11.

Dél múlt né­hány perc­cel, ami­kor Bán Géza cél­hoz ért. A ko­pott ház most is ki­halt­nak és el­ha­gya­tott­nak lát­szott. Mind­ez nem té­vesz­tet­te meg. Jó­val előbb ér­ke­zett, mint leg­utóbb és útba ej­tet­te a Mes­ter ut­cai zöld­ségüz­le­tet. Csak a gön­dör hajú fi­a­tal­em­bert lát­ta a pult mö­gött sün­dö­rög­ni. A nő­nek és élet­tár­sá­nak nyo­ma sem volt.

Hű­vös szél fújt, de a bo­ron­gós ég­bol­ton fel­sza­ka­doz­tak a fel­hők és oly­kor, ha pil­la­na­tok­ra is, ki­sü­tött a nap.

A szom­széd ut­cá­ban ál­lí­tot­ta le ko­csi­ját. Egy cse­ne­vész gyü­möl­csö­sön át jól lát­ta a ko­pott ház be­já­ra­tát és a ke­rí­tés­ka­put. Fel­öl­tő­jét az ülés­re dob­ta, majd fel­haj­tot­ta há­tul a mo­tor­ház­te­tőt és csak úgy pu­ló­ver­ben pisz­mog­ni kez­dett a mo­tor­ral. Min­dig úgy he­lyez­ke­dett, hogy szem­mel tart­sa a má­sik ut­cá­ban levő há­zat. Az­tán meg­pi­hent a ko­csi ülé­sén, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, de a te­tőt nyit­va hagy­ta, hogy meg­őriz­ze a sze­re­lés lát­sza­tát. Ké­sőbb foly­tat­ta a ma­ta­tást.

Pont­ban egy óra­kor egy fér­fi lé­pett ki a ház ka­pu­ján. Meg­ke­rül­te az épü­le­tet és el­tűnt szem elől. Az­tán Fü­re­di­né buk­kant elő. Ka­bát­ban volt, a kar­ján tás­ka, hely­re ka­lap a fe­jén. Nem a kert­ka­pun jött ki, ha­nem a ko­csi­be­já­rót nyi­tot­ta ki. A ház mö­gül ki­gör­dült a Zsi­gu­li. A nő be­zár­ta a be­já­rót és el­haj­tot­tak.

El­jött az a bi­zo­nyos idő, ami­kor a pos­tás sze­rint sincs sen­ki a ház­ban. Bán azon­nal in­dí­tott és két ut­cá­val tá­vo­labb ment. A ko­csit le­ál­lí­tot­ta, mert vil­lám­gyor­san kel­lett cse­le­ked­nie és tö­ké­le­te­sen. So­ká­ig nem ma­tat­ha­tott a kert­ka­pu­nál, mert így fel­tűn­he­tett vol­na va­la­me­lyik kö­ze­li szom­széd­nak, bár a há­zak elég tá­vol vol­tak egy­más­tól. A ka­pu­nál pil­la­na­tok alatt be­ta­lált a kulcs­lyuk­ba, egy csuk­ló­moz­du­lat és el­for­dult az ál­kulcs, a zár en­ge­del­me­sen ki­nyí­lott. Be­csuk­ta maga után a ka­put és min­den si­et­ség nél­kül a ház­hoz bal­la­gott. Út­köz­ben egy má­sik ál­kul­csot vett elő, mert sej­tet­te, hogy wert­heim­zár­ral ta­lál­ja szem­be ma­gát. Így is volt, a fa­be­té­tes be­já­ra­ti aj­tón két­tol­lú kulcs­lyuk vi­rí­tott. Itt már sze­ren­csé­je volt, hogy a be­já­ra­ti aj­tót pár má­sod­perc alatt ki­nyi­tot­ta. A kö­vet­ke­ző üve­ge­zett ajtó nem volt kulcs­ra zár­va. Oda­bent csend és fél­ho­mály fo­gad­ta.

Egy nagy elő­tér­ben ta­lál­ta ma­gát, ahon­nan mind­két ol­da­lon egy sor ajtó nyílt még. Gon­do­san be­csuk­ta mind­két aj­tót és várt, hogy sze­me meg­szok­ja a ho­mályt. Kis­vár­tat­va ki­nyi­tot­ta az első aj­tót; amely jobb kéz­re esett és kí­ván­csi­an be­né­zett. Tá­gas kony­hát lá­tott, az asz­ta­lon ott­fe­lej­tett reg­ge­li ma­rad­vá­nya­it, bög­ré­ket. Az a tit­kos re­mény mo­tosz­kált ben­ne, hogy ha pre­cíz és ala­pos ku­ta­tás­ba fog, előbb-utóbb egy ha­lom ék­szer­re buk­kan. Azt sej­tet­te, hogy Pong­rácz Lász­ló hosszú sef­te­lés­ből szár­ma­zó ered­mé­nye itt la­pul. Vissza­húz­ta a kony­ha­aj­tót és azon töp­ren­gett, hogy hol és me­lyik szo­bá­ban kezd­je a ku­ta­tást, ami­kor te­kin­te­te a fo­gas­ra esett. Két fe­ke­te rongy­da­rab ló­gott ott, mint va­la­mi szem­fe­dő. Ha csak egy lett vol­na, ta­lán fel sem tű­nik, vél­het­te vol­na sál­nak vagy ken­dő­nek. A két egy­for­ma da­rab azon­ban már kí­ván­csi­sá­got kel­tett. A fo­gas­hoz lé­pett és meg­néz­te az egyi­ket. Azon­nal ész­re­vet­te a két lyu­kat szem­tá­vol­ság­ban, a zsák­sze­rű száj­nál a zsi­ne­get, hogy össze le­hes­sen húz­ni. A má­sik rongy ugyan­ilyen volt, mint­ha gye­re­kek ját­szot­tak vol­na rab­ló-pan­dúrt csuk­lyá­ban. Most már fel­tűnt a szé­les bőr­öv is, amely ott ló­gott, csat­ján kis kulccsal. Úgy tűnt, egy bő­rönd kul­csa le­het, ami­kor az­tán kéz­be vet­te és ala­po­san meg­néz­te, is­me­rős­nek ta­lál­ta, de nem tu­dott rá­jön­ni, mi­hez is való. A kulcs pi­ciny tol­lán levő ko­pás el­árul­ta, hogy hasz­ná­lat­ban van, a szár­ba gyá­ri­lag egy 5-ös szá­mot ütöt­tek, je­lez­ve, hogy so­ro­zat­ból való. Bán Gé­zá­nak bi­zarr öt­le­te tá­madt.

El­ha­tá­roz­ta, hogy ku­ta­tá­sa előtt a pad­lás­tól a pin­cé­ig át­fé­sü­li a há­zat. A pin­cét vá­lasz­tot­ta előbb, mert az elő­tér vé­gé­ben nyom­ban ész­re­vet­te a le­já­ra­ti aj­tót, míg a pad­lá­sét nem lát­ta. Úgy gon­dol­ta, azt majd a tá­gas élés­kam­rá­ban ta­lál­ja meg. Az ilyen régi épü­le­tek­nél ott volt a pad­lás­lép­cső. Az ajtó nyit­va volt, ka­nyar­gós kő­lép­cső ve­ze­tett le a sö­tét­be. Fel­gyúj­tot­ta pi­ciny elem­lám­pá­ját és in­dult le­fe­lé. Az aj­tót itt is be­húz­ta maga után. Lent, a lép­cső al­já­ban egy vas­aj­tó­ba üt­kö­zött. A zár­ban ben­ne volt a kulcs. Ki­nyi­tot­ta és be­vi­lá­gí­tott a he­lyi­ség­be. El­ső­nek a bolt­íves mennye­ze­ten levő szel­lő­ző­lyu­ka­kat vet­te ész­re. Most már tud­ta, hogy a ház­hoz épí­tett pin­cé­be ju­tott, amely­nek te­te­je nagy va­kond­tú­rás­ként hú­zó­dik az épü­let mö­gött.

– A vil­lany­kap­cso­lót az ajtó mel­lett ta­lál­ja – szó­lalt meg egy re­kedt hang a pin­cé­ből.

Bánt az előb­bi bi­zarr el­kép­ze­lés va­la­me­lyest elő­ké­szí­tet­te ha­son­ló fo­gad­ta­tás­ra, de így is össze­rán­dult a meg­le­pe­tés­től, mint­ha áram­ütés érte vol­na. Az ide­gen ak­cen­tus nem ha­gyott két­sé­get afe­lől, hogy kire is ta­lált.

A nagy fülű fér­fi csap­zott, gön­dör haj­jal, pisz­ko­san ott állt a fal­nál a zseb­lám­pa fény­ké­vé­jé­ben és sza­bad ke­zé­vel a sze­mét véd­te.

Bán be­lé­pett és be­csuk­ta maga mö­gött a vas­aj­tót. A vil­lanyt azon­ban nem gyúj­tot­ta fel, an­nál is in­kább, mert ész­re­vet­te a pa­rá­nyi ab­la­kot, alig egy arasszal a mennye­zet alatt.

– Nem két­sé­ges, Dos San­tos úr­hoz van sze­ren­csém – mond­ta ta­gol­va a sza­va­kat.

– Ak­kor maga nem be­tö­rő.

– An­nak né­zett?

– Es­küd­ni mer­tem vol­na rá. Már jó elő­re hal­lot­tam lép­te­it, ahogy le­fe­lé igye­ke­zett. Bi­zony­ta­la­nok vol­tak. Az­tán meg nem gyúj­tott vil­lanyt. Is­me­ret­len ba­rá­ta­im dü­bö­rög­ve jön­nek és fel­kap­csol­ják a vil­lanyt. Nem gyújt vil­lanyt?

– Az ab­lak mi­att nem.

– Ér­tem…

Bán kö­ze­lebb ment. Ek­kor lát­ta, hogy a fér­fi a fa­lon kör­be­fu­tó cső­höz van bi­lin­csel­ve. Most már tud­ta, hogy ott fent fo­ga­son csün­gő bőr­öv­re erő­sí­tett kis kulcs mi­ért volt annyi­ra is­me­rős. Fél­re­tar­tot­ta a zseb­lám­pa fé­nyét, hogy az éles fény ne za­var­ja a má­si­kat.

– Mi­vel nem be­tö­rő, csak egy­va­la­ki le­het – je­gyez­te meg a fér­fi.

– A Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um tiszt­je va­gyok és ma­gát ke­res­tem.

San­tos le­ha­jolt és ci­ga­ret­tát vett fel a föl­dön levő do­boz­ból. Tüze is volt.

– Lát­ja, mennyi­re ren­de­sek vol­tak hoz­zám? – mond­ta.

– Nem hit­tem vol­na, hogy pont itt ta­lá­lom.

– Ak­kor vé­let­len volt.

Bán a fe­jét ráz­ta.

– Egy­ál­ta­lán nem volt vé­let­len – mond­ta. – Ez a ház, ahol fog­va tart­ják, nagy fo­gást ígért. Most ki­de­rült, hogy maga volt a nagy fo­gás.

San­tos pisz­kos arca olyan meg­vi­selt volt, mint­ha egy bá­nya­om­lás­ból me­ne­kí­tet­ték vol­na ki.

– Hol van ez a ház? – kér­dez­te.

– A kül­vá­ros­ban. Rá­kos­szent­mi­há­lyon.

– Nem tu­dom, mer­re van. A töb­bi­ek hol van­nak?

– Most üres a ház, azért tud­tam be­jön­ni.

– Nem az it­te­ni ba­rá­ta­i­mat ér­tem, ha­nem a maga tár­sa­it.

– Egye­dül jöt­tem.

San­tos­nak le­esett az álla.

– Ak­kor ezek bár­me­lyik pil­la­nat­ban vissza­jö­het­nek – ha­dar­ta. – Ezek sze­rint nin­cse­nek le­tar­tóz­tat­va. Nem tud­ják, hogy le­buk­tak.

– Még nem sej­te­nek sem­mit és ez így van jól.

– Mi­ért jó ez és ki­nek?

Bán vá­lasz nél­kül hagy­ta a kér­dést. El­si­e­tett a kul­csért. Most már tud­ta, hogy nincs sok fel­ada­ta hát­ra. Egy te­le­fon és pont ke­rül az akta vé­gé­re, be­fe­je­ző­dött a lissza­bo­ni fu­tár ügye. Még­hoz­zá a leg­ked­ve­zőb­ben, mert ép­ség­ben és egész­ség­ben elő­ke­rült José Dos San­tos, akit bű­nö­zők tar­tot­tak fog­sá­guk­ban. Hogy mi­ért? Ez majd ki­de­rül a val­lo­má­sok­ból és a por­tu­gál sza­va­i­ból. Min­den­ki elé­ge­dett lesz. Az el­há­rí­tó­fő­nök, a Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um és a kö­vet­ség.

Az­tán eszé­be ju­tott a cso­mag, ott a pi­ac­fel­ügye­lő­sé­gen, Zing­ler­né szek­ré­nyé­ben. Mi lesz a he­ro­in­nal? Ki fog­ja be­val­la­ni, hogy arra fájt a foga? Gyer­tyán Pál? Ta­lán Fü­re­di­né? Eset­leg Bo­tos Fe­renc vagy Ko­vács Pé­ter? Egy­sze­rű­en elő­áll­nak az­zal, hogy bi­zony min­dent meg­tet­tek a he­ro­in meg­szer­zé­sé­ért? De ha sen­ki sem áll ez­zel elő, ak­kor ki­nek fáj­ha­tott annyi­ra a foga rá, hogy emi­att vég­zett Pong­rácz Lász­ló­val? Ki volt Meh­met Ali gyil­ko­sa?

Bán na­gyon is tisz­tá­ban volt az­zal, hogy most José Dos San­tos ki­sza­ba­dí­tá­sá­val el­vesz­tik a le­he­tő­sé­get egy csap­da fel­ál­lí­tá­sá­ra. A Fü­re­di­né­vel ma es­té­re meg­be­szélt ran­de­vú­ja ér­tel­met­len­né vál­na még ak­kor is, ha az asszonyt nem is tar­tóz­tat­nák le. Csu­pán egyet­len do­log­ra van bi­zo­nyí­té­kuk. Ez pe­dig az em­ber­rab­lás. Ez­zel el­vág­ják azt a fo­na­lat, ame­lyet to­vább le­het­ne gom­bo­lyí­ta­ni a vég­ső bi­zo­nyí­té­kok meg­szer­zé­sé­ig. Mert eb­ben az ügy­ben nem csu­pán a por­tu­gál el­rab­lá­sa sze­re­pel. Az csak egy moz­za­na­ta volt egy hosszú, bű­nös so­ro­zat­nak.

Mi­után San­tos meg­sza­ba­dult bi­lin­csé­től, a fi­a­tal­em­ber nya­ká­ba bo­rult és hát­ba ve­re­get­te.

– Mi­ért jó az, hogy még nem fog­ták el őket? – kér­dez­te. – Ezt mond­ta az előbb, nem?

– De igen.

– Nos?

– Előbb arra vá­la­szol­jon, hogy mi­ért ra­bol­ták el?

San­tos ki­sza­ba­dult csuk­ló­ját dör­zsöl­get­te.

– Ha én azt tud­nám – mond­ta.

– Nem tud­ja?

A fér­fi a fe­jét ráz­ta.

– Még csak ta­lál­gat­ni sem tu­dok. Min­den olyan rej­té­lyes, sö­tét.

– Va­la­mit csak mond­tak, ami­vel meg­pró­bál­ták tet­tü­ket in­do­kol­ni?

– A leg­ér­de­ke­sebb, hogy nem mond­tak sem­mit. Mi­kor rá­kér­dez­tem, mert gon­dol­hat­ja, hogy el­ső­sor­ban en­gem is az ok ér­de­kelt, min­dig el­ütöt­ték a vá­laszt. Mint­ha ma­guk sem tud­ták vol­na, hogy mi­ért vál­lal­tak ek­ko­ra koc­ká­za­tot. A leg­na­gyobb csa­ló­dás Evelyn volt, ami­kor előt­tem le­bu­kott, de ezt még ő sem tud­ja. Még el­kép­zel­ni sem tu­dom, mi­ért vi­sel­ke­dett így ve­lem szem­ben, ami­kor meg­ad­tam neki min­dent, amit tud­tam.

– Maga nem tud­ja, hogy a sze­re­tő­je me­lyik ol­da­lon áll?

San­tos a fe­jét ráz­ta és rö­vi­den el­mond­ta, ho­gyan ra­bol­ták el a ví­kend­ház­ból, ahol a pász­tor­órá­kat töl­töt­te a sze­re­tő­jé­vel. Tag­lal­ta azt a pil­la­na­tot, ami­kor ész­re­vet­te a ci­pő­cse­rét. Mi­kor be­fe­jez­te, azt mond­ta:

– De most már el­árul­hat­ná, mi­ért nem fog­ták el őket!

– Mert így elő­ké­szít­het­tük vol­na azt a csap­dát, amely­be nem­csak be­le­sé­tál­nak, ha­nem egy­ben bi­zo­nyí­té­ko­kat szol­gál­tat­nak min­den bű­nös te­vé­keny­sé­gük­ről. Ma­gya­rá­za­tot kap­tunk vol­na az ön el­rab­lá­sá­ról is… En­nek azon­ban most már saj­nos lőt­tek. Le kell mon­da­nunk a csap­dá­ról.

– Mi­ért kel­le­ne le­mon­da­ni­uk?

Bán el­ma­gya­ráz­ta a fér­fi­nak, hogy ki­sza­ba­dí­tá­sát még a mai na­pon le­tar­tóz­ta­tá­sok kö­ve­tik. A bű­nö­sök a rács mögé vo­nul­nak és nem lesz, aki a csap­dá­ba rej­tett tárgy­ról hírt vi­gyen az eset­le­ges cin­ko­sok­nak.

– En­nek a tár­sa­ság­nak csak egy ré­szét de­rí­tet­tük fel – hang­sú­lyoz­ta. – A csap­da nél­kül csu­pán a val­lo­má­suk­ra szo­rít­koz­ha­tunk egy sor más jel­le­gű bűn­cse­lek­mény vizs­gá­la­tá­nál. Pe­dig nem kel­lett vol­na hoz­zá sok idő. Ha nem ma, ha­nem hol­nap kuk­kan­tok be ide, ak­kor a csap­da már meg­tet­te vol­na a fel­ada­tát. Ennyi­vel előbb jöt­tem.

– Ne­kem az a lé­nyeg, hogy sza­bad va­gyok és vé­get ért ez a kény­sze­rű rab­ság.

– Meg­ér­tem.

– A jö­vő­ben a sze­re­tők­től is óva­kod­ni fo­gok.

Bán a tor­kát kö­szö­rül­te.

– Per­sze, se­gít­het­ne raj­tam – bök­te ki.

San­tos tett­re kész­nek mu­tat­ko­zott.

– Szá­mít­hat rám a le­tar­tóz­ta­tá­suk­nál – mond­ta. Póz­ba vág­ta ma­gát és be­mu­ta­tott né­hány ka­ra­te­moz­du­la­tot. – Ha sza­bad va­gyok, ket­tő­jük­kel is szem­be­szál­lók.

– Nem ilyen­faj­ta se­gít­ség­re gon­dol­tam.

San­tos ki­egye­ne­se­dett és uj­ja­i­val va­la­me­lyest rend­be hoz­ta a ha­ját.

– Hát mi­lyen­re gon­dolt? – kér­dez­te.

– Mit szól­na, ha arra kér­ném, hogy ma­rad­jon még egy ke­ve­set fog­ság­ban?

A por­tu­gál el­tá­tot­ta a szá­ját.

– Hogy fog­ság­ban ma­rad­jak? – kér­dez­te. – És mi­ért, ha sza­bad­na tud­nom?

– Az ügy ér­de­ké­ben.

– Te­hát az ügy mi­att?

– Igen. Per­sze, nem bi­lin­cse­lem a cső­höz, ezt csu­pán imi­tá­lom. Lé­nye­gé­ben sza­ba­don mo­zog­hat. Csak arra kér­ném, ha ezek meg­lá­to­gat­ják, ne árul­ja el ma­gát. Reg­gel­re az­tán min­den vé­get ér. Vég­leg sza­bad lesz. Hát ennyit kí­ván­nék. Úgy vé­lem, ez tel­je­sít­he­tő.

San­tos né­mán bá­mult és lát­szott raj­ta, hogy nem re­pes az öt­let­től.

– Itt min­den perc egy örök­ké­va­ló­ság­nak tű­nik – je­gyez­te meg.

– Most már nem, mert tud­ja, hogy lé­nye­gé­ben sza­bad, csak hát a já­ték ked­vé­ért reg­ge­lig itt ma­rad.

– Já­ték?

– Ma­gá­nak most már az, hi­szen gon­dol­ja el, míg azok ko­mo­ran jár­nak-kel­nek itt és sem­mit sem sej­te­nek, maga már tud­ja, mi a va­lós hely­zet.

San­tos, egy pil­la­na­tig töp­ren­ge­ni lát­szott.

– Ne­kem is len­ne egy ké­ré­sem – mond­ta.

– És­pe­dig?

– Nem le­het­ne ve­lem kap­cso­lat­ban a ba­rát­nőm sze­re­pét tom­pí­ta­ni?

Bán a fe­jét ráz­ta.

– Ezt nem ér­tem – mond­ta. – Mit akar tom­pí­ta­ni?

– Ma­guk egy rö­vid tény­ál­lást kö­zöl­nek a kö­vet­sé­gem­mel. Így van?

– Pon­to­san. El­vég­re a kö­vet­sé­ge je­len­tet­te az el­tű­né­sét. Át­irat­ban meg­kap­ják a va­lós tény­ál­lást, ter­mé­sze­te­sen a nyo­mo­zás tel­jes be­fe­je­zé­se után.

– Ép­pen er­ről van szó. Sze­ret­ném, ha Evelynt nem mint a sze­re­tő­met tün­tet­nék fel, ha­nem csak mint egy nő­is­me­rő­sö­met, s ez ter­mé­sze­te­sen tel­je­sen ki­zár­ja az előb­bi fo­gal­mat. Jó len­ne, ha erre utal­ná­nak.

– Te­hát azt akar­ja, hogy Fü­re­di­nét ne em­lít­sük sze­re­tő­je­ként.

– Néz­ze, az egész kö­vet­ség raj­tam rö­hög­ne, ha meg­tud­nák, hogy lé­nye­gé­ben a sze­re­tőm volt az, aki tőr­be csalt. Ezt sze­ret­ném el­ke­rül­ni. Tu­dom, hogy Evelyn er­ről be­szél­ni fog önök­nek és ezt nem le­het tel­je­sen el­tit­kol­ni. Csak azt ké­rem, hogy a kö­vet­sé­gem­nek kül­dött hi­va­ta­los át­ira­tuk­ban ez a kap­cso­lat ne úgy sze­re­pel­jen, hogy Evelyn a sze­re­tőm volt majd egy évig. Ért­he­tő?

– Igen.

– Tud­ja ezt ne­kem ga­ran­tál­ni?

– Igen, de hogy győz­zem meg er­ről?

San­tos meg­ra­gad­ta a ke­zét.

– Ad­jon ke­zet rá – mond­ta. – Ne­kem ennyi elég.

Bán ele­get tett a ké­rés­nek, ke­zet ráz­tak. Ezt kö­ve­tő­en meg­mu­tat­ta, ho­gyan kí­ván­ja imi­tál­ni a cső­höz bi­lin­cse­lést. Ki­húz­ta a bi­lincs re­cé­zett végű fél­hold­ját és úgy he­lyez­te a má­sik rész hor­nyá­ra, hogy a rece nem akadt be a zár­ba. A csuk­lót kö­rül­fo­gó két részt az­tán nem kat­tin­tot­ta össze, ha­nem gyu­fa­szál­lal ki­ékel­te a ho­rony­ba futó re­cé­zett fél­hold szá­rát. Így a bi­lincs azt a lát­sza­tot kel­tet­te, mint­ha fog­va tar­ta­ná a csuk­lót. De elég volt egy moz­du­lat és már­is nyit­va volt. A bi­lincs má­sik ré­szét ren­de­sen a cső­höz kap­csol­ta.

– Egy pil­la­nat alatt meg­sza­ba­dít­hat­ja ma­gát, de arra ké­rem, reg­gel előtt ne árul­ja el a cselt – mond­ta. – Nem aka­rom, hogy ezek idő előtt pá­nik­ba es­se­nek.

– Be kell val­la­nom, hogy na­gyon sze­ret­tem vol­na lát­ni Evelyn csi­nos ar­cát, ami­kor sza­ba­don meg­lát és rá­jön, hogy a ter­vük meg­hi­ú­sult.

– Enél­kül is meg­fe­le­lő elég­té­tel­ben lesz ré­sze.

– Konk­ré­tan hány­kor jön reg­gel?

– Ígé­rem, haj­nal­ban már itt le­szek, nem lesz sem­mi komp­li­ká­ció.

– Ahogy ma­gát most meg­is­mer­tem, nem hi­szem, hogy meg kell ost­ro­mol­ni­uk a há­zat. Elég, ha óva­to­san be­lo­pa­ko­dik és ku­pán vág­ja őket.

– Mennyi fegy­ve­rük le­het?

– Csak azt az egy Lu­gert lát­tam, ami­kor el­kap­tak.

– Ennyi­re ért a fegy­ve­rek­hez, hogy még a tí­pu­sát is meg tud­ta je­gyez­ni?

Most elő­ször San­tos szá­ja szög­le­té­ben mo­soly je­lent meg.

– Meg­ló­bál­ták az or­rom előtt, így aka­rat­la­nul is mó­dom­ban állt meg­fi­gyel­ni – mond­ta. – Ezen­kí­vül va­la­mics­két ér­tek a pisz­to­lyok­hoz, de csak ezek­hez, mi­vel su­hanc ko­rom­ban ver­seny­lö­vő vol­tam.

– Hát per­sze, csak va­la­mics­két ért hoz­zá­juk…

Bán hir­te­len el­hall­ga­tott, mind­ket­ten meg­me­re­ved­tek. Oda­fent­ről ne­sze­zés hal­lat­szott, kis­vár­tat­va egy ajtó csa­pó­dott, az­tán lé­pé­sek dü­bö­rög­tek le­fe­lé a lép­csőn. Bán egy szem­vil­la­nás alatt ma­gá­hoz tért. Ke­zé­ben ki­aludt a zseb­lám­pa fé­nye és már­is hát­tal a fal­nak la­pult a be­já­ra­ti vas­aj­tó mel­lett. Hal­lot­ta, hogy az ér­ke­ző a zár­ban ha­gyott kulccsal ma­tat, majd le­nyom­ta a ki­lin­cset és meg­le­pet­ten fel­ki­ál­tott, ami­ért az ajtó en­ge­dett. Ki­gyul­ladt a mennye­ze­ti lám­pa. Bán két kar­ját tá­ma­dó­ál­lás­ba he­lyez­te, mert fel­ké­szült a leg­rosszabb­ra is. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban sar­kig tá­rult a vas­aj­tó és a szár­nya el­ta­kar­ta.

A por­tu­gál le­csúsz­va ült a fal­nál a mat­ra­con és ke­rek­re tá­gult szem­mel né­zett, még lé­leg­ze­tét is vissza­foj­tot­ta. Nagy erő­fe­szí­té­sé­be ke­rült, hogy fá­sult le­vert­sé­get szín­lel­jen. Min­den pil­la­nat­ban vár­ta, hogy az aj­tó­szárny ál­tal ta­kart ven­dé­ge ak­ci­ó­ba lép majd.

A csuk­lyás alak a kü­szö­bön állt és me­rő­en né­zett. Az ala­cso­nyab­bik őrző volt az.

– Már azt hit­tem, va­la­mi tör­tént – szi­szeg­te.

San­tos a fe­jét ráz­ta és nem mert meg­szó­lal­ni, ne­hogy hang­já­nak re­me­gé­se el­árul­ja kü­lö­nös hely­ze­tét. Tisz­tá­ban volt az­zal, ha a csuk­lyás be­lép a pin­cé­be, a meg­bú­vó­nak azon­nal tá­mad­nia kell, hogy ki­hasz­nál­ja a meg­le­pe­tés adta előnyt. Afe­lől nem volt két­sé­ge, hogy ki len­ne a nyer­tes, de most már maga is arra a csap­dá­ra gon­dolt, ame­lyet el­rab­ló­i­nak ké­szí­tet­tek elő. Tud­ta, ha most itt tör­té­nik va­la­mi, ab­ból sem­mi sem lesz. Meg­tá­masz­tot­ta fe­jét a fal­nál és tün­te­tő­én le­huny­ta a sze­mét, hogy ér­dek­te­len­sé­gét hang­sú­lyoz­za. Csak ak­kor moz­dult meg, ami­kor a vas­aj­tó döng­ve be­csa­pó­dott, kat­tant a zár és a lép­tek gyor­san tá­vo­lod­tak.

Bán­ból mély só­haj sza­kadt fel, az arca ve­rej­ték­ben úszott. El­jött a fal­tól és le­nyom­ta a vas­aj­tó ki­lin­csét. Szá­mí­tott rá, hogy zár­va ta­lál­ja.

San­tos hal­kan meg­szó­lalt:

– Le kel­lett vol­na üt­nie. Most fel kell ké­szül­ni a kö­vet­ke­ző al­ka­lom­ra. Más­ként in­nen nem le­het ki­jut­ni.

– Ez­zel még vár­ha­tunk…

– Hogy akar zárt aj­tón át ki­jut­ni?

Bán zseb­lám­pá­val be­le­vi­lá­gí­tott a kulcs­lyuk­ba és elé­ge­det­ten egye­ne­se­dett fel.

– Majd meg­lát­ja, hogy ki­ju­tok – mond­ta.

– Ne vic­cel­jen… Nem Su­per­man maga, hogy ide-oda rep­ked­ne, fa­la­kon, zárt aj­tó­kon is át­jus­son.

– Ben­ne a zár­ban a kulcs.

San­tos rá­gyúj­tott.

– De kí­vül­ről van ben­ne – mond­ta.

– Ez ne­kem ép­pen meg­fe­le­lő.

– In­kább meg­ko­pog­ta­tom a csö­vet, mire le­jön, hogy mit aka­rok, maga meg ku­pán vág­ja.

Bán a zse­bé­ből he­gyes tár­gyat vett elő és az ajtó elé tér­delt. Nem volt kü­szöb, ujj­nyi rés tá­ton­gott a pin­ce be­ton­ja és az aj­tó­lap kö­zött. Zseb­ken­dő­jét szét­si­mít­va a föld­re he­lyez­te és vi­gyáz­va, ne­hogy az meg­gyű­rőd­jön, át­tol­ta az ajtó alatt. A ki­te­rí­tett zseb­ken­dő pon­to­san a ki­lincs alatt volt.

– Ha nem lesz sze­ren­csém, ak­kor ko­pog­tat­hat – szólt hát­ra és a he­gyes tárggyal pisz­kál­ni kezd­te a zár­ban levő kul­csot. – Egy ős­ré­gi mód­szer ez, de már sok­szor be­vált.

San­tos ci­ga­ret­tá­ját szív­ta.

– Ez hova si­e­tett ilyen ló­ha­lál­ban? – kér­dez­te. – Még soha nem csap­ta be így az aj­tót, rá­adá­sul a vil­lanyt is égve fe­lej­tet­te. Úgy lát­szik, meg­za­va­ro­dott.

– Ro­hant te­le­fo­nál­ni, hogy a má­si­kat le­tol­ja, ma­gát pe­dig meg­nyug­tas­sa.

– Azt hi­szi, a tár­sa hagy­ta nyit­va az aj­tót?

Bán bó­lin­tott és to­vább pisz­mo­gott a zár­ral.

– Pon­to­san ezt hit­te – mond­ta. – De az is biz­tos, hogy gya­nú tá­madt ben­ne.

– Gya­nú? – cso­dál­ko­zott a por­tu­gál. – Ak­kor nem így vi­sel­ke­dett vol­na, ha­nem be­jön és szét­néz ala­po­sab­ban. Utá­na­jár, hogy min­den rend­ben van-e és ez­zel meg­nyug­tat­ja ma­gát.

– Félt, azért nem tet­te. Min­den­eset­re si­et­nem kell, mert könnyen le­het, hogy nya­kun­kon lesz a má­sik. Az a sze­ren­cse, hogy meg­za­va­ro­dott és a kul­csot a zár­ban hagy­ta.

San­tos most már rá­jött, ho­gyan akar ki­jut­ni in­nen hí­vat­lan ven­dé­ge.

– Si­ke­rül ki­pisz­kál­ni a kul­csot? – kér­dez­te.

Bán fel­egye­ne­se­dett és meg­tö­röl­te a hom­lo­kát.

– Most ug­rik a macs­ka a kút­ba – mond­ta.

– Ezt nem ér­tem.

– Egy köz­mon­dás: most el­dől, hogy si­ke­rül-e. A kul­csot el­for­dí­tot­tam, most már ki­lök­he­tő a zár­ból. Az a kér­dés, hogy ha le­esik, a zseb­ken­dőn ma­rad-e vagy sem.

San­tos meg­álljt pa­ran­csolt és a pin­ce sar­ká­ba mu­ta­tott. Bán va­la­mit lá­tott a fal­nak tá­maszt­va. Ki­de­rült, hogy egy fél négy­zet­mé­ter kar­ton­da­rab, amely va­la­mi do­boz­nak le­he­tett a te­te­je. Min­den­eset­re jobb meg­ol­dás­nak lát­szott, mint a zseb­ken­dő. Ki­cse­rél­te, az­tán ki­lök­te a kul­csot a zár­ból, amely tom­pán kop­pant.

– A hang­ról úgy tű­nik, a pa­pír­ra esett – vé­le­ke­dett a por­tu­gál.

Bán meg­nyal­ta cse­re­pes aj­kát és las­san be­húz­ta a pin­cé­be a kar­tont. A kulcs ott he­vert raj­ta.

– Fi­gyel­jen rám – for­dult a fér­fi­hoz. – Én most vil­lám­gyor­san el­pá­rol­gok. Ha nem hall csa­ta­zajt vagy nem jön­nék vissza, si­ke­rült min­den. Re­mé­lem, ezek nem vizs­gál­ják meg a bi­lin­csét, mert ál­muk­ban sem gon­dol­nak arra, hogy imi­tál­va van.

– A ko­csim­mal mit csi­nál­tak?

– Azt nem tu­dom.

– Nem ta­lál­ták meg?

Bán ne­met in­tett.

– Itt van egy ga­rázs, de ab­ban más ko­csi van – mond­ta. – ígé­rem, a ko­csi­ja is meg­lesz.

– Tud­ja, mi­ért kér­dem?

– A fu­tár­pos­ta mi­att. Reg­gel itt va­gyok, amint vir­rad­ni kezd.

– A leg­hosszabb éj­je­lem lesz, pe­dig már volt egy­pár… Min­den­eset­re sok si­kert.

Bán vissza­zár­ta a vas­aj­tót és fel­lo­pa­ko­dott a ház elő­te­ré­be. Itt lé­leg­zet­vissza­fojt­va hall­ga­tó­dzott. Mély csend volt min­de­nütt, sem­mi sem moc­cant. A ház be­já­ra­ti aj­ta­ja nem volt be­zár­va. Jól sej­tet­te, hogy a por­tu­gál őr­ző­je most lé­lek­sza­kad­va ro­han te­le­fo­nál­ni, mert min­dent nyit­va ta­lált. Bán tud­ta, hogy vál­lal­nia kell a gya­nú koc­ká­za­tát, ha idő­köz­ben va­la­ki ha­za­ér és nyi­tott aj­tó­kat ta­lál. A be­zá­rá­suk­kal azon­ban nem ve­sződ­he­tett. Elég időt vett igény­be ki­nyi­tá­suk. Kü­lön­ben is, írat­lan sza­bály volt, hogy ilyen hely­zet­ben sem­mit sem sza­bad be­zár­ni, mert könnyen elő­for­dul­hat, sa­ját csap­dá­juk­ba es­nek, ma­guk vág­ják el me­ne­kü­lé­sük út­ját. Ki­le­sett a kert­be, majd a kert­vá­ro­si ut­cát für­kész­te, de sen­kit sem lá­tott. Gyor­san ki­sur­rant. A kapu szin­tén nyit­va volt, így aka­dály­ta­la­nul ju­tott az ut­cá­ra. Meg­nyúj­tot­ta lép­te­it és csak ak­kor las­sí­tott le, ami­kor a szom­szé­dos ut­cá­ba ért, ahon­nan a tel­ke­ken ke­resz­tül át­lá­tott a ko­pott ház­ra. Nem sok idő telt el, már­is ló­ha­lá­lá­ban, mint­ha zá­por elől me­ne­kül­ne jött a nagy fülű, gön­dör hajú fi­a­tal­em­ber, aki dél­előtt még a zöld­sé­get árul­ta a Mes­ter ut­cai üz­let­ben.

Bán el­szí­vott egy ci­ga­ret­tát, ami­kor is­me­rős Zsi­gu­li fé­ke­zett a ház előtt. Gyer­tyán Pál szállt ki be­lő­le, és be­si­e­tett a ka­pun. Sej­tet­te, a te­le­fon­hí­vás hoz­ta őt haza, a nyit­va ta­lált aj­tók híre. Gon­dol­ta, hogy mi tör­té­nik most a fa­lak kö­zött. Vi­tat­koz­nak, ki volt a hi­bás. Nem sok vá­lasz­tá­suk volt. Vagy Gyer­tyán el­is­me­ri, hogy a pin­ce­aj­tót nem zár­ta be ren­de­sen reg­gel és a töb­bit Fü­re­di­né­re keni, el­vég­re a nő jött ki utol­já­ra a ház­ból. Most, hogy min­dent rend­ben ta­lál­tak, ez meg­nyug­tat­ja őket.

Húsz perc múl­tán meg­je­lent Gyer­tyán. Nem lát­szott sem fel­dúlt­nak, sem zak­la­tott­nak. Be­ült a Zsi­gu­li­ba és el­haj­tott. Bán mind­eb­ből arra kö­vet­kez­te­tett, hogy csel­ve­té­se si­ke­rült, nem jöt­tek rá az imi­tált bi­lin­cse­lés­re. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott és fel-alá sé­tál­va meg­hány­ta-ve­tet­te ma­gá­ban a tör­tén­te­ket, de sze­mét nem vet­te le a ko­pott ház­ról. Maga sem tud­ta, mire vár, de nem moz­dult fi­gye­lő­he­lyé­ről. Jó­val Gyer­tyán tá­vo­zá­sát kö­ve­tő­en ki­jött a ház­ból a nagy fülű fi­a­tal fér­fi. Ano­rák­ban volt, meg­ke­rül­te a há­zat és el­tűnt a sze­me elől. Kis­vár­tat­va egy mo­pe­dot tol­va meg­je­lent. Bán tel­jes ere­jé­vel ko­csi­ja felé kez­dett fut­ni. Fel­té­te­lez­te, hogy a fiú va­la­mi rend­kí­vü­li dol­got ha­tá­ro­zott el, ha csa­pot-pa­pot ott­hagy­va el­ka­ri­ká­zik, nem tö­rőd­ve a pin­cé­ben levő fo­gollyal. Úgy érez­te, a tü­de­je ki­sza­kad a mel­lé­ből, ami­kor ko­csi­já­hoz ért. Be­vág­ta ma­gát, és már­is in­dí­tott. Nem a ház felé ment, mert tud­ta, hogy ott már nyo­mát sem lát­ná a fér­fi­nak, ha­nem a kö­ze­li be­to­nút­hoz igye­ke­zett. Azon csak két irány­ba hajt­hat: a Bel­vá­ros vagy Csö­mör felé, ami a leg­kö­ze­lebb van a fő­vá­ros ha­tá­rá­hoz. A leg­jobb­kor ér­ke­zett az útra. Még volt annyi ide­je, hogy ész­re­ve­gye a mo­ped­ján ku­por­gó, ano­rá­kos fér­fit, amint el­tű­nik a leg­kö­ze­leb­bi ka­nyar­ban, út­ban ki­fe­lé a kert­vá­ros­ból. Gázt adott és egy pil­la­nat múl­va már meg is lát­ta a mo­pe­dot. Nem ment kö­zel, jó­ko­ra tá­vol­sá­got tart­va kö­vet­te, ne­hogy gya­nút fog­jon.

Az ano­rá­kos fér­fi ki­haj­tott a vá­ros­ból és mi­előtt el­ér­ték vol­na Csö­mör ha­tá­rát, be­ka­nya­ro­dott egy föld­út­ra. Bán is a föld­út­ra ka­nya­ro­dott, ame­lyet egy cse­ne­vész aká­cos sze­gé­lye­zett. Dim­bes-dom­bos volt a táj, az út hol el­tűnt, hol is­mét fel­buk­kant. Nem lát­ta a mo­pe­dost, de az­tán si­ke­rült egy pil­la­nat­ra meg­lát­nia. Ott ha­ladt előt­te, ké­kes füs­töt pö­fög­ve. A mo­to­ros vá­rat­la­nul el­ka­nya­ro­dott. Kis­sé tá­vo­labb tá­ga­sabb, pin­ce­sze­rű épít­mény lát­szó­dott, ame­lyet töl­gyek övez­tek. Nem haj­tott to­vább, mert nem akar­ta koc­káz­tat­ni, hogy a má­sik ész­re­ve­gye. A föld­út­tól kis­sé tá­vo­labb egy la­pá­lyos, fü­ves he­lyen le­ál­lí­tot­ta a ko­csit és gya­log foly­tat­ta út­ját a töl­gyes felé. Kis­vár­tat­va annyi­ra kö­zel ért, hogy jól ki­ve­het­te a fal­hoz tá­masz­tott mo­pe­det. Az ano­rá­kost se­hol sem lát­ta. Fel­té­te­lez­te, hogy bent van az épü­let­ben, me­lyet na­gyobb prés­ház­nak né­zett, s elég el­ha­nya­golt ál­la­pot­ban volt.

A bok­rok vé­del­mé­ben kö­ze­lebb lo­pó­dzott az épü­let ele­je felé. Két­szár­nyú, ha­tal­mas, szé­les fa­aj­tót lá­tott, az egyik rés­nyi­re nyit­va volt. Vá­rat­la­nul elő­buk­kant az ano­rá­kos fér­fi. Be­csuk­ta a fa­aj­tót és vissza­zár­ta a la­ka­tot. Sem­mi sem volt nála vagy a ke­zé­ben. Mo­ped­já­ra ült, be­in­dí­tot­ta, majd pö­fög­ve el­tá­vo­zott, amer­ről jött.

Bán nem kö­vet­te, ha­nem rej­tek­he­lyén jó ide­ig vá­ra­ko­zott. Ké­sőbb, ami­kor már úgy vél­te, hogy a fiú elég messze le­het, elő­bújt és az épü­let­hez ment. A szé­les aj­tón egy­sze­rű la­kat ló­gott. Nem te­ke­tó­ri­á­zott so­kat. Elő­vett egy spe­ci­á­lis kul­csot. Fél perc sem telt el, a la­kat nyit­va volt. Ki­tár­ta az aj­tót és be­lé­pett a he­lyi­ség­be. A cso­dál­ko­zás­tól moz­du­lat­lan ma­radt. Egy acél­kék Ford Cap­ri állt előt­te…

Át­néz­te a ko­csit, amely­nek mű­szer­fa­lá­ban ott volt az in­dí­tó­kulcs is. A cso­mag­tar­tó­ban né­hány bő­rön­döt lá­tott a le­plom­bált dip­lo­má­ci­ai pos­ta­zsák­kal együtt. Sze­ret­te vol­na tud­ni, mi­ért jött az ano­rá­kos. Mi le­he­tett az a ha­laszt­ha­tat­lan do­log, ami ide hoz­ta? Hi­á­ba né­zett ala­po­san szét és ku­ta­tott fel min­dent, sem­mit sem ta­lált. El­ha­tá­roz­ta, ki­pró­bál­ja a gyúj­tást. Mi­kor az ülés­re hup­pant, a kesz­tyű­tar­tó ön­ma­gá­tól ki­nyílt. A fe­dél nem volt jól le­zár­va, il­let­ve a zá­ró­nyelv nem kat­tant vissza. Eb­ből arra kö­vet­kez­te­tett, hogy az ano­rá­kos in­nen ve­he­tett ki va­la­mit. A kesz­tyű­tar­tó­ban kü­lön­fé­le ide­gen par­ko­ló­je­gye­ket ta­lált, va­la­mint José Dos San­tos jo­go­sít­vá­nyát. Te­hát ira­tok vol­tak itt.

Most már tud­ta, mi­ért ér­ke­zett az ano­rá­kos fér­fi. Előbb arra gon­dolt, hogy a ko­csit hasz­nál­ha­tat­lan­ná te­szi. Az­tán más­ként dön­tött. Ki­tár­ta mind­két szé­les aj­tót és ki­haj­tott a Ford­dal. A ko­csi épp­hogy ki­fért. Az aj­tó­kat be­csuk­ta és a la­ka­tot vissza­zár­ta, bár en­nek már nem sok ér­tel­mét ta­lál­ta. A tit­ko­ló­dzás­nak vége volt: tud­ta, hol a lissza­bo­ni fu­tár, most pe­dig a ko­csi­ja is elő­ke­rült.

A Ford Ca­pri­val ké­nyel­me­sen be­haj­tott a vá­ros­ba és le­par­kolt a Nép­s­ta­di­on mel­let­ti Sta­di­on szál­lo­dá­nál. A ko­csit ala­po­san be­zár­ta, az­tán ki­bal­la­gott a Ke­re­pe­si útra és fo­gott egy ta­xit. A so­főr nem volt el­ra­gad­tat­va, ami­kor meg­tud­ta, hogy a fő­vá­ros ha­tá­rá­ba, Csö­mör­re kell men­ni, de a bu­sás bor­ra­va­ló be­ígé­ré­se meg­hoz­ta a ked­vét.

A Volks­wa­gent ott ta­lál­ta, ahol le­ál­lí­tot­ta. A taxi vil­lám­gyor­san el­por­zott a föld­úton.

Bán Géza pont­ban dél­után öt­kor tár­csáz­ta fel az el­há­rí­tó­fő­nö­köt. Arra gon­dolt, hogy a jó hír soha nem ér­ke­zik ké­sőn.