért? Erre egyet­len ma­gya­rá­zat kí­nál­ko­zik. Nem ta­lál­ta meg, amit ke­re­sett. Vagy csak rész­ben vit­te el, amit akart. Pél­dá­ul a ké­pe­ket, de a fil­met már nem ta­lál­ta. Gon­do­lom, mert más­hol le­het­nek.

– A ko­csi­ban – vet­te át a szót a fi­a­tal­em­ber.

Kurt Loch kör­be­né­zett, az­tán fel­fe­dez­te a nő tás­ká­ját a föl­dön ki­szórt hol­mik alatt. Gyor­san be­le­né­zett, és di­a­dal­ma­san emel­te ki á tar­ta­lék in­dí­tó­kul­csot.

– Tes­sék – nyúj­tot­ta át a fi­a­tal­em­ber­nek. – Most fel­kat­tint­hat­ja a meg­ol­dás zá­rát, de ha vár egy ki­csit, mint a jó va­dász, a zsák­mány a csap­dá­já­ba sé­tál.

Bé­ké­si el­tet­te a kul­csot és a ta­lált ké­pet.

– Itt a szom­széd ut­cá­ban áll a Tra­bant­ja – mond­ta. – Azt nem hi­szem, hogy most kora este meg­koc­káz­tat­ta vol­na az át­ku­ta­tá­sát.

Egyet­ér­tek ab­ban, hogy erre al­kal­ma­sabb az éj­sza­ka. Bár a gyil­kos tud­ja, hogy fel­fe­dez­ték cse­lek­mé­nyét, hi­szen a fi­a­tal­em­ber­rel nem si­ke­rült vé­gez­nie, kény­te­len lesz meg­koc­káz­tat­ni a Tra­bant át­ku­ta­tá­sát, hát­ha meg­ta­lál­ja ott a hi­ány­zó fil­me­ket. Mert ezek ugyan­olyan ve­szélyt je­len­tet­tek a szá­má­ra, akár a fény­ké­pek.

Bé­ké­si rend­be szed­te ru­há­za­tát.

– In­dul­ni kell, hogy te­le­fo­nál­jak va­la­hon­nan a rend­őr­ség­re, ide­je ér­te­sí­te­nem őket – mond­ta.

Loch meg­si­mo­gat­ta az ál­lát.

– Len­ne egy óha­jom – mond­ta.

– Mond­ja el.

– Sze­ret­ném ma­gam tet­ten érni a de­lik­ven­sün­ket. Ta­lán cso­dál­ko­zik, de ne­kem ez egy elég­té­tel len­ne.

Ha úgy gon­dol­ja, ma­gá­val együtt ré­sze­se len­nék en­nek, elő­re ki­ter­velt ak­ci­óm van. Lát­ja, még ezen sem kell tör­ni a fe­jün­ket. A szál­lo­dá­ban le­szek, ott vá­rom a vá­la­szát. Ne fe­lejt­se, csak a ma éj­sza­ka jó, ne­hogy el­sza­lajt­suk.

Együtt-jöt­tek le a lép­csőn, és a ház előtt el­vál­tak.

Bé­kést Gá­bor meg­ke­res­te a Tra­ban­tot és ki­nyi­tot­ta a ko­csit. Rö­vid ku­ta­tás után há­rom film­te­ker­cset ta­lált. Ma­gá­hoz vet­te őket, és a ko­csit le­zár­ta.

oOo

Alig egy órá­val ké­sőbb Bana Dé­nes la­ká­sán csen­gett a te­le­fon. Az ügye­let je­len­tet­te a rend­kí­vü­li ese­ményt és Hód je­lent­ke­zé­sét. Az ez­re­des azon­nal be­ren­del­te az el­há­rí­tás ve­zér­ka­rát egy ak­ció­cso­port­tal együtt. Be­osz­tott­já­val a Vi­ga­dó téri ha­jó­ál­lo­más­nál ta­lál­ko­zott.

Az alsó rak­part üres volt, késő este csak né­hány, a ku­tyá­ját sé­tál­ta­tó já­ró­ke­lő­vel ta­lál­koz­tak. Mi­kor az el­há­rí­tó­fő­nök a jel­zett hely­re ért, a ha­jó­ál­lo­más épü­le­té­től egy sö­tét alak vált el.

– Je­lent­ke­zem, ez­re­des elv­társ – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

– Jó es­tét, Hód – kö­szönt Bana, az­tán tát­va ma­radt a szá­ja. A fény a fi­a­tal­em­ber ar­cá­ra esett, bár a zú­zó­dá­son kö­tés volt, lát­ni le­he­tett az ütés he­lyét. – Maga meg hogy néz ki?

Bé­ké­si Gá­bor rész­le­te­sen be­szá­molt az es­té­ről, a tör­tén­tek min­den moz­za­na­tá­ról. Az ez­re­des Kurt Loch­hal kap­cso­lat­ban nem volt meg­lep­ve, de az aján­la­ta meg­hök­ken­tet­te.

– Va­jon mi cél­ból akar­ja ezt? – kér­dez­te.

– Tör­lesz­te­ni akar a gyil­kos­nak Franz Baum mi­att – je­gyez­te meg a fi­a­tal­em­ber.

Bana töp­ren­ge­ni lát­szott, és ci­ga­ret­tát kí­nált be­osz­tott­já­nak. Ala­po­san meg­döb­ben­tet­te a ket­tős gyil­kos­ság. Kö­zöl­te, hogy a hely­szí­nen már te­vé­keny­ke­dik a rend­őri bi­zott­ság: ku­tat­ják és rög­zí­tik a nyo­mo­kat. Az­tán be­szél­ge­té­sük vissza­ka­nya­ro­dott a né­met­re.

– Min­den­eset­re men­jen bele az aján­la­tá­ba – mond­ta az ez­re­des. – Hadd te­gye rá a ke­zét erre az ügy­nök­re.

Bé­ké­si tá­jé­koz­tat­ta fő­nő­két Franz Baum ha­lá­lá­nak fel­té­te­le­zé­sé­ről. Az ez­re­des ezt fenn­tar­tás­sal fo­gad­ta. A fi­a­tal­em­ber vi­szont lán­dzsát tört amel­lett, hogy a né­met­nek iga­za van. Bana le­zár­ta ezt a kér­dést.

– Ez­zel kap­cso­lat­ban majd konzul­tá­lunk, ha a vizs­gá­lat meg­kö­ve­te­li – mond­ta. – Most az a lé­nyeg, hogy bi­zo­nyít­sunk. A gyil­kos­sá­gok­kal kap­cso­lat­ban nem hi­szem, hogy gon­dunk len­ne, de azt nem tu­dom, ho­gyan ál­lunk majd a gyúj­to­ga­tás­sal és a be­tö­rés­sel. El­ső­sor­ban az a fon­tos a szá­munk­ra, hogy a gyil­kos­sá­got kö­ve­tő­en ma­gát a kém­ke­dést, a bű­nös te­vé­keny­sé­get bi­zo­nyít­suk, még­pe­dig fo­lya­ma­tá­ban, a gaz­da­sá­gi tit­kok át­adá­sát a Che­mi­al In­dust­ral­nak.

– Je­len­tem, Loch sza­va­i­ból azt vet­tem ki, hogy már nem a Che­mi­al In­dust­ral a gaz­da.

– No­csak!

– Egy újabb kon­szern le­het.

– Az ügy­nök mér­gez­te vol­na meg a kap­cso­lat tar­tó­ját, Franz Ba­u­mot, mert sza­ba­dul­ni akart? Ezt Loch fel­té­te­le­zi vagy biz­to­san ál­lít­ja?

– Ál­lít­ja! Azt hi­szem, eb­ben a kér­dés­ben is hi­he­tünk neki. Jól lát­ta, mi­ért kel­lett Ba­um­nak el­tűn­nie az út­ból.

Bana el­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Majd meg­tud­juk, ki a kon­ku­rens a Che­mi­al In­dust­ral mel­lett.

Meg­be­szél­ték, hogy az ak­ció ide­je alatt ter­mé­sze­te­sen a csap­da kör­nyé­kén lesz­nek. Per­sze óva­to­san, ne­hogy fel­tű­nést kelt­se­nek. Azt sem akar­ták, hogy Loch ész­re­ve­gye.

Ba­ná­ban egy terv bon­ta­ko­zott ki.

– Majd mond­ja meg en­nek a Loch­nak, hogy a kö­vér Her­mant üd­vö­zöl­jük – és az orra alatt el­mo­so­lyo­dott.

– Loch is­me­ri ezt a fér­fit?

– Ha stutt­gar­ti, ak­kor is­mer­nie kell.

– Ki ez a kö­vér Her­man? Bana Dé­nes le­gyin­tett.

– Egy me­ne­dzser – mond­ta. – Az üze­net arra is jó, ne­hogy ez a Loch tel­je­sen hü­lyé­nek néz­zen min­ket.

Bé­ké­sit ér­de­kel­te, hogy mit tud­tak meg a fo­tó­mű­vész­ről.

– Sem­mi bi­zo­nyí­té­kot nem ta­lál­tunk arra vo­nat­ko­zó­an, hogy ér­de­mes len­ne vele fog­lal­koz­ni. Egy biz­tos! Sö­tét alak.

– Le­het bár­mi­lyen sö­tét, ha nem jön, oda­ve­szek – mor­mog­ta a fi­a­tal­em­ber.

Bana a fe­jét csó­vál­ta.

– Mint ma­gán­em­ber meg­kö­szö­nöm, és bi­zo­nyos mér­té­kig há­lás is va­gyok neki – szö­gez­te le. – De azt hi­va­ta­lo­san nem vár­hat­ja, hogy el­in­téz­zek a szá­má­ra Élet­men­tő Em­lék­ér­met a Fő­vá­ro­si Ta­nács el­nö­ké­től. Leg­fel­jebb szer­ve­zünk a szá­má­ra egy mű­vé­szi fény­kép­ki­ál­lí­tást. Ma­gá­val meg kü­lön szám­adá­som lesz, ami­ért min­den biz­to­sí­tás nél­kül fel­ment Ber­ta­lan la­ká­sá­ra.

– Ki szá­mí­tott arra, hogy ott ez tör­tén­het?

– Lát­ja, ez a Kurt Loch szá­mí­tott va­la­mi­re. Ezért ment fel, és ezért nem esett ott csap­dá­ba. De er­ről majd ké­sőbb. Most ké­szül­jünk fel az ak­ci­ó­ra a Tra­bant­nál.