9.

Mé­rey Ju­dit a ka­pu­alj­ban meg­tor­pant, mert kis hí­ján be­le­üt­kö­zött egy ma­gas fér­fi­ba. Mi­kor fel­né­zett, mar­káns ar­cot, hul­lá­mos ha­jat lá­tott. Az első pil­lan­tás­ra ide­gen­nek vél­te, de a mo­soly­gó, élénk szem el­osz­lat­ta min­den két­sé­gét. Egy hete még örült vol­na en­nek a ta­lál­ko­zás­nak, de most egy por­ci­ká­ja sem kí­ván­ta.

– Üd­vöz­löm, höl­gyem!

– Maga az?

Bé­ké­si Gá­bor kur­ta mo­solyt ve­tett rá. Nem szá­mí­tott kü­lön­le­ges fo­gad­ta­tás­ra, in­kább ke­mény csa­tá­ra, és ké­szült is erre.

– Meg­le­pő­dött –, ál­la­pí­tot­ta meg. – Nem min­den­ki ré­sze­sül ilyen fo­gad­ta­tás­ban.

– Maga igen, mert va­ló­ban meg­le­pett.

– En­nek örü­lök.

Mé­rey Ju­dit fe­les­le­ges­nek tar­tot­ta az ud­va­ri­as­ko­dást.

– Teg­nap még azt hit­tem, nem fog rám em­lé­kez­ni – je­gyez­te meg re­zig­nál­tan.

– Ne­kem úgy tűnt, mint­ha nem vett vol­na ész­re.

– Már hogy­ne vet­tem vol­na. Nem is tud­tam, hogy ott dol­go­zik. Bé­ké­si olyan mo­solyt vett fel, hogy egy Odol-rek­lám is meg­iri­gyel­te vol­na.

– Csak egy szé­ket pró­bál­tam ki – mond­ta;

Egy pil­la­na­tig úgy fes­tett, a fi­a­tal nő szó nél­kül el­megy, de nem tet­te, csak kis­sé tá­vo­labb hú­zó­dott.

– Ki­től kap­ta meg a cí­me­met? – kér­dez­te szú­ró­san.

– Hon­nan ve­szi, hogy ma­gát ke­re­sem? Eb­ben a ház­ban jó pá­ran lak­nak.

– Visz­lát! – mond­ta a fi­a­tal nő. El akart sik­la­ni a fi­a­tal­em­ber mel­lett, de az ki­nyúj­tot­ta a kar­ját és a lép­cső­ház fa­lá­nak te­nye­rel­ve el­áll­ta az út­ját. Ezt mi­ért te­szi?

Bé­ké­si már nem mo­soly­gott.

– Ne ve­gye ko­mo­lyan – mond­ta. – Sér­tő­dés­nek pe­dig sem­mi ér­tel­me. – El­vet­te kar­ját a fal­tól.

– Ki­től kap­ta meg a cí­me­met? – nyom­ta meg sza­va­it a fi­a­tal nő. Bé­ké­si ke­rü­lő úton tud­ta meg az uta­zá­si iro­dá­tól, és ezért nem mond­hat­ta az iga­zat. Em­lé­kez­tet­te a nőt, hogy egy hó­nap­ja, azon a vé­let­len ta­lál­ko­zá­son ő maga mond­ta, sőt még mun­ka­he­lyé­nek a te­le­fon­szá­mát is el­árul­ta.

Mé­rey Ju­dit egy szem­vil­la­ná­sig für­kész­ve néz­te, az­tán meg­von­ta a vál­lát.

– Le­het – mond­ta. – Ré­gen volt. Azt hit­tem, Jul­tól sze­rez­te meg.

– Ki­től?

– Hát Jul­tól. Így hí­vom őt. Most mit néz ilyen ér­tet­le­nül? Ott dol­go­zik ma­guk­nál, a jár­dán üt­köz­tem vele össze, ép­pen si­e­tett va­la­ho­va. Ju­li­an­na!

Bé­ké­si igye­ke­zett nyu­godt ma­rad­ni.

– Szó­val Bor­dás Ju­li­an­na – mond­ta.

– Úgy van! De ne­kem már csak Jul ma­rad. Ala­po­san meg­le­pő­dött, de volt is rá oka. Egy idő­ben el­vá­laszt­ha­tat­la­nok vol­tunk, az­tán egy­szer csak el­tűnt, vele együtt az arany kar­kö­tőm is. Két nap­ra rá egy zá­log­cé­du­lát kap­tam bo­rí­ték­ban. A maga mód­ján még ren­des is volt. Ke­res­tem, de ki­lé­pett a mun­ka­he­lyé­ről, új al­bér­let­be köl­tö­zött. Az­óta ta­lán még eny­ves­kezűbb lett. Csak vi­gyáz­za­nak vele!

– Ér­de­kes dol­go­kat tud meg az em­ber néha.

– Ne­kem azon­ban most dol­gom van – foly­tat­ta a fi­a­tal nő. – Saj­ná­lom, de iga­zán bú­csúz­nom kell. Nem érek rá tár­sa­log­ni ér­tel­met­len dol­gok­ról. Nem tu­dom, hogy ennyi idő után mi­ért ke­re­sett fel, rá­adá­sul a lak­he­lye­men, de ez ma­rad­jon a maga tit­ka, nem va­gyok rá kí­ván­csi.

Bé­ké­si el­húz­ta a szá­ját.

– Bi­cót meg­ta­lál­ta már? – kér­dez­te.

Amaz lá­gyan fel­ka­ca­gott. Bé­ké­si szín­ház­ban lá­tott ilyen ala­kí­tást. Ah­hoz ké­pest a mos­ta­ni elég jól si­ke­rült.

– Ó! – mond­ta megint a fi­a­tal nő. – Ha sze­gény Bicó sej­te­né, hogy mi­lyen fon­tos sze­mé­lyi­ség lett egy­szer­re.

– Rög­vest ki­ug­ra­na a ga­tyá­já­ból! – vág­ta rá a fi­a­tal­em­ber. Mé­rey Ju­dit hir­te­len ko­mor lett, mint­ha egy te­me­té­si me­net for­dult vol­na be a ka­pu­alj­ba. A fi­a­tal­em­ber is­mét meg­tá­masz­tot­ta kar­já­val a lép­cső­ház fa­lát.

– En­ged­jen! – szi­szeg­te a nő. Csi­nos arca el­torzult a düh­től. – Nincs joga fel­tar­ta­ni. Ha nem áll el az utam­ból se­gít­sé­gért ki­ál­tok.

– Akár még si­kolt­hat is.

A hosszú si­koly meg­szo­rult a ka­pu­alj­ban, és úgy hal­lott, mint ami­kor kést sze­gez­nek a le­fo­gott hízó tor­ká­nak. Egy ti­né­dzser ki­né­ze­tű fiú kuk­kan­tott be az ut­cá­ról. Egy pil­lan­tást ve­tett a ma­gas fi­a­tal­em­ber­re, és már­is el­tűnt.

Mé­rey Ju­dit mé­lyet lé­leg­zett, és a szá­ját nyi­tot­ta vol­na is­mét, de Bé­ké­si meg­előz­te.

– Ha ezt a ba­rát­ja, Loch hal­la­ná, azon­nal ki­nyúl­na – mond­ta kun­cog­va.

A nő­nek tát­va ma­radt a szá­ja, a sze­me ki­ke­re­ke­dett. Va­la­hol a lép­cső­ház­ban ajtó csa­pó­dott, lép­tek kö­ze­led­tek, ke­rek fejű iz­mos fér­fi je­lent meg fel­tűrt ing­ujj­ban. Kész­nek lát­szott a be­avat­ko­zás­ra.

– Mi tör­té­nik itt? – csat­tant fel, majd meg­is­mer­te a nőt, és lej­jebb fog­ta a hang­ját. – Va­la­mi baj van, Ju­dit­ka?

Amaz oly gyor­san meg­ráz­ta a fe­jét, mint­ha dró­ton rán­gat­ták vol­na.

– Ugyan, Ko­vács úr! – mond­ta.

– Va­la­ki mint­ha si­kí­tott vol­na.

– A gye­re­kek szó­ra­koz­nak az ut­cán – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

A ke­rek fejű bi­zal­mat­lan pil­lan­tást ve­tett rá, és ki­ment a kapu elé. Bé­ké­si in­tett a nő­nek, aki en­ge­del­me­sen kö­vet­te. A leg­kö­ze­leb­bi vil­la­mos­meg­ál­ló­hoz in­dul­tak.

El­ső­nek Mé­rey Ju­dit szó­lalt meg.

– Hon­nan tud­ja a ba­rá­tom ne­vét? – kér­dez­te.

– Loch kér­te arra, hogy ke­res­se ná­lunk ezt a Bi­cót?

– Ta­lán tőr­vény­be üt­kö­ző cse­le­ke­det?

– Mi­ért fu­tott ki az iro­dá­ból?

– Ér­dek­lőd­ni ta­lán csak sza­bad, nem?

Bé­ké­si Gá­bor meg­állt, és szem­be­for­dult a nő­vel.

– Ez így nem megy! – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Kér­dés­re kér­dés­sel vá­la­szol. Nem, ez nem megy.

– Maga ugyan­ezt te­szi.

– Nem gon­dol­ja, hogy vég­re ér­tel­me­sen kel­le­ne be­szél­nünk? Mé­rey Ju­dit meg­von­ta a vál­lát.

– Az egész­ben az az ér­de­kes, hogy ne­kem sem­mi be­szél­ni­va­lóm nincs ma­gá­val. Nem is volt. És nem is lesz. Meg­le­pőd­tem hir­te­len, hogy is­me­ri a ba­rá­tom ne­vét. De nincs eb­ben sem­mi ti­tok. Tud­ják az As­to­ri­á­ban, mi­vel ott szállt meg, hogy na­gyon jó is­me­rő­sök va­gyunk. A mun­ka­he­lye­men né­hány ba­rát­nőm előtt sem ti­tok. Nincs eb­ben sem­mi ker­tel­ni­va­ló. Leg­fel­jebb Bor­dás Ju­li­an­ná­ról be­szél­het­nénk, aki meg­lo­pott, és te­gye össze a ke­zét, ami­ért nem men­tem a rend­őr­ség­re és nem je­len­tet­tem fel. Al­ka­lom­ad­tán majd mond­ja meg neki. Visz­lát!

– Ak­kor ve­gyük elő a má­sik ba­rát­ját… Mé­rey Ju­dit a fe­jé­hez ka­pott.

– Úr­is­ten! – Fel­né­zett az égre, az­tán vissza­hoz­ta a te­kin­te­tét. – Most meg kit ka­part elő? Egy­ál­ta­lán, mi ér­tel­me en­nek a fag­ga­tó­zás­nak? És ki maga tu­laj­don­kép­pen?

Bé­ké­si vá­lasz nél­kül hagy­ta a kér­dést.

– Ber­ta­lan­ra gon­dol­tam – mond­ta –, aki a mi­nap ló­ha­lá­lá­ban fu­tott ki késő este a szö­vet­ke­zet te­le­pé­re fil­me­kért, ne­hogy azok elég­je­nek a ké­sőbb ke­let­ke­zett tűz­ben.

– Hát eh­hez ne­kem meg mi kö­zöm?

– Ta­lán csak üz­le­ti ügy, ta­lán nem­csak az.

– Ber­ta­lan seft­je, ennyi az egész.

– Ha az övé, ak­kor a ma­gáé is, mert egy üz­let­ből maga soha nem ma­radt ki. Ed­dig is min­dent ket­ten csi­nál­tak, ak­kor ezt a sur­ra­nást mi­ért írná Ber­ta­lan egy­szám­lá­já­ra?

Mé­rey Ju­dit csi­nos arca meg­le­pe­tést tük­rö­zött. Mind­ez azon­ban csak egy vil­la­nás­nyi ide­ig tar­tott, az­tán már­is vissza­zu­hant lát­szó­la­gos kö­zö­nyé­be.

– Hon­nan tud­ja eze­ket ilyen jól? – kér­dez­te.

– Azt hi­szi, ti­tok, hogy oly­kor fény­ké­pek­kel üz­le­tel­get­nek a ma­guk sza­kál­lá­ra? Ber­ta­lan a gu­lyás­par­ti­kon min­den har­ma­dik te­kercs film­jét ma­szek­ban ké­szí­ti, és nem a szö­vet­ke­zet szám­lá­já­ra. A be­folyt össze­gen pe­dig fe­lez­nek.

– Hát per­sze, mi már csak ilye­nek va­gyunk – pró­bál­ta el­üt­ni a fi­a­tal nő a vá­laszt.

– Pon­to­san.

Mé­rey Ju­dit tud­ta, hogy na­gyon vé­kony jég­re ke­rült, amely könnyen be­sza­kad­hat, ha nem tör­té­nik va­la­mi. Min­den­kép­pen meg kell előz­nie, hogy vesz­tes­ként ke­rül­jön ki a be­szél­ge­tés­ből. Na­gyon ide­ge­sí­tet­te, hogy nem tud­ta, va­jon mi­lyen cél­lal fe­sze­ge­ti a má­sik eze­ket az ügye­ket.

Bé­ké­si Gá­bor vi­szont nem ját­szot­ta még ki min­den ütő­kár­tyá­ját. Az el­há­rí­tó­fő­nök te­le­fo­non kö­zöl­te, hogy Kurt Loch nyo­mát óva­to­san ku­tat­ják. Si­ke­rült meg­tud­ni­uk, hogy a né­met részt vett a gu­lyás­par­tin, és ér­dek­lő­dött egy hon­fi­tár­sa után, aki he­tek­kel előbb, egy ha­son­ló össze­jö­ve­tel után szív­szél­hű­dés­ben el­hunyt.

– Mi cél­ból fag­gat en­gem? – fa­kadt ki a fi­a­tal nő. – Egy­ál­ta­lán, mit akar tud­ni?

Bé­ké­si ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Le­gyen szí­ves kí­nál­jon meg!

Bé­ké­si el­né­zést kér­ve ele­get tett a ké­rés­nek, majd mi­után tü­zet is adott, azt mond­ta:

– Min­dent meg aka­rok tud­ni, ami Kurt Loch­hal kap­cso­la­tos. Ennyi az egész.

– Ak­kor mi­ért ke­ve­ri bele Ber­ta­lant? Róla is kér­de­zős­kö­dik.

– Bi­zo­nyo­san is­me­ri Loch­hot.

– Mond­juk.

– Na lát­ja!

Mé­rey Ju­dit meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, és la­pos pil­lan­tást ve­tett az órá­já­ra. Loch­hal volt ta­lál­ká­ja, és már most úgy lát­szott, hogy el­ké­sik.

– Ugyan mit mond­hat­nék Ber­ta­lan­ról? – tet­te fel a kér­dést. Re­mél­te, si­ke­rül el­te­rel­nie az ér­dek­lő­dést a fény­ké­pész­ről. De az is iz­gat­ta, va­jon mit tud róla a má­sik.

– Ezt ma­gá­nak kell tud­nia.

– Azt akar­ja hal­la­ni, hogy azon az éj­je­len kor­mos kéz­zel jött meg, füst­sza­gú volt a za­kó­ja és a zse­bé­ben há­rom üres gyu­fás ska­tu­lya la­pult?

– Az iga­zat aka­rom hal­la­ni. – Mé­rey Ju­dit meg­ráz­ta a fe­jét.

– Az iga­zat nem tu­dom – mond­ta. – Egy­ben azon­ban biz­tos va­gyok: nem ő csi­nál­ta azt a tű­zi­já­té­kot!

Bé­ké­si Gá­bor kör­be­né­zett. A ke­rek fejű fér­fi már nem állt a kapu előtt, vissza­ment a ház­ba.

– Nem itt kel­le­ne be­szél­nünk – vé­de­ke­zett. – Va­la­ho­vá be­ül­het­nénk, nem gon­dol­ja?

– Nem gon­do­lom! – csat­tant a nő hang­ja. Ide­ges lett, hogy na­gyon meg­vá­ra­koz­tat­ja Lo­chot. Nem sze­ret­te vol­na bosszús ked­vé­ben ta­lál­ni. – Árul­ja el, hogy mi a fe­né­nek ül­jek be ma­gá­val bár­ho­vá is? Ért­se meg, nem érek rá. Si­e­tek, mert egy cso­mó dol­gom van. És egy­ál­ta­lán: mi jo­gon fag­ga­tó­zik? To­váb­bá azt sem tu­dom: ön ki­cso­da. Egy­szer ta­lál­koz­tunk, ami­kor meg­is­mer­ked­tünk és kész! Ennyit tu­dok ma­gá­ról. No meg azt, hogy hol me­le­gí­ti a szé­ket a fi­ze­té­sé­ért.

Bé­ké­si szá­ja szeg­le­té­ben mo­soly buj­kált.

– Fe­le­lős­sé­get ér­zek a sor­sa iránt, és nem aka­rom, hogy olyan útra lép­jen, ahon­nan ne­héz a vissza­té­rés – mond­ta.

Mé­rey Ju­dit el­hát­rált egy lé­pést, és össze­csap­ta a ke­zét.

– Na­hát – ámul­do­zott.

– A má­sik kér­dés­re azt vá­la­szol­ha­tom: nőt­len va­gyok és a ke­res­ke­del­mi iro­dá­ban dol­go­zom.

– Ak­kor ma­gát ő küld­te! – vág­ta rá a nő. A cso­dál­ko­zás egy pil­la­nat alatt le­tör­lő­dött a csi­nos ar­cá­ról, he­lyét a két­ke­dés fog­lal­ta el. – Hát per­sze, hogy ő!

Bé­ké­si meg­hök­kent.

– Ki ez az ő? – kér­dez­te.

Mé­rey Ju­dit le­dob­ta a ci­ga­ret­tá­ját és rá­ta­po­sott. Te­kin­te­te ke­rül­te a má­sik ku­ta­tó pil­lan­tá­sát.

– Nos, ki az? – kí­ván­csis­ko­dott a fi­a­tal­em­ber.

– Nem tu­dom – nyög­te a nő.

– Az nem lé­te­zik.

– Men­nem kell, hagy­jon bé­két.

Bé­ké­si két ke­zé­vel meg­fog­ta a nő vál­lát, és kény­sze­rí­tet­te, hogy fel­néz­zen rá.

– Jól fi­gyel­jen, Ju­dit – kezd­te. – Este, pont­ban hét óra­kor vá­rom ma­gát a Fel­sza­ba­du­lás té­ren az au­tó­busz meg­ál­ló­já­ban. Maga nem buta nő! Tud­ja, hogy a je­len­le­gi szél­já­rás ta­lán ha­mis és nem hoz­hat sze­ren­csét, jól­le­het túl nagy árat kell majd fi­zet­nie érte. Sen­ki sem lesz a maga sze­ren­csé­jé­nek a ko­vá­csa. Ezt tart­sa szem előtt. – El­en­ged­te a nő vál­lát.

Mé­rey Ju­dit sar­kon for­dult, és si­e­tős lép­tek­kel tá­vo­zott. A meg­ál­ló­hoz ké­szült, de egy taxi jött és le­in­tet­te.

oOo

Bé­ké­si Gá­bor ad­dig né­zett a ko­csi után, míg az el nem tűnt az Ül­lői üt irá­nyá­ba, amely a Bel­vá­ros felé ve­ze­tett. Elé­ge­dett volt, hi­szen két na­gyon lé­nye­ges dol­got meg­tu­dott. Most már meg­ér­tet­te Bor­dás Ju­li­an­na sza­va­i­nak a lé­nye­gét. A lány azt hit­te, Mé­rey Ju­dit fel­je­len­tet­te, aki­vel vé­let­le­nül össze­fu­tott, és az meg­tud­ta a mun­ka­he­lyét. Jól­le­het, Sza­ba­du­lá­sa­kor arra gon­dolt, hogy a fel­je­len­tést vissza­von­ták. Az­tán a lány tit­ko­ló­dzá­sá­ból az el­há­rí­tó­fő­nök­kel együtt a leg­rosszabb­ra tip­pel­tek: va­la­mit meg­tud­ha­tott a fel­je­len­tés­ről.

A má­sik lé­nye­ges do­log Mé­rey Ju­dit el­szó­lá­sa volt, ami­kor azt a meg­jegy­zést tet­te, hogy tud­ja, ki küld­te hoz­zá. Fe­jé­ben több­ször vissza­per­get­te az el­hang­zot­ta­kat. Az­tán hir­te­len be­le­vá­gott a fel­is­me­rés. Több tény egy­be­esett, és a kö­vet­kez­te­tés szin­te adta ma­gát. Most már tud­ta, ki le­het ez a sze­mély, csak az­zal nem volt tisz­tá­ban, hogy kap­cso­ló­dik mind­eh­hez az ide­gen­ve­ze­tő nő. Alig vár­ta, hogy már este le­gyen és egy sor más kér­dés­sel együtt a fi­a­tal nőt meg­hök­kent­se, majd a sa­rok­ba szo­rít­sa ke­reszt­kér­dé­se­i­vel. Egy­ál­ta­lán nem tar­tott at­tól, hogy Kurt Loch ér­te­sül né­hány do­log­ról. Mi­óta sza­ba­dabb moz­gást ka­pott és meg­szi­lár­dult ben­ne a fura öt­le­te nyo­mán ki­ala­kult el­kép­ze­lés, mely sze­rint az is­me­ret­len ügy­nök tisz­tá­ban van az ő hol­lé­té­vel, a né­met moz­gá­sa csak a ke­zé­re játsz­hat.

Bé­ké­si Gá­bort egyet­len cél ve­zet­te: az ügy­nö­köt te­vé­keny­ség­re ser­ken­te­ni, ki­moz­dí­ta­ni a holt­pont­ról, hogy kény­te­len le­gyen fel­ad­ni ki­vá­rá­sos nyu­gal­mát. Eh­hez egy nagy já­ték­ba kel­lett fog­nia. A já­ték­hoz pe­dig ala­po­san meg kel­lett moz­gat­nia a szá­mí­tás­ba jö­he­tő sze­mé­lye­ket. Kezd­te azt is sej­te­ni, hogy mi­lyen fil­me­kért sza­ladt ki Ber­ta­lan a kér­dé­ses éj­sza­kán.

oOo

Eköz­ben a Bel­vá­ros egyik csen­des eszp­resszó­já­ban Mé­rey Ju­dit iz­ga­tot­tan be­szá­mol Kurt Loch­nak a tör­tén­tek­ről. A fér­fi egy­ál­ta­lán nem volt meg­lep­ve. Orra alatt mo­so­lyog­va hall­gat­ta a nőt, és időn­ként ap­ró­kat bó­lin­tott, mint­ha az egé­szet he­lyén­va­ló­nak ta­lál­ná, s ami­re már ré­gen szá­mí­tott.

– Az a mar­káns arcú pofa, aki az el­sők kö­zött lé­pett ki a mun­ka­idő vé­gén?

– Mond­tam már ott ne­ked, hogy is­me­rem.

– Em­lék­szem.

Mé­rey Ju­dit ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és csa­ló­dot­tan né­zett maga elé. Meg volt győ­ződ­ve, hogy sza­vai fel­zak­lat­ják a fér­fit, hi­szen nem le­het mind­egy, hogy fe­lő­le fag­ga­tódz­tak. És ép­pen az el­len­ke­ző­jét ta­pasz­tal­ta: amaz olyan nyu­godt­nak tűnt, mint­ha mi­sem tör­tént vol­na.

– Teg­nap még azt is mond­tam, hogy az iro­dá­ban több is­me­rőst ta­lál­tam – ma­gya­ráz­ta. – Ha tud­tam vol­na, nem ál­lí­tok be egy ilyen hü­lye szö­veg­gel.

– A szö­veg jó volt.

– Az elő­adás is – fe­lel­te a nő.

Kurt Loch be­le­kós­tolt a ko­nyak­já­ba, majd rá­gyúj­tott. Az el­múlt na­pon járt az esze. Mi­kor a mar­káns arcú fér­fit meg­lát­ta az iro­dá­val szem­ben lévő ka­pu­alj­ból, aho­vá be­hú­zód­tak, nem tu­laj­do­ní­tott an­nak je­len­tő­sé­get, hogy is­me­rik egy­mást a nő­vel. Tel­je­sen vé­let­len­nek tar­tot­ta, hogy a fér­fi a ke­res­ke­del­mi iro­dá­ban dol­go­zik. A má­sik fér­fi volt az ér­de­kes. Hi­szen mi­at­ta men­tek vissza a mun­ka­idő be­fe­je­zé­sé­re, hogy meg­fi­gyel­jék, ami­kor ki­jön az iro­dá­ból.

– Va­jon most mi­ért ke­re­sett meg? – foly­tat­ta a nő. – Azt hin­ném, hogy le­gyes­ked­ni akart kö­rü­löt­tem, ha csak úgy meg­ke­res, és nem tesz fel ilyen kér­dé­se­ket. De ez mást akart. – Né­hány­szor meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, és a fér­fi­ra né­zett. – Ezt ne­ked tud­ni kel­le­ne, el­vég­re sa­ját öt­le­ted volt, hogy az­zal a szö­veg­gel be­men­jek az iro­dá­ba.

Loch szé­le­sen mo­soly­gott.

– Most min mu­latsz? – kér­dez­te a nő.

– Va­la­mi az eszem­be ju­tott.

– Szép! Én ki­nyú­lok az ide­ges­ség­től, te meg itt nyu­god­tan nosz­tal­giá­zol.

Kurt Lo­chot a sa­ját öt­le­te mu­lat­tat­ta. Nem hit­te, hogy majd be­vá­lik, és még­is si­ke­rült. Mi­köz­ben a nő oda­bent elő­ad­ta me­sé­jét, fel­hív­ta azt a bi­zo­nyos má­sik te­le­fon­szá­mot, ame­lyet Franz Baum te­rem­tett tar­ta­lék­nak a kap­cso­lat­fel­vé­tel­hez. Mé­rey Ju­dit­nak csak azt kel­lett fi­gyel­nie, hogy a te­le­font ki ve­szi át.

– Kurt! – szólt a nő. – Leg­alább fi­gyelj rám, ha ilyen fon­tos do­log­ról be­szé­lek.

– Csu­pa fül va­gyok.

– Má­son jár az eszed, lá­tom.

Loch a fe­jét ráz­ta, a te­kin­te­te is­mét élénk lett.

– Azon prob­lé­má­zok, hogy mi­ért a fag­ga­tó­zás utá­nam, az­tán Ber­ta­lan mi­att – mond­ta. – Rá­adá­sul itt van az a sok kis rész­let. Így van?

– Ér­de­kel­ne a vé­le­mé­nyed, hi­szen ne­ked sem le­het ez kö­zöm­bös. Loch egyik uj­já­val meg­dör­zsöl­te a ha­lán­té­kát, az­tán meg­szó­lalt:

– Csak egyet­len do­log fo­rog­hat fenn, az is két vál­to­zat­ban. A leg­lé­nye­ge­sebb, hogy a régi ba­rá­tod…

– Nincs sem­mi­fé­le ba­rát – sza­kí­tot­ta fél­be a nő. – Már mond­tam, hogy csak is­me­rős. Nem fe­küd­tem le vele.

Loch arca kö­zöm­bös volt.

– Jó – bó­lin­tott. – Ak­kor csak is­me­rős.

– Hogy pon­to­sak le­gyünk.

– Te­hát ez a ked­ves is­me­rő­söd a vál­la­lat­nál, amo­lyan biz­ton­sá­gi em­ber le­het. Ez a lé­nye­ges! Leg­alább­is ná­lunk így hív­ják azo­kat, akik fel­ügyel­nek, no, nem a mun­ká­ra, ha­nem a kö­rül­mé­nyek­re. Nem tu­dom, hogy ná­la­tok ho­gyan ne­ve­zik az ilye­ne­ket.

Mé­rey Ju­dit arca fel­de­rült.

– Rend­ész! – mond­ta. – Ná­lunk így hív­ják. – Az­tán egy­szer­re csak el­bi­zony­ta­la­no­dott. – Bár nem hi­szem, hogy rend­ész len­ne, mert nem úgy fest.

– Egy rend­ész hogy fest?

– Öreg! Ná­lunk majd mind nyug­dí­ja­sok, má­sod­ál­lás­ban. Ere­de­ti­leg ki­ko­pott rend­őrök, akik már el­ácso­rog­ták vagy el­ül­ték a fél éle­tü­ket. Nem, ez le­he­tet­len. Vedd le a na­pi­rend­ről ezt az öt­le­te­det. Hon­nan gon­dol­tad, hogy olyan biz­ton­sá­gi em­ber le­het?

Kurt Loch ki­emelt egy ci­ga­ret­tát a do­boz­ból, és ké­nyel­me­sen rá­gyúj­tott.

– Mert olyan dol­gok­ba üti bele az or­rát, ame­lyek­be az ilyen po­fák szok­ták – mond­ta. – Pél­dá­ul mi­ért fag­ga­tó­zik utá­nam? Mert nyu­ga­ti ál­lam­pol­gár va­gyok? Azt hi­szi ta­lán, va­la­mi ér­de­kel a ke­res­ke­del­mi iro­da mun­ká­já­val kap­cso­lat­ban? Gon­dol­ja, eh­hez té­ged is fel­hasz­nál­lak? Csak így áll­hat össze a kép, hogy mit is akar­hat! Erre le­lö­vöd az öt­le­te­met. Hi­he­tet­len előt­ted, hogy rend­ész len­ne, egy­szó­val biz­ton­sá­gi em­ber. Pe­dig ne­kem az a vé­le­mé­nyem, hogy a fic­kó el­kö­te­le­zett.

– Hogy ér­ted ezt?

– A leg­egy­sze­rűb­ben. Va­la­hol el­kö­te­le­zett vagy va­la­ki­nek a le­kö­te­le­zett­je.

– Ha az utób­bi, ak­kor ki­nek?

Lo­chon át­fu­tott egy sor le­he­tő­ség. A leg­ké­zen­fek­vőbb­re gon­dolt, a kém­el­há­rí­tás­ra. Ezt azon­ban nem mond­hat­ta a nő előtt. El­ső­sor­ban azért nem, mert az ab­ban a pil­la­nat­ban meg­ré­mül­ne, és jo­go­san, hi­szen itt ma­rad, nem uta­zik, mint ő. Az a tény, hogy eset­leg az el­há­rí­tás fi­gyel­mét fel­kel­tet­te, kü­lö­nös­kép­pen nem iz­gat­ta. Sem­mi­fé­le bi­zo­nyí­ték nem le­he­tett a ke­zük­ben vele szem­ben. Leg­fel­jebb fag­gat­hat­ják pár na­pig, ha úgy lát­ják jó­nak, en­nek vi­szont áll elé­be.

A kö­vér Her­man ju­tott az eszé­be, hogy az most mi­lyen kí­ván­csi len­ne, va­jon mi­ként is má­szik ki a csá­vá­ból. Bár­mi is tör­tén­jen, kül­de­té­sé­nek ele­get tett. Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a hír­csa­tor­na nem vé­let­le­nül du­gult el, mint ahogy Franz Baum sem egy­sze­rű­en tá­vo­zott az ár­nyék­vi­lág­ból. Bár­mit is ál­la­pí­tot­tak meg az or­vo­sok, a szív­szél­hű­dést nem kap­ta, ha­nem úgy mér­ték rá. Eb­ben a lu­das maga az ügy­nök volt. Le­állt a hí­rek to­váb­bí­tá­sá­val, és ahogy azt szak­nyel­ven mon­da­nák: fel­szá­mol­ta a há­ló­za­tot. Ilyen­kor szok­ták el­tün­tet­ni az összes nyo­mot. Ha egy ügy­nők ilyet tett, an­nak két oka le­he­tett. Az egyik, hogy meg­elé­gel­te te­vé­keny­sé­gét és ezen vál­toz­tat­ni akart, a má­sik: új­gaz­dá­hoz sze­gő­dött!

Loch haj­lott az utób­bi­ra. Biz­tos volt ab­ban, hogy a Che­mi­al In­dust­ral­nak va­la­me­lyik el­len­fe­le csá­bí­tot­ta el Franz Baum ügy­nö­két. Két ilyen ha­tal­mas ve­gyi kon­szern is­mert a vi­lág­pi­a­con. Az egyik­nek a pán­cél­szek­ré­nyé­ben már biz­to­san ott la­pul az ügy­nök adat­lap­ja, a fi­ze­té­si lis­tá­val együtt. Saj­nál­ta, hogy egye­bet nem vál­lalt eb­ben az ügy­ben. Szí­ve­sen tör­lesz­tett vol­na Franz Ba­u­mért. A töb­bi a Che­mi­al In­dust­ral­ra tar­to­zott. Le­het, hogy a jö­vő­ben út­nak in­dí­ta­nak egy je­len­ték­te­len­nek tűnő, véz­na és ko­pasz em­ber­két az or­rán nagy cvik­ker­rel, ke­zé­ben négy­szög­le­tes, dup­la fe­ne­kű ak­ta­tás­ká­val. A tás­ka rej­tek­he­lyén pe­dig egy pont­lö­vő pus­ka la­pul majd táv­cső­vel. A go­lyó­ba nem lesz be­vés­ve, hogy Franz Ba­u­mért. Sima, egy­sze­rű go­lyó lesz, amely­re az a sors vár, hogy a bon­co­ló­or­vos csi­pe­sze közé ke­rül­jön. Az ügy­nök nem is fog­ja meg­tud­ni, mi tör­tént. Egy nap­nak a pil­la­na­tá­ban el­ránt­ják a sze­me elől a vi­lá­got.

Loch leg­job­ban azt saj­nál­ta, hogy az ügy­nök sem­mit sem sejt. Franz Baum tud­ta, mi tör­tént vele. Kel­lett len­nie egy olyan pil­la­na­tá­nak, ami­kor rá­jött, hogy meg­mér­gez­ték. De az ügy­nök ezt az ér­zést nem fog­ja meg­is­mer­ni. Bár le­het, hogy a Che­mi­al In­dust­ral nem tesz sem­mit, egy­sze­rű­en le­ír­ja régi ügy­nö­két épp­úgy, ahogy Franz Ba­u­mot tö­röl­te a tit­kos al­kal­ma­zot­tak lis­tá­já­ról.

Mé­rey Ju­dit hang­ját hal­lot­ta.

– Ki­nek len­ne az el­kö­te­le­zett­je? – kér­dez­te a nő. Loch­nak vissza­tért a gon­do­la­ta.

– Nem tu­dom – ha­zud­ta. – De bár­mi tör­tén­jen, hi­vat­kozz rám!

– Ez a meg­ol­dás?

– Mondd azt, hogy en­gem ér­de­kelt az a pa­sas. Hogy is mond­tad?

– Bicó Dé­nes. Úgy ta­lál­tam ki ezt a ne­vet.

– Leg­alább tud­jam, ki­ről volt szó.

Mé­rey Ju­dit már a má­so­dik ci­ga­ret­tá­já­ra gyúj­tott. Ar­ról nem szólt, hogy el­ej­tett meg­jegy­zé­sét mennyi­re ko­mo­lyan vet­te Bé­ké­si Gá­bor. Át­koz­ta azt a pil­la­na­tot, ami­kor el­szól­ta ma­gát: azt hit­te, a fi­a­tal­em­bert az a má­sik küld­te. Így is fenn­áll, hogy Bé­ké­si nem ön­szán­tá­ból ke­res­te fel. Nem szólt Loch­nak az el­ej­tett meg­jegy­zés­ről, mert nem tud­ta, mi az össze­füg­gés a hir­te­len el­hunyt Franz Baum és az az­zal tár­sal­gó fér­fi kö­zött, aki­re most rá­buk­kan­tak. Ezen­kí­vül Loch cél­ját sem tud­ta.

Mé­rey Ju­di­tot csak egyet­len do­log iz­gat­ta. Mi­nél gyor­sab­ban be­kasszí­roz­ni üz­le­ti nye­re­sé­gét, a fény­ké­pek ki­al­ku­dott árát. Sem­mi lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­sa nem volt, hogy Ber­ta­lan­nak lé­nye­gé­ben csak mor­zsák jut­nak eb­ből a pénz­ből. A lé­nyeg, hogy a sá­pot le­szed­je, és mi­nél előbb a mar­ká­ban érez­ze. Loch­hal szem­ben sem­mi más igényt nem tá­masz­tott. Tud­ta, hogy még pár nap és el­uta­zik. Le­het, hogy soha nem lát­ja töb­bé.

Kurt Loch a tor­kát kö­szö­rül­te.

– Re­mé­lem, a ket­tőnk dol­gá­ból nem csi­nálsz prob­lé­mát – mond­ta csen­de­sen. In­tett a fel­szol­gá­ló­nak, és még két ko­nya­kot ren­delt.

Mé­rey Ju­dit gon­do­san le­ver­te ci­ga­ret­tá­já­nak ha­mu­ját, majd ku­ta­tó­an né­zett a fér­fi ar­cá­ba. Sze­ret­te vol­na csak egy szik­rá­ját is lát­ni az el­is­me­rés­nek, de sem­mit sem tu­dott le­ol­vas­ni róla.

– A leg­ele­jén min­dig be­ha­tá­ro­lom a vár­ha­tó kö­ve­tel­mé­nye­ket – je­gyez­te meg. – így az­tán sok­szor men­te­sí­tet­tem ma­gam a csa­ló­dá­sok­tól.

– Elő­re­lá­tó vagy.

– Ta­lán csa­lód­tál ben­nem?

Meg­ér­ke­zett a ko­nyak. Loch be­le­kós­tolt, majd azt mond­ta:

– Há­rom ilyen konzum­nő­vel nyit­nék egy lo­kált.

– Kö­szö­nöm az el­is­me­rést. Loch fel­emelt ke­zét mu­tat­ta.

– Ezen meg­szá­mol­ha­tom, hány nő­nek mond­tam ha­son­lót – fe­lel­te. Mé­rey Ju­dit va­la­me­lyest kár­pó­tol­va érez­te ma­gát, mint az előbb, ami­kor az el­is­me­rés szik­rá­ját ku­tat­ta. Ön­bi­zal­ma volt a sze­ret­ke­zés­ben, és tud­ta, mit ad. Ke­zét lá­gyan a fér­fi tér­dé­re he­lyez­te, és meg­szó­lalt:

– Ma este együtt va­cso­rázunk.

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Utá­na fel­me­gyek a szo­bád­ba. Loch meg­adó­an bó­lin­tott.

– Jobb, ha fel­ké­rem a va­cso­rát egy üveg pezs­gő­vel – mond­ta.

– Ez még nem a bú­csú­est?

– Ma­rad még egy éj­sza­ka.

– Az is az enyém lesz – szö­gez­te le a nő. Loch hir­te­len fel­vil­la­nyo­zó­dott.

– Akár most me­he­tünk már – mond­ta. – Leg­fel­jebb ko­rán va­cso­rázunk.

Mé­rey Ju­dit­ban fel­me­rült Bé­ké­si, aki a meg­adott he­lyen hét óra­kor vár­ja. Már a ké­rés pil­la­na­tá­ban tud­ta, hogy nem lesz ott. Vá­rat­la­nul a fe­jé­hez ka­pott.

– Ne fe­lejt­kezzünk el a leg­fon­to­sabb­ról – mond­ta fi­gyel­mez­te­tő­en.

– És­pe­dig?

– Hát Ber­ta­lan­ról! Ma este vár min­ket.

Kurt Loch kel­let­le­nül bó­lin­tott. Való igaz, ezt az es­tét be­szél­ték meg. A film­ről elő­hí­vott ké­pe­ket mára ígér­te Ber­ta­lan. Eze­ken raj­ta van Franz Baum az ügy­nö­ké­vel.

– Hát per­sze, ma este – mond­ta.

– Annyi min­den tör­tént, hogy kis hí­ján ki­ment a fe­jem­ből. Rá­adá­sul te sem fi­gyel­mez­tet­tél.

– El­fe­lej­tet­tem.

– Még csak az hi­ány­zott vol­na, hogy Ber­ta­lan hi­á­ba vár­jon!

oOo

Loch­nak jó oka volt rá, hogy elo­dáz­za a fény­ké­pe­ket. Most már egyik­re sem volt szük­sé­ge. Na­pok­kal előbb még nem tud­ta, ki­cso­da Franz Baum ügy­nö­ke. Gon­dol­ta, va­la­me­lyik ké­pen meg­ta­lál­ja, amint Ba­um­mal együtt van, és en­nek alap­ján ké­sőbb azo­no­sít­ja. Ezt az azo­no­sí­tást a fény­ké­pek he­lyett azon­ban el­vé­gez­te a nő. Fel­is­mer­te a ke­res­ke­del­mi iro­dá­ban azt a fér­fit, aki a kér­dé­ses gu­lyás­par­tin a ké­sőbb meg­halt Franz Ba­um­mal tár­sal­gott. Lé­nye­gé­ben itt volt a ta­lál­ko­zó­juk. Baum fel­te­he­tő­en in­for­má­ci­ó­kért jött.

Loch most már sem­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött nem akart ko­moly össze­gű pénzt ki­dob­ni fe­les­le­ges­sé vált dol­gok­ra. Azt el­is­mer­te, hogy Ber­ta­lan­nak bi­zo­nyos összeg jár a fil­mek meg­szer­zé­sé­ért. Erre az ál­do­zat­ra még haj­lan­dó volt, de más­ra nem. Nem tu­laj­do­ní­tot­ta vé­let­len ese­mény­nek a szö­vet­ke­zet te­le­pén oko­zott tü­zet, va­la­mint a be­tö­rést az uta­zá­si iro­dá­ba. Na­gyon is át­gon­dolt és ki­ter­velt cse­lek­mény­nek köny­vel­te el. Ez iga­zol­ta azt is, hogy az ügy­nök fel­is­mer­te a ve­szélyt, ame­lyet azok a fény­ké­pek je­len­te­nek, ahol Franz Ba­um­mal együtt lát­ha­tó. En­nek fő­ként az­u­tán tu­laj­do­ní­tott nagy je­len­tő­sé­get, mi­után kény­te­len volt tu­do­má­sul ven­ni, hogy Baum he­lyé­re más ér­ke­zett. Rá­adá­sul nem si­ke­rült a bal­eset sem. Ma­radt a kér­dés, hogy mi lesz az ügy­nök kö­vet­ke­ző lé­pé­se. Meg­elég­szik az­zal, hogy fel­gyúj­tot­ta a szö­vet­ke­zet te­le­pét a fil­mek meg­sem­mi­sí­té­se vé­gett, vagy töb­bet is akar?

Kurt Loch tud­ta: ha az ügy­nök­ben a fil­mek meg­sem­mi­sü­lé­sét il­le­tő­en a leg­ki­sebb két­ség tá­mad, Ber­ta­lan kö­vet­ke­zik. Erre nem gon­dolt szí­ve­sen, mert tisz­tá­ban volt a kö­vet­kez­mé­nyek­kel. Ha­son­ló­nak vél­te Mé­rey Ju­dit hely­ze­tét is: hi­szen fel­is­mer­ték egy­mást az ügy­nök­kel. Itt az volt a kér­dés, hogy a má­sik mi­lyen kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott. Ha ész­re­vet­te, hogy a nő ér­dek­lő­dé­se az iro­dá­ban csu­pán egy ko­mé­dia szer­ves ré­sze volt, ak­kor ugyan­az a ve­szély le­sel­ke­dik a nőre, mint a fény­ké­pész­re. A leg­szí­ve­seb­ben fi­gyel­mez­tet­te vol­na mind­ket­tő­jü­ket az eset­le­ges kö­vet­kez­mé­nyek­re, de nem tud­ta, ho­gyan te­gye, és mi­vel ma­gya­ráz­za kö­vet­kez­te­té­se­it.

Mé­rey Ju­dit azt kér­dez­te, mi­kor in­dul­nak a fény­ké­pész la­ká­sá­ra.

– Úgy tu­dom, kora es­té­re ígér­kez­tünk – je­gyez­te meg a fér­fi.

– Én is úgy em­lék­szem.

– Most akar­tál in­dul­ni? Mé­rey Ju­dit tás­ká­já­ból elő­ke­res­te ci­ga­ret­tá­ját és rá­gyúj­tott. Ked­ve lett vol­na előbb fel­men­ni a fény­ké­pész la­ká­sá­ra, ha tud­ta vol­na, hogy leg­alább egy órá­juk van az együtt­lét­re. Sej­tet­te vi­szont, hogy Ber­ta­lan már tű­kön ülve vár­ja őket, ezért nem kel­lett si­et­ni.

– Me­he­tünk ké­sőbb is – ál­la­pí­tot­ta meg.

Kurt Loch ek­kor meg­kezd­te ki­ter­velt pro­duk­ci­ó­ját. Előbb lát­vá­nyo­san meg­néz­te az órá­ját, majd szem­öl­dö­ke fel­sza­ladt, és olyan ar­cot vá­gott, mint­ha egy ele­fánt bi­cik­li­zett vol­na be a presszó­ba.

Mé­rey Ju­dit meg­érez­te, hogy itt va­la­mi kü­lön­le­ges do­log van ki­ala­ku­ló­ban, mert azt mond­ta:

– Mi tör­tént?

Loch a be­üte­me­zett me­net­rend sze­rint most egy cif­rát ká­rom­ko­dott.

– El­fe­lejt­kez­tem va­la­mi­ről – mond­ta. Te­nye­ré­vel bosszú­san az asz­tal­ra csa­pott, per­sze nem ak­ko­rát, hogy el­tör­je­nek a po­ha­rak, ha­nem csak ve­szet­tül csö­röm­pöl­je­nek. Ez­u­tán kö­vet­ke­zett a ci­ga­ret­ta.

– Mit fe­lej­tet­tél el?

– Egy fon­tos dol­got. De nem fe­lej­tet­tem el csak kis hí­ján ké­sőn ju­tott az eszem­be.

Mé­rey Ju­dit ar­cá­ra ki­ült a két­ség­be­esés. Azt hit­te, hogy a fér­fi el­fe­lej­tett pénzt fel­ven­ni a bank­ban az uta­zá­si csekk­jé­re, amely­re va­lu­tát is kap­ha­tott. Ugyan­is meg­be­szél­ték, hogy leg­alább két­ezer már­ká­ra lesz szük­ség a fény­ké­pek mi­att.

– Sza­bad tud­nom, hogy mi ez a fon­tos do­log? – kér­dez­te.

– Vissza kell men­nem a szál­lo­dá­ba.

– Mit fe­lej­tet­tél el? – Loch a fe­jét ráz­ta.

– Sem­mit – mond­ta. – Egy il­le­tő mára ígér­te, hogy fel­ke­res.

Azt mond­tam, a szál­lo­dá­ban le­szek este, bár­mi­kor jö­het. El­fe­lej­tet­tem, hogy ma kell men­nünk Ber­ta­lan­hoz.

Mé­rey Ju­dit úgy érez­te, hogy egy ne­héz kő esett le a szí­vé­ről.

– Hir­te­len azt hit­tem, va­la­mi más baj van – mond­ta.

– Ez nem elég baj? Gon­do­lom, Ber­ta­lan­tól nem egy­könnyen sza­ba­du­lok, ha most fel­me­gyek hoz­zá.

– De a fény­ké­pek mi­att ezt nem ke­rül­he­ted el.

Loch hosszan maga elé fúj­ta a füs­töt. A ki­fújt füst­tel az­tán el­űz­te gond­ját is, mert az arca ki­si­mult, és egy mo­solyt is meg­en­ge­dett a szi­go­rú for­ga­tó­könyv sze­rint, amit még dél­előtt össze­ál­lí­tott.

– Min­den­re le­het meg­ol­dást ta­lál­ni – mond­ta bölcs nyu­ga­lom­mal. Mé­rey Ju­dit el­nyom­ta a ci­ga­ret­tát, mert már nem íz­lett neki, ezen a na­pon igen so­kat do­hány­zott.

– Azt hit­tem, hogy hol­nap­ra aka­rod ha­lasz­ta­ni, de az nem len­ne jó. Tu­do­má­som sze­rint Ber­ta­lan­nak va­la­mi fon­tos ri­port­ja van vi­dé­ken, és nem lesz itt­hon.

– Ma nyél­be üt­jük. Majd el­in­té­zed!

A cso­dál­ko­zás sora most a fi­a­tal nőn volt.

– Egye­dül in­téz­zem el? – ta­gol­ta a sza­va­kat.

– Ter­mé­sze­te­sen – bó­lin­tott a fér­fi. – Fel­mész Ber­ta­lan­hoz, és azt mon­dod, hogy ne­kem köz­be­jött va­la­mi, nem le­he­tek je­len. A fény­ké­pe­ket ma­gad is ki­vá­laszt­ha­tod, hi­szen is­me­red mind­ket­tőt. Fi­gyel­mez­tet­lek, hogy csak azok­ra a ké­pek­re van szük­sé­gem, ame­lye­ken fel­is­mer­he­tők.

Mé­rey Ju­dit­nak az öröm­től nem csat­tant ki a hang­ja, ami­kor meg­szó­lalt:

– Mi­ből fi­ze­tem ki? Azt hi­szed, nem fog­ja tar­ta­ni a mar­kát?

– Fi­zet­ni fogsz neki. Azt a pénzt most meg­kap­ja, ami a fil­mek meg­szer­zé­sé­ért járt.

– Te­hát a ti­zen­öt már­kát ké­pen­ként.

Loch bó­lin­tott, és elő­vet­te a tár­cá­ját. Két­száz már­kát emelt ki úgy, hogy amaz jól lás­sa, mi­lyen sok pénz ma­rad még nála. A nő ar­cá­ról egy szem­vil­la­nás alatt le­tör­lő­dött az ag­go­da­lom. Egy moz­du­lat­tal a tás­ká­já­ba dug­ta a pénzt.

– Nem hi­szem, hogy tíz da­rab fény­kép­nél több­re len­ne szük­sé­gem – vé­le­ke­dett a fér­fi.

– Majd úgy irá­nyí­tom a dol­go­kat, hogy ennyi kell­jen csak.

– Ügyes­kedj!

– Ar­ról mit szól­jak, hogy a töb­bi pénzt mi­kor kap­ja meg tő­led? – kér­dez­te.

– Még ma.

– Fel­visszük?

– Nem. Mondd azt neki, hogy egye­ne­sen jössz hoz­zám, a szál­lo­dá­ba! Ott ké­sőbb meg­ka­pod vagy ő meg­kap­ja.

– Most mit csi­nálsz?

Loch előbb a mennye­zet­re né­zett, az­tán a nőre.

– Ezt Ber­ta­lan­nak mon­dod – in­tet­te. – Én lent vár­lak az ut­cán, a ház előtt, és együtt me­gyünk a szál­lo­dá­ba. Te meg én! Ér­ted? De ezt nem kell tud­nia Ber­ta­lan­nak, mert ak­kor nyag­gat, mi­ért nem men­tem fel.

– Így már vi­lá­gos!

Oda­kinn las­san sö­té­te­dett.

Kurt Loch ki­fi­zet­te a szám­lát, és in­dul­tak. A Bel­vá­ros­ban ek­kor te­tő­zött a csúcs­for­ga­lom, a jár­dá­kon em­ber­tö­meg hul­lám­zott. Mé­rey Ju­dit be­le­ka­rolt a fér­fi­ba és hoz­zá­si­mult. Jól­eső ér­zés ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba, amely csak egy pil­la­na­tig tar­tott, mert eszé­be ju­tott Bé­ké­si Gá­bor, és ked­ve egy­sze­ri­ben to­va­il­lant.

– Ber­ta­lant késő es­té­re a szál­lo­dá­ba ren­de­lem – mond­ta kis­vár­tat­va.

Loch bó­lin­tott.

– Rád bí­zom – mond­ta.

– Biz­tos iz­gul­ni fog a pén­ze mi­att.

Loch úgy vél­te, a meg­le­pe­tés még egy ide­ig vá­rat ma­gá­ra: nem kell most nyom­ban min­dent ki­pa­kol­nia. Majd este meg­mond­ja, hogy nincs szük­sé­ge a ké­pek­re, és a fény­ké­pész elé­ged­jen meg az­zal a két­száz már­ká­val, amit most küld neki.

Nem si­et­tek a tö­meg­ben. Egy ki­ra­kat előtt meg­áll­tak, a fér­fi az egyik tra­fik­ban ci­ga­ret­tát vett mind­ket­tő­jük­nek. Mi­kor a nő tás­ká­já­ba tet­te a do­bozt, egy slussz­kul­csot pil­lan­tott meg, egy rek­lám­la­pocs­kán ló­gott.

Loch cso­dál­ko­zott.

– Ne­ked nincs ko­csid – mond­ta.

– Nincs, pe­dig jó vol­na!

– Ak­kor mi­nek a kul­csa az ott a tás­kád­ban?

Mé­rey Ju­dit ne­ve­tett.

– Ber­ta­lan va­cak Tra­bant­jáé – mond­ta. – Ez a tar­ta­lék kulcs, tu­dok ve­zet­ni, és oly­kor el­ké­rem.

Kurt Loch sé­tá­lás köz­ben nem mu­lasz­tot­ta el az al­kal­mat, hogy meg­fi­gyel­je kör­nye­ze­tét, majd több ön­el­len­őr­zést hajt­son vég­re. Nem ta­pasz­talt sem­mi gya­nú­sat, és alig akar­ta el­hin­ni, hogy még min­dig nem akasz­kod­tak a nyo­má­ba és nem fi­gyel­ték min­den lé­pé­sét. A szál­lo­dá­ban mind­egyik apró kis csap­dá­ja érin­tet­len volt: nem ku­tat­tak hol­mi­jai kö­zött. Mint­ha a bal­eset­ről is el­fe­led­kez­tek vol­na. Pe­dig itt volt ez a mar­káns arcú fi­a­tal­em­ber, aki szer­fö­lött ér­dek­lő­dött után­na, tu­dott Franz Ba­um­ról, és ész­re­vet­te les­ke­lő­dé­sü­ket a ke­res­ke­del­mi iro­dá­nál.

Loch érez­te, hogy va­la­mi ké­szül, mint­ha itt lóg­na a le­ve­gő­ben, de nem tud­ta, hogy mi. Igaz, csend volt még, de amo­lyan vi­har előt­ti. Ha a rossz elő­je­le­ket le kel­lett vol­na ír­nia, biz­tos két ol­dalt ki­töl­tött vol­na a szö­veg. En­nek el­le­né­re nem félt. El­ha­tá­roz­ta: bár­mi­lyen kesz­tyűt fel­vesz, és áll a dol­gok elé­be.

Mé­rey Ju­dit hir­te­len meg­tor­pant. Loch fel­né­zett. A ház előtt áll­tak, ahol Ber­ta­lan la­kott.

– Hol vársz meg? – kér­dez­te a nő.

Loch fe­jé­vel a szem­ben lévő jár­dá­ra in­tett.

– Át­me­gyek a má­sik ol­dal­ra – mond­ta. – Ott majd meg­ta­lálsz.

– Jobb is in­nen el­tűn­nöd, hát­ha le­jön ve­lem. Kép­zeld, mi­lyen ciki len­ne, ha ki­szúr­na.

– Ne állj le vele vi­tat­koz­ni! Mondd azt, hogy si­etsz. A szál­ló­ba kell ér­nünk idő­re.

Mé­rey Ju­dit el­is­mé­tel­te, mint­egy ön­ma­gá­nak, a fér­fi fel­té­te­le­it a fény­ké­pek ki­vá­lasz­tá­sá­val kap­cso­lat­ban, az­tán in­dult, és el­tűnt a ka­pu­alj­ban.

Kurt Loch las­san kör­be­te­kin­tett, mint­ha pusz­ta kí­ván­csi­ság ve­zé­rel­né. A szűk bel­vá­ro­si utca a szo­kott kora esti ké­pét mu­tat­ta. Já­ró­ke­lők si­et­tek, az út­tes­ten már rit­káb­ban köz­le­ked­tek gép­ko­csik. A Bel­vá­ros a nap lük­te­tő éle­té­nek utol­só vo­nag­lá­sa­it tük­röz­te.

Át­ment az utca má­sik ol­da­lá­ra, és egy bér­ház ka­pu­al­já­ba hú­zó­dott. In­nen ki­vá­ló­an szem­mel tart­hat­ta a szem­köz­ti ház be­já­ra­tát. Úgy érez­te, az idő ólom­lá­ba­kon jár. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Mi­kor­ra tö­vig szív­ta, ki­gyúl­tak az ut­cai lám­pák.

Mé­rey Ju­dit még min­dig nem mu­tat­ko­zott.

Aka­rat­la­nul is el­kép­zel­te, mi­lyen vita ját­szód­hat le most a fény­ké­pész la­ká­sá­ban. Ber­ta­lan alig­ha­nem szá­mí­tott a töb­bi pénz­re is, a nő pe­dig csak a két­száz már­kát tud­ta át­ad­ni. Nem cso­dál­ko­zott vol­na, ha együtt je­len­nek meg az ut­cán, és Ber­ta­lan is azon­nal in­dul a szál­lo­dá­hoz.

Kurt Loch vá­rat­la­nul meg­dör­zsöl­te a sze­mét. Azt hit­te, rosszul lát. A túl­só jár­dán fel­buk­kant az a mar­káns arcú fi­a­tal­em­ber, a ke­res­ke­del­mi iro­dá­ból. Nem tit­kol­ta, hogy hová igyek­szik, és jö­ve­te­lét sem lep­lez­te. Egye­ne­sen és ha­tá­ro­zot­tan lé­pett a ház be­já­ra­tá­hoz, majd el­nyel­te a kapu tor­ka.

Az első pil­la­nat­ban át­fu­tott raj­ta, hogy szé­pen odébb­áll és vissza­megy a szál­lo­dá­ba. Ott az­tán vá­ra­ko­zó ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik. Ab­ban biz­tos volt, hogy Mé­rey Ju­dit vagy a fény­ké­pész, ne­tán mind­ket­tő, előbb-utóbb meg­je­len­nek kasszí­ro­zás vé­gett. Előbb azon­ban le­ráz­zák a ma­kacs fi­a­tal­em­bert, ha egy­ál­ta­lán tud­ják.

Loch már moz­dult is, az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát.

Nem a szál­lo­da felé vet­te lép­te­it, ha­nem át­vá­gott az út­tes­ten, egye­ne­sen neki an­nak a ka­pu­alj­nak, amely az előbb el­nyel­te Mé­rey Ju­di­tot, most pe­dig azt a mar­káns arcú, ál­lan­dó­an ér­dek­lő­dő fi­a­tal­em­bert. Loch­ban az az el­ha­tá­ro­zás ér­le­lő­dött meg, hogy ide­je vég­re tisz­táz­ni: va­jon ki­nek az el­kö­te­le­zett­je az újon­nan ér­ke­zett.