10.

Bán Géza hóna alatt a bar­na pa­pír­ba bur­kolt cso­mag­gal már kora reg­gel a pi­ac­fel­ügye­lő­sé­gen volt. Meg­tud­ta, hogy Ko­vács Pé­ter te­le­fo­nált; nem jön be, mert ha­laszt­ha­tat­lan ma­gán­ügye akadt. Zing­ler­né alig győz­te a mun­kát. Bán a cso­mag­gal a ke­zé­ben a szi­kár asszony­hoz for­dult.

– El­zár­ná ne­kem ezt a pak­kot va­la­mi jó hely­re? – kér­dez­te.

– Ban­kó­ért nem vál­la­lok fe­le­lős­sé­get.

– Mé­reg van ben­ne.

Zing­ler­né a le­ve­gőt kap­kod­ta.

– Hát az mi­nek ma­gá­nak? – kér­dez­te. – Ta­lán fel­csa­pott Bor­gi­á­nak?

– Per­me­te­ző­szer, ha úgy tet­szik… Va­la­ki­nek meg­ígér­tem és fé­lek olyan he­lyen tar­ta­ni, ahol hoz­zá­fér­het­nek. Az ilyen­nel jó vi­gyáz­ni, mert lát­szó­lag nem kü­lön­bö­zik a liszt­től.

Zing­ler­né a ko­pott irat­szek­rény­re mu­ta­tott.

– Te­gye az al­já­ba – mond­ta. – Van ott már né­hány ap­ró­ság. Az egyet­len szek­rény itt, amit zár­ni le­het.

A pi­a­con nem volt kü­lö­nö­sen nagy a for­ga­lom. A bü­fé­nél azon­ban, mint min­den reg­gel, most is sor­ban áll­tak ká­vé­ért, ita­lért. Job­bá­ra ra­ko­dók és né­hány ke­res­ke­dő. Töb­ben rá­kö­szön­tek Bán­ra. Az első nap­tól kezd­ve min­den­ki szí­vé­lyes volt vele, de egy­ben rend­kí­vül tar­tóz­ko­dó is. Nem tud­ták, hogy tu­laj­don­kép­pen mi is a mun­ká­ja, mi­ért jött a fel­ügye­lő­ség­re. Csak annyit tud­tak, hogy fel­sőbb hely­ről küld­ték, el­len­őriz­ni. Ezt is Ko­vács ter­jesz­tet­te.

Bán vá­rat­la­nul Bo­tos Ilo­ná­ba üt­kö­zött. A lá­nyon fe­hér kö­peny fe­szült. A csi­nos arc igen meg­vi­selt volt, a sze­me alatt mély ár­nyék hú­zó­dott, mint­ha vé­gig­lum­pol­ta vol­na az egész éj­sza­kát.

Bán il­le­del­me­sen kö­szön­töt­te, amit a lány vi­szon­zott.

– Nem lát­ta apát? – kér­dez­te és ágas­kod­va kém­lelt a büfé felé. – Őt ke­re­sem, de nem ta­lá­lom.

– A bü­fé­nél biz­tos nincs, ar­ról jö­vök.

– Árut hoz­tak és prob­lé­ma van vele. Nem aka­rom át­ven­ni, mert nem néz ki friss­nek.

Bán a lány mö­gött zaj­ló for­gal­mat néz­te. Tud­ta, hogy an­nak min­den lé­pé­sét reg­gel­től már ár­gus sze­mek les­ték. A vá­sár­lók for­ga­ta­gá­ban azon­ban sen­kit sem fe­de­zett fel, aki­ről fel­té­te­lez­te vol­na, hogy Be­lez­nay fel­de­rí­tő­je. Azt azon­ban tud­ta, hogy va­la­hol most el­kat­tan egy rej­tett fény­ké­pe­ző­gép és a fel­vé­tel késő dél­után már ott lesz a je­len­tés­sel együtt az el­há­rí­tó­fő­nök író­asz­ta­lán. Mert a fi­gye­lés dön­tő cél­ja a kap­cso­la­tok fel­de­rí­té­se és meg­ál­la­pí­tá­sa. Az­zal, hogy a lánnyal tré­cselt, ő is be­ke­rült a fény­ké­pe­zen­dők ka­te­gó­ri­á­já­ba.

Bán el­ha­tá­roz­ta, hogy ki­hasz­nál­ja ezt az al­kal­mat, hogy össze­fu­tot­tak.

– Ta­ná­csot sze­ret­nék kér­ni – szó­lalt meg.

– Tő­lem? – cso­dál­ko­zott a lány.

– Egy női do­log­ban.

– Mi lé­gyen az.

Bán a te­nye­ré­re fek­tet­ve meg­mu­tat­ta az arany­lán­cot a me­dál­lal.

– Ez­zel kap­cso­la­tos – mond­ta.

Bo­tos Ilo­na gyors pil­lan­tást ve­tett az ék­szer­re. Az ar­cán a meg­le­pő­dés leg­pa­rá­nyibb jele sem lát­szott. A hang­ja is ter­mé­sze­te­sen csen­gett, ami­kor meg­szó­lalt:

– Szép, de mi­ért mu­tat­ja ne­kem?

– Mond­ja, való ez nő­nek?

– Gon­do­lom arany.

Bán na­gyot bó­lin­tott.

– Ti­zen­nyolc ka­rá­tos – mond­ta. – Csak bi­zony­ta­lan va­gyok, hogy nem nő­nek, in­kább fér­fi­nak való, mi­vel túl vas­tag a lánc és nagy a me­dál.

– Fi­no­mabb ki­dol­go­zás job­ban il­lik egy nő­nek. Bár ki tud­ja, íz­lés dol­ga. Sze­rin­tem vi­sel­he­ti nő is, de fér­fin is jól mu­tat. At­tól függ min­den, hogy sze­re­ti-e az ék­szert.

– Kö­szö­nöm a vé­le­mé­nyét – mond­ta Bán kü­lö­nö­sebb lel­ke­se­dés nél­kül. – Min­den­eset­re na­gyon so­kat se­gí­tett ne­kem.

– Fel­té­te­le­zem, a hölgy örül­ni fog neki.

– Eb­ben re­mény­ke­dem én is.

Bo­tos Ilo­na hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott.

– Mi­kor jön mi­fe­lénk? – kér­dez­te.

– Nem fog­ja el­hin­ni, most pont oda igye­kez­tem.

– Va­ló­ban nem hi­szem.

Bán el­tet­te az ék­szert.

– Higgyen ne­kem – mond­ta. – A ta­ná­csát akar­tam ki­kér­ni az előb­bi do­log­ban.

– Et­től füg­get­le­nül, ha fe­lénk jár, meg­lá­to­gat­hat.

– Ígé­rem.

– Most men­nem kell, meg­ke­re­sem a pa­pát.

Bán el­kö­szönt és ad­dig né­zett utá­na, míg el nem tűnt. Ezt kö­ve­tő­en a to­já­sos Ir­mát akar­ta meg­ke­res­ni. A stand ugyan nyit­va volt, de a ter­me­tes asszonyt se­hol sem lát­ta. A szom­széd árus­tól ér­dek­lő­dött. A töp­pedt öreg fér­fi el­mond­ta, hogy az asszony egy úri­em­ber­fé­lét kí­sért el, aki­vel elő­ző­én hosszan be­szél­ge­tett és azt mond­ta, hogy nem­so­ká­ra vissza­jön.

– Úgy lát­szik, ko­moly ud­var­ló akadt – je­gyez­te meg Bán.

A töp­pedt fér­fi le­mon­dó­an le­gyin­tett.

– Ir­má­nak még csak ez hi­á­nyoz­na – mond­ta.

– Ugyan mi­ért?

– Nem elég, hogy el­te­me­tett két fér­jet, ve­gyen most a nya­ká­ba egy eset­le­ges har­ma­di­kat?

Bán ne­ve­tett.

– Le­het, hogy ez túl­éli – mond­ta.

– Ir­mát? Le­he­tet­len. Mel­let­te min­den­ki fel­dob­ja a pa­pu­csot. Olyan ter­mé­sze­te van, hogy a vas meg­rozs­dáll mel­let­te. Rá­adá­sul ez a fess fér­fi nem úgy né­zett ki, mint­ha Ir­má­hoz való len­ne.

Bán­ban fel­éb­redt a gya­nú.

– Egy olyan la­pos orrú fér­fi volt? – kér­dez­te.

– Az az, olyan ma­gas.

– Bőr­ka­bá­tot vi­selt.

– Is­me­ri ta­lán?

Bán a fe­jét ráz­ta.

– Sze­mé­lye­sen nem – mond­ta. – Csak úgy lá­tás­ból is­me­rem. Gyak­ran kint van a pi­a­con, de nem tu­dom, ki­cso­da.

– Én most lát­tam elő­ször.

Bán el­kö­szönt a töp­pedt em­ber­től és in­dult vissza a fel­ügye­lő­ség­re. El­ha­tá­roz­ta, hogy ké­sőbb vissza­jön, hát­ha ad­dig­ra elő­ke­rül az asszony. Min­den­kép­pen be­szél­ni akart vele. Nem ha­lo­gat­hat­ta to­vább a dol­got és ami­re kí­ván­csi volt, azt csak tőle tud­hat­ta meg. Me­net köz­ben ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Mi­kor is­mét fel­emel­te a te­kin­te­tét, a to­já­sos Ir­mán akadt meg a sze­me, aki csám­páz­va igye­ke­zett a stand­já­hoz. Pár lé­pés után elé­be ke­rült és rá­kö­szönt.

– Már ke­res­tem ma­gát – kö­zöl­te. – A szom­széd azt mond­ta, hogy ud­var­ló­ja akadt, azt kí­sér­get­te.

A ter­me­tes asszony­nak meg­ráz­kó­dott a to­ká­ja, az­tán har­sog­va fel­ne­ve­tett.

– Na­hát! – csa­pott la­pát­te­nye­ré­vel comb­já­ra. – Az ud­var­lás azért túl­zás. Nem mon­dom, szép szál fér­fi volt, csak egy ki­csit már ki­égett. Rá­adá­sul nem az ese­tem, túl tak­nyos hoz­zám. De a leg­lé­nye­ge­sebb ok, hogy var­ga.

Bán adta az ér­tet­lent.

– Leg­alább be­mu­tat­ko­zott – je­gyez­te meg.

– Nem Var­gá­nak hív­ják – csat­tant fel a ter­me­tes asszony. – A fog­lal­ko­zá­sát te­kint­ve var­ga. Zsa­ru, ha úgy tet­szik.

Bán bó­lin­tott és meg­őriz­te ko­moly­sá­gát.

– Most már ér­tem – mond­ta. – Te­hát rend­őr az il­le­tő.

– Ma­gá­nak az, de ne­kem to­vább­ra is csak egy var­ga. Szi­ma­tol­gat és fag­ga­tó­dzik, hogy mit tu­dok az öreg­ről, ki volt a ha­ra­go­sa és még egy cso­mó do­log ér­dek­li.

– Ezek a fon­to­sak – ve­tet­te köz­be Bán.

– Mik?

– Az a cso­mó töb­bi…

A ter­me­tes asszony le­hal­kí­tot­ta hang­ját.

– Szer­fe­lett ér­de­kel­te, hogy mi­vel sef­telt az öreg – mond­ta. – Per­sze tud­tam a nya­ká­ban lógó zacs­kó­ról, amely­ben né­hány csil­lo­gó va­cak zör­gött. Ezt cse­re­be­rél­te arany­ért, ter­mé­sze­te­sen fa­zo­na­rany­ért. Eh­hez az­tán volt esze. A zacs­kót a var­gá­ék meg­ta­lál­ták a nya­ká­ban. Ezt a var­gát most meg az ér­de­kel­te, hogy hol a töb­bi cucc? Már­mint kü­lön­fé­le arany­tár­gyak, ame­lyek az öre­gé vol­tak.

– Ilyen gaz­dag lett vol­na?

– De­hogy­is…

– Hát ha arany­tár­gya­kat ke­res­nek nála, ak­kor volt mit a tej­be ap­rí­ta­nia, vagy nem?

– De igen.

– Nem zö­rög a ha­raszt, ha nem fúj a szél – mond­ta Bán. – Ha ara­nyat ke­res­nek, ak­kor biz­to­san volt is. Mennyi ér­ték le­he­tett az öreg bir­to­ká­ban?

– In­kább kész­pénz­re es­küd­nék. Nem gyűj­tö­get­te ha­lom­ba az arany­tár­gya­kat. Igye­ke­zett ha­mar tú­lad­ni raj­tuk. De el­kép­zel­he­tő, hogy jó­ko­ra tar­ta­lé­ka is volt.

– Na lát­ja, a var­gá­ék is erre gon­dol­nak. Azo­kat sem ej­tet­ték fej­re.

– Nem azért vág­tak lyu­kat az öreg­be, hogy ki­eresszék be­lő­le a le­ve­gőt – vé­le­ke­dett az asszony. – Va­la­ki­nek jó oka le­he­tett arra, hogy el­fúj­ja az öreg gyer­tyá­ját. Ki tud­ja, mi le­he­tett ez az ok. Majd a var­gá­ék ki­de­rí­tik… Ap­ro­pó! Mi­ért ke­re­sett?

Bán el­ta­pos­ta ci­ga­ret­tá­ját és igye­ke­zett za­vart­nak lát­sza­ni.

– Sze­ret­nék in­for­má­lód­ni – kezd­te.

– No­csak, ta­lán ma­gát is en­nek a sze­ren­csét­len öreg­nek a va­gyo­na ér­dek­li, akár­csak a var­gát? – sza­kí­tot­ta fél­be az asszony.

– Er­ről szó sincs. Az én dol­gom egy lányt érint.

– Csak nem Ámor lőt­te szí­ven?

Bán kel­let­le­nül vál­lat vont.

– Sze­re­lem­ről szó sincs – vág­ta rá. – Csak szim­pa­ti­kus ne­kem. Gon­dol­tam, meg­pró­bá­lok kö­ze­led­ni hoz­zá, de nem sze­ret­nék za­var­ni, ha ne­tán vol­na már vá­lasz­tott­ja, és…

– Ilus­ká­ról van szó – ve­tet­te köz­be az asszony. – Nem cso­dál­ko­zom ma­gán, mert igen szép lány, bár az apja egy un­dok disz­nó, de a lány az más, az szép. Mit akar tud­ni? Hogy tet­szik-e neki? Ezt tőle kér­dez­ze meg. Én ezt hon­nan tud­nám? Arra pe­dig ne szá­mít­son, hogy ház­tűz­né­ző­be me­gyek a maga ked­vé­ért, ki­pu­ha­tol­ni, há­nya­dán is áll a lány ma­gá­val. Kü­lön­ben is hal­lot­ta múlt­kor, hogy le­te­rem­tett Bo­tos – foly­tat­ta az asszony. – Plety­kás­nak ne­ve­zett, maga most még­is hoz­zám for­dul. Plety­kát akar tud­ni a lány­ról? Ez­zel nem lesz jó nála.

Bán a fe­jét in­gat­ta.

– Nem plety­kát aka­rok tud­ni – szö­gez­te le –, ha­nem in­for­má­ci­ót. Jár-e ko­mo­lyan va­la­ki­vel vagy sem? Ha nincs ud­var­ló­ja, ta­lán meg­pró­bál­koz­nék, hát­ha köl­csö­nös a szim­pá­tia.

– Mi­ért nem kér­de­zi meg tőle?

– Meg­kér­de­zem, ha van esé­lyem. Ép­pen ezt aka­rom most meg­tud­ni ma­gá­tól.

– Gon­dol­ja, hogy min­dent tu­dok Ilus­ról?

– Csak annyit, hogy el­kö­te­lez­te-e ma­gát va­la­ki­nek vagy sem. A múlt­kor em­lí­tet­te, hogy lát­ta egy úri­em­ber­rel. Ak­kor lett olyan mér­ges Bo­tos. Gon­do­lom, nem szim­pa­ti­zál az­zal a fér­fi­val.

Az asszony egy pil­la­na­tig ér­tet­le­nül né­zett, az­tán a hom­lo­ká­ra csa­pott és fel­ne­ve­tett.

– Ja igen, a Fri­ci – ne­ve­tett fel az asszony. – Ma­szek epe­dás itt a kö­zel­ben. Bo­tos sze­ret­te vol­na, ha Ilus­ka ko­mo­lyan ve­szi Fri­ci kö­ze­le­dé­sét. Csak­hogy Ilus­ka ki­rúg­ta a Fri­cit pén­zes­től, ele­gan­ci­ás­tól. Ezt dör­göl­tem Bo­tos orra alá. Amint ész­re­vet­te, be­gu­rult, ami­ért nem úgy ala­kult a do­log, aho­gyan ő sze­ret­te vol­na. A Fri­ci kész lett, a Fri­ci-ügy be­fe­je­ző­dött.

Bán szé­le­sen vi­gyor­gott.

– Én meg azt hit­tem, hogy a maga ál­tal em­le­ge­tett úri­em­ber va­la­mi gaz­dag kül­föl­di pa­sas – je­gyez­te meg.

– Egy fe­nét. A Fri­ci volt az.

– Igaz, hogy is ke­rül­het­ne a pi­ac­ra egy kül­föl­di.

– Ilyet ne mond­jon, mert akad olyan, aki rend­sze­re­sen itt vá­sá­rol a hét vé­gén. Majd nyis­sa ki a sze­mét, há­nyan meg­for­dul­nak itt.

Bán men­te­ge­tő­zött:

– Én ud­var­lá­si szán­dék­ról nyi­lat­koz­tam.

– Ilyen is akadt már, sőt nem is le­he­tett olyan szimp­la ügy. Igaz, diszk­ré­ten csi­nál­ták, mert a pofa nem fel­tű­nős­kö­dött. Csi­nos­nak sem volt ne­vez­he­tő, igaz, egy fér­fi­nál elég, ha egy fok­kal szebb csak az ör­dög­nél.

– Ki­nek ud­va­rolt?

A ter­me­tes asszony­ság hir­te­len a szá­já­ra csa­pott.

– Már megint plety­kál­ko­dok – mél­tat­lan­ko­dott. – Mert be nem áll a szám, min­dig csak jár. Egy­szer tény­leg rá­fi­ze­tek a lo­cso­gás­ra. Nem is cso­dál­koz­nék, ha át­ha­ra­pott to­rok­kal ta­lál­ná­nak rám a to­já­sos re­ke­sze­im kö­zött.

Bán ne­ve­tett.

– Ugyan – le­gyin­tett. – A be­szél­ge­tés még nem plety­ka. Csak ak­kor az, ha to­vább­ad­ják. Ben­nem meg el­süllyed, mint a fe­ne­ket­len kút­ban. Kü­lön­ben fo­gad­junk, hogy el­ta­lá­lom, ki­ről van szó!

Az asszony úgy pis­lo­gott, mint­ha ka­var­gó por­fel­hő ven­né kö­rül.

– Hon­nan tud­ná? – kér­dez­te.

– On­nan, hogy na­gyon csi­nos nő­nek kel­lett len­nie az il­le­tő­nek.

– Ed­dig nyert!

– Fü­re­di­né volt az.

Irma el­tá­tot­ta a szá­ját, az ar­cán mér­he­tet­len meg­le­pe­tés ült.

– Hát ezt hon­nan tud­ta? – kér­dez­te.

– Ki­ta­lál­tam.

– Az le­he­tet­len. Ezt nem le­he­tett ki­ta­lál­ni.

Bán a fe­jé­vel bic­cen­tett.

– Pe­dig így van – mond­ta. – Ab­ból in­dul­tam ki, hogy csi­nos­nak kel­lett len­nie. Nos, azt a tá­jé­koz­ta­tást kap­tam, hogy a szép Ilus­kán kí­vül még egy fel­tű­nő jó nő volt itt a pi­a­con, Fü­re­di­né.

– Evelyn – vág­ta rá az asszony.

– Ki­cso­da ez az Evelyn?

– Hát Fü­re­di­né az. Így hív­ják, de a fér­je csak Évi­nek be­céz­te.

– Igaz, hogy már nincs itt a pi­a­con, de ak­kor még itt volt. Te­hát őt ke­rül­get­te ez a kül­föl­di.

Az asszony le­hal­kí­tot­ta a hang­ját.

– Gon­do­lom, le­he­tett köz­tük va­la­mi, mert a pa­sas soha nem jött ide a pi­ac­ra, ha­nem há­rom ut­cá­val odább ál­lí­tot­ta le a me­seau­tó­ját, a szép kék ko­csit – ha­dar­ta egy szusz­ra. – Csak­hogy én ott ebé­de­lek az egyik ház­ban és arra já­rok min­dig dél­tájt. Evelyn oly­kor csak úgy kö­peny­ben be­szállt a po­fá­hoz és el­ira­mod­tak, hogy a pi­ac­tól messzebb vált­sa­nak né­hány szót. Pár perc múl­va már hoz­ta is vissza. Gon­do­lom, meg­be­szél­ték a ké­sőb­bi­e­ket, mert az biz­tos, hogy az­tán szar­va­kat ké­szí­tet­tek Fü­re­di­nek… De ez már ré­geb­ben volt – foly­tat­ta. – Az­tán mi tör­tént? Evelyn le­lé­pett ez­zel a Gyer­tyán Pa­li­val és zöld­ségüz­le­tet nyi­tot­tak, per­sze az üz­let csak név­leg van a fér­fi ne­vén. A do­hányt az asszony vit­te, meg az­tán azt be­szél­ték, meg­halt va­la­mi ro­ko­na és at­tól örö­költ egy há­zat, ahol most lak­nak. Ez a száj­tá­ti ke­szeg ma­nusz pe­dig azt re­mé­li, hogy majd még vissza­jön hoz­zá a fe­le­sé­ge.

– Mi­ért re­mé­li?

– Hü­lye len­ne vissza­jön­ni, de Fü­re­di ezt hi­szi. Az asszony ugyan­is nem adta be a vá­ló­pert, a férj sem. Mind­ket­ten la­pí­ta­nak és vár­nak. Csak azt tud­nám, hogy a nő mire vár. Igaz, bom­ba csi­nos, de csak múl­nak az évek. A biz­tos rév a há­zas­ság. Már­mint egy nő szem­pont­já­ból. Fix ma­gas­les!

Bán kí­ván­csi­an mo­soly­gott.

– Mi az, hogy fix ma­gas­les egy nő szem­pont­já­ból? – kér­dez­te.

– Biz­tos hely­ről le­het a va­da­kat el­ej­te­ni. A há­zas­ság ré­vé­ben nem­csak evez­ni kell tud­ni, ha­nem élni az adott le­he­tő­sé­gek­kel.

– Fü­re­di nem pró­bál­ko­zott má­sutt?

Az asszony kar­ját len­dí­tet­te a ba­rom­fi­sok stand­ja felé.

– Nem lát­ta, ki­vel van? – kér­dez­te.

– Azt mond­ják, va­la­mi ro­ko­na.

– Pon­to­san így is van. Ezért hü­lye! Nem­hogy oda­vett vol­na egy va­la­mi­re­va­ló nőt, mert az nem vi­tás, hogy ka­pott vol­na, ro­kon­nal kez­dett. Az a gya­núm, hogy nem is akar vi­gasz­ta­lód­ni. Szin­te az­zal tün­tet, hogy neki nem kell sen­ki. Az biz­tos, hogy olyan asszonyt nem kap még egyet, mint Evelyn volt. Még ak­kor sem, ha két­szer szü­le­tik erre a föld­re. Már az is rej­tély volt, hogy mi­ért ment an­nak ide­jén hoz­zá a nő. Mint ahogy azt sem tud­ják, hogy ezt a Gyer­tyánt mi­ért vá­lasz­tot­ta.

– Ha egy­szer a sze­re­tő­je lett…

Az asszony előbb ég­nek emel­te te­kin­te­tét, az­tán vissza­hoz­ta.

– Hát ez a nagy rej­tély – bök­te ki hun­cut vi­gyor­ral. – Sen­ki sem tu­dott er­ről és mi­kor a fü­lek­be ju­tott, min­den­kit úgy ért, mint a vil­lám­csa­pás. Hogy mi­ért? Nos, ezt is meg­mon­dom. Mert nem volt a do­log­nak előz­mé­nye. Tud­ja, mit ér­tek ezen? Nem volt egy kis sze­re­lem, amely­re má­sok is fel­fi­gyel­tek vol­na. Mert ha lett vol­na, azt má­sok is ész­re­ve­szik. Itt a pi­a­con min­den­ki­nek száz sze­me van és ezer füle, az csak meg­ját­szás, hogy egye­sek azt han­goz­tat­ják, sem­mit sem tud­nak, más­sal nem fog­lal­koz­nak. Itt, ha va­la­mit vé­let­le­nül ki­ejt, olyan gyor­san ter­jed, mint a gyúj­tó­zsi­nó­ron a láng, az­tán már­is rob­ban. Evelyn és Gyer­tyán kap­cso­la­tá­nak sem­mi előz­mé­nye nem volt – foly­tat­ta az asszony. – Sen­ki sem lát­ta őket bi­zal­ma­san szót vál­ta­ni. Mond­jak va­la­mit? Még csak be­szél­get­ni is alig lát­ták őket. Most de­rült ki, hogy ál­lí­tó­lag az öreg Pong­rácz volt a kül­dönc és a hír­vi­vő, raj­ta ke­resz­tül tar­tot­ták a kap­cso­la­tot. De kér­dem én, mi­lyen kap­cso­lat le­he­tett az? Maga is tud­ja, hogy csak úgy va­kon, a lát­szó­la­gos nagy sem­mi­ért sen­ki sem hagy ott biz­tos nyu­gal­mat. Én csak tu­dom. Ha egy asszony meg­in­dul, azt előbb be kell ol­ta­ni, mert ad­dig csak mo­cor­gás­ra haj­lan­dó. A len­dü­le­tet csak az ol­tás­tól kap­hat­ja. Érti, mire gon­do­lok, ugye? Nos, ez a Gyer­tyán Pali hol és mi­kor ol­to­gat­ta vol­na Evelynt?

– Lám, az asszony még­is meg­in­dult – ve­tet­te köz­be Bán.

– Ez a nagy rej­tély: hogy mi­ért in­dult meg? Csak úgy vak­tá­ban? A fel­té­te­le­zett job­bért?

– Sze­ren­csé­je volt és be­ta­lált.

A ter­me­tes asszony fi­gyel­mez­te­tő­en in­tett uj­já­val.

– Er­ről szó sem le­het – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Egy okos asszony, Evelyn pe­dig az volt te­tő­től tal­pig, nem köti össze más­sal a sor­sát, ha nem biz­tos a dol­gá­ban.

– Pe­dig min­den jel arra mu­tat, hogy meg­tet­te.

– Le­het, hogy ezek a je­lek lát­sza­ton ala­pul­nak.

– Ak­kor mi­ért csi­nál­ta?

– Tőle kell meg­kér­dez­ni.

Egy is­me­rős ke­res­ke­dő lé­pett hoz­zá­juk és kö­zöl­te, hogy Bánt vár­ják a fel­ügye­lő­sé­gen.

– Majd még sze­ret­nék mon­da­ni ma­gá­nak va­la­mit – bú­csú­zott az asszony­tól.

– A he­lye­men meg­ta­lál, ha csak az a var­ga le nem ci­bál va­la­mi­ért.

Az iro­dá­ban Be­ne­dek szá­za­dos ült ke­reszt­be ve­tett láb­bal és ép­pen a kör­mé­vel bí­be­lő­dött. Mi­kor ész­re­vet­te, fel­állt és szí­vé­lye­sen ke­zet nyúj­tott.

– Már ke­res­tem egy­szer – kö­zöl­te. – Hol csász­kált?

– Ott, ahol az előbb ab­ba­hagy­ta.

Zing­ler­né szólt köz­be, hogy ki­men­ne a pi­ac­ra va­la­mit in­téz­ni. Bán bó­lin­tott, je­lez­ve, hogy haj­lan­dó a fron­tot tar­ta­ni egy da­ra­big. Le­vet­te fel­öl­tő­jét és a szá­za­dos bőr­ka­bát­ja mel­lé akasz­tot­ta a fo­gas­ra, majd egy szé­ket hú­zott maga alá.

– Maga is a to­já­sos nő­vel be­szél­ge­tett – je­gyez­te meg a szá­za­dos.

– Én ja­va­sol­tam.

– Tu­dom. No, meg Fü­re­dit is. Be­szél­tem vele is.

– Meg­tu­dott va­la­mit?

Be­ne­dek a fe­jét ráz­ta.

– Igaz, azt nem ta­gad­ta, hogy ki nem áll­hat­ta Pong­rá­czot – mond­ta. – Min­den­eset­re, még utol­já­ra meg­pró­bá­lom elő­ke­rí­te­ni Pong­rácz va­gyo­nát, vagy leg­alább­is meg­ál­la­pí­ta­ni an­nak a sor­sát, mert le­het, hogy meg­ka­pa­rin­tot­ta a gyil­ko­sa. A gyil­kos­sá­gi szak­cso­port nyo­mo­zói át­néz­ték a be­je­len­tett la­ká­sát, s ott olyan nyo­mo­kat ta­lál­tak, ame­lyek­ből arra le­he­tett kö­vet­kez­tet­ni, hogy a la­kást il­le­ték­te­len át­ku­tat­ta.

– Mi­ért mond­ja azt, hogy utol­já­ra tesz va­la­mit eb­ben az ügy­ben?

– Mert a to­váb­bi­ak a gyil­kos­sá­gi nyo­mo­zók­ra tar­toz­nak. Ők az il­le­té­ke­sek.

– Mi van az el­tűnt so­főr­jé­vel, aki­nek a ké­pét mu­to­gat­ta?

Be­ne­dek le­gyin­tett.

– Arra is rá­tet­ték a ke­zü­ket – mond­ta. Az­tán így foly­tat­ta: – Egy idő­ben akadt egy gya­nú­sí­tott­juk. Egy ci­gány­gye­rek. Ré­sze­gen hő­zön­gött a Ba­ross pin­cé­ben, hogy ő ver­te szét a fe­jét a Duna-par­ton ta­lált ál­do­zat­nak. A gyil­kos­sá­gi­ak gyor­san be­gyűj­töt­ték és min­den más ügyet stor­nóz­tak. Ek­kor ke­rült hoz­zám az el­tű­nés ügye. Mi­kor az­tán ki­de­rült, hogy a ci­gány­gye­rek­kel lé­nye­gé­ben ár­nyék­ra ve­tőd­tek és ha­zug­ság az egész, gyor­san kap­kod­ni kezd­tek. Köz­ben a ke­rü­let­ben ki­de­rí­tet­tük, hogy az ál­do­zat azo­nos az el­tűnt tö­rök so­főr­rel. Erre most gyor­san vissza­vet­ték az ügyet. En­gem is ki­kér­tek, hogy dol­goz­zam ve­lük, de nem vál­lal­tam.

– Meg­ér­tem, hogy nem érin­tet­te kel­le­me­sen.

– Fél­re­ért. Egy­ál­ta­lán nem esett rosszul. Ná­lunk ez ter­mé­sze­tes, néz­ze, a si­ker­nek min­dig van gaz­dá­ja, a ku­darc­nak soha. Az olyan, mint egy lab­da; ide-oda rug­dal­ják, míg va­la­ki­nek ki­köt a há­ló­já­ban. Nos, a ke­rü­let há­ló­já­ba a leg­könnyebb be­le­ta­lál­ni. De én nem emi­att uta­sí­tot­tam vissza a kö­zös me­lót, ha­nem mert ki­sebb­sé­gi ér­zé­sem van ve­lük szem­ben és ezt nem tu­dom le­vet­kőz­ni. Pe­dig jó né­hány­szor meg­pró­bál­tam már.

– Kép­ze­lem…

– Mit?

– Ezt a ki­sebb­sé­gi ér­zést.

– Higgye el, nem jó do­log.

Bán el­mo­so­lyo­dott.

– Hon­nan gon­dol­ja, hogy Pong­rácz­nak va­gyo­na lett vol­na? – kér­dez­te.

– Ab­ból kö­vet­kez­te­tek, hogy rég­óta üz­le­tel arany­tár­gyak­kal, eh­hez pe­dig tőke kel­lett.

– A la­ká­sa fel volt for­gat­va?

Be­ne­dek el­húz­ta a szá­ját és meg­cse­rél­te ke­reszt­be tett lá­bát.

– A gyil­kos­sá­got kö­ve­tő reg­gel már ott volt a szak­cso­port, – mond­ta. – Az volt a vé­le­mé­nyük, hogy va­la­ki meg­előz­te őket, bár kü­lö­nö­sebb ren­det­len­sé­get nem ta­pasz­tal­tak. Ha ez igaz, az il­le­tő csak egy­va­la­ki le­he­tett.

– A gyil­kos.

– Úgy van. Le­het, hogy meg­ta­lál­ta a va­gyon­kát és el­vit­te.

Bán elő­vet­te a ci­ga­ret­tá­ját. Be­ne­de­ket is kí­nál­ta, de az el­há­rí­tot­ta. Kí­ván­csi volt, mit akar­hat tőle a nyo­mo­zó, de nem akart kez­de­mé­nyez­ni, vár­ta, hogy a má­sik majd ki­bö­ki jö­ve­te­le cél­ját. Kö­rül­mé­nye­sen meg­pu­hí­tot­ta a ci­ga­ret­tát és rá­gyúj­tott. Alig hogy ki­fúj­ta a füs­töt, mint­egy jel­adás­ra Be­ne­dek meg­szó­lalt:

– Sze­ret­ném, ha se­gí­te­ne ne­kem.

– És­pe­dig?

– Ha va­la­mi konk­ré­tu­mot meg­tud Pong­rácz anya­gi hely­ze­té­ről, le­kö­te­lez­ne, ha kö­zöl­né ve­lem. Ta­lán si­ke­rül­ne előbb­re jut­ni eb­ben az ügy­ben. Tud­nom kell, hogy a tet­tes­nek si­ke­rült-e meg­sze­rez­nie az idős em­ber pén­zét, ék­sze­rét vagy sem. Ez a nagy hely­zet.

– Ki­től tud­nám ezt meg?

Be­ne­dek a fe­jét in­gat­ta.

– Soha nem le­het tud­ni, hogy ki­nek jár el a szá­ja itt a pi­a­con – je­gyez­te meg. – Maga hely­ben van és ta­lán fel­fi­gyel olyan je­len­ték­te­len­nek lát­szó do­log­ra, amely­re más nem. Szól­jon, ha va­la­mi lé­nye­ges a fü­lé­be jut­na és úgy véli, kezd­he­tek vele va­la­mit. Csak ennyi a ké­ré­sem, gon­do­lom, nem sok és nem le­he­tet­len.

– Ha meg­győ­ző­dé­se, hogy az öreg­nek tő­ké­je volt, le­gyen az pénz vagy kü­lön­fé­le arany­tár­gyak, ala­po­sab­ban szét kel­le­ne néz­nie a la­ká­sán – je­gyez­te meg Bán. – El­vég­re le­he­tett ott va­la­mi rej­tek­he­lye. Ha ne­kem len­ne egy szép kis sum­mám, amit nem aka­rok a bank­ba ten­ni, fab­ri­kál­tam vol­na a la­ká­som­ba va­la­mi al­kal­mi rej­tek­he­lyet. Ol­vas­tam egy kri­mi­ben, hogy a pa­sas a füg­göny­tar­tó te­te­jé­re dug­ta el pisz­to­lyát. Ké­sőbb, ami­kor ebbe a szo­bá­ba zár­ták, jó hasz­nát vet­te elő­re­lá­tá­sá­nak és le­puf­fog­tat­ta ve­tély­tár­sa­it.

– Ma­nap­ság ér­de­kes dol­go­kat le­het ol­vas­ni…

– De csak jó kri­mik­ben.

Zing­ler­né ér­ke­zett vissza. Té­to­ván pis­lo­gott rá­juk, mert nem akart za­var­ni. Be­ne­dek azon­ban fel­állt, ez­zel is je­lez­ve, hogy a ré­szé­ről be­fe­je­zett­nek te­kin­ti a be­szél­ge­tést. Bán ki­kí­sér­te a nyo­mo­zót. Az ajtó előtt ke­zet ráz­tak.

– Még nem reg­ge­li­zett meg egy­szer sem az új iga­zol­vá­nya­in? – mo­soly­gott a szá­za­dos és szé­les orra még la­po­sabb­nak tűnt.

Bán ne­ve­tett.

– Sok sze­ren­csét – mond­ta.

Bo­tos Ilo­na jött fe­lé­jük si­e­tő­sen. Mint­ha a pi­ac­fel­ügye­lő­ség­hez tar­tott vol­na. Mi­kor ész­re­vet­te őket, fel­vág­ta a fe­jét és hir­te­len el­for­dult, az­tán a há­tát mu­tat­va el­tűnt a vá­sár­lók kö­zött.

– Lám, lám – mor­mog­ta a szá­za­dos –, úgy lát­szik, ron­tom a maga esé­lye­it.

– Ma­gá­tól ijedt meg?

– Ijedt­ség­ről szó sincs, csak me­ne­kül a kel­le­met­len­ke­dők elől. Lát­ja, tőle is meg­tud­hat va­la­mit, bár ezek után, hogy ve­lem lát­ta, két­lem.

– Tud­ja, hogy maga ki­cso­da?

Be­ne­dek szé­le­sen vi­gyor­gott és ar­ra­fe­lé né­zett, amer­re a lány el­tűnt.

– Kény­te­len volt meg­tud­ni, mi­vel kér­dez­get­tem er­ről-ar­ról, mert ki­de­rült, hogy na­gyon is jól is­mer­te az el­tűnt tö­rök so­főrt, akit ugye­bár meg­gyil­kol­tak és még en­nél is job­ban is­mer­te Pong­rá­czot, akit szin­tén el­tet­tek láb alól – mond­ta egy szusz­ra. – Ki­csit sok ez a vesz­te­ség ilyen rö­vid idő alatt. Két em­bert is­mert, akik gyor­san egy­más után köl­töz­tek el az ár­nyék­vi­lág­ból, még­pe­dig más­va­la­ki se­gít­sé­gé­vel.

Bán meg­le­pő­dött.

– Azo­nos len­ne a gyil­ko­suk? – kér­dez­te.

– Ezt nem mond­tam…

– Egyes szám­ban be­szélt.

Be­ne­dek a fe­jét ráz­ta.

– Vé­let­len volt. Bár az is igaz, hogy elő­re sem­mit sem le­het tud­ni. In­dul­jon ki ab­ból, hogy a tö­rök és az öreg na­gyon is jól is­mer­te egy­mást. A rejt­vény adott, csak tör­je raj­ta a fe­jét. Ez ügy­ben kel­le­met­len­ked­tem a Bo­tos lány­nak. De má­tól ke­rü­löm, mert egye­lő­re nincs kér­dé­sem hoz­zá. Teg­nap este vé­let­le­nül össze­fu­tot­tam vele. Mit gon­dol, hol? – Bán vál­lat vont és kér­dő­en né­zett. – Ab­ban az ut­cá­ban, ahol Pong­rácz la­kott – foly­tat­ta a szá­za­dos. – Késő este volt már, azért men­tem arra, mert be­szél­ni akar­tam a há­zi­ak­kal az öreg­ről. Na­gyon ide­ges lett, ami­kor meg­tud­ta, ki va­gyok, mi va­gyok. Azt mond­ta, vé­let­le­nül járt arra, nem is tud­ta, hogy az öreg a har­ma­dik ház­ban la­kott. Gon­dol­tam, meg­ra­ga­dom az al­kal­mat és el­be­szél­ge­tek vele egy ki­csit Me­he­met Ali ba­rá­tunk­ról is. Ez a tö­rök pa­sas neve. Be­kí­sér­tem a ka­pi­tány­ság­ra, ki­hall­gat­tam, s jegy­ző­köny­vet vet­tem fel. Nem ta­gad­ta, hogy is­mer­te ezt az Alit. Mit gon­dol, hol is­mer­te meg?

– Itt a pi­a­con, az öreg Pong­rácz ál­tal.

Be­ne­dek fel­ne­ve­tett.

– Ez len­ne a lo­gi­kus, sőt mi több: az igaz – mond­ta. – De a lány me­rő­ben mást mon­dott. És­pe­dig azt, hogy a Gel­lért eszp­resszó­ban is­mer­ked­tek meg. Egy ká­vé­ra tért be egy este és a tö­rök le­szó­lí­tot­ta. Le­szó­lí­tot­ta! Érti ezt?

– Elő­for­dul­ha­tott.

Be­ne­dek in­du­la­to­san le­gyin­tett egyet.

– Egy nagy tú­róst for­dult ez elő! – csat­tant fel. – A lány egy bom­ba nő és rá­adá­sul van esze, nem egy buta liba. Fi­gyel­je csak meg, hogy min­den rez­ze­né­se, moz­du­la­ta ar­ról árul­ko­dik, hogy tud vi­sel­ked­ni, fe­gyel­mez­ni ma­gát. Ez­zel szem­ben a tö­rök tud­ja, hogy né­zett ki? Mint a ku­tya ülve! Egy ker­ti tör­pe volt a lány mel­lett. Nos, el­kép­zel­he­tő, hogy ez a tör­pe le­szó­lít egy ilyen fess nőt, aki nem kül­föl­di­ek­re va­dá­szik? Er­ről szó sem le­he­tett. Ma­radt te­hát, amit maga is mon­dott. A tö­rök Pong­rácz út­ján is­mer­ke­dett meg a lánnyal, meg­ér­tet­ték egy­mást, mert mind­ket­ten tud­tak né­me­tül. A kö­zös, ami össze­hoz­ta őket, az üz­let le­he­tett. Fel­té­te­le­zem, hogy az egész Bo­tos csa­lád vá­sá­rolt ki­sebb-na­gyobb arany­tár­gya­kat a tö­rök­től. Azt nem mon­dom, hogy a ker­ti tör­pé­nek ne tet­szett vol­na a lány. Az, hogy ran­de­vúz­tak, még nem je­len­ti azt, hogy ud­va­rolt vol­na neki a tö­rök. Ép­pen en­nek az el­len­ke­ző­je le­het igaz, csak hát kény­te­len va­gyok azt el­fo­gad­ni, amit a Bo­tos lány mon­dott. Más­ra nincs bi­zo­nyí­ték.

– Ha a tö­rök sef­telt, ak­kor fel­té­te­lez­he­tő, hogy rab­ló­gyil­kos­ság ál­do­za­ta lett – ve­tet­te köz­be Bán.

– Két­lem, hogy ez lett vol­na az egyet­len in­dok.

– És mi­ért?

Be­ne­dek hang­ja ha­tá­ro­zot­tan csen­gett, ami­kor meg­szó­lalt:

– Mert mez­te­len­re vet­kőz­tet­ték és a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig szét­ver­ték a fe­jét hogy ne le­hes­sen rá­is­mer­ni. Mind­ez­zel az volt a cél­juk, hogy a nyo­mo­zás út­já­ba aka­dá­lyo­kat gör­dít­se­nek, hogy ne csak a gyil­kos ki­lé­tét kell­jen ku­tat­ni, ha­nem az ál­do­zat sze­mé­lyét is. Egy­sze­rű rab­ló­gyil­kos­ság ese­tén be­tö­rik a fe­jét vagy le­szúr­ják és el­vi­szik a mo­tyó­ját. A tet­tes időt akar nyer­ni, hogy ne le­gyen nyo­munk, amely se­gít­het­ne a nyo­mo­zás­ban.

– Te­hát min­dent szán­dé­ko­san ki­ter­velt a leg­ap­róbb rész­le­te­kig.

– Pon­to­san. Gon­dol­ja csak el, ha egy nap­pal előbb ju­tok el ide a pi­ac­ra! Ha egy nap­pal előbb tu­dom meg, hogy Pong­rácz csen­csel a ka­mio­no­sok­kal. Mi tör­té­nik? Még élet­ben ta­lá­lom Pong­rá­czot és ki tud­ja, mit tud­ha­tok meg tőle, ha el­mon­dom, ho­gyan is járt az ő ked­ves is­me­rő­se: a tö­rök so­főr. Le­het, hogy a gyil­kos ne­vét is tud­ta. De az öre­get ha­za­vág­ták, ép­pen az or­rom előtt. Ha ott, a hely­szí­nen meg­tud­juk, hogy ki az ál­do­zat, ak­kor ez ta­lán nem kö­vet­ke­zik be és az öreg most is él, a gyil­kos pe­dig ré­gen rács mö­gött van. Ezt tud­ta a tet­tes is… Az­tán itt van a tö­rök vi­sel­ke­dé­se – foly­tat­ta a nyo­mo­zó szá­za­dos. – Évek óta fo­lya­ma­to­san és sok­szor meg­for­dult ná­lunk mint ka­mi­on­ve­ze­tő. Ez év­ben is már két­szer át­uta­zott Bu­da­pes­ten. De most nem ka­mi­on­nal jött. Re­pü­lő­vel ér­ke­zett, az út­le­vél­ben egy sor ér­vé­nyes nyu­ga­ti vízum­mal. Meg­fe­nek­lik ná­lunk a fő­vá­ros­ban és ran­de­vú­zik a Bo­tos lánnyal a Gel­lért presszó­ban, az­tán el­tű­nik, hogy kis­vár­tat­va mez­te­le­nül, szét­vert fej­jel he­ver­jen a Duna-par­ton. Az a bi­zo­nyos va­la­ki pe­dig a tö­rök la­kás­kul­csá­val éj­sza­ka el­lá­to­gat az IBUSZ la­kás­ba, s köz­ben el­kö­vet egy szar­vas­hi­bát. El­fe­lej­ti ma­gá­hoz ven­ni a tö­rök út­le­ve­lét. Ha ezt el­vit­te vol­na, én most nem va­gyok itt ma­gá­nál a pi­a­con.

– Hon­nan tud­ta ezt?

– A fő­bér­lő­től. Egy éj­jel ugyan­is mo­cor­gást hal­lott a szo­bá­ból, mint­ha a ven­dég jött vol­na. Ak­kor még ott la­kott. A fő­bér­lő az éj­sza­kai mo­cor­gá­sá­nak nem tu­laj­do­ní­tott je­len­tő­sé­get. Nos, az igaz­ság az, hogy eb­ben az idő­pont­ban Meh­met Ali már Al­lah szí­ne előtt volt, ha fi­gye­lem­be vesszük a bon­co­ló­or­vos vé­le­mé­nyét. Az il­le­ték­te­len be­ha­to­ló va­la­mit ke­re­sett a la­kás­ban. Ta­lán ugyan­azt, amit ké­sőbb Pong­rácz la­ká­sá­ban vélt meg­ta­lál­ni.

Né­hány kö­zöm­bös té­má­ról vál­tot­tak még szót, az­tán is­mét ke­zet ráz­tak és a nyo­mo­zó szá­za­dos el­si­e­tett.

Bán nem ment az iro­dá­ba. Meg­néz­te az órá­ját és úgy vél­te, még bő­vi­ben van az idő­nek, hogy el­in­dul­jon kora dél­utá­ni út­já­ra. El­ha­tá­roz­ta, hogy a to­já­sos asszony­tól fog majd szí­ves­sé­get kér­ni. Út­köz­ben Ko­vács Pé­te­ren járt az esze. Va­jon mi­ért nem jött ma dol­goz­ni? Mi le­het az a fon­tos ma­gán­ügy, amely ha­laszt­ha­tat­lan? Azon is hi­á­ba töp­ren­gett, hogy mi­lyen kap­cso­lat le­het a pi­ac­fel­ügye­lő­ség ve­ze­tő­je és Bo­to­sék kö­zött. Meg­annyi kér­dés fog­lal­koz­tat­ta, ami­kor me­net köz­ben vá­rat­la­nul rá­kö­szön­tek. Bo­tos volt az.

Bán­nak jó öt­le­te tá­madt. Úgy vél­te, itt az al­ka­lom, hogy el­len­sú­lyoz­za Ilon­ka sze­mé­ben a nyo­mo­zó szá­za­dos­sal tör­tént be­szél­ge­tést. Meg­állt és szí­vé­lye­sen üd­vö­zöl­te a tes­tes fér­fit, aki kö­pe­nye zse­bé­ből azon­nal elő­kap­ta Marl­bo­ró­ját. Bán most el­fo­gad­ta a ci­ga­ret­tát.

– Mond­ha­tok ön­nek bi­zal­ma­san va­la­mit? – kér­dez­te.

Bo­tos ön­gyúj­tó­ját kat­tin­tot­tá.

– Meg­tisz­tel – mond­ta.

– Per­sze, ké­nyes ügy, ha ki­tu­dód­na…

A fér­fi fél­be­sza­kí­tot­ta:

– Biz­to­sít­ha­tom, hogy ilyen nem for­dul­hat elő. A mi csa­lá­dunk nem is­me­ri a szó­szá­tyár­ko­dást, a plety­kát.

Bán vissza­fo­gott han­gon el­mond­ta a nyo­mo­zó szá­za­dos lá­to­ga­tá­sát a fel­ügye­lő­sé­gen. Nem ta­gad­ta, hogy az Pong­rácz kap­cso­la­tai után ér­dek­lő­dött és né­hány szó­ban ki­tért Bo­tos Ilo­ná­ra is. Bán vi­gyá­zott, ne­hogy olyan dol­go­kat em­lít­sen, ame­lye­ket a lány eset­leg nem tud­hat. Csak olya­no­kat mon­dott, ame­lyek nyil­ván­va­ló­ak le­het­tek mind­ket­tő­jük előtt.

Bo­tos kö­vér­kés ar­cán nem tük­rö­ző­dött meg­le­pe­tés. Úgy lát­szott, a rend­őr­sé­gi ki­hall­ga­tást kö­ve­tő­en ott­hon min­den­ről rész­le­te­sen be­szá­molt a lá­nya.

– Min­den­eset­re kö­szö­nöm, hogy meg­tisz­tel a bi­zal­má­val – há­lál­ko­dott ké­sőbb Bo­tos. – Per­sze, most min­den­kit fag­gat­nak, aki kap­cso­lat­ban állt Pong­rácz­cal. Meg­ér­tem a rend­őrö­ket is, nin­cse­nek könnyű hely­zet­ben, ami­kor a gyil­kos után va­dász­nak. A kis­lá­nyom, per­sze, nem­csak kö­szö­nő­vi­szony­ban volt az öreg­gel, ha­nem oly­kor tá­mo­gat­ta is. Nem szól­tam bele a dol­gá­ba, el­vég­re rá tar­to­zott. Most en­nek issza a le­vét, mert nyag­gat­ják, hogy mit tu­dott az öreg­ről, no meg a kap­cso­la­tá­ról.

– Nagy az ér­dek­lő­dés a ka­mi­on­ve­ze­tők után is.

Bo­to­son most első íz­ben fu­tott át za­var.

– Ez is csak a gyil­kos­ság­gal le­het kap­cso­la­tos – je­gyez­te meg.

– Ol­csó fa­zo­na­ra­nyat em­le­get­nek.

Bo­tos sza­po­rán pis­lo­gott és a vál­lát vo­no­gat­ta.

– Ugyan – le­gyin­tett. – Ta­lál­gat­nak min­den­fé­lét, rá­adá­sul össze­vissza be­szél­nek.

– Min­den­eset­re nem tud­tam mit mon­da­ni.

– Azt be­szé­lik, maga fe­dez­te fel az öre­get a lá­dák kö­zött.

– Té­ve­dés, mert az a nyo­mo­zó bók­lá­szott ott – mond­ta. – A há­tam mö­gött állt. Az egész­ből annyi igaz, hogy ke­res­tem az öre­get, mert a to­já­sos Ir­má­nak meg­ígér­te, hogy se­gít, az meg vár­ta. En­gem kért meg, néz­zem meg a ka­mio­nok­nál, pon­to­sab­ban a te­lep elé ki­ra­kott lá­dák kö­ze­lé­ben. En­gem nem is igen kér­dez­get­nek, mert tud­ják, hogy pár nap­ja vol­tam csak itt, ami­kor az eset meg­tör­tént – foly­tat­ta. – Tő­lem a nyo­mo­zás egy lé­pést sem jut előbb­re, mert nem tu­dok sem­mit sem el­mon­da­ni, fő­ként Pong­rácz kap­cso­la­tá­ra vo­nat­ko­zót. Még arra ké­rem, ha el­mon­da­ná a lá­nyá­nak, fi­gyel­mez­tes­se, ne­hogy va­la­ki előtt el­kottyant­sa, amit mond­tam.

Bo­tos a szí­vé­re tet­te a ke­zét.

– Még a lá­nyom­nak sem mon­dom el, eb­ben biz­tos le­het – mond­ta.

Bán eb­ben volt a leg­ke­vés­bé biz­tos, tud­ta, hogy el­ér­te a cél­ját. Ha úgy adód­na, Bo­tos Ilo­ná­nak nem len­ne sem­mi elő­íté­le­te vele szem­ben csak azért, mert meg­lát­ta a nyo­mo­zó szá­za­dos­sal be­szél­get­ni.

A ter­me­tes asszony ott strá­zsált re­ke­szei kö­zött. Mi­kor meg­lát­ta Bánt, azt mond­ta:

– Már azt hit­tem, nem jön ma.

– Mond­tam, hogy vissza­né­zek.

– Igen, csak­hogy ne­kem a nap dé­lig tart. Ma nem va­gyok nyit­va dél­után.

Bán el­dob­ta a ba­rom­fi­ke­res­ke­dő­től ka­pott Marl­bo­rót és azon volt, hogy mi­nél ti­tok­za­to­sabb és ha­tá­ro­zat­la­nabb le­gyen. Tud­ta, csak ak­kor van nyert ügye, ha si­ke­rül fel­kel­te­nie az asszony kí­ván­csi­sá­gát. Koc­káz­tat­nia is kel­lett. Mind­eh­hez az adta a bá­tor­sá­got, hogy sej­tet­te, a most el­do­bott kő nem a vak­vi­lág­ba re­pül, ha­nem ha­tá­ro­zott cél felé tart.

– Meg­mon­dom őszin­tén, csak ma­gá­hoz van bi­zo­dal­mam, mert tu­dom, kö­zel állt ma­gá­hoz az öreg és so­kat se­gí­tet­te – kezd­te bi­zony­ta­la­nul, mint­ha nagy két­ke­dé­sek kí­noz­nák.

Az asszony el­né­zett és res­tel­ked­ve in­gat­ta fe­jét.

– Hát nem mon­dom, elő­for­dult, hogy pá­tyol­gat­tam – mor­mog­ta.

– Tud­ja, hol ta­lál­ha­tó meg Fü­re­di­né?

– Evelyn?

– Igen.

Az asszony meg­le­pet­ten bá­mult.

– Na, tes­sék! – mond­ta. – Az előbb még szép Ilus­ka után ér­dek­lő­dött, hogy mennyi­re szim­pa­ti­kus ma­gá­nak, most meg Evelyn ke­rül sor­ra… Min­den­ki tud­ja, hol ta­lál­ha­tó Pali üz­le­te a vá­ros­ban, Ott van a ki­ka­pós asszony is. De mi köze mind­eh­hez a pá­tyol­ga­tás­nak, ami­ben Pong­rá­czot ré­sze­sí­tet­tem?

Egy öreg­asszony ér­ke­zett üres do­bo­zok­kal. Két tu­cat to­jást vá­sá­rolt. Bán meg­vár­ta, míg el­cso­szo­gott a kö­ze­lük­ből, az­tán meg­szó­lalt:

– Re­mé­lem köz­tünk ma­rad, amit mon­dok és ami­re meg­kér­ném.

– Hű, de ne­ki­ké­szül…

– Mu­száj óva­tos­nak len­nem, mert könnyen meg­üt­he­tem a bo­ká­mat.

Az asszony el­ko­mo­rult.

– No­csak – mond­ta. – Ennyi­re ko­moly len­ne a do­log?

Bán elő­vett egy kis fe­ke­te do­bozt és ki­nyi­tot­ta. Amaz ki­ke­re­ke­dett szem­mel néz­te a szép mívű arany­lán­cot a tég­la­lap ala­kú me­dál­lal.

– Na­hát! – mond­ta el­ra­gad­tat­va – Pont olyan lett!

– Te­hát is­me­ri?

A ter­me­tes asszony hir­te­len fel­kap­ta a fe­jét, a sze­me ré­mü­le­tet su­gár­zott és hát­rált egy lé­pést.

– Hogy ke­rült ma­gá­hoz? – da­dog­ta. – Csak nem maga…

Bán el­tet­te a do­bozt.

– Csak nem fel­té­te­le­zi? – kér­dez­te. – Nem erő­szak­kal ke­rült hoz­zám. Az öreg adta oda az­zal a meg­jegy­zés­sel, hogy ha va­la­mi tör­tén­ne vele, jut­tas­sam el ah­hoz, akit il­let, de sze­mé­lye­sen ad­jam át. Az­nap dél­után adta, ami­kor az a ször­nyű­ség tör­tént vele.

– Tu­dok róla – mo­tyog­ta az asszony. Lát­szott raj­ta, hogy meg­nyu­go­dott. – De mi­lyen ré­gen, már há­rom hó­nap­ja is van, hogy Evelyn járt az öreg nya­ká­ra, hogy va­la­me­lyik ka­mio­nos­tól ren­del­je meg ezt a lán­cot me­dál­lal. Még ké­pet is adott min­tá­nak, egy nyu­gat­né­met lap­ból vág­ta ki. Ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy ti­zen­nyolc ka­rá­tos le­gyen a lánc. Ezek sze­rint az öreg meg­ho­zat­ta.

– Én ar­ról nem tu­dok, hogy ho­zat­ta vol­na bár­ki­vel is. Azt mond­ta, a do­bozt ad­jam oda, nem mond­ta mi van ben­ne. Rá­adá­sul Evelynt sem is­me­rem. Nem akar­tam vál­lal­ni, de az öreg kö­nyör­gött. Ma reg­gel néz­tem meg, mi van a do­boz­ban, s lá­tom, hogy egy arany­lánc és me­dál. Meg­üt­he­tem könnyen a bo­ká­mat, fő­ként most, hogy a nyo­mo­zók ro­han­gál­nak itt. Ara­nyat nem sza­bad ma­gány­sze­mély­nek sem ven­ni, sem el­ad­ni. Az öreg em­lé­ké­nek most már tar­to­zom az­zal, hogy ígé­re­te­met be­tar­tom.

– Te­hát azt akar­ja, hogy ér­te­sít­sem Evelynt.

Bán bó­lin­tott.

– Nem aka­rom ma­gam fel­ke­res­ni, mert nem is­me­rem azt a fér­fit, eset­leg fél­re­ér­te­né és az kel­le­met­len len­ne – mond­ta. – Arra gon­dol­tam, hogy ha meg­kér­ném, ér­te­sí­te­né Evelynt, hogy van ná­lam va­la­mi a ré­szé­re, amit Pong­rácz kül­dött. Ne mond­ja, hogy a lánc­ról van szó, mert ak­kor meg­tud­ja, hogy fel­bon­tot­tam a do­bozt és ezt nem aka­rom.

– Ak­kor mit üzen neki?

– Az öreg küld neki egy do­bozt, ami ná­lam van és át­adom, ha sze­mé­lye­sen ve­szi át.

– És hol?

Bán egy pil­la­na­tig gon­dol­ko­zott.

– Este nyolc és ki­lenc kö­zött a Bel­vá­ros­ban le­szek az An­ná­ban, ott meg­ta­lál – mond­ta. – Írja le neki, ho­gyan né­zek ki. Sö­tét­kék blé­zer lesz raj­tam, pi­ros ing és fe­ke­te nyak­ken­dő. Vár­ni fo­gom.

A ter­me­tes asszony vé­gig­se­per­te te­kin­te­té­vel.

– Na­gyon jól fog ki­néz­ni – mond­ta. – Egy stan­di­on­ban meg­ta­lál­nám, ha ró­lam len­ne szó.

– Egye­dül le­szek és egy üveg sör áll majd az asz­ta­lo­mon. Ennyi is­mer­te­tő ép­pen elég. Ezen­kí­vül ma­gam is rá­is­me­rek.

– Ta­lán már lát­ta?

– Hol lát­tam vol­na? Csak úgy el­mon­dás alap­ján. Tu­dom, hogy bom­ba nő.

– Te­hát fegy­ver­szak­ér­tő… Akár­csak Ilus­ka ese­té­ben.

Bán ne­ve­tett.

– Ne tú­loz­za el a dol­go­kat – mond­ta. – Sem­mi hát­só szán­dék nincs ben­nem, még ha a vi­lág leg­jobb nője len­ne is. Vál­to­zat­la­nul Ilon­ká­nak sza­va­zok bi­zal­mat.

– A szá­ja bal sar­ká­nál apró anya­jegy van, er­ről rá­is­mer.

– Kö­szö­nöm, de ír­jon le neki.

Az asszony meg­kö­szö­rül­te a tor­kát és azt mond­ta:

– És ha nem megy el, mást üzen?… Ta­lán azt, hogy vi­gye el maga azt a do­bozt. Ak­kor sem akar­ja, hogy meg­mond­jam, mi van ben­ne? .

Bán a fe­jét ráz­ta.

– Sem­mi­kép­pen ne mond­ja meg, hogy mi van ben­ne – mond­ta. – Kü­lön­ben is el fog jön­ni. Ő na­gyon is jól tud­ja, hogy mi le­het a do­boz­ban. Ki­csit cso­dál­koz­ni fog, hogy meg­kap­ja, mert ti­tok­ban már le­mon­dott róla, ami­kor ér­te­sült a tör­tén­tek­ről.

– Pa­li­nak egy szót se szól­jon, ugye?

– Mi­ért ne?

Az asszony cso­dál­ko­zott.

– Eset­leg nem en­ge­di el – mond­ta. – Ez könnyen el­kép­zel­he­tő.

– Bíz­zon min­dent a nőre! Fe­lő­lem jö­het, ha akar, ez­zel a Pa­li­val is, el­vég­re nem ud­va­rol­ni aka­rok, csu­pán át­ad­ni azt, amit vál­lal­tam.

– Ha így gon­dol­ja…

Bán ne­ve­tett. Egy pil­la­nat­nyi két­sé­ge sem volt afe­lől, hogy az asszony nem rak la­ka­tot a szá­já­ra. Az üze­net át­adá­sa után első dol­ga lesz, hogy meg­súg­ja, mit is tar­tal­maz a do­boz. Ez vi­szont nem ag­gasz­tot­ta, mert a lé­nye­get nem érin­tet­te és nem be­fo­lyá­sol­ta.

– Ugye, az öreg jó vi­szony­ban volt az iro­dán Zing­ler­né­vel? – sze­gez­te a kér­dést Ir­má­nak.

– Hát per­sze – fe­lel­te a nő. – Min­dig az öreg­gel küld­ték a ke­res­ke­dők ked­ves­sé­ge­i­ket, egy kis pri­mőrt, ezt-azt. Így Zing­ler­né­nek is ké­nyel­me­sebb volt, mint ko­sa­rá­val min­den hét vé­gén kör­be­sza­lad­ni a pi­a­cot. Nem mon­dom, ezért há­lás volt az öreg­nek és se­gí­tet­te ott, ahol tud­ta. A lé­nyeg: az öreg jó vi­szony­ban volt Zing­ler­né­vel, akár­csak ve­lem.

Bán töp­ren­gő ké­pet vá­gott.

– Gon­dol­tam – mond­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen.

Az asszony rög­tön le­csa­pott.

– Mi­ből gon­dol­ta? – kér­dez­te.

– Sem­mi, sem­mi… Csak úgy az eszem­be ju­tott va­la­mi. Ak­kor meg­te­szi ne­kem azt a szí­ves­sé­get, hogy üze­ne­tet, visz Fü­re­di­né­nek?

– Szá­mít­hat rám.

Bán üd­vöz­lés­kép­pen in­tett ke­zé­vel.

– Ne fe­lejt­se el, hogy este az An­ná­ban vá­rom – mond­ta.

Re­mél­te, hogy ad­dig­ra né­mely do­log­ban tisz­tán lát majd. Arra gon­dol­ni sem mert, hogy még job­ban össze­ku­szá­ló­dik min­den.

– Azt nem ígér­he­tem, hogy Evelyn ott lesz. Le­het, hogy csak üze­ne­tet küld és ak­kor hi­á­ba vár­ja.

– Úgy nyer­jem meg a fő­nye­re­ményt a lot­tón!

– Ej­nye, de biz­tos a dol­gá­ban!

– Igen, mert az asszo­nyok­nál az ék­szer a leg­erő­sebb vonz­erő és ez alól Fü­re­di­né sem ki­vé­tel.