12.

Far­kas a be­já­rat­nál tét­len­ke­dett. Kí­vül állt a cir­kusz ka­pu­ját meg­vi­lá­gí­tó lám­pa fény­kö­rén, és a sö­tét­ben ci­ga­ret­tá­ját szív­ta. Az egyen­ru­hás por­tás a pénz­tár­fül­ké­nél strá­zsált, ame­lyet már le­zár­tak.

A szü­net­nek vége volt, a né­zők vissza­özön­löt­tek a sá­tor­ba és el­fog­lal­ták he­lyü­ket. A ze­ne­kar in­du­lót ját­szott.

A fi­a­tal­em­ber az órá­ját néz­te. Még bő­ven volt ide­je, de azért el­in­dult. Gya­log vá­gott neki a vá­ros­nak. A gyé­ren ki­vi­lá­gí­tott mel­lék­ut­cá­kon ha­ladt. A há­zat, ahol vár­ták, már nap­köz­ben több­ször ala­po­san meg­néz­te. Ju­tott ide­je erre, ami­kor a vá­rost jár­ták a hang­szó­rós ko­csi­val. A jel­zett hely a cir­kusszal át­el­len­ben ép­pen a vá­ros má­sik ré­szén volt. Gya­lo­go­san egy fél­órai já­rás­nak ígér­ke­zett az út.

Út­köz­ben aka­rat­la­nul is Theo­dor Ama­de­usz­né járt a fe­jé­ben. Ér­ke­zé­sén nem cso­dál­ko­zott, hi­szen egy cso­mó hi­va­ta­los ügy me­rült fel a cir­kusszal kap­cso­lat­ban. An­nál in­kább iz­gat­ta, va­jon azok ket­ten mit tár­gyal­hat­tak olyan so­ká­ig vissza­hú­zód­va az iro­da­ko­csi­ban? Mi le­he­tett az a fon­tos do­log, hogy Rán­ki csak az elő­adás kez­de­te után bújt elő, ho­lott min­dig ő irá­nyí­tot­ta a mű­vé­szek fel­vo­nu­lá­sát a nyi­tó­szám­nál. Ezt most a mű­sor­ve­ze­tő­re bíz­ta, aki­nek csu­pán ügye­lői fel­ada­tai vol­tak.

Sej­tet­te, fon­tos dol­got tár­gyal­tak. Nem vé­let­len, hogy Rán­ki arca szin­te égett az iz­ga­lom­tól, ami­kor a nő­vel ki­lé­pett a ko­csi­ból. Foj­tott han­gon, egy­más sza­vá­ba vág­va tár­gyal­tak egé­szen a ka­pu­ig.

Arra esz­mélt, hogy már a har­ma­dik ci­ga­ret­tá­ra gyújt rá gyors egy­más­után­ban. Ide­ge­sí­tet­te, hogy a cir­kusz­igaz­ga­tó és Ama­de­usz­né kap­cso­la­tá­ról a hi­va­ta­los dol­go­kon túl sem­mi sincs a tar­so­lyá­ban. Még csak gya­nús do­log­ra sem buk­kant a Sa­tur­nus­nál. Sem­mi sem tör­tént. Né­hány hal­vány sej­tés ugyan mo­tosz­kált ben­ne, de ez mind édes­ke­vés volt.

A meg­je­lölt ház kö­ze­lé­ben óva­tos­sá vált. Több al­ka­lom­mal meg­állt, tét­len­ke­dett, mi­köz­ben el­len­őriz­te, nincs-e va­la­ki a nyo­má­ban. Túl­ha­ladt a ker­tes ház előtt, majd ami­kor lát­ta, hogy az utca tel­je­sen üres, vissza­lé­pett, és le­nyom­ta a kert­ka­pu ki­lin­csét.

Át­vá­gott a ker­ten, a be­já­ra­ti aj­tó­hoz ment és két­szer ko­pog­ta­tott. Már­is nyílt az ajtó, a kü­szö­bön Bana állt.

– Je­lent­ke­zem, ez­re­des elv­társ – mor­mog­ta és be­lé­pett a sö­tét elő­szo­bá­ba.

Mi­után ke­zet ráz­tak, az ez­re­des gon­do­san be­csuk­ta az aj­tót, és fel­gyúj­tot­ta a vil­lanyt. Egy jól be­ren­de­zett szo­bá­ban fog­lal­tak he­lyet. Az ab­la­ko­kat vas­tag füg­gö­nyök fed­ték, egy pa­rá­nyi fény sem ha­tolt ki az ut­cá­ra.

– Nos, Hód, mi a hely­zet a cir­kusz­nál? – tu­da­kol­ta az el­há­rí­tó­fő­nök. Ko­nya­kot töl­tött. A fi­a­tal­em­ber a koc­cin­tást kö­ve­tő­en egy-haj­tás­ra ki­it­ta po­ha­rát. A szom­széd szo­bá­ból mo­cor­gás hal­lat­szott. – Né­hány em­be­rünk itt van… Eb­ben a ház­ban ütöt­tük fel fő­ha­di­szál­lá­sun­kat. Jó hely, nem fel­tű­nő.

Far­kas nem tud­ta, ho­gyan is kezd­je a be­szél­ge­tést. Egy­ál­ta­lán mit mond­jon, hi­szen alig tu­dott va­la­mi ér­dem­le­ge­set. Min­den­eset­re el­mond­ta mind­azt, ami­ről sej­tet­te, hogy ér­de­kel­ni fog­ja a fő­nö­két. Így meg­em­lí­tet­te Czu­ko­ré­kat is, akik az imp­resszá­rió ha­lá­la el­le­né­re, ter­mé­sze­te­sen Ama­de­usz­né köz­re­mű­kö­dé­sé­vel nem es­tek el a kül­föl­di tur­né­tól, ők vol­tak az egye­dü­li­ek, akik­nek nem esett kút­ba a szer­ző­dé­sük. Hosszan tag­lal­ta Ama­de­usz­né lá­to­ga­tá­sát Rán­ki­nál, tár­gya­lá­suk fi­gye­lem­re mél­tó kö­rül­mé­nye­it.

Bana csen­de­sen meg­hall­gat­ta a be­szá­mo­lót. Egyet­len meg­jegy­zés­sel sem sza­kí­tot­ta fél­be az el­há­rí­tó­tiszt sza­va­it. Mi­után a fi­a­tal­em­ber ki­fo­gyott a szó­ból, az ez­re­des is­mét meg­töl­töt­te a po­ha­ra­kat.

– Egész­sé­gé­re – koc­cin­tott.

– Vi­szont kí­vá­nom…

Az el­há­rí­tó­fő­nök ci­ga­ret­tát kí­nált, rá­gyúj­tot­tak.

Far­kast mind­ez meg­le­pe­tés­sel töl­töt­te el. Is­mer­te fő­nö­két. Tud­ta, hogy oly­kor na­gyon is tü­rel­met­len, fo­ko­zott iz­ga­lom­mal vár­ja a be­szá­mo­lót. Most vi­szont en­nek ép­pen az el­len­ke­ző­jét lát­ta. Mint­ha va­la­mi kö­zöm­bös té­má­ról vál­ta­ná­nak szót, az ez­re­de­sen nyo­ma sem volt az iz­ga­lom­nak.

– Nem cso­dál­ko­zott a va­sár­nap dél­utá­ni elő­adás kö­zön­sé­gén? Már­mint a kö­zön­ség na­gyob­bik ré­szén? – tu­da­kol­ta az el­há­rí­tó­fő­nök.

A fi­a­tal­em­ber jól em­lé­ke­zett azok­ra a ka­to­nák­ra, akik zárt egy­ség­ben ér­kez­tek az elő­adás­ra.

– Gon­do­lom, szer­ve­zés kér­dé­se volt… Ilyen gyak­ran elő­for­dul, és lát­szó­lag nincs ben­ne sem­mi kü­lö­nös. Fel­té­te­le­zem vi­szont, hogy ahon­nan a ka­to­nák ér­kez­tek, az az ob­jek­tum sze­re­pel a mi tér­ké­pün­kön is – mond­ta.

Bana szá­ja szeg­le­té­ben mo­soly buj­kált.

– Igen, sze­re­pel – bó­lin­tott. – Egy kis pi­ros ka­ri­ka jel­zi.

– Ama­de­usz­né…

– Úgy van. A szép Etel­ka szer­ve­zé­se mind­ez. A leg­szo­ro­sabb fi­gye­lés alatt – tart­juk. Nos, a nő fel­ke­res­te a kér­dé­ses lak­ta­nyák il­le­té­ke­sét, mint a Cir­kusz Vál­la­lat meg­bí­zott­ja és ked­vez­mé­nyes je­gye­ket biz­to­sí­tott a ka­to­nák­nak. Meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy ta­valy is ezt tet­te.

– Zárt egy­ség­ben jöt­tek és men­tek – je­gyez­te meg a fi­a­tal­em­ber.

– Hát igen… Te­her­au­tó­val. Far­kas töp­reng­ve né­zett.

– Hol itt a le­he­tő­ség, amely min­ket ér­de­kel? – kér­dez­te kis­vár­tat­va.

Bana ki­it­ta po­ha­rát, majd mé­lyet szí­vott a ci­ga­ret­tá­já­ból. Élénk te­kin­te­te bi­zony­ta­lan­ság­ról árul­ko­dott.

– Ezt még nem tud­juk – mond­ta. Pil­la­na­tig gon­dol­ko­zott, az­tán foly­tat­ta: – A lé­nyeg, hogy a nő moz­gá­sán, a hi­va­ta­los szer­ve­ző út­já­nak más je­len­tő­sé­ge is van, mint a mű­sor pro­pa­gá­lá­sa. Vol­tunk a lak­ta­nya pa­rancs­no­ká­nál. Kí­ván­csis­kod­tunk, va­jon Etel­ká­nak mi­lyen kap­cso­la­ta van ott. Nos, sem­mi­lyen. Sen­kit sem is­mer, csak né­hány tisz­tet a pa­rancs­nok­sá­gon, akik­hez ta­valy is for­dult. Ki­vé­tel nél­kül meg­bíz­ha­tók, ott nincs ke­res­ni­va­lónk… Mi a nyit­ja an­nak, hogy a dél­utá­ni mű­sort zö­mé­ben ka­to­nák né­zik? Mert va­la­mi le­het, hi­szen nem vé­let­le­nül sze­re­pel ná­lunk en­nek a lak­ta­nyá­nak a he­lye. In­nen is hí­rek szi­vá­rog­tak ki.

Az el­há­rí­tó­fő­nök nem ta­gad­ta, hogy Theo­dor Ama­de­usz­né sze­mé­lye el­ső­ren­dű he­lyen áll az el­há­rí­tás­nál. Nem győz­te hang­sú­lyoz­ni, hogy mennyi­re he­lyes volt, ami­kor fi­gyel­tet­ni kezd­ték a nőt. Így tud­ták meg azt is, hogy Ama­de­usz­né el­ső­nek Rán­kit ke­res­te meg, ami­kor meg­tud­ta Hu­ber ha­lál­hí­rét.

A fi­a­tal­em­bert ér­de­kel­te a má­sik vo­nal is: ér­ke­zett-e jel­zés, lé­pett-e va­la­ki Hu­ber nyom­do­ká­ba?

– Tel­jes a pan­gás – ál­la­pí­tot­ta meg az ez­re­des. – Egye­lő­re sen­ki sem buk­kant fel. Pe­dig előbb vagy utóbb pó­tol­ni fog­ják.

– Az a pénz itt va­la­ki­nek bor­zasz­tó­an hi­ány­zik. Ez­zel oda­kint is tisz­tá­ban le­het­nek – je­gyez­te meg az el­há­rí­tó­tiszt.

– Le­het, ma­gá­nak lesz iga­za, más for­mát vá­lasz­ta­nak, hogy a pénzt an­nak a va­la­ki­nek el­küld­jék.

– De a pénz­ho­zó­nak át kell majd ven­ni az össze­gyűj­tött hí­re­ket is.

Bana bó­lin­tott.

– Ez igaz, de a cir­kusz­nál sincs újabb gya­nú, konk­rét kö­rül­mény. Csu­pán ezek a dél­utá­ni elő­adá­sok va­sár­na­pon­ként, ame­lyen a ka­to­nák is részt vesz­nek.

– Per­sze, ezt az egész szer­ve­zést meg le­het­ne aka­dá­lyoz­ni – ve­tet­te köz­be a fi­a­tal­em­ber. – De nem so­kat nyer­nénk vele.

– In­kább vesz­te­nénk. Fel­kel­te­nénk a gya­nú­ju­kat. Jog­gal kö­vet­kez­tet­het­né­nek arra, hogy va­la­mit meg­sza­gol­tunk. Tö­re­ked­jünk fel­de­rí­te­ni be­épí­tett em­be­re­i­ket ezek­ben a vá­ro­sok­ban.

Far­kas meg­em­lí­tet­te Ama­de­usz­né ér­dek­lő­dé­sét sze­mé­lye iránt. Bana fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– Azt ta­ná­cso­lom, ha a nő kesz­tyűt dob ma­gá­nak, ve­gye fel – mond­ta.

– Le­het, csak szim­pá­ti­á­ról van szó.

– Ki tud­hat­ja? Egy nő ki­is­mer­he­tet­len. Majd el­vá­lik, hogy Ama­de­usz­né fo­ko­zott ér­dek­lő­dé­sé­nek mi a nyit­ja.

Az el­há­rí­tó­tiszt el­mo­so­lyo­dott.

– Ma­gam is még kü­lön mun­kát ad­jak az em­be­rek­nek, akik a nőt fi­gye­lik? – kér­dez­te.

– Ez a leg­ke­ve­sebb gond. Nem is­me­rik ma­gát, leg­fel­jebb je­len­tik ne­kem, hogy a gép­ko­csi­ve­ze­tő csap­ja a sze­let – mond­ta az ez­re­des, majd fi­gyel­mez­te­tő moz­du­la­tot tett a ke­zé­vel. – Arra tö­re­ked­jen, Hód, hogy a cir­kusz te­rü­le­tén ne té­vessze szem elől a nőt, ha ott van. Tud­ja meg, kik­kel tár­gyal és érint­ke­zik.

– Van egy al­kal­mi se­gí­tő­tár­sam.

– No­csak…

. A fi­a­tal­em­ber né­hány szó­val is­mer­tet­te Kul­csár Béni szor­gal­mas plety­kál­ko­dá­sát és a vele való kap­cso­la­tát.

Az el­há­rí­tó­fő­nök ké­sőbb ar­ról be­szélt, hogy min­den­kép­pen hasz­nos len­ne, ha ese­ten­ként tu­do­mást sze­rez­het­né­nek Rán­ki és a nő kö­zött le­folyt be­szél­ge­tés­ről. Nyom­ban konk­rét terv­vel állt elő. En­nek az volt a lé­nye­ge, hogy egy le­hall­ga­tás­ra al­kal­mas rej­tett tech­ni­kai be­ren­de­zést he­lyez­ze­nek el a cir­kusz­igaz­ga­tó iro­dai cél­ra hasz­nált ko­csi­já­ban.

– Ter­mé­sze­te­sen a „po­los­ká­ra” gon­do­lok – szö­gez­te le az ez­re­des. – Nem hi­szem, hogy el­he­lye­zé­se va­la­mi kü­lö­nö­sebb aka­dály­ba üt­köz­ne… A „po­los­ka” adá­sát eb­ben a ház­ban tud­nánk rá­di­ón ven­ni, rög­zít­het­nénk be­szél­ge­té­sük min­den rész­le­tét… Nos, egyet­ért ez­zel?

– Nincs aka­dá­lya. Könnyen el­he­lyez­he­tem a leg­meg­fe­le­lőbb he­lyen – mond­ta a fi­a­tal­em­ber.

– He­lyes…

– Most meg­ka­pom a ké­szü­lé­ket?

– Igen – bó­lin­tott az ez­re­des. El­hagy­ta a szo­bát, kis­vár­tat­va egy kis tárggyal tért vissza.

A „po­los­ka” nem volt más, mint egy bor­só­szem nagy­sá­gú mi­ni­a­tűr adó­ál­lo­más. Ez a ké­szü­lék zárt he­lyi­ség­ben ké­pes volt ki­szűr­ni a za­jok­ból a leg­hal­kabb be­szél­ge­tést is.

Far­kas gon­do­san el­tet­te a tár­gyat. Egy prob­lé­má­ja ma­radt csu­pán. A rend­kí­vü­li ese­tek je­len­té­se. Vár­ha­tó volt, hogy a kö­zel­jö­vő­ben ilye­nek is elő­for­dul­nak. Arra azon­ban nem volt meg­ol­dás, hogy te­le­fo­non ér­te­sí­tést ad­jon.

Bana hosszan töp­ren­gett a meg­ol­dá­son. Több le­he­tő­sé­get meg­vi­tat­tak, de mind­egyi­ket el­ve­tet­ték.

– Nincs más hát­ra, mint a rá­dió­kap­cso­lat – ál­la­pí­tot­ta meg az ez­re­des.

A fi­a­tal­em­ber a fe­jét in­gat­ta.

– Tel­jes­ség­gel le­he­tet­len. Nem koc­káz­tat­ha­tom, hogy bár­ki is ész­re­ve­gye. Ál­lan­dó­an em­be­rek kö­zött va­gyok, még a la­kó­ko­csi­ban is. Leg­fel­jebb éj­jel adód­na erre le­he­tő­ség, vi­szont nem tu­dom a ké­szü­lé­ket biz­ton­sá­gos he­lyen tar­ta­ni.

– A „Munt”-tal nem len­ne kü­lö­nö­sebb prob­lé­má­ja. Ál­lan­dó­an ma­gá­nál le­het­ne.

A „Munt” rá­dió­ké­szü­lék alig volt na­gyobb egy gyu­fás­do­boz­nál. Csu­pán adó­val volt fel­sze­rel­ve, vé­tel­re nem le­he­tett hasz­nál­ni. Mint­egy tíz ki­lo­mé­te­res kör­zet­ben mű­köd­he­tett.

– Hogy uta­sí­tást kap­jak, arra nem jó, te­hát csak fél­meg­ol­dás – vé­le­ke­dett az el­há­rí­tó­tiszt. – Ez ide­ig még nem dol­goz­tam ez­zel a ké­szü­lék­kel. Azon­ban ha nincs mód más­ra, ma­rad­junk en­nél.

– Ez az egyet­len mód. Még min­dig jobb a fél­meg­ol­dás, mint­ha sem­mi sem len­ne.

– Rend­ben…

Bana is­mét töl­tött ma­gá­nak, majd mi­után ki­it­ták po­ha­ru­kat, ki­ment a szo­bá­ból. A fi­a­tal­em­ber gon­do­lat­ban is­mét Ama­de­usz­né­nál idő­zött. Va­jon mit csi­nál most az asszony a szál­ló­ban? Je­len pil­la­nat­ban ezt csak Be­lez­nay em­be­rei tud­hat­ták, akik a nyo­má­ban vol­tak és egy pil­la­nat­ra sem té­vesz­tet­ték szem elől.

Az el­há­rí­tó­fő­nök jó ne­gyed­óra el­tel­té­vel ér­ke­zett vissza. Ke­zé­ben ott volt a pa­rá­nyi adó­ké­szü­lék. A „Munt”-nak pici, alig tíz cen­tis ki­húz­ha­tó an­ten­ná­ja volt, szin­te az egész do­boz mik­ro­fon­ból állt. Egy gomb­nyo­más­sal le­he­tett üzem­be he­lyez­ni.

– Amint lát­ja, két kis lám­pá­ja van – ma­gya­ráz­ta az ez­re­des. – A pi­ros csak ak­kor gyul­lad ki és ég fo­lya­ma­to­san, ha az adást be­fe­jez­te és a szö­ve­get meg­ér­tet­ték… A gom­bot tart­sa be­nyom­va, amíg be­szél. Amennyi­ben a pi­ros fény szag­ga­tot­tá vá­lik, ez azt je­len­ti, hogy is­mé­tel­je meg mon­da­ni­va­ló­ját. A má­sik lám­pa zöld fé­nye ál­lan­dó­an vi­lá­gít, ez mu­tat­ja, hogy ve­szik a köz­len­dő­ket. Te­hát csak ak­kor kezd­jen be­szél­ni, ha a gomb be­nyo­má­sa után a zöld fény ki­gyul­lad.

Mi­után pró­bát tet­tek, az el­há­rí­tó­fő­nök arra kér­te, hogy fü­lel­jen, majd át­ment a má­sik szo­bá­ba. Kis­vár­tat­va a fi­a­tal­em­ber egy mag­ne­to­fo­non a vissza­ját­szott sa­ját hang­já­ra is­mert.

– Így jó lesz – tért vissza az ez­re­des.

– Re­mé­lem…

– Biz­tos lesz annyi ide­je, hogy egy pil­la­nat­ra fél­re­vo­nul­jon. Meg­jegy­zem, a „Munt” ké­pes a sut­to­gá­sát is to­váb­bí­ta­ni. Nem szük­sé­ges a han­gos be­széd.

Meg­egyez­tek, ha ne­tán más mód is kí­nál­koz­na, a fi­a­tal­em­ber nap­köz­ben fel­ke­res­he­ti a há­zat. A kül­ső kapu ál­lan­dó­an nyit­va áll. Hár­mat csen­ges­sen, mert csak ak­kor nyit­nak aj­tót. Vi­szont a be­do­bott le­ve­let azon­nal el­ol­vas­sák.

– Pin­tér ál­lan­dó­an itt van – foly­tat­ta az ez­re­des. – Ér­te­sít en­gem, és ha úgy lá­tom, azon­nal in­dul­ha­tok Pest­ről. Egy óra alatt le­érek.

– Er­ről én ho­gyan szer­zek tu­do­mást?

– Mi­után je­lez­te, hogy ve­lem akar ta­lál­koz­ni, egy óra el­tel­té­vel jöj­jön ide. Ha meg­ér­kez­tem, az ut­cai ab­lak ro­ló­ját fel­hú­zom.

Meg­ál­la­pod­tak, ha ne­tán az el­há­rí­tó­fő­nök­nek len­ne kö­zöl­ni­va­ló­ja, úgy egy be­osz­tott meg­ke­re­si a fi­a­tal­em­bert meg­fe­le­lő me­sé­vel, vagy üze­ne­tet hagy ré­szé­re.

– Leg­jobb, ha azt mond­ja, hogy a nagy­bá­tyám, vagy ha nem va­gyok ott, azt az üze­ne­tet hagy­ja: men­jek el hoz­zá – je­gyez­te meg a fi­a­tal­em­ber.

– Még jó, hogy nem nagy­pa­pát kí­ván – fe­jez­te be a be­szél­ge­tést Bana.

Kint az ut­cán Far­kas az órá­já­ra pil­lan­tott. Késő volt már, az elő­adás a cir­kusz­ban vé­get ért, ilyen­kor a mű­vé­szek a la­kó­ko­csi­ja­ik­nál tré­csel­nek.

A vá­ros­köz­pont­ban levő szál­lo­da előtt sze­mély­gép­ko­csik hosszú sora állt. Sok volt a kül­föl­di, aki a Ba­la­ton­hoz igye­ke­zett, vagy ép­pen on­nan jött.

Hir­te­len öt­let­től ve­zé­rel­ve be­lé­pett a szál­ló­ba. El­ső­nek az ét­te­rem­be pil­lan­tott be. A va­cso­ra­idő­nek vége volt, de így is so­kan tar­tóz­kod­tak a he­lyi­ség­ben. Az eszp­resszó vi­szont zsú­folt volt, fő­ként a te­rasz. Sze­ren­csé­re a kö­ze­lé­ben meg­üre­se­dett egy asz­tal. Nyom­ban he­lyet fog­lalt, és fagy­lal­tot ren­delt ká­vé­val. Maga sem tud­ta, mi­ért jött ide. Ta­lán arra szá­mí­tott, hogy ta­lál­koz­ni fog Ama­de­usz­né­val? El­gon­dol­koz­va ka­na­laz­ta fagy­lalt­ját, ami­kor rá­kö­szön­tek.

– Szép jó es­tét – mond­ta az ér­ke­ző.

A diák nem a szo­ká­sos far­mer­ben volt, ha­nem könnyű, di­va­tos öl­tönyt vi­selt szí­nes ing­gel, ha­tal­mas kék­pöttyös nyak­ken­dő­vel.

– Sze­vasz – kö­szön­töt­te a fiút.

– Így nyer­tem vol­na meg a fő­nye­re­ményt – ro­gyott le a fiú a sza­bad szék­re. – Es­küd­ni mer­tem vol­na, hogy itt tal­ál­lak. Ta­lál­koz­tál vele?

Far­kas kö­zöm­bös ar­cot vá­gott.

– Mi­ért ta­lál­koz­tam vol­na vele? – kér­dez­te.

– Most adod a hü­lyét…

– Nem adom… De mi­ért ta­lál­koz­tam vol­na vele? Mert ér­dek­lő­dött utá­nam? Le­het, ez csu­pán ud­va­ri­as­ság volt a ré­szé­ről. Mi­ért kel­le­ne ezt fél­re­ér­te­nem?

A fiú te­kin­te­té­vel vé­gig­pász­táz­ta a te­raszt.

– A csaj bír té­ged, ez tény­kér­dés – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Nem is lát­tad őt?

– Mond­tam már, hogy nem… Nem lát­tam, nem ta­lál­koz­tam vele. Nem is aka­rok.

– Ak­kor mi­ért szob­ro­zol?

– Mondj jobb he­lyet.

– Az eb­ben a vá­ros­ban nincs – szö­gez­te le a fiú, és a nya­kát nyúj­to­gat­ta.

– Nincs itt, hi­á­ba ke­re­sed.

Béni a fe­jét ráz­ta.

– Kit ér­de­kel a te sex­bom­bád? – mél­tat­lan­ko­dott. – Az ik­re­ket le­sem. Csak azt nem tu­dom, hová tűn­tek. Elő­adás után gyor­san rend­be­szed­ték ma­gu­kat, ko­csi­ba ül­tek és az öreg­jü­ket ott hagy­ták.

A Czu­kor-lá­nyok­nak egy kis pi­ros Fi­at­juk volt. Rend­sze­rint az­zal jár­tak. Ap­juk­nak ha­tal­mas, öt­sze­mé­lyes Mer­ce­de­sé­be nem ül­tek bele, mint­ha ez csak la­kó­ko­csi­juk von­ta­tá­sát szol­gál­ta vol­na.

– Te meg ide ro­han­tál, hát­ha be­lé­jük üt­kö­zöl. Lá­tom, le­csu­ta­kol­tad ma­gad. Sose bánd, leg­alább meg­mo­sa­kod­tál. Az öl­tö­nyöd­nek sem árt, ha né­ha­nap­ján ki­szel­lőz­te­ted – mond­ta Far­kas.

– Amint lá­tom, meg­fáz­tam ná­lad is a ma es­té­vel – mond­ta a fiú. Bá­na­to­san egy nagy adag fagy­lal­tot ren­delt. – Csak tud­nám, hová laf­lin­gált el ez a két csaj.