3.
A Belügyminisztérium illetékes szerveit alaposan felkavarta a Gyógyszerkutatóban történt gyilkosság, valamint ezen túlmenően az ismeretlen betörő szándéka. Az utóbbi időiben tapasztalható volt, hogy a hírhedt nyugati kémszervezetek, a hagyományos katonai hírszerzés és kémkedés mellett, igen nagy jelentőséget tulajdonítanak a különféle technikai és ipari titkok, kísérletek megszerzésének. Nem volt véletlen, hogy az elhárító szervek figyelemmel kísérték a Gyógyszerkutatóban folyó munkákat és tőlük telhetően igyekeztek a lehetőségekhez mérten mindent megtenni a védelemre, a legparányibb információk kiszivárogtatásának megakadályozására. Így volt ez az újonnan kikísérletezett D-4 hormonkészítménnyel is, amely felkeltette az orvostudomány érdeklődését. Ez vezetett oda, hogy bizonyos információk jutottak ki az intézetből. Az ilyen nagy jelentőségű eseteknél nem lehetett teljes lokalizációs gátat vetni a munkáknak, hiszen ez igényelte a különféle tapasztalatcseréket, tudományos vitákat, egyes részadatok nyilvánosság elé tárását illetékes tudományos körökben mind belföldön, mind külföldön. Ezt figyelembe véve, a lényeg az illetékes szerveknél csupán arra korlátozódott, hogy a végső kísérlet eredményét eltitkolják, csak kellő időben és módon hozzák nyilvánosságra, valamint megakadályozzák, hogy illetéktelen személyek megszerezzék.
Érthető volt, hogy az elhárítás vezetőjének szobájában izgatott tanácskozás kezdődött. Bana Dénes ezredes joggal nyugtalankodott az osztályvezetők előtt.
– Valahol hiba csúszott a számításainkba – mondta Pintér Béla alezredesnek és Beleznay Gábor őrnagynak, aki a felderítés osztályát vezette.
Az elhárítótisztek gondolataikba mélyedve ültek a fotelban.
– Egy sor dolgot tisztáznunk kell – folytatta az ősz hajú ezredes, és egy futó pillantást vetett az előtte levő sárga dossziéra –, hogy tovább léphessünk. Egyetlen megnyugtató dolog csupán az, hogy bármi is volt az ismeretlen betörő és gyilkos szándéka, a D-4 kísérlet eredményét nem tudta megszerezni.
– Labányi Zoltán doktor véletlen fegyelmezetlensége miatt – vetette közbe Pintér. – Hogy esetenként magánál tartotta a dokumentációt.
– Szerencsére pont azt, amely a kulcsa az egész kísérletnek.
– Igen… Végre egyszer nekünk is szerencsénk volt. Az ezredes felemelte az ujját.
– Csakhogy erre nem alapozhatunk – erélyesedett meg a hangja. – A mi számításainkban nem lehet helye semmiféle „majd meglátjuk”-nak, véletlen szerencsének… Ráadásul itt van a Zántai-ügy. Ezt is értékelnünk kell… Határozottan állást kell foglalnunk, vajon miért akarták beszervezni? És kik? A másik fogas kérdés: mennyiben van összefüggés Zántai sikertelen beszervezése és az ismeretlen betörő szándéka között. Ez a két eset összefüggő vagy különálló dolog? Az sincs kellőképpen tisztázva, hogy a betörő pénzt keresett-e, vagy konkrétan a kísérletek eredményét akarta megszerezni.
– Az én véleményem, hogy a kísérletek eredményét akarta megszerezni…
– Elsősorban nem a véleményed, hanem a tények érdekelnek A véleményekre és következtetésekre ráérünk még. Tények nélkül csak egy helyben topogunk.
– Még nem ismerjük a rendőri bizottság helyszínen végzett kutatásának eredményét, a rögzített nyomokat… A boncolásról készült jegyzőkönyv sem érkezett még meg…
Bana egy kézmozdulattal leintette az alezredest:
– Zimonyi minden pillanatban megérkezhet és hozza az eredményt, a megállapításokat. Egy sor tényhez jutunk… Addig vegyük elemzés alá a Zántai doktorral történt esetet.
Zimonyi alezredes a Belügyminisztérium technikai laboratóriumának volt a vezetője.
Az elhárítófőnök felszólítására Beleznay Gábor fellapozta jegyzetét, és hozzákezdett a tények ismertetéséhez…
Zántai Ferenc doktor évekkel azelőtt forintkiajánlás bűntettét követte el nyugati turistaútja alkalmával, nyolcezer forint értékben. Az ellenértékként felvett márkáról nyugtát adott egy Büchen nevű frankfurti kereskedőnek. A forintot itthon feladta postán a jelzett címre, de a feladóvevényt eldobta, nem emlékszik a címre. Ebben az időben Zántai még a Gyógyszerkutatóban dolgozott mint a kísérleti laboratórium helyettes vezetője.
Az elmúlt szombaton délidőben ismeretlen telefonáló hívta fel lakásán. Éppen szabad szombatos volt. Az ismeretlen férfi németül beszélt, azt mondta, üzenetet hozott Nyugat-Németországból Büchentől. Zántai ideges lett, éppen a forintkiajánlás miatt. Találkozót beszéltek meg Zántai lakásán délután öt órakor. Zántai ennek tényét letagadta nőismerőse, Horváth Zsóka előtt, aki az után került a Gyógyszerkutató laboratóriumába mint laboráns, miután Zántai Ferenc doktor átment a Gyógyszergyárhoz kereskedelmi üzletkötőnek. Kettőjük kapcsolatáról mindenki tud.
Délután ötkor megjelent az ismeretlen férfi Zántai lakásán, Heinrich néven mutatkozott be. Személyleírása: kövér testalkatú, kerek képű, sima, hátrafésült hajú, hajának színe barna, szeme kék, bajor tájszólással beszél… Gépkocsija Opel Kadett gyártmányú, rendszáma DF-AB 3453. Ez a férfi felmutatta a nyugta fotókópiáját, és kísérletet tett Zántai beszervezésére. Zántai ezt visszautasította, mire a férfi azzal távozott, hogy a nyugtát megküldi az illetékes magyar szerveknek.
Horváth Zsóka megerősítette mindazt, amit Zántai elmondott Megfelelt a ténynek, hogy a férfi a kérdéses estén rendkívül feldúlt és kétségbeesett volt. A beszélgetés töredékét a lánynak is lejátszotta, sőt magát a forintkiajánlás bűntettét is részletesen ismertette. Csupán az Opel Kadett rendszámáról nem tett említést, a férfi személyleírását viszont részletesen taglalta.
Beleznay őrnagy becsukta jegyzetét, és az elhárítófőnökre emelte várakozó tekintetét.
– És miért nem említette a lánynak a kocsi rendszámát? – kérdezte az ezredes. – Egyáltalán, honnan tudta meg Zántai, milyen kocsival volt ez a látogató?
– Kiutasította a lakásából, és a lépcsőház ajtajából tovább figyelte… Látta, hogy milyen kocsiba száll be. Tudta, fontos lehet a rendszáma, ezért feljegyezte.
– Mit állapítottunk meg ezzel kapcsolatban?… Jó volt a rendszám?
Beleznay bólintott:
– Igen… Ugyanis ezzel a rendszámú személygépkocsival Walter Schumann néven lépték át a határt Hegyeshalomnál szombat hajnalban… Az Opelnak más utasa nem volt. Es ugyanezen a napon este húsz órakor Walter Schumann ki is lépett.
– Tudunk valamit erről a Walter Schumannról?
– Semmit…
– A frankfurti kereskedőről, Büchenről? Beleznay Gábor fejét rázta:
– Róla sem.
Bana ezredes cigarettára gyújtott. Tudta, egy biztos pont csúszott ki a kezükből, mert ha sikerül lekapcsolni ezt a Walter Schumannt, komoly adatok birtokába juthattak volna. így az most egérutat nyert, és bottal üthetik a nyomát. Persze, az sem volt biztos, hogy valóban Walter Schumann-nak hívták, így aztán csak sötétben tapogatózhatnak, hogy ez a Walter Schumann egyáltalán kiket képviselhetett és miért akarták Zántait beszervezni.
Mit akarhattak vajon általa megszerezni? A D-4 hormonkészítményt? Ez látszott a legvalószínűbbnek. Az sem volt kétséges, amennyiben Zántai Ferenc nyomban értesíti a történtekről az elhárító szerveket, Walter Schumannt feltartóztathatják a határnál. Mert hogy az igencsak sietett kifelé, azt az időpont igazolta. Ahogy kocsiba vágta magát a Rózsadombon, egyenest a határnak vette útját. Zántai viszont az igazgatójának jelentette a történteket, hogy az tegye meg a hivatalos lépéseket. A Gyógyszergyár igazgatóját azonban csak hétfő reggel találhatta meg, mivel az víkendezett. Egyetlen biztos dolog volt: Büchen és Walter Schumann, illetve annak megbízói ismerték egymást, mert a nyugta hozzájuk került. Tehát kigondolt, tudatos cselekvés volt Büchen részéről, amikor felajánlotta Zántainak a márkát, és nyugtát kért cserébe. Büchenéknek abban is szerencséjük volt, hogy Zántai Ferenc nem őrizte meg az elmúlt három év alatt azt a címet, ahová a nyolcezer forintot küldte. Ha ez a cím meglett volna, most ezen elindulhatnának.
Az elhárító szervek egy sor megelőző intézkedést tettek, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Gyógyszerkutatóban nagy jelentőségű kísérletet folytatnak. Sejtették, hogy ez később érdeklődést vált ki.
Az intézkedéseket Bana ezredes nemcsak ellenőrizte, hanem tevékenyen közre is működött azok beindításánál. És most két olyan dolog is történt, amely keresztülhúzta számításukat.
– Haladéktalanul felülvizsgáljuk az összes eddig megtett intézkedésünket – törte meg a csendet Bana ezredes. – És megfelelően módosítjuk őket… Meg kell határoznunk, milyen irányba törünk, és hol várható az ellenség újabb támadása. Mert ha valóban a D-4 hormonkészítményt akarják megszerezni, akkor újabb akcióba lendülnek. Mindenesetre elég sok tény van a kezünkben ahhoz, hogy sikereket érjünk el. Itt van ez a betörés a Gyógyszerkutatóba és a gyilkosság, ezeken kell elindulnunk. Másrészt számítani lehet, hogy ismételten próbálkoznak más személyek beszervezésével, mivel Zántai doktornál kudarcot vallottak… Miben maradtunk Zántaival?
– Kioktattuk viselkedésére, és kapott egy telefonszámot, itt bármilyen időpontban, éjjel-nappal jelentkezhet – válaszolt Beleznay őrnagy. – Egy csoport készenlétben áll.
– Várható újabb próbálkozás Zántainál?
– Ha nem is próbálkozás, de gyanús körülmény igen… Ígéretet tett, hogy nyitva tartja a szemét, és időben értesít minket.
– És mi van ezzel a Kurt Hallerral, a Gyógyszerkonszern kereskedelmi tanácsosával? ö igen jó kapcsolatban áll Zántaival – mondta az ezredes.
Beleznay elmondta, hogy Kurt Hallernál soha nem tapasztaltak gyanús körülményre utaló viselkedést, illetéktelen információszerzésre való törekvést. Magatartását a korrekt kereskedelmi kapcsolat jellemezte. Kurt Haller más szocialista államok illetékes szerveivel is kapcsolatban áll, azok sem jeleztek gyanús körülményekre utaló adatokat.
Bana fejét vakarta.
– Csak azt ne higgyük, hogy a Gyógyszerkonszernt nem érdekli ez a D-4 hormonkészítmény. És azt sem, hogy ők mindenben korrektek – mondta. – Egy tőkés konszern, ha mindenben korrekt lenne, elvesztené létjogosultságát. A tőkés piacokon, az üzleti életben kíméletlen farkastörvények uralkodnak, amelyek, az egyedi eseteket kivéve, kizárják a korrektséget. Nem véletlen, hogy a konszern tanácsterme vastagon hangszigetelt műanyag falakból áll, amelyek között állandóan különféle technikai berendezések teszik lehetetlenné az illetéktelen „fülek” hallgatózását.
– Érdekli őket az új hormonkészítmény, de licencvásárlást helyeztek előtérbe…
– Ha nem tudják ellopni – emelte a levegőbe ujját figyelmeztetően az ezredes. – Fokozni kell óvatosságunkat Kurt Haller esetében is.
– Eddig sem feledkeztünk meg róla – vetette közbe Pintér alezredes.
– Ezután sem szabad.
Az elhárítófőnök nem tagadta, hogy a Gyógyszerkutatóban elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatban igen kíváncsi, milyen titkos jelentést kapnak majd. Az elhárítás már régebben egy ügyes, fiatal elhárítótisztet helyezett el az intézetben, hogy információkat gyűjtsön és felfigyeljen a legapróbb gyanús körülményre is. Az elhárítótiszt a Hód fedőnevet kapta, a kapcsolatot vele maga az ezredes tartotta.
Hód már nem egy alkalommal bebizonyította rátermettségét, így Bana messzemenően bízott munkájában, és tudta: a fiatalember képes elvégezni a rábízott feladatokat.
– Hód mikor jelentkezik legközelebb? – érdeklődött Pintér.
– Holnap találkozunk – nyomta el cigarettáját az ezredes –, hacsak valami rendkívüli jelentenivalója nincs.
A beszélgetésük később ismét Zántai Ferenc doktorra terelődött. Beleznay őrnagy elmondta, hogy a férfi nagyon tart a forintkiajánlás miatt elkövetett bűncselekmény következményétől. Fél, hogy elveszti állását, ezzel biztos egzisztenciáját. Az őrnagy igyekezett megnyugtatni Zántait, viszont figyelmeztette, hogy a bűnvádi eljárás egy későbbi időpontban megtörténik, de addig nem, míg nem tisztázzák az ügyét. Beleznay azt is elmondta Zántainak, hogy véleménye szerint nagymértékben enyhíti korábbi cselekményét az, hogy önmaga jelentette.
Bana bólintott.
– Helyesen tetted – mondta az őrnagynak. – Persze, Zántai csekély büntetést fog kapni… Meggyőződésem, felfüggesztett ítélettel zárul majd az ügye. Nem veszti el sem beosztását, sem egzisztenciáját.
Ezt követően több, halaszthatatlan intézkedést tárgyaltak meg.
Késő délután volt, amikor Zimonyi alezredes, a Belügyminisztérium technikai laboratóriumának a vezetője megérkezett. A mindig vidám arcú, ötvenéves férfi most nem volt rózsás kedvében, hóna alatt egy köteg dossziét szorongatott.
Az ezredes helyet mutatott neki az egyik fotelban, aztán maga is átült a dohányzóasztalhoz.
– Nos, mit állapított meg a vizsgálat? – türelmetlenkedett. Zimonyi szétterítette az asztalon dossziéit. Pintér és Beleznay szótlanul tekintettek az irathalmazra.
– Kezdjük a legelején – tekintett körbe az alezredes.
– Igen – mondta Bana.
Zimonyi mélyet lélegzett, mint aki nagy munkának lát neki, és a széttúrt dossziékból különféle iratokat vett elő…
A portásfülkében megtalálták az éjjeliőr naplóját. Az éjszakásnak naplót kellett vezetnie. Ez volt az utasítás. Az idős ember nemigen kedvelte a betűvetést, erről tanúskodott a napló. Csak a legszükségesebbeket jegyezte fel, azokat is szinte távirati stílusban, mintha minden egyes szó pénzébe került volna. Ebből azonban kiderült, hogy feladata alapján a szombati napon délután négy órakor ellenőrizte a portásfülkében levő táblán a leadott kulcsokat. Ezt követően körbejárta az épületet, meggyőződött arról, hogy az összes ajtók, valamint a földszinti ablakok zárva vannak. Erről a naplóban csak annyi tanúskodott: „Rendben ajtók, ablakok…”
– Ha valóban ellenőrizte, és nemcsak beírta a naplóba – vetette közbe az ezredes.
Zimonyi feltekintett a papír halmazból.
– Az öreget igen lelkiismeretes embernek ismerte mindenki – mondta. – Ahhoz kétség nem fér, hogy valóban körbejárta az épületet, ellenőrizte az ajtókat, ablakokat.
– De a betörő simán bement a hátsó ajtón az épületbe.
– Miután kinyitotta…
– Álkulccsal?
– Igen, azzal, mivel az eredeti kulcs a portásfülkében lógott a táblán… Megvizsgáltuk a táblát… Megnéztük az ajtózárakat. Az irodaajtó zárjában friss karcolást találtunk az egyik zárlemezen. Kulcsmásolat volt tehát a tettesnél. Ezt állapítottuk meg az ajtó alsó zárján is. Az épület hátsó bejárati ajtaját is álkulccsal nyitották ki. Viszont a segédhivatal ajtajának felső zárjával hiába próbálkozott a tettes, biztonsági zár volt, ezért befeszítette az ajtót.
Bana utasította Pintér Bélát, hogy ezeket, valamint a többi körülményt rögzítse jegyzetében. Közben Zimonyi alezredes folytatta a vizsgálat ismertetését…
Kihallgatták az egyetlen felfedező tanút, a közelben lakó Kálmán Ferenc tisztviselőt. A férfi fejfájása miatt nem tudott aludni. Gondolta, segít majd a friss levegő, felöltözött, és sétára indult. Pontosan nulla három óra harminc perc volt. A ház elől látni lehet a Gyógyszerkutató épületének hátsó frontját. A távolság légvonalban száz méter volt.
Zimonyi újabb papírt ragadott fel az asztalról:
– Amikor a tisztviselő felcsengette az éjjeliőrt, nulla négy óra múlt néhány perccel… Az idős ember tizenöt perc múlva lépett be az épületbe. A tisztviselő várt a visszatérésére vagy arra, hogy tűz észlelése esetén lekiált az épületből. Később keresésére indult, és a második emeleten rátalált… A tűzoltók öt óra tíz perckor kapták csengőn a riasztást, és húsz perc múltán értesítették a helyszínről a rendőr-főkapitányság ügyeletét, hogy gyilkosság történt, és a páncélszekrényt megfúrták… A tisztviselő a vágópisztoly fényét láthatta kiszűrődni az ablak résén, ugyanis a betörő valami szövetfélével befedte belülről az ablakot, és az anyagot rajzszöggel az ablaktokhoz erősítette. Persze, ez annyira nem sikerült neki, hogy valami fény ki ne látsszon – mondta az alezredes.
– A tisztviselő honnan tudta ilyen pontosan az időt? – kérdezte Bana.
– A portásfülke falán levő óráról.
– Ezek szerint a rögzített idő, pontos.
– Teljes mértékig.
A helyszínen a rendőri bizottság megállapította, hogy az ismeretlen betörő a vágáshoz olyan kisméretű palackot használt, amilyent egy időben különféle baleseti mentőegységek részére gyártottak. A páncélszekrény kinyitása, a zárlemezek kiakasztása, valamint a zárnyelvek visszahúzása arra vallott, hogy az elkövető igen járatos lehetett a páncélszekrények erőszakos úton történő kinyitásában, tehát kiléte után a már ismert kasszafúrók körében kell kutatni.
A szakembereknek az volt a véleményük, hogy a tettesnek három-négy órára volt szüksége ahhoz, hogy a páncélszekrényt kinyissa. A feltört szekrényen különféle bonyolult műszeres hővizsgálatokat végeztek. Ezekből arra következtettek, hogy a tettes éjjel tizenegy és tizenkét óra között fogott hozzá a páncélszekrény kinyitásához. Ugyanis a helyszíni szemle kezdetén, reggel hat órakor a páncélszekrény edzett vaslemezének hőmérséklete jóval meghaladta a helyiségben levő természetes hőmérsékletet. Mindez az átizzás következménye volt.
Zimonyi cigarettára gyújtott. Időközben a többiek a csődöt mondott riasztóberendezést tárgyalták.
– Kibontotta a falat, megkereste és elvágta a riasztócsengő drótját… Tehát tudta, hol a vezeték, pontosan hol megy be a helyiségbe – mondta Pintér alezredes.
– Ezt mikor szereltettük fel? – érdeklődött az ezredes.
– Több mint két éve.
– Másfél éve – vetette közbe Beleznay őrnagy. Bana dühösen legyintett.
– Ez most mindegy, a lényeg: a tettes nagyon is jól tudta, hol iktassa ki a vezetéket – mondta aztán Pintérhez fordult: – Ki tudott arról, hogy a vezeték hol húzódik?
– Mindenki…
– Hogyhogy mindenki? – csattant fel Bana. Az alezredes széttárta kezét.
– Jelentem, nyíltan szereltük fel. Aki az intézetben dolgozott, figyelemmel kísérhette a munkálatokat… Láthatta, merre és hová szerelnek fel riasztóberendezést. Arról egy pillanatig sem volt szó, hogy ezek a munkálatok titokban történjenek. Ez igen körülményes lett volna vezetékes riasztás esetében, mert azt falba kellett építeni – mondta.
– Ezek szerint a betörő kitűnő információkkal rendelkezett.
– A riasztóberendezéseket tekintve, igen.
– Miért csak azt?… Jól tudta, hogy az új hormonkészítmény teljes anyagának, beleértve a kísérletek eredményét is, a segédhivatal páncélszekrényében kell lennie – mondta az ezredes. A többiekre tekintett, hogy arcukról olvassa le, vajon mennyire osztják ezen véleményét.
– Az csak véletlen volt – folytatta –, hogy Labányi magánál tartotta, íróasztalfiókjába zárta szombat délelőtt ennek a D-4 jelzésű hormonnak jelentős dokumentációs anyagát. Ismétlem, véletlen volt. Viszont ez nem mond ellent annak, hogy a betörőt kiválóan informálták.
Pintér alezredesnek nem fért a fejébe, hogy a második emeleten van a pénztárhelyiség is. Pontosan szemben a segédhivatallal. A páncélszekrényben kétszázezer forint volt, az intézeti dolgozók prémiuma. Ügy volt, ezt a pénzt csak hétfőn reggel fizetik ki. Kutassi professzor utasítására azonban már kifizették szombat délelőtt. Az osztályvezetőben az motoszkált, hátha a betörő lényegében erre koncentrált, a pénzt akarta megszerezni, csak véletlen folytán kötött ki a segédhivatalban, de ott pénzt nem talált. Ennek a véleményének hangot is adott.
Az elhárítófőnök nem zárkózott el a feltevés elől.
– Helyes – mondta –, vegyük ezt is figyelembe… A két verzió közül az egyik biztos, majd meglátjuk az adatgyűjtés során, a tények rendszerezésénél, melyik verzió jut előtérbe. Amelyik erősödik, arra összpontosítunk. Természetesen a másik verziót sem hanyagolhatjuk el, amíg teljesen tisztán nem látunk.
Zimonyi alezredes szólt közbe:
– Távol áll tőlem, hogy megzavarjam tanácskozástokat, de van itt még egy-két érdekes dolog, amely talán segíti a kibontakozást.
Az ezredes helybenhagyóan intett. Zimonyi új iratokat vett a kezébe.
– Egy nagyon lényeges körülményre szeretném felhívni a figyelmet – mondta. – Megállapították, hogy az ismeretlen betörő aki a kasszafúrást elkövette, kesztyűben dolgozott, ennek nyomát megtalálták a páncélszekrény lemezén, a befeszített bejárati ajtó lapján. – Keresgélt az iratok között, majd egy kinagyított fotókópiát emelt magasba. – íme, nézzétek… Ezek a fehér, apró récék a kesztyű nyomai. És milyen kesztyűé?… Természetesen kötött anyagból készült… Gépi kötés, finom, bordázott. És itt egy másik – ragadott fel egy újabb fotókópiát, és azt is feltartotta. – Tessék, nézzétek… Ez egy sima bőrkesztyű nyoma… Két különböző kesztyűnyom vitathatatlanul két emberre utal. Két emberre, akik kesztyűt viseltek a bűncselekmény elkövetésekor.
Az elhárítótisztek meglepetéssel szemlélték a két fotókópiát.
– Ezek szerint a tettesek ketten voltak – dörmögte az ezredes. Zimonyi helyesbített:
– Két tettes volt. Az egyik itt… a másik ott! Ugyanis a kötöttkesztyű-nyomot a páncélszekrényen, valamint a segédhivatal különféle berendezésein, az íróasztalon, az ablaktokon találták… A bőrkesztyűnyomot viszont a fali tűzoltó készüléken.
– Amelyet a gyilkos használt – vetette közbe Pintér alezredes.
– Igen… A tűzoltó készülékkel verte szét az idős ember fejét, de a falról azt nem ő vette le, hanem maga az áldozat. Az áldozat ujjnyomát is megtalálták a tűzoltó készüléken.
Az ezredes cigarettára gyújtott, és a többieket is megkínálta.
– Tehát a feltevés szerint az áldozat akasztotta le a készüléket a falról, mert érezte az égett szagot, és tűzre gyanakodott – mondta.
– Igen – válaszolt Zimonyi –, de a gyilkos elvette tőle, illetve felvette a földről… Nos, hogy tisztán lássatok, a dráma a tények alapján a következőképpen történhetett: Két betörő volt, az egyik dolgozott a páncélszekrényen, az időt figyelembe véve mondhatjuk, hogy talán már benne matatott, míg a másik a folyosó lengőajtajánál figyelhetett. A figyelő betörő vehette észre az éjjeliőrt, akinek az égett szag gyanús volt, ezért leakasztotta a falról a tűzoltó készüléket. Ekkor a figyelést végző betörőbe botlott, az egy erős ökölcsapással leütötte az idős embert, aztán megragadta a tűzoltó készüléket, és csapásokat mért vele a földre került ember arcára… Ugyanis a boncolás megállapította, hogy az áldozatot előbb ököllel leütötték. Az állrészen vérömleny és sérülés volt.
Bana Dénes izgatottan vette kezébe a helyszínrajzot, és hosszan szemlélte. Érdeklődése azonban fokozatosan csökkent, később csalódás ült ki az arcára. Idegesen szippantott néhányat cigarettájából, és Zimonyihoz fordult.
– Szép verzió ez, csak valahogyan nem stimmel – dőlt hátra a fotelban.
Zimonyi alezredes értetlenül nézett:
– Csak azt ne mondd, Dénes, hogy egy tettes volt, aki két különböző kesztyűt viselt… Találtunk épp elég nyomot, mind bal, mind jobbkesztyűs nyomot.
– Nézd meg a helyszínrajzot – bökött az ezredes a kiterített papírra –, jól láthatod, hogy a tűzoltó készülék a folyosó falán van elhelyezve eredetileg és nem a lengőajtón kívül, a lépcsőházban. Holott az áldozatot a lengőajtó előtt találták a földön, a lépcsőházban… Tehát nem érhette meglepetésként az idős embert az ökölcsapás, miközben kezében volt a tűzoltó készülék.
– Miért ne érhette volna?
– Mert a tettes nem állhatott a lengőajtónál, a folyosó végén figyelőállásban… Az áldozat belépett a lengőajtón a folyosóra, leakasztotta a tűzoltó készüléket. Ekkor még nem láthatta gyilkosát, hiszen ha látja, nem akasztja le a tűzoltó készüléket, nem azzal bíbelődik, hanem segítségért kiált vagy el akar futni… És mi van, ha az áldozat nem látta még akkor a gyilkosát?… Nos, az van, hogy a gyilkos nem a folyosón tartózkodott, hanem a segédhivatalban. Talán éppen arra a zajra figyelt fel, amikor az áldozat belökte a lengőajtót, és leemelte a tűzoltó készüléket a falról, hogy induljon a feltételezett tűz fészkéhez. Ekkor ugrott ki a gyilkos a helyiségből, és egyenesen az öregnek futott…
– Ha viszont így történt – folytatta Bana ezredes –, akkor mégsem két betörővel számolhatunk, hanem csak eggyel, mivel egy volt.
– A különböző kesztyűnyomok tények – vont vállat Zimonyi. – Ezek a tények pedig két tettesre utalnak. Bár igazad van, mert a figyelmemet elkerülte a helyszínrajz és az azon feltüntetett tűzoltó készülék eredeti helye… Előfordulhatott viszont az is, hogy a figyelést végző betörő figyelmeztette társát, hogy jön valaki felfelé a lépcsőn, és a helyiségbe húzódva várakoztak.
– Így már elhihetőbb – mondta Bana, és elnyomta a hamutartóban cigarettáját. – Viszont akkor Béla feltevésének, a tévedést illetően, lőttek… Mert két betörőről nehezen hihető, hogy eltévesztik a pénztárhelyiséget, és más páncélszekrényt törnek fel.
Pintér Béla alezredes kelletlenül moccant a fotelban.
– Persze ezt a lehetőséget is napirenden tartjuk – tette hozzá az ezredes, majd az után érdeklődött, hogy az ismeretlen betörő kiléte után milyen intézkedést tesznek a társszervek, konkrétan a Budapesti Rendőr-főkapitányság bűnüldözési osztálya.
Beleznay Gábor őrnagy, a felderítők osztályvezetője beszámolt tárgyalásának eredményéről. Elmondta, hogy a betörésekkel foglalkozó szakcsoport vezetőjével konzultált. Ennek során megtudta, hogy az elmúlt tizenöt évben a főváros területén csupán egy esetben történt kasszafúrás lángvágás módszerével, annak tettesét is felderítették. Ez a bűnöző jelenleg börtönben van. Országos viszonylatban sem igen lehetett ilyen tettesre bármilyen nyomot találni. Maga a kasszafúrás, mint bűnelkövetési mód, teljesen kihalóban van. A régi bűnözők közül, akik kasszafúrást követtek el, hárman élnek még, azok is már hosszú évek óta rendesen élnek, nem követtek el újabb bűncselekményeket. Olyan ismert bűnözőről, aki lángvágás módszerével követett volna el kasszanyitást, nem tudnak.
A szaknyomozóknak viszont az volt a véleményük, miután megtekintették a felnyitott páncélszekrényt, hogy az teljes mértékig rutinos betörő, kasszafúrást már elkövetett bűnöző keze nyomát viseli. Elképzelhető, hogy lángvágással egy „dilettáns” is lyukat égethet egy páncélszekrényen, de a zárlemezeket leakasztani, tűvel visszahúzni a zárnyelveket csak rutinos kasszafúró képes.
– Egyszóval kasszafúró követte el, de még sincs a nyilvántartásban kasszafúrójuk – kesergett az ezredes.
– A mai naptól több – gyanús személyt fokozott ellenőrzés alá vonnak, és folyamatosan tájékoztatnak minket az eredményről – mondta Beleznay. – Az ellenőrzést kiterjesztik más módszereket alkalmazó betörőkre is, akikről feltételezhető a kasszafúrás.
– Minket viszont sürget az idő.
Zimonyi kívánt szólni:
– Nem szabad mellékes körülménynek tekinteni, hogy a tettes vagy a tettesek álkulcsot használtak. Mind az épület hátsó bejárati ajtaját, mind a segédhivatal ajtaját álkulccsal nyitották ki… Figyelemre méltó, hogy mindkét ajtózár különleges, wertheimzáras rendszerű. Ezt álkulccsal kinyitni szinte pillanatok alatt csak úgy lehetséges, ha az álkulcsot az eredeti kulcsról vett mintáról készítették. A zár belsejében talált finom karcolások azt bizonyítják, hogy nem sorozatkulcsokat próbáltak végig, hanem kulcsmásolattal nyitották ki az ajtókat.
Bana Dénes csüggedő reményét ismét bizakodás váltotta fel. E tény arra mutatott, hogy az eredeti két kulcsról csak az készíthetett mintát, aki különösebb kockázat nélkül, könnyen hozzájuk férhetett. Ezen a nyomon most már el lehetett indulni, főleg sokkal kecsegtetőbb reményekkel, mint a többin.
Pintér alezredes még jobban felcsigázódott:
– A tettes az irodahelyiség ajtaját azért feszítette be, mert a felső, biztonsági zárat nem tudta kinyitni.
– És ennek a zárnak az eredeti kulcsa hol volt? – kérdezte az ezredes.
– A portásfülkében, egy karikán lógott azzal a kulccsal, amely az alsó zárat nyitotta.
Bana a homlokára csapott.
– Az időpont – mondta. Felpattant a fotelból, kinyitotta páncélszekrényét, majd egy dossziét vett elő. Rövid keresgélés után megtalálta azt a jelentést, amelyre kíváncsi volt. – Itt van, pontosan két héttel ezelőtt, Hód javaslatára szereltettük fel Kutassi útján a második, biztonsági zárat a segédhivatal bejárati ajtajára. Hód ötlete volt…
– Akkor behatárolható azon személyek köre, akiket gyanúba foghatunk a mintakészítést illetően – mondta Pintér.
– A tettes tehát nem tudott erről a biztonsági zárról, így kulccsal sem rendelkezett. A mintát a kulcsokról ezek szerint több mint két héttel ezelőtt vehették… Hogyan állt akkor ennek az új hormonkészítménynek az ügye?
Pintér alezredes papírcetlit vett elő a zsebéből.
– Az ellenőrző kísérleteket folytatták – emelte fel tekintetét a céduláról.
– Tehát már tudták a sikert.
– Igen… Kutassi úgy nyilatkozott, hogy az új hormonkészítménnyel szinte biztosan betaláltak. Az ellenőrző kísérletek amolyan rutinmunkáknak ígérkeztek. Lényegében akkor már minden eldőlt.
Az ezredes ismét cigarettára gyújtott.
– És valakik már azon mesterkedtek, hogy ezt a kasszafúrást elkövessék, behatoljanak a Gyógyszerkutatóba… Tudod, ez melyik verziót erősítette meg, Béla? – fordult Pintérhez. Az alezredes bólintott:
– Azt, hogy az elkövető nem véletlenül törte fel a segédhivatal páncélszekrényét… Tévedésről most már kevésbé eshet szó.
– Azért ne vessük el a tévedés verzióját.
Odakint esteledett. Homály borult a szobára. Kigyulladt a csillár, a jelenlevők cigarettafüstbe burkolódzva folytatták tovább a megbeszélést.
Abban teljes mértékig egyetértettek, hogy az elhárításnak sürgős ellenintézkedéseket kell tennie. A Gyógyszerkutatóban történt bűncselekmény igazolta, hogy az új hormonkészítményt illetéktelenek meg akarják szerezni, bármi áron is. Hogy ez most nem sikerült, még gyilkosság elkövetése árán sem, az pusztán a véletlen műve volt. Az ellenfelek elszántnak ígérkeztek, nem riadtak vissza semmitől sem, és jó előre felkészültek tettük végrehajtására. Tények igazolták, hogy jó információkkal rendelkeztek. Ezenkívül kapcsolatuk volt olyan személlyel, aki a Gyógyszerkutatóban dolgozott, hiszen másképpen nem juthattak volna hozzá az eredeti kulcsokhoz, hogy azokról másolatot készítsenek.
Csupán az ellenintézkedések módszerében volt vita. Bana Dénes ezredes minden érvet meghallgatott, aztán úgy döntött, maximális erőfeszítéseket kell tenni mind az ellenség szándékainak megakadályozására, mind kilétének felderítésére. Ehhez pedig adva voltak a módszerek.
Vita kerekedett annak megítélésében is, hogy Zántai Ferenc doktor beszervezése vajon mennyire függ össze a D-4 hormonkészítmény megszerzésére irányuló törekvésekkel. Feltehető volt, hogy az ellenség éppen Zántai beszervezését. tartotta második útnak célja elérésére. Hiszen a sikertelen beszervezést követő nap éjjelén már behatoltak a Gyógyszerkutatóba. Lehet ha sikerült volna beszervezni Zántai doktort, akkor elállnak a betöréstől és a gyilkosságra sem kerül sor. Ezt a feltevést viszont cáfolta az eredeti kulcsokról vett minták hozzávetőleges időpontja. Ezt már a bűncselekményt megelőző két héttel megkaparintották. Az ismeretlen ellenség tehát ezt az utat választotta. Miért változtatott volna a tervén? Miért bízta volna az eredmény megszerzését Zántai doktorra?
– A tetemes haszonnal tisztában lehetnek a tőkés konszern illetékesei – jegyezte meg Bana ezredes. – Azért érdeklődnek a licencvásárlás lehetőségéről is… Tehát az új hormonkészítmény mindenképpen jó üzlet a számukra.
– Akkor pedig Kurt Hallert figyelembe kell vennünk – tette hozzá Beleznay őrnagy.
Pintérnek más volt a véleménye.
– Túl átlátszó lenne, ha Kurt Haller mozgatná a szálakat – mondta.
Az ezredes bólintott:
– Bélának van valami igaza ebben a kérdésben, bár lehet, hogy Kurt Haller a háttérből tevékenykedik. Az is igaz, az ellenséget nem szabad lebecsülni, és sok esetben a legvalószínűtlenebb dolgok a legkézenfekvőbbek.
Azonos véleményen volt Pintér és Beleznay abban, hogy Kurt Haller nem játszhat főszerepet az új gyógyszer illetéktelen megszerzésében. Példákkal érveltek. A hírszerzésben tudott dolog volt, hogy megtévesztésként a legkomplikáltabb és meghökkentő esetekkel is számolni lehetett, viszont minden szándékot lepleztek, s ezek sokszor bonyolultabb és körültekintőbb tevékenységet igényeltek, mint a cél elérése. Véleményük szerint Kurt Haller éppen egy ilyen lepel volt a nagy játszmában. Szerepét azért tolták előtérbe, hogy elködösítsék a mellékszereplőket, akik lényegében a célratörő munkát végezték. Kurt Haller amolyan csalétek volt, aki magával húzhatta mellékutakra az egész elhárítást, hogy miközben rá koncentrálnak, elvonják a figyelmet másokról. A tapasztalt elhárítófőnök azonban másként vélekedett:
– Azt hiszitek, hogy Kurt Hallert odakint nem kérdezték meg például a barátja felől? Zántairól ne faggatták volna ki, akár a cég fejesei, akár mások, akiknek tervük volt Zántaival? Egy jó informátor igen sokat ér. És Kurt Haller az. Informátor, hacsak nem főszereplő… Tudom, ettől fáztok, de ők abból indulhatnak ki, hogy mi mit gondolunk. Éppen ezért nem hagyhatjuk számításon kívül.
Végszóra csengett a telefon. Az ezredes az íróasztalhoz lépett, és felvette a kagylót. Hosszú ideig feszülten figyelt, aztán kezében tartva a kagylót, Zimonyihoz fordult.
– Tudsz nekem egy divatos zsebrádiót adni, amelyben adó-vevő készülék van? – kérdezte.
– Attól függ, milyen erősségűt?
Bana Dénes tolmácsolta a kérdést a hívó félnek. Zimonyi alezredes azt felelte később, hogy csak négyes készüléket tud adni. Ez annyit jelentett, hogy maximum kétszáz-háromszáz méteres körzetben lehet venni az adását.
– Lehallgatásra kell? – tudakolta Zimonyi. Bana, fülénél tartva a kagylót, bólintott.
– Azt tudok adni – mondta a technikai laboratórium vezetője.
– Ugyanilyen miniatűr adókészülék kellene púderkompaktba építve – tolmácsolta a telefonáló kérését az ezredes.
– Mikorra?
– Ma éjjel – mondta Bana, aztán maga is csodálkozott, majd vitatkozni kezdett a hívóval: – Azt hiszi, az csak úgy van, hogy ripsz-ropsz?… És egyáltalán, mi a fenének ilyen sürgős? Aha, értem! Várjon egy percig – kért türelmet, és ismét Zimonyihoz fordult. – Sürgősen meg kell csinálni…
Zimonyi az órájára nézett, fejét csóválta.
– Megkísérlem berendelni az illetékes szakemberünket, ha otthon találjuk – mondta.
– Minden valószínűség szerint megkapja tőlem – közölte az ezredes. – Várom a hívását – fejezte be a beszélgetést, és helyére tette a kagylót. Visszaült a többiekhez. – Hód kérte, hogy holnap délután figyelnünk kell valakit.
– Összeállítok egy csoportot – mondta Beleznay.
– Ügyes emberek legyenek.
– Azok lesznek, ezredes elvtárs. Bana töprengve nézett.
– Nem tudom, kinek a nyomába kell szegődnünk és milyen beszélgetés után kell kíváncsiskodnunk… Hód majd megmondja, de gondolom, nőről lehet szó – jegyezte meg.