2.

A ta­xit a pá­lya­ud­var előtt in­tet­ték le. Egy ma­gas, ka­la­pot vi­se­lő fér­fi lé­pett le a jár­dá­ról. Szin­te fel­tép­te a hát­só aj­tót, és vil­lám­gyor­san be­ug­rott a ko­csi­ba.

– Akar két ki­lót ke­res­ni?! – ha­dar­ta tü­rel­met­le­nül.

A so­főr kö­zöm­bös pil­lan­tást ve­tett hát­ra a vál­la fe­lett. Meg­et­te már a ke­nye­re ja­vát, rá­adá­sul a vál­la­lat­nál egyi­ke volt a leg­ré­geb­ben dol­go­zók­nak. Nem le­pő­dött meg a ké­sei utas sza­va­in. Bor­ra­va­ló­nak aján­lot­tak már fe­hér ege­ret, ido­mí­tott bol­há­kat, tel­ket a Ba­la­ton­nál, má­sod­ál­lás­ban el­len­őri el­fog­lalt­sá­got. A re­a­li­tá­so­kat sze­ret­te. A fel­kí­nált két­száz fo­rint pe­dig ez volt.

– Ki nem akar­ná? – kér­dez­te.

– Ak­kor kö­ves­se azt a ko­csit.

Vég­szó­ra a pá­lya­ud­var mel­let­ti par­ko­ló­ból egy Sko­da ka­nya­ro­dott ki a kör­út­ra. A sö­tét­ben szür­ké­nek lát­szott, csak az ut­cai lám­pák fény­ké­vé­jé­ben de­rült ki, hogy ere­de­ti­leg fe­hér a szí­ne. Csak a ve­ze­tő ült ben­ne.

Az Ok­to­gon irá­nyá­ba ha­lad­tak.

A so­főr meg­kö­szö­rül­te tor­kát.

– Egy por­ci­kám sem kí­ván­ja, hogy idé­zést kap­jak, és fél­na­po­kat tölt­sek a rend­őr­sé­gen vagy a bí­ró­sá­gon – je­gyez­te meg.

– Ezt hon­nan ve­szi?

A so­főr fe­jé­vel elő­re in­tett, ahol a Sko­da ha­ladt.

– Az ilyen les­ke­lő­dé­sek rend­sze­rint ez­zel jár­nak – mond­ta. – Nem egy ilyen ese­tem volt már, és me­het­tem ta­nú­nak. Ele­gem volt a tor­tú­rá­ból. Meg­csalt fér­jek, fél­té­keny sze­re­tők. A les­ke­lő­dés vége a vita és sér­te­ge­tés, majd a ve­re­ke­dés. Vol­tam már szem­ta­nú­ja olyan ököl­ví­vó-pár­baj­nak, amely dön­tő­nek is be­il­lett vol­na egy Eu­ró­pa-baj­nok­sá­gon.

– Most nem lesz ilyen él­mény­ben ré­sze.

– Re­mé­lem is.

– Nem va­gyok nős, és nincs kire fél­té­keny­ked­nem.

– Ak­kor a csen­des­társ szö­kik a napi be­vé­tel­lel.

– A hú­gom­ról van szó. Ezt a sko­dás pa­sast tit­kol­ja a csa­lád előtt. Az a gya­núm, hogy nős. Nos, meg aka­rom tud­ni, ki­cso­da, mi­cso­da. Ennyi az egész. Per­sze mind­ezt csend­ben és fel­tű­nés nél­kül.

– Ha ne­tán bal­hé len­ne, hagy­jon ki be­lő­le.

– Nem lesz bal­hé.

A Sko­da rá­for­dult a Nép­köz­tár­sa­ság út­já­ra, és a Ba­zi­li­ka irá­nyá­ba ha­ladt. A so­főr a vissza­pil­lan­tó tü­kör­ből több­ször is meg­szem­lél­te uta­sát. A vál­lon át­ve­tett sál, amely ta­kar­ta a fér­fi ar­cát, rossz em­lé­ke­ket idé­zett fed ben­ne. Évek­kel ez­előtt az éj­sza­ka de­re­kán utast vett fel az Emke előtt. Az is a hát­só ülé­sen fog­lalt he­lyet, és szá­ja előtt zseb­ken­dőt tar­tott. Több­ször pa­nasz­ko­dott, hogy a foga fáj. A kül­vá­ros­ba vi­tet­te ma­gát, és egy el­ha­gya­tott ré­szen meg­ál­lít­tat­ta a ko­csit. Neki az volt a sze­ren­csé­je, hogy ép­pen elő­re­ha­jolt az órát le­ol­vas­ni. Így a ne­héz sze­re­lő­vas elzú­gott a füle mel­lett, és a fe­jé­nek szánt ütés a vál­lát érte. Du­la­kod­ni kez­dett tá­ma­dó­já­val, mi­köz­ben si­ke­rült több­ször is rá­kö­nyö­köl­nie a kürt­re. A jel­zés­re az­tán se­gít­ség ér­ke­zett, és az utast ár­tal­mat­lan­ná tet­ték. Fi­a­tal su­hanc volt, aki arra szá­mí­tott, hogy a ta­xis be­vé­te­le több ezer fo­rint­ra rúg. Ez­u­tán min­dig vi­szoly­gott, ha uta­sa­i­nak ar­cát tör­té­ne­te­sen nem lát­ta tisz­tán.

A Sko­da vé­gig­ha­ladt a Nép­köz­tár­sa­ság út­ján, majd a Du­na­part felé vet­te út­ját. Az út­test ki­halt volt, csak nagy rit­kán ta­lál­koz­tak jár­mű­vel. A Sko­da a Lánc­hí­don haj­tott át Bu­dá­ra.

Tisz­tes tá­vol­ból kö­vet­ték.

– Ne­hogy le­ma­rad­junk – ag­go­dal­mas­ko­dott az utas.

– Nem le­het szem elől té­vesz­te­ni, hi­szen nincs for­ga­lom – vé­le­ke­dett a so­főr. – Me­he­tünk kö­ze­lebb is.

– A nya­kán se le­gyünk, nem aka­rom, hogy ki­szúr­jon.

A Hegy­al­ja út kö­vet­ke­zett, majd a Sko­da ne­ki­in­dult a Gel­lért­hegy­nek.

– Nem le­het va­la­mi csó­ró, ha itt la­kik – mor­mog­ta a so­főr.

– Fi­gyel­je, hogy mi­kor fé­kez.

– Ál­lí­tó­lag itt a la­ká­sok­nak a négy­zet­mé­te­re húsz da­rab ez­res.

A ka­la­pos fér­fi meg­emel­te a hang­ját.

– Ha meg­áll, mi ha­lad­junk to­vább – mond­ta.

– Utóbb még ki­de­rül, hogy a pa­sas egy jó par­ti.

– Nem hal­lot­ta, mit mond­tam?

– Hát per­sze hogy hal­lot­tam – mond­ta re­zig­nál­tan a so­főr. – Le­gyen nyu­godt, ha a ko­csi meg­áll, mi fel­tű­nés nél­kül to­vább­me­gyünk.

– Nem aka­rom, hogy fel­plan­kol­jon, ha­csak ed­dig nem jött rá. A so­főr a fe­jét ráz­ta.

– Nem úgy vi­sel­ke­dik, mint aki ész­re­vet­te, hogy a nyo­má­ban va­gyunk – mond­ta.

Az előt­tük járó Sko­da fel­ért a hegy­te­tő­re, és az em­lék­mű felé ka­nya­ro­dott.

– Hova a fész­kes fe­né­be megy? – csat­tant fel a ka­la­pos fér­fi. – Csak nem a Sza­bad­ság-szo­bor­hoz, hogy az éj­sza­ka kel­lős kö­ze­pén a ki­lá­tás­ban gyö­nyör­köd­jön?

– Eb­ből to­rok­öb­lí­tés lesz – vé­le­ke­dett a so­főr.

Le­vet­te lá­bát a gáz­pe­dál­ról, és hagy­ta gu­rul­ni a ko­csit.

A Sko­da a Ci­ta­del­la par­ko­ló­já­ban fé­ke­zett. Ve­ze­tő­je ki­szállt, és für­gén el­tűnt az ét­te­rem aj­ta­ja mö­gött.

– Még nyit­va len­ne? – cso­dál­ko­zott a ka­la­pos.

A so­főr az órá­já­ra né­zett.

– Az ét­te­rem most zár, de a bár nyit­va van – mond­ta.

Le­ál­lí­tot­ta a ta­xit a par­ko­ló szé­lén, ahon­nan jól lát­ha­tó volt a be­já­rat, es kér­dőn for­dult hát­ra.

– Hát ak­kor vár­junk – dön­tött amaz.

A so­főr le­ál­lí­tot­ta a mo­tort.

– Egy biz­tos – mond­ta. – Nem haza jött.

Csend­ben vá­ra­koz­tak. Ké­sőbb egy pár lé­pett ki az aj­tón. Lát­ha­tó volt, hogy ala­po­san fel­ön­töt­tek a ga­rat­ra. Lök­dö­sőd­ve jöt­tek le a lép­csőn, és meg­áll­tak az út­tes­ten. A nő több­ször nye­rít­ve fel­ne­ve­zett, és a föld­höz­vág­ta re­ti­kül­jét. A fér­fi mind­annyi­szor ud­va­ri­a­san fel­vet­te. Nem moz­dult az út­test­ről. Kis­vár­tat­va taxi ér­ke­zett, és fel­vet­te őket.

A so­főr ha­tá­ro­zot­tan iri­gyel­te a kol­lé­gá­ját. A sál­ba bu­gyo­lált uta­sát szí­ve­sen ki­cse­rél­te vol­na a ré­szeg pár­ral. A tü­kör­ből lát­ta, hogy a ka­la­pos fér­fi tü­rel­met­le­nül mo­co­rog.

Amaz kis­vár­tat­va meg­szó­lalt:

– Be­né­zek ebbe a cse­hó­ba.

– A bár az eme­le­ten van.

– Rög­tön jö­vök.

A so­főr egye­dül ma­radt bi­zony­ta­lan gon­do­la­ta­i­val. Min­dig ide­ge­sí­tet­te, ha nem tud­ta fu­var­ja­i­nak a cél­ját. A bor­ra­va­ló­ban sem bí­zott. A ta­xi­nál el­töl­tött év­ti­ze­dek tu­da­to­sí­tot­ták ben­ne, hogy min­dig nyug­tá­val di­csér­je a na­pot. Az a biz­tos, amit a mar­ká­ban tart. Két da­rab szá­zas nem kis pénz. Per­sze at­tól függ, mennyi idő­ért. Egy fu­var­ért nagy pénz, de fél éj­sza­ká­ért már nem.

Újabb taxi ér­ke­zett. Ki­rak­ta az utast, és már for­dult is. A so­főr is­mer­te jól a má­sik ve­ze­tőt, és rá­vil­lan­tot­ta a ref­lek­tort. A ko­csi nyom­ban mel­lé­je ka­nya­ro­dott, és a fi­a­tal­em­ber le­te­ker­te az ab­la­kot.

– Mit szob­ro­zol itt, Jó­zsi bá­csi?

– Egy ür­gét hoz­tam.

– Va­la­mi baj van?

A so­főr a fe­jét ráz­ta.

– Nincs – mond­ta.

– Meg­vá­rod, míg el­ázik?

– Ez nem tin­táz­ni jött. Amo­lyan Jan­da Samu.

A fi­a­tal­em­ber el­tá­tot­ta a szá­ját?

– Ki­cso­daaa? – kér­dez­te.

A so­főr mély lé­leg­ze­tet vett, hogy vá­la­szol­jon, az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát. Ta­lán kezd­je me­sél­ni, hogy a har­min­cas évek leg­si­ke­re­sebb ma­gán­nyo­mo­zó­ja Jan­da Samu volt? Mo­zik­ban, pla­ká­to­kon fo­ga­lom volt a rek­lám: “Van va­la­mi san­da gya­nú? Ki nyo­moz­za Jan­da Samu.” Ak­kor be­szél­nie kel­le­ne gyer­mek­ko­rá­ról, a Ber­li­ni téri bér­ház­ról, amely­nek első eme­le­tét a nyo­mo­zó­iro­da fog­lal­ta el, ap­já­ról, aki vi­ce­ként ta­ka­rí­tott meg­ál­lás nél­kül. Ugyan mi­nek er­ről be­szél­ni? És mi­ért?

– Mi­lyen Samu? – kér­dez­te a fi­a­tal­em­ber.

– Egy szi­ma­to­ló pa­sas volt – vág­ta rá a so­főr. – Ré­gen az ilye­ne­ket Jan­da Sa­mu­nak hív­ták.

– Biz­tos csaj van a do­log­ban.

– Naná. Most ép­pen be­cser­ké­szi a bár­ban.

A fi­a­tal­em­ber in­tett és el­haj­tott. A so­főr ki­szállt, és kör­be­jár­ta a ko­csit, hogy meg­moz­gas­sa tag­ja­it. A hi­deg azon­ban gyor­san vissza­pa­ran­csol­ta a ko­csi­ba. Be­in­dí­tot­ta a mo­tort, és rá­kap­csol­ta a fű­tést.

A ka­la­pos fér­fi seb­bel-lob­bal ér­ke­zett vissza.

– Még vá­runk – kö­zöl­te, és el­nyúj­tó­zott a hát­só ülé­sen.

– Reg­ge­lig még hosszú az idő.

– Nyu­godt le­het, meg­kap­ja a be­ígért do­hányt.

– Nem er­ről van szó – mond­ta a so­főr.

Pe­dig pon­to­san er­ről volt szó, csak hát nem akar­ta a húrt fe­szí­te­ni fe­les­le­ge­sen. Itt el­vá­ra­koz­hat­nak, míg csak a bár be nem zár. Az pe­dig a reg­gelt je­lent­he­ti.

– Itt per­ce­ken be­lül min­dig kap ko­csit, mert a por­tás te­le­fo­non ren­del a Gel­lért-szál­ló elől. Nem kel­le­ne fi­zet­nie a vá­ra­ko­zást.

– Ki­bí­rom.

– A pa­sas reg­ge­lig itt gub­baszt­hat.

A ka­la­pos fér­fi meg­emel­te a hang­ját.

– Ezen ne ide­ges­ked­jen, jó­em­ber – mond­ta. – Kü­lön­ben is, a pá­ci­en­sünk nem a bár­ban me­resz­ti a seg­gét. A fo­lyo­són áll­do­gál az ét­te­rem­nél. Biz­tos be­szél­ni akar va­la­ki­vel, az­tán in­dul haza.

– A maga pá­ci­en­se – he­lyes­bí­tett a so­főr.

– Le­gyen iga­za.

A so­főr hal­kan mé­lyet só­haj­tott, és fel­ad­ta a re­ményt, hogy meg­sza­ba­dul­jon uta­sá­tól. Egy per­cig sem hitt a húg­ról szó­ló me­sé­ben. Nála a ka­la­pos egy fel­szar­va­zott férj volt. Kezd­te át­koz­ni azt a pil­la­na­tot, ami­kor a pá­lya­ud­var előtt vitt el az útja.

Se­ho­gyan sem volt ki­bé­kül­ve az­zal a vál­lon át­ve­tett sál­lal, amely ta­kar­ta az utas fél ar­cát. Kis­vár­tat­va meg­szó­lalt:

– Na­gyon rossz do­log a fog­fá­jás.

Amaz nem szólt egy szót sem, me­re­ven kém­lel­te az ét­te­rem be­já­ra­tát.

– Egy­szer na­po­kig kín­lód­tam – foly­tat­ta a so­főr. – Két fo­gat húz­tak egy­más után. Nem jó vár­ni vele. Jobb mi­nél előbb túl­es­ni raj­ta.

– A Szent­ki­rá­lyi ut­cá­ban tar­ta­nak éj­sza­ka ügye­le­tet – mor­mog­ta a ka­la­pos.

– Na, ugye.

– Ha vé­gez­tünk, ejt­se útba, ne kín­lód­jon to­vább. Most már tu­dom leg­alább, hogy mi­ért ilyen nyű­gös.

– Hogy én nyű­gös? – ta­gol­ta a sza­va­kat.

– De mennyi­re, hogy az.

– Ma­gá­ról be­szél­tem.

– Ró­lam?

A so­főr se­be­sen bó­lo­ga­tott.

– Ne­kem nem fáj a fo­gam – mond­ta.

– Ve­gye tu­do­má­sul, hogy ne­kem sem.

– Pe­dig azt hit­tem.

– Hát ki a fész­kes fene kez­dett fog­fá­jás­ról be­szél­ni? Én vagy maga? Tő­lem még csak cél­zást sem hal­lott erre.

A so­főr uj­já­val az utas sál­já­ra bö­kött.

– Azt hit­tem, azért tart­ja a szá­ja előtt – mond­ta. – In­nen a té­ves kap­cso­lás.

Amaz a tor­kát kö­szö­rül­te.

– Lég­cső­hu­ru­tom van – kö­zöl­te.

– Ér­tem.

– Nem aka­rom, hogy hi­deg érje a tor­kom, ami­kor le­ve­gőt ve­szek.

A Sko­dát ve­ze­tő fér­fi egy nő­vel je­lent meg. Gyor­san be­száll­tak a ko­csi­ba és már­is in­dul­tak. A ka­la­pos fel­vil­la­nyo­zó­dott.

– Na, mit mond­tam, hogy nem töl­ti itt az éj­sza­kát – je­gyez­te meg. – Gye­rünk utá­nuk.

A so­főr tisz­tes tá­vol­ból a Sko­da nyo­má­ban ma­radt. A Vil­lá­nyi úton ha­lad­tak a Mó­ricz Zsig­mond kör­tér felé. Ké­sőbb a Fe­hér­vá­ri útra ka­nya­rod­tak. A so­főr most már tud­ta, hogy ki­fe­lé tar­ta­nak a vá­ros­ból. A Sko­da út­já­nak vég­cél­ját még csak ta­lál­gat­ni sem le­he­tett. Ez­zel a tem­pó­val me­het­nek Al­bert­fal­vá­ig, de el­jut­hat­nak Pé­csig is.

Egy pil­lan­tást ve­tett a tü­kör­ből az utas­ára, az­tán meg­szó­lalt:

– Nem tud­ja, hová tar­ta­nak?

– Hon­nan tud­nám?

– Gon­dol­tam, hát­ha is­me­ri a nőt.

Amaz in­ge­rül­ten fel­csat­tant:

– Már az ele­jén mond­tam, hogy en­gem a pa­sas ér­de­kel. Azt is, hogy mi­ért.

A so­főr tor­kig volt már a ti­tok­za­tos­ság­gal. El­ha­tá­roz­ta, hogy meg­te­szi a szük­sé­ges biz­ton­sá­gi in­téz­ke­dé­se­ket. Be­kap­csol­ta a rá­dió­te­le­font. A köz­pont nyom­ban je­lent­ke­zett. Kö­zöl­te, hogy mer­re tart, majd hang­sú­lyoz­ta az úti­cél bi­zony­ta­lan­sá­gát. Sza­va­it az­zal fe­jez­te be, hogy pil­la­na­to­kon be­lül köz­li a köz­pont­tal az ada­to­kat.

– Mit ha­pa­csol itt össze­vissza? – kér­dez­te a ka­la­pos fér­fi.

– Nem ha­pa­cso­lás­ról van itt szó, ha­nem meg­szo­kott do­log­ról. Tá­vol­sá­gi vagy kül­tel­ki fu­va­rok ese­té­ben je­lent­ke­zünk a köz­pont­nál, és be­dik­tál­juk a biz­ton­ság ked­vé­ért az utas ne­vét és sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyá­nak a szá­mát.

– Azt hi­szi, nincs do­há­nyom, és meg­pat­ta­nok ma­gá­tól?

A so­főr a fe­jét in­gat­ta, és nem csök­ken­tet­te a ko­csi se­bes­sé­gét. A Sko­da gya­nút­la­nul ha­ladt előt­tük.

– Nem er­ről van szó – mond­ta hal­kan. – Ná­lunk ez a sza­bály.

– Ha nem bab­rál­ta vol­na azt a va­cak rá­di­ót, most nem vol­na sem­mi­fé­le sza­bály. Maga di­rekt ki akar ve­lem lök­ni, pe­dig két ki­lót ígér­tem. Ta­lán a sus­kát ke­ves­li, hogy most aka­dé­kos­ko­dik?

– Lát­hat­ja, hogy kö­ve­tem a ko­csit, és tel­je­sí­tem a kí­ván­sá­gát. Te­hát ön ki van szol­gál­va. Mind­ezért cse­ré­be a ne­vét és a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyá­nak a szá­mát ké­rem, hogy be­dik­tál­jam a köz­pont­nak.

Amaz ott há­tul ve­szet­tül mo­cor­gott, az­tán elő­re­dug­ta össze­zárt ök­lét. Mar­ká­ban egy cso­mó bank­jegy volt.

– Tes­sék – mu­tat­ta. – Lát­hat­ja, hogy van do­há­nyom. Nincs mi­től tar­ta­nia.

A so­főr fel­só­haj­tott.

– Már em­lí­tet­tem, hogy mire van szük­sé­gem – mond­ta.

– Nem pat­ta­nok meg.

– Is­mét­lem, nem er­ről van szó.

A Sko­da egyen­le­tes tem­pó­ban ha­ladt előt­tük. Amaz vissza­húz­ta ök­lét, és el­tet­te a pénzt. So­ká­ig ko­to­rá­szott a zse­bé­ben. A so­főr csök­ken­tet­te a ko­csi se­bes­sé­gét, a Sko­da vö­rö­sen izzó stop­lám­pá­ja össze­zsu­go­ro­dott.

– Meg­ka­pom hát? – szólt hát­ra a vál­la fe­lett.

– Nincs ná­lam, ott­hon fe­lej­tet­tem még reg­gel.

A so­főr tud­ta, hogy ha­zu­dik. A ben­ne buj­ká­ló bi­zony­ta­lan­ság hir­te­len fé­le­lem­mé vál­to­zott. Tisz­ta szán­dék ese­tén sen­ki sem ta­gad­ja meg sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyá­nak fel­mu­ta­tá­sát. Most már csak arra vi­gyá­zott, hogy a meg­fe­le­lő he­lyen fé­kez­zen. Le­he­tő­leg ott, ahol em­be­rek, já­ró­ke­lők van­nak.

A ko­csi előtt Bu­da­fok fé­nyei pis­lá­kol­tak.

Amaz kis­sé elő­re­dőlt az ülé­sen.

– Ne­hogy le­ma­rad­junk – fi­gyel­mez­tet­te.

A Sko­da ala­po­san el­hú­zott tő­lük. A so­főr rá­lé­pett a gáz­ra, mi­köz­ben az út­test két ol­da­lát für­kész­te, hogy em­be­re­ket lás­son. Kis­vár­tat­va kö­ze­lebb nyo­mul­tak az előt­tük ha­la­dó gép­ko­csi­hoz.

Vá­rat­la­nul egy rend­őr­sé­gi gép­ko­csi buk­kant elő a sö­tét­ből. A jár­da­szél mel­lett vesz­te­gelt. Lát­szott, hogy ket­ten ül­nek ben­ne. A so­főr az út szé­lé­re kor­má­nyoz­ta a ko­csit, és rá­lé­pett a fék­re.

A ka­la­pos fér­fi fel­hor­kant:

– Hét, mit csi­nál?

– Meg­ál­lok. Vége a fu­var­nak.

Amaz elő­re­nyo­mult. A so­főr úgy érez­te, mint­ha vas­kap­csok fe­szül­tek vol­na rá a vál­lá­ra, de a ko­csit meg­ál­lí­tot­ta.

– Le­gyen esze – mond­ta csen­de­sen. Itt a jard, ne akar­jon ma­gá­nak fe­les­le­ges bajt. – Le­csap­ta a ta­xi­ó­rát. – Száz­het­ven­nyolc fo­rint. – Érez­te, hogy az uj­jak el­en­ge­dik a vál­lát. Pénz­csör­gés hal­lat­szott. – A bor­ra­va­ló­ról le­mon­dok.

Amaz pon­to­san ki­szá­mol­ta a vi­tel­dí­jat, majd az első ülés­re dob­ta. Az út­test ki­halt volt, a Sko­dá­nak a nyo­ma sem lát­szott.

– Szar­há­zi egy alak – szi­szeg­te. – Így po­fá­ra ej­te­ni.

A so­főr me­re­ven ült, a fe­jét elő­re­sze­gez­te. A tü­kör­ből azon­ban szem­mel tar­tot­ta a ka­la­post.

– Ki­fe­lé, uram – mond­ta tö­mö­ren.

Amaz még egy vas­ko­sat ká­rom­ko­dott, az­tán ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és ki­ká­szá­ló­dott. A jár­dá­ról azon­ban még vissza­szólt:

– Imád­koz­zon, ne­hogy még egy­szer ta­lál­kozzunk.

– Jó­éc­ca­kát, uram.

A ka­la­pos fér­fi úgy be­vág­ta az aj­tót, hogy a ko­csi meg­bil­lent.