3.

A Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um il­le­té­kes szer­ve­it ala­po­san fel­ka­var­ta a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban tör­tént gyil­kos­ság, va­la­mint ezen túl­me­nő­en az is­me­ret­len be­tö­rő szán­dé­ka. Az utób­bi idő­i­ben ta­pasz­tal­ha­tó volt, hogy a hír­hedt nyu­ga­ti kém­szer­ve­ze­tek, a ha­gyo­má­nyos ka­to­nai hír­szer­zés és kém­ke­dés mel­lett, igen nagy je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­ta­nak a kü­lön­fé­le tech­ni­kai és ipa­ri tit­kok, kí­sér­le­tek meg­szer­zé­sé­nek. Nem volt vé­let­len, hogy az el­há­rí­tó szer­vek fi­gye­lem­mel kí­sér­ték a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban fo­lyó mun­ká­kat és tő­lük tel­he­tő­en igye­kez­tek a le­he­tő­sé­gek­hez mér­ten min­dent meg­ten­ni a vé­de­lem­re, a leg­pa­rá­nyibb in­for­má­ci­ók ki­szi­vá­rog­ta­tá­sá­nak meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra. Így volt ez az újon­nan ki­kí­sér­le­te­zett D-4 hor­mon­ké­szít­ménnyel is, amely fel­kel­tet­te az or­vos­tu­do­mány ér­dek­lő­dé­sét. Ez ve­ze­tett oda, hogy bi­zo­nyos in­for­má­ci­ók ju­tot­tak ki az in­té­zet­ből. Az ilyen nagy je­len­tő­sé­gű ese­tek­nél nem le­he­tett tel­jes lo­ka­li­zá­ci­ós gá­tat vet­ni a mun­kák­nak, hi­szen ez igé­nyel­te a kü­lön­fé­le ta­pasz­ta­lat­cse­ré­ket, tu­do­má­nyos vi­tá­kat, egyes rész­ada­tok nyil­vá­nos­ság elé tá­rá­sát il­le­té­kes tu­do­má­nyos kö­rök­ben mind bel­föl­dön, mind kül­föl­dön. Ezt fi­gye­lem­be véve, a lé­nyeg az il­le­té­kes szer­vek­nél csu­pán arra kor­lá­to­zó­dott, hogy a vég­ső kí­sér­let ered­mé­nyét el­tit­kol­ják, csak kel­lő idő­ben és mó­don hoz­zák nyil­vá­nos­ság­ra, va­la­mint meg­aka­dá­lyoz­zák, hogy il­le­ték­te­len sze­mé­lyek meg­sze­rez­zék.

Ért­he­tő volt, hogy az el­há­rí­tás ve­ze­tő­jé­nek szo­bá­já­ban iz­ga­tott ta­nács­ko­zás kez­dő­dött. Bana Dé­nes ez­re­des jog­gal nyug­ta­lan­ko­dott az osz­tály­ve­ze­tők előtt.

– Va­la­hol hiba csú­szott a szá­mí­tá­sa­ink­ba – mond­ta Pin­tér Béla al­ez­re­des­nek és Be­lez­nay Gá­bor őr­nagy­nak, aki a fel­de­rí­tés osz­tá­lyát ve­zet­te.

 Az el­há­rí­tó­tisz­tek gon­do­la­ta­ik­ba mé­lyed­ve ül­tek a fo­tel­ban.

– Egy sor dol­got tisz­táz­nunk kell – foly­tat­ta az ősz hajú ez­re­des, és egy futó pil­lan­tást ve­tett az előt­te levő sár­ga dosszi­é­ra –, hogy to­vább lép­hes­sünk. Egyet­len meg­nyug­ta­tó do­log csu­pán az, hogy bár­mi is volt az is­me­ret­len be­tö­rő és gyil­kos szán­dé­ka, a D-4 kí­sér­let ered­mé­nyét nem tud­ta meg­sze­rez­ni.

– La­bá­nyi Zol­tán dok­tor vé­let­len fe­gyel­me­zet­len­sé­ge mi­att – ve­tet­te köz­be Pin­tér. – Hogy ese­ten­ként ma­gá­nál tar­tot­ta a do­ku­men­tá­ci­ót.

– Sze­ren­csé­re pont azt, amely a kul­csa az egész kí­sér­let­nek.

– Igen… Vég­re egy­szer ne­künk is sze­ren­csénk volt. Az ez­re­des fel­emel­te az uj­ját.

– Csak­hogy erre nem ala­poz­ha­tunk – eré­lye­se­dett meg a hang­ja. – A mi szá­mí­tá­sa­ink­ban nem le­het he­lye sem­mi­fé­le „majd meg­lát­juk”-nak, vé­let­len sze­ren­csé­nek… Rá­adá­sul itt van a Zán­tai-ügy. Ezt is ér­té­kel­nünk kell… Ha­tá­ro­zot­tan ál­lást kell fog­lal­nunk, va­jon mi­ért akar­ták be­szer­vez­ni? És kik? A má­sik fo­gas kér­dés: mennyi­ben van össze­füg­gés Zán­tai si­ker­te­len be­szer­ve­zé­se és az is­me­ret­len be­tö­rő szán­dé­ka kö­zött. Ez a két eset össze­füg­gő vagy kü­lön­ál­ló do­log? Az sincs kel­lő­kép­pen tisz­táz­va, hogy a be­tö­rő pénzt ke­re­sett-e, vagy konk­ré­tan a kí­sér­le­tek ered­mé­nyét akar­ta meg­sze­rez­ni.

– Az én vé­le­mé­nyem, hogy a kí­sér­le­tek ered­mé­nyét akar­ta meg­sze­rez­ni…

– El­ső­sor­ban nem a vé­le­mé­nyed, ha­nem a té­nyek ér­de­kel­nek A vé­le­mé­nyek­re és kö­vet­kez­te­té­sek­re rá­é­rünk még. Té­nyek nél­kül csak egy hely­ben to­po­gunk.

– Még nem is­mer­jük a rend­őri bi­zott­ság hely­szí­nen vég­zett ku­ta­tá­sá­nak ered­mé­nyét, a rög­zí­tett nyo­mo­kat… A bon­co­lás­ról ké­szült jegy­ző­könyv sem ér­ke­zett még meg…

Bana egy kéz­moz­du­lat­tal le­in­tet­te az al­ez­re­dest:

– Zi­mo­nyi min­den pil­la­nat­ban meg­ér­kez­het és hoz­za az ered­ményt, a meg­ál­la­pí­tá­so­kat. Egy sor tény­hez ju­tunk… Ad­dig ve­gyük elem­zés alá a Zán­tai dok­tor­ral tör­tént ese­tet.

Zi­mo­nyi al­ez­re­des a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um tech­ni­kai la­bo­ra­tó­ri­u­má­nak volt a ve­ze­tő­je.

Az el­há­rí­tó­fő­nök fel­szó­lí­tá­sá­ra Be­lez­nay Gá­bor fel­la­poz­ta jegy­ze­tét, és hoz­zá­kez­dett a té­nyek is­mer­te­té­sé­hez…

Zán­tai Fe­renc dok­tor évek­kel az­előtt fo­rint­ki­aján­lás bűn­tet­tét kö­vet­te el nyu­ga­ti tu­ris­ta­út­ja al­kal­má­val, nyolc­ezer fo­rint ér­ték­ben. Az el­len­ér­ték­ként fel­vett már­ká­ról nyug­tát adott egy Bü­chen nevű frank­fur­ti ke­res­ke­dő­nek. A fo­rin­tot itt­hon fel­ad­ta pos­tán a jel­zett cím­re, de a fel­adó­ve­vényt el­dob­ta, nem em­lék­szik a cím­re. Eb­ben az idő­ben Zán­tai még a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban dol­go­zott mint a kí­sér­le­ti la­bo­ra­tó­ri­um he­lyet­tes ve­ze­tő­je.

Az el­múlt szom­ba­ton dél­idő­ben is­me­ret­len te­le­fo­ná­ló hív­ta fel la­ká­sán. Ép­pen sza­bad szom­ba­tos volt. Az is­me­ret­len fér­fi né­me­tül be­szélt, azt mond­ta, üze­ne­tet ho­zott Nyu­gat-Né­met­or­szág­ból Bü­chen­től. Zán­tai ide­ges lett, ép­pen a fo­rint­ki­aján­lás mi­att. Ta­lál­ko­zót be­szél­tek meg Zán­tai la­ká­sán dél­után öt óra­kor. Zán­tai en­nek té­nyét le­ta­gad­ta nő­is­me­rő­se, Hor­váth Zsó­ka előtt, aki az után ke­rült a Gyógy­szer­ku­ta­tó la­bo­ra­tó­ri­u­má­ba mint la­bo­ráns, mi­után Zán­tai Fe­renc dok­tor át­ment a Gyógy­szer­gyár­hoz ke­res­ke­del­mi üz­let­kö­tő­nek. Ket­tő­jük kap­cso­la­tá­ról min­den­ki tud.

Dél­után öt­kor meg­je­lent az is­me­ret­len fér­fi Zán­tai la­ká­sán, Hein­rich né­ven mu­tat­ko­zott be. Sze­mély­le­írá­sa: kö­vér test­al­ka­tú, ke­rek képű, sima, hát­ra­fé­sült hajú, ha­já­nak szí­ne bar­na, sze­me kék, ba­jor táj­szó­lás­sal be­szél… Gép­ko­csi­ja Opel Ka­dett gyárt­má­nyú, rend­szá­ma DF-AB 3453. Ez a fér­fi fel­mu­tat­ta a nyug­ta fo­tó­kó­pi­á­ját, és kí­sér­le­tet tett Zán­tai be­szer­ve­zé­sé­re. Zán­tai ezt vissza­uta­sí­tot­ta, mire a fér­fi az­zal tá­vo­zott, hogy a nyug­tát meg­kül­di az il­le­té­kes ma­gyar szer­vek­nek.

Hor­váth Zsó­ka meg­erő­sí­tet­te mind­azt, amit Zán­tai el­mon­dott Meg­fe­lelt a tény­nek, hogy a fér­fi a kér­dé­ses es­tén rend­kí­vül fel­dúlt és két­ség­be­esett volt. A be­szél­ge­tés tö­re­dé­két a lány­nak is le­ját­szot­ta, sőt ma­gát a fo­rint­ki­aján­lás bűn­tet­tét is rész­le­te­sen is­mer­tet­te. Csu­pán az Opel Ka­dett rend­szá­má­ról nem tett em­lí­tést, a fér­fi sze­mély­le­írá­sát vi­szont rész­le­te­sen tag­lal­ta.

Be­lez­nay őr­nagy be­csuk­ta jegy­ze­tét, és az el­há­rí­tó­fő­nök­re emel­te vá­ra­ko­zó te­kin­te­tét.

– És mi­ért nem em­lí­tet­te a lány­nak a ko­csi rend­szá­mát? – kér­dez­te az ez­re­des. – Egy­ál­ta­lán, hon­nan tud­ta meg Zán­tai, mi­lyen ko­csi­val volt ez a lá­to­ga­tó?

– Ki­uta­sí­tot­ta a la­ká­sá­ból, és a lép­cső­ház aj­ta­já­ból to­vább fi­gyel­te… Lát­ta, hogy mi­lyen ko­csi­ba száll be. Tud­ta, fon­tos le­het a rend­szá­ma, ezért fel­je­gyez­te.

– Mit ál­la­pí­tot­tunk meg ez­zel kap­cso­lat­ban?… Jó volt a rend­szám?

Be­lez­nay bó­lin­tott:

– Igen… Ugyan­is ez­zel a rend­szá­mú sze­mély­gép­ko­csi­val Wal­ter Schu­mann né­ven lép­ték át a ha­tárt He­gyes­ha­lom­nál szom­bat haj­nal­ban… Az Opel­nak más uta­sa nem volt. Es ugyan­ezen a na­pon este húsz óra­kor Wal­ter Schu­mann ki is lé­pett.

– Tu­dunk va­la­mit er­ről a Wal­ter Schu­mann­ról?

– Sem­mit…

– A frank­fur­ti ke­res­ke­dő­ről, Bü­chen­ről? Be­lez­nay Gá­bor fe­jét ráz­ta:

– Róla sem.

Bana ez­re­des ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Tud­ta, egy biz­tos pont csú­szott ki a ke­zük­ből, mert ha si­ke­rül le­kap­csol­ni ezt a Wal­ter Schu­mannt, ko­moly ada­tok bir­to­ká­ba jut­hat­tak vol­na. így az most egér­utat nyert, és bot­tal üt­he­tik a nyo­mát. Per­sze, az sem volt biz­tos, hogy va­ló­ban Wal­ter Schu­mann-nak hív­ták, így az­tán csak sö­tét­ben ta­po­ga­tóz­hat­nak, hogy ez a Wal­ter Schu­mann egy­ál­ta­lán ki­ket kép­vi­sel­he­tett és mi­ért akar­ták Zán­ta­it be­szer­vez­ni.

Mit akar­hat­tak va­jon ál­ta­la meg­sze­rez­ni? A D-4 hor­mon­ké­szít­ményt? Ez lát­szott a leg­va­ló­szí­nűbb­nek. Az sem volt két­sé­ges, amennyi­ben Zán­tai Fe­renc nyom­ban ér­te­sí­ti a tör­tén­tek­ről az el­há­rí­tó szer­ve­ket, Wal­ter Schu­mannt fel­tar­tóz­tat­hat­ják a ha­tár­nál. Mert hogy az igen­csak si­e­tett ki­fe­lé, azt az idő­pont iga­zol­ta. Ahogy ko­csi­ba vág­ta ma­gát a Ró­zsa­dom­bon, egye­nest a ha­tár­nak vet­te út­ját. Zán­tai vi­szont az igaz­ga­tó­já­nak je­len­tet­te a tör­tén­te­ket, hogy az te­gye meg a hi­va­ta­los lé­pé­se­ket. A Gyógy­szer­gyár igaz­ga­tó­ját azon­ban csak hét­fő reg­gel ta­lál­hat­ta meg, mi­vel az ví­ken­de­zett. Egyet­len biz­tos do­log volt: Bü­chen és Wal­ter Schu­mann, il­let­ve an­nak meg­bí­zói is­mer­ték egy­mást, mert a nyug­ta hoz­zá­juk ke­rült. Te­hát ki­gon­dolt, tu­da­tos cse­lek­vés volt Bü­chen ré­szé­ről, ami­kor fel­aján­lot­ta Zán­ta­i­nak a már­kát, és nyug­tát kért cse­ré­be. Bü­che­nék­nek ab­ban is sze­ren­csé­jük volt, hogy Zán­tai Fe­renc nem őriz­te meg az el­múlt há­rom év alatt azt a cí­met, aho­vá a nyolc­ezer fo­rin­tot küld­te. Ha ez a cím meg­lett vol­na, most ezen el­in­dul­hat­ná­nak.

Az el­há­rí­tó szer­vek egy sor meg­elő­ző in­téz­ke­dést tet­tek, ami­kor nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban nagy je­len­tő­sé­gű kí­sér­le­tet foly­tat­nak. Sej­tet­ték, hogy ez ké­sőbb ér­dek­lő­dést vált ki.

Az in­téz­ke­dé­se­ket Bana ez­re­des nem­csak el­len­őriz­te, ha­nem te­vé­ke­nyen köz­re is mű­kö­dött azok be­in­dí­tá­sá­nál. És most két olyan do­log is tör­tént, amely ke­resz­tül­húz­ta szá­mí­tá­su­kat.

– Ha­la­dék­ta­la­nul fe­lül­vizs­gál­juk az összes ed­dig meg­tett in­téz­ke­dé­sün­ket – tör­te meg a csen­det Bana ez­re­des. – És meg­fe­le­lő­en mó­do­sít­juk őket… Meg kell ha­tá­roz­nunk, mi­lyen irány­ba tö­rünk, és hol vár­ha­tó az el­len­ség újabb tá­ma­dá­sa. Mert ha va­ló­ban a D-4 hor­mon­ké­szít­ményt akar­ják meg­sze­rez­ni, ak­kor újabb ak­ci­ó­ba len­dül­nek. Min­den­eset­re elég sok tény van a ke­zünk­ben ah­hoz, hogy si­ke­re­ket ér­jünk el. Itt van ez a be­tö­rés a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ba és a gyil­kos­ság, eze­ken kell el­in­dul­nunk. Más­részt szá­mí­ta­ni le­het, hogy is­mé­tel­ten pró­bál­koz­nak más sze­mé­lyek be­szer­ve­zé­sé­vel, mi­vel Zán­tai dok­tor­nál ku­dar­cot val­lot­tak… Mi­ben ma­rad­tunk Zán­ta­i­val?

– Ki­ok­tat­tuk vi­sel­ke­dé­sé­re, és ka­pott egy te­le­fon­szá­mot, itt bár­mi­lyen idő­pont­ban, éj­jel-nap­pal je­lent­kez­het – vá­la­szolt Be­lez­nay őr­nagy. – Egy cso­port ké­szen­lét­ben áll.

– Vár­ha­tó újabb pró­bál­ko­zás Zán­ta­i­nál?

– Ha nem is pró­bál­ko­zás, de gya­nús kö­rül­mény igen… Ígé­re­tet tett, hogy nyit­va tart­ja a sze­mét, és idő­ben ér­te­sít min­ket.

– És mi van ez­zel a Kurt Hal­ler­ral, a Gyógy­szer­kon­szern ke­res­ke­del­mi ta­ná­cso­sá­val? ö igen jó kap­cso­lat­ban áll Zán­ta­i­val – mond­ta az ez­re­des.

Be­lez­nay el­mond­ta, hogy Kurt Hal­ler­nál soha nem ta­pasz­tal­tak gya­nús kö­rül­mény­re uta­ló vi­sel­ke­dést, il­le­ték­te­len in­for­má­ció­szer­zés­re való tö­rek­vést. Ma­ga­tar­tá­sát a kor­rekt ke­res­ke­del­mi kap­cso­lat jel­le­mez­te. Kurt Hal­ler más szo­ci­a­lis­ta ál­la­mok il­le­té­kes szer­ve­i­vel is kap­cso­lat­ban áll, azok sem je­lez­tek gya­nús kö­rül­mé­nyek­re uta­ló ada­to­kat.

Bana fe­jét va­kar­ta.

– Csak azt ne higgyük, hogy a Gyógy­szer­kon­szernt nem ér­dek­li ez a D-4 hor­mon­ké­szít­mény. És azt sem, hogy ők min­den­ben kor­rek­tek – mond­ta. – Egy tő­kés kon­szern, ha min­den­ben kor­rekt len­ne, el­vesz­te­né lét­jo­go­sult­sá­gát. A tő­kés pi­a­co­kon, az üz­le­ti élet­ben kí­mé­let­len far­kas­tör­vé­nyek ural­kod­nak, ame­lyek, az egye­di ese­te­ket ki­vé­ve, ki­zár­ják a kor­rekt­sé­get. Nem vé­let­len, hogy a kon­szern ta­nács­ter­me vas­ta­gon hang­szi­ge­telt mű­anyag fa­lak­ból áll, ame­lyek kö­zött ál­lan­dó­an kü­lön­fé­le tech­ni­kai be­ren­de­zé­sek te­szik le­he­tet­len­né az il­le­ték­te­len „fü­lek” hall­ga­tó­zá­sát.

– Ér­dek­li őket az új hor­mon­ké­szít­mény, de li­cenc­vá­sár­lást he­lyez­tek elő­tér­be…

– Ha nem tud­ják el­lop­ni – emel­te a le­ve­gő­be uj­ját fi­gyel­mez­te­tő­en az ez­re­des. – Fo­koz­ni kell óva­tos­sá­gun­kat Kurt Hal­ler ese­té­ben is.

– Ed­dig sem fe­led­kez­tünk meg róla – ve­tet­te köz­be Pin­tér al­ez­re­des.

– Ez­u­tán sem sza­bad.

Az el­há­rí­tó­fő­nök nem ta­gad­ta, hogy a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban el­kö­ve­tett bűn­cse­lek­ménnyel kap­cso­lat­ban igen kí­ván­csi, mi­lyen tit­kos je­len­tést kap­nak majd. Az el­há­rí­tás már ré­geb­ben egy ügyes, fi­a­tal el­há­rí­tó­tisz­tet he­lye­zett el az in­té­zet­ben, hogy in­for­má­ci­ó­kat gyűjt­sön és fel­fi­gyel­jen a leg­ap­róbb gya­nús kö­rül­mény­re is. Az el­há­rí­tó­tiszt a Hód fe­dő­ne­vet kap­ta, a kap­cso­la­tot vele maga az ez­re­des tar­tot­ta.

Hód már nem egy al­ka­lom­mal be­bi­zo­nyí­tot­ta rá­ter­mett­sé­gét, így Bana messze­me­nő­en bí­zott mun­ká­já­ban, és tud­ta: a fi­a­tal­em­ber ké­pes el­vé­gez­ni a rá­bí­zott fel­ada­to­kat.

– Hód mi­kor je­lent­ke­zik leg­kö­ze­lebb? – ér­dek­lő­dött Pin­tér.

– Hol­nap ta­lál­kozunk – nyom­ta el ci­ga­ret­tá­ját az ez­re­des –, ha­csak va­la­mi rend­kí­vü­li je­len­te­ni­va­ló­ja nincs.

A be­szél­ge­té­sük ké­sőbb is­mét Zán­tai Fe­renc dok­tor­ra te­re­lő­dött. Be­lez­nay őr­nagy el­mond­ta, hogy a fér­fi na­gyon tart a fo­rint­ki­aján­lás mi­att el­kö­ve­tett bűn­cse­lek­mény kö­vet­kez­mé­nyé­től. Fél, hogy el­vesz­ti ál­lá­sát, ez­zel biz­tos eg­zisz­ten­ci­á­ját. Az őr­nagy igye­ke­zett meg­nyug­tat­ni Zán­ta­it, vi­szont fi­gyel­mez­tet­te, hogy a bűn­vá­di el­já­rás egy ké­sőb­bi idő­pont­ban meg­tör­té­nik, de ad­dig nem, míg nem tisz­táz­zák az ügyét. Be­lez­nay azt is el­mond­ta Zán­ta­i­nak, hogy vé­le­mé­nye sze­rint nagy­mér­ték­ben eny­hí­ti ko­ráb­bi cse­lek­mé­nyét az, hogy ön­ma­ga je­len­tet­te.

Bana bó­lin­tott.

– He­lye­sen tet­ted – mond­ta az őr­nagy­nak. – Per­sze, Zán­tai cse­kély bün­te­tést fog kap­ni… Meg­győ­ző­dé­sem, fel­füg­gesz­tett íté­let­tel zá­rul majd az ügye. Nem vesz­ti el sem be­osz­tá­sát, sem eg­zisz­ten­ci­á­ját.

Ezt kö­ve­tő­en több, ha­laszt­ha­tat­lan in­téz­ke­dést tár­gyal­tak meg.

Késő dél­után volt, ami­kor Zi­mo­nyi al­ez­re­des, a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um tech­ni­kai la­bo­ra­tó­ri­u­má­nak a ve­ze­tő­je meg­ér­ke­zett. A min­dig vi­dám arcú, öt­ven­éves fér­fi most nem volt ró­zsás ked­vé­ben, hóna alatt egy kö­teg dosszi­ét szo­ron­ga­tott.

Az ez­re­des he­lyet mu­ta­tott neki az egyik fo­tel­ban, az­tán maga is át­ült a do­hány­zó­asz­tal­hoz.

– Nos, mit ál­la­pí­tott meg a vizs­gá­lat? – tü­rel­met­len­ke­dett. Zi­mo­nyi szét­te­rí­tet­te az asz­ta­lon dosszi­é­it. Pin­tér és Be­lez­nay szót­la­nul te­kin­tet­tek az irat­hal­maz­ra.

– Kezd­jük a leg­ele­jén – te­kin­tett kör­be az al­ez­re­des.

– Igen – mond­ta Bana.

Zi­mo­nyi mé­lyet lé­leg­zett, mint aki nagy mun­ká­nak lát neki, és a szét­túrt dosszi­ék­ból kü­lön­fé­le ira­to­kat vett elő…

A por­tás­fül­ké­ben meg­ta­lál­ták az éj­je­li­őr nap­ló­ját. Az éj­sza­kás­nak nap­lót kel­lett ve­zet­nie. Ez volt az uta­sí­tás. Az idős em­ber nem­igen ked­vel­te a be­tű­ve­tést, er­ről ta­nús­ko­dott a nap­ló. Csak a leg­szük­sé­ge­seb­be­ket je­gyez­te fel, azo­kat is szin­te táv­ira­ti stí­lus­ban, mint­ha min­den egyes szó pén­zé­be ke­rült vol­na. Eb­ből azon­ban ki­de­rült, hogy fel­ada­ta alap­ján a szom­ba­ti na­pon dél­után négy óra­kor el­len­őriz­te a por­tás­fül­ké­ben levő táb­lán a le­adott kul­cso­kat. Ezt kö­ve­tő­en kör­be­jár­ta az épü­le­tet, meg­győ­ző­dött ar­ról, hogy az összes aj­tók, va­la­mint a föld­szin­ti ab­la­kok zár­va van­nak. Er­ről a nap­ló­ban csak annyi ta­nús­ko­dott: „Rend­ben aj­tók, ab­la­kok…”

– Ha va­ló­ban el­len­őriz­te, és nem­csak be­ír­ta a nap­ló­ba – ve­tet­te köz­be az ez­re­des.

Zi­mo­nyi fel­te­kin­tett a pa­pír hal­maz­ból.

– Az öre­get igen lel­ki­is­me­re­tes em­ber­nek is­mer­te min­den­ki – mond­ta. – Ah­hoz két­ség nem fér, hogy va­ló­ban kör­be­jár­ta az épü­le­tet, el­len­őriz­te az aj­tó­kat, ab­la­ko­kat.

– De a be­tö­rő si­mán be­ment a hát­só aj­tón az épü­let­be.

– Mi­után ki­nyi­tot­ta…

– Ál­kulccsal?

– Igen, az­zal, mi­vel az ere­de­ti kulcs a por­tás­fül­ké­ben ló­gott a táb­lán… Meg­vizs­gál­tuk a táb­lát… Meg­néz­tük az aj­tó­zá­ra­kat. Az iro­da­aj­tó zár­já­ban friss kar­co­lást ta­lál­tunk az egyik zár­le­me­zen. Kulcs­má­so­lat volt te­hát a tet­tes­nél. Ezt ál­la­pí­tot­tuk meg az ajtó alsó zár­ján is. Az épü­let hát­só be­já­ra­ti aj­ta­ját is ál­kulccsal nyi­tot­ták ki. Vi­szont a se­géd­hi­va­tal aj­ta­já­nak fel­ső zár­já­val hi­á­ba pró­bál­ko­zott a tet­tes, biz­ton­sá­gi zár volt, ezért be­fe­szí­tet­te az aj­tót.

Bana uta­sí­tot­ta Pin­tér Bé­lát, hogy eze­ket, va­la­mint a töb­bi kö­rül­ményt rög­zít­se jegy­ze­té­ben. Köz­ben Zi­mo­nyi al­ez­re­des foly­tat­ta a vizs­gá­lat is­mer­te­té­sét…

Ki­hall­gat­ták az egyet­len fel­fe­de­ző ta­nút, a kö­zel­ben lakó Kál­mán Fe­renc tiszt­vi­se­lőt. A fér­fi fej­fá­já­sa mi­att nem tu­dott alud­ni. Gon­dol­ta, se­gít majd a friss le­ve­gő, fel­öl­tö­zött, és sé­tá­ra in­dult. Pon­to­san nul­la há­rom óra har­minc perc volt. A ház elől lát­ni le­het a Gyógy­szer­ku­ta­tó épü­le­té­nek hát­só front­ját. A tá­vol­ság lég­vo­nal­ban száz mé­ter volt.

Zi­mo­nyi újabb pa­pírt ra­ga­dott fel az asz­tal­ról:

– Ami­kor a tiszt­vi­se­lő fel­csen­get­te az éj­je­li­őrt, nul­la négy óra múlt né­hány perc­cel… Az idős em­ber ti­zen­öt perc múl­va lé­pett be az épü­let­be. A tiszt­vi­se­lő várt a vissza­té­ré­sé­re vagy arra, hogy tűz ész­le­lé­se ese­tén le­ki­ált az épü­let­ből. Ké­sőbb ke­re­sé­sé­re in­dult, és a má­so­dik eme­le­ten rá­ta­lált… A tűz­ol­tók öt óra tíz perc­kor kap­ták csen­gőn a ri­asz­tást, és húsz perc múl­tán ér­te­sí­tet­ték a hely­szín­ről a rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság ügye­le­tét, hogy gyil­kos­ság tör­tént, és a pán­cél­szek­rényt meg­fúr­ták… A tiszt­vi­se­lő a vá­gó­pisz­toly fé­nyét lát­hat­ta ki­szű­rőd­ni az ab­lak ré­sén, ugyan­is a be­tö­rő va­la­mi szö­vet­fé­lé­vel be­fed­te be­lül­ről az ab­la­kot, és az anya­got rajz­szög­gel az ab­lak­tok­hoz erő­sí­tet­te. Per­sze, ez annyi­ra nem si­ke­rült neki, hogy va­la­mi fény ki ne látsszon – mond­ta az al­ez­re­des.

– A tiszt­vi­se­lő hon­nan tud­ta ilyen pon­to­san az időt? – kér­dez­te Bana.

– A por­tás­fül­ke fa­lán levő órá­ról.

– Ezek sze­rint a rög­zí­tett idő, pon­tos.

– Tel­jes mér­té­kig.

A hely­szí­nen a rend­őri bi­zott­ság meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az is­me­ret­len be­tö­rő a vá­gás­hoz olyan kis­mé­re­tű pa­lac­kot hasz­nált, ami­lyent egy idő­ben kü­lön­fé­le bal­ese­ti men­tő­egy­sé­gek ré­szé­re gyár­tot­tak. A pán­cél­szek­rény ki­nyi­tá­sa, a zár­le­me­zek ki­akasz­tá­sa, va­la­mint a zár­nyel­vek vissza­hú­zá­sa arra val­lott, hogy az el­kö­ve­tő igen já­ra­tos le­he­tett a pán­cél­szek­ré­nyek erő­sza­kos úton tör­té­nő ki­nyi­tá­sá­ban, te­hát ki­lé­te után a már is­mert kassza­fú­rók kö­ré­ben kell ku­tat­ni.

A szak­em­be­rek­nek az volt a vé­le­mé­nyük, hogy a tet­tes­nek há­rom-négy órá­ra volt szük­sé­ge ah­hoz, hogy a pán­cél­szek­rényt ki­nyis­sa. A fel­tört szek­ré­nyen kü­lön­fé­le bo­nyo­lult mű­sze­res hő­vizs­gá­la­to­kat vé­gez­tek. Ezek­ből arra kö­vet­kez­tet­tek, hogy a tet­tes éj­jel ti­zen­egy és ti­zen­két óra kö­zött fo­gott hoz­zá a pán­cél­szek­rény ki­nyi­tá­sá­hoz. Ugyan­is a hely­szí­ni szem­le kez­de­tén, reg­gel hat óra­kor a pán­cél­szek­rény edzett vas­le­me­zé­nek hő­mér­sék­le­te jó­val meg­ha­lad­ta a he­lyi­ség­ben levő ter­mé­sze­tes hő­mér­sék­le­tet. Mind­ez az át­iz­zás kö­vet­kez­mé­nye volt.

Zi­mo­nyi ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Idő­köz­ben a töb­bi­ek a cső­döt mon­dott ri­asz­tó­be­ren­de­zést tár­gyal­ták.

– Ki­bon­tot­ta a fa­lat, meg­ke­res­te és el­vág­ta a ri­asz­tó­csen­gő drót­ját… Te­hát tud­ta, hol a ve­ze­ték, pon­to­san hol megy be a he­lyi­ség­be – mond­ta Pin­tér al­ez­re­des.

– Ezt mi­kor sze­rel­tet­tük fel? – ér­dek­lő­dött az ez­re­des.

– Több mint két éve.

– Más­fél éve – ve­tet­te köz­be Be­lez­nay őr­nagy. Bana dü­hö­sen le­gyin­tett.

– Ez most mind­egy, a lé­nyeg: a tet­tes na­gyon is jól tud­ta, hol ik­tas­sa ki a ve­ze­té­ket – mond­ta az­tán Pin­tér­hez for­dult: – Ki tu­dott ar­ról, hogy a ve­ze­ték hol hú­zó­dik?

– Min­den­ki…

– Hogy­hogy min­den­ki? – csat­tant fel Bana. Az al­ez­re­des szét­tár­ta ke­zét.

– Je­len­tem, nyíl­tan sze­rel­tük fel. Aki az in­té­zet­ben dol­go­zott, fi­gye­lem­mel kí­sér­het­te a mun­ká­la­to­kat… Lát­hat­ta, mer­re és hová sze­rel­nek fel ri­asz­tó­be­ren­de­zést. Ar­ról egy pil­la­na­tig sem volt szó, hogy ezek a mun­ká­la­tok ti­tok­ban tör­tén­je­nek. Ez igen kö­rül­mé­nyes lett vol­na ve­ze­té­kes ri­asz­tás ese­té­ben, mert azt fal­ba kel­lett épí­te­ni – mond­ta.

– Ezek sze­rint a be­tö­rő ki­tű­nő in­for­má­ci­ók­kal ren­del­ke­zett.

– A ri­asz­tó­be­ren­de­zé­se­ket te­kint­ve, igen.

– Mi­ért csak azt?… Jól tud­ta, hogy az új hor­mon­ké­szít­mény tel­jes anya­gá­nak, be­le­ért­ve a kí­sér­le­tek ered­mé­nyét is, a se­géd­hi­va­tal pán­cél­szek­ré­nyé­ben kell len­nie – mond­ta az ez­re­des. A töb­bi­ek­re te­kin­tett, hogy ar­cuk­ról ol­vas­sa le, va­jon mennyi­re oszt­ják ezen vé­le­mé­nyét.

– Az csak vé­let­len volt – foly­tat­ta –, hogy La­bá­nyi ma­gá­nál tar­tot­ta, író­asz­tal­fi­ók­já­ba zár­ta szom­bat dél­előtt en­nek a D-4 jel­zé­sű hor­mon­nak je­len­tős do­ku­men­tá­ci­ós anya­gát. Is­mét­lem, vé­let­len volt. Vi­szont ez nem mond el­lent an­nak, hogy a be­tö­rőt ki­vá­ló­an in­for­mál­ták.

Pin­tér al­ez­re­des­nek nem fért a fe­jé­be, hogy a má­so­dik eme­le­ten van a pénz­tár­he­lyi­ség is. Pon­to­san szem­ben a se­géd­hi­va­tal­lal. A pán­cél­szek­rény­ben két­száz­ezer fo­rint volt, az in­té­ze­ti dol­go­zók pré­mi­u­ma. Ügy volt, ezt a pénzt csak hét­főn reg­gel fi­ze­tik ki. Ku­tas­si pro­fesszor uta­sí­tá­sá­ra azon­ban már ki­fi­zet­ték szom­bat dél­előtt. Az osz­tály­ve­ze­tő­ben az mo­tosz­kált, hát­ha a be­tö­rő lé­nye­gé­ben erre kon­cent­rált, a pénzt akar­ta meg­sze­rez­ni, csak vé­let­len foly­tán kö­tött ki a se­géd­hi­va­tal­ban, de ott pénzt nem ta­lált. En­nek a vé­le­mé­nyé­nek han­got is adott.

Az el­há­rí­tó­fő­nök nem zár­kó­zott el a fel­te­vés elől.

– He­lyes – mond­ta –, ve­gyük ezt is fi­gye­lem­be… A két ver­zió kö­zül az egyik biz­tos, majd meg­lát­juk az adat­gyűj­tés so­rán, a té­nyek rend­sze­re­zé­sé­nél, me­lyik ver­zió jut elő­tér­be. Ame­lyik erő­sö­dik, arra össz­pon­to­sí­tunk. Ter­mé­sze­te­sen a má­sik ver­zi­ót sem ha­nya­gol­hat­juk el, amíg tel­je­sen tisz­tán nem lá­tunk.

Zi­mo­nyi al­ez­re­des szólt köz­be:

– Tá­vol áll tő­lem, hogy meg­za­var­jam ta­nács­ko­zás­to­kat, de van itt még egy-két ér­de­kes do­log, amely ta­lán se­gí­ti a ki­bon­ta­ko­zást.

Az ez­re­des hely­ben­ha­gyó­an in­tett. Zi­mo­nyi új ira­to­kat vett a ke­zé­be.

– Egy na­gyon lé­nye­ges kö­rül­mény­re sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met – mond­ta. – Meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy az is­me­ret­len be­tö­rő aki a kassza­fú­rást el­kö­vet­te, kesz­tyű­ben dol­go­zott, en­nek nyo­mát meg­ta­lál­ták a pán­cél­szek­rény le­me­zén, a be­fe­szí­tett be­já­ra­ti ajtó lap­ján. – Ke­res­gélt az ira­tok kö­zött, majd egy ki­na­gyí­tott fo­tó­kó­pi­át emelt ma­gas­ba. – íme, néz­zé­tek… Ezek a fe­hér, apró ré­cék a kesz­tyű nyo­mai. És mi­lyen kesz­tyűé?… Ter­mé­sze­te­sen kö­tött anyag­ból ké­szült… Gépi kö­tés, fi­nom, bor­dá­zott. És itt egy má­sik – ra­ga­dott fel egy újabb fo­tó­kó­pi­át, és azt is fel­tar­tot­ta. – Tes­sék, néz­zé­tek… Ez egy sima bőr­kesz­tyű nyo­ma… Két kü­lön­bö­ző kesz­tyű­nyom vi­tat­ha­tat­la­nul két em­ber­re utal. Két em­ber­re, akik kesz­tyűt vi­sel­tek a bűn­cse­lek­mény el­kö­ve­té­se­kor.

Az el­há­rí­tó­tisz­tek meg­le­pe­tés­sel szem­lél­ték a két fo­tó­kó­pi­át.

– Ezek sze­rint a tet­te­sek ket­ten vol­tak – dör­mög­te az ez­re­des. Zi­mo­nyi he­lyes­bí­tett:

– Két tet­tes volt. Az egyik itt… a má­sik ott! Ugyan­is a kö­tött­kesz­tyű-nyo­mot a pán­cél­szek­ré­nyen, va­la­mint a se­géd­hi­va­tal kü­lön­fé­le be­ren­de­zé­se­in, az író­asz­ta­lon, az ab­lak­to­kon ta­lál­ták… A bőr­kesz­tyű­nyo­mot vi­szont a fali tűz­ol­tó ké­szü­lé­ken.

– Ame­lyet a gyil­kos hasz­nált – ve­tet­te köz­be Pin­tér al­ez­re­des.

– Igen… A tűz­ol­tó ké­szü­lék­kel ver­te szét az idős em­ber fe­jét, de a fal­ról azt nem ő vet­te le, ha­nem maga az ál­do­zat. Az ál­do­zat ujj­nyo­mát is meg­ta­lál­ták a tűz­ol­tó ké­szü­lé­ken.

Az ez­re­des ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és a töb­bi­e­ket is meg­kí­nál­ta.

– Te­hát a fel­te­vés sze­rint az ál­do­zat akasz­tot­ta le a ké­szü­lé­ket a fal­ról, mert érez­te az égett sza­got, és tűz­re gya­na­ko­dott – mond­ta.

– Igen – vá­la­szolt Zi­mo­nyi –, de a gyil­kos el­vet­te tőle, il­let­ve fel­vet­te a föld­ről… Nos, hogy tisz­tán lás­sa­tok, a drá­ma a té­nyek alap­ján a kö­vet­ke­ző­kép­pen tör­tén­he­tett: Két be­tö­rő volt, az egyik dol­go­zott a pán­cél­szek­ré­nyen, az időt fi­gye­lem­be véve mond­hat­juk, hogy ta­lán már ben­ne ma­ta­tott, míg a má­sik a fo­lyo­só len­gő­aj­ta­já­nál fi­gyel­he­tett. A fi­gye­lő be­tö­rő ve­het­te ész­re az éj­je­li­őrt, aki­nek az égett szag gya­nús volt, ezért le­akasz­tot­ta a fal­ról a tűz­ol­tó ké­szü­lé­ket. Ek­kor a fi­gye­lést vég­ző be­tö­rő­be bot­lott, az egy erős ököl­csa­pás­sal le­ütöt­te az idős em­bert, az­tán meg­ra­gad­ta a tűz­ol­tó ké­szü­lé­ket, és csa­pá­so­kat mért vele a föld­re ke­rült em­ber ar­cá­ra… Ugyan­is a bon­co­lás meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az ál­do­za­tot előbb ököl­lel le­ütöt­ték. Az áll­ré­szen vér­öm­leny és sé­rü­lés volt.

Bana Dé­nes iz­ga­tot­tan vet­te ke­zé­be a hely­szín­raj­zot, és hosszan szem­lél­te. Ér­dek­lő­dé­se azon­ban fo­ko­za­to­san csök­kent, ké­sőbb csa­ló­dás ült ki az ar­cá­ra. Ide­ge­sen szip­pan­tott né­há­nyat ci­ga­ret­tá­já­ból, és Zi­mo­nyi­hoz for­dult.

– Szép ver­zió ez, csak va­la­ho­gyan nem stim­mel – dőlt hát­ra a fo­tel­ban.

Zi­mo­nyi al­ez­re­des ér­tet­le­nül né­zett:

– Csak azt ne mondd, Dé­nes, hogy egy tet­tes volt, aki két kü­lön­bö­ző kesz­tyűt vi­selt… Ta­lál­tunk épp elég nyo­mot, mind bal, mind jobb­kesz­tyűs nyo­mot.

– Nézd meg a hely­szín­raj­zot – bö­kött az ez­re­des a ki­te­rí­tett pa­pír­ra –, jól lát­ha­tod, hogy a tűz­ol­tó ké­szü­lék a fo­lyo­só fa­lán van el­he­lyez­ve ere­de­ti­leg és nem a len­gő­aj­tón kí­vül, a lép­cső­ház­ban. Ho­lott az ál­do­za­tot a len­gő­aj­tó előtt ta­lál­ták a föl­dön, a lép­cső­ház­ban… Te­hát nem ér­het­te meg­le­pe­tés­ként az idős em­bert az ököl­csa­pás, mi­köz­ben ke­zé­ben volt a tűz­ol­tó ké­szü­lék.

– Mi­ért ne ér­het­te vol­na?

– Mert a tet­tes nem áll­ha­tott a len­gő­aj­tó­nál, a fo­lyo­só vé­gén fi­gye­lő­ál­lás­ban… Az ál­do­zat be­lé­pett a len­gő­aj­tón a fo­lyo­só­ra, le­akasz­tot­ta a tűz­ol­tó ké­szü­lé­ket. Ek­kor még nem lát­hat­ta gyil­ko­sát, hi­szen ha lát­ja, nem akaszt­ja le a tűz­ol­tó ké­szü­lé­ket, nem az­zal bí­be­lő­dik, ha­nem se­gít­sé­gért ki­ált vagy el akar fut­ni… És mi van, ha az ál­do­zat nem lát­ta még ak­kor a gyil­ko­sát?… Nos, az van, hogy a gyil­kos nem a fo­lyo­són tar­tóz­ko­dott, ha­nem a se­géd­hi­va­tal­ban. Ta­lán ép­pen arra a zaj­ra fi­gyelt fel, ami­kor az ál­do­zat be­lök­te a len­gő­aj­tót, és le­emel­te a tűz­ol­tó ké­szü­lé­ket a fal­ról, hogy in­dul­jon a fel­té­te­le­zett tűz fész­ké­hez. Ek­kor ug­rott ki a gyil­kos a he­lyi­ség­ből, és egye­ne­sen az öreg­nek fu­tott…

– Ha vi­szont így tör­tént – foly­tat­ta Bana ez­re­des –, ak­kor még­sem két be­tö­rő­vel szá­mol­ha­tunk, ha­nem csak eggyel, mi­vel egy volt.

– A kü­lön­bö­ző kesz­tyű­nyo­mok té­nyek – vont vál­lat Zi­mo­nyi. – Ezek a té­nyek pe­dig két tet­tes­re utal­nak. Bár iga­zad van, mert a fi­gyel­me­met el­ke­rül­te a hely­szín­rajz és az azon fel­tün­te­tett tűz­ol­tó ké­szü­lék ere­de­ti he­lye… Elő­for­dul­ha­tott vi­szont az is, hogy a fi­gye­lést vég­ző be­tö­rő fi­gyel­mez­tet­te tár­sát, hogy jön va­la­ki fel­fe­lé a lép­csőn, és a he­lyi­ség­be hú­zód­va vá­ra­koz­tak.

– Így már el­hi­he­tőbb – mond­ta Bana, és el­nyom­ta a ha­mu­tar­tó­ban ci­ga­ret­tá­ját. – Vi­szont ak­kor Béla fel­te­vé­sé­nek, a té­ve­dést il­le­tő­en, lőt­tek… Mert két be­tö­rő­ről ne­he­zen hi­he­tő, hogy el­té­vesz­tik a pénz­tár­he­lyi­sé­get, és más pán­cél­szek­rényt tör­nek fel.

Pin­tér Béla al­ez­re­des kel­let­le­nül moc­cant a fo­tel­ban.

– Per­sze ezt a le­he­tő­sé­get is na­pi­ren­den tart­juk – tet­te hoz­zá az ez­re­des, majd az után ér­dek­lő­dött, hogy az is­me­ret­len be­tö­rő ki­lé­te után mi­lyen in­téz­ke­dést tesz­nek a társ­szer­vek, konk­ré­tan a Bu­da­pes­ti Rend­őr-fő­ka­pi­tány­ság bűn­ül­dö­zé­si osz­tá­lya.

Be­lez­nay Gá­bor őr­nagy, a fel­de­rí­tők osz­tály­ve­ze­tő­je be­szá­molt tár­gya­lá­sá­nak ered­mé­nyé­ről. El­mond­ta, hogy a be­tö­ré­sek­kel fog­lal­ko­zó szak­cso­port ve­ze­tő­jé­vel konzul­tált. En­nek so­rán meg­tud­ta, hogy az el­múlt ti­zen­öt év­ben a fő­vá­ros te­rü­le­tén csu­pán egy eset­ben tör­tént kassza­fú­rás láng­vá­gás mód­sze­ré­vel, an­nak tet­te­sét is fel­de­rí­tet­ték. Ez a bű­nö­ző je­len­leg bör­tön­ben van. Or­szá­gos vi­szony­lat­ban sem igen le­he­tett ilyen tet­tes­re bár­mi­lyen nyo­mot ta­lál­ni. Maga a kassza­fú­rás, mint bűn­el­kö­ve­té­si mód, tel­je­sen ki­ha­ló­ban van. A régi bű­nö­zők kö­zül, akik kassza­fú­rást kö­vet­tek el, hár­man él­nek még, azok is már hosszú évek óta ren­de­sen él­nek, nem kö­vet­tek el újabb bűn­cse­lek­mé­nye­ket. Olyan is­mert bű­nö­ző­ről, aki láng­vá­gás mód­sze­ré­vel kö­ve­tett vol­na el kassza­nyi­tást, nem tud­nak.

A szak­nyo­mo­zók­nak vi­szont az volt a vé­le­mé­nyük, mi­után meg­te­kin­tet­ték a fel­nyi­tott pán­cél­szek­rényt, hogy az tel­jes mér­té­kig ru­ti­nos be­tö­rő, kassza­fú­rást már el­kö­ve­tett bű­nö­ző keze nyo­mát vi­se­li. El­kép­zel­he­tő, hogy láng­vá­gás­sal egy „di­let­táns” is lyu­kat éget­het egy pán­cél­szek­ré­nyen, de a zár­le­me­ze­ket le­akasz­ta­ni, tű­vel vissza­húz­ni a zár­nyel­ve­ket csak ru­ti­nos kassza­fú­ró ké­pes.

– Egy­szó­val kassza­fú­ró kö­vet­te el, de még sincs a nyil­ván­tar­tás­ban kassza­fú­ró­juk – ke­ser­gett az ez­re­des.

– A mai nap­tól több – gya­nús sze­mélyt fo­ko­zott el­len­őr­zés alá von­nak, és fo­lya­ma­to­san tá­jé­koz­tat­nak min­ket az ered­mény­ről – mond­ta Be­lez­nay. – Az el­len­őr­zést ki­ter­jesz­tik más mód­sze­re­ket al­kal­ma­zó be­tö­rők­re is, akik­ről fel­té­te­lez­he­tő a kassza­fú­rás.

– Min­ket vi­szont sür­get az idő.

Zi­mo­nyi kí­vánt szól­ni:

– Nem sza­bad mel­lé­kes kö­rül­mény­nek te­kin­te­ni, hogy a tet­tes vagy a tet­te­sek ál­kul­csot hasz­nál­tak. Mind az épü­let hát­só be­já­ra­ti aj­ta­ját, mind a se­géd­hi­va­tal aj­ta­ját ál­kulccsal nyi­tot­ták ki… Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy mind­két aj­tó­zár kü­lön­le­ges, wert­heim­zá­ras rend­sze­rű. Ezt ál­kulccsal ki­nyit­ni szin­te pil­la­na­tok alatt csak úgy le­het­sé­ges, ha az ál­kul­csot az ere­de­ti kulcs­ról vett min­tá­ról ké­szí­tet­ték. A zár bel­se­jé­ben ta­lált fi­nom kar­co­lá­sok azt bi­zo­nyít­ják, hogy nem so­ro­zat­kul­cso­kat pró­bál­tak vé­gig, ha­nem kulcs­má­so­lat­tal nyi­tot­ták ki az aj­tó­kat.

Bana Dé­nes csüg­ge­dő re­mé­nyét is­mét bi­za­ko­dás vál­tot­ta fel. E tény arra mu­ta­tott, hogy az ere­de­ti két kulcs­ról csak az ké­szít­he­tett min­tát, aki kü­lö­nö­sebb koc­ká­zat nél­kül, könnyen hoz­zá­juk fér­he­tett. Ezen a nyo­mon most már el le­he­tett in­dul­ni, fő­leg sok­kal ke­cseg­te­tőbb re­mé­nyek­kel, mint a töb­bin.

Pin­tér al­ez­re­des még job­ban fel­csi­gá­zó­dott:

– A tet­tes az iro­da­he­lyi­ség aj­ta­ját azért fe­szí­tet­te be, mert a fel­ső, biz­ton­sá­gi zá­rat nem tud­ta ki­nyit­ni.

– És en­nek a zár­nak az ere­de­ti kul­csa hol volt? – kér­dez­te az ez­re­des.

– A por­tás­fül­ké­ben, egy ka­ri­kán ló­gott az­zal a kulccsal, amely az alsó zá­rat nyi­tot­ta.

Bana a hom­lo­ká­ra csa­pott.

– Az idő­pont – mond­ta. Fel­pat­tant a fo­tel­ból, ki­nyi­tot­ta pán­cél­szek­ré­nyét, majd egy dosszi­ét vett elő. Rö­vid ke­res­gé­lés után meg­ta­lál­ta azt a je­len­tést, amely­re kí­ván­csi volt. – Itt van, pon­to­san két hét­tel ez­előtt, Hód ja­vas­la­tá­ra sze­rel­tet­tük fel Ku­tas­si út­ján a má­so­dik, biz­ton­sá­gi zá­rat a se­géd­hi­va­tal be­já­ra­ti aj­ta­já­ra. Hód öt­le­te volt…

– Ak­kor be­ha­tá­rol­ha­tó azon sze­mé­lyek köre, aki­ket gya­nú­ba fog­ha­tunk a min­ta­ké­szí­tést il­le­tő­en – mond­ta Pin­tér.

– A tet­tes te­hát nem tu­dott er­ről a biz­ton­sá­gi zár­ról, így kulccsal sem ren­del­ke­zett. A min­tát a kul­csok­ról ezek sze­rint több mint két hét­tel ez­előtt ve­het­ték… Ho­gyan állt ak­kor en­nek az új hor­mon­ké­szít­mény­nek az ügye?

Pin­tér al­ez­re­des pa­pír­cet­lit vett elő a zse­bé­ből.

– Az el­len­őr­ző kí­sér­le­te­ket foly­tat­ták – emel­te fel te­kin­te­tét a cé­du­lá­ról.

– Te­hát már tud­ták a si­kert.

– Igen… Ku­tas­si úgy nyi­lat­ko­zott, hogy az új hor­mon­ké­szít­ménnyel szin­te biz­to­san be­ta­lál­tak. Az el­len­őr­ző kí­sér­le­tek amo­lyan ru­tin­mun­kák­nak ígér­kez­tek. Lé­nye­gé­ben ak­kor már min­den el­dőlt.

Az ez­re­des is­mét ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– És va­la­kik már azon mes­ter­ked­tek, hogy ezt a kassza­fú­rást el­kö­ves­sék, be­ha­tol­ja­nak a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ba… Tu­dod, ez me­lyik ver­zi­ót erő­sí­tet­te meg, Béla? – for­dult Pin­tér­hez. Az al­ez­re­des bó­lin­tott:

– Azt, hogy az el­kö­ve­tő nem vé­let­le­nül tör­te fel a se­géd­hi­va­tal pán­cél­szek­ré­nyét… Té­ve­dés­ről most már ke­vés­bé es­het szó.

– Azért ne ves­sük el a té­ve­dés ver­zi­ó­ját.

Oda­kint es­te­le­dett. Ho­mály bo­rult a szo­bá­ra. Ki­gyul­ladt a csil­lár, a je­len­le­vők ci­ga­ret­ta­füst­be bur­ko­lódz­va foly­tat­ták to­vább a meg­be­szé­lést.

Ab­ban tel­jes mér­té­kig egyet­ér­tet­tek, hogy az el­há­rí­tás­nak sür­gős el­len­in­téz­ke­dé­se­ket kell ten­nie. A Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban tör­tént bűn­cse­lek­mény iga­zol­ta, hogy az új hor­mon­ké­szít­ményt il­le­ték­te­le­nek meg akar­ják sze­rez­ni, bár­mi áron is. Hogy ez most nem si­ke­rült, még gyil­kos­ság el­kö­ve­té­se árán sem, az pusz­tán a vé­let­len műve volt. Az el­len­fe­lek el­szánt­nak ígér­kez­tek, nem ri­ad­tak vissza sem­mi­től sem, és jó elő­re fel­ké­szül­tek tet­tük vég­re­haj­tá­sá­ra. Té­nyek iga­zol­ták, hogy jó in­for­má­ci­ók­kal ren­del­kez­tek. Ezen­kí­vül kap­cso­la­tuk volt olyan sze­méllyel, aki a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ban dol­go­zott, hi­szen más­kép­pen nem jut­hat­tak vol­na hoz­zá az ere­de­ti kul­csok­hoz, hogy azok­ról má­so­la­tot ké­szít­se­nek.

Csu­pán az el­len­in­téz­ke­dé­sek mód­sze­ré­ben volt vita. Bana Dé­nes ez­re­des min­den ér­vet meg­hall­ga­tott, az­tán úgy dön­tött, ma­xi­má­lis erő­fe­szí­té­se­ket kell ten­ni mind az el­len­ség szán­dé­ka­i­nak meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra, mind ki­lé­té­nek fel­de­rí­té­sé­re. Eh­hez pe­dig adva vol­tak a mód­sze­rek.

Vita ke­re­ke­dett an­nak meg­íté­lé­sé­ben is, hogy Zán­tai Fe­renc dok­tor be­szer­ve­zé­se va­jon mennyi­re függ össze a D-4 hor­mon­ké­szít­mény meg­szer­zé­sé­re irá­nyu­ló tö­rek­vé­sek­kel. Fel­te­he­tő volt, hogy az el­len­ség ép­pen Zán­tai be­szer­ve­zé­sét. tar­tot­ta má­so­dik út­nak cél­ja el­éré­sé­re. Hi­szen a si­ker­te­len be­szer­ve­zést kö­ve­tő nap éj­je­lén már be­ha­tol­tak a Gyógy­szer­ku­ta­tó­ba. Le­het ha si­ke­rült vol­na be­szer­vez­ni Zán­tai dok­tort, ak­kor el­áll­nak a be­tö­rés­től és a gyil­kos­ság­ra sem ke­rül sor. Ezt a fel­te­vést vi­szont cá­fol­ta az ere­de­ti kul­csok­ról vett min­ták hoz­zá­ve­tő­le­ges idő­pont­ja. Ezt már a bűn­cse­lek­ményt meg­elő­ző két hét­tel meg­ka­pa­rin­tot­ták. Az is­me­ret­len el­len­ség te­hát ezt az utat vá­lasz­tot­ta. Mi­ért vál­toz­ta­tott vol­na a ter­vén? Mi­ért bíz­ta vol­na az ered­mény meg­szer­zé­sét Zán­tai dok­tor­ra?

– A te­te­mes ha­szon­nal tisz­tá­ban le­het­nek a tő­kés kon­szern il­le­té­ke­sei – je­gyez­te meg Bana ez­re­des. – Azért ér­dek­lőd­nek a li­cenc­vá­sár­lás le­he­tő­sé­gé­ről is… Te­hát az új hor­mon­ké­szít­mény min­den­kép­pen jó üz­let a szá­muk­ra.

– Ak­kor pe­dig Kurt Hal­lert fi­gye­lem­be kell ven­nünk – tet­te hoz­zá Be­lez­nay őr­nagy.

Pin­tér­nek más volt a vé­le­mé­nye.

– Túl át­lát­szó len­ne, ha Kurt Hal­ler moz­gat­ná a szá­la­kat – mond­ta.

Az ez­re­des bó­lin­tott:

– Bé­lá­nak van va­la­mi iga­za eb­ben a kér­dés­ben, bár le­het, hogy Kurt Hal­ler a hát­tér­ből te­vé­keny­ke­dik. Az is igaz, az el­len­sé­get nem sza­bad le­be­csül­ni, és sok eset­ben a leg­va­ló­szí­nűt­le­nebb dol­gok a leg­ké­zen­fek­vőb­bek.

Azo­nos vé­le­mé­nyen volt Pin­tér és Be­lez­nay ab­ban, hogy Kurt Hal­ler nem játsz­hat fő­sze­re­pet az új gyógy­szer il­le­ték­te­len meg­szer­zé­sé­ben. Pél­dák­kal ér­vel­tek. A hír­szer­zés­ben tu­dott do­log volt, hogy meg­té­vesz­tés­ként a leg­komp­li­kál­tabb és meg­hök­ken­tő ese­tek­kel is szá­mol­ni le­he­tett, vi­szont min­den szán­dé­kot lep­lez­tek, s ezek sok­szor bo­nyo­lul­tabb és kö­rül­te­kin­tőbb te­vé­keny­sé­get igé­nyel­tek, mint a cél el­éré­se. Vé­le­mé­nyük sze­rint Kurt Hal­ler ép­pen egy ilyen le­pel volt a nagy játsz­má­ban. Sze­re­pét azért tol­ták elő­tér­be, hogy el­kö­dö­sít­sék a mel­lék­sze­rep­lő­ket, akik lé­nye­gé­ben a cél­ra­tö­rő mun­kát vé­gez­ték. Kurt Hal­ler amo­lyan csal­étek volt, aki ma­gá­val húz­hat­ta mel­lék­utak­ra az egész el­há­rí­tást, hogy mi­köz­ben rá kon­cent­rál­nak, el­von­ják a fi­gyel­met má­sok­ról. A ta­pasz­talt el­há­rí­tó­fő­nök azon­ban más­ként vé­le­ke­dett:

– Azt hi­szi­tek, hogy Kurt Hal­lert oda­kint nem kér­dez­ték meg pél­dá­ul a ba­rát­ja fe­lől? Zán­ta­i­ról ne fag­gat­ták vol­na ki, akár a cég fe­je­sei, akár má­sok, akik­nek ter­vük volt Zán­ta­i­val? Egy jó in­for­má­tor igen so­kat ér. És Kurt Hal­ler az. In­for­má­tor, ha­csak nem fő­sze­rep­lő… Tu­dom, et­től fáz­tok, de ők ab­ból in­dul­hat­nak ki, hogy mi mit gon­do­lunk. Ép­pen ezért nem hagy­hat­juk szá­mí­tá­son kí­vül.

Vég­szó­ra csen­gett a te­le­fon. Az ez­re­des az író­asz­tal­hoz lé­pett, és fel­vet­te a kagy­lót. Hosszú ide­ig fe­szül­ten fi­gyelt, az­tán ke­zé­ben tart­va a kagy­lót, Zi­mo­nyi­hoz for­dult.

– Tudsz ne­kem egy di­va­tos zseb­rá­di­ót adni, amely­ben adó-vevő ké­szü­lék van? – kér­dez­te.

– At­tól függ, mi­lyen erős­sé­gűt?

Bana Dé­nes tol­má­csol­ta a kér­dést a hívó fél­nek. Zi­mo­nyi al­ez­re­des azt fe­lel­te ké­sőbb, hogy csak né­gyes ké­szü­lé­ket tud adni. Ez annyit je­len­tett, hogy ma­xi­mum két­száz-há­rom­száz mé­te­res kör­zet­ben le­het ven­ni az adá­sát.

– Le­hall­ga­tás­ra kell? – tu­da­kol­ta Zi­mo­nyi. Bana, fü­lé­nél tart­va a kagy­lót, bó­lin­tott.

– Azt tu­dok adni – mond­ta a tech­ni­kai la­bo­ra­tó­ri­um ve­ze­tő­je.

– Ugyan­ilyen mi­ni­a­tűr adó­ké­szü­lék kel­le­ne pú­der­kom­pakt­ba épít­ve – tol­má­csol­ta a te­le­fo­ná­ló ké­ré­sét az ez­re­des.

– Mi­kor­ra?

– Ma éj­jel – mond­ta Bana, az­tán maga is cso­dál­ko­zott, majd vi­tat­koz­ni kez­dett a hí­vó­val: – Azt hi­szi, az csak úgy van, hogy ripsz-ropsz?… És egy­ál­ta­lán, mi a fe­né­nek ilyen sür­gős? Aha, ér­tem! Vár­jon egy per­cig – kért tü­rel­met, és is­mét Zi­mo­nyi­hoz for­dult. – Sür­gő­sen meg kell csi­nál­ni…

Zi­mo­nyi az órá­já­ra né­zett, fe­jét csó­vál­ta.

– Meg­kí­sér­lem be­ren­del­ni az il­le­té­kes szak­em­be­rün­ket, ha ott­hon ta­lál­juk – mond­ta.

– Min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint meg­kap­ja tő­lem – kö­zöl­te az ez­re­des. – Vá­rom a hí­vá­sát – fe­jez­te be a be­szél­ge­tést, és he­lyé­re tet­te a kagy­lót. Vissza­ült a töb­bi­ek­hez. – Hód kér­te, hogy hol­nap dél­után fi­gyel­nünk kell va­la­kit.

– Össze­ál­lí­tok egy cso­por­tot – mond­ta Be­lez­nay.

– Ügyes em­be­rek le­gye­nek.

– Azok lesz­nek, ez­re­des elv­társ. Bana töp­reng­ve né­zett.

– Nem tu­dom, ki­nek a nyo­má­ba kell sze­gőd­nünk és mi­lyen be­szél­ge­tés után kell kí­ván­csis­kod­nunk… Hód majd meg­mond­ja, de gon­do­lom, nő­ről le­het szó – je­gyez­te meg.